Ugrás a tartalomhoz

Kemenesalja

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kemenesalja
ElhelyezkedésMarcal-medence
Elhelyezkedése
Kemenesalja (Magyarország)
Kemenesalja
Kemenesalja
Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 47° 09′ 08″, k. h. 17° 06′ 58″47.152180°N 17.116190°EKoordináták: é. sz. 47° 09′ 08″, k. h. 17° 06′ 58″47.152180°N 17.116190°E

Kemenesalja földrajzi tájegység Vas vármegyében, a Kemeneshát keleti oldalán, a Rába, Zala és Marcal folyók között fekvő terület.

Kemenesaljai táj, távolban a Ság heggyel
Kemenesháti táj

Nevének eredete

[szerkesztés]

Nevét szláv jövevényszónak tartják, jelentése kő, kavics, kavicsos.

Földrajza

[szerkesztés]
Kemenesalja
A Ság látképe

Területe 90–100 km², tengerszint feletti átlagos magassága 110-140 méter. Legmagasabb pontjai a 291 méter magasságú Ság hegy (291 méter) és a 235 m-es Kis-Somlyó. Nyugatról a Kemeneshát, keletről a Marcal völgye, délről pedig részben a Kemeneshát, részben a Zalai-dombvidék határolja, nyugat és délnyugat felé a Kemenesalja a Kemeneshátban folytatódik, északról a Rába határolja.

Az éves átlagos csapadékmennyiség 633 milliméter. A legcsapadékosabb hónap a július a 74,4 milliméteres átlagával, csapadékban legszegényebb hónapja a január 37,2 milliméteres átlagával.

A terület egykor összefüggő erdő volt, erre a szintén használatos Cser, Cserhát megjelölése is utal. Jellegében alföldies, dombvidéki része karsztos. Az itt megtelepedett lakosság főleg a Kemeneshát szegélyterületeit népesítette be.

Története

[szerkesztés]
Celldömölk, a sághegyi múzeum az Eötvös-ingával
Sitke, kastély
Pápoc, kápolna
Jánosháza, Erdődi kastély

Kemenesalja legrégebben lakott helyének a Ság hegyet és környékét tartják. Területéről jégkorszak idejéből származó csont- és kőszerszámok kerültek felszínre, de újkőkori-, rézkori- és bronzkori leleteket is találtak itt. Kemenesalja régészeti anyaga a velem-szentvidi feltárásokkal mutat rokonságot. Később a bronzkor korai szakaszában az úgynevezett makói kultúra jelent meg itt. A térség fő közlekedési útvonala a Rába folyó volt, délről erről érkezett a térségbe az úgynevezett vucedoli kultúrához tartozó közösség, majd a középső bronzkorból kerültek napvilágra itt a nyugatról érkezők úgynevezett halomsíros kultúrához tartozók emlékei a közeli Jánosháza határából. A késő vaskort pedig a kelták uralma jelentette a vidéken, a Krisztus előtti V. század közepe körül.

A római kor nyomait a kemenesaljai térségben a Somló környéki Mogetianae település feltételezi. E korban a folyók átkelőinél őrállomások épültek közelükben a kisebb településekkel, és itt helyezkedtek el a földbirtokosok birtokközpontjai is (villa rustica). A két Sitke és Miske táján nagyobb római helység létezett, a mai Alsó-Mesteri helyén egykor állt római villa Mestriana neve is fennmaradt. A Ság hegy tetején pedig táborhely, castrum őrizte a táj és lakói nyugalmát. A térségre jellemző hagyományos szőlőművelés és évezredes borkultúra születése is a római korra vezethető vissza. Kemenesaljának a római időkben két fő útvonala is volt: az egyik az úgynevezett "hadi út", amely a Kemeneshát alatt Vönöck, Kemenesmihályfa határában húzódott, a másik pedig a "város út" Egyházashetye szomszédságában, a borgátai határban vezetett Szombathelyről, a római Sabariából Mestrianán (Mesterin) keresztül Aquincumba (Budára).

Az avar korból, a 7. századból a közeli Izsákfa-Bokod-pusztáról kerültek elő leletek. A népvándorlás korából: frankok, avarok és szlávok emlékei kerültek napvilágra.

A tájegység a magyarok által már a honfoglalás óta lakott. Kemenesalja legrégibb nemzetsége az Osl nemzetség, melyből később az Ostffy család származott, kinek birtokai a Rába mentén helyezkedtek el. Meghatározó nemzetségek voltak még a középkorban a Köcskyek, Herényiek, a Héderváriak, a Mesteryek is, de számos egyfalus nemzetséggel is találkozunk; ilyenek voltak a: Bobay, Bokody, Dömölky, Kocsy, Magassy, Hetyey, Simonyi, Somlay és más családok.

Kemenesalja népessége a reformáció idején evangélikussá lett, bár területét érintette az ellenreformáció is, ennek ellenére a legtöbb községében máig fennmaradtak az evangélikus egyházközségek is. Mezővárosi központjaivá Jánosháza és Celldömölk fejlődtek.

Kemenesalja az irodalomban

[szerkesztés]
Berzsenyi Dániel arcképe
  • Berzsenyi Dániel költő 1776 május 7-én Hetyén született. 1808-ban, a Somogy vármegyei Niklára való költözésekor Búcsúzás Kemenes-Aljától című versében így írt szülõföldjétõl:
Messze setétedik már a Ság teteje,

Ezentúl elrejti a Bakony erdeje, Szülõföldem, képedet. Megállok még egyszer, s reád visszanézek. Vegyétek bús könnyemet...

Elmegyek de szívem ott marad véletek...
  • Dukai Takách Judit 1795. augusztus 9-én született Dukán. Az én lakhelyem című versében ugyancsak kemenesaljai szülőföldjéről írt:
...Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába

A virágos rétek partjait locsolja, Tőled, szent természet érzése, hiába, Szivemet semmi tárgy másfelé nem vonja. Távol a nagyvilág fényes lármájától, Félrevonva annak csábitó gőzétől, A hízelkedőknek menten csapatjától,

Nyugodtan sok veszély ragadó tőrétől...
  • Weöres Sándor 1913. június 22-én született Szombathelyen csöngei középnemesi családba. Kemenesaljai kötődését szépen jelzi "Vas megyei üdvözlet című verse:
Sokszor megyek Szombathelyre,

gondjaimtól szabad helyre, és mellette Oladon békességem fogadom, sűrű fák közt Kámonban elmerülök álomban, és ha vágyom völgyre, hegyre, tovább utazom Kőszegre, – végtére

hazatérek Csöngére.

Növényvilága

[szerkesztés]

A táj eredeti növénytakarója - az emberi beavatkozások hatására - mára már csak nyomokban található meg. Az uralkodó erdőtársulás itt a gyertyános-kocsánytalan tölgyes, mely a Káldtól nyugatra fekvő Farkas-erdőben figyelhető meg, míg a fennsík alacsonyabb részein a cseres-tölgyes a természetes erdő, de mára ezeket is nagyrészt átalakította az erdőgazdálkodás flóraidegen fajok (erdeifenyő, akác) telepítésével. Kemenesalja ma megművelt mezőgazdasági területeinek helyén egykor nagyrészt tatár juharos lösztölgyesek voltak találhatók, míg a folyók mentén főleg tölgy-szil-kőris, valamint ártéri ligeterdők voltak, az alacsonyabb részeken pedig, melyeket a Rába, Marcal és mellékvizeinek áradásai rendszeresen elöntöttek; mocsaras foltok alakultak ki. A folyók közül leginkább a Marcal mentét borították kiterjedt rétlápok, láperdők. Az egykori sokszínű vízi világot, a hajdani vegetációt mára már szinte teljesen kiirtották, de a táj átalakításához nagyban hozzájárultak a folyószabályozások, csatornázások is.

Az egykori vulkáni tevékenység alakította tanúhegyek nemcsak geológiai szempontból de természetes élőviláguk által is szigetszerűen eltérnek a környező területektől. Az e tájra régen oly jellemző molyhos tölgyes, bokorerdős és sziklai vegetáció ma már csak apró maradványaikban létezik. Egy részét a bányászat pusztította el, máshol pedig a szőlő- és gyümölcsültetvények foglalták el a helyüket.

Az élővizeknek viszonylag gazdag vízi-, lápi- és mocsári növényzete maradt fenn: többféle békalencsés hínáros is található e helyeken, a mocsarakban és tavakban pedig kolokános társulásokat találhatunk. A rögzült hínáros társulások közül pedig az átokhínáros a leggyakoribb. A holtágakra, tavakra jellemző a süllőhínár, a békaszőlőhínár, a tündérrózsa-vízitökhínár és a sulymos. Leginkább a Marcal mentén találunk nádas és gyékényes foltokat. Az útszéli árkokban, patakok közelében a harmatkása, a Rába és a Marcal völgyében a magassásos társulások, és az iszapnövényzet; például a varangyszittyós is előfordul.

Az egykor nagy kiterjedésű nedves rétek élőhelyei közül a szittyós mára már csak Kemeneskápolna környékén maradt meg a különleges értéket képviselő csátés lápréttel együtt, míg a folyók melléke néhány mocsárrétet is megőrzött. A Rába mentén a kisebb foltokban található kaszálóréteken franciaperjés, ecsetpázsitos részek is előfordulnak. A száraz szikla- és pusztagyepek csoportjából a Ság hegyi, a Hercseg-hegyi, és a kis-somlyói lejtősztyepprét foltokon egykor a fekete kökörcsin is előfordult.

A Rába mente a füzeseinek kisebb állományai; csigolya füzesek, mandulalevelű bokorfüzesek, puhafa-ligeterdők. A tölgy-kőris-szil ligeterdőknek Kenyeri határában maradtak fenn kisebb állományai. Bükkösökből pedig csak a Kemeneshát déli, magasabb részein, északi kitettségű, hűvösebb lejtőkön (Káld, Bögöte, Szajk környéke) maradtak fenn kisebb foltok, míg a közepes vízellátottságú területeken gyertyános-kocsányos tölgyeseket lehet találni (Káld, Nemeskeresztúr). Száraz tölgyesek, bokorerdők pedig mára már csak töredékesen lelhetők fel a Ság hegyen és a Hercseg-hegyen. Az egykor a napsütötte, közepesen száraz dombhátakra jellemző erdők az egykor itt egyeduralkodó cseres-tölgyesek, melyek a Cser fennsíkját valaha összefüggően borították, mára már csak Kemenesmagasi környékén fordulnak elő szigetszerű foltokban, de fellehető még itt a sédbúzás cseres-kocsánytalan tölgyes kisebb állománya is. A lapos hegyhátak kavicsos felszínének különleges társulásai a királyné gyertyás cseres-kocsányos-tölgyesek Sitke, Ostffyasszonyfa és Celldömölk közelében fordulnak elő. Az erdőszélek, határok gyakori társulása még a töviskés is.

  • Gyepes sédbúza (Deschampsia cespitosa)
    Gyepes sédbúza (Deschampsia cespitosa)
  • Vízi harmatkása (Glyceria maxima)
    Vízi harmatkása (Glyceria maxima)
  • Sűrűlevelű átokhínár (Egeria densa)
    Sűrűlevelű átokhínár (Egeria densa)
  • Aprólevelű átokhínár (Elodea nuttallii)
    Aprólevelű átokhínár (Elodea nuttallii)
  • A függőcinege fészke
    A függőcinege fészke
  • Királyné gyertyája (Fehér aszfodélosz)
    Királyné gyertyája (Fehér aszfodélosz)

Állatvilága

[szerkesztés]

Az egykor itt előforduló állatvilágnak máig két főbb élőhelye maradt fenn: Cser erdőségei, valamint a folyók, tavak menti vizes élőhelyek. Rovarvilágára a hazai melegkedvelő tölgyesek, és a vízfolyásokat követő ártéri erdők fajai jellemzőek, de megtalálható itt legnagyobb testű hazai bogárfajunk, a szarvasbogár is. A Rába 12 hazai szitakötőfajnak az élőhelye, főként a Sárvár feletti szakaszokon, ahol tisztább a folyó vize. A Rába mellékvizeinek és holtágainak legjellemzőbb halai a márna, a dévérkeszeg, balin, a sügérfélék közül pedig a védett magyar bucó, német bucó, selymes durbincs. A holtágak jellegzetessége a kárász, törpeharcsa, compó, és a réti csík. A vizek emlősfaja a vidra, a gazdag növényzettel borított holtágak, patakok mentén pedig a pézsmapatkány, kószapocok, és a vízicickány. Előfordul még itt a törpeegér és a hermelin is.

Madárvilága is gazdagnak mondható: több, mint százötven madárfajt figyeltek meg eddig a folyó mentén, így előfordul itt a fehér gólya, szürke gém, kis lile, billegetőcankó; a nádasokban a vízityúk, a füzesek jellegzetes faja pedig a függőcinege. Az itt átvonuló nagyszámú madár közül megtalálható a kárókatona és a nagy kócsag is, míg a fekete gólya mára már ritkaságnak számít a nagy, összefüggő erdők hiánya miatt és ritkán előfordult a kanalasgém és a rétisas is. A Rába-mentén a jégmadár, a szalakóta, az idősebb gyertyános-tölgyesekben a fekete harkály, és a hamvas küllő is, a folyók mentének partfalain pedig a partifecske és a fokozottan védett gyurgyalag is, mely ugyancsak a homok- és löszfalakban költ.

  • Szürke gém
    Szürke gém
  • Jégmadár
    Jégmadár

Nevezetességek

[szerkesztés]

Kemenesalja települései

[szerkesztés]

Források

[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Kemenesalja&oldid=26756133”