Szerkesztő:12akd

	12akd
	Csanád püspöke
Született	[[]]. [[.]]; [[]]
Elhunyt	[[]]. [[.]]; [[]]
	Püspökségi ideje; [[]]. [[.]] – [[]]. [[.]];
	Püspökségi ideje; [[]]. [[.]] – [[]]. [[.]];
	Püspökségi ideje; [[]]. [[.]] – [[]]. [[.]];
Előző püspök	Következő püspök
[[]]	[[]]

	12akd
	a Magyar Királyság erdélyi vajdája
	Hivatali idő; [[]]. [[.]] – [[]]. [[.]]
Előd	[[]]
Utód	[[]]
Vallás	római katolikus

	12akd
Név	Kocsis Domonkos
	Userboxok
hu	Ennek a szerkesztőnek magyar az anyanyelve.
	Ez a szerkesztő 5990 napja Wikipédista
	Ez a szerkesztő kedveli a komolyzenét.
	Ez a szerkesztő 11382 napja 1993. szeptember 23-án született.
	Ez a szerkesztő mentes mindenféle politikai nézettől.
	Ez a szerkesztő férfi.; This user is male.
?+	Ennek a szerkesztőnek több mint 100 000 szerkesztése van.
	Ez a szerkesztő a Wikimédia Commonsban is szerkeszt, 12akd néven.

2024. november 21. csütörtök, Aktuális szócikkszám: 550 216 Ü Z E N E T E K Í R Á S A :


Tisztelt Szerkesztők, Lapolvasók Bemutatkozás Kocsis Domonkos vagyok, a Wikipédia egyik szerkesztője. 1993-ban születtem Budapesten. Gyermekkorom óta érdekeltek a különböző tudományok, köztük kiváltképpen a történelem. Ennek egyenes következménye, hogy 2012-től a Károli Gáspár Református Egyetem Történettudományi Intézetének történelem alap-, majd 2016 óta mesterképzés-szakán folytatok tanulmányokat. Több, különböző mélységű kutatási területem volt a múltban és van a jelenben, így archontológia, kronológia, genealógia, egyháztörténet, középkori filozófiatörténet, általános értelemben vett – azaz nem csak szépirodalmi, hanem történelmi, természettudományos, filozófiai, teológiai, pedagógia, jogi művekkel is foglalkozó – régi magyar irodalomtörténet. Hogyan fedeztem fel a Wikipédiát? Általános iskolás koromban egyáltalán nem tetszett, hogy tanáraim versenyeztetik szinte bármilyen tárgy témakörében az iskola tanulóit. Nem tartottam jó dolognak, hogy komoly szellemi, fizikai munka után sok emberből csak egy – vagy egy csapat – kerül ki győztesen, az ő munkájukat értékelik, a 2. 3. helyezett már nem igazán fontos, a 20., 30. még kevésbé. Mindig arról álmodtam, hogy olyan tevékenységet folytassanak az emberek, ahol mindenki munkája számít, és nem versenyzésre épül. 2006 körül édesapám tanácsára ismerkedtem meg ezzel a csodálatos honlappal, ahol hasonló filozófiai elvek alapján folyik a munka: mindenki mintegy kisebb vagy nagyobb kövekkel építi az emberi tudás fenséges piramisát, legyen szó egy 20 A4-es oldalnyi szócikkről, egy 100x100 cellás táblázatról, egy hatalmas grafikonról – vagy akár csak egy helyesírási hiba kijavításáról. Kezdetben regisztráció nélkül szerkesztettem a honlapot. Két év ilyen működés után, 2008. június 26-án regisztráltam. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan dolgozok a Wikipédián. Milyen lapokat szerkesztettem a Wikipédián? Elsősorban történelmi szócikkeket, azon belül is archontológiai listákat uralkodókról és hozzájuk kapcsolódó uralkodó-életrajzokat, néhány leszármazási táblát, illetve más típusú életrajzokat (nevezetes filozófusok, teológusok, írók), apokrif könyvek ismertetését. Ezenkívül készítettem elsősorban múlt századi pozitivista forrásművek alapján néhány nagyobb összefoglaló szócikket (Középkori latin irodalom, Bizánci irodalom, Arab irodalom, Középkori zsidó irodalom, Újkori zsidó irodalom). Jelentős mértékben közreműködtem több más nagyobb szócikk készítése során is (Ókori zsidó irodalom, Római pápák listája). Amikor kevesebb időt tudok a szerkesztésre szánni, a helyesírási hibák/évszámok javítása és külalaki módosítások mellett a szócikkeket úgynevezett információs dobozokkal (en. infobox) igyekszem ellátni. Egyéb számszerűsített adatokat a működésemmel kapcsolatosan ezen az angol nyelvű statisztikai oldalon lehet megtekinteni. Melyek a szerkesztéseimnél figyelembe vett irányelvek? Szerkesztéseim során a – Wikipédia irányelveinek is megfelelő – tacitusi Sine ira et studiot („harag és részrehajlás nélkül”) tartom szem előtt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy bizonyos tekintetben különböző témakörökkel kapcsolatban ne rendelkeznék ettől eltérő határozott szubjektív véleménnyel – ugyanakkor ezek megnyilvánulását próbálom elkerülni a szerkesztéseim során. Másfelől tiszteletben tartom másoknak az irányelvektől eltérő filozófiai vagy vallási meggyőződéseit, azonban kérném őket is a Wikipédián a Wikipédia irányelveinek tiszteletben tartására. A szócikkeknél az értekező próza – olykor a kifejezetten tudományos – nyelvezetet, a vitalapokon az egyszerűbb, hétköznapi – de a slang elemeitől mindenképpen mentes – kulturált szóhasználatot részesítem előnyben. Miben tudok segíteni? A fentiekből adódóan elsősorban szorosabb értelemben vett történelmi, bizonyos mértékben filozófiai, vallástörténeti, irodalomtörténeti, művelődéstörténeti témakörökben tudok segítséget nyújtani. Emellett szívesen bevezetem az érdeklődőt a Wikipédia-szerkesztés alapjaiba. Ezek és Arisztotelész mondásának figyelembevételével kívánok tartalmas és érdekes időtöltést a Wikipédiánː „Az igazság kutatása egyrészt nehéz, másrészt könnyű. Jele ennek, hogy bár senki nem ragadhatja azt meg méltóképen, nem is tévesztheti el teljesen, hanem ki-ki tud valami helyeset mondani. S ha így az egyes ember semmivel vagy csak nagyon kevéssel járul is hozzá az igazsághoz, valamennyiök összefogásából mégis egy csomó tudás születik meg.”

A L Á B B A S Z E R K E S Z T Ő S A J Á T M U N K A L A P J A F O G L A L H E L Y E T

Régi teherautók, autóbuszok

teherautók: MAZ, Zil, Barkas, Rába, IFA, Prága, Tátra, Ikarusa, Zuk, Robur, Kamaz, Ural, Kraz, Jelcz , Skoda-Liaz, Nysa, Latvia, TAZ, Gaz, Aro, Rocar TV, VW Transporter, UAZ, Avia, Csepel
traktorok: Rába Steiger, IHC, MTZ 50, MTZ 80, U 650, T-100, DT-75, Dutra, John Deere
autók: Skoda, Dacia, Wartburg, Trabant, Lada, Polski Fiat, Moszkvics, Zsiguli, Csajka, Nash, Borgward (Autómárkák listája)
kombájn: Claas Dominator
egyéb: DHV-15 (hagymavető), Marazutra (hagymavető)

Állattámadások

megvadult bika, Tolnanémedi, 2017 ([1])
megvadult kos, Szentgál, 2020 ([2])
megvadult bika, Tordaszentlászló, 2020 ([3])
megvadult kos, Szigetvár, 2009 ([4])

A magyar mezőgazdaság története

Berend T. Iván – Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon 1848-1944, Kossuth Könyvkiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1973
Gunst Péter - Hoffmann Tamás: A magyar mezőgazdaság a XIX-XX. században (1849-1949), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976 (Agrártörténeti tanulmányok)
Szuhay Miklós: Az állami beavatkozás és a magyar mezőgazdaság az 1930-as években, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962 (Gazdaságtörténeti értekezések)
Ránki György - Berend T. Iván: Magyarország gazdasága az első világháború után 1919-1929, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966 (Gazdaságtörténeti értekezések)
Gunst Péter: A mezőgazdasági termelés története Magyarországon (1920-1938), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970
Gunst Péter: Magyarország gazdaságtörténete. 1914–1989, Budapest, 1996
Berend T. Iván–Ránki Györgyː A magyar gazdaság száz éve; Kossuth–Közgazdasági és Jogi, Bp., 1972
Györffy István: Alföldi népélet
Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken
Papp Zoltán Sándor: A beregdaróci emberek élete a századfordulón
Kiss Lajos: Szegény ember élete
Illyés Gyula: Puszták népe
Veress Péter: Falusi krónika

Gyárak

https://www.industrialheritagehungary.com/03-Locations.html#Location

Tanárok 19. század első felében

Czinár Mór, Engel Keresztély, Koppi Károly, Láczai Szabó József, Maár Bonifác, Magyar Mihály, Mokry Benjámin, Rozenits Lukács Jakab, Stachovics Remig Alajos,Timon Sámuel, Vályi Pál, Vandrák András, Wohlfahrt József

Könyvjelzők

Könyvlinkek I.

Megveendő

Könyvlinkek

Egyéb linkek

Sablon

Adiemus-Beyond the Century

Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái I–XIV. Budapest: Hornyánszky. 1891–1914. []
Magyar katolikus lexikon I–XVII. Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János. Budapest: Szent István Társulat. 1993–2014. []
Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X

Előde:
[[]]

Kalocsai érsek
–

Utóda:
[[]]

12akd

Erdély püspöke

Született

[[]]. [[.]]
[[]]

Elhunyt

[[]]. [[.]]
[[]]

Püspökségi ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[.]]

Előző püspök	Következő püspök
[[]] [[]]	[[]] [[]]

Könyvek

Mészáros András: A filozófia Magyarországon – A kezdetektől a 19. század végéig, Kalligram Kiadó, h. n., 2000,
Beke Antal: Elméleti és gyakorlati egyházi irálytan (Segédkönyv a lelkészi hivatalok részére), Hunyadi Mátyás Intézet, 1878
Balogh Margit-Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon 1790-1992. Bp., História - MTA Történettudományi Intézete, 1996.
Kisbán Emil: A Magyar Pálosrend története
Benamy Sándor: A modern irodalmi műveltség kézikönyve
Ausztrália és a Csendes-óceán szigetvilága. A Déltengerek mítoszai és csodái
Ács László: Indonézia, Alexandra kiadó

Magyar szimfóniák, szimfonikus költemények

Erkel Ferenc: Hunyadi László, Hattyúdal
Mosonyi Mihály: 2 szimfónia
Mihalovich Ödön: 4 szimfónia
Hubay Jenő: 2 szimfónia, Dante szimfónia, Petőfi szimfónia
Dohnányi Ernő: 2 szimfónia
Bartók: Kossuth
Kodály: 1 szimfónia
Major J. Gyula: 6 szimfónia
Kadosa Pál: 8 szimfónia

Apokrifekre utalás a Bibliában?

Zakariás, Barakiás fia
Ézsaiás kettéfűrészeltetése (Zsid 11:37)
Jannész és Jambrész (2Tim 3:8)
Kiscsirkék összegyűjtése
Ézsaiás felemeltetése (In: Júdás levele)
Énók 1. könyve (In: Judás levele)
Arám targumok (In: Bölcsesség könyve)
Pál utalása apokrif levélre

Árak

Szerkesztő:12akd/próbalap

Lépes Bálint

A mai nap az a holnap, amely miatt idegeskedtünk tegnap.

Honlapok

http://tudasbazis.sulinet.hu/hu

Könyv: http://print.shop.hu/printshop/konyv_arak.htm?gclid=CPGbqNS9jLoCFcKR3godNmAAYg

'30-as, '40-es évek nevelési könyvei

Egyéb:
- Scupoli Lőrinc: Lelki harc
- Schmidtmayr Mária: Gyermekek Isten útjain
- Bognár Elek: A szavalás, színjátszás és rendezés művészete
- Bognár Elek: A szónoklás és előadás művészete
- Szabó József: Két gyűrű egy boldogság
- Schütz Antal: Isten a történelemben

Régi szakkönyvek

FILOZÓFIA:
- Pekár Károly: A filozófia története - Az emberi gondolkodás története, 1902, 468 p
- Zivuska Jenő: A filozófia története - Thalestől Platonig, 1912, 331 p
JOG:
- Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet tekintettel a nyugati államok fejlődésére, 1916
- Hajnik Imre: Egyetemes jogtörténet a középkor kezdetétől a francia forradalomi, 1875
- Wenzel Gusztáv: Egyetemes európai jogtörténet, 1869-1873
- Schvarcz Gyula: Egyetemes alkotmányisme rövid vázlatban, 1880

TÖRTÉNELEM:
- Gyárfás István: A jászkunok története I-IV. kötet, 1870-1885

Közepesen régi és újabb könyvek

Goldzicher: Az Arab Irodalom Rövid Története ( A kezdetektől a XIX. századig)
Képes történelmi világatlasz
Akik megváltoztatták a világot - 3000 rendkívüli nő és férfi élete és kora
A bizánci és az újgörög irodalom története
Patai József: A középső kapu - Héber költők
Ruchek Antal: A keresztény nő
Beniczkyné Bajza Lenke: Leányok tükre (nagy magyar nők élete)
Katholikus Levelek Egy Megtérő Nőhöz
M. Hesemann: Sötét alakok - Mítoszok,legendák és hazugságok a Katolikus Egyház történetéből
Tomka Ferenc. Az egyház bűnei
Harsányi Lajos: Az elragadott herceg - Szent Imre herceg életregénye

Vatera

Nagy Magyarok élete I-II.
Nos rector...
Magyar mese és mondavilág (Mohai köz!)
Nietzsche
Vezércsillagok
Mikszáth Kálmán Az én kortársaim
Madzsar: A magyar népköltés versalakjai 1895
Modern magyar festőművészek - 1900
Ham Antal: Ifjú szentek élete
Nagy képes természetrajz
A lakásberendezés művészete
Gyöngyösi István válogatott poétikai munkái
A női szépség a festőművészetben
Leány olvasmányok
Asszonyok aranykönyve
Pénzügytan
Magyar irodalmi olvasókönyv
Hadtudományi enciklopédia
Hasznos könyv
Olasz Péter művek
Szalai László: A zsidó nők története
Miképp lehetünk hosszú életűek?
Keresztény katedrai tanítások a nevendék...
filozófia könyvcsomag 9 db
Szemelvények a magyar lyra és epikából
A hetedik házasság
Magyar szellemi élet
Balics Lajos: A római katholikus egyház története Magyarországban
Utazás Pestről Budapestre (reprint)
Edda-dalok (reprint)
Kozma A. Magyar symphoniák

Keresztény ókori és középkori írók

A keresztény ókor és középkor irodalma magyar nyelven.

8.9. Giovanni Pozzi, Claudio Leonardi: Olasz misztikus írónők, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, ISBN 963-07-6849-6, 554 p

ÓKORI KERESZTÉNY ÍRÓK (Nagy Szent Gergelyig [† 604] számítva)

4.1. Az életadó oszlop. Georgiai szentek és vértanúk legendái (vál., ford. Bíró Margit), Életünk Szerkesztősége, Szombathely, 1990, ISBN 963-02-8706-4, 176 p

KÖZÉPKORI KERESZTÉNY ÍRÓK (Luther fellépéségig [1517] számítva)

9. Bencés Kiadó 9.1. Szent Benedek Regulája, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1993, ISBN 963 7819 15 0, 80 p 9.2. Clairvaux-i Szent Bernát: Hitünk élete a szeretet, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1997, ISBN 963 7819 73 8, 119 p

10. L'Harmattan Kiadó : 10.1. Lectio Divina sorozatból: 10.1.1. Salernói János: Szent Odó élete, L'Harmattan Kiadó, Budapest, 978-963-7343-06-3, 119 p 10.1.2. Baán Izsák, Xeravits Géza (szerk.): A remeteélet iskolájában - Válogatott források és tanulmányok, L'Harmattan Kiadó, Budapest, 102 oldal, ISBN 963 7343 22 9, 102 p 10.1.3. Rievaulxi Boldog Eldréd: A tizenkét éves Jézusról és Lelkipásztorok imája, L'Harmattan Kiadó, Budapest, 978-963-7343-50-6, 58 p 10.1.4. Clairvaux-i Szent Bernát: Az alázat és a gőg fokairól. A megtérésről, L'Harmattan Kiadó, Budapest, ISBN 978 963 236 083 6, 116 p

11. Szent István Társulat: 11.1. Sarbak Gábor (szerk.): "Középkori keresztény írók"-sorozat. Budapest, Szent István Társulat. 11.1.1. Az első és második keresztes háború korának forrásai. Vál., ford. Veszprémy László. 1999. 11.1.2. Jan van Ruusbroec: A lelki menyegző. Misztikus írások. Ford. Balogh Tamás, Daróczi Anikó. 1999. 11.1.3. Magyarország virága. 13. sz.-i források Árpád-házi Szent Erzsébet életéről. Szerk. J. Horváth Tamás, Szabó Irén. 2001. 11.1.4. Ioannes Saresberiensis: Metalogicon. Ford. Adamik Tamás. 2003. 11.1.5. Hadewijch: A lélek nyelvén. Ford. Balogh Tamás, Daróczi Anikó, Beney Zsuzsa. 2005. 11.1.6. Canterburyi Szent Anzelm összes művei, Szerk. Sarbak Gábor, 2007 11.2. A jó élet módja. Clairvauxi Szent Bernát neve alatt ismert könyv, Szent István Társulat, Budapest, 1943, 268 p 11.3. Lelovics Lipót: Szent Tamás breviárium, Szent István Társulat, Budapest, 1968, 320 p 11.4. Szent Bonaventura misztikus művei (A lélek zarándokútja Istenbe/Élet fája/A hármas út, avagy a szeretet fellángolása/Beszélgetek a lelkemmel), Szent István Társulat, Budapest, 1991, ISBN 963-360-470-2, 211 p 11.5. Az egyszerűség útja – Assisi Szent Ferenc írásai (szerk. Szedő Dénes), Szent István Társulat, Budapest, 1981, ISBN 963-360-171-1, 337 p 11.6. Kecskés Pál: A lelki élet mesterei írásaiból, Szent István Társulat, Budapest, 1964, 303 p

12. Helikon Könyvkiadó: 12.1. Harmonia Mundi-sorozat: 12.1.1. Jacobus de Voragine: Legenda Aurea (ford. Veszprémi László), Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1990, ISBN 963-2080-57-2, 333 p 12.1.2. Assisi Szent Ferenc Perugiai Legendája (ford. Varga Imre), Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1990, ISBN 963-208-037-8, 144 p 12.1.3. Eckhart Mester: A Teremtés könyvének magyarázata, Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1992, ISBN 963-208-090-4, 134 p 12.1.4. Aquinói Szent Tamás: A létezőről és a lényegről (ford. Klima Gyula), Helikon Könyvkiadó, Budapest, 1990, ISBN 963-208-039-4, 165 p

13. Ecclesia Könyvkiadó: 7.1. Lángolj és világíts – Válogatás Szent Bernát műveiből (ford. Golenszky Kandid), Ecclesia Könyvkiadó, Budapest, 1978, ISBN 963-363-907-7, 368 p 7.2. Kempis Tamás: Krisztus követése (ford. Jelenits István), Ecclesia Könyvkiadó, Budapest, 1977, ISBN 963-363-904-2, 584 p (Szalézi Szt. Ferenc Filoteájával együtt)

14. Agapé Kft. 14.1. Ferences források sorozat: 14.1.1. A három társ legendája, Agapé Kft., Szeged, 1995, ISBN 963-8112-70-0, 70 p 14.1.2. Assisi Szent Ferenc művei, Agapé Kft., Szeged, 1993, ISBN 963-8112-15-8, 150 p 14.1.3. Assisi Szent Ferenc Perugiai Legendája, Agapé Kft., Szeged, 1997, ISBN 963-458-083-1, 158 p 14.1.4. Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről, Agapé Kft., Szeged, 1996, ISBN 963-8112-07-7, 413 p 14.1.5. Fioretti – Assisi Szent Ferenc Virágoskertje, Agapé Kft., Szeged, 1999, ISBN 963-458-145-5, 199 p 14.1.6. Szent Klára művei és életének forrásai, Agapé Kft., Szeged, 1999, ISBN 963-8112-18-2, 207 p

15. Kairosz Kiadó: 15.1. Hildegard von Bingen: Égi harmóniák. Az Isteni Erők játéka., Paulus Hungarus – Kairosz Kiadó, Budapest, 2003, ISBN 963-9484-36-9, 166 p 15.2. Frankfurti Névtelen: Német teológia, Kairosz Kiadó, 2005, ISBN 9789637510267, 178 p 15.3. Clairvauxi Szent Bernát: A kegyelemről és a szabad elhatározásról, Paulus Hungarus – Kairosz Kiadó, Budapest, 2002, ISBN 963-9406-79-1, 220 p 15.4. Clairvauxi Szent Bernát: A megfontolásról, Kairosz Kiadó, 2005, ISBN 9789637510601, 208 p 15.5. Johannes Duns Scotus: Párizsi előadások, Kairosz Kiadó, Budapest, 2011, ISBN 9789636624903, 198 p 15.6. Karthauzi Dénes: Ha valaki üdvözülni akar – Az Atanáz-hitvallás kifejtése, Kairosz Kiadó, 2013, ISBN 9789636626686, 130 p 15.7. Paschasius Radbertus: Az Úr testéről és véréről, Kairosz Kiadó, 2001, ISBN 9789639302983, 228 p 15.8. A templomos lovagrend regulája, Kairosz Kiadó, 2002, ISBN 9789639484085, 336 p 15.9. Teologia sorozat: 15.9.1. Sienai Szent Katalin: Dialógus, Paulus Hungarus – Kairosz Kiadó, Budapest, 2003, ISBN 963-956-811-2, 477 p 15.9.2. Eckhart Mester: Az értelem fénye. Fiatalkori művek, német prédikációk, tanköltemény és értekezések, Kairosz Kiadó, Budapest, 2010, ISBN 978-963-662-411-8, 438 p 15.9.3. Johannes Tauler: A hazatérés útjelzői. Beszédek a misztikus útról, Paulus Hungarus – Kairosz Kiadó, Budapest, 2002, ISBN 963-940-654-6, 475 p 15.9.4. Eckhart Mester: Beszédek, Paulus Hungarus – Kairosz Kiadó, Budapest, 2003, ISBN 963-948-442-3, 117 p 15.9.5. Sienai Szent Katalin: Misztikus levelek I-II., Kairosz Kiadó, Budapest, 2012, ISBN 978-963-662-536-8, 964 p

16. Egyéb kiadók: 16.1. Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata (Első rész), Gede Testvérek, 2002, ISBN: 963929828X, 841 p 16.2. Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata (Második rész 1.) , Gede Testvérek, 2008, 792 p 16.3. Aquinói Szent Tamás: A teológia foglalata (Második rész 2.), Gede Testvérek, 2014, 729 p 16.4. Aquinói Szent Tamás: Catena aurea I. Kommentár Máté evangéliumához, JATEPress, 2000, ISBN 9789634823452, 852 p 16.5. Tours-i Gergely: Korunk története. A frankok története. Ford.: Adamik Tamás és Mezey Mónika. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010. 16.6. Szent Konstantin-Cirill és Szent Metód élete, Kalligram Kiadó, 2012, 64 p 16.7. Mózes bar Képha: Paradicsomkommentár, Magyar Könyvklub, 2001, 224 p 16.8. Szent a szentről – Szent Bonaventura: Assisi Szent Ferenc életrajza, Szentföldi Ferencrendi Zárda, Budapest, 1942, 158 p 16.9. Evezz a mélyre – Clairvauxi Szent Bernát műveiből elmélkedési anyag, Korda R. T., Budapest, é.n. (1940 k.), 206 p 16.10. Sík Sándor: Himnuszok könyve – A keresztény himnuszköltészet remekei, Kairosz Kiadó, Budapest, é.n., 963-85632-9-X, 346 p 16.11. Babits Mihály: Amor Sanctus – Szent szeretet könyve. Középkori himnuszok latinul és magyarul, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1996, 224 p 16.12. Paolai Szent Ferenc élete, Editorale progetto 2000, 2007, 96 p 16.13. Nikolaosz Kabaszilasz liturgia-magyarázata (ford. Orosz László), Szent Atanáz Gör. Kat. Hit. Főiskola, Nyíregyháza, 1996, 142 p 16.14. Az első monachusok nevelése – A Kármel ősi írásaiból (ford. Diós István), Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2006, 63 p 16.15. Az égi és a földi szépről – Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez (közreadja Redl Károly), Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988, ISBN 963-281-843-1, 518 p 16.16. Norwichi Julianna: Az isteni szeretet kinyilatkoztatásai, JEL Kiadó, Budapest, 2013, ISBN 9786155147333, 256 p 16.17. Csodatévő Takla Hajmánót (vál., ford. Ormos István), Helikon Kiadó, Budapest, 1986, ISBN 963-207-606-0, 164 p 16.18. Assisi Szent Ferenc Virágos kertje – Fioretti (ford. Kaposy József), Athenaeum, é.n., (1940 k.), 446 p (különlegessége a függelékben Fráter Egyed testvér élete és mondásai) 16.19. A lelki élet ferences mesterei sorozat: 16.19.1. Szt. Bonaventura: A lélek útjai Istenhez. 1940. 16.19.2. Meyer, Wendelin: Szt. Bonaventura lelkigyakorlatos vázlatai. 1941. 16.19.3. Szt. Bonaventura: A tökéletesség kis tükre. 1941. 16.19.4. Milánói Jakab: Stimulus amoris. A szeretet zsarátnoka. (1941) 16.19.5. Philomena: Régi ferences himnuszok. (szerk. Szedő Dénes.) 1942. (2. kiad. Ferences himnuszok. Uo., 1944) 16.19.6. Szt. Bonaventura: Beszélgetek a lelkemmel. 1941. 16.19.7. Szt. Bonaventura: Elöljárók aranykönyve. 1944. 16.19.8. Virágszálak Szt. Ferenc és társai életéből. 3. kiad. 1943. 16.19.9. Lull, Ramon: Imádónak és imádottnak könyve. 1943. 16.19.10. Lyra Coelestis. Szerk. Váth János. 1944.

Keresztény újkori írók

A keresztény újkor irodalma magyar nyelven. (1517-től számítva)

1. ORTODOX KERESZTÉNYSÉG

1.1. Hodigitria Kiadó 1.1.1. Hészükhaszta József 1.1.2. Áthoszi Porfiriosz atya élete 1.1.3. Áthoszi Porfiriosz atya tanításai 1.1.4. Kronstadti Szent János: Életem Krisztusban 1.1.5. Szofronyij Szaharov apát: A Szent Hegy titka 1.1.6. A moldvai szerzetesek élete 1.1.7. Három beszélgetés moldvai sztarecekkel 1.2. Egyéb kiadók 1.2.1. Szárovi Szent Szerafim [1759–1833]: A Szentlélek megszerzése, Terebint, 1996, ISBN 963-046-481-0, 63 p 1.2.2. Szárovi Szent Szerafim élete és tanítása, Nyolc Boldogság Katolikus Közösség (Péliföldi-Szentkeres), 1996, ISBN 963-002-017-3, 112 p 1.2.3. A zarándok elbeszélései, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2003, ISBN 963-86294-0-1, 215 p

2. KATOLIKUS KERESZTÉNYSÉG

2.1. Sarulan Karmelita Nővérek 2.1.1. Avilai Szent Teréz [1515–1582]: A tökéletesség útja, Sarutlan Karmelita Nővérek, Magyarszék 2.1.2. Avilai Szent Teréz: A belső várkastély, Sarutlan Karmelita Nővérek, Magyarszék 2.1.3. Avilai Szent Teréz: Önéletrajz, Sarutlan Karmelita Nővérek, Magyarszék 2.1.4. Lisieux-i Szent Teréz: Levelek paptestvéreimnek, Sarutlan Karmelita Nővérek, Magyarszék 2.1.5. Lelki tanácsok Avilai Szent Teréz leveleiből, Sarutlan Karmelita Nővérek, Magyarszék 2.1.6. A Szeretet rejtekében – Lisieux-i Szent Teréz [1873–1897] levelei nővéréhez, Céline-hez, Sarutlan Karmelita Nővérek, Magyarszék

2.2. Szent István Társulat 2.2.1. Szalézi Szent Ferenc [1567–1622]: Filótea, Szalézi Szent Ferenc, Szent István Társulat, Budapest, 2004, ISBN 9633615989 2.2.2. Rotterdami Erasmus [1466–1536]: Krisztus fegyverzetében, Szent István Társulat, Budapest, 2000, ISBN 9789637688478, 193 p 2.2.3. Francois Fénelon [1651–1715]: Értekezés Isten létéről és tulajdonságairól, Szent István Társulat, 2002, ISBN 9789633613436, 368 p 2.2.4. Loyolai Szent Ignác [1491–1556] lelkigyakorlatos könyve, István Társulat, 1986, ISBN 9633603706, 383 p 2.2.5. A Római Martyrologium, Szent István Társulat, Budapest, 2010, ISBN 9789633615928, 440 p

2.3. Egyéb kiadók 2.3.1. Adolph Kolping [1813–1865]: Az élet hitre épül, Somogy megyei nyomda, 1991, 95 p 2.3.2. Pascal [1623–1662]: Gondolatok, Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1996, ISBN 963-9020-25-7, 262 p 2.3.3. P. Quadrupani [1740–1807]: Útmutatás jámbor lelkek számára, Kairosz Kiadó, Budapest, 2001, ISBN 963 9406 14 7, 216 p 2.3.4. Ligouri Szent Alfonz: Megegyezés Isten akaratával, JEL Kiadó, Budapest, 2011, ISBN 978 615 5147 04 3, 111 p 2.3.5. Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, Ecclesia Könyvkiadó (Budapest) , 2005, ISBN 963-363-292-7 , 345 p 2.3.6. Teréz anya gondolatai, Új Ember Kiadó, Budapest, 2003, ISBN 963 9527 26 2, 69 p 2.3.7. Keresztes Szent János [1542–1591] összes versei és válogatott prózája, Európa Kiadó, Budapest, 1992, 205 p

2.4. Régi kiadású könyvek 2.4.1. Porto Mauritio Leonard [1676–1751]: Szent beszédek nagyböjtre, Székesfehérvár, 1857, 247+314 p 2.4.2. Rodriguez Alfonz [1526–1616]: A keresztény tökéletesség gyakorlása I-III., 1910 2.4.3. Vogel, Matthäus SJ [1695–1766]: Szentek élete I-III., Kalocsa, 1866-1868 (Átdolgozva: Szentek élete I-IV., Budapest, 1908-1912) 2.4.4. P. Doss Adolf [1825–1886]: Gondolatok és tanácsok – A műveltebb ifjúság számára, Kalocsa, 1905, 724 p 2.4.5. P. Doss Adolf: Az okos hajadon – Gondolatok és tanácsok, Kalocsa, 1906, 430 p 2.4.6. Scaramelli János [1687–1752]: Lelki vezér I-II., A keresztény tökéletesség útján, Temesvár, 1903, 551 p 2.4.7. Lehen: Útmutatás a lelki béke megszerzésére és megőrzésére, Szatmár, 1898, 482 p 2.4.8. Ligouri Szent Alfonz [1696–1787]: Örök igazságok – Az imádság, Korda Kiadás, Budapest, 1924, 58 p 2.4.9. Ligouri Szent Alfonz: A Jézus Krisztus iránt való szeretet gyakorlása, Szent István Társulat, Budapest, 1922 2.4.10. Liguori Szent Alfonz: Szentség-látogatások – a hónap minden napjára, Szent István Társulat, Budapest, 1922 2.4.11. Ligouri Szent Alfonz: Kálvária járás vagyis szent keresztút, Pest, 1861 2.4.12. Ligouri Szent Alfonz: Vezérkönyv az Oltáriszentség látogatásáról, Pest, 1867 2.4.13. Ligouri Szent Alfonz: Az üdvösség útja, Cegléd, 1896 2.4.14. Ligouri Szent Alfonz: Szentséglátogatók könyve, Budapest, 1902 2.4.15. Ligouri Szent Alfonz: Jézus Krisztus keserves kínszenvedése és halála. A 4. evangélium nyomán. Budapest, 1903 2.4.16. Ligouri Szent Alfonz: A krisztusi lélek, 1913 2.4.17. Ligouri Szent Alfonz: Mentsd meg a lelkedet, Kiskunmajsa, 1913 2.4.18. Ligouri Szent Alfonz: A Jézus Krisztus iránt való szeretet gyakorlása, Budapest, 1922 2.4.19. Ligouri Szent Alfonz: Szűz Mária dicsősége, Kalocsa, 1924 2.4.20. Ligouri Szent Alfonz: A Boldogságos Szűz Mária erényei, Rákospalota, 1930 2.4.21. Ligouri Szent Alfonz: Gondolatkincsek Ligouri Szent Alfonz műveiből, Budapest, 1946 2.4.22. Páli Szent Vince [1581–1660] gondolatai az év minden napjára (benne még: Páli Szent Vince vigasztaló gondolatai szenvedők részére + Az Isten akaratához való alkalmazkodásról), Esztergom, 1902, 184 p 2.4.23. Szent alapítóink levelezése – Depaul Szent Vincének és De Marillac Szent Lujzának [1591–1660] egymáshoz és első nővéreinkhez intézett levelei, Budapest, 1940, 606 p 2.4.24. Bourdaloue [1632–1704] tisztelendő pater predikátzioi…, I-VII., Pest, 1814-1815 2.4.25. Bossuet [1627–1704] egyházi beszédei I-II., 1902, 691 p + 748 p 2.4.26. XII. Pius [1876–1958] élete és válogatott beszédei, Budapest, 1943, 478 p 2.4.27. Római martirologium, Székesfehérvár, 1928, 327 p

2.5. Egyéb 2.6. II. János Pál [1920–2005] pápa több művei 2.7. XVI. Benedek pápa [1927–] több művei 2.8. Ferenc pápa [1936–] több művei

3. PROTESTÁNS KERESZTÉNYSÉG

3.1. Evangélikus 3.1.1. Luther Márton [1483–1546] több művei

3.2. Református 3.2.1. Kálvin János [1509–1564] több művei

3.3. Egyéb 3.3.1. John Bunyan [1628–1688]: A zarándok útja – Bővölködő kegyelem, Evagéliumi Kiadó, Budapest, 1995, ISBN 963 85446 7 8, 262 p 3.3.2. Comenius [1592–1670]: A világ útvesztője és a szív paradicsoma, Bibliaiskolák Közössége, Budapest, 1990 (2. kiadás), ISBN 963 7427 00 7, 225 p

[ Kérdéses: Alacoque Szent Margit ]

Későbbi források

K e l e t i

Orosz, egyéb szláv, szír, kopt, stb.:

Szárovi Szent Szerafim élete és tanítása (összeáll. és ford. Hidász Ferenc), Nyolc Boldogság Katolikus Közösség, Homokkomárom, 1996, ISBN 963-002-017-3, 112 p
A zarándok elbeszélései (ford. Korzenszky Richárd), Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1994, ISBN 963-781-941-x, 269 p
Bălan, Ioanichie: A moldvai szerzetesek élete (ford. Korányi Mária és Pikler Mihály) Budapest, Odigitria–Osiris, 2002, ISBN 9633893283, 144 p
Bălan, Ioanichie: Három beszélgetés moldvai sztarecekkel, L'Harmattan Kiadó, 2008, ISBN 9789632361130, 124 p

Muszlim:

Nizámi Arúzi: Ritkaságok gyűjteménye, Európa kÖnyvkiadó, Budapest, 1984, ISBN 9630734664, 179 p

Egyéb

(Huber Lipót: A vérvád és vérgyilkosságok története + Sulchan Aruch, München, 1998)
(Colette Sirat: A zsidó filozófia a középkorban, Logos Kiadó, Bp., 1999)
(Regnault, Lucien: Így éltek a 4. századi egyiptomi szerzetesek. Fordította Bódogh-Szabó Pál. Budapest, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 2004.)
Püski Levente: Magyarország a XX. században I-V., Babits Kiadó, 2000 ([5])

Régi igényes könyvek

Források:
- Egyetemes jogtörténet
- Petrik Géza könyvészete
- Kecskés Pál: A bölcselet története főbb vonásaiban
- Altaner Bertold: Patrologia
- Weszely Ödön: Pedagógia, Révai Kiadás, 1932, 190 p

1. Tudományok 1.1. Társadalomtudományok

Történettudomány

Egyetemes történelem
- Általános

Bajza József: Új Plutarch (1845)
Hunfalvv János: Egyetemes történelem I-III. (1850)
Bumüller János: Világtörténet I-II. (1850s)

Cantu Caesar: Világtörténelem I–XV., Szent István Társulat, Eger, 1861–1876, kb. 12.000 oldal (hozzá tartozik: Kor- és betűrendi mutató Cantu Caesar Világtörténelméhez, 1877, 404 p + kiegészítő kötete: Cantu Caesar: Az utolsó harmincz év története, Szent István Társulat, Eger, 1881, kb. 400 oldal)
Weber György: A világtörténet tankönyve I–V., Heckenast Gusztáv kiadása, Pest, 1865–1869, kb. 2100 oldal

([I.] Az ó világ története [II.] A népvándorlás és az egyistenhivés megalapítása [III.] Az uj-kor [IV.] A forradalmak kora [V.] Toldalék. A német és magyar irodalom története vázlatban)

Világtörténelem a mívelt magyar közönség számára I–VIII. (szerk. Ribáry Ferenc, Molnár Antal, Marczali Henrik), Mehner Vilmos kiadása, Budapest, 1879–1885, kb. 5700 oldal (hozzá tartozik: Marczali Henrik: A legujabb kor története 1825–1880, Révai Testvérek, Budapest, 1892, 963 p) → (reprint kiadásban megjelent a II. és a III. kötete:
- Ribáry Ferenc: Az Ókori Görögország története, Anno Bt., Budapest, é. n. [2000 körül], ISBN 963-9066-63-X, 674 p
- Ribáry Ferenc: Róma története, Laude Kiadó, Budapest, é. n. [2000 körül], ISBN 963-9120-21-9, 704 p)

([I.] Az ó-kor története I. – A keleti népek története [II.] Az ó-kor története II. – Görögország és Macedonia története [III.] Az ó-kor története III. – A Római Birodalom története [IV.] A középkor története I. – A népvándorlástól a keresztes háborúkig [V.] A középkor története II. – A tatárjárástól a reformatio kezdetéig [VI.] Az ujkor története I. – A reformatiótól a vesztfáliai békeig [VII.] Az ujkor története II. – A harminczéves háborutól a nagy franczia forradalomig [VIII.] Az ujkor története III. – A demokratikus mozgalmak és a franczia forradalom kora 1774-1830.)

Szalay József: A magyar nemzet története I-IV., 1879-1883
Holzwarth F. J.: Világtörténet I–IX., Csanád-Egyházmegyei nyomda, Temesvár, 1888–1892, kb. 5500 oldal

(a köteteknek nincs külön nevük)

Weisz Ker. János: Világtörténet I–XXII., Magánkiadás, Temesvár, 1897–1905, kb. 17.900 oldal (a létező legterjedelmesebb magyar nyelvű világtörténet)

([I.] Kelet története [II.] Hellas és Róma [III.] A kereszténység. A népvándorlás [IV.] Az izlám. Nagy Károly. VII. Gergely [V.] A keresztes hadjáratok ideje [VI.] Habsburgi Rudolftól Columbusig [VII.] Az új világ. I. Miksa. A reformáczió. V. Károly [VIII.] Vallásháború. Irodalom, művészet (1530-1617-ig) [IX.] Észak-Európa. Harmincz éves háború. Irodalom, művészet [X.] Angol forradalom. I. Lipót császár. XIV. Lajos kora [XI.] Északkelet és Északnyugat Európa. Osztrák örökösödési háború [XII.] Mária Terézia. II. Frigyes. Franczia irodalom. Lengyelország [XIII.] II. József. II. Katalin. II. Frigyes. III. Károly. III. Gusztáv. Pombal Struensse [XIV.] II. Lipót császár. Észak-Amerika elszakadása Angliától. A franczia forradalom kezdete [XV.] XVI. Lajos és a forradalom [XVI.] A franczia trón bukása. Háború Európában. Napoleon ifjusága [XVII.] A rémkorszak. Fölkelés Vendéeben és Bretagneban. Az 1793. évi alkotmány [XVIII.] 1793-1796. Háború Lyonért és Belgiumért. A rémrendszer tetőpontja és bukása [XIX.] Lengyelország. A direktórium. Az 1795-1799. évi nagy háború [XX.] [XXI.] [XXII.])

Nagy képes világtörténet I–XII. (szerk. Marczali Henrik), Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda–Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, Budapest, 1898–1905, kb. 7800 oldal (reprint kiadása: Kassák Kiadó)

([I.] A Kelet ókori népeinek története [II.] A görögök története a római hódítás koráig [III.] A rómaiak története [IV.] A népvándorlás kora – Az iszlám [V.] A hűbériség és a keresztes hadjáratok kora [VI.] A középkori intézmények bomlása és a renaissance [VIII.] A reformatio kora [VIII.] Az ellenreformatio kora [IX.] Az absolutizmus kora [X.] A forradalom és Napoleon kora [XI.] A reformok kora [XII.] Korunk állami és társadalmi alkotásai)

Tolnai Világtörténelme I–X. (szerk. Mangold Lajos, Horváth Cyril), Magyar Kereskedelmi Közlöny Hírlap és Könyvkiadó Vállalat, Budapest, kb. 4300 oldal (reprint kiadása: Kassák Kiadó)

([I.] Az Őskortól a rómaiak történetéig [II.] Római Birodalom története [III.] A népvándorlástól az első keresztes háborukig [IV.] A keresztes háboruktól a renaissance koráig [V.] A felfedezések, a reformáció és az ellenreformáció kora [VI.] XIV. Lajos és Nagy Frigyes kora [VII.] A francia forradalom és Napoleon kora [VIII.] 1815–1908 – A szabadságharcok és a nemzeti ujjáébredés kora [IX.] A mai nemzeti államok alakulása napjainkig [X.] A civilizáció története)

A világ történelme I–VI. (szerk. Endrei Zalán), «Globus» Műintézet és Kiadóvállalat R.-T., Budapest, 1906–1912, kb. 3800 oldal

([I.] A keleti népek [II.] Klasszikus népek I. rész [III.] Klasszikus népek II. rész [IV.] A népvándorlás és keresztes háboruk kora [VI.] A felfedezések és a reformáczió kora )

Egyetemes történet I–IV. (szerk. Szekfű Gyula), Magyar Szemle kiadása, 1937, kb. 2700 oldal (reprint kiadása: Pán Könyvkiadó Kft., Budapest, 1991, ISBN 963-7965-12-2)

([.] Az ókor története [II.] A középkor története [III.] Az új-kor története [IV.] A legújabb kor története)

- Különös

Karcsú Antal Arzén: A szerzetes rendek egyetemes történelme I-V., 1867
Weber Gyula: A pápaság története I-XI., 1871
Lázár Gyula : India története, 1878, 123 p
Lázár Gyula: A török birodalom története, 1890, 563 p
Lázár Gyula: Az orosz birodalom történelme I-IV., 1891
Lázár Gyula: Angolország történelme I-IV., 1893
Szabolcsi Miksa: A zsidók egyetemes története I-VI. (1905 k.)
Gebé Andor: Bosnyákország történelme (1908)
Pilch Jenő: A hírszerzés és kémkedés története I-III. (1936)

Nemzeti történelem
- Általános

Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története
Hóman Bálint – Szekfű Gyula (szerk.): Magyar történet (1935)
Magyarország történelme, földje, népe, élete, gazdasága, irodalma, művészete Vereckétől napjainkig I-V.
Varga Ottó

- Különös

Wenzel Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története (1880)
Wenzel Gusztáv: Magyarország mezőgazdaságának története (1887)
Angyal Dávid (szerk.) A magyar történet kútfőinek kézikönyve (1901)
Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története I-V. (1900 k.)
Tower Vilmos: A pápák szerepe hazánk megmentésében és fennmaradásában (1935)
Fraknói Vilmos, Magyarország egyházi és diplomáciai összeköttetése a római Szentszékkel I–III., 1900-1903
Szilágyi (Erdély)
Salamon
Szalay
Horváth Mihály: A magyarok története, I–VIII., 1878
Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből (1823-1848), 1864
Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben
Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története I–V., 1894-1898

Irodalomtudomány

Irodalomtörténet
- Egyetemes irodalomtörténet

Henrich Gusztáv (szerk.): Egyetemes irodalomtörténet I-IV. (1911)

- Nemzeti irodalomtörténet

Toldy Ferenc
Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története I–III. (1891-1893)
Horváth Cirill: A magyar nemzeti irodalom története (1896)
Bayer József: A magyar drámairodalom története I-II. (1897)
Szilágyi Sándor, Radó Antal: A magyar irodalom története I-II. (1907)
Pintér Jenő magyar irodalomtörténete I-VIII. (1943)

Egyes külföldi irodalmak:

D. Nisard: A franczia irodalom története I-IV., 1880
Hippolite Taine: Az angol irodalom története I-V. , 1885
Radó Anntal: Az olasz irodalom története I-II., 1896
Heinrich Gusztáv: Német irodalom története I-II., 1886

Irodalomelmélet

Sebestyén Károly: Dramaturgia (1919)

Filológia

Nyelvtudomány

Statisztika

1.1.4.1. Láng Lajos: A statisztika története (1913) 1.1.4.2. Buday László: A statisztika elmélete és története (1923)

Közgazdaság-tudomány

Politikatudomány

Concha Győző: Politika I-II. (1894 és 1905)

Pszichológia

XIX. SZÁZAD

Diessel Gerhard: A munka a hit világosságában (1898)
Payot Gyula: Az akarat nevelése (1898)

XX. SZÁZAD ELSŐ FELE

Lester F. Hard: A haladás lelki tényezői (1906)
Bognár Cecil: Pszichológia (1935)
Rohracher Hubert: Karakterológia (1942)
Harkai Schiller Pál: Bevezetés a lélektanba (1944)

ÉV NÉLKÜLI

Perlaky Lajos: A magány lélektana (é. n.)
Lux Gyula: A nyelv – Nyelvlélektani tanulmány (é. n.)
Kornis Gyula: A pszichológia és logika elemei (é. n.)
Sebestyén Jenő: A református nő lelkivilága I-III. (é. n.)
Richard Baerwald: Okkultizmus és spiritizmus – A természettudomány megvilágitásában (é. n.)

1.2. Alkalmazott tudományok

Neveléstudomány

Lesnyánszky András: Didaktika, és methodika, avvagy a' tanitásnak közönséges tudománnya, és a' tanitás módgyának tudománnya (1832)
Niemayer Ágoston Hermann: A' nevelésnek és tanitásnak tudománya I-II. (1833)
Rimler Károly: Néptanitók könyve (1857)
Dobos János: A gyermek imái és első vallásos érzelmei (1861)
Sasku Károly: Neveléstan (1867)
Szilasy János: A nevelés tudománya (1872)
Garamszeghy Lubrich Ágost: Neveléstudomány I-IV. (1874)
Bartalus István: Ének-tanító vezérkönyv (1878)
Riecke G. A.: Anyák könyve (1878)
Fonyó Pál: Módszertani hitelemzések (1881)
Spencer Herbert: Értelmi, erkölcsi s testi nevelés (1875)
Erdődi János: Neveléstan (1882)
Verédy Károly: Paedagogiai encyclopaedia (1886)
Legouvé Ernő: Az olvasás művészete (1886)
Deharbe József: A római katolikus káté alapos és könnyen felfogható értelmezése válogatott történelmi példákkal I-V. (1886)
Kiss Áron: A nevelés- és oktatás-történet kézikönyve (1887)
Környei János: A tanító az iskolában (1887)
Orbók Mór: Paedagogiai plutarch I-II. (1887)
Goerth A.: A tanitás művészete (1888)
Mihályfi Ákos: A papnevelés története és elmélete I-II. (1896)
Schöberl X. F. : A katholikus hitoktatás kézikönyve I-III. (1891)
Gegus Ida: Virágos kert – Dalok, játékok és mesék óvodák, anyák és nevelők számára (1891)
Nagy Antal: Katholikus hitoktatók kézikönyve I-III. (1891)
Székely István: Ösztön és Ész I-II. (1897)
Wundt Vilmos: A lélektan alapvonalai (1898)
Finánczy Ernő: Neveléstörténet I-IV. (1906-1927)
Cziklay Lajos: Kath. hajadonok könyve (1909)
Ifj. Leopold Lajos: A presztizs (1912)
Hattler Xav. Ferenc: Jézus legszentebb szivének háza (1913)
Imre Sándor: A családi nevelés főkérdései (1925)
Imre Sándor: Neveléstan (1928)
Weszely Ödön: Pedagógia, Révai Kiadás, 1932, 190 p
Böngérfi János: Nevelés I-II., (1938)

ÉV NÉLKÜLI

Kenedy Géza: Problémák (é. n.)
Smiles-Shramm: A boldogulás útja (é. n.)
Alexy E.: A siker és boldogulás titka (é. n.)

Illemtan

Szablyár Ferenc: A pesti művelt társalgó (1872)
Whol Janka: Illem (1891)
Harkai Aladár: Titkár (1897)
Gömbösné Galamb Margit: Az uriasszony (1906)
Brankovics György: A legujabb magyar általános levelező (1907)
Ifj. Gonda Béla: A jó modor (1918)
Vida Vilmos: Így szebb az élet! (1943)

ÉV NÉLKÜLI

Szerelemhegyiné Móczár Jolán: A társalgás művészete (é. n.)
Schidlof : Az érvényesülés művészete – A megnyerő modor könyve (é. n.)
Szabó István Andor: Az uriember (é. n.)
Özv. Báthory Nándorné: Asszonyi Életművészet (é. n.)
Károly Pál: Egy kis illemtan mindenkinek (é. n.)
Vajda László: Legujabb és Legteljesebb általános levelező (é. n.)
Szabóné Nogáll Janka: A jó modor (é. n.)
Kassay Adolf: Legújabb levelező, önügyvéd, házi titkár (é. n.)
Széplaki Ede: Magyar felköszöntők könyve (é. n.)
? Pohárköszöntők (é. n.)
Nádai László: Szerelmi levelező (é. n.)
Evva Ádám: Szív írja szívnek – szerelmi levelező (é. n.)
Havas István: Jó gyermekek köszöntő könyve (é. n.)
Méhes András: Társalgó – Az ildom tankönyve az élet minden viszonyaira (é. n.)
Váradi András: Tolnai kis köszöntő (é. n.)
?: Hölgyek titkára (é. n.)
Fóti J. Lajos: A gyermek illemtana (é. n.)

Jogtudomány

Wenzel Gusztáv: Egyetemes európai jogtörténet (1869-73)
Hajnik Imre: Egyetemes jogtörténet a középkor kezdetétől a francia forradalomig (1880)
Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet (1903)
Király János: Magyar alkotmány- és jogtörténet különös tekintettel a nyugateurópai jogfejlõdésre (1908)
Illés József: Bevezetés a magyar jog történetébe (1910)

Orvostudomány

Békésy Géza: Az egészség könyve (1897)
Forel Ágost: A hypnotismus (1914)

Mezőgazdaságtudomány

Matematika

Természettudományok

Fizika

Kémia

Biológia

Brehm Alfréd: Az állatok világa

Csillagászat

Földrajz

Hunfalvv János: Magyarország és Erdély képekben I-III. (1856)
Hunfalvv János: Budapest és környéke (Pest, 1859)
Hunfalvv János: A Magyar Birodalom természeti viszonyainak leirása I-III. (1863–1865)
Hunfalvv János: Az Osztrák Birodalom rövid statisztikája (1867)
Hunfalvv János: Ég és föld, csillagászati földrajz (1873)
Hunfalvv János: Egyetemes földrajz (1881–1889)
Cholnoky Jenő (szerk.): A Föld felfedezői és meghódítói I-V. (1938)

Filozófia

Filozófiatörténet

Molnár Aladár: A bölcsészet története főbb vonalaiban előadva, Pest (1867)
Pauer Imre: A philosophia történelme I–II., Pest (1869) + TÖBB MÁS MŰVE IS VAN !
Domanovszky Endre: A bölcsészet története I–IV., Budapest (1870–1890)
Lewes György Henrik: A philosophia története I–III., M. Tud. Akadémia Könyvkiadó Hivatala, Budapest (1876–1878), 1797 p
Nagy Ferenc: A bölcsészet története kezdettől mostanig. Magán és iskolai használatra, Kecskemét (1877)
Tóth Ferenc: Bölcsészet történelme. Tanulók s művelt olvasók számára I–III., Debrecen, (1872–1884).
Albert Stöckl: A bölcselet története I–II., Eger, Érseki Lyceum, (1882) 1164 p
Szlávik Mátyás: Bölcsészettörténet I–II., Eperjes és Pozsony (1888–1889)
Pekár Károly: A filozófia története – Az emberi gondolkodás története, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., Budapest (1902), 468 p
Schwegler Albert: A bölcselet története, Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda, Budapest, (1904) 547 p
Trócsányi Dezső: Bölcselettörténelem, Főiskolai Nyomda, Pápa (1939) 477 p
Hajós József: A bölcselet története, Vörösmarty Nyomda, Székesfehérvár, (1941) 394 p
Kecskés Pál: A bölcselet története főbb vonásaiban, Szent István-Társulat, Budapest (1943) 712 p

kicsik:

- Kondor Imre: Az európai filozófia problémáinak története, Exodus Kiadás (Budapest), 1938, 227 p
- Báró Brandenstein Béla (szerk.): A filozófia nagy rendszerei – A Magyar Filozófiai Társaság vitaülései az 1940/41-es évadban, (Budapest), 1942, 208 p
- Halasy Nagy József: A filozófia története, Pantheon Irodalmi Intézet R.-T. Kiadása (Budapest), 1943, 372 p

Általános művek

Stöckl Albert: A bölcsészet tankönyve I-III.
Stöckl Albert: A széptan alapvonalai
Stöckl Albert: A vallás bölcselete
Stöckl Albert: Szónoklattan

Etika

Esztétika

Babics Kálmán: Széptan vagy aesthetika (1873)
Purgstaller Kal. József: Szépészet, azaz aesthetica elemző módszer szerint (1875)
Baráth Ferenc: Aesthetika (Bevezetésül a Verstannal, 1886)
Bihari Péter: Egyetemes és részleges esthetika (1885) TÖBB MÁS MŰVE IS VAN !
Zsilinszky Endre: A széptan előcsarnoka (1897)

Ismeretelmélet

Metafizika

Kovács Ödön: A vallásbölcsészet kézikönyve I-II. (1876-77)
Dr. Hettinger Ferenc: A kereszténység védelme I-V. (ford. Répássy János), Érsek-Lyceumi Könyvnyomda (Eger) , 1884, 2482 p
Dr. Stöckl Albert: Korunk nagy kérdései és a kereszténység szellemi, erkölcsi és társadalmi téren I-III. – Apologetico-philosophiai és social-politikai tanulmányok (ford. Répássy János), Érsek-Lyceumi Könyvnyomda (Eger) , 1883, 1313 p

Teológia, egyháztörténet

Bibliák

Károlyi Biblia (1590)
Káldi Biblia (1626)
(Díszkötéses) Káldi Biblia I-VI. (1834)
Arany Biblia (1890 k.)

Keresztény egyháztörténelem
- Egyetemes

Heiszler József: Egyháztörténelmi kézikönyv (1862)
Karcsú Antal Arzén: A szerzetes rendek egyetemes történelme I-V. (1867)
Karcsú Antal Arzén: A római pápák történelme szent Pétertől korunkig I-VIII. (1869-71)
Robitsch Mátyás: Egyháztörténelem I-II (1874)
Brück Henrik: A keresztény egyháztörténelem kézikönyve I-III. (1877)
Rapaics Rajmund: Egyetemes egyháztörténelem I-III. (1879-1889)
Balogh Ferenc: Keresztyén egyháztörténelem (1872-90)
Kazaly Imre: Az egyetemes egyháztörténelem kézikönyve I-III. (1879-1881)
Warga Lajos: A keresztény egyház története I-III.
Szokoly Viktor (ford.): A pápák bűnei I-III. (De la Chátre Mór: „Histoire des Popes”, 1870)
Alzog János: Egyetemes egyházi történelem
Fessler József: Krisztus egyházának történelme
Farkas József: Keresztyén egyháztörténelem (1882)
Dr. Knöpfler Alajos: A katholikus egyháztörténet tankönyve I-II. kötet , 1903, 294 + 400 oldal
Chobot Ferenc: Jézus Krisztus egyházának története I-III. (1907)
Chobot Ferenc: A pápák története (1909)
Petró József: A szentmise története (1931)
Marx Ignác: A katolikus Egyház története (1932)

- Magyar

Pauer János: Az egyházi rend érdeme Magyarország történetében, Árpádok idõszakától korunkig (1847)
Cherrier Miklós: A magyar egyház története (1856)
Lányi Károly magyar egyháztörténelme I-II. (1866-69)
Balics Lajos: A római katholikus egyház története Magyarországban I-II. (1890)
Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika, 1847-1894 (1894)
Mihalovics Ede: A katholikus predikáczió története Magyarországon I-II. (1901)
Sziklay János: A katholikus Magyarország 1001-1901 I-II. (1902)
Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban (1906)
Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története (1907)

Keresztény teológia

Somosy János: Keresztyén hittudomány (1836)
Szeremlei Gábor: Keresztyén vallástudomány (1859)
Mihályfi Ákos: Az igehirdetés (1912)

Keresztény egyházi beszédek, példatárak

Bourdaloue Tisztelendő pater predikátzioi I-VII. (1814-15)
Nagy Antal: Mindennapi lelki kenyér (1889)
Pázmány Péter bíbornok, esztergomi érsek összes munkái (I–VII., 1894-1905)

Keresztény egyházjog

Kazaly Imre: A katholikus egyházjogtan kézi könyve I-II. (1882)
Mikler Károly: Magyar evangelikus egyházjog (1906)
Széky Béla: Egyházi törvénykönyv
Konek Sándor: Egyházjogtan kézikönyve (1863 és 1903)
Kovács Albert: Egyházjogtan I-II. (1878)
Haudek Á. a katolikus egyház közjoga ÉS … birtokjogA6 (kicsi mű!)

Keresztény szentek élete

llyés András: A keresztényi életnek példája vagy tükör. (1813)
Zalka János (szerk.): Szentek élete. I-V. (1859-1876)
Bedeő Pál: Szentek élete, melyet a zsenge ifjúság számára írt (1847)
Vogel, Matthäus SJ: Szentek élete I-III. (1866-68, átdolg. 1908-12)
Dedek Crescens Lajos: Szentek élete I-II. (1900)
Szentek élete. Népies kiadás (1901)
Hizsa Gyula: Szentek élete. (A naptár szentjeinek rövid életrajza) Gyula, 1925.
Schütz Antal (szerk.): Szentek élete az év minden napjára. I-IV. (1932)
Stolz, Alban: Szentek élete. A keresztény tökéletesség útja. I-XII. (1932-1933)
Radó Polikárp (szerk.): Az Egyház szentjei. (1940)

Más vallások

Deutsch Tamás (szerk.): Mózes Öt Könyve I.-V. (1887-90)
Maimonidész: A tévelygők útmutatója, (1890 k.)
Slomo Ganzfried: A Sulchan Aruch kivonata I-III. (1890 k.)
Huber Lipót: A Talmúd (1897)

Egyéb

Művészetek

Képzőművészetek

Általános művek

2.1.1.1. Pasteiner Gyula: A művészetek története (1885)
2.1.1.2. Beöthy Zsolt (szerk.): A művészetek története I-III. (1912)
2.1.1.3. Gerevich Tibor (szerk.): Magyarország művészeti emlékei I-III. (1938-9)

Festészet

Szobrászat

Építészet

Iparművészet

2.1.5.1. Marczalli Henrik (szerk.) Az iparművészet könyve I-III. (1902)
2.1.5.2. Malonyai Dezső: A magyar nép művészete, I – V. (1907-22)

Szépirodalom

2.2.1. Verne Gyula összes munkái, Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat Rt.
2.2.2. Báró Eötvös József összes munkái I-XX.
2.2.3. Magyar remekírók (1900 k.)
2.2.4. Herczeg Ferenc munkái I.-XX. (1925)
2.2.5. Arany János munkái
2.2.6. Garay János összes munkái

Zene

2.3.1. Ábrányi Kornél: Általános zenetörténet (1886)
2.3.2. Hofecker Imre: Általános zenetörténelem (1894)
2.3.3. Kacsóh Pongrác: A zene fejlődéstörténete (1909)
2.3.4. Molnár Géza: Általános Zenetörténet I-II. (1911)
2.3.5. Gál György Sándor: A zene története (1940)
2.3.6.

Színészet

Lexikonok, enciklopédiák

3.1. A magyar család aranykönyve
3.2. Újabb kori ismeretek tára I.-VIII. (1850-es évek)
3.3. Somogyi Ede (szerk.): Magyar lexikon I-XVI. (1879-85)
3.4. Pallas nagy lexikona
3.5. Révai nagy lexikona
3.6. Gutenberg nagy lexikona

Sorozatok

4.1. A műveltség könyvtára
4.2. Wenzel Gusztáv: Árpád kori új okmánytár I-XIII.
4.3. Történelmi életrajzok 1.-61.
4.4. Szent István könyve
4.5.

Albumok

Újságok

5.1. Kisdednevelés
5.2. Hitszónoklati folyóirat

Egyéb

6.1. Radnai Béla: Az egységes magyar gyorsírás tankönyv (1928)

RENDSZEREZETLENEK Irodalom Radó Antal (szerk.): Idegen költők albuma, 1891, 367 p Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése I-II., 1892 Deme Károly: Magyar olvasókönyv, 1897, 212 p Radó Antal (Szerk.): Költők albuma, 1902, 284 p Szántó Kálmán: Költészettan olvasókönyvvel, é.n., 200 p Révy Ferenc – Lengyel Miklós: Retorika és Poetika, 1908, 253 p Riedl Frigyes: Poétika, 1927 Történelem Cantu Caesar: Világtörténelem I.-XV.?, 1850-1870 k. Szalay László: Magyarország története I-V., 1857 Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből I-V., 1868 Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története I-III., 1872 Marczali Henrik, Márki Sándor: Aradi vértanúk albuma, 1892, 246 p Szalay József, Dr. Baróti Lajos: A magyar nemzet története I-IV., 1890 k. Szécsi Ferenc: Ami a történelemből kimaradt, én., 247 p Természettudomány Czógler Alajos: A fizika története életrajzokban I-II., 1882 Amédée Guillemin: A mágnesség és elektromosság, 1885, 875 p Nuricsán József: Utmutató a chemiai kísérletezésben, 1906, 254 p Mágocsy-Dietz Sándor: A növények táplálkozása, 1909, 716 p Walther Johannes: A Föld és az élet története, 1911, 671 p Aujeszky Aladár: A baktériumok természetrajza, 1912, 920 p Richard J.: Oczeánográfia, 1912, 576 p Soddy Frederick: A rádium, 1912, 151 p Scheiner J.: Népszerű asztrofizika, 1916, 840 p

Matematika Ábel Károly: Mértan a középiskolák felsőbb osztályai számára, 1904., 236 p Grész Leó: Algebra és geométria, 1912, 339 p

Földrajz Deme Károly: Földrajz, 1902, 69 p Vallás Munkay J.: Istennek földi országa Európában 1840 óta I-II., 1856 A humanitás bálványa – avagy a szabadkőművesség, 1877, 430+471 p Répászky József: Általános dogmatika I-II., 1878, 1968 p Sardá y Salvany Félix: A liberalismus bün, 1888, 216 p Nogáll János: Liliomszálak,1896, 400 p Balics Lajos: A római katholikus egyház története Magyarországban I-II., 1900 Schlőr Alajos: Elmélkedések az evangélium egész tartalma fölött I-III., 1900 M. Louvet: A tisztítóhely, 1904, 367 p Csiky Lajos: Lelkipásztorkodástan, 1908, 512 p

Históriaantik Könyvesház reprint kiadásai

1. Dr. Thallóczy Lajos: Jajcza (bánság, vár és város) története 1450-1527 2. Nagy Géza: A Skythák 3. Nagy László: Magyar fegyverek 1630-1662 4. Wosinsky Mór: Az őskor mészbetétes díszítésű agyagművessége 5. Hampel József: Ujabb tanulmányok a honfoglalási kor emlékeiről 6. Rómer Flóris-Henszlmann Imre: Műrégészeti kalauz különös tekintettel Magyarországra I-II. 7. Békefi Remig: A Balaton környékének egyházai és várai a középkorban 8. Könyöki József: A középkori várak különös tekintettel Magyarországra 9. Hampel József: A bronzkor emlékei Magyarhonban I-II-III. 10. Pulszky Ferencz: Magyarország archaeologiája I-II. 11. Kuzsinszky Bálint: A Balaton környékének archaeologiája 12. Acsády Ignácz: A magyar nemesség és birtokviszonyai a mohácsi vész után. 2. Régi magyar birtok-viszonyok 13. Hampel József: Ujabb tanulmányok a rézkorról 14. Wertner Mór: Az Árpádok családi története 15. Wertner Mór: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I-II. 16. Szentkláray Jenő: A dunai hajóhadak története 17. Takács Sándor: A magyar gyalogság megalakulása 18. Fógel József: II. Lajos udvartartása (1516-1526) 19. Fógel József: II. Ulászló udvartartása (1490-1516) 20. Ráth Károly: A magyar királyok hadjáratai, utazásai és tartózkodási helyei I-II 21. Wenzel Gusztáv: Stibor vajda. Életrajzi tanulmány. 22. Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és céhek története Magyarországon I-II. 23. Pesty Frigyes: A magyarországi várispánságok története különösen a XIII. században 24. Wertner Mór: A középkori délszláv uralkodók genealogiai története 25. Nagy Imre-Véghely Dezső-Nagy Gyula: Zala vármegye története. Oklevéltár I-II. 26. Karácsonyi János: A magyar nemzet honalapítása 896-997-ig 27. Karácsonyi János: A magyar nemzet őstörténete 896-ig 28. Karácsonyi János: A magyar nemzet áttérése a nyugati kereszténységre 997-1095 29. Pesty Frigyes: Magyarország helynevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben 30. Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János 1473-1504 31. Fraknói Vilmos: A magyar nemzet műveltségi állásának vázlata az első fejedelmek korában és a kereszténység behozatalának története 32. Anjoukori okmánytár I-VII. 33. Wertner Mór: Negyedik Béla király története 34. Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon I-V, X-XII. 35. Pesty Frigyes: Az eltűnt régi vármegyék. I-II. 36. Kállay Ferenc: A magyar nemzetiségról 37. Fejérpataky László: A királyi kanczellária az Árpádok korában 38. Fraknói Vilmos: Magyarország a mohácsi vész előtt 39. Kállay Ferencz: Historiai értekezés a nemes székely nemzet eredetéről, hadi és polgári intézeteiről a régi időkben 40. Ráth Károly-Thaly Kálmán: II. Rákóczi Ferencz fejedelem emlékiratai a magyarországi háborúról 1703-tól végéig (1711) 41. Áldásy Antal: Az 1707. évi ónodi országgyűlés története 42. Áldásy Antal: Alsáni Bálint bibornok 43. Pesty Frigyes: A perdöntő bajvivások története Magyarországon 44. Acsády Ignácz: Széchy Mária 1610-1679 45. Fraknói Vilmos: A magyar királyi kegyúri jog Szent Istvántól Mária Teréziáig 46. Karácsonyi János: Szt. Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig I-II. 47. Fraknói Vilmos: Werbőczi István életrajza 48. Thallóczy Lajos: A kamara haszna (lucrum camerae) története kapcsolatban a magyar adó és pénzügy fejlődésével 48. Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-1900-ig 49. Angyal Dávid: Adalékok II. Rákóczi Ferencz törökországi bujdosása történetéhez 50. Wertner Mór: Az árpádkori megyei tisztviselők 51. Réthy László: Az oláh nyelv és nemzet megalakulása 52. Békefi Remig: A pásztói apátság története I-III. 53. Áldásy Antal: A nyugoti nagy egyházszakadás története VI. Orbán haláláig 1378-1389. 54. Takács Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok 55. Wosinsky Mór: Tolna vármegye története az őskortól a honfoglalásig I-II. 56. Pór Antal: Hunyadi János Élet- és korrajz 57. Erdélyi László: Magyarország társadalma a XI. századi törvényeiben 58. Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a Vegyes-házi királyok alatt 59. Szabó Károly: Kún László 1272-1290 60. Csánki Dezső: I. Mátyás udvara 61. Hajnik Imre: Magyar alkotmány és jog az Árpádok alatt 61. Gábor Gyula: A megyei intézmény alakulása és működése Nagy Lajos alatt 62. Fraknói Vilmos: Szilágyi Mihály Mátyás király nagybátyja 63. Fraknói Vilmos: Hunyadi Mátyás király 1440-1490 64. Pór Antal: Nagy Lajos 1326-1382 65. Jankó János: A Balaton-melléki lakosság néprajza 66. Hunfalvy Pál: Magyarország ethnographiája 67. Györffy István: Magyar falu, magyar ház 68. Gindely Antal-Acsády Ignácz: Bethlen Gábor és udvara1580-1629 69. Acsády Ignácz: A pozsonyi és szepesi kamarák. 1565-1604. 70. Szilágyi Sándor: I. Rákóczy György és a diplomáczia 71. Dr. Szádeczky Lajos: Báthory István lengyel királylyá választása 1574-1576. 72. Jakab Elek: A királyföldi viszonyok ismertetése I-II. 73. Ortvay Tivadar: Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején a pápai tizedjegyzék alapján feltüntetve I-II. 74. Fejérpataky László: Magyarország városok régi számadáskönyvei 75. Ortvay Tivadar: Magyarország régi vízrajza a XIII-ik század végéig I-II. 76. Pap Dénes: Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848-1849 I-II. 77. Erdélyi László: Árpádkori társadalomtörténetünk kritikus kérdései 78. Fraknói Vilmos: Erdődy Bakócz Tamás élete 79. Szilágyi Sándor: A két Rákóczi György fejedelem családi levelezése 80. Szalay József: Városaink a tizenharmadik században 81. Fraknói Vilmos: Vitéz János esztergomi érsek élete 82. Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén 1505?-1556 83. Erdélyi László: Szent Imre és kora 84. Alapi Gyula: Komárom vármegye nemes családai 85. Békefi Remig: A czikádori apátság története 86. Szilágyi Sándor: I. Rákóczy György 1593-1648 87. Szilágyi Sándor: II. Rákóczy György 1621-1660 88. Karácson Imre: Török-magyar oklevéltár 1533-1789 89. Thúry József: Török történetírók I-II. 90. Karácson Imre: Török történetírók III. 91. Szilády Áron-Szilágyi Sándor: Török-magyarkori állam-okmánytár I-VII. 92. Márki Sándor: Dósa György 93. Simonyi Ernő: Magyar történelmi okmánytár, Londoni könyv- és levéltárakból 1521-1717. 94. Szilágyi Sándor: Levelek és okiratok I. Rákóczy György keleti összeköttetései történetéhez 95. Beke Antal-Barabás Samu: I. Rákóczy György és a porta. Levelek és okiratok 96. Bontz József: Keszthely város monográfiája 97. Kővári László: Erdély nevezetesebb családai 98. Karácson Imre: Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1664-1666. 99. Márki Sándor: Mária Magyarország királynéja 1370-1395 100. Thallóczy Lajos-Áldásy Antal: Magyarország melléktartományainak oklevéltára II. A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára 1198-1526 101. Ortvay Tivadar: Mária II. Lajos magyar király neje (1505-1558) 102. Veress Endre: Izabella királyné 1519-1559 103. Fraknói Vilmos: Pázmány Péter 1570-1637 104. Fraknói Vilmos: Oklevéltár a magyar királyi kegyuri jog történetéhez 105. Karácsonyi János: Békésvármegye története I-III. 106. Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szent-Székkel I-III. 107. Korponay János: Abaújvármegye monographiája I. 108. Szilágyi Farkas: Alsófehér vármegye történelme. Alsófehér vármegye 1848-49-ben 109. Oláh György: Békésvármegye 1848-1849. I-II. 110. Haan Lajos: Békés vármegye hajdana I-II. 111. Berzeviczy Albert: Beatrix királyné 1457-1508 112. Pór Antal: Szent István király. Történelmi tanulmány 113. Fényes Elek: Magyarország leírása I-II. 114. Takács Sándor-Eckhart Ferencz-Szekfű Gyula: A budai basák magyar nyelvű levelezése I. 1553-1589 115. Egervári Ödön: Bátori Schulcz Bódog emlékiratai 1848/9-ki szabadságharczból 116. Pór Antal: Trencsényi Csák Máté 1260-1321 117. Ipolyi Arnold: Bedegi Nyáry Krisztina 1604-1641 118. Karácson Imre (Szerk.): Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660-1664. 119. Szöllősy Ferencz: Kossuth és a magyar emigratió török földön 120. Erdélyi Gyula: Veszprém város története a török idők alatt 121. Szalay Ágoston: Négyszáz magyar levél a XVI. századból . 1504-1560 122. Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának címeres levelei I-VIII. 123. Merényi Lajos: Herczeg Esterházy Pál nádor 1635-1713 124. Kővári László: Erdély története 1848-49-ben 125. Acsády Ignácz: Magyarország Budavár visszafoglalása korában 126. Beksics Gusztáv: A román kérdés és a fajok harcza Európában és Magyarországon 127. Vahot Imre: Honvédek könyve. Történelmi adat-tár az 1848-ki és 1849-ki ma-gyar hadjáratból 128. Jancsó Benedek: A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota I. 129. Kazinczy Gábor: Gr. Illésházy István nádor följegyzései 1592-1603 és Hídvégi Mikó Ferencz históriája 1594-1613 Bíró Sámuel folytatásával 130. Szilágyi Sándor: A magyar forradalom története 1848- és 49-ben. 131. Kővári László: A magyar családi és s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából 132. Szinnyei József: A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége 133. Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon VI. 134. Dudás Gyula: A szabad hajdúk története a XVI. és XVII. században 135. Id. Tirts Rezső: 1848-49-iki élményeim különös tekintettel a Cornides-féle szepesi Guerilla-vadászok szereplésére a szabadságharczban 136. Ivánka Imre: Négy havi szolgálatom a magyar hadseregben 1848 junius végétől október végéig 137. Szilágyi Sándor: Felső-vadászi Rákóczy Zsigmond 1622-1652 138. Szilágyi Sándor: A magyar forradalom férfiai 1848/9-ből 139. Kővári László: Okmánytár az 1848-9-ki erdélyi eseményekhez 140. Kretschmayr Henrik: Gritti Lajos 1480-1534 141. Dudás Gyula: Bács-Bodrogh vármegye régészeti emlékei 142. Szádeczky Lajos: Kornyáti Békés Gáspár 1520-1579 143. Deák Farkas: Uzoni Béldi Pál 1621-1679 144. Lászlófalvi Velics Antal-Kammerer Ernő: Magyarországi török kincstári defterek I-II. 145. Kővári László: Erdély építészeti emlékei 146. Szilágyi Sándor: A Rákóczyak kora Erdélyben I. 147. Radvánszky Béla: Udvartartás és számadáskönyvek. I. Bethlen Gábor fejedelem udvartartása 148. Szádeczky Lajos: Erdély és Mihály vajda története 1595-1601. Oklevéltárral 149. Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása. Előtanulmányok 150. Pór Antal: Aeneas Sylvius II. Pius pápa. Élet- és korrajz 151. Wenzel Gusztáv: Magyarország mezőgazdaságának története 152. Szédeczky Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya 153. Thaly Kálmán: Történelmi naplók 1663-1719 154. Nagy Iván: Késmárki Tököly Imre naplója 1693. 1694. évekből 155. Kis Bálint: Az Árpádok királyi vére Magyarország családaiban 156. Egressy Ákos: Emlékeim az 1848-49-dik évi szabadságharcz idejéből 157. Rómer Flóris: Árpás és a móriczhidai Szent Jakabról cimzett prépostság története 158. Kővári László: Székelyhonról 159. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse 160. Rüstow, Wilhelm: Az 1848-1849-diki magyar hadjárat története I-II. 161. Steier Lajos: Görgey és Kossuth. Ismeretlen adalékok az 1848-49-iki szabadságharc történetéhez 162. Steier Lajos: Az 1849-ik - trónfosztás előzményei és következményei. Ismeretlen adalékok az 1848-49-iki szabadságharc történetéhez 163. Ipolyi Arnold: A deákmonostori XIII. századi román basilika 164. Rudnay Béla: A Zsámbokréthyak - Családtörténelmi tanulmány 165. Szilágyi Sándor: Báthory Gábor fejedelem története 166. Steier Lajos: A tót nemzetiségi kérdés 1848-49-ben I-II. 167. Hampel József: A régibb középkor (IV-X. század) emlékei Magyarhonban I-II. 168. Toldy Ferencz (szerk.): Archaeologiai Közlemények I. 169. Ipolyi Arnold (szerk.): Archaeologiai Közlemények II. 170. Hampel József: A honfoglalási kor hazai emlékei 171. Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szent-székkel. A magyar királyság megalapításától a konstanczi zsinatig 172. Zalka János: Erdélyi szászok 173. Szalay László: Adalékok a magyar nemzet történetéhez a XVI-dik században 174. Szalay László: Erdély és a porta 1567-1578. 175. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában I-III., V. 178. Rudnay Béla: Ujfalussyak és Rudnayak perei a Petrőczyek ellen 1543-1591 179. Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában 180. Marczali Henrik: A magyar történet kúfőinek kézikönyve 181. Réthy László: Magyar egyetemes éremtár. Corpus Nummorum Hungariae I-II. 182. Acsády Ignácz: Magyarország pénzügyei I. Ferdinánd uralkodása alatt 1526-64 183. Bohdaneczky Imre: Magyarország pénz és sulyviszonyai az Anjouk alatt 184. Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet I-II. 185. Kővári László: Erdély történelme I-VI. 186. Márki Sándor: II. Rákóczi Ferencz I-III. 187. Szűcs István: Szabad királyi Debreczen város történelme I-III. 188. Jászay Pál: A magyar nemzet napjai a mohácsi vész után 189. Matunák Mihály: Nagy-Surány hajdani vára történelmének vázlata 190. Matunák Mihály: Drégely és palánk katonai szerepe a törökök alatt 1552-1593. 191. R. Kiss István: A magyar helytartótanács i. Ferdinánd korában és 1549-1551. évi leveleskönyve 192. Karácsonyi János: Az első Lónyayak. Családtörténeti tanulmány 193. Károlyi János: A trencséni vár. A vár története és nevezetességei 194. Deák Farkas: Egy magyar főúr a XVII. században. Gr. Csáky István életrajza 195. Deák Farkas: Wesselényi Anna özv. Csáky Istvánné (sz. 1584-1649) életrajza és levelezése 196. Mikó Imre: Erdély különválása Magyarországtól 197. Bal Jeromos: Szepesvára története 198. Németh Béla: Szigetvár története 199. Ipolyi Arnold: Alsó sztregovai és rimai Rimay János államiratai és levelezése 200. Kemény József: Erdélyország történetei tára I. 1540-1600 201. Schustler Emilia: Magyar társadalmi és családi élet 1570-1600-ig 202. Matunák Mihály: A magyarbéli Bosnyák-család története 203. Herpay Gábor: Nemes családok Hajdúvármegyében 204. Herpay Gábor: Nemes családok Debreczenben 205. Szendrei János: Magyar viselet történeti fejlődése 206. Chernel Kálmán: Kőszeg sz. kir. város jelen és múltja I-II. 207. Jakab Elek: Szabadságharczunk történetéhez. Visszaemlékezések 1848-49-re 208. Csánki Dezső: Körösmegye a XV.-ik században 209. Kuné Gyula: Egy szabadságharcos emlékiratai 210. Garay Antal: Párisi és hazai forradalmi emlékeim 1848-1849 211. Éble Gábor: A cserneki és a tarkeői Dessewffy család. Genealogiai tanulmány 212. Asbóth Lajos emlékiratai az 1848-iki és 1849-iki magyarországi hadjáratból I-II. 213. Csoór Sándor: Bácska társadalmi élete ezer arcképpel 214. Nagy Gyula: Magyar történelmi évkönyvek és naplók a XVI-XVIII. századokból III. Czegei Vass György és Vass László naplói 1659-1739 215. Szilágyi Sándor: Görgei és fegyverletétele. Egy honvédtiszt naplójából. 216. Thim József: A magyarországi 1848-49-iki szerb fölkelés története I-III. 217. Egy honvéd-köztüzér élete 1848/9-ben. Történeti ön-életirás 218. Thim József: Délmagyarország önvédelmi harcza 1848-1849-ben 219. Gracza György: Kossuth Lajos élete és működése 220. Hamvay Ödön: Damjanich János élete története és személyének nejéhez intézett leveleiből 221. Görgey Arthur: Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években I-II. 222. Zelizy Dániel: Debreczen sz. királyi város egyetemes leírása 223. Éble Gábor: Az ecsedi uradalom és Nyiregyháza. Gazdaságtörténeti tanulmány 224. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete 225. Dobieczki Sándor: Helyi-érdekű vasutaink alapítása, építése és üzlete 226. Kandra Kabos: Bene vára a Mátrában 227. Balogh János: Egervár története 228. Kubinyi Miklós: Árva vára. Történelmi tanulmány 229. Márki Sándor: Erzsébet Magyarország királynéja (1867-1898) 230. Ethei Sebők László: Gyöngyös és vidéke története 231. Széll Farkas: A nagybesenyői Bessenyey-család története 232. Fejérpataky László: Magyar nemzetségi zsebkönyv I/1. Főrangú családok 233. Schönher Gyula: Magyar nemzetségi zsebkönyv I/2. Nemes családok 234. Szokoly Viktor: Mészáros Lázár emlékiratai I-II. 235. Bilkei Gorzó Bertalan: Szatmár vármegye nemes családjai 236. Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben I-III. 237. Lukinich Imre: A podmanini Podmaniczky-család története 238. Posta Béla: Baranya az őskortól a honfoglalásig 239. id. Görgey István: Görgey Arthur a számüzetésben 1849-1867 240. Jakab Elek: Adatok a XI. zászlóalj történetéhez, tekintettel az erdélyi 1848-1849-ki eseményekre 241. Lendvai Miklós: Temes vármegye nemes családjai I-II. 242. Csabai István: A végvári magyarság és kultúrája 243. Steier Lajos: Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezredes visszaemlékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és a tót mozgalomról 244. Balogh János: Munkács-vár története 245. id. Görgey István: Görgey Arthur ifjusága és fejlődése a forradalomig 246. Pap Dénes: A parlament Debrecenben 1849. I-II. 247. Gelich Rikhárd: Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben I-III. 248. Szeremlei Samu: Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről 249. Szédeczky Lajos: A czéhek történetéről Magyarországon 250. Jerney János: A Palócz nemzet és Palócz krónika orosz és lengyel évkönyvek nyomán 251. Jerney János: A magyarországi káptalanok és konventek mint hitelmes és hiteles helyek története 252. Elemér Oszkár: Görgey Arthur 1848-49-ben 253. Andric Sándor: A montenegrói fejedelemség története. A legrégibb időtől fogva az 1852-ik évig 254. Szádeczky K. Lajos: Bethlen Gábor levelei Illésházy Gáspárhoz 1619-1629 255. Kőszeghi Sándor: Nemes családok Pestvármegyében 256. Orosz Ernő: Heves- és a volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai 257. Dudás Gyula (szerk.): Bács-Bodrogh vármegye egyetemes monografiája I-II. 258. Paganel, Camille: Szkanderbég története vagy a törökök és keresztények a tizenötödik században 259. Iványi István: Szabadka szabad királyi város története I-II. 260. Pap Dénes: A magyar nemzetgyűlés Pesten 1848-ban I-II. 261. Fridrik Tamás: Bács-Bodrogh vármegye földrajzi, történelmi és statistikai népszerű leírása 262. Jerney János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából I-II. 263. Jerney János: Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett. 1844 és 1845. 264. Széchy Károly: Gróf Zrínyi Miklós 1620-1664 I-V. 265. Szilágyi Sándor: Rajzok a forradalom utáni időkből. Az első magyar katonai tanintézet 266. Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre 1657-1705 I-II. 267. Iványi István: A tiszai határőrvidék 1686-1750 268. Vértessy Jenő: Kölcsey Ferencz 269. Éble Gábor: A Károlyi grófok nagykárolyi várkastélya és pesti palotája 270. Thim József: A szerbek története a legrégibb kortól 1848-ig I-III. 271. Jirecek, Josef Konstantin: A bolgárok története 272. Bárczay Oszkár: A hadügy fejlődésének története I-II. 273. Andretzky József: Baranyavármegye nemesei 274. Szádeczky Kardoss Lajos: Báthori Zsigmondné Mária Krisztierna 275. Rohonyi Gyula: A honfoglalás története 276. Bocsor István: Magyarország történelme különös tekintettel a jogfejlésre I-VII. (négy kötetben) 277. Áldássy Antal: Zsigmond király és Spanyolország 278. Jászay Pál: A magyar nemzet napjai a legrégibb időtől az aranybulláig 279. Salamon Ferencz: A magyar hadi történethez a vezérek korában 280. Századunk névváltozásai. Helytartósági és miniszteri engedélylyel megváltoztatott nevek gyűjteménye 1800-1893 281. Gévay Antal: A budai pasák 282. Gracza György: Az 1848-49-iki magyar szabadságharcz története I-V. 283. Nagy Imre, Nagy Iván, Véghely Dezső: A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára I-XII. 284. Bartal Antal: A magyarországi latinság szótára 285. Horner István: Gyöngyös városának történeti, statisztikai és gográfiai leírása 286. Haan Lajos: Bél Mátyás 287. Klaic Vjekoslav: Bosznia története a legrégibb kortól a királyság bukásáig 288. Lázár István: Alsófehér vármegye magyar népe. Etnografiai tanulmány. 289. Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve 290. Salamon Ferencz: Salamon Ferencz kisebb történelmi dolgozatai 291. Beksics Gusztáv: Mátyás király birodalma és Magyarország jövője 292. Szádeczky Kardoss Lajos: Przemysltől Breszt-Litovszkig. Harcztéri élmények és lengyel-magyar történeti emlékek 293. Darkó Jenő: Bölcs Leó Taktikájának hitelessége magyar történeti szempontból 294. Némethy Ludovicus: Series parochiarum et parochorum Archi-dioecesis Strigoniensis ab antiquissimus temporibus usque annum MDCCCXCIV 295. Lehoczky Tivadar: Beregvármegye monographiája I-III. 296. Thaly Kálmán: Dunántúli hadjárat 1707-ben. Hadtörténelmi tanulmány 297. Forster Gyula (szerk.): Magyarország műemlékei I-IV. 299. Fejér György: A Kazarokról. A Kazarok eredete. 300. Pintér Sándor: A Palócokról. Népismertető tanulmány 301. Pesty Frigyes: A Templáriusok Magyarországon 302. Alapy Gyula: A csallóközi halászat története 303. Lukinich Imre: A Bethleni Gróf Bethlen-család története 304. Deák Farkas: Forgách Zsuzsanna 1582-1632 305. Bártfai Szabó László: Ghymesi Forgách Ferencz 1535-1577 306. Hornyik János: Kecskemét város története, oklevéltárral I-IV. 307. Szádeczky Lajos: Thököly erdélyi fejedelemsége 308. Lukinich Imre: A podmanini Podmaniczky-család oklevéltára I-V. 309. Szabó Benő: A szepesi szászok 310. Fejér György: A kunok eredete 311. Jancsó Benedek: A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota II. 312. Gagyi Sándor: Erdély vallásszabadsága a mohácsi vésztől Báthori Istvánig 313. Szilágyi Sándor: Okmánytár I. Rákóczy György svéd és franczia szövetkezéseinek történetéhez 314. Wenzel Gusztáv: A Fuggerek jelentősége Magyarország történetében 315. Takáts Sándor: Rajzok a török világból I-III. 316. Kállay Ferencz: Finn-magyar nyelv 317. Sobó Jenő: Erdészeti építéstan. Középítéstan I-II. 318. Barabás Samu: Zrinyi Miklós a szigetvári hős életére vonatkozó levelek és okiratok I-II. 319. Pesty Frigyes: A szörényi bánság és Szörény vármegye története I-III. 320. Mocsáry Lajos: A régi magyar nemes 321. Szilágyi Sándor: Erdélyország története tekintettel mivelődésére I-II. 322. Komlóssy Ferencz: Az Esztergom Főegyházmegyei római katholikus iskolák története 323. Demkó Kálmán: Felső-Magyarországi városok életéről a XV-XVII. században 324. Forster Gyula (szerk.): III. Béla magyar király emlékezete 325. Albert Ferencz: Heves és Külsö Szolnok törvényesen egyesült vármegyének leírása 326. Márki Sándor: Sarkad története 327. Bedy Vince: A győri székesegyház története 328. Karcsú Antal Arzén: Vácz város története I-IX. 329. Bedy Vince: A Felsőörsi Prépostság története 330. Jedlicska Pál: Kiskárpáti emlékek. Vöröskőtől–Szomolányig 331. Kubinyi Ferenc-Kubinyi Miklós: A felső-kubíni Kubínyi család története és leszármazása I-II. 332. Jedlicska Pál: Kiskárpáti emlékek. Éleskőtől-vágujhelyig 333. Fraknói Vilmos: A magyar országgyűlések története I. Ferdinánd király alatt (1526-1563) I-IV. 334. Bedy Vince: A győri székeskáptalan története 335. Lendvai Miklós: Temes vármegye nemes családjai III. 336. Jedlicska Pál: Adatok Erdődy báró Pálffy Miklós a győri hősnek életrajza és korához 1552-1600. 337. Majláth Béla: Maylád István 1502-1550 338. Kollányi Ferenc: A veszprémi püspök királyné-koronázási jogának története 339. Hatvani Mihály: Magyar történelmi okmánytár, a brüsseli országos levéltárból és burgundi könyvtárból I-IV. 340. Kollányi Ferenc: A magyar kath. főpapság végrendelkezési jogának története 341. Kollányi Ferenc: Esztergomi kanonokok 1100-1900 342. Jedlicska Pál: Eredeti részletek gróf Pálffy-család okmánytárához 1401-1653 s a gróf Pálffyak életrajzi vázlatai 343. Szávay Gyula: Győr. Monográfia a város jelenkoráról a történelmi idők érintésével 344. Villányi Szaniszló: Győr-vár és város helyrajza, erődítése, háztelek- és lakossági viszonyai a XVI. és XVII. században 345. Pados János: Szécsény Pál, kalocsai érsek életrajza 346. Fraknói Vilmos: A szekszárdi apátság története 347. Kőváry László: Erdélyország statistikája 348. Reizner János: Szeged története I-IV. 349. Erdély országának három könyvekre osztatott törvényes könyve I-IV. 350. Scheffler János: Hám János szatmári püspök és kinevezett primás emlékiratai 1848/49-ből 351. Hunfalvy János: Gömör és Kishont törvényesen egyesült vármegyék leírása 352. Matunák Mihály: Érsekújvár a török uralom alatt 1663-1685 353. Matunák Mihály: Véghles vára 354. Balogh János: Nagy-Kanizsa város és vidékének hadtörténelmi leírása 355. Balogh Pál: A népfajok Magyarországon 356. Szádeczky Lajos: A székely határőrség szervezése 1762-64-ben. Okirattárral (1761-1790) 357. Fényes Elek: A török birodalom leirása, történeti, statistikai és geographiai tekintetben 358. Fraknói Vilmos: II. Lajos és udvara. Történeti rajz 359. Kollányi Ferenc: Az esztergomi érsekség pizetum joga 360. Bunyitai Vince: Az egyedi apátság története 361. Mészáros Károly: Ungvár története, a legrégibb időktől máig 362. Temesváry János: Erdély középkori püspökei 363. Thúry József: A magyarok eredete, őshazája és vándorlásai 364. Fényes Elek: Az ausztriai birodalom statisztikája és földrajzi leírása I-II. 365. Szádeczky Lajos: Kovacsóczy Farkas levelei (1577-1594) 366. Dósa Dénes: A szászvárosi ev. ref. Kún-kollégium története 367. Éble Gábor: Az ecsedi százéves úrbéri per története 368. Palásthy Pál: A Palásthyak I-III. 369. Potemkin Ödön: Sáros vármegye leírása statistikai, földrajzi, okirati és történelmi tekintetben 370. Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története I-IV. 371. Salamon Ferenc: Magyarország a török hódítás korában 372. Sarkadi Nagy Mihály: Szatmár-Németi szabad királyi város egyházi és polgári történetei 373. Czékus Zoltán: Az 1914-18. évi világháború összefoglaló történelme I-II. 374. Darkó Jenő: A magyarokra vonatkozó népnevek a bizánczi iróknál 375. Galgóczy Károly: Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye monographiája I-III. 376. Dedek Crescens Lajos: A karthausiak Magyaroszágban 377. Demkó Kálmán: Lőcse története I. Jog-, mű és művelődéstörténeti rész 378. Nedeczky Gáspár: Dömös története és ujabb leírása 379. Bánlaky József: Magyarország 1848/49. évi függetlenségi harczának katonai története I-III. 380. Bósz Egyed: Az egresi ciszterci apátság története 381. Thallóczy Lajos-Barabás Samu: A Frangepán család oklevéltára I-II. 382. Nagy Iván-Toldy Ferenc: Brutus János Mihály magyar királyi történetíró magyar historiája 1490-1552 I-III. 383. Kiss Kálmán: A Szatmári Református Egyházmegye története 384. Podhradczky József: Chronicon Budense 385. Réső Ensel Sándor: A helynevek magyarázója I-IV. 385. Podhraczky József: Buda és Pest szabad királyi városoknak volt régi állapotjokról 386. Bedy Vince: A pápóci prépostság és perjelség története 387. Salamon Ferencz: Buda-Pest története I-III. 388. Zsilinszky Mihály: Csongrádvármegye története I-III. 389. Kunsági (Illésy György) és (Egervári) Potemkin (Ödön): Honvédvilág I-II. 390. Hegyesi Márton: Az 1848-49-iki harmadik honvédzászlóalj története 391. Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történelméből I-III. 392. Teleki Sándor: Garibaldi alatt 1859-ben 393. Márki Sándor: I. Ferenc József Magyarország királya 394. Jászay Pál: A gyarmati béke. A szőnyi béke 1627. 395. Podhradczky József: Béla király névtelen jegyzőjének idejekora s hitelesége 396. Toldy Ferenc: Galántai gróf Esterházy Miklós munkái 397. Gyárfás István: A jász-kúnok története I-IV. 398. Szilágyi Sándor: Erdély és az északkeleti háború. Levelek és okiratok I-II. 399. Takáts Sándor: Szegény magyarok 400. Hodor Károly: Doboka vármegye természeti és polgári esmértetése 401. Hoffmann Arnold: Az 1848-49-iki vörös-sapkás 9-ik honvédzászlóalj története 402. Makray László: Bauer őrnagy, Bem tábornok főhadsegédének hagyományai 1848 és 1849-ből 403. Budai Ferencz: Budai Ferencz polgári lexikona I-III. 404. Tóth-Szabó Pál: Szatmári György primás 1457-1524 405. Csoma József: Abauj-Torna vármegye nemes családjai 406. Pór Antal: Ipolyi Arnold váradi püspök élete és munkái vázlata 407. Lázár Gyula: A Török Birodalom története 408. Radvánszky Béla: Régi magyar szakácskönyvek 409. Szirmay Antal: Szathmár vármegye fekvése, történetei, és polgári esmérete. I-II. rész. 410. Chobot Ferenc: A váczi egyházmegye történeti névtára I-II. 411. Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története 412. Denison György: A lovasság története a legrégibb időktől a jelenkorig 413. Ujhely Géza: A vasútügy története 414. Pesty Frigyes: A Szörény megyei családok 415. Szendrei János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata I-V. 416. Thaly Kálmán: Bottyán János, II. Rákóczi Ferencz fejedelem vezénylő tábornoka. Történeti életrajz a kuruczvilág hadjárataival 417. Salamon Ferenc: Az első Zrinyiek 418. Varga Geiza: Hajdumegye leírása 419. Nedeczky Gáspár: A Nedeczky család 420. Pauler Gyula: Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése 1664-1671 I-II. 421. Hegyi József: Hazánk történelmi nevezetességű helyei és meglévő műemlékei 422. Podhradczky József: Szent László királynak és viselt dolgainak históriája I-II. 423. Gróf Széchenyi István naplói I-VI. 424. Kovács Ferencz: Az 1843/44-ik évi magyar országgyűlési alsó tábla kerületi üléseinek naplója 425. Medgyesi Somogyi Zsigmond: Magyarország főispánjainak története 1000-1903 426. Fallenbüchl Ferenc: Az ágostonrendiek Magyarországon 427. Nemes Nógrád Vármegyének Históriai, Geographiai és Statistikai Esmertetése I-IV. 428. Gyürky Antal: Borászati-szótár 429. Pesty Frigyes: Krassó vármegye története II-IV. 430. Thallóczy Lajos: Raguza és Magyarország összeköttetéseinek oklevéltára. A raguzai állami, a bécsi cs. és kir. titkos és egyéb levéltárakban levő okiratokból 431. Knauz Nándor: Kortan 432. Benkő Károly: Marosszék ismertetése 433. Gyulai Rudolf: Komárom vármegye és város történetéhez 434. Gyulai Rudolf: Török világ Komárom megyében 435. Palugyai Imre: Magyarország történeti, földirati s állami legujabb leírása II. Szabad királyi városok leírása. 1. rész: Esztergam, Székes-Fejérvár, Szeged, Nagyvárad, Debreczen, Szathmár-Németi, Nagybánya, Felső-Bánya 436. Reiszig Ede: Hont vármegye nemes családai 437. Magyarország vármegyéi és városai. Hont vármegye és Selmeczbánya sz. kir. város 438. Karácsonyi János: Szent-Gellért, csanádi püspök, élete és művei 439. Kövendi Weress Sándor: Torda őscsaládai 440. Simon János: Nemesi iratok és címeres pecsétek Nógrádvármegye levéltárában. 441. Ballagi Aladár: A magyar királyi testőrség története különös tekintettel irodalmi működésére 442. Karácsonyi János: Szent Gellért csanádi püspök és vértanú élete 443. Mohl Antal: Győr eleste és visszavétele 1594-1598 444. Erdélyi Alajos: Barcsay Ákos fejedelemsége 445. Balázsy Ferenc-Szederkényi Nándor: Heves vármegye története I-IV, 446. Bilkei Gorzó Bertalan: Szatmár vármegye nemes családjaihoz. Pótkötet 447. Nagy Iván: Nógrádvármegye története az 1544-ik évig 448. Fábián Gábor: Arad vármegye leirása históriai, geographiai és statistikai tekintetbe 449. Bárány Ágoston: Torontál vármegye hajdana 450. Gróf Teleki Sándor: Emlékeim I-II. 451. Csutak Kálmán: Aradi fogságom alatt írt adatok az 1848/49 évi szabadságharc különösen az Erdély havasai ellen vezetett hadjáratról 452. Illésy János: Az 1754-55. évi országos nemesi összeírás 453. Asserman Ferenc: Görgei. Visszhangok a cáfolatokra 454. Vahot Imre: A magyar menekültek Törökországban 455. Hentaller Lajos: Görgey mint politikus történelmi tanulmány 456. Balla Gergely: Nagy-Kőrösi krónika 457. Fránek Dömötör: A borsmonostori apátság az Árpádok korában bölcsészdoktori értekezés 458. Petz Lajos: A győri kolera-járvány 1886-ban 459. Weichhart Gabriella: Keresztelő, házasság és temetés Magyarországon, 1600-1630 460. Odrobenyák Nepomuk János: Gödöllő hajdan és most 461. Wenzel Gusztáv: Magyarország bányászatának kritikai története 462. Hentaller Lajos: A balavásári szüret történeti rajz a kötélkorból 463. Karácson Imre: A Rákóczi-emigráció török okmányai 1717-1803 464. Hunfalvy János: Az Osztrák Birodalom rövid statisztikája 465. Sánta Béla: Az 1848-49-iki szabadságharc rövid története 466. Karácson Imre: A XI. és XII. századbeli magyarországi zsinatok és azoknak a külföldi zsinatokhoz való viszonya 467. Szegő Pál: Végváraink szervezete a török betelepedésétől a tizenötéves háború kezdetéig, 1541-1593 468. Kalocsa Róza: Az illem könyve 469. Hentaller Lajos: Kossuth és kora 470. Szentirmai Imre: Magyar csapatnemek a tizenötéves török háború idején 1593-1608 471. Olchváry Ödön: A magyar függetlenségi harc 1848-1849- ben a Délvidéken. 1 áttekintő- és 9 csata-vázlattal 472. Áldor Imre: Kossuth és Perczel 473. Wenzel Gusztáv: A magyar és erdélyi bányajog rendszere 474. Novák Mihály: Zalavármegye az 1848-49. évi szabadságharczban 475. Balogh Pál: Fajnépességi viszonyaink az erdélyi részek körül, 1890-1900. években 476. Thallóczy Lajos: Bosnyák és szerb élet-s nemzedékrajzi tanulmányok 477. Kőváry László: A Millenium lefolyásának története és a millenáris emlékalkotások 478. Szentirmai Imre: Magyar hadiszervezet a tizenötéves török háború idején 1593-1608 479. Acsády Ignác: A magyar adózás története 1598-1604-ben 480. Arányi Erzsébet: Fertőző betegségek Magyarországon 1600-1650 481. Thierry Amadé: Attila. Attila fiai és utódai történelme a magyarok Európába telepedéséig I-II. 482. Beke Lajos: A Zempléni Nemzetőrség 483. Jancsó Benedek: Szabadságharczunk és a Dako-román törekvések 484. Fehér Ipoly: Győr megye és város egyetemes leírása 485. Dudás Gyula: A bácskai nemes családok 486. Horváth Mihály: Gróf Nádasdy Tamás élete, némi tekintettel korára 487. Benkó Imre: Nemes családok Nagykőrösön 1848 előtt leszármazási táblákkal és czimerekkel 488. Könyves Tóth Kálmán: A gróf Degenfeld család története 489. Csomor Lajos: A kolozsmonostori bencés apátság és birtokai 1556-ig 490. Almásy Dénes: A zsadányi és törökszentmiklósi Almásy grófok 491. Baranyai Béla: Somogy vármegye nemes családai 492. Fest Aladár: Báró Dévay Pál altábornagy 1735-1800 493. Charles William Heckethorn: Geheime Gessellschaften, Geheimbünde und Geheim lehren 494. Böjthe Ödön: Hunyadmegye Sztrigymelléki részének és nemes családainak története, tekintettel a birtokviszonyokra 495. Galgóczy Károly: Nagy-Kőrös város monográphiája 496. Alapi Gyula: Komárom vármegye és az utolsó nemesi felkelés 497. Klimó Pál: A gyöngyösi evangelicus református 1876. évtől helvét és ágostai ev. egyesült protestáns egyház történetének vázrajza 498. Thaly Kálmán: Gróf Eszterházy Antal kurucz generális tábori könyve 1706-1709. Függelék Gróf Eszterházy Dániel tábornok jegyzökönyve 1708 499. Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája I-VI. 500. Szombathy Ignác: A tirnai és beczkói Szombathy család. Beczkó rövid történetével és a beczkói nemesek jegyzékével. 501. Horváth Mihály: Magyarország történelme I-VIII. 502. Szalay László: Magyarország történelme I-VI. Második kiadás 503. Podhradczky József: Néhai Werancsics Antal esztergami érseknek példás élete 504. Lázár Miklós: A gróf Lázár család 505. Argenti Döme: Hasonszenvi utitárs rögtön támadt betegségek elhárítására 506. Balogh Ferenc: A magyar protestáns egyház történelem részletei a reformátio korától jelenig 507. Botka Tivadar: Kisfaludi Lipthay Imre Bars és Hont megyék alispánjának és országos törökügyi követnek emlékezete 508. Télfy János: Magyarok őstörténete, görög források a scythák történetéhez 509. Lo Presti Lajos: Fontana DAngioli báró Lo Presti család család nemzedék-rendje 510. Borovszky Samu: Csanád vármegye története 1715-ig I-II. 511. Bráz Béla: A nagycsepcsényi és muthnai Vladár-család története és leszármazása 512. Szontagh Dániel: Iglói és zabari Szontagh nemzetség származási története és oklevelei 513. Csapó Kálmán: Székes-Fehérvár története 514. Király István: Apácai Cseri János művelődéstörténeti jelentősége 515. Szokolay Hártó János: Szabadalmas Kecskemét városának történeti ismertetése 516. Erdélyi Pál: Balassa Bálint 1551-1594 517. Kiss Károly: Hunyadi János utolsó hadjárata Bolgár és Szerbországban 1454-ben, s Nándorfejérvár fölmentése a török táboritásától, 1456 518. Ábel Jenő: Egyetemeink a középkorban 519. Fraknói Vilmos: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században 520. Benkó Imre: Az Inárcsi Farkas család története 521. Czech János: Győr vármegye fő-ispányairól 522. Szongott Kristóf: A magyarhoni örmény családok genealogiája, tekintettel ezeknek egymás között levő rokonságára, s a vezeték- és keresztnevek etymologiai értelmére 523. Kalocsa Róza: Családi boldogság mindenrendű asszonyok és leányok számára 524. Vass József: Hazai és külföldi iskolázás az Árpád-korszak alatt 525. Temesváry János: A magyar-örmény nemes családok czímerlevelei 526. Matunák Mihály: Korpona várkapitányai 527. Hamary Dániel: Komáromi napok 1849, Klapka György honvédtábornok alatt 528. Görgey István: A moóri csata történet-kritikai tanulmány 529. Galgóczy Károly: A sajó-galgóczi Galgóczy család munkácsi, ecsegi, nagytályai, bilkei négy ága, a pókai Szikszay, telgedi Csanády és nagyfalusi Bajza család ismertetése, nemzedékrendekkel 530. Dudás Gyula: A bácskai és bánsági szerbek szereplésének története, 1526-1711 531. Érdy János: Magyarországi Crouy nemzetségnek története, nemzedékrende és oklevéltára 532. Makay Dezső: Visszapillantások hazánk régi igazságszolgáltatási viszonyaira. Árpád korszak. Jogtörténeti tanulmány 534. Király János: Pozsony város joga a középkorban 535. Bartalos Gyula: Magyarország önállásának és függetlenségének kivívása 1074 és 1075-ben a csörszárkok, mint haditényezőknek felhasználása által 536. Czilchert Károly: Pozsony megye helyrajzi és statisztikai leírása 537. Makói Makay Dezső: A Csanád nemzetség 538. Karcsú Antal Arzén: A római pápák történelme szent Pétertől korunkig 539. Bánlaky József: A magyarországi 1918–19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története 540. Mészáros Károly: Kossuth levelezése a magyar szabadságharc karvezéreivel, 1848-1849-ben. 541. Szeremlei Sámuel: A Honvédelmi Bizottmány keletkezése s a forradalom kitörése 1848-ban. Adalékul Magyarország újabbkori történelméhez 542. Szilágyi Sándor: A magyar forradalom napjai 1849 julius elsője után 543. Kemény Gábor: Nagy-Enyednek és vidékének veszedelme 1848-49-ben. Történeti vázlat 544. Egressy Gábor: Egressy Gábor törökországi naplója, 1849-1850 545. Szemere Bertalan: Szemere Bertalan összegyűjtött munkái. Naplóm I-II. 546. Bártfai Szabó László: A Hunt-Pazman nemzetségbeli Forgách család története 547. Békefi Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. 548. Kőváry László: Hunyad megye kihalt családjairól. Wertner Mór: Hunyadmegye legrégibb tisztikara (XV. század végéig.) 549. Hegyesi Márton: Biharvármegye 1848-49-ben 550. Szabó György Piusz: Ferencrendiek a magyar történelemben 551. Brougthonnak a religióról való históriai lexicona a mellyben a világ kezdetétől fogva a mai időig a pogányoknak, zsidóknak, keresztyéneknek, mahummedanusoknak tudományok, isteni tiszteletek, ceremoniájik, szokásaik, hellyeik, személlyeik, írásaik, azoknak történeteikkel eggyütt, a leg-jobb írókból elő-adattnak. I-III. darab 552. Vaszary Kolos: A várnai csata 553. Bunyitay Vince: A váradi püspökség története alapitásától a jelenkorig I-IV. 554. Károlyi Árpád: A Dobó-Balassa-féle összeesküvés történetéhez, 1569-72 555. Knauz Nándor: Lányi Károly magyar egyháztörténelme I-II. 556. Pauer János: Az egyházi rend érdeme Magyarország történetében, Árpádok időszakától korunkig 557. Lukács Ödön: Nyíregyháza szabad, kiváltságolt város története I-II. 558. Cherrier Miklós: A magyar egyház története 559. Kollányi Ferenc: A magán kegyúri jog hazánkban a középkorban 560. Fraknói Vilmos: Váradi Péter kalocsai érsek élete 1483-1511 561. Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei 562. Knauz Nándor: Codex diplomaticus primatialis ecclesiae Strigoniensis I-II. Az esztergomi főegyháznak okmánytára. Az esztergomi Érsekségnek Árpádkori okmányai. 563. Torma Károly: Késmárki Thököly Imre naplója 1676-1678. évekből 564. Knauz Nándor: A pozsonyi káptalannak kéziratai. Codices manuscipti capituli Posoniensis 565. Dóczy József: Európa tekíntete jelenvaló természeti, míveleti, és kormányi állapotjában az egész munkához Európa földképe járul magyar nyelven I-XII. 566. Pulszky Ferenc: Tanulmányok a népvándorlás korának emlékeiről I-II. 567. Hunfalvy Pál: Az oláhok története I-II. 568. Kossuth Lajos: Kossuth Lajos levelei Bem altábornagyhoz 1849. évi márcz-jun-ig 569. Mészáros Lázár: Eszmék és jellemrajzok az 1848/1849-es forradalom eseményei- és szereplőiről 570. Dániel Gábor: A vargyasi Daniel család közpályán és a magánéletben 571. Dániel Gábor: A vargyasi Daniel család eredete és tagjainak rövid életrajza az eredeti családi okmányok és más hiteles adatok után 572. Szőllősy Kálmán: A felsőszöllősi Szöllősy-család krónikája 573. Thaly Kálmán: Késmárki Tököly Imre és némely főbb híveinek naplói és emlékezetes írásai, 1686-1705 574. Frankl Vilmos: Pázmány Péter levelezése I. 1605-1625. Codex epistolaris Petri Pázmány Card 575. Csizmadia János: A Bartakovich-, Justh-, Rudnay- és Rudnyánszky-családok és részben azok rokonsága 576. Szilágyi Sándor: Forradalmi mozgalmak Bécs, Pest, Kolosvárt 1848-ban 577. Gombos Ferencz Albin: Az 1437-ik évi parasztlázadás története 578. Lukács Béla: Az 1848-49-ki pénzügy. A forradalmi időszak pénzügyének, hitelműveleteinek és a forradalmi kiadásoknak ismertetése az eredeti számadások alapjána 579. Tóth Sándor: Sáros vármegye monografiája I-III. 580. László Károly: Napló-töredék. Az 1849-iki menekülteket, internáltakat, különösen Kossuthot és környezetét illetőleg Törökországban és az Amerikai Egyesült-Államokban 581. Ferenczy József: Pulszky Ferencz életrajza 582. Madarász József: Emlékirataim, 1831-1881 583. Korbuly Imre: A báni méltóság tekintettel a horvát-, dalmát- és tótországi nem különben a szörényi, bosnyákországi, macsói, sói, orozai, bronchi, kruchoi, bolgárországi, nándorfehérvári, zreberniki, jajczai, szabácsi és szerémi bánságok történelmi s közjogi viszonyaira 584. Matolay Etele: Visszaemlékezéseim honvéd életemre 585. Illésy János: A Mikófalvi Bekény család leszármazása és története 586. Tóth Sándor: Sáros vármegye összes nemesi családjai 587. Pongrácz Lajos (Szerk.): Szondi-album. Drégeli emlék-lapok 588. Szinnyei József: Komárom 1848-49-ben. Napló-jegyzetek 589. Andrássy Gyula: A magyar állam fönmaradásának és alkotmányos szabadságának okai I-III. 590. Fustel de Coulanges: Az ókori község tanulmány a görög és római vallásról, jogról intézményekről 591. Halász Géza: A Budapesten uralgott járványos betegségek történelme különös tekintettel a cholerára 592. Frankl Vilmos: Pázmány Péter és kora I-III. 593. Károly János: Fejér vármegye története I-V. 594. Szilágyi Farkas: Nagy-Enyed pusztulása 1849-ben. Korrajz 595. Nagy Sándor: Háromszék önvédelmi harcza 1848-49 596. Szedlák Mátyás: Leleplezések a magyar szabadságharcz és a magyar emigráczió idejéből, 1848-1861 597. Odescalchi Arthur: Emlékek Barsvármegye hajdanából 598. Csányi Ferenc: Adatok a pribérdi és vuchini Jankovich-család történetéhez 599. Asbóth Lajos: A hadvezér és a hadtudomány alapelvei az újabbkori hadjáratok történetével felvilágosítva I-II. 600. Dillesz Sándor: Barsvármegye 1686-ban 601. Szádeczky Lajos: Szerémi György élete és emlékirata 602. Friedrich Vilmos: A phosohor okozta megbetegedések. Különös tekintettel a magyarországi gyufagyári viszonyokra 603. Say Móricz: A gyufa története 604. Fraknói Vilmos: Tomori Pál élete és levelei 605. Csorba József: Somogy vármegye ismertetése 606. Nagyváthy János: Magyar gazdatiszt 607. Margitay Gábor: Aradi vésznapok. Margitfalvi Margitay Gábor emlékiratai 608. Eszterházy János: Az Eszterházy család és oldalágainak leírása 609. Borovszky Samu, Csánki Dezső: Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye 610. Eszterházy János: Az Eszterházy család és oldalágainak leírásához tartozó oklevéltár 611. Czirbusz Géza: A délmagyarországi bolgárok ethnologiai magánrajza 612. Boncz Ödön: A szentgyörgyvölgyi Bakacs-család 613. Ifj. Palugyai Imre: Megye-rendszer hajdan és most I-IV. 614. Szlemenics Pál: Közönséges törvényszéki polgári magyar törvény I-IV. 615. Némethy Lajos: Adatok Árpádházi Boldog Margit ereklyéinek történetéhez 616. Ádám Gerzson: A Nagy-Kőrösi ev. ref. Főgymnasium története 617. Réz László: A Drugethek és Homonna reformátiója 618. Barcsa János: A 17. század magyar történetirodalma 619. Borovszky Samu: Borsod vármegye története a legrégibb időktől a jelenkorig I. 620. Salamon Ferencz: Két magyar diplomata a tizenhetedik századból 621. Beöthy Leó: Bankügy elmélete különös tekintettel a jegybankkérdésre és hazai viszonyainkra 622. Beöthy Leó: Nemzetlét. Tanulmány a társadalom tudományok köréből Magyarország jelen helyzetének megvilágosítására és orvoslására 623. Beöthy Leó: A társadalom keletkezéséről 624. Odescalchi Arthur: A Majthényiak és a Felvidék történelmi és genealogiai tanulmány I. 625. Siculus (Darkó Jenő): A moldvai magyarok őstelepülése, története és mai helyzete 626. Szilágyi Ferenc: A Hóra-világ Erdélyben 627. Biás István: Marosvásárhely a szabadságharcz alatt. A marosvásárhelyi zenélőkút mestere 628. Teleki Domokos: A Hóra-támadás története 629. Éble Gábor: A szamosujvári Verzár család 630. Lehoczky Tivadar: Beregmegye és a munkácsi vár 1848-49-ben 631. P. Szathmáry Károly: A gyulafehérvár-nagyenyedi Bethlen-főtanoda története 632. Horváth Mihály: Zrínyi Ilona életrajza 634. Kovács Lajos: A Békepárt a magyar forradalomban. Válaszul Irányi Dániel röpiratára 635. Jakab Elek: Kolozsvár története I-III. 636. Jakab Elek: Oklevéltár Kolozsvár története első kötetéhez I-II. 637. Gyárfás István: Dobó István Egerben 638. Gedeon Endre: Beöthy László élete és művei 639. Mikó Pál: Női magyar levélstilus a 17. században 640. Divéky Adorján: Felső-Magyarország kereskedelmi összeköttetése Lengyelországgal, főleg a XVI-XVII. században 641. Lukácsy Kristóf: A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei eredeti örmény kútfők után I-II. 642. Horváth József: A nádasdi gróf Nádasdy család nádasd-ladányi elsőszülöttségi könyvtárának története és ismertetése 643. Károly János: Oklevelek gróf Nádasdy Ferencz nádasd-ladányi levéltárából a székesfehérvári országos kiállítás alkalmából 644. Thallóczy Lajos: Utazás a Levantéban. A keleti kereskedelem története Magyarországon 645. Berzeviczy Albert: Válogatott beszédek 646. Beke Antal: Pázmány, Lippay és Eszterházy levelezése I. Rákóczy Györgygyel 647. Szalay József, Károlyi Árpád: Nádasdy Tamás nádor családi levelezése 648. Gonda Béla: A magyar hajózás 649. Gonda Béla: Az al-dunai Vaskapu és az ottani többi zuhatag szabályozása 650. Györffy Lajos: Az esztergomi bazilika története és leírása. A régi vár és főszékesegyházak története, Esztergom egyéb nevezetességeinek leírásával 651. Horvát István: Nagy Lajos, és Hunyadi Mátyás híres magyar királyoknak védelmeztetések a nemzeti nyelv ügyében tekéntetes, tudós Schwartner Márton úr vádjai, és költeményei ellen 652. Búsbach Péter: Egy viharos emberöltő. Korrajz I-II. 653. Marczali Henrik: Gróf Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornok levelei és naplója, 1848-1849 654. Králik Lajos: Görgey Arthur. A vádaskodás szobra, reliefjei, képei 655. Maderspach Livius: Maderspach Károlyné tragédiája és adatok Ruszkabánya történetéhez 656. Szalay László: Verancsics Antal összes munkái I-XII. 657. Ipolyi Arnold: Oláh Miklós II. Lajos és Mária királyné titkára, utóbb Magyar orsz. cancellár, esztergomi érsek-primás és kir. helytrató levelezése 658. Szádeczky Lajos: Izabella és János Zsigmond Lengyelországban 1552-1556. 659. Erdélyi László: Szerémi György és emlékirata. Történelmi forrástanulmány 660. Ozorai József: Az egyházi vagy praediális nemesek és birtokuk. Jogtörténelmi tanulmány 661. Rónai Horváth Jenő: Magyar hadi krónika. A magyar nemzet ezeréves küzdelmeinek katonai története I-II. 662. Bakk Endre: A Bak és Jancsó család története 663. Márki Sándor: Aradvármegye és Arad szabad királyi város története I-II. 664. Kuncz Adolf: Szombathely - Savaria - rend. tanácsu város monographiája I. 665. Bakk Endre: Kézdivásárhely s az ottani Jancsó családok története 666. Márki Sándor: Arad és Zaránd vármegyék nemes családjai 667. Kúnos Ignác: Oszmán-török nyelvkönyv. Nyelvtan, szótár, olvasmányok. Janua linguae ottomanicea 668. Tahy István: Tahyak és azokkal rokon családok 669. Kele József: A Jász-kunság megváltása 670. Pintér Jenő: A históriás énekek művelődéstörténeti vonatkozásai 671. Császár Mihály: A magyar művelődés a XV. században. Antonio Bonfini Rerum Hungaricarum decades-ének alapján 672. Szabó Oreszt: A magyar oroszokról. Ruthének 673. Ágoston Péter: A munkarabsága 674. Sréter Kálmán: Sréter Kálmán versei 675. Sréter János: Visszaemlékezések 676. Thaly Kálmán: A székesi gróf Bercsényi család I-III. 677. Ágoston Péter: A sztráj büntetése 678. Dolenecz József: Az új anyakönyvi törvény. Az állami anyakönyvekről szóló 1894 679. Bartha Tamás: Szabadkőmüvesség 680. Boreczky Elemér: A királyi tárnokmester hivatala 1405-ig 681. Istóczy Győző: Istóczy Győző országgyűlési beszédei, indítványai és törvényjavaslatai. 1872-1896 682. Balássy Ferenc: A zámi és ohati apátságok 683. Komáromi Ferencz: Vésznapok a Székelyföldön. Kórrajz 1848-ki forradalomból 684. Beliczay Jónás: Marsigli élete és munkái 685. Fáy Ákos: A Sajómezei csata 1241 és a Fáji család ősei 686. Ruffy Pál: Bars vármegye gazdasági leírása 687. Nagy Iván: Balassa Gyarmat 688. Deutsch Antal: A Pesti Lloyd-Társulat 1853-1903 689. Szontagh Miklós: Tátrakalauz 690. Kléh István: A pesti forradalom története 1848-ban 691. Birányi Ákos: Pesti forradalom . (mártius 15-19.) 692. Ferdinándy Gejza: Az arany bulla. Közjogi tanulmány 693. Balog Szidónia: A magyarországi zsidók kamaraszolgasága és igazságszolgáltatása a középkorban 694. Wéber Samu: Podolin város története 695. Molnár Viktor: Gróf Csáky Albin. Élet és jellemrajzi vázlat 696. Gonda Béla: A magyar tengerészet és a fiumei kikötő 697. Bíró Vencel: Az erdélyi fejedelem jogköre 1571-1690 698. Balás Margit: A váradi kapitányság története 699. Matók Béla: A zsidó kérdés Nro. 2. Történelmi, társadalmi és törvényes szempontból tárgyalva 700. Szterényi József: Az iparoktatás Magyarországon 701. Palatinus József: Békésvármegyei nemes családok története. Mágnás családok. Harruckern-ek és örököseik. 702. Gálffy Ignácz: Az Országos Székely Szövetség és a Székely Nemzeti Alap 703. Lukácsi Kristóf: Adalékok az erdélyi örmények történetéhez 704. Sebetić Raimund: A Magyar Királyi Testőrség I. 705. Szádeczky Lajos: Konstantinápoly és magyar emlékei 706. Beregszászi Pál: A rajzolás tudományának kezdete 707. Panek Ödön: A selmeczbányai kir. kath. gymnasium története 708. Áldásy Antal: Zsigmond császár koronázása és a német zsidóság megadóztatása 709. Lehoczky Tivadar: A beregmegyei görögszertartásu katholikus lelkészségek története a XIX. század végéig 710. Pór Antal: Habsburgi Ágnes magyar királyné és Erzsébet herczegasszony, az Árpádház utolsó sarja 711. Huber Alfons: Ausztria története I-III. 712. Lehoczky Tivadar: Munkács város uj monográfiája 713. Réső Ensel Sándor: Az esküdtszék Magyarországon 714. Wonaszek A. Antal: A Kis-Kartali csillagda tevékenysége, 1893. októbertől-1895. októberig 715. Pór Antal: István Úr árvája 716. Melczer Jakab: Geographiai, Históriai, és Statisticai Tudósítások Szepes Vármegyéről 717. Beöthy Leó: A kereskedelem 718. Négyesy László: Beöthy Zsolt emlékezete 719. Szeremlei Samu: Hód-mező-vásárhely története I-V. 720. Záborszky Alajos: Az urbéri telkek örökös megváltásának terve és hasznai 721. Almásy György: Vándor-utam Ázsia szívébe 722. Doby Antal: Podmanyiczky család, podmanini és aszódi báró 723. Vajda Emil: Kossuth Lajos élete szóban, írásban és tettben 724. Verhovay Gyula: Az ország urai. Első ezer. 725. Pauler Tivadar: Büntetőjogtan I-II. 726. Hamvay Ödön: Damjanich levelei nejéhez 727. Áldásy Antal: Zsigmond király viszonya Milánóhoz és Velenczéhez római útja idejében 728. György Endre: Emlékbeszéd Beüthy Leóról 729. Zsilinszky Mihály: Az 1848-i vallásügyi törvényczikk története 730. Kármán József: A babonáról Kardos tanító és Mihály gazda 731. Ferdinándy Géza: A magyar alkotmány történelmi fejlődése 732. K. Nagy Sándor: A jobbágyság története Magyarországon 733. Borovszky Samu: Szendrő vára 734. Nagy József: Nyitra megye helyírása I/3. 735. Földes Gyula: A marcha-magyari és gúthori Földes család genealógiája 736. Czeizel Gábor: Nyitra múltja és a nyitravármegyei monografia 737. Doby Antal: Lónyay család. Nagy lónyai és vásáros naményi gróf, báró és nemes 738. Szentimrey Kálmán: Szentimrey és krasznik vajdai Szentimrey nemzetség leszármazásának és nemzedékrendjének leírása 739. Melczer Jakab: A Poprád partjain fekvő s megjegyzésre méltó némelly városokról, falukról és omladékokról való topographico-historico-statistical jegyzések 740. Hradszky József: A szepesi „Tiz-lándzsások széke” vagy a Kisvármegye története 741. Vagner József: Adalékok a nyitrai székes-káptalan történetéhez 742. Csillag Gyula: Az 1869-72-iki országgyűlés. Történeti visszapillantások 743. Alleker Lajos: A Cilley grófok és Cilli városa 744. Chilkó László: A debreceni r. katolikus egyház vázlatos története 745. Osváth Pál: Biharvármegyében kebelezett Kis-Mária (Kismarja) nagyközség és a Nagymáriai puszta leírása 746. Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek, 1824-1887. I-IV. 747. Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Szabolcs vármegye 748. Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Szatmár vármegye 749. Tóth Mike: Szerzetesrendek és társulatok Magyarországon 750. Szily Kálmán: A magyar nyelvujítás szótára. A kedveltebb képzők és képzésmódok jegyzékével 751. Kandra Kabos: Váradi regestrum 752. Kazaly Imre: A katholikus egyházjogtan kézi könyve különös tekintettel Magyarország jogi viszonyaira I-II. 753. Jankó János: Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe. Néprajzi tanulmány 754. Naményi Lajos: A nagyváradi nyomdászat története 755. Meszlényi Antal: A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben 756. Balogh Arthur: A törvényhozó hatalom 757. Jászi Viktor: Válasz a Pragmatica Sanctio és a házi törvények tárgyában 758. Szerencs János: A főrendiház szervezete megvilágítva a fennálló törvények, szabályok és rendeletek által 759. Molnár Viktor: Wlassics Gyula. Élet- és jellemrajzi vázlatok 760. Telkes Simon: Üvegiparunk. Ipari monographia, különös tekintettel a termelésre, munkás-, vám - és külkereskedelmi viszonyokra 761. Csontos József: Városaink Mátyás korában 762. Margalits Ede: Florilegium proverbiorum universae latinitatis. Proverbia, proverbiales sententiae gnomaeque classicae, mediae et infimae latinitatis 763. Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Fiume és a magyar-horvát tengerpart 764. Lázár Gyula: Az ozmán uralom története Európában I-II. 765. Illésy János: A magyar királyi nemes testőrség felállítása 1760-ban 766. Miskulin Alajos: Magyar művelődéstörténeti mozzanatok Giovanni és Matteo Villani krónikái alapján 767. Berczik Árpád: A Berczik-család nemzedékrendje magánhasználatra 768. Benisch Arthur: Marino Sanuto Diarii-jének magyar művelődéstörténeti vonatkozásai 769. Karlovszky Endre: Szabolcsvármegye levéltárának mohácsi vész előtti oklevelei 770. Soltész Gyula: Az 1494. és 1495. évi királyi számadások művelődéstörténeti vonatkozásai 771. Kollányi Ferenc: Visitatio Capituli E.M. Strigoniensis anno 1397 772. Groszmann Malvina: Bártfa város 1418-1444-iki számadáskönyvei művelődéstörténeti szempontból 773. Meliórisz Béla: A heraldika köréből. Függelékül sárosvármegyei nemes családok czímere 774. Beregszászi Pál: A tárgyaknak a látszás tudománya szerinti ismertetése és rajzolása 775. Fraknói Vilmos: A magyar nemzet története I-III. Házi könyvtár IX-XI. 776. Király Pál: Ulpia Trajana Augusta Colonia Dacica 777. Király Pál: Apulum. Gyulafehérvár az ó-korban. Gyulafehérvár története I. 778. Szepesi emlékkönyv a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1888. augusztus 23-28-án Tátrafüreden tartott XXIV. vándorgyűlésének alkalmából 779. Szádeczky Lajos: Fogaras vára és uradalma és történeti emlékei 780. Wéber Samu: Nedeczvára 781. Hornyik János: Pusztaszer a honalapító magyar nemzet első törvényhozási közgyűlése színhelyének története 782. Boleman István: A balaton parti fürdők és üdülőhelyek leírása 783. Thaly Kálmán: Ocskay László, II. Rákóczi Ferencz fejedelem brigadérosa és a felső-magyarországi hadjáratok 1703-1710. I-II. 784. Persián Kálmán: A lengyelfalvi Orbán bárók családtörténeti tanulmány 785. Acsády Ignácz: A karloviczi béke története 1699 786. Szentkláray Jenő: Mercy kormányzata a Temesi bánságban újabb részletek Délmagyarország XVIII. századi történetéhez 787. Carolus Wagner: Collectanea genealogico-historica illustrium Hungariae familiarum I-IV. 788. ifj. Kubinyi Miklós: Bethlenfalvi gróf Thurzó György levelei nejéhez Czobor-Szent-Mihályi Czobor Erzsébethez I-II. 789. Tarnóczy Gusztáv: A nyitrai választás 790. Király Pál: A markoman háborúk 791. Horvát Sándor: Okmánytár a piaristák Sz. László királyról czimzett nyitrai kollegiumának történetéhez, 1698-1849. I. 792. Szentkláray Jenő: Száz év Dél-Magyarország ujabb történetéből tekintettel a III. Károly és Mária Terézia korabeli előzményekre 793. Bodor Antal: Temesvár és Délmagyarország múltja, jelen közállapotai és turistikai leírása az Alduna útikalauzával 794. Király Pál: Dáczia története 795. Vágó Ferenc: A Gyöngyösi Kath. Községi Nagygymnasium története 1634-től 1895-ig 796. Parecz István: Arad-megye és Arad-város ismertetése 797. Demkó Kálmán: A szepes-szombati krónika 798. Éble Gábor: A Harruckern és a Károlyi család, genealógiai tanulmány 799. Horvát István: Magyar ország gyökeres régi nemzetségeiről 800. Szalay József-Baróti Lajos: A magyar nemzet története I-IV. 801. Thaly Kálmán: Bottyán János vezénylő tábornok levelezései s más emlékezetreméltó iratok, 1685-1716 802. Findura Imre: Rima-szombat szabadalmas város története 803. Füredi János: A szentgyörgyi kegyes tanitórendi ház és templom története 804. Visegrádi János: A podolini piarista rendház története (1642-1702) 805. Münnich Sándor: Igló királyi korona- és bányaváros története 806. Szilágyi Ferencz: Zilah történelméből 807. Thaly Kálmán: Nagy-szombati harc 808. Thaly Kálmán: A báró Orlay s gróf Serényi család 809. Hellabrant Árpád: Magyarországi vonatkozású ősnyomtatványok 810. Csősz Imre: A kegyes-tanító-rendiek Nyitrán. Magyar műveltségtörténelmi rajz nyolc képpel 811. Szilágyi István: Máramaros vármegye egyetemes leírása 812. Pauler Tivadar: A budapesti magyar kir. Tudomány-Egyetem története I. 813. Hajnik Imre: Magyarország az Árpád-királyoktól az ősiségnek megállapításáig és a hűbéri Európa 814. Hellebronth Kálmán: A magyar testőrség névkönyve 1760–1918 815. Lehotzky (András): Stemmatographia nobilium familiarum regni Hungariae ... I-II. 816. Kenessey Béla: Károlyi-emlékkönyv 817. Karácson Imre: Szent Imre herczeg. Élet- és jellemrajz 818. Bunyitay Vince: Szent László király emlékezete 819. Soulavy Ottokár: A vasúti biztosító berendezések 820. Zsilinszky Mihály: A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai a reformátiotól kezdve I-IV. 821. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae azaz Erdélynek változása 822. Bojnicic Iván: Az oklevélhamisitás a középkorban különösen Magyarországon és társországaiban 823. Mohl Adolf: Lövő története 824. Pauler Tivadar: Adalékok a hazai jogtudomány történetéhez 825. Keményfy K. Dániel: Vaszary Kolos: 1855-1905 826. Munkácsi Bernát: Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben 827. Balog Elemér: Az eltünés és a holttányilvánitás a magyar és a német jogban különös tekintettel a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetére és a magyar polgári perrendtartás javaslatára. Magánjogi és perjogi tanulmány 828. Ferdinándy Gejza: Magyarország közjoga (Alkotmányjog) 829. Ágoston Péter: A szekularizáció 830. Kaán Károly: A természeti emlékek fentartása 831. Molnár Lajos: Az adóreform és a közigazgatás 832. Pikler Gyula: Az emberi egyesületek és különösen az állam keletkezése és fejlődése 833. Mocsáry Lajos: Az állami közigazgatás 834. Csávolszky Lajos: Az árulás története 835. György János: A becsületes állam 836. Beksics Gusztáv: A dualismus története, közjogi értelme és nemzeti törekvéseink 837. Vigyázó Ferenc: Az europai közjog egy alkotmányos garantiája. Alkotmányjogi értekezés 838. ifj. Vutkovich Sándor: A felsőházak szervezete a főbb államokban. Politikai tanulmány 839. Dombováry Géza: Fenyitő eljárás és büntetési rendszer Pestmegyében a XIX. század első felében 840. Karácsonyi János: A hamis, hibáskeltű és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig 841. Eötvös Károly: Harcz az alkotmányért 842. Suhayda János: A honosításról és a külföldiekről magyar és külföldi jogi kútfők szerint 843. Baross János: Idegenek birtokszerzése 844. Fábry Béla: Igazságszolgáltatás az elzálogosított XIII szepesi városban 845. Csávolszky Lajos: Királyunk és tanácsosai 846. Király János: Magyar alkotmány- és jogtörténet különös tekintettel a nyugateurópai jogfejlődésre I. 847. Thoroczkay Viktor: A magyar állam és nemzetiségei. Politikai tanulmány 848. Szederkényi Nándor: A magyar hadi intézmény történeti és közjogi megvilágításban 849. Lázár Miklós: Erdély főispánjai (1540-1711) 850. Winkler Lajos: A magyarországi románok egyházi, iskolai, közművelődési, közgazdasági intézményeinek és mozgalmainak ismertetése 851. Braun Róbert: Magyarország feldarabolása és a nemzetiségi kérdés 852. Matlekovits Sándor: Magyarország államháztartásának története 1867-1893 I-II. 853. Szamota István: Magyar oklevél-szótár. Régi oklevelekben és egyéb iratokban előforduló magyar szók gyüjteménye.Pótlék a Magyar Nyelvtörténeti Szótárhoz 854. Hodor Károly: Doboka vármegye polgári esmértetése (Nemesi családokat tartalmazó különnyomat) 855. Mikulik József: Magyar kisvárosi élet, 1526-1715.Történelmi tanúlmány 856. Kálmán Dezső: A gyönki ev. ref. gymnasium története, 1806-1900 857. Daday István: A deési Daday család genealogiája 858. Ferenczi Zoltán: A könyvtártan alapvonalai 859. Kis János superintendens emlékezései életéből maga által feljegyezve 860. Ballagi Aladár: Kecskeméti W. Péter ötvöskönyve 861. Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány I-III. 862. Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika, 1847-1894. I-II. 863. Nátafalussy Kornél: Keresztelő Szent Jánosról nevezett jászóvári egyház prépostjai 864. Mihalovics Ede: A katholikus predikáczió története Magyarországon I-II. 865. Zsilinszky Mihály: A linczi békekötés és az 1647-ki vallásügyi törvényczikkek története 866. Boncz Ferenc: A katholikus főpapi hagyatékok körüli eljárás és erre vonatkozó főbb rendeletek 867. Pór Antal: Boleszló herceg, esztergomi érsek, 1321-1328 868. Thury Etele: A Dunántúli Református Egyházkerület története I. 869. Farkas Lajos: Egy nemzeti küzdelem története 870. Ackermann Kálmán: Forgách Ferenc bíboros, esztergomi érsek életrajzi tanulmányok az ellenreformáció korához 871. Velics László: Magyar jezsuiták a 19. században 872. Császár Elemér: A Pálos-rend föloszlatása 873. Kollányi Ferenc: A párbér jogi természetéhez 874. Kőhalmi-Klimstein József: Simor János bíbornok, érsek Magyarország herczeg-prímásának élete és működése emlékezete 875. Hradszky József: A XXIV királyi plébános testvérűlete és a reformáczió a Szepességben 876. Hudra János: A piaristák Zemplén-vármegyében, 1727-1890 877. Johann Heinrich Schwicker: Die nationalpolitischen Ansprüche der Rumänen in Ungarn 878. Török Kálmán: A magyarországi katholikus egyházi vagyon tulajdonjoga 879. E. V. Zenker: Geschichte der wiener Journalistik von den Anfängen bis zum Jahre 1848 880. Friedrich Weiser: Die Marianischen Congregation in Ungarn und die Rettung Ungarns, 1686-1699. Kritisch-historisches Kulturbild von 1581-1699 881. Tibád Antal: A román kérdés és a magyar nemzetiségi politika 882. Timon Ákos: A párbér Magyarországon jogtörténeti fejlődése és jelen állása szerint levéltári nyomozások alapján 883. Várady Lipót Árpád: A párbérkérdésről 885. Pólya Jakab: A budapesti bankok története az 1867-1894. években 886. Pirhalla Márton: A szepesi prépostság vázlatos története kezdetétől a püspökség felállításáig 887. Szádeczky Lajos: Kovacsóczy Farkas 1576-1594 888. Hellebrant Árpád: Diplomatariumok és monumenták a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában 889. Szokolszky Bertalan: A százéves kassai püspökség. 1804-1904 890. Czettker Jenő: Akié a föld, azé az ország 891. Mandelló Gyula: Anglia királyi igazságszolgáltatása a XI-XIV. században. Jogtörténeti tanulmány 892. Concha Győző: Báró Eötvös József állambölcselete és a külföldi kritika 893. Gróf Teleki Pál: Az elsődleges államkeletkezés kérdéséhez : államtudori értekezés 894. Eötvös Károly: Harcz a nemzeti hadseregért 895. Szladits Károly: A házasságkötés szabályai 896. Hieronymi Károly: Hieronymi Károly magyar királyi belügyminiszter jelentése az ország közegészségi viszonyairól az [...] évben. 1892 897. Szurmay Sándor: A honvédség fejlődésének története annak felállításától napjainkig, 1868-1898 898. Dóczi Sámuel: Az ipari titok 899. Vargha Gyula: A magyar hitelügy és hitelintézetek története 900. Wéber Samu: Ujabb adalékok Szepesmegye történetéhez 901. Samu Weber: Geschichte der Stadt Béla ein Beitrag zur zipser und vaterländischen Geschichtsforsforschung 902. Barna Endre: Románia nemzetiségi politikája és az oláhajkú magyar polgárok Dákó-Románia hivatalos térképével 903. Szemere Bertalan: Szemere Bertalan levelei Szemere Miklóshoz és Györgyhöz 1837-1856 904. Wenzel Gusztáv: Magyarország jogtörténetének rövid vázlata 905. Samu Weber: Zipser Geschichts- und Zeitbilder 906. Beksics Gusztáv: Közjogunk és nemzeti törekvésünk 907. Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet különös tekintettel a nyugati államok jogfejlődésére 908. Beöthy Zsigmond: Követválasztás. Eredeti politicai vígjáték 3 szakaszban 909. Dedek Crescens Lajos: Boncz könyve a vallás körüli felségjogokról 910. Beöthy Zsigmond színművei II. Jurista és kis lány. Kóbor Istók. 911. Beöthy Ákos: A magyar államiság fejlődése, küzdelmei politikai tanulmány I-III. 912. Asbóth János: Magyar conservativ politika 913. Katona Mór: A magyar családi hitbizomány 914. Boér Elek: A közigazgatási bíráskodás. Tanulmány a közigazgatási jog köréből 915. Acsády Sándor: Magános Magyar Törvény kérdések- és feleletekben előadva 916. Wlasics Gyula: A tettesség és részesség tana 917. Szlemenics Pál: Törvényeink története a dicső Ausztriai Ház országlása alatt 918. Szamota István: Régi magyar utazók Európában. 1532-1770 919. Schiller Bódog: Az örökös főrendiség eredete Magyarországon 920. Gosztonyi Miklós: Ősiség 921. Radó László: Az összeférhetetlenség 922. Szongott Kristóf: Szamosújvár szab. kir. város monográfiája I-IV. 923. Kmety Károly: A magyar közigazgatási jog kézikönyve 924. Nyáry Albert: Árpádok jogai 925. Máriássy Béla: A magyar törvényhozás és magyarország történeleme I-XVIII. 926. Kasova Péter: Szózat a magyar kérdés érdemében 927. Illés József: Bevezetés a magyar jog történetébe. A források története 928. Taray Andor: Magyarország európai hivatása és Deák Ferenc 929. Demkó Kálmán: A szepesi szászok ősi jogélete 930. Csillag Gyula: A régi magyar alkotmány és az 1848-ki és 1867-ki évek közjogi alkotásai 931. Országh Sándor: Budapest középítkezései, 1868-1882 932. Kohn Sámuel: A zsidók története Magyarországon 933. Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten 934. Weber Samu: Id. Buchholtz György és kora 1643-1724 935. Tivai Nagy Imre: Csikmegye közgazdasági leirása 936. Benkő Ferenc: Esztendőnként ki-adott, parnassusi időtöltés, 1794 egy kis hazabéli utazás, némely bányászatoknak le-írása, és a’ leg-ujjab minerolog. systemáinak lajstroma III részekben 937. Ranschburg Viktor: A szerzői jog nemzetközi védelmére alkotott berni egyezmény vonatkozással Magyarországra 938. Bernát István: A magyar demokrácia multja, jelene és jövője 939. Csősz Imre: A kegyes-tanító-rendiek Nyitrán magyar műveltségtörténelmi rajz 940. Otto Piper: Burgenkunde. Forschungen über gesammtes Bauwesen und Geschichte der Burgen innerhalb des deutschen Sprachgebietes 941. Gróf Andrássy György és Gróf Széchenyi Istvánnak a budapesti Híd-egyesülethez irányzott jelentése 942. Majláth Béla: Gróf Széchényi István levelei I-III. 943. Haiczl Kálmán: Léva története a XVI-XVII. század végéig 944. Reiner Zsigmond: A választási jog reformja 945. Jeszenszky Béla: A társországok közjogi viszonya a magyar államhoz 946. Szécsi Mór: Az osztrák-olasz háború 1866-ban 947. Balás György: Az 1866. évi osztrák-porosz háború 948. Dualszky János: Nyitra vár- és város történelmi vázlata 949. Császár Elemér: Verseghy Ferencz élete és művei 950. Thirring Gusztáv: Felső Dunántúl 951. Finály Henrik: Az ókori súlyokról és mértékekről 952. Soós Elemér: Ráhó végvár története, hadi- és műleirása 953. Kimnach Ödön: Sümegvár 954. Unghváry Ede: Sztropkó és várának története 955. Szongott Kristóf: A szamosújvári vár 956. Balogh Alajos: Sümeg vára. Rege a magyar előidőkből. 957. Bubics Zsigmond: Eszterházy Pál Mars Hungaricusa 958. Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten, 1054-1717 959. Csiky Kálmán: Werbőczy István és hármaskönyve 960. Balla Károly: Vélemény a bűntetésmód javítása iránt 961. Horvát Elza: A Védegylet története 962. Kenéz Béla: A városok fejlődése és jelentősége 963. Árkövy Richárd: Vámoszövetség vagy önálló vámterület? 964. Baross Károly: Vámpolitikánk 965. Mudrony Soma: A vámkérdés megoldása 966. Almási Balogh Elemér: A valuta szerepe a gazdasági válságban 967. Boncz Ferenc: A vallás körüli felségjogok 968. Láng Lajos: A vámpolitika az utolsó száz évben 969. Bolgár Elek: Választójog és választórendszerek 970. Illés József: Az ujkori alkotmányfejlődés elemei (XV. század második fele és XVI. század) 971. Bamberger Béla: A tőzsdeadó. Adópolitikai tanulmány 972. Heltai Ferenc: A magyarság érvényesülése a hadseregben. Négy törvény országgyűlési tárgyalása 973. Beksics Gusztáv: Társadalmunk és nemzeti hivatásunk 974. Széchenyi István: Üdvlelde 975. Szabó Béla: A magyar korona országainak statusjogi és monarchiai állása a pragmatica sanctio szerint 976. Moscovitz Iván: Önkormányzatunk mint alkotmányos garanczia 977. Magyary Géza: A perbeli beismerés 978. Máriássy Béla: Magyarország közjoga 979. Tóth Béla: Magyar ritkaságok 980. Friedmann Bernát: A népbírák és esküdtszékek intézménye tekintettel hazai viszonyainkra s büntető eljárásunk reformjára 981. Illésy János: A királyi könyvek jegyzéke a bennük foglalt nemesség czim, czimer, előnév és honosság adományozásoknak, 1527-1867 982. Gyárfás István Tihamér: Pannónia őskeresztény emlékei régészeti tanulmány 983. Kubinyi Ágoston: Szekszárdi régiségek 984. Meskó Márton: A felső-kubini Meskó család leszármazása és történelmi emlékei 985. Gelléri Mór: A magyar ipar uttörői. Élet- és jellemrajzok 986.Gelléri Mór: Hetven év a magyar ipar történetéből. Az Országos Iparegyesület működése, 1842-1912 987. Pólya Jakab: A gazdasági válság 988. Széchenyi István: A pálinkáról 989. Czobor Béla: A keresztény archeologusok első kongreszszusa 990. Lipthay Sándor: Gróf Széchenyi István műszaki alkotásai 991. Csetényi József: A vámszövetség és bankközösség problémája 992. Kopcsányi Károly: A Pécsi Jogakadémia multja s jelene 993. Beksics Gusztáv: Magyarország jövője az ujabb nemzeti elhelyezkedés alapján 994. Récsi Emil: Magyarország közjoga a mint 1848-ig s 1848-ban fenállott 995. Suhayda János: Magyarország közjoga tekintettel annak történeti kifejlődésére és az 1848-ki törvényekre 996. Pauer Imre: A jogakadémiák kérdéséhez 997. Kuncz Adolf: A jog 998. Beksics Gusztáv: Új korszak és politikai programmja 999. Gebhardi Lajos Albert: Magyar ország históriája I-IV. 1000. Matlekovits Sándor: A vámpolitika mai helyzete 1001. Székely Mihály: A nemes székely nemzetnek constitutióji, privilegiumai, és a jószág leszállását tárgyazó némelly törvényes itéletei, több hiteles leveles-tárokból egybe-szedve 1002. Raffay Ferenc: A magyar magánjog kézikönyve I-II. 1003. Matskássy Antónia: Halmágyi István Naplói-nak - 1752-53. és 1762-69 - magyar művelődéstörténeti vonatkozásai 1004. Kopp Tibor: Erdély művelődése I. és II. Rákóczy György korában. 1005. Vajda Gyula: Erdély viszonya a Portához és a római császárhoz mint magyar királyhoz a nemzeti fejedelemség korszakában 1006. Őrvényi Béla: Bartha Boldizsár Rövid Chronicájának művelődéstörténeti vonatkozásai 1007. Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon, 1849-1865 I-IV. 1008. Sobó Jenő: Selmeczbánya Sz. Kir. város társadalma, ipara és kereskedelme a XVI. század második felében 1009. Fogarasi János: A magyarhoni országos alkotmány fő ágazatai, régibb és ujabb időben 1010. Tanárky Gedeon: Magyarország helyzete az europai államrendszerben. Történeti és politikai tanulmány 1011. Beöthy Zsolt: Az első magyar politikai színmű és kora 1012. Bruckner Győző: Galeotto Marzio de egregie, sapienter et iocose dictis ac factis Matthiae regis 1013. Gaál Jenő: Jelentés a folytonos üzemek munkabeosztásával foglalkozott londoni nemzetközi értekezletről ... Beőthy László m. kir. kereskedelmügyi minister úrhoz 1014. Károlyi Árpád: Németujvári gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök főbenjáró pöre I-II. 1015. Beöthy Zsigmond: Beöthy Zsigmond újabb költeményei 1016. Beöthy Zsigmond: A magyarországi protestáns egyházra vonatkozó összes országos törvények történelmi, közjogi és gyakorlati jegyzetekkel 1017. Pozder Károly: Leiningen-Westerburg Károly gróf 1848/49-i honvédtábornok életrajza 1018. Király János: A király-koronázás eredete, egyházi kifejlődése és ordóbeli kialakulása 1019. Demkó Kálmán: A szepesi jog. Zipser Willkühr keletkezése, viszonya országos jogunkhoz és a németországi anyajogokhoz 1020. Mikár Zsigmond: Honvédnévkönyv 1021. Máriássy Béla: A szabadelvűség múltja, jelene és jövője 1022. Földváry Miklós: Értekezés a’ magyar királynék’ koronázások kezdetéről, és a’ koronázás módjában időről időre történt változásokról 1023. Timon Ákos: A Szent Korona elmélete és a koronázás 1024. Timon Ákos: A Szent Korona és a koronázás közjogi jelentősége 1025. Latkóczy Mihály: Korona és koronázás Ünnepi emlék 1892. junius 8-ára 1026. Ipolyi Arnold: A magyar szent Korona és koronázó jelvények története és műleírása 1027. Morzsányi Sándor: 7000 igazolt, s életben levő 1848/9diki honvédtiszt névjegyzéke rang és betűszerint ugy népmondák, hihető és hihetetlen tréfák és mulattató elbeszélések 1028. Hatala Péter: Arab nyelvtan olvasmányokkal és szótárral, tekintettel a főbb sémi nyelvágakra és az élő nyelvre 1029. Szilágyi Sándor: Révay Péter és a Szent Korona 1619-1622 1030. Ambrus József: Az 1848 és 1849-ik évi szabadságharcban részt vett római és görög katholikus paphonvédek albuma 1031. Szentkatolnai Bakk Endre: Az 1848-49-iki szabadságharc alatti események Vizaknán 1032. Márki Sándor: Horváth Mihály, 1809-1878 1033. Márki Sándor: Arad és Zaránd vármegyék nemes családjai II. 1034. Falk Miksa: Koronázási emlékkönyv 1867. junius 8. 1035. Thallóczy Lajos: Csömöri Zay Ferenc 1505-1570 1036. Sörös Pongrác: Jerosini Brodarics István 1471-1539 1037. Wass József: Erdély országgyűlései a vajdák alatt időköz 1002-1540 1038. Pfeiffer Antal: A Kegyes-Tanítórendiek Temesvári társházának és a főgymnásiumnak története 1039. Pap János: A piaristák Szegeden 1720-1886 1040. Wenzel Gusztáv: Kritikai tanulmányok a Frangepán család történetéhez 1041. Toncs Gusztáv: Zágoni Mikes Kelemen élete 1042. Fenyvessy Adolf: Az első magyar vasút története 1043. Kanyurszky György: A klasszikus arab nyelvtan kézikönyve iskolai és magánhasználatra 1044. Keményfy Kálmán Dániel: A modern keresztény politika érvényesülésének akadályai 1045. Szalay László: Galántai gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora I-III. 1055. Jókai Etelke: Emlékek b. Vay Miklósné Adelsheim Johanna báróné leveleiből 1056. Dudás Gyula: A borsódi és katymári Latinovits-család története 1057. Sörös Pongrác: Frangepán Ferenc, kalocsai érsek, egri püspök 1058. Szalay László: János király és a diplomatia 1059. Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Bihar vármegye és Nagyvárad 1060. Kővári László: Erdély régiségei 1061. Bunyitay Vince: A mai Nagyvárad megalapítása 1062. Vigouroux, Fulcran Grégoire: A Biblia és az ujabb fölfödözések Palesztinában, Egyiptomban s Asszyriában I-IV. 1063. Edvi Illés Sándor: A Magyar Királyi Államvasutak és az üzemükben lévő Helyi Érdekű Vasutak áruforgalmi viszonyai. Kereskedelmi monográfia I-II. 1064. Stern Ábrahám: Héber nyelvtan 1065. Gróf Zrinyi Miklós prózai munkái 1066. Kazinczy Ferenc: C. C. Sallustius’ épen maradt minden munkái 1067. Szabó István ford.: Aranygyapjas vítézek vagy Apollonius Rhodius Argonauticonja 1068. Fábián Gábor ford.: Argonauticon Cajus Valerius Flaccus hőskölteménye nyolc énekben 1069. Török Pál: A Habsburgok első sztambuli rezidense 1070. Zosimus: Corpus scriptorum historiae Byzantinae 1071. Pápai Páriz Ferenc: Dictionarium latino-hungaricum ... I-II. 1072. Fellner Frigyes: Ausztria és Magyarország nemzeti jövedelme 1073. Fellner Frigyes: Ausztria és Magyarország nemzeti vagyona 1074. Fenyvessy József: Az Egyesült Budapesti Fővárosi Takarékpénztár ötven éves története 1846-1896 1075. Fellner Frigyes: A nemzetközi fizetési mérleg és alakulása Magyarországon 1076. Sörös Pongrác: Statileo János életéhez 1077. Wenzel Gusztáv: Frangepán Kristóf velenczei fogsága 1514-19 1078. Török Pál: I. Ferdinánd konstantinápolyi béketárgyalásai 1527-1547 1079. Récsey Viktor: Balaton-vidéki régészeti kutatásaim némi eredménye 1080. Demkó Kálmán: A magyar orvosi rend története tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a 18. század végéig 1081. Chyzer Kornél: A magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűléseinek története 1840-től 1890-ig 1082. B. Fiáth Ferenc: Életem és élményeim I-II. 1083. Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig 1084. Makay Béla: A Balaton a történeti korban 1085. Petz Gedeon: Grimm törvénye 1086. Zoltai Lajos: A Hortobágy a legnagyobb magyar puszta ismertető leírása térképpel és 23 szövegképpel 1087. P. Ovidius Naso Szomorú Verseinek Öt Könyve 1088. Margó Tivadar: Budapest és környéke állattani tekintetben a budapesti fauna általános jellemzése s rövid rendszeres átnézete, a fajok lelhelyeivel és azokra vonatkozó jegyzetekkel 1089. Szombathy Ignác: Kutfőtöredékek a magyarok történelme jász korszakához, Kr. e. 112-378.Kr. u. a metanasta jászok magyar nemzetiségének megállapításával 1090. Szász Béla: Verses Edda 1090. Simon Péter: Rudolf trónörökös 1091. Chyzer Kornél: Adatok Zemplénmegye természetrajzi ismeretéhez. Zemplénmegye halai 1092. Gróf Gvadányi József: A peleskei nótárius 1093. Zajzoni Rab István: A magyarok kürtje 1094. Győrffi Endre: A keszthelyi kath. főgymnasium története 1095. Marcus Annaeus Lucanus pharsáliája vagyis a polgárháború. Tíz könyvben 1096. Laczkó Dezső: Őstörténeti adatok a Balaton környékéről 1097. Török Károly: Csongrádmegyei gyűjtés Népdalok, balladák, mesék és mondák 1098. Petényi Salamon János: Petényi hátrahagyott munkái 1099. Flavius Claudius Julianus: A császárok 1100. Vas vármegyei köszögi Fábchich József az magyar föl állítandó tudós társaságnak az XI. szám alatti tagjátúl magyarra fordítatott P. Álceus Záffo Stezikorus Ibikus Anakreon Bakkilides Szimonidesz Alkmán Arkilokus 1101. Ferenczy József: Gróf Dessewffy József munkái 1102. Kriesch János: A természetrajz vezérfonala I-III. 1103. Herman Ottó: Védjük az állatokat 1104. Herman Ottó: A magyar ősfoglalkozások köréből 1105. Stein Aurél: Vándorlásaim és élményeim Persiában 1106. Zoltai Lajos: Települések Egyházas és egyházatlan falvak Debrecen város mai határa és külső birtokai területén a XI-XV-ik századokban 1107. Kriesch János: A természetrajz elemei 1108. Beöthy László: Romemlékek 1109. Kriesch János: Az állatok társadalmi viszonyairól 1110. Hanák János: Az állattan története és irodalma Magyarországban 1111. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta természeti viszonyai tekintettel a mezőgazdaságra 1112. Eötvös Károly Lajos: Az egyházi közigazgatás kézikönyve I-II. 1113. Natorp Tivadar: A dohány és dohányjövedék Magyarországon 1114. Stromfeld Aurél: Készül az új háború! 1115. Sarda Salvany Félix: A liberalizmus bűn 1116. Stampay János: Katholikus egyházi énekek, imák és temetési szertartások 1117. Petelei István: Egy asszonyért 1118. Daday Jenő: A magyar állattani irodalom ismertetése 1870-től 1880-ig bezárólag 1119. Batizfalvi Samu: Utasitás madarak, emlősök, hüllők és halak bőrének lefejtésére, kitömése- és fentartására természetbuvárok, gyüjtők és szakkedvelők számára 1120. Frivaldszky Imre: Jellemző adatok Magyarország faunájához 1121. Szeremley Miklós: A Balaton albuma 1122. Az élet képe Kebestől 1123. Bél Mátyás: Notitia Hungariae novae geographico-historica pars secunda Trans-Danubia. Tomus Quintus, Editio altera 1124. Concha Győző: Az államhatalmak megoszlásának elvei 1125. Bozóky Alajos: Gaius romai jogi institutióinak négy könyve 1126. Liptay Sámuel ford.: A Thebéi Kébesz erköltsi rajzolvánnya 1127. A. Gellius: Attikai éjszakák I-II. 1128. Kenessey Albert: Adatok folyóink vízrajzi ismeretéhez 1129. Herman Ottó: Az ősfoglalkozások halászat és pásztorélet 1130. Boileau-Despréaux, Nicolas: A költészetről tanköltemény négy énekben 1131. Herman Ottó: Az 1902-ik évi nemzetközi madárvédelmi egyezmény és Magyarország. Történeti vázlat 1132. Győrffy Gyula: Győrffy Gyula országgyűlési beszédei, 1884-1894 1133. Győrffy Gyula: Romvirágok ballada-, románc és regefüzér 1134. Medicei Pál: A zsidónak szokasi, és szer-tartási, mellyeket ugya a zsidóságból meg-tértt doktor Medicei Pál ... 1135. Ionnes Zonaras Annales I-III. Corpus scriptorum historiae Byzantinae 1136. Balogh Pál: A magyar faj uralma 1137. Aczél József: A Balaton hydrographiai leírás 1138. Mogyoróssy János: A Wenckheimi Hund család eredete és ivadékai Magyarhonban 1139. Gárdonyi Géza: Arany, tömjén, mirha legendák, evangéliumi álmok 1140. Stein Aurél: Legbelsőbb-Ázsia földrajzának hatása a történelemben 1141. Samuel Friedrich Christian Hahnemann: Organon-a (életműve) a gyógyművészségnek, vagy Hahnemann Sámuel Homoeopathia-ja (hasonszenve) 1142. Szalay Antal: Tamási Mező-Város esmértetése 1143. Krausz Sámuel: Nemzeti krónikáink bibliai vonatkozásai 1144. Stein Aurél: Az indo-perzsa határvidék ősi története a földrajz és ujabb kutató-utazások világában 1145. Mohl Antal: A Mária-kongregációk története különös tekintettel hazánkra 1146. Kandra Kabos: A sárvári várispánságról 1147. Scholtz Béla: Nagy-várad várának története 1148. Rozvány György: Nagy-Szalonta mezőváros történelme 1149. Czifray István’ szakács mester’ magyar nemzeti szakácskönyve, magyar gazda aszszonyok szükségeihez alkalmaztatva 1150. Nagy Antal: Lelki mindennapi kenyér 1151. Kádi György: Káldi György válogatott egyházi beszédei 1152. Matunák Mihály: Török-magyar harczok az északnyugati Magyarországon 1153. Teleki Domokos: A székely határőrség története 1154. Mohl Adolf: Török világ Kismarton vidékén 1683-1699 1155. K. Beniczky Irma: A beteg-konyha. Ételek és italok legcélszerűbb készítési módja betegek és lábadozók számára 1156. Takáts Sándor: Lapok egy kis város múltjából 1157. Szekrényi Lajos: A bibliai régiségtudomány kézikönyve I-II. 1158. Márton József: Három nyelvből készült oskolai lexicon, vagyis szókönyv, ... I-II. 1159. Thaly Kálmán: Irodalom- és míveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból 1160. Ifj. Kemény Lajos: Száz év Kassa legrégibb történetéből 1161. Takáts Sándor: Komárom IV. Béla alatt 1162. Budai Ézsaiás: Magyar ország históriája I-III. 3. kiadás 1163. Radvánszky László: A Radvánszky család története 1738-ig 1164. Blau Lajos: Az ózsidó bűvészet 1165. Rupp Jakab: Magyarország ekkorig ismeretes pénzei I-II. Árpádi korszak, Vegyes házakbóli királyok korszaka 1166. Králik Lajos: Az ügyvédség múltjából I. Az Árpádok kora 1167. Bresztovszky Ernő: Magyarország fekete statisztikája 1168. Divald Kornél: A Magyar Tudományos Akadémia palotája és gyüjteményei. Magyarázó kalauz 1169. Küzdelem a parlamentárizmusért. Gróf Tisza István beszédei 1170. Hradszky József: Szepesvármegye a mohácsi vész elött 1171. Szivák Imre: Országgyűlési képviselőválasztás és curiai bíráskodás codexe 1172. Fayer László: Bűnvádi eljárásunk reformjához 1173. Lukács György: A franczia közigazgatás szervezete 1174. Reischl Károly Vilmos: Munkáskérdés és socialismus 1175. Agathiae Myrinaei Historiarum libri quinque. Corpus scriptorum historiae Byzantinae 1176. Késmárky István: Az esztergomi érseknek, mint Magyarország prímásának jogai és kiváltságai 1177. Kandra Kabos: Az egri nagyprépostok és a káptalan az Árpádok korában 1178. Kandra Kabos: Szabolcs vármegye alakulása 1179. Szentkláray Jenő: Oláhok költöztetése Délmagyarországon a múlt században 1180. Szentkláray Jenő: A becskereki vár 1181. Békefi Remig: Orvosok, betegségek és gyógyítás Magyarországon az Árpádok korában 1182. Kerékgyártó Béla: A magyar királyi udvar a királyság fénykorában, az Anjouk uralkodása alatt 1183. Jankó János: A magyar halászat eredete I-II. 1184. Bartalus István: A magyar egyházak szertartásos énekei a XVI. és XVII. században 1185. Séda Ernő: A központi növendékpapság Magyar Egyházirodalmi Iskolájának története 1186. Zimándy Ignác: Kossuth Lajos a magyar intelligencia és emigráció ítélőszéke előtt 1187. Sváby Frigyes: A Lengyelországnak elzálogosított XIII szepesi város története 1188. Lagerlöf, Selma Ottilia Lavisa: A halál kocsisa 1189. Carolus Wagner: Analecta scepusii sacri et profani. Pars I.-IV. 1190. Liszkay József: A pápai evang. reform. egyház levéltára 1510-1811 1191. Hagymásy Ferenc: A papi református egyház és Pap község története 1192. Szathmáry György: Nemzeti állam és népoktatás 1193. Bihari Mór: Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói 1194. Emlékirat a Magy. Kir. Postatakarékpénztár fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából 1195. Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére 1196. Vargha Gyula: Magyarország pénzintézetei 1197. Thallóczy Lajos, Horvát Sándor: Magyarország melléktartományainak oklevéltára III. Alsó-szlavóniai okmánytár (Dubicza, Orbász és Szana vármegyék) 1244-1710 1198. Rácz Károly: A zarándi egyházmegye története 1199. Szelényi Ödön: A magyar evangélikus iskolák története a reformációtól napjainkig 1200. Sörös Pongrác: A tihanyi apátság története II. A Pannonhalmi Szent-Benedek-Rend története XI. 1201. Vay Miklós: Emléklapok vajai báró Vay Miklós életéből 1202. Békefi Antal: Betyárok. Történetek az alföldi rablóvilágból gróf Ráday korában 1203. Czobor Béla: Magyarország világi és egyházi hatóságai kiadott pecséteinek jegyzéke 1204. Hradszky József: Vándorlások a Szepességben. Szepesvár és környéke 1205. Radácsy György: A Tiszáninneni Ev. Ref. Egyházkerület 1894. julius hó 24-dik napján Sárospatakon id. báró Vay Miklós főgondnok halála alkalmából tartott rendkivűli közgyűlésének jegyzőkönyve a temetésen és gyászünnepen elmondott imával és alkalmi beszédekkel 1206. Békefi Remig: A cziszterczi rend története Magyarországban, 1142-1896 1207. Havass Rezső: Magyar földrajzi könyvtár a magyar birodalomról bármely nyelven... 1208. Divald Kornél: Szepesvármegye művészeti emlékei I-III. 1209. Érdújhelyi Menyhért: A közjegyzőség és hiteles helyek története Magyarországon 1210. Tahy Gáspár: Heves és Külső-Szolnok törvényesen eggyesült Vármegyék esmértetése, Egri Várnak történet kivonása, s Egri Érsek Fő Megye érintése 1211. Bárdosy János: Supplementum analectorum terrae Scepusiensis, notationibus, ex veteri ac rec. Hungarorum historia depromtis 1212. Thanhoffer Lajos: A mikroskop és alkalmazása az általános szövettani technika vezérfonala orvosok és egyetemi hallgatók használatára 1213. Márton Gábor: Gazdaságos méh tartás 1214. Bölöny László: A nagybölöni Bölöny-család (Bewlewn nemzetség) története 1215. Luczenbacher János: A szerb zsupánok, királyok, és czárok pénzei 1216. Széchy Károly: Vajda Péter élete és művei 1217. Duka Tivadar: Levelek a boer-angol háboruról 1218. Mocsáry Lajos: Program a nemzetiség és a nemzetiségek tárgyában 1219. Zimándy Ignácz: Kossuth Lajos a világtörténelem itélőszéke előtt 1220. Marczali Henrik: A nemzetiség történetbölcseleti szempontból 1221. Baloghy László: Nemzetiség, és alkotmányi mozgalmak honunkban 1223. Szalay Gábor: Szalay László levelei életrajzi vázlattal és megjegyzésekkel ellátva 1224. 1135. Ioannes Malalas: Ioannis Malalae Chronographia. Corpus scriptorum historiae Byzantinae 1225. Popovich Milos: A nemzetiségi kérdés Magyarországban szerb szempontból 1226. Szalay László: A magyarországi szerb telepek jogviszonyai az államhoz 1227. Kecskeméthy Aurél: Vázlatok egy év történetéből 1860. okt. 20-tól 1861. oktoberig 1228. Csengeri Antal: Magyar szónokok és statusférfiak politicai jellemrajzok 1229. [Eötvös József]: Die Garantien der Macht und Einheit Oesterreichs 1230. Endrefi Kiss Endre: Lytton. Elbeszélés 1231. Kőrösy József: A Felvidék eltótosodása nemzetiségi tanulmányok 1232. Barta Aurél: A beleházi és ethrekarchai Bartal család 1233. Zoltai Lajos: Debreczen és vidékének urai az Árpád-kor végén és az Anjou-korban 1200-1400 közt 1234. Adolphus Brieger: T. Lucreti Cari De rerum natura ibri sex 1235. Majer István: Az esztergomi érseki főmegye papságának...irodalmi müködése... 1236.Mihók Sándor: Magyarország pénz-, hitel- és ipar-intézetei 1873. márczius hó végéig 1237. Szalay László: Gróf Bethlen Miklós önéletírása I-II. 1238. Bryce J.: A Római Szent Birodalom 1239. Ghymesi Forgách Ferencz nagyváradi püspök magyar historiája, 1540-1572 1240. Tormásy Gábor: A szabadkai róm. kat. főplébánia története 1241. Pór Antal: Anjouk és Wittelsbachok. Nagy Lajos második szövetkezése IV. Károly császár ellen 1242. Horváth Mihály: Horváth Mihály kisebb történelmi munkái I-IV. 1243. Vass Bertalan: Horvát István életrajza 1244. Kandra Kabos: Bakócs-codex vagy Bakócs Tamás egri püspök udvartartási számadó-könyve 1493-6 évekről 1245. Huszka József: A magyar turáni ornamentika története 1246. Kerezsy Jenő: Bakócz Tamás egri püspök udvartartása és egyházmegyéje 1247. Magyar Helikon - Jeles férfiak életrajzai 1248. Györffy István: Hajdúböszörmény települése 1249. Pór Antal: Keszei Miklós 1250. Fábián Gábor ford.: Cicero összes levelei időrendes sorozatban I-VII. 1251. Gróf Széchényi Dénes: Egy őszinte szó a Kossuth-cultusról 1252. Rómer Flóris: Régi falképek Magyarországon 1253. Karácsonyi János: Kik voltak s mikor jöttek hazánkba a böszörmények vagy izmaeliták? 1254. Bonitz Ferenc: Tatárjárás Magyarországon 1896-ban 1255. Singhoffer József: Hazánk halászata 1256. Molnár János: Orvosi törvény 1257. Thébusz János: Protestantizmus és panszlávizmus 1258. Dalmady Ödön: A dömsödi Hajós-család 1259. Hunfalvy János: A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása I-III. 1260. Margalits Ede: Egy lap Baja szabad királyi város történetéből 1261. Rudnay Béla: Őseink és rokonaink történelmi tanulmány 1262. Rudnay Józsefné Veres Szilárda: Emlékeim 1847-1917 1263.Moldován Gergely: A románság politikai, történelmi, néprajzi és nyelvészeti közlemények I-II. 1264. Marcus Tullius Cicero: A kötelességekről (Szalay László) 1265. Margalits Ede: Szerb történelmi repertorium I. 1266. Táncsics Mihály: Nyiltlevél Müller Miksa tanárhoz 1267. Millekre Bódog: A törököknek első betörései Dél-Magyarországba Zsigmond és Albert királyok idejében és Keve és Krassó vármegyék megszünése, 1393-1439 1268. Magyar történelmi évkönyvek és naplók a XVI-XVIII. századokból II. 1269. Czímer Károly: Temesvár megvétele, 1551-1552 1270. Pesty Frigyes: A világtörténelem napjai I-II. 1271. Csuday Jenő: Zrinyiek a magyar történelemben, 1566-1704 1272. Molnár István: A szőlőművelés és borászat kézikönyve 1273. ifj. Kemény Lajos: A reformáczió Kassán. Oklevéltárral 1274. Magyary Szulpicz: Esztergom a tatárjárás korában 1275. Gróf Apponyi Albert: Emlékirataim. Ötven év. Ifjukorom - huszonöt év az ellenzéken I-II. 1276. Kováts Frigyes: A magyar bölcsészet, vagy mindenség alkotásának titka ... 1277. Péch Antal: Magyar és német bányászati szótár 1278. Szilvek Lajos: Hypnotismus lélektani, orvostudományi, történeti és törvényszéki szempontból 1279. Révész Kálmán: Százéves küzdelem a kassai református egyház megalakulásáért 1550-1650 1280. Nagy Zoltán: Végrehajtási eljárás 1281. Höhnel Lajos: Teleki Sámuel Gróf felfedezõ útja Kelet-Afrika egyenlítõi vidékén 1887-1888-ban I-II. 1282. Molnár János: Régi jeles épületekről. Kilentz könyvei 1283. Kazinczy útja Pannonhalmára, Esztergomba, Váczra 1284. Corpus scriptorum historiae Byzantinae. Theophanes I-II. 1285. Lakatos Károly: Vadászati és madarászati emlékeimből 1286. Lakatos Károly: Magyarország nappali orvmadarai. Erdészek, vadászok és gyűjtők számára 1287. Balassa József: Kazinczy és a nyelvújítás. Szemelvények Kazinczy Ferenc prózai műveiből 1288. Simonyi Zsigmond: A nyelvujítás 1289. Tolnai Vilmons: A nyelvújítás. A nyelvújítás elmélete és története 1290. Fraknói Vilmos: Egyháznagyok a magyar középkorból 1291. Pák Dienes: Vadászattudomány I-II. 1292. Bárdosy János: Supplementum analectorum terrae Scepusiensis Diplomata Caesarum regumque Hungariae ac Poloniae, tum illust. praepositorum, supremorumque Scepusii comitum, necnon ita dictorum landgraffiorum provinciae Scepusiensis atque ven. capituli privilegiales literas, alia deniqve literalia arcis lublo capitaneorum monumenta ad notitiam Scepusii facientia. Pars 2. 1293. Fényes Elek: Magyar országnak, ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben I-VI. 1294. Pozsony és környéke. A magyar orvosok és természetvizsgálók 1865. évben Pozsonyban tartott XI. nagy gyűlésének emlékéül. 1295. Rómer Flóris: Pozsony régészeti műemlékei 1296. Dr. Naegele H. F.: Szülészeti tankönyve - ford. Pihál Ferencz 1297. Sims J. Marion: Kórodai jegyzetek a méhbántalmak sebészete felett különös tekintettel a meddőség kezelésére 1298. Justh Zsigmond: Művész szerelem 1299. Bodnár Zsigmond irodalmi dolgozatai 1300. Almási Antal: A dologi forgalom. Magánjogi tanulmány 1301. Szentkláray Jenő: Újabb részletek a délmagyarországi török hódoltság történetéből 1302. Csánki Dezső: Hazánk kereskedelmi viszonyai I. Lajos korában 1303. Csekey István: A magyar trónöröklési jog. Jogtörténelmi és közjogi tanulmány oklevélmellékletekkel 1304. Fraknói Vilmos: Petrarca és Nagy Lajos 1305. Czirbusz Géza: A temes- és torontálmegyei bolgárok. A krassószörényi krassovánok 1306. Rómer Flóris: A középkori téglaépítészetről Magyarországban 1307. Pór Antal: Nagy Lajos király viszonya az aquiléjai pátriárkákhoz 1308. Frankenburg Adolf: Őszinte vallomások I-II. 1309. Verhovay Gyula: Az álarcz korszaka 1310. Orient Gyula: Az erdélyi és bánáti gyógyszerészet története 1311. Milleker Bódog: Versecz szab. kir. város története I-II. 1312. Barach Benedek: A templáriusok titkos statutumai 1313. Acsády Ignác: A magyar birodalom története I-II. 1314. Károly János, Nyirák Sándor: Emlékkönyv a székesfehérvári püspöki megye százados ünnepére 1877 1315. Miskolczy István: Magyar-olasz összeköttetések az Anjouk korában magyar-nápolyi kapcsolatok 1316. Horánszky Pál: A liptószentandrási Andreánszky család leszármazása 1230-tól 1317. Hunfalvy Pál: Utazás a Balt-tenger vidékein I-II. 1318. Mailáth Kálmán József: A Mailáth-család tragédiája 1319. Teleki Sándor: Egyről-másról. Ujabb emlékeim I-II. 1320. József főherceg: Czigány nyelvtan, Románo csibákero sziklaribe 1321. Risztics János: Szerbia külügyi viszonyai az újabb időben I-II. 1322. Demkó Kálmán: Lőcse város mütörténeti rövid leírása számos képpel és a város tervrajzaival 1323. Demkó Kálmán: Lőcsének erődítése és védelmi rendszere 1324. Baróti Lajos: A bánsági legrégibb német település története 1325. Jászai Rezső: A franczia forradalom történetének történetírása hazánkban 1326. Hatala Péter: Az én hitvallásom 1327. Láng Lajos: A statisztika története 1328. Pompéry Aurél: Kossuth Lajos 1837/39-iki hűtlenségi perének története 1329. Takáts Sándor: Péteri Takáts József 1330. Horváth Jenő: Az erdélyi szász városok közgazdasági viszonyai a nemzeti fejedelemség megalakulásáig 1331. Gerecze Péter: A pécsi székesegyház különös tekintettel falfestményeire. Műtörténeti tanulmány 1332. Kneipp Sebestyén: Vizkurám

Történelmi életrajzok

1. kötet Pór Antal: Csák Máté (1260-1321) Terjedelme: 170 oldal + 6 tabló Ára: 3.800 Ft

2. kötet Szabó Károly: Kún László (1272-1290) Terjedelme: 192 oldal + 4 tabló + 2 melléklet Ára: 3.900 Ft

3. kötet Pór Antal: Keszei Miklós (13??-1366) Terjedelme: 126 oldal + 4 tabló Ára: 3.200 Ft

4. kötet Áldási Antal: Alsáni Bálint (13??-1408) Terjedelme: 136 oldal + 6 tabló Ára: 3.500 Ft

5. kötet Pór Antal: Nagy Lajos (1326-1382) Terjedelme: 628 oldal +19 tabló Ára: 11.700 Ft

6. kötet Márki Sándor: Mária, Magyarország királynéja (1370-1395) Terjedelme: 192 oldal +7 tabló +3 melléklet Ára: 6.500 Ft

7. kötet Fraknói Vilmos: Hunyadi Mátyás király (1440-1490) Terjedelme: 416 oldal + 15 tabló + 4 melléklet Ára: 8.500 Ft

8. kötet Fraknói Vilmos: Bakócz Tamás (1442-1521) Terjedelme: 220 oldal + 12 tabló Ára: 5.400 Ft

9. kötet Berzeviczy Albert: Beatrix királyné (1457-1508) Terjedelme: 696 oldal +18 tabló +1 melléklet Ára: 12.900 Ft

10. kötet Tóth- Szabó Pál: Szatmári György (1457-1524) Terjedelme: 316 oldal + 8 tabló + 1 melléklet Ára: 6.000 Ft

11. kötet Fraknói Vilmos: Werbőczi István (1458-1541) Terjedelme: 380 oldal + 11 tabló Ára: 7.900 Ft

12. kötet Márki Sándor: Dózsa György (1470-1514) Terjedelme: 536 oldal + 15 tabló Ára: 9.900 Ft

13. kötet Schönherr Gyula: Hunyadi Corvin János (1473-1504) Terjedelme: 332 oldal + 9 tabló + 5 melléklet Ára: 7.000 Ft

14. kötet Kretschmayr Henrik: Gritti Lajos (1480-1534) Terjedelme: 160 oldal +4 tabló + 2 melléklet Ára: 3.900 Ft

15. kötet Majláth Béla: Maylád István (1502-1550) Terjedelme: 120 oldal + 4 tabló + 1 melléklet Ára: 3.400 Ft

16. kötet Dézsi Lajos: Tinódi Sebestyén (1505-1556) Terjedelme: 230 oldal +11 tabló Ára: 5.800 Ft

17. kötet Ortvay Tivadar: Mária, II. Lajos magyar király neje (1505-1558) Terjedelme: 458 oldal + 18 tabló Ára: 9.600 Ft

18. kötet Thallóczy Lajos: Zay Ferenc (1505-1570) Terjedelme: 172 oldal + 10 tabló + 2 melléklet Ára: 4.600 Ft

19. kötet Szádeczky Lajos: Kovacsóczy Farkas (1576-1594) Terjedelme: 140 oldal + 8 tabló Ára: 3.900 Ft

20. kötet Veress Endre: Izabella királyné (1519-1559) Terjedelme: 516 oldal + 14 tabló + 2 melléklet Ára: 9.500 Ft

21. kötet Szádeczky Lajos: Békés Gáspár (1520-1579) Terjedelme: 104 oldal + 11 tabló + 1 melléklet Ára: 9.500 Ft

22. kötet Szabó László: Forgách Ferencz (1535-1577) Terjedelme: 228 oldal + 10 tabló Ára: 5.500 Ft

23. kötet Veress Endre: Berzeviczy Márton (1538-1596) Terjedelme: 228 oldal + 7 tabló Ára: 5.000 Ft

24. kötet Erdélyi Pál: Balassa Bálint (1551-1594) Terjedelme: 252 oldal + 5 tabló 5 melléklet Ára: 5.900 Ft

25. kötet Veress Endre: Kakas István (1558-1603) Terjedelme: 168 oldal + 6 tabló Ára: 4.200 Ft

26. kötet Mika Sándor: Weiss Mihály (1569-1612) Terjedelme: 220 oldal + 8 tabló Ára: 5.500 Ft

27. kötet Fraknói Vilmos: Pázmány Péter (1470-1637) Terjedelme: 344 oldal + 14 tabló + 9 melléklet Ára: 9.600 Ft

28. kötet Ferenczi Zoltán: Rimay János (1573-1631) Terjedelme: 264 oldal + 8 tabló Ára: 5.200 Ft

29. kötet Dézsi Lajos: Szenczi Molnár Albert (1574-1633) Terjedelme: 244 oldal + 3 tabló + 1 melléklet Ára: 4.600 Ft

30. kötet Gindely Antal és Acsády Ignácz: Bethlen Gábor (1580-1629) Terjedelme: 264 oldal + 15 tabló Ára: 5.700 Ft

31. kötet Deák Farkas: Forgách Zsuzsánna (1582-1632) Terjedelme: 108 oldal + 4 tabló + 1 melléklet Ára: 3.500 Ft

32. kötet Szilágyi Sándor: I. Rákóczy György, (1593-1648) Terjedelme: 424 oldal + 6 tabló + 4 melléklet Ára: 8.500 Ft

33. kötet Kubinyi Miklós: Thurzó Imre (1598-1621) Terjedelme: 172 oldal + 11 tabló + 2 melléklet Ára: 4.600 Ft

34. kötet Ipolyi Arnold: Nyáry Krisztina, (1604-1641) Terjedelme: 132 oldal + 5 tabló + 3 melléklet Ára: 3.600 Ft

35. kötet Acsády Ignácz: Széchy Mária (1610-1679) Terjedelme: 268 oldal + 10 tabló Ára: 5.700 Ft

36-37. kötet Széchy Károly: Zrínyi Miklós (1620-1664) Terjedelme: 1526 oldal + 30 tabló + 4 melléklet Ára: 30.000 Ft

38. kötet Szilágyi Sándor: II. Rákóczy György (1621-1660) Terjedelme: 212 oldal + 10 tabló + 2 melléklet Ára: 4.900 Ft

39. kötet Deák Farkas: Béldi Pál (1621-1679) Terjedelme: 216 oldal + 13 tabló + 2 melléklet Ára: 4.900 Ft

40. kötet Szilágyi Sándor: Rákóczy Zsigmond (1622-1652) Terjedelme: 184 oldal + 5 tabló + 2 melléklet Ára: 4.500 Ft

41. kötet Merényi Lajos: Esterházy Pál (1635-1713) Terjedelme: 282 oldal + 11 tabló Ára: 6.700 Ft

42. kötet Dézsi Lajos: Misztótfalusi Kis Miklós (1650-1702) Pápai Páriz Ferencz (1649-1716) Terjedelme: 332 oldal + 6 tabló Ára: 6.600 Ft

43. kötet Angyal Dávid: Thököly Imre (1657-1705) Terjedelme: 582 oldal + 32 tabló + 3 melléklet Ára: 13.500 Ft

44-45-46. kötet Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) Terjedelme: 2054 oldal + 88 tabló + 1 melléklet Ára: 45.000 Ft

47. kötet Marczali Henrik: Mária Terézia (1717-1780) Terjedelme: 332 oldal + 17 tabló + 23 melléklet Ára: 7.500 Ft

48. kötet Széchy Károly: Gvadányi József (1728-1801) Terjedelme: 320 oldal + 13 tabló + 5 melléklet Ára: 7.500 Ft

49. kötet Fest Aladár: Dévay Pál (1735-1800) Terjedelme: 414 oldal + 8 tabló Ára: 7.800 Ft

50. kötet Morvay Győző: Fekete János (1741-1803) Terjedelme: 248 oldal + 11 tabló Ára: 5.500 Ft

51. kötet Fraknói Vilmos: Széchenyi Ferencz (1754-1820) Terjedelme: 384 oldal + 118 tabló Ára: 7.900 Ft

52. kötet Császár Elemér: Ányos Pál (1756-1784) Terjedelme: 256 oldal + 6 tabló Ára: 5.400 Ft

53. kötet Szinnyei Ferencz: Bacsányi János (1763-1845) Terjedelme: 210 oldal + 48 tabló + 1 melléklet Ára: 4.700 Ft

54. kötet Vértesy Jenő: Kölcsey Ferenc (1790-11838) Terjedelme: 210 oldal + 61 tabló + 2 melléklet Ára: 5.000 Ft

55-56. kötet Zichy Antal: Széchenyi István (1791-1860) Terjedelme: 1008 oldal + 12 tabló + 3 melléklet Ára: 18.900 Ft

57. kötet Meller Simon: Ferenczy István (1792-1856) Terjedelme: 402 oldal + 10 tabló Ára: 7.900 Ft

58. kötet Dézsi Lajos: Jósika Miklós (1794-1865) Terjedelme: 452 oldal + 8 tabló Ára: 8.200 Ft

59. kötet Bodnár István és Gárdonyi Albert: Bezerédj István (1796-1856) Terjedelme: 832 oldal + 6 tabló Ára: 13.500 Ft

60. kötet Márki Sándor: Horváth Mihály (1809-1878) Terjedelme: 388 oldal + 6 tabló Ára: 7.400 Ft

61. kötet Ferenczi Zoltán: Eötvös József (1813-1871) Terjedelme: 304 oldal + 8 tabló + 3 melléklet Ára: 6.700 Ft

Fáraó újítás

Szerkesztő:12akd/Fáraók

Világtérképek

a világ 1200 körül
Afrika
Itália 1084 körül
Dél-Itália 1112 körül

Idézet

Kolumbán

„	Az erényes életet csak következetes szigorral valósíthatod meg. Ne engedj az elhatározásodból, és rendszeres önmegtagadásokkal, természeted kérlelhetetlen fékentartásával küzdj kitartóan. Persze eleinte nem lesz sikerélményed, de lassanként le fogod győzni magad!	”
– Szent Kolumbán

„	Mutass példát, élj bűntelenül, légy következetes.	”
– Szent Kolumbán

„	Imádkozz napjában Böjtölj napjában Tanulj napjában Munkálkodj napjában	”
– Szent Kolumbán

Jacopo Todi

„	Hívságos fény után A világ mért lohol, Amely ma még ragyog, S holnap már nincs sehol, Oly könnyen elhasad, Oly gyorsan szétomol, Mint fazekas müve, A rossz agyagcsupor. Megbízhatóbb a jég Hátára írt betű, Mint a világi fény, Ha még oly gyönyörű. Édeseket ígér De magja keserű. Hogy bízzál benne, hisz Arasznyi idejű! Törékeny üvegen Lépdelni biztosabb, Mint a hitvány világ Amikkel csalogat. Csak illanó gyönyört, Csak üres álmokat, Csak hazug szenvedélyt, Csak hiúságot ad. Mondd, hol van Salamon. A hajdan glóriás? Hát Sámson hova lett, A bajnok óriás? S az ékes Absolon, Aki szép volt, csodás? S a nyájas jóbarát, A kedves Jonatás? Mondd, Caesar hova tünt, Császárok elseje? Hát Xerxes hova lett S a lakomák vele? Hova ment Tullius, A szónokok feje? És Aristoteles, Mesterek mestere?	Olyannyi századok, Oly sok nagyúr, kevély, Erős birodalom És büszke hadvezér, Gőgös világnagyok És annyi szenvedély: Csak egy szemvillanás, És mindez véget ér. Világi pompa, fény, Jaj, kurta ünnepély! Öröme, mint a test Árnyéka, annyit ér. Attól von el, ami Örökös jót igér. Nyomában életed Rossz tévutakra tér. Férgek falatja te, Egy markolásnyi por, Harmatcsepp, semmiség; Miért fuvalkodol? Hogy holnap élsz-e még, Ennyit sem tudhatol: Addig míveld a jót, Mig itt sáfárkodol! Mi néked oly becses, A test hát ennyit ér. Mint a mezők füve: Az Irás így beszél, Úgy elsodortatik, Ha jő könnyűcske szél, Az emberélet is, Akár a falevél. Ne mondd, hogy a tiéd, Mi elveszíthető. Mit a világ adott, Vissza is kéri ő. Hát fölfelé legyen Szíved reménykedő: Csak egy a boldog itt, A világmegvető.	”
– Todi Jakab (1230–1306) A világ hiúságáról.

Ady Endre: Kis, karácsonyi ének

„	Tegnap harangoztak, Holnap harangoznak, Holnapután az angyalok Gyémánt-havat hoznak. Szeretném az Istent Nagyosan dicsérni, De én még kisfiú vagyok, Csak most kezdek élni. Isten-dicséretére Mégis csak kiállok, De boldogok a pásztorok S a három királyok.	Én is mennék, mennék, Énekelni mennék, Nagyok között kis Jézusért Minden szépet tennék. Új csizmám a sárban Százszor bepiszkolnám, Csak az Úrnak szerelmemet Szépen igazolnám. (Így dúdolgattam én Gyermek hittel, bátran 1883 Csúf karácsonyában.)	”

Családfa

Sablonok

Családfa sablonok

1

cseh fejedelem
* [[]]
† [[]]. [[.]]

* [[]]
† [[]]. [[.]]

cseh fejedelem
* [[]]
† [[]]. [[.]]

* [[]]
† [[]]. [[.]]

'
* [[]]
† [[]]. [[.]]

2

havasalföldi fejedelem
*
†

*
†

havasalföldi fejedelem
*
†

*
†

		1 * † OO		' * †		2 * † OO

	1		1		1		1		1
* †		* †		* †		* †		* †
	1		1		1		1		1
* †		* †		* †		* †		* †

Más sablonok

Előd:
Frank Birodalom

(843–962)

Utód:
Német Királyság

Előző Az állam helyreállítása Oszmán fennhatóság alatt	Bolgár fejedelem 1879 – 1886	Következő I. Ferdinánd

12akd
Lengyelország királya
Uralkodási ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[.]]
Elődje	lengyel király
Utódja	lengyel király
Lengyelország királya
Uralkodási ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[.]]
Elődje	lengyel király
Utódja	lengyel király
Életrajzi adatok
Született	[[]]. [[.]] [[]]
Elhunyt	[[]]. [[.]] [[]]
Édesapja	lengyel király
Édesanyja	[[]]

Sablon • Wikidata • Segítség

12akd
Spárta királya
Uralkodási ideje
Kr. e. – Kr. e.
Elődje	spártai király
Utódja	spártai király
Életrajzi adatok
Született	Kr. e.
Elhunyt	Kr. e.
Édesapja	spártai király

Sablon • Wikidata • Segítség

12akd
Havasalföld fejedelme
Uralkodási ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[]]
Elődje	havasalföldi fejedelem
Utódja	havasalföldi fejedelem
Havasalföld fejedelme
Uralkodási ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[.]]
Elődje	havasalföldi fejedelem
Utódja	havasalföldi fejedelem
Havasalföld fejedelme
Uralkodási ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[.]]
Elődje	havasalföldi fejedelem
Utódja	havasalföldi fejedelem
Havasalföld fejedelme
Uralkodási ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[.]]
Elődje	havasalföldi fejedelem
Utódja	havasalföldi fejedelem
Életrajzi adatok
Született	[[]]
Elhunyt	[[]]. [[.]] [[]]
Édesapja	havasalföldi fejedelem
Édesanyja	nem ismert a neve

Sablon • Wikidata • Segítség

12akd
Bolgár cár
Uralkodási ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[]]
Elődje	bolgár cár
Utódja	bolgár cár
Bolgár cár
Uralkodási ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[.]]
Elődje	bolgár cár
Utódja	bolgár cár
Életrajzi adatok
Született	[[]]
Elhunyt	[[]]. [[.]] [[]]
Édesapja	bolgár cár
Édesanyja	nem ismert a neve

Sablon • Wikidata • Segítség

12akd
Moldva fejedelme
Uralkodási ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[]]
Elődje	moldvai fejedelem
Utódja	moldvai fejedelem
Moldva fejedelme
Uralkodási ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[.]]
Elődje	moldvai fejedelem
Utódja	moldvai fejedelem
Moldva fejedelme
Uralkodási ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[.]]
Elődje	moldvai fejedelem
Utódja	moldvai fejedelem
Moldva fejedelme
Uralkodási ideje
[[]]. [[.]] – [[]]. [[.]]
Elődje	moldvai fejedelem
Utódja	moldvai fejedelem
Életrajzi adatok
Született	[[]]
Elhunyt	[[]]. [[.]] [[]]
Édesapja	moldvai fejedelem
Édesanyja	nem ismert a neve

Sablon • Wikidata • Segítség

' *havasalföldi fejedelem*
[[Kép:\|220px]]
Uralkodásának ideje
[[]]. – [[]]. - alkalommal

Alap

Villamosok

MISSALE ROMANUM 1861..KAPCSOS, VERETES BŐR:
- eladó: sandor46(1890)
- termékkód: 2154530012
- MISSALE ROMANUM 1861..HATALMAS 50 CENTIX 35 CENTI VASKOS 10 KILÓS SOK SZINES EREDETI KÉPEL, TELJES EREDETI BÖRKÖTÉSBEN,..GERINCET PÓTOLNI KEL,..VERETES ,...ARANYOZOT LAPÉLEK..LATIN NYELVÜ,...VALAMIKOR TEMPLOMI BIBLIA VOLT, 163 ÉV NEM SEMI

Weisz Ker. János Világtörténetének tartalma

I. kötet Kelet története - kiadási év: 1897 Bevezetés 1 A világtörténelem fogalma 1 A világtörténelem tartalma és alakja 3 A történelem haszna 8 Idő-tan (Kronológia) 11 Földirat 17 Összehasonlító nyelvtudomány 19 Beosztás 20 Irodalom. A történetirás fejlődése 21 A történelem bölcselete 50 Az emberfajok. A Genezis néptáblája 57 Adatok az őstörténelemhez 73 A sinaiak 84 Föld és nép. - Bevándorlás nyugatról 84 A korszakok. - A mythologia és féltörténeti kor 89 Az irás 93 A Sang-dynasztia 97 Vallás 99 Laocze 109 Kongfucze 119 Kongfucze iskolája - Mengcze 138 Czin - Sihoangti 141 A Han-dynasztia. - Kongfucze iskolájának győzelme. Sinai élet 144 Az állam. - A császár 148 Az irodalom megmentése 154 A Han-dynasztia hanyatlása 158 A Czin-dynasztia (265-420 Kr. u.) 163 A Szongok (420-479) 165 A Czik (479-502). A Leangok (502-556). A Csinek (556-588). A Szuik (590-619) 166 A Tangok (618-907) 170 Igazságszolgáltatás 174 Buddhizmus 177 Irodalom. Dráma. Lyra. Tudományos müvek 183 Heutang, Heuczin, Henhas 186 Heucseu. - Könyvnyomtatás 187 A Szongok (960-1127) 188 Szocializmus és kommunizmus 191 A déli Szong-dynasztia 195 A Juen-dynasztia 201 Kubilai kán 203 A mingek (1368-1644) 208 Keresztények Sinában 212 A mandsuk 215 A czinek 217 Kanghi (1661-1723) 220 Yongcsing (1723-1735) 225 Kienlong (1735-1799) 226 Kiaking (1800-1821). Taokuang (1821-1846). Az ópiumkérdés 230 A tajpingok 235 Japán 239 Az egyptomiak 259 Állattisztelet Egyptomban 266 Az egyptomi papok vallása 272 Meroe 276 Menes. - Egyptomi irás és iratok 284 Az ó-birodalom 350 A hykosok 354 A Ramessidák és hódításaik 360 Egyptom sülyedése 369 Babylon és Assur 390 A skythák, a turániak, a kusiták 401 Ninus és Semiramis. - Örményország 409 Az első assyrbirodalom 416 A második assyrbirodalom 426 Babylon. - Média. - A skythák 446 Assyrologia 455 Babylon Nebukadnezár alatt nagyhatalommá lesz 463 Babylon és Assur vallása, müvészete és tudománya 475 Épitészet 487 A csillagászat 491 Pap és király 494 A hadvezetés 497 Földmüvelés, ipar és kereskedelem 502 A cheták birodalma 507 A fönikiaiak 509 Sicilia 529 Sardinia és a Balear szigetek 533 Spanyolország. Ligria, Ibéria 536 Az ón-szigetek 544 A Kanári-szigetek. - Atlantis szigete 547 Észak-Afrika 549 A berberek 550 Telepek a Syrtisek mentében 553 Africa propria. Numidia. Mauretania 558 A fönikiai kereskedelem sokoldalusága 566 Arábia 570 A fönikiaiak vallása 576 A templomi szolgálat. Az áldozás 594 Vér- és életáldozatok. - A gallok, kedes-ek, amazonok. - A hierodulok (szent szolgák) intézménye 596 Irodalom és müvészet 605 Tyrus és Karthágó 608 Az északi árja nép 627 Ősrégi monda az emberi vándorlásról 632 Ősállapotok 634 Az árja nép 636 Irán mondák 638 Zoroaster és Zendavesta 656 Az erkölcstan és istentisztelet a Zendavesta nyomán 695 A médek 715 A perzsák 723 A lydok 728 A jóniaik. - A phrygek. - Babylon bukása. - A zsidók. - Kyros halála 745 Ujonnan felfedezett Kyros-feliratok 755 Kambyses 759 Dareios 767 II. kötet Hellas és Róma - kiadási év: 1898 A görögök 1 Az ország és lakói 1 A pelasgok 15 Őstörténet 30 A hőskor 38 A hőskori állama, erkölcs, müveltség. A régi görögök jámborsága 49 Az eposz. Homéros és Hésiodos 55 A dór vándorlástól a perzsa háborúkig 63 A dór vándorlás, 1104-1044 63 A görögök gyarmatai 70 Kréta 75 Sparta. Lykurgos 79 A messénéi háborúk 101 A kényuralom 109 Argos 109 Korinthos 111 Sikyon 115 Megara 118 Aisymnéták Lesbosban, Lokriban és Kataniában 120 Athén. Solon törvényhozása 123 Solon 131 E korszaknak szellemi élete 153 A lantos költészet 172 A gyarmatok 178 Mi egyesitette a görögöket 190 A perzsa háborúk 200 Az ión fölkelés, 501-494 200 Az első és második perzsa hadjárat az athéniek ellen. A marathoni ütközet 205 I. Xerxsés. Harmadik hadjárat Görögország ellen. Thermopylä 210 Athén fölgyujtása. Tengeri ütközet Salamis mellett 221 Döntő ütközetek Platää és Mykalé mellett 229 Gelon és a karthágói háború 232 Athén nagysága és bukása, 479-404 239 Aristedés és Kimon. A délosi szövetség. A kimoni béke 239 Sparta és Athén, 479-450 244 Periklés kormányzása 251 A dráma 254 Képzőművészet 263 Történetírás. Herodotos 275 A peloponnésosi háború Nikias békéjéig (431-421) 281 Alkibiadés és Nikias 297 A szicziliai állapotok 301 Az athéniek hadjárata Syrakusa ellen 305 A dekeleiai háború (413-404). Alkibiadés. Lysandros. A négyszázak. Athén bukása. A harmincz zsarnok 317 A peloponnésosi háború végétől a chäroneai csatáig (404-338) 329 Az ifjabb Kyros. A tizezer visszavonulás. Sparta háborúja Perzsia ellen 332 Thében fősége. Epaminondas 342 Athén, Sókratés és iskolája 357 Platon 374 A mysétirumok 382 Az attikai ékesszólás 387 Mennyiségtan. - Költészet. - Müvészet 394 Sziczilia 398 Makedónia emelkedése. II. Fülöp király 423 Sándor és Aristotelés 445 Sándor Ázsiába megy 334 tavaszán 453 Sándor Egyptomban 460 Sándor Közép-Ázsiában 461 Sándor utódai 47 Szövetség Seleukos ellen. Démétrios. Pyrrhos 9 A kelták Görögországban és Kis-Ázsiában 503 Az egyptomi királyok és az alexandriai élet 509 A bölcselet 516 Lagidák. Seleukidák. Attalidák 530 A Seleukidák országa és Pergamon 534 A politikai élet végső nyilvánulásai Görögországban 537 Befejező elmélkedés. Aristotelés és Sándor 540 Schleimann ásatásai Trója-, Tiryns-, Mykenä-, Orchemenos- és Ithakában 549 A rómaiak 557 Itália földje 563 A régi lakosok. Ligurok. Etruszkok 563 A latin nyelvü népek 571 Róma a királyok alatt 580 A régi monda 600 A római királyok mondájának történeti magva 600 Romulus 606 Numa Pompilius 611 Tullus Hostillius és Ancus Marcius 618 Tarquinius Priscus. Servius Tullius 627 Tarquinius Superbus 629 A köztársaság három első százada 631 Az adóssági törvények és a tribunatus 638 A gallok Rómában 642 Az állampolgári egyenlőségért folyó harcz vége 659 Közép- és Alsó-Itália elfoglalása 664 Háború Tarentummal és Pyrrhos-szal, 282-272 670 A két első pun háború. A köztársaság virágzása 678 Az első pun háború (264-241) 682 A Róma és Karthágó közti rövid béke alatt lefolyó események 682 A második pun háború (218-201) 687 A nyugat a második pun háború után 692 A kelet meghódítása 705 Az első makedoni háború, 214-205 708 A második makedóni háború, 200-196 708 A syriai hábor, 192-189 714 A galatai háború, 189 725 A harmadik makedóni háború, 171-168 728 Az archiv szövetség vége 735 Harmadik pun háború, 149-146 738 Háború Spanyolországban, 149-140. Viriathus 741 A köztársaság hanyatlása 746 A Grachusok reformkisérlete 746 A rabszolgaháborúk 753 A Jugurtha elleni háború, 112-106 759 A kimberek és teutonok 763 A szövetséges háború, 91-88 767 Sulpicius Rufus törvénye. - Marius és Sulla viszálykodása 773 A Mithradátes elleni háború 777 Sulla dictaturája 782 Sertorius Hispániában, 82-72 785 A kalózháború, 67 789 A második és harmadik háború Mithradátes ellen, 83-81, és 74-64 790 Lucullus elfoglalja Arméniát 792 Pompejus Mithradátes ellen. A szyriai királyok vége 796 Irodalom, állam, erkölcs 799 Lucilius 806 Az első triumviratus 825 A kelták. - Gallia 838 Julius Caesar elfoglalja Galliát (58-50) 847 A parthok. Crassus hadjárata 853 Harcz az egyeduralomért, 49-45 859 A második triumviratus 879 Ciceró 882 Az összeesküdtek sorsa. - A birodalom felosztása. - Antonius és Kleopatra 889 Caesar Octavianus Augustus 899 III. kötet A kereszténység. A népvándorlás - kiadási év: 1900 A középkor Bevezetés 1 A római birodalom 3 A római irodalom Augustus idejében 3 A rómia irodalom Augustus korszakában 11 Erkölcsi sülyedés 29 Tierius, 14-37 36 Caligula, 37-41 51 Claudius, 41-54 57 Nero 54-68 64 A germánok 81 Tehetség, eredet és vándorlás 81 Vallás és erkölcs 85 A rómaiak harcza a germánok ellen 101 A déláriaiak vagy indusok 111 A buddhismus 124 A parthusok 154 Az üdv népe 156 Mózes 159 Józsua. Sámuel. Saul. Dávid. Salamon 172 Izrael országa 187 Juda országa, 975-588 190 A zsidók visszatérése 203 A makkabäusok 208 Vallási állapotok 212 A kereszténység 233 Jeruzsálem elpusztulása 267 Galba, Otho, Vitellius 278 Titus Flavius Vespasianus 287 Harcz Jeruzsálemért 294 A birodalom harcza a kereszténység és a germánok ellen 301 A Flaviusok Vespasianus 304 Titus 309 Domitianus 316 Nerva és Traján 325 Hadrian 341 Antoninus Pius 357 Marcus Aurelius 361 Commodus 366 Trónörökösödési viszály 369 Setpimus Severus, 193-211 373 Cavacalla és Geta 379 Marcrinus 386 Heliogabalus 387 Alexander Severus 389 A Sassanidák országa 226-651 391 Maximin és a Gordianusok. Clodius Pupeinus Maximus és Coelius Balbinus 396 Philippus Arabus 399 Decius 401 Hostilianus, Gallus, Aemilianus 403 Valerianus, 253-260 404 A harmincz zsarnok 408 Zenobia, Claudius, Aurelianus 413 Claudius Gothicus, 268-270 418 Aurelianus és Zenobia 420 Tacitus 427 Probus 427 Carus, Carinus, Numerianus 429 Diocletianus, 284-305 433 A kereszténység győzelme a pogányság fölött 449 A kihaló pogányság és irodalma 466 Az újplatonismus 490 A stoismus 501 Samosatai Lucián 502 A kereszténység terjedése és irodalma 505 Eretnekség. A gnosztikusok 511 Az egyház magatartása a gnosztikusokkal szemben. Irenäus, Tertullán, Alexandriai Kelemen 516 A manichäizmus 526 Az üldöztetés vége. Lactantius. A katakombák 532 Az arianizmus 536 Nagy Constantin fiai 543 Az apostola vagy a hitehagyott Julián 549 Jovian. Valentinian. Valens 563 Az arianismus vége keleten és veszélyes volta nyugaton 566 A szerzetesek 572 A keresztény ékesszólása 577 Állam és egyház. Milanói Ambrus 584 Szent Ágoston 591 Jeromos 600 A keresztény költészet 608 Toursi szent Márton 614 A népvándorlás. A birodalom meghódol a germánoknak 620 A Közép-Duna és a Tisza melléke a római korban 620 A hunnok 634 Nagy Theodosius. A pogányság letünése 641 Alarich és a nyugati góthok 649 A vandalok. Geiserich 659 A hunnok. Attila 665 Petronius Maximus. Mäcilius Avitus 680 Az angolszász Britanniában 683 Majorianus 685 Az utolsó római császárok 686 Orestes és Romulus Augustulus 688 Odoaker és Zeno. Szent Severin 690 A keleti góthok. Theodorich 699 Alamannok, Burgundok 711 A frankok 713 A bajorok 728 A nyugati góthok 730 Inség és általános nyomor a népvándorlás századában 738 A byzancziak 744 A vandalok letünése 750 A keleti góthok pusztulása 756 Longobardok, gepidok 767 Az avarok 771 A longobardok meghódítják Felsó-Itáliát 781 Justinianus uralkodásának keserü következményei 785 A perzsa háborúk 791 Phokas császár, 602-610 796 Heraklius császár, 610-641 798 Az egyház és a germánok 803 Az angolszászok 809 Frankok, alamannok, thüringiek, bajorok 823 Az udvarnagyok. Frankok és szlávok 843 Az irek és skótok 849 Szent Patrik 857 Az egyház és állam a germánoknál 875 A frankok, alamannok, thüringek és bajorok 875 Szent Bonifácz 881 A nyugati góthok 891 Langobardok. Görögök és a pápaság 901 IV. kötet Az izlám. Nagy Károly. VII. Gergely - kiadási év: 1899 Az izlám 1 Az arabok Mohammed előtt 1 Mohammed 10 A kalifaság. Abu. Bekr. 33 Omar, a második kalifa 36 Viszály a kalifa országért. Othonan Ali 44 Az Omejjadák 48 Az Omejjadák fénykora. Spanyolország meghódítása 57 Az arabok veresége Toursnál Mertell Károly által 62 Az Omajjadék hanyatlása és bukása 65 Az Abbaszidák. Abd Errahman omejjada 68 A keresztény császárság 79 A karolingok. A szlávok 119 A bolgárok 134 A szlávok 137 Az oroszok. A szlávok Bulgáriában és Hellasban 142 A horvátok és szerbek 157 A korutáni szlávok 162 A lechek vagy lengyelek 163 A csehek és morvák 167 A polabi szlávok 169 Ó-szláv állapotok 173 Jámbor Lajos fiai 175 Nagymorvaország 184 I. Konrád király 911-918 201 Anglia 207 Irodalom 216 A magyarok eredete és vándorlása 237 A magyarok honfoglalása és kalandozásai 249 A magyar keresztény királyság megalapítása 264 A szász császárok 279 I. Henrik király 918-936 279 I. Nagy Ottó 936-973 283 I. Ottó győzelme a magyarok fölött Lech mezején 955. augusztus 10-én 300 II. Ottó császár 973-983 310 III. Ottó császár 983-1002 316 Egy uj világuralom terve 326 II. Henrik császár 1002-1024 332 Műveltségi állapotok 341 A nordmannok 354 A nordmannok Normandiában 367 Izland és Grönland 373 Hajózások Winlandba (Észak-Amerika) és Biarmiába 379 Svédország 390 Norvégia 398 Dánia és Anglia. Kanut 408 Hódító Vilmos 419 A nordmannok Alsó-Itáliában és Szicziliában 482 A nordmannok Oroszországban 464 A byzancziak 471 Velencze kezdete 490 Horvátok, szerbek, dalmátok 509 Császártörténet. Tévtanok 518 A bolgár háború. A schisma 535 Athen 540 Harcz az egyház szabadságáért. VII. Gergely. A saliak 546 II. Konrád császár 1024-1039 546 III. Henrik császár 1039-1056 554 IV. Henrik császár 1056-1106 566 V. Henrik császár 1106-1125 597 Irodalom 606 Anglia 613 Francziaország 620 A kelet 621 A kalifák birodalma 621 A kalifaság hanyatlása 641 Az izmaeliták 647 A Gaznawidák. Firdusi 654 A szeludsukok 657 A keresztes hadjáratok 669 A lovagság. Tornaversenyek 689 Visszapillantás 705 Magyarország 707 Az ifjú magyar királyság küzdelme a német-frank császárok hűbérurasága ellen 707 A magyar királyi hatalom megerősödése 725 A görög befolyás kora 746 A rendi alkotmány kezdete 765 V. kötet A keresztes hadjáratok ideje - kiadási év: 1900 Clarivauxi Bernát 1 Lothár császár 1125-1137 5 Csehország 8 Staufeni Konrád mint ellenkirály. - A szakadárság 11 Lothár első hadjárata Itáliába 14 Dánok és Vendek 14 Kibékülés a Staufokkal. - Lothár második hadjárata Olaszországba 23 III. Konrád 1138-1152 28 Cseh- és Lengyelország - Pommeránia megtérése 31 Abailard, Bresciai Arnold, Clairvauxi Bernát 37 A második keresztes hadjárat 50 I. Frigyes császár 1152-1190 70 A dánok és vendek 98 A würzburgi birodalmi gyülés 1165-ben 105 Hadjárat III. Sándor elnyomására 1166-ban 107 Anglia 1135-1189 125 István és Matild - II. Henrik kezdete 125 Becket Tamás 130 Irország 142 II. Henrik viszályba fiával 149 A jeruzsálemi királyság 1149-1189 161 Egyptom - Saladin 166 A harmadik keresztes hadjárat - I. Frigyes császár 182 Oroszlánszivü Richard és Fülöp Ágost hadjárata 187 VI. Henrik császár 1190-1197 195 A mozlim és a keresztény Spanyolország 208 A keresztény Spanyolország 238 Asturiai királyok 239 A leoni királyok sora 242 A barcelonai őrgrófság 245 Navarra 248 Castilia 250 Aragonia 251 VI. Alfonz és VII. Gergely 252 A morabithák vagy almaravidák 255 Cid 261 Castilia és Aragonia 267 Portugália 273 Az almohadok 278 III. Incze pápa 283 Sváb Fülöp, IV. Otto császár, II. Frigyes 289 Földnélküli János 304 János király viszálya az egyházzal 308 A magna charta 315 Skótország 324 Spanyolország - Az almohadok - Az alaroczi csata 331 A keresztény Spanyolország - A lovagrendek - A naves de tolosai győzelem 338 A poroszok és lithvánok megtérése - A német rend 347 Dél-Francziaország - A troubadourok 373 Az albigenzek és valdenzek 384 III. Incze föllép ezen tévtanok ellen 389 Domonkos és Assisi Ferencz 406 Az albigensi háború vége - Fülöp Ágost és VIII. Lajos franczia király 422 Bulgária története 438 A negyedik keresztes hadjárat 439 A saloniki királyság - A thessalonikai császárság és Epirus 455 Az athéni herczegség - Az achaiai fejedelemség 457 Az archipeli herczegség - Nikäa és Trapezunt 462 A negyedik lateráni zsinat 465 II. Frigyes császár 469 Az ötödik keresztes hadjárat - A gyermekek keresztes hadmenete 469 A hatodik keresztes hadjárat 474 VII. Henrik király - A dán nagyhatalom Németország rovására - Valdemár a győző - A dietmarsok és stedingek 492 Az osztrák és stájer herczegségek 509 A lombard háború - A császár átok alatt - IV. Incze és a lyoni zsinat - Frigyes halála 519 A staufi ház bukása 552 IV. Konrád király 554 Manfréd király 560 Florencz első évei 572 Anjou Károly meghódítja Nápolyt 579 Konradin 587 Szent Lajos 598 A hetedik keresztes hadjárat 605 A nyolczadik keresztes hadjárat 627 A mongolok 635 A szeldsukok, ghoridák, gaznavidák, attabegek, assasinusok, chovarismok 649 Az assasinusok - A chovaresmiak 654 Temudsin utolsó hadjáratai, törvényei és halála 656 Otkai - Hódolás - Félelem a mongoloktól 664 A mongolok Oroszországban, Sziléziában, Morvaországban és Magyarországban 665 Otkai - Kajuk - Mangu - A kalifaság vége 669 Kubilai 673 A keresztes hadjáratok vége 687 Bibars szultán 692 Kilavun 704 Ptolemais 709 A keresztes hadjáratok egykoru ecsetelői 713 Spanyolország 725 Az Almohadok vége 726 X. Alfonz, el Sabio, 1252-1284 - Castilia nyilvános élete 731 Aragonia 736 Castilia - X. Alfonz 739 Sancho el bravo, a Vitéz, 1284-1295 744 I. Jakab és I. Péter aragoniai királyok 747 A szicziliai vecsernye 751 A régi Wales 776 Visszapillantás 801 Szent Erzsébet 801 VI. kötet Habsburgi Rudolftól Columbusig - kiadási év: 1900 Habsburgi Rudolf 1 Csehország emelkedése 1 Rudolf király és X. Gergely pápa 13 Birodalmi háború Ottokár ellen 19 Tirol 26 Rudolf utolsó évei 31 VIII. Bonifácz - Szép Fülöp - A templomosok pusztulása 37 Genua, Pisa, Florencz 41 A Colonnák - Giacopone de Todi - A jubilaeum 46 IV. Szép Fülöp és Eduard angol király 50 VIII. Bonifácz és Szép Fülöp 53 XI. Benedek és V. Kelemen 71 A templomosok pöre 79 A tizenötödik egyetemes zsinat Vienneben 1311-1312 87 A tatárjárás kora 97 Cseh háborúk. Belső harczok, belső intézkedések 116 Az Árpádok kihalása 126 Visszapillantás 140 Az Anjouk kora 143 Az interregnum és Károly Róbert küzdelmei az oligarchákkal 143 Károly Róbert külpolitikája 159 Az ország belső állapota Károly uralkodása alatt 167 A nápolyi hadjáratok 171 Magyarország fénykora 183 Az Anjou-kor vége 194 Zsigmond magyar király 205 Magyar király a német császári trónon 217 Védelmi harczok a törökök és husziták ellen 224 Nassaui Adolf és I. Albrecht 231 A Habsburgok nemzetségfája I. Rudolf előtt 235 I. Albrecht király 246 Csehország, Lengyelország, Magyarország 250 A svájczi szövetség kezdete - Geszler és Tell 261 VII. Henrik császár és Dante 268 Angolország. Skótország. Wales 293 III. Henrik, 1216-1272 293 I. Eduard, 1272-1307. Wales 298 Skótország 300 II. Eduard (Carnarvon névvel) 1307-1327 307 Költészet, történetirás, bölcsészet, iskolaügy (1100-1400) 317 Az Arthur- és Gral-monda 320 A német költészet 323 Kelta tárgyak 336 Szerelmi dalnokok 337 Az udvari eposz 345 A költészet hanyatlása 353 A mesterdalnokok 361 A dráma 363 Rimkrónikák 368 Próza 367 Az északfrancziák dalai és nemzeti történetírása 373 Scholasztika és misztika 382 Az arabok bölcsészete 389 A zsidók 406 A nagy scholasztikusok 423 A misztikusok 453 A közös élet testvérei 467 Az egyetemek 471 Latin történetírás Németországban 505 Szép Frigyes, Bajor Lajos és koruk 511 A kettős választás 511 Lajos politikája ellenségévé teszi Cseh Jánost és viszályba sodorja őt a pápával 517 Két király Németországban 525 Bajor Lajos király római hadjárata 527 János cseh király 531 XII. Benedek - Petrarca 535 A Franczia- és Angolország közötti viszály 542 Az angol-franczia háború ujabb kitörése - Artaveldt bukása 552 A creyi ütközet 1346 augusztus 26-dikán 557 Cola Rienzi és kisérlete, hogy a római birodalmat ismét helyreállítsa 560 Az utolsó Ilchannok és Nassir szultán 609 Tamerlan 612 Bajeszid fiai 625 IV. Károly császár, Venczel király és koruk 629 Schwarzburgi Günther. 1349 630 IV. Károly mint király és császár 631 Fejedelemségek 634 A városok - A Hansa 638 Az arany bulla 643 Rudolf az Alapitó (Ingeniosus) - Tirol Ausztriára száll 645 III. Eduard II. János ellen - A poitiers ütközet. Alkotmányválságok Francziaországban 651 A jacquerita 660 A bretignyi béke 663 V. Károly a bölcs - Du Guesclin 666 Spanyolország 669 Granada 671 XI. Castiliai Alfonz - A rio-saladoi győzelem 674 Castiliai I. Péter, a Kegyetlen, Pedro el cruel (1350-1369) 678 Burgund herczegség. III. Eduard halála. V. Károly 693 II. Richard (1377-1399) - Wycliffe - A lollardok fölkelése 697 IV. Henrik (1399-1413) melléknevén Bolingbroke 714 Francziaország - V. Károly, 1364-1380 - VI. Károly kiskorusága, 1380-1388 718 Flandria - Artaveldt Fülöp 721 VI. Károly - A burgundi és orleansi herczegek 726 V. Henrik, 1413-1422 - Az azincourti ütközet 738 Avignon és Róma - Szienai Katalin 749 A nagy szakadás, 1378-1418 760 A nagy szakadás - IV. Károly halála. Zsigmond és Venczel királyok 767 Venczel - A nagy városszövetség - A svájczi szövetségek 772 III. Osztrák Lipót - A sempachi csata 773 A városok 780 Venczel király 784 Az ellenpárok 787 Venczel király letétele 792 Ruprecht király, 1400-1410 796 Appenzell - A tó fölötti és tó körüli szövetség 799 Kisérletek az egyházszakadás megszüntetésére 801 A pisai zsinat 809 Három pápa. Három király. Zsigmond 812 A huszita mozgalom - A konstanzi és baseli zsinatok - Zsigmond császár 816 A konstanzi zsinat 831 Husz és Prágai Jeromos a zsinat előtt 842 Fölindulás Csehországban. Prágai Jeromos. Zsigmond utazásai a zsinat érdekében 850 Reformkérdés és pápaválasztás 853 A huszita háborúk 857 A baseli zsinat 870 VII. kötet Az új világ. I. Miksa. A reformáczió. V. Károly - kiadási év: 1900 Franczia- és Angolország 1 Francziaország szorongattatása Angolország által 1 Az orleánsi szűz 5 A két rózsa háborúja 34 V. Eduard. III. Richard. A Tudorok kezdete 45 Délkeleti Európa a 15-dik században 49 II. Albert király, 1437-1439 49 A baseli zsinat 50 A ferrari és florenczi zsinat. Az egyesülés a görögökkel 54 A baseli zsinat ellenpápát választ 57 Albert magyar király 58 A Hunyadiak és Jagellók kora 61 I. Ulászló uralkodása 62 A törökországi hadjárat 66 A szegedi béke 69 A várnai csata 70 Az albánok. Szkanderbég az albánok hőse 74 Hunyadi János és V. László 78 II. Mohammed. Konstantinápoly ostroma 89 Visszatekintés a byzanczi birodalom történetére 91 Az utolsó Konstantin és II. Mohammed 99 III. Frigyes császár 106 III. Frigyes császár. László király 114 Magyarország. Kapisztrán. Hunyadi László király 118 II. Mohammed. II. Pius. Szkanderbég 127 III. Frigyes császár. Albert Achilles őrgróf és a városok 142 Podiebrad György 143 Hunyadi Mátyás 157 Spanyolország a 15-dik században 186 Spanyolország Ferdinánd és Izabella alatt. Granada elfoglalása 192 Granada 194 Felfedezések korszaka 207 A portugálok 212 A portugálok hódításai Afrikában. Henrik, a "Tengeri utazó". Afrika körülhajózása 222 Kolumbus Kristóf. Amerika felfedezése 236 Kolumbus második útja az új világrészbe 251 Kolumbus harmadik felfedezési útja 263 Kolumbus negyedik útja az új világba és halála 268 Kisebb felfedezők. A portugálok útat találnak Kelet-Indiába 277 A spanyolok előnyomulása a Csendes oczeánig 292 Cortez meghódítja Mexikót 304 Műveltségi állapot a mexikói birodalomban 314 A spanyolok Mexikóban. Montezuma elfogása. Narvaez. A mexikóiak lázadása 335 Mexikó ostroma és bevétele 357 Peru 370 A "nap fiainak" hazája 380 Peru elfoglalása 396 Las Casas és az amerikai benszülöttek szabadsága 419 A perui zavarok 429 Párhuzam a peruiak és mexikóiak között. A muyskák 436 A föld első körülhajózása 445 A spanyolok és portugálok Kelet-Ázsiában 445 Portugália. III. János és Sebestyén 448 Portugália irodalma 453 Európa országai a 15-dik század végén s a 16-dik század elején 467 Francziaország. XI. Lajos. Merész Károly 468 Burgundia. Merész Károly 477 Merész Károly és III. Frigyes császár 486 Merész Károly háborúja Svájczczal 497 Osztrák Miksa és Burgundi Mária. XI. Lajos 510 VIII. Károly. Miksa. Bretagnei Anna 519 Csehország és Ausztria 1470-1496-ig 530 II. Ulászló és II. Lajos 535 Műveltségi állapotok a Hunyadiak és Jagellók alatt 569 Bretagnei Anna és VIII. Károly. I. Miksa 580 A németbirodalmi katonaság (Die Landsknechte) 585 Olaszország 1494 előtt 589 Nápoly és Sziczilia 590 Az egyházi állam 599 Florencz. A Medicik 614 Velence és Milanó 625 Az olasz-franczia háború 635 Savonarola. VIII. Károly Nápolyban 638 A velenczei liga 645 Harcz Nápolyért. Cordovai Gonzalo 649 XII. Lajos. Savonarola 658 Lodovico Moro elveszi Milanót 666 Svájcz. Von der Flüe Miklós, Waldmann János 671 A titkos törvényszék (das Fehmgericht). Kisérlet jobb alkotmányt adni a birodalomnak 681 A sváb háború 693 Harcz Nápolyért 697 Izabella halála. Szép Fülöp 704 Az egyházi állam 707 II. Gyula. A cambrayi liga. A szent liga 709 II. Gyula pápa 715 A szent liga 719 X. Leo. A svájcziak 726 I. Ferencz. Marignano 730 Aragoniai Ferdinánd halála. Ximenes 736 Miksa halála. Az utolsó lovag 754 Császárválasztás. V. Károly 757 A reformáczió 761 A reformáczió előjátékai. A humanismus Olaszországban 768 A könyvnyomtatás föltalálása 774 A humanismus Németországban 780 Luther és Tetzel 792 VIII. kötet Vallásháború. Irodalom, művészet (1530-1617-ig) - kiadási év: 1903 A reformáczió 1 A wormsi birodalmi gyűlés 1 Sickingen fölforgatási kisérlete 7 Münzer Tamás fölkelése 10 A nagy pórháború 18 Az újrakeresztelők Münsterben 32 V. Károly és I. Ferencz harcza Olaszországért 40 A cognaci liga 61 Szakadás a német nemzetben 75 Németország - A reformáczió haladása 77 Zwingli 87 Az augsburgi birodalmi gyűlés 97 Török-, Magyar-, Csehország 101 I. Szelim szultán 105 Szelim harcza a szofik ellen Perzsiában 107 I. Szelim elfoglalja Egyptomot 111 II. Szulejmán 116 II. Szulejmán Rhodos előtt 118 II. Szulejmán és I. Ferencz 120 Ausztria Németország pajzsa. Habsburgnak spanyol és német ágra oszlása 122 Ferdinánd cseh királylyá lesz 124 Szulejmán második menete Bécs ellen, 1532 129 V. Károly elfoglalja Tuniszt 135 A reformáczió Angolországban 139 VI. Eduárt 1547-1553 158 Gray Janka és Mária 164 Skótország 166 V. Károly és a reformáczió a nürnbergi békétől az augsburgi békéig (1532-1555) 171 A Svájcz 171 Calvin 174 I. Ferencz, V. Károly, VII. Kelemen, Wirtemberg 185 Harmadik háború I. Ferencz és V. Károly között 195 III. Pál pápa, 1534-1549 201 A genti lázadás. V. Károly utazása Francziaországon keresztül 202 V. Károly és I. Ferencz negyedik háborúja 207 V. Károly Algier előtt 1541. 208 V. Károlynak háborúja I. Ferencz ellen 1542-1544 209 A zsinat. A protestantizmus terjedése Németországban 214 A schmalkaldi háború 1546-1547 232 Az interim. Móricz V. Károly ellen 244 Ki kövesse V. Károlyt a birodalomban, II. Fülöp vagy I. Ferdinánd? 251 Francziaország. II. Henrik 255 Szász Móricz 259 A passaui szerződés. Az augsburgi vallásbéke 263 Angolország. Katholikus Mária 1553-1558 271 Az augsburgi vallásbéke 275 Károly lemondása a trónról és halála San-Yuste-ben 278 A francia háború vége. Fülöp első évei. I. Ferdinánd. II. Miksa. Szulejman vége. II. Szelim 288 I. Ferdinánd császár 294 II. Miksa császár 296 Német állapotok. Irodalom 302 A természettudomány. Copernicus 307 A boszorkányperek 312 A török háború folytatása. II. Szulejmán halála 1566. 317 A háború Cyprusért. Visszapillantás annak történetére 324 A szent liga. A lepantói csata 341 Don Carlos 1545-1568 349 A török háború a zsitvatoroki békéig. Lengyelország. Stájerország. A határőrvidék 351 Perzsia 359 Magyarország 363 I. Ferdinánd és Szapolyai János ellenkirályok 1526-1540 363 I. Ferdinánd magánuralkodása 1540-1564 404 Miksa országlata 1564-1576 425 A hugenotta háborúk IX. Károly haláláig 433 II. Ferencz 1559-1560 433 IX. Károly. 1560-1574 439 A négy Henrik háborúja 447 A Bertalan-éj 455 A reformáczió győzelme Angliában és Skóthonban. Erzsébet és Stuart Mária 456 Erzsébet és Stuart Mária 474 Új élet a régi egyházban 512 A jezsuiták missiói 520 A jezsuiták Kinában 524 A missiók Amerikában 530 Iskolák Németországban 544 Az ellenreformáció 547 Más új szerzetek 554 Vallásháborúk - II. Fülöp király 576 Németalföld fölkelése 584 A képrombolás 1566-ban 609 Alba Németalföldön. 1567-1573 614 Alba balfogása. Az Alcabala adó 622 Németalföld Don Luis Requesens alatt 1573. november 29-től 1576. márczius 5-ig 632 Francziaország 1572-1578. - III. Henrik 636 A liga 645 Don Juan és Orániai Vilmos 648 Pármai Sándor mint helytartó 1578-1587 és Orániai Vilmos 666 Portugália elfoglalása 674 II. Fülöp szövetsége a ligával 679 Az armada - A Guiese-k és III. Henrik halála 693 IV. Henrik harcza a liga és II. Fülöp ellen 703 II. Fülöp és Perez Antonio. Aragonia szabadságának bukása 712 Rouen. Pármai Sándor halála. IV. Henrik visszatérése a régi egyházba 718 II. Fülöp halála 1589. III. Fülöp 1598-1621 735 Németalföld 747 Angolország. Erzsébet halála 755 I. Jakab, 1603-1625 758 Francis Bacon 769 IV. Henrik és Sully. - A nagy terv 775 Irodalom és művészet a tizenhatodik században 786 Angolország 786 Spanyolország 804 Cervantes 809 Lope de Vega 816 Calderon 825 Hősköltemények és történetírás Spanyolországban 830 Spanyol festők. Velasquez. Murillo 854 Itália 861 A protestantizmus Itáliában 914 A pápák. A trienti zsinat 921 A festészet és szobrászat Itáliában 933 Leonado da Vinci 944 Michelangelo 948 Raphael. Sanzio 959 Corregio. Tizian 971 IX. kötet Észak-Európa. Harmincz éves háború. Irodalom, művészet - kiadási év: 1903 Svédország - Norvégia - Dánia 1 Svédország 2 Norvégia - Izland 7 Dánia - IV. Ekefilléres Erich, Abel, I. Kristóf, V. Erich és VI. Erich, II. Kristóf, III. Wlademár - Országos biztosíték - Egyház-viszály 18 Interregnum - Holstein - IV. Waldemar - Svédország Magnus 26 Dánia és Norvégia egyesitése 31 A calmari unió 33 A calmari unió megszünése 39 Bajor Kristóf - Knduson Károly - Oldenburg Keresztély 44 Hans király - Ditmarschen 51 II. Keresztély (1513-1523) 57 Wasa Gusztáv 61 II. Keresztély bukása 64 Wasa Gusztáv király - A reformáczió Svédországban 66 I. Frigyes dán király (1523-1533) 71 Még egyszer II. Keresztély és III. Keresztély 73 II. Frigyes - XIV. Erich svéd király 79 III. János svéd király (1536-1592) 84 Zsigmond svéd és lengyel király és IX. Károly 91 A Rurik-törzs vége, az ál-Dömötör története és a Romanov-ház fölülkerekedése 96 Suyszky Vazul és a második ál-Dömötör 103 Romanov Mihály czárrá lesz, 1613 márczius 3-án 107 II. Gusztáv Adolf pályájának kezdete 108 A dán háború - IV. Keresztély - Az orosz-lengyel háború 111 Hogyan igyekszik II. Gusztáv Svédországot emelni? 116 A harmincz éves háború 122 II. Rudolf (1576-1612) - Tycho de Brahe - Kepler 122 Donauwörth - I. Miksa bajor herczeg 127 Unió és liga 134 Testvérviszály a Habsburg-házban 138 Az unió Anhalti Keresztély 152 A testvérviszály következményei - A cseh fölséglevél, 1609-ben 159 A jülich-clevei örökösödési viszály 165 IV. Henrik és az unió 170 Még egyszer testvérviszály! 171 A passaui hadsereg - Mátyás Rudolf ellen 176 Mátyás császár, 1612-1617 180 II. Rudolf és II. Mátyás mint magyar királyok 182 Rudolf - Az 1594-ik évi török hadjárat - A pozsonyi országgyülés 1595-ben - Török hadjárat 1596-ban - Báthory Zsigmond - Báthory Endre - Mihály vajda - Székely Mózes - Bocskay István 183 II. Mátyás - Az ellenreformáczió - Pázmány Péter - Báthory Gábor - Királyválasztó országgyűlés 1618-ban 209 A cseh háború 222 II. Ferdinánd 226 A téli király 228 A fehérhegy melletti csata 1620 november 8-án 235 Háború Felső-Németországban 241 Háború Alsó-Németországban 246 Francziaország - Medici Mária - XIII. Lajos 250 Az 1614. évi rendek 256 Condé fölkelése - A spanyol házasság - A hugenották - Concini vége 261 Luynes - Medici Mária 266 Richelieu vezeti Francziaországot, 1624-1644 272 Háború Észak-Németországban - Wallenstein első vezérsége 286 Gusztáv Adolf és Tilly - Magdeburg - Breitenfeld 306 Gusztáv Adolf és Wallenstein - A lützeni csata 339 Richelieu, Oxenstjerna - A heilbronni szövetség 348 A német háború 354 Wallenstein árulása és vége 361 Két ifju Habsburg mint hadvezér - Regensburg - Nördlingeni győzelem - A frankfurti gyűlés - A prágai béke 373 A Francziaországgal kötött szerződések 380 A prágai béke, 1635 385 A harmadik koaliczió Habsburg ellen - III. Ferdinánd 388 Don Ferdinando és Werth János Páris ellen indulnak 394 III. Ferdinánd császár 400 Weimári Bernát 402 Harczok Breisach körül 404 Baner - Lipót Vilmos főherczeg - A regensburgi birodalmi gyűlés, 1610 410 A dán-svéd háború, 1643-1645 416 Fölkelés Cataloniában 420 Portugália - A Braganzák 423 Fölkelés Nápolyban - Masaniello 425 Cinqmars összeesküvése - Richelieu és XIII. Lajos halála 427 Ausztriai Anna régensnő - Mazarin 435 Miksa tévedése - Werth János - A választó fejedelem visszatérése a császárhoz 454 Vágy a béke után - Az utolsó harczok - Általános nyomor 462 A vesztfáli béke 466 Svédországi Krisztina, 1632-1654 481 X. Károly Gusztáv svéd király, 1654-1660 - János Kázmér lengyel király, 1648-1669 - A nagy választófejedelem 485 Dán-svéd háború, 1657-1660 491 Vérnélküli forradalom 497 Francziaország - A fronde - Mazarin - Németország - I. Lipót 504 A monarchia győzelme a nemesség és parlament fölött 520 Mazarin. Condé - Az 1653 évi háború 524 III. Ferdinánd halála - IV. Ferdinánd - I. Lipót 527 A pyrénei béke 531 II. Ferdinánd mint magyar király 539 Pozsonyi országgyűlés 1699-ben - Betlhen Gábor tervei és támadása - Bethlen Magyarország királyává választatik - A nikolsburgi béke - Bethlen második és harmadik támadása - A szőnyi béke 1627-ben - Bethlen halála - I. Rákóczy György - II. Ferdinánd halála 540 III. Ferdinánd 1637-1657-ig - II. Rákóczy György támadása - A linczi béke - II. Rákóczy György 581 Tudomány és művészet 595 Svédország 595 Hollandia 605 Lipsius Justus 607 Scaliger József 616 Casaubonus Izsák 638 Francziaország - Montaigne 649 A franczia dráma 655 Emlékiratok 661 Cujacius 664 Petavius Dénes 669 Descartes 677 Németország 682 A Welserek - Venezuela 694 Az Eggenbergek 701 Nürnberg 706 Nürnberg asszonyai - Pirkheimer Charitas 729 Frischlin Nikodémus - A szatirikus költészet 740 Bohóságok, Faust-monda, bűvészet és boszorkányság 761 Történetírók és útleirások 767 Olaszország - A dögvész - Spanyolország és Portugália 775 A zene 783 A festészet - Dürer Albert 789 Holbein János 813 Cranach Lukács 821 Magyaroszág közállapotai és műveltségi viszonyai a mohácsi vész után 1608-ig 823 X. kötet Angol forradalom. I. Lipót császár. XIV. Lajos kora - kiadási év: 1903 Az angol forradalom 1 I. Károly. Utazása Spanyolországban. A franczia házasság 2 I. Károly Buckingham haláláig. A három első parlament 1625-től 1628-ig 16 I. Károly parlament nélkül uralkodik 1629-től 1640-ig 23 A valláskérdés. A kedélyek mély felháborodása 27 Általános gyülölet a kormány ellen. Kivándorlási kedv Észak-Amerikába. Hampden és a hajóadó 36 A felkelés Skóthonban 39 A negyedek vagy rövid parlament. (The short Parlaiment) 1640 45 A hosszú parlament 48 Az alsóház túlkapásai. A pártok elválása. Károlyi Skótországban. Az irek lázadása 54 A nagy remonstratio és a nyilt szakadás a király és a parlament között 57 A pártok forrongása, készülődnek a háborúra 61 Az első polgárháború 66 Károly egyszerre harczban Angol- és Skótországgal - segítséget kap Irhonból 75 Az 1644-ik évi háború. Marston-Moor. Newbury. A szentek hadserege. Az uxbridgei tárgyalások. Laud halála 78 Az 1645-ik évi háború. Monstroe. Naseby 83 I. Károly a skótokhoz menekül és ezek eladják Angliának 85 Meghasonlás a parlament és a hadsereg között; Károly alkudozik mindkettővel. A levellerek 89 A második polgárháború 1648-ban 100 "Eikon Basilike" 103 I. Károly pöre és kivégezetése 115 A köztársaság 127 Irhon 132 Skótország. II. Károly 136 A köztársaság állása Európa idegen hatalmaihoz 146 Cromwell szétugrasztja a hosszú parlamentet 150 A kis vagy Barebone-parlament. 1653 július 4-től deczember 13-ikáig 157 Cromwell első protectoratusa 1653-1656-ig 159 Cromwell harmadik parlamentje felajánlja neki a koronát, mit ő azonban visszautasit 173 Cromwell második protectoratusa, 1657 junius 26-ikától 1658 szeptember 3-ig 179 Cromwell Richard protectoratusa, 1658 szeptember 3-ikától 1659 május 25-ig 184 Monk és a Stuartok visszatérése 188 Irodalom 195 A restaruatió 1660-tól 1665-ig 508 XIV. Lajos és I. Lipót császár kora 228 XIV. Lajos uralkodásának kezdete. Az elsőségi harcz 228 Miként nyeri XIX. Lajos az anyagi eszközöket nagy terveihez. Fouquet és Colbert pénzügyminiszterek 233 Földmüvelés, kereskedelem, ipar, tengerészet Colbert alatt 241 Művészet és tudomány XIV. Lajos szolgálatában. Épitészet 249 A franczia nép kormányával szemben 255 Lotharingia 260 Németalföld. Az angol-hollandi háború 1665-től 1667-ig 263 Az örökösödési háború. 1667-től 1668-ig 265 A Cabal-miniszterium Angliában. A doveri szerződés 272 A spanyol örökség felosztásának terve. Francziaország fegyverkezése Hollandia ellen. Louvois. Leibniz 277 XIV. Lajos megtámadja Hollandiát 291 Anglia 295 Az európai szövetség XIV. Lajos ellen. I. Lipót császár. III. Vilmos. A brandenburgi választófejedelem 302 Az 1673-iki háborús esztendő 307 Az 1674. és 1675. háborús esztendő 310 Svédország. Dánia. Brandenburg 320 Az 1678. háború. A nymvegeni béke 322 Lajos nagysága. Colbert. Vaulban 327 Anglia. Titus Oates összeesküvése és ennek következményei 331 A hangulat megváltozása Angliában. A wigh-összeesküvés. Politika elméletek 338 II. Károly halála és II. Jakab trónralépése 1685-ben 342 Törökország és Ausztria. Lengyelország. Perzsia. Velencze 370 Az ozman birodalom a nyugattal szemben 370 I. Ahmed. I. Mustafa. II. Osman 376 IV. Murad. A drúzok. Toscanai I. Ferdinánd. Perzsia. Nagy Abas 384 IV. Murad háborúi Perzsia ellen 1629-1639-ig 394 Ibrahim szultán. Velencze. Háború Candiáért 404 IV. Mohammed. A törökök rossz gazdálkodása. A háború Candiáért 418 A velenczeiek tengeri győzelme 1656-ban. Köprili Mohammed nagyvezir 428 Köprili Ahmed ostromlója Candiát 1667-től 1669-ig 432 Lengyelek és törökök. V. Kázmér János leteszi a koronát. Sobieski János. Wieczniowieczki királylyá lesz 433 Sobieski király lesz mint III. János 448 Sobieski hadjáratai a törökök elleni királylyá való megválasztása után 451 A török háborúk s Magyarország felszabadításának kora 459 I. Lipót mint magyar király (1657-1705) 459 XIV. Lajos hatalmának fénykora és elbizakodottsága 476 Az udvari élet 476 XIV. Lajos viszálya a pápával 485 A nantesi edictum megszüntetése 488 Reunio kamarák. Strassburg elvétele 1681-ben 505 Casale megszállása 509 A törökveszedelem és a magyarok 516 A mágnás-összeesküvés 516 A törökök Bécs előtt 1683-ban 543 Sikerek a török ellen. A reunio-harcz. Genua 567 A háború folytatása a törökök ellen 572 IV. Mohammed bukása. II. Szuleiman 576 Magyarország felszabadítása a török járom alól 578 A Stuart-ház bukása 594 II. Jakab. Argyle és Monmouth felkelése 594 II. Jakab kisérletet tesz a katholicismus helyreállitására és a királyi hatalom korlátainak szélesbitésére 599 Az ellenállás és nem ellenállás pártja Orániai Vilmoshoz fordul segítségért 604 Orániai Vilmos fellép II. Jakab ellen 611 III. Vilmos készülődése. Aggályok 615 III. Vilmos Angliába vonul. II. Jakab menekülése 621 III. Vilmos elfoglalja Máriával az angol trónt 628 XIV. Lajos elleni nagy coalitio 635 Betörés a birodalomba. Pfalz elpusztítása 635 Az irországi háború 1689-től 1691-ig 640 Rohamos elszegényedés Francziaországban. A nagy szövetség. Háború Belgiumban és Piemontban. Louvois halála 649 Az 1692. és 1693. évi háború 664 Az 1694-1697. évi háborúk. A ryszwicki béke 673 Háború a törökökkel 689 Sobieski halála. II. Ágost választása 695 A spanyol örökösödési háború 695 A három végrendelet. Anjou Fülöp lesz spanyol király 695 A császár háborúra készül. Hogyan keletkezik egy új nagy szövetség XIV. Lajos ellen. I. Frigyes porosz király 706 Jenő herczeg. 1701-ben Itáliában. Anglia 711 A második nagy szövetség megkötése XIV. Lajos ellen 714 II. Jakab halála 1701 szeptember 16-án és III. Vilmos halála 1702 márczius 19-én. Anna lesz királynő 719 A háború 1702-ben 726 Miksa Emanuel 731 A bajorok Tirolban. A tiroliak győzelmes fölkelése 735 1703. Délnyugati Németország. Savoya. Spanyolország. Portugália 743 Fölkelés a Cevennekben 750 Höchstädt és Blindheim 754 Magyarország. I. Lipót mint magyar király 766 A háború 1705-ik évben. I. Lipót császár 784 A bajorok fölkelése 1705-ben 787 A háború 1706-ban. Ramillies és Turin 790 A háború 1707-ben 795 A háború 1708-ban. Nagybritannia egyesülése 801 Az 1708-1709-iki tél. Inség Francziaországban. A háború 1709-ben 806 XIV. Lajos alázatos ajánlata. A szövetségesek elbizakodottsága. A háború 1710-ben. Harczok Spanyolországban 814 A wigh-kormány bukása Angliában 820 XIV. Lajos megmenekszik. I. József császár halála. III. Károly király VI. Károly név alatt császár lesz 824 Jenő herczeg Londonban. Bolingbroke 826 Lajos burgundi herczeg halála. XIV. Lajos gyásza 829 Az utolsó harczok 832 Az utrechti béke 833 A hosszú háború vége. A francziák beveszik Freiburgot 837 A rastadti és badeni béke 839 A spanyol háború vége 842 A spanyol örökösödési háború következményei Hollandiára, Angliára, Spanyolországra, Francziaországra. XIV. Lajos halála 845 XI. kötet Északkelet és Északnyugat Európa. Osztrák örökösödési háború - kiadási év: 1902 Orosz-, Svéd-, Lengyel- és Törökország 1 A Romanowok - Nagy Péter reformjai 1 Svédország - XII. Károly 12 Trónfosztási háború a lengyel Ágost ellen 16 Károly Oroszországban 21 Károly Törökországban - Az 1709-iki török háború 23 XII. Károly és I. Péter utolsó napjai 31 I. Katalin (1725-1727.) - II. Péter (1727-1730) 50 Anna Ivanovna császárnő (1730-1740) 58 Közép- és Nyugat-Európa (1715-1740) 58 Velencze és Ausztria háborúja Törökország ellen 58 Francziaország - A régens - Law - Dubois 67 Anglia, I. György király és a skótországi felkelés 1715-ben 81 A négyes szövetség - Alberoni 97 Spanyolország közeledése a császárhoz - Ripperda; az ostendei kereskedelmi társulat. A pragmatica sanctió 117 A bécsi szövetség 1724-ben - A hannoveri ellenszövetség 1725-ben 120 Fleury kormányzása 129 A lengyel király-választás következményei - Harcz Lombardiáért, Nápolyért és Szicziliáért - Háború a Rajna mellett - Lotharingia és Toscana 140 Háború Genua és Korsika között - Tivadar király 163 Perzsia - Törökország - Oroszország - Ausztria 180 Az afghánok meghódítják Perzsiát 184 Nadir perzsa sah 200 Az orosz-osztrák háború a porta ellen a belgrádi békéig 208 Anna császárnő - Biron - Anna Karlowna - III. Iván 222 Tudomány és művészet Angol-, Franczia- és Németországban 223 Angolország 233 Schwift - Steele - Addison 235 Defoe - Pope - Johnson Samuel 240 Newton és elődjei - Kepler 249 Galilei 254 Newton Izsák 259 Szabadkőművesek 268 John Locke bölcselete 270 Szabadgondolkodók 279 Deisták és theisthák 281 Skepticismus - Hume Dávid 297 Wesley János 304 Szellemi élet Hollandiában - Bayle 308 Spinoza 312 Szellemi élet Francziaországban 317 Corneille 319 Racine 325 Moliére 330 La Fontaine 337 Boileau 340 A nagy theológusok - Bossuet 347 Fénélon 353 A quietismus 357 Bordaloue 367 Massillon 372 Történetirás - Maurinusok 373 Murratori 398 Montesquieu 401 Voltaire 409 Németország - Leibnicz 426 Wolf Keresztély 444 Mysztikusok - Böhme Jakab 446 Pietisták - Spener Fülöp Jakab 457 Francke Hermann 464 Thomasius Keresztély 474 Zinzendorf 477 Swedenborg 488 Edelmann 492 Magyarország közállapotai s miveltségi viszonyai 1608-tól a szatmári békéig 536 Országgyülés - A hitlevél 17 pontja - A vármegyék - A katonaság - Pénzügy - Vallásügy - Pázmány és kora - A katholiczismus diadalai - Jezsuiták és pálosok - Pázmány Péter - Káldi György - Apáczai Cseri János - Történetirás - Zrinyi Miklós - Kurucz költészet - Pázmány egyeteme - Építészet, festészet és szobrászat - Lakosság - Fejedelmi udvar - Főnemesség. Jobbágyság - Városok 537 Magyarország és Északnyugati Európa 537 Magyarország - I. József mint magyar király 537 VI. Károly császár, mint magyar király III. Károly 555 Orosz-, Lengyel-, Poroszország 574 Oroszország 575 Szibéria 628 Lengyelország 633 Német lovagrend 637 Gedimin fiai 647 A német lovagrend küzdelme Gedimin fiaival és Lengyelországgal 650 A rend belviszályai és bukása - Brandenburgi Albert 676 Poroszország keletkezése 685 Poroszország két első királya 707 II. Frigyes ifju évei 722 II. Frigyes király 747 Osztrák örökösödési háború 753 Mária Terézia trónralépése - Első sziléziai háború 753 A nagy európai szövetség Ausztria ellen 762 Anglia és Oroszország 765 A bajorok Ausztriában - A francziák Prágában - Mária Terézia Magyarországban 782 A kleinschnellendorfi szerződés - VII. Károly császár - Az osztrákok elfoglalják Bajorországot 787 A sziléziai háború megujitása - Harcz Morvaországért - Csaszlauti ütközet - Boroszlói béke 793 Angolország - Walpole bukása - A francziák kiüzetése Csehországból - Fleury halála 798 Alkudozások - Az osztrákok győzelmei Bajorországban - Dettingeni ütközet - Wormsi szerződés - Családi szerződés 807 Háború Itáliában - XV. Lajos belgiumi hadjárata s megbetegedése Metzben - Az osztrákok Elzászban 820 XII. kötet Mária Terézia. II. Frigyes. Franczia irodalom. Lengyelország - kiadási év: 1904 Osztrák örökösödési háború. 1740-1748 1 A második sziléziai háború előjátékai. Oroszország. II. Frigyes betör Csehországba 1 Az osztrák-magyarok kiűzik a poroszokat Csehországból - XV. Lajos elfoglalja Freiburgot és Pompadour hálójába esik 11 A jakobiták fölkelése Angliában. 1745. 24 A második sziléziai háború vége. A drezdai béke 33 Az olaszországi háború, 1745 és 1746. Genua 45 Az osztrák örökösödési háború utolsó ütközetei. Az aacheni béke 53 A nyolcz békeév. 1748-1756 62 Hogyan kormányoz Mária Terézia 87 Németország. A szalzburgi kivándorlás 98 Francziaország. XV. Lajos. Pompadour 108 A vallástalanság apostolai. - Diderot 114 Az Enczyklopédia 119 D'Alembert 124 A természet rendszere Holbach bárótól 127 Helvetiuis 129 A bureaux d'esprit-k 132 Még egyszer Voltaire 138 Grimm Frigyes 149 Buffon 150 Vauvenargues 156 Jean Jaques Rousseau 158 Angolország 176 Anglia történetírói, lyrai és drámai költői és regényírói 179 A hétéves háború 202 Észak-Amerika gyarmatai alkalmat szolgáltatnak a háborúra 203 Az északamerikai indiánok 214 A határviszály. Washington György 222 Az első albany-i kongresszus. Franklin Benjamin 223 Harcz az Ohio-völgyben 233 Francziaország és Anglia készülődik. Harcz Minorcáért 236 Pártalakulás Európában 239 A westminsteri szerződés, 1756 május 1. 246 II. Frigyes betör Szászországba 249 Lobositzi ütközet. A szász sereg kénytelen a fegyvert lerakni 256 Szászország megtámadásának következményei. Az 1756-1757. évi tél 261 Oroszország és Ausztria-Magyarország 270 A második versaillesi szerződés 275 A birodalmi gyűlés és sereg 278 Az 1757-iki hadi év. Prága. Kolin 283 Az oroszok tétlensége. A francziák siralmas eljárása. Roszbach. Leuthen 292 Az 1758. hadi év 308 A háború 1759-ben 334 Tárgyalások. Spanyolország. Nápoly 351 Az 1760. hadi év III. György trónralépése 357 Az 1761. hadi év. A béke meghiúsul. Spanyolország és Pitt 377 A bourboni családi szerződés 1761. augusztus 15-én 385 Pitt visszalépése. Bute vezető-miniszter 387 III. Péter czár 1762 január 5-től 1762 julius 10-ig 390 II. Katalin 401 Az 1762. hadi év 415 A háború Portugáliában. A fontainebleaui előföltételek. A párisi béke 418 A hubertsburgi béke 427 Mária Terézia uralkodása Magyarországban 431 Angolok és Francziák Kelet-Indiában 485 A mongol birodalom fölbomlása. A francziák haladása 474 Az angolok harcza. Clive lord 478 Warren Hastings 493 Oroszország II. Katalin 499 Lengyelország első felosztása 519 Hogyan veszítette el a monarchia Lengyelországban hatalmát 519 Tartományi gyűlések, országgyűlések, konföderációk 528 Lengyelország gyors hanyatlása 530 Intelmek és felosztási tervek 536 Nemesség és parasztság 540 II. Katalin közbelépése Kurlandban 545 A királyválasztás 553 Szaniszló Ágost király 562 A disszidensek kérdése 569 A radomi konföderáció 574 Az 1767. évi országgyűlés 582 A bari konföderáció 589 Lengyelország a törököknél keres segélyt 594 II. Katalin és a görögök 599 Az orosz-török háború 1768-1770 606 Az orosz hajóhad a Földközi tengeren. A görögök fölkelése 611 A király és az orosz követ. A bari konföderáció Eperjesen. Dumouriez 617 II. József császár 622 II. József császár II. Frigyesnél Neisseben 635 II. Frigyes II. Józsefnél Neustadtban 644 Hogyan keletkezik a béke közvetítéséből Lengyelország felosztásának terve 650 Lengyelország első felosztása 664 A fölosztást elfogadó országgyűlés 668 Oroszország tárgyalásai törökországgal Kucsuk-Kajnardsiban 676 A kucsuk-kajnardsi-i béke 681 Győzelmi ünnep. II. Katalin és Voltaire. Oroszországi állapotok. A Kalmükök menekülése. Dögvész Moszkvában 686 Orlov bukása. Potemkin föllépte 689 A kozákok fölkelése Pugacsev alatt 693 Török- és görögországi állapotok 697 Függelék: A pápák, valamint a római és német császárok időrendi táblája 707 A Bourbonok törzsfája 712 XIII. kötet II. József. II. Katalin. II. Frigyes. III. Károly. III. Gusztáv. Pombal Struensse - kiadási év: 1904 A jezsuita rend eltörlése 1 Malagrida Gábor 7 Paraguay és Uruguay 16 A király ellen intézett állítólagos merénylet. A Tavora és Aveiro családok meggyilkolása 23 Mint üldözi Pombal a jezsuitákat 29 Brazilia apostolának jutalma 37 A jezsuiták kiüzetése Francziaországból 41 A jezsuiták kiüzetése Spanyolországból, 1767. III. Károly 51 A jezsuiták kiüzetése Nápolyból, Szicziliából és Parmából 60 Mária Terézia császár-királynő 63 A pápaválasztás. Mária Teréziának nemes intelme. II. József császár a konklavéban 65 XIV. Kelemen és a Bourbonok 71 A megszüntető bréve, 1773. július 21. 79 Mint fogadták a megszüntető brévét 84 II. Frigyes és II. Katalin megtartják a rendet 89 A rendfőnök vége 90 XIV. Kelemen halála 94 Ítéletek a rendről 96 Pombal bukása. Mária királynő 104 Spanyolország 111 Mint tartották fönn magukat a jezsuiták Oroszországban 115 A jezsuita rend visszaállitása VII. Pius által 122 A jansenisták. Pascal 126 Vallási és irodalmi állapotok Németországban 152 A fölvilágosultak rendje 152 A német unio és a vashomlokú Bahrdt tudor 175 A szentírás tanulmányozása 190 Basedow és az új nevelési rendszer a filanthropinumban 193 Apologéták, raczionalisták, egyháztörténészek. A pozitív tudat fogyatkozása 203 Lessing és a wolfenbütteli töredékek 215 II. József császár, reformjai, politikája 225 II. Józsefnek francziaországi utazása, 1777. 225 A bajor örökösödési háború 229 A Wittelsbachok családfája 258 II. József császár meglátogatja 1780-ban II. Katalint 261 Miksa főherczeg 268 Az egyház és iskola, a művészet és tudomány Mária Terézia császár-királynő alatt 274 Egyenetlenség az anya és a fia között 301 Hogyan halt meg Mária Terézia 1780-ban 306 Mária Terézia uralkodásának utolsó évei Magyarországon 308 II. József császár, 1780-1790 328 II. József reformtervei 330 VI. Pius pápa 332 II. József önkényes eljárása és vallási reformjai 335 A czenzura-törvény és az irodalmi működés II. József alatt 345 A türelmi rendelet. A németalföldi utazás 349 Kifogások a császár eljárása ellen. VI. Piusnak bécsi útja, 1782 352 Fenyegető szakadás Rómával. A császárnak második utazása Rómába 369 Mit tett II. József a kereskedelem emelésére. A sorompó-szerződés és a scheldei kérdés 374 II. József be akarja cserélni Belgiumot Bajorországért 384 II. Katalin elfoglalja és beutazza Krimet 387 Szövetség Ausztria és Oroszország között. II. József és Katalin levelezése. Törökország fölosztásának terve 387 Oroszország megnyeri Krimet 395 A fejedelmi szövetség 409 II. Frigyes halála 421 II. Frigyes Vilmos kormányra lép. II. József Ausztria és Poroszország kibékítésének és szoros egyesitésének tervével foglalkozik 427 A czárnőnek és II. József császár krimi útja 434 Hollandia. A birodalom. Belgium 462 A hollandiai zavarok és a porosz hadjárat Hollandiában 462 II. Frigyes Vilmos. A vallási rendeletek. Az emsi pontok. A rajnai választófejedelemségek állapota. Dalberg mainzi koadjutor. Fejedelmek szövetsége és a birodalmi reform 472 A belgiumi zavarok 490 II. József Belgiumnak egyházi szervezetébe nyul s egyetemes papnöveldét akar behozni 497 II. József Belgiumnak állami szervezetét támadja meg. Egyházi és politikai reformjainak ellenei egyesülnek 505 Az 1787-1789. hadi évek 524 Az orosz-török háború, 1787 524 Az osztrák-török háború, 1788 527 Az oroszok elfoglalják 1788-ban Ocsakovot 534 A török háború, 1789. Az osztrákok és oroszok győzelmei 538 Laudon elfoglalja 1789-ben Belgrádot 544 Az északi államok 551 Svédország. III. Gusztáv 551 Dánia 586 Dánia (folytatás). Struensee hatalmának tetőpontján és bukása 599 A pórosztály Dániában 633 Holberg, a dán nemzeti irodalom megalapítója 638 III. Gusztáv. Az aranykor. A király utazásai. Az 1778 és 1786. évi országgyűlés 646 A svéd-orosz háború, 1788-1790 669 A belgiumi zavarok 695 Elégületlenség a többi korona-tartományokban 741 II. József császár halála 758 II. József uralkodása Magyarországon (1780-1790) 767 Genealogiai melléklet: Mária Terézia és családja 813 XIV. kötet II. Lipót császár. Észak-Amerika elszakadása Angliától. A franczia forradalom kezdete - kiadási év: 1898 II. Lipót császár 1790-1792 1 Trónralépte. Kibékülési intézkedések. A belga kérdésről való nézete 1 Magyarország alkotmányának visszaállítása 9 Béketárgyalások 30 Az oroszok háborúja a törökök ellen 1790-ben. Ismail bevétele 40 A szisztrovai és jassy békekötések. Potemkin halála 46 Belgium visszakerül Ausztria uralma alá 52 A viszálykodás vége Belgiumban 73 Károly főherczeg ifjúsága 77 II. Lipót érdemei 78 Északamerika 81 A gyarmatok 80 Viszony az anyaországhoz 83 A bélyegadó 85 Pitt. Franklin. Burke 90 A bélyegtörvény visszavonása 100 Új viszály. Pitt mint Earl Chatman 104 Townshends jövedelmi törvénye 109 Csődület Bostonban 117 A theabill 120 Június levelei 129 A theabil szakításra vezet 134 A második főkongresszus Philadelphiában 138 Az anyaországgal való szakítás nehézségei 141 III. György és a döntés a parlamentben 145 Amerika háborúja Angliával. Lexington és Concord 153 Az Egyesült-Államok 156 Washington főparancsnok. Bunkershill. Bevonulás Bostonba 157 Az angolok haditerve. Német fejedelmek katonaeladása Amerikába 173 Az indiánok és négerek fölbujtogatása 180 Növekvő gyűlölet. Payne Tamás 183 A kongresszus 1776 július 4. elfogadja a függetlenségi nyilatkozatot 187 Harcz Kanadában. A brooklyni ütközet. Az amerikaiak csüggedése 192 Béketárgyalások 201 Az északamerikai hadsereg ujjászervezése 203 Washington győz Trentonnál és Princetonnál 206 A parlamenti tárgyalások és Francziaország rokonszenve az amerikai ügy iránt 211 Bourgoyndes hadművelete Kanadától Saratogáig 217 Washington és hadserege szorongatva. Egy kedvetlenséggel és szenvedéssel telített tél Valley-Forgeban 233 Steuben szervezi az amerikai hadsereget 238 A saratogai vereség következményei. Francziaország szövetsége a gyarmatokkal. Tárgyalások a parlamentben. North lord békítési billje. Chatam halála 240 Az angol békekövetek Amerikában. A Conway ármány 257 North lord megmarad miniszternek. A pártok állása Angliában. A katholikusokkal való bánásmód törvényének enyhítése. Lord Gordon és a protestáns szövetség 262 Az angol-amerikai háború az 1778-1779-ik években 275 A háború 1780-ban. Az angolok elfoglalják Charlestont. Arnold árulása. André őrnagy 291 Fegyveres semlegesség a tengeren 301 A háború a két Karolinában 306 Az amerikai háború utolsó éve 313 A döntés Virginiában fekszik 317 Harcz Yorktownért 321 Páris öröme a győzelem fölött. London gyásza 325 Fegyverszünet Amerikában. A hadsereg és a kongresszus. A béke előmunkálatai 328 Komoly béketárgyalás 336 Hogy végződik a tengeri hatalmak háborúja. Gibraltár. Az uszó ütegek 339 A versaillesi béke 343 Hogy fogadták a békét 346 Washington búcsúja a hadseregétől és a kongresszustól 352 A monnt-vernoni élet 355 A kongresszus gyöngesége. Inség a háború után. Államok szövetsége vagy szövetségállam? 358 A philadelphiai konvent 1787-ben és az alkotmány 364 Az alkotmány elfogadása. Ítéletek fölötte. Póltások 373 Franklin Benjámin utolsó napjai 377 Washington elnök lesz 382 A franczia forradalom előjátékai 387 A franczia társadalom 1789 előtt 389 A király udvartartása 394 A salonélet 399 Inség a vidéken 401 A vallásosság hanyatlása. Új nézetek. Voltaire és befolyása a szellemekre 406 Jean Jacques Rousseau és befolyása Francziaországra 414 Bernardin de Saint-Pierre és Gessner Salamon 418 Maurepas miniszteriuma 432 Turgot miniszter 434 A parlamentek 437 Turgot reformjai. A lisztháború 443 Saint-Germain hadügyminiszter 449 Francziaország résztvesz Északamerika háborújában Anglia ellen 455 Necker átveszi a pénzügy vezetését 459 Mirabeau gróf. Gábriel Honoré 467 Víg napok a forradalom előtt 508 Cagliostro. Saint-Germain 516 Beaumarchais 519 A gyémánt nyakék története 522 Pénzinség. A notableok 545 Loménie és a parlament. Az orleansi herczeg 548 Újabb kisérlet a parlamenti átváltoztatásra 557 Necker második miniszteriuma. A birodalmi rendek bejelentése 561 Mirabeau 565 A franczia forradalom. 1789 május 4-től október 6-ig 577 A birodalmi rendek gyűlésének megnyitása Versaillesben 577 A harmadik rend győzelme a nemesség és pápaság fölött 584 Az udvar és a nemzetgyűlés. Fölkelés Párisban. Camille Desmoulins. Marat 590 Necker elbocsájtása zavarokat szül Párisban 606 Július 14-dike. A Bastille bevétele 615 A király a nemzetgyűlésen 623 A király Párisba megy. Az első emigráczió 627 Necker visszatér, dicsősége tetőpontján bukik. Mirabeau 636 A kastélyok égése. A jobbágyság megszüntetése az 1789 augusztus 4-diki éjjelen 642 Az augusztus 4-diki éj 648 A nemzetgyűlés hibái 655 A pártok a nemzetgyűlésben 663 Az emberjogok 673 Az alkotmány alapelvei. A vétóvita 680 Az államtönk küszöbén 693 A Gardes-du-Corp vendégsége. Az emberjogok jóváhagyása. A párisi asszonyok elhozzák a királyt Versaillesből 695 XV. kötet XVI. Lajos és a forradalom - kiadási év: 1898 A franczia forradalom 1789 október 6-dikától 1791 szeptember 30-áig 1 A király visszatérésétől Párisba a nemzetgyűlés végéig - A nemzetgyűlés Párisban 1 Támadás az egyházi vagyon ellen 4 A tartományok vége. A departementok kezdete. A választási rend 12 A parlament letűnte. A gyűlés megadja magát a kormánynak 17 Mirabeau szövetkezik a királylyal 26 Favras története 32 A polgári eskü 42 A sereg. A béke és háború fölötti jog 44 Az örökös nemesség eltörlése 1790 junius 19-dikén 54 Az 1790. junius 14-diki nagy szövetség-ünnep 59 Az orleansi herczeg visszatérése. A jakobinusok 70 Kisérletek konzervatív klubok alakítására 80 Lafayette és Mirabeau 85 Claude Fauchet és az igazság barátainak klubja 97 A katonalázadás Nancyban. Bouillé 105 Az udvar menekülési tervei 117 A papság polgári alkotmánya 120 A király nagynénjeinek elutazása 138 A tőrlovagok. Hogyan hagyja el Necker Francziaországot 142 Mirabeau és Montomorin szövetkeznek a királyság megmentésére. Mirabeaunak politikai végrendelete 148 Mirabeau halála 157 Maury abbé 165 Mirabeau halálától a királynak Varennesbe való meneküléséig 174 A husvét Párisban 1791-ben 179 II. Lipót császár. Az emigránsok 187 A nemzetgyűlés. A követek ujból meg nem választhatók. A nyaktiló. Raynal 190 A király menekülése Varennesbe 199 Varennesből vissza Párisba 221 Az uralomköz. A király visszatérésétől a nemzetgyűlés végéit. 1791 junius 25-től szeptember 30-ig. Mi történjék a királylyal? 236 A Marsmezei vérontás 249 Jakobinusok és Feuillatnok 254 Voltaire apotheosisa 257 Az alkotmány reviziója 260 Az alkotmány elfogadása 261 Az emigránsok. Európa és a forradalom 279 Spanyolország. Szárdinia. Svájcz 289 A birodalom és a császár 291 Porosz-, Lengyel- és Oroszország 296 A pillnitzi értekezlet 300 Angolország 303 A fölkelés Domingón 312 A pápa. Avignon és Venaissin 333 A törvényhozó gyülés 349 Törvény a kivándorlók ellen 356 A törvényhozó gyűlés az esküt megtagadó papok ellen. A király vétoja 366 Az udvar s a pártok. Pétion, Páris polgármestere 383 A chateauvieuxi svájcziak 391 Hadi kérdés 398 Fokozódó izgatottság Párisban. A pika s a vörös sapka 424 Narbonne miniszter elbocsájtva. Delessart bevádolva. Az egész feuillanus miniszterium megbukik 430 Titkos rúgók 437 Dumouriez külügyminiszter 442 III. Gusztáv király és II. Lipót császár halála 466 A girondisták miniszteriuma 473 A hadizenet 473 Indokoltak voltak-e a francziák vádjai Ausztria ellen 488 A háború megkezdése 498 A girondisták. Roland asszony 502 Az esküt megtagadó papok üldözése 530 A szövetségesek tábora. A girondista miniszterium bukása 544 1792. junius 20-dika 569 Az 1792. junius 20-dikának következményei 596 Junius 20. a departementokban. A papok bántalmazása 603 Lafayette Párisban. Tervek a szorongatott király megmentésére. Lafayette, Lally-Tollendal és Montmorin 608 Fokozódó izgatottság. Vergniaud beszéde a király ellen 1792 julius 3-án 623 "A haza veszélyben van" 633 La baiser de l'Amourette 638 Pétion elveszti és ismét visszakapja hivatalát 641 Az 1792. julius 14-diki szövetségi ünnepély 643 Pétion s Manuel. A haza végveszélyben van 654 A törvényhozó testület végső tárgyalásai augusztus 10-dike előtt 658 A háború kérdése komolyabbá válik. A brannschweigi herczeg nyilatkozata II. Ferencz császár 671 II. Ferencz római császárnak megválasztva s megkoronázva 675 A mainzi tárgyalások 684 XVI. kötet A franczia trón bukása. Háború Európában. Napoleon ifjusága - kiadási év: 1896 A franczia trón bukása 1792 augusztus 10-én 1 A szövetségesek (föderáltak) 1 A marseilleiek és a marseillaise 5 A vihar más előhirnökei 15 Új menekülési tervek 22 Petion követeli a király letételét 25 Diktatura és kényszer 31 Készület a harczra és a pártok ereje 36 Az augusztus 9-10-iki éjjel. Ismét az erényes Petion 40 Döntés a Tuileriákban 49 A király elhagyja a kastélyt s a nemzetgyűlésbe megy 54 Harcz a Tuileriákban 58 A törvényhozó gyűlés. A király ideiglenes letétele 66 Új miniszterium. A svájcziak lemészárlása 69 A győzők jutalma 74 A commune és a nemzetgyűlés 88 Mi történik a királylyal és a családjával? 89 Az 1792 augusztus 17-iki törvényszék 97 Augusztus 10-ikének következményei az esküt megtagadó papokra nézve 104 Hogyan fogadta az ország és a hadsereg a trón bukását. Lafayette 108 A szeptemberi gyilkolások 131 Előkészületek a szeptemberi gyilkolásokhoz. Házkutatások Párisban augusztus 29-től 31-ig 131 Új vita a commune s nemzetgyűlés között 137 A szeptemberi gyilkolások terve és szerzői 143 A commune győz 153 A gyilkolások az Apátságban. Abbé Sicard 156 A papok legyilkolása a karmeliták kolostorában szeptember 2-án 166 Ismét gyilkolások az Apátságban 169 Journiac-Saint-Méard 176 Gyilkolások a Conciergerieben, a Chateletben, a Bicétreben, a Salpetriéreben 181 Gyilkolásik La Force fogházban 183 Verőfényes pillanatok sötét időben 194 A szeptemberi gyilkolások áldozatainak száma 200 Szeptemberi gyilkolások Francziaország más városaiban 201 La Rochefoucauld. Adrian Duport 207 Az orleansi államfoglyok legyilkolása Versaillesben 209 A szeptemberi gyilkosok, jutalmuk, végük 214 Rablás Párisban 223 Hogyan nyilatkoztak a párisi lapok a szeptemberi gyilkolásokról? 225 A száműzött papok sorsa 230 Választások a conventba 235 A törvényhozó gyűlés vége 242 A convent 257 A pártok állása a conventban 257 Marat 272 Ismét a pártok a conventban 277 A jakobinusok és girondisták sajtója. Ismét a commune 280 Őrség a convent számára. A girondisták kizárása a jakobinus klubból 285 Brissot s a jakobinusok 291 A jakobinusok sajtószabadsága 293 Háború 1792 őszén 297 Dumoriez az argonni erdőben 299 A poroszok Verdunban 303 Ágyúzás Valmynál 306 Alkudozások 312 A németek visszavonulása. Az emigransok 321 Elmélkedések a champagnei hadjárat fölött 326 Dumouriez Párizsban 331 Marat és Dumouriez 337 Custine beveszi Mainzot s megszállja Frankfurtot 341 Montesquion meghódítja Szavoyát 350 A viszályok Genfben s a genfiekkel 355 Szavolya egyesül Francziaországgal 361 Nizza elfoglalása. Tervek Róma ellen 365 Itália többi részei. Spanyolország 369 Lille ostroma 371 Dumouriez hadjárata Belgium ellen. Csata Jemappesnál 373 Újítások Belgiumban 387 A convent és Belgium 390 Az 1792 deczember 15-diki határozatok 397 A király pöre s a pártharcz ezalatt 401 A királyi család a Templeban 401 Pártküzdelem Párisban 414 Louvet bevádolja Robespierret 420 Louvet vádjának következményei. A föderáltak 426 Mint védi magát Robespierre 430 Robespierre fokozódó tekintélye 438 A föderáltak. Az élelmezés kérdése. Nyugtalanságok 444 A király bevádolása. Valazé s Maihle jelentése 452 Az első tárgyalások 457 A vas faliszekrény papirjai 466 A király bevádolása és kihallgatása a convent előtt deczember 11-én 472 A király ismét a Templeban. A jogvédők. Commune és convent 481 A commune. Roland miniszter és neje 486 Indítvány az Orleans család száműzésére 489 A király védelme a convent előtt 1792 deczember 26-án 494 XVI. Lajos végrendelete 505 A convent 509 Hivatkozás a népre a király sorsa tárgyában 513 Vergniaud beszéde a népre való hivatkozás mellett 524 Ellencsapás. A gironde bevádolása. Barrére záróbeszéde 534 Kisérletek a király megmentésére 543 A kérdések állása a király pörében 554 Szavazás az első kérdés fölött 556 Szavazás a második kérdés fölött 558 Szavazás a harmadik kérdés fölött 560 A kivégeztetés elhalasztására vonatkozó tárgyalások 572 A király utolsó órái a Templeban 582 Lajos búcsúzása családjától 590 A vallás vigasza 592 A király kivégeztetése 597 Itéletek a királygyilkolásról 607 A királygyilkolás következményei 611 A hegypárt szorongatja a gironde-ot 614 Nagy élelemhiány Párisban 616 Communista népcsődület 1793 február 23-án - Marat bevádoltatik 618 Viszály a pápával. Támadás Szárdánia ellen 627 Bonaparte Napoleon ifjúsága s első föllépése (1769-1793). Korzika elpártol Francziaországtól 633 Anglia háborúja Francziaországgal 661 Francziaország hadserege s pénzügye. Az államtönk szükségessé válik. Tanácskozások Dumouriezvel 661 Szakitás Francziaország s Anglia között 668 XVII. kötet A rémkorszak. Fölkelés Vendéeben és Bretagneban. Az 1793. évi alkotmány - kiadási év: 1896 A németalföldi hadjárat, 1793 1 Domouriez haditerve 4 Domouriez Hollandiában 6 Az osztrákok győznek Aldenhofen mellett és átszorítják a francziákat a Maason 8 Domouriez ismét visszaállítja a rendet Belgiumban 10 Domouriez szakít a convent-tal 14 Izgatottság Párisban a Belgiumból érkezett hírek miatt. A márczius 10-diki összeesküvés. A forradalmi törvényszék keletkezése 19 A forradalmi törvényszék 27 A Neerwinden melletti ütközet 35 Domouriez alkudoása Koburggal és működése a convent ellen 38 Domouriez kiüríti Belgiumot. Értekezlet a három conventbiztossal 42 Domouriez fegyverfogása a convent ellen 47 A hadsereg elpártol Domourieztől 56 Az antwerpeni kongresszus. Domouriez a számüzetésben 64 A szövetségesek elfoglalják Condét és Valenciennest 72 A convent Domouriezről és barátairól 75 Marat vád alá helyezése - Miként keletkeznek néphatározatok? 84 Custine Ádám Fülöp 91 A bretagnei és vendéei fölkelés 102 La Rouerie összeesküvése 102 Vendée földje és népe 108 Újonczozás Vendéeben. A fölkelés kitörése 112 A vezetők választása 116 A gironde bukása 126 Május 31-dike 140 Junius 2-dika 149 A gironde hibái és bukásának okai 159 A departementok ellenállása az 1793 junius 2-diki államcsiny ellen - Marat és Corday Sarolta 165 Corday Sarolta 175 Corday Sarolta és Marat 181 Corday Sarolta levelei 187 Corday Sarolta kihallgatása, elítéltetése és kivégzése 192 Lux Ádám és Bougon-Longrais 198 Marat istenitése 203 A fölkelés vége Calvados departementban 209 A girondisták menekülése Caenből a Gironde departementba 216 A bordeauxi fölkelés elbukik a hegygyel szemben 221 A marseillesi fölkelés 243 Toulon 246 Az új alkotmány és 1793 augusztus 10-dike 256 A girondisták alkotmánya 256 A jakobinusok alkotmánya 260 Az 1793 augusztus 10-diki nemzeti ünnep 269 Augusztus 10-dikének hátlapja. Semmi amnésztia. A convent nem lép vissza 280 Az egész nép fegyverre szólítása 285 Éhinség. Maximum 286 1793 szeptember 5-dike. A rémület napirenden 289 A forradalmi sereg, 1793 szeptember 5-től 1794 márczius 27-ig 297 A kényszertaksa vagy a maximum 301 A gyanúsak törvénye 306 A jólétbizottság. Robespierre 312 A királyi család a Templeban 316 XVII. Lajost elveszik anyjától és Simon czipészhez adják nevelés végett 328 Mária Antoinette pöre és kivégeztetése 336 A királyné pörének bevezetése. Helyzete a Conciergerieben 340 A pör sürgetése. Hogyan bántalmazzák XVII. Lajost és használják anyja ellen tanúúl 346 A királyné második kihallgatása és bevádolása 351 Mária Antoinette a forradalmi törvényszék előtt 355 Mária Antoinette királynénak végső órái és halála 362 Mária Antoinette királyné gyermekei - Erzsébet hercegnő 369 A girondisták pöre és kivégeztetése 347 Huszonegy girondista a forradalmi törvényszék előtt 380 Mivel vádolják a girondistákat 381 A tanúkihallgatás 393 Brisott jellemzéséhez 398 Chabot. A tanúkihallgatás vége. A vádlottaktól megvonják a védekezést 405 A girondisták utolsó éjszakája 427 A girondisták kivégeztetése 433 Roland asszony pöre és kivégeztetése. Roland miniszter vége 436 Égalité Fülöp vége 466 Bailly 475 Condorcet 482 Párhuzam Bailly és Condorcet között 486 Girey-Dupré. Laverdy. Barnave. Duport 491 Lamourette és Claviere 495 Manuel 500 A szövetségesek elleni háború 503 A rajnai hadjárat. Mainz eleste 520 Braunschweig és Wurmser. A weiszenbrugi vonalak 527 Elzászi állapotok. Dietrich maire. Schneider Euloguis 535 Pichegru. Hoche. Carnot. Braunschweig. Wurmser 542 A vendéei háború, 1793 562 Menet Nates ellen. Cathelineau halála 562 A gyújtogató Westermann. A vendéeiek lelkesültsége Istenért és királyért 565 D'Elbée fővezér. Alkudozás Angolországgal 569 Mit határoz a convent Vendée ellen 575 A mainziak első kisérlete a Bocageba benyomulásra. A vendéeiek három diadala 578 A mainziak második kisérlete a Bocageba benyomulásra. Barrére jelentése Vendéeről 582 A cholleti döntő ütközet. Lescure. Bonchamp. d'Elbée halálosan megsebesülnek. Bonchamp halála 587 A vendéeiek a Loirenál. Átkelés Bretagneba. A varadesi haditanács. Larochejaquelein fővezérré lesz. Az entramesi győzelem, okt. 27. 592 Lescure és d'Elbée halála. Új tárgyalás Angolországgal. Menet Granville ellen tengeri kikötő szerzése végett 597 A vendéeiek visszavonulása a Loriehoz. A doli győzelem 601 Sikertelen harcz Angers előtt. Vereség Le Mansban 605 A forradalom bosszúja Vendéen 613 Larochejaquelein. Charette. Stofflet 613 Turreau tábornok és pokoli hadoszlopai 619 Carrier Nantesban 624 Az utolsó harczok Vendéeben. Marginy. Charette és Stofflet. Bermier abbé. A la-jaunaisi-szerződés 645 A bretagnei fölkelés. A chouanok 663 Lebon Arrasban 678 XVIII. kötet 1793-1796. Háború Lyonért és Belgiumért. A rémrendszer tetőpontja és bukása - kiadási év: 1897 Lyon fölkelése a convent ellen 1 Chalier József 2 1793 május 29-dike Lyonban 15 Chalier pöre és kivégeztetése. Lyon Párisnak ellensarka 25 Lyon ostroma 30 Précy elvonulása a sereg maradványával 56 A convent boszuja Lyonon 60 A köztársaságiak bevonulása 61 Hogyan lesz Chalier halva is veszélyes Lyonra 67 Collot d'herbois és Fouché. Chalier istenítése Lyonban 69 Tömeges agyonlövetések. Chalier istenítése Párisban 73 A forradalom szelleme 79 Az ész istennői 88 A saint-denisi királysírok meggyalázása 88 Fokozódó gyűlölet a katholikkus egyház ellen. A párisi püspök és más fölesküdött lelkészek lemondanak állásaikról 91 Az ész és szabadság kultusza 97 Cloots Anachrasis 104 A "szent" szó száműzetése. A tornyok arisztokratikusok. Új tiz parancsolat 106 Nő-emanczipáczió 109 A hegy megoszlik 114 Hebert és az örjöngők 114 Robespierre és Danton a vallás meggyalázása ellen 116 A jakobinus klub megtiszítása 123 Danton és a mérsékeltek pártja, Desmoulins Camille, Philippeaux 130 A cordelier-ke ellenállása. Collot d'Herbois Párisban 140 Az 1794. év 148 Desmoulins Camille és Herbert 149 Bourdon támadása a kormány ellen. Phillipeaux. Ropespierre itélete Camille és Herbert felől 154 Fabre d' Eglatine összeesküvése. Bouchotte hadügyminiszter 161 Fabre d' Eglatine, Chabot, Delaunay, Bazire elfogatása conventhatározat meghamisitása miatt 164 Robespierre tana az igazi demokracziáról és az erényes terrorizmusról 167 Saint-Just beszéde az elfogottak szabadonbocsátása és a mérsékelt párt ellen 171 Hogyan védekezik Camille 175 Herbert és a cordelier-k vége 182 A cordelier-k fölkelési kisérlete 183 A fölkelés meghiusul 184 Saint-Just jelentése a külföldi pártól 191 A héberisták pöre és kivégeztetése 195 Danton és a mérsékeltek vége 206 Hogyan panaszkodnak Ropespierre és Saint-Just a conventban Danton és párja ellen 211 Danton és társai a fogságban 227 Danton és társai törvényszék előtt 233 Dantonnak és társainak utolsó órái 249 A fogházi összeesküvők pöre 255 Robespierre Herbert és Danton bukása után 266 Robespierre beszédének hatása és az általa keltett remények 272 Saint-Just beszéde a közrendőrségről 278 Billaud-Varennes beszéde a demokratikus kormány elméletéről 283 Nincs szükség többé miniszterekre! Ropespierre vezeti a rendőrséget és dönt a följelentések tárgyában. A kivégeztetések nagy szaporodása 287 Erzsébet hercegnő pöre és kivégeztetése 303 Amiral és Renault Czeczilia, 1794 május 23. 313 A legfőbb lény ünnepe 331 A prairaial 22-diki (1794 jun. 10-diki) rettenetes törvény 344 Az 1794. évi hadjárat Németalföldön 355 Hangulat Belgiumban 356 Szövetségek. Haditervek. A seregek állapota 358 II. Ferencz Belgiumban. Landrecies elfoglalása. Schwarzenberg Károly herczeg 364 A tourcoingi ütközet. 1794 május 18-dikán 370 A tournyai ütközet. Pichegru Flandriában. A gosseliesi ütközet 377 II. Ferencz elhagyja Belgiumot. A felurusi csata 382 Az osztrákok kivonulása Belgiumból. 386 Mint kell lakolniok a belgáknak uruk támogatásának elmulasztásáért 397 A Quessant melletti tengeri ütközet 401 Robespierre hatalmának tetőpontja és bukása 405 A forradalmi törvényszék 1794 nyarán 405 Egyes esetek 414 Théot Katalin története 430 Les chemises rouges 439 A fogházi összeesküvés (La conspiraton des prisons) 444 Robespierre beszéde a jakobinus klubban, 1794. junius 1. 449 A fogházak elleni összeesküvés. (La conspiration contre les prisons) 452 A fogházak 470 Robespierre és a bizottságok 504 Robespierre beszéde a jakobinus klubban 1794 julius 9-dikén. A döntő pillanat közelg 511 Robespierre,a rémrendszer lelke 517 Saint-Just diktaturát követel Robespierre számára 519 Robespierre utolsó beszéde 1794 julius 26 (thermidor 8) napján 526 Robespierre beszédének sorsa a conventban 538 A jakobinus klubban 544 Válság a conventban 548 A commune fölkelése a convent ellen a thermidor 9-dikéről 10-dikére forduló éjjel 558 A convent bátorsága a veszélyben: Barrast parancsnokká nevezi ki s az összeesküvőket törvényen kivül helyezi 564 A döntés. Robespierre és társai a bárd alatt érik végüket 569 Visszafordulás a rémuralomtól 582 A forradalmi törvényszék és a bizottságok betöltése 583 Harcz a jakobinus klub ellen 591 Lindet Róbert jelentése a helyzetről 595 Marat megdicsőülése 600 A jakobinus klub vége - Rousseau megdicsőülése 603 Fouquier-Tinville pöre 617 Az 1794-1795. évi tél 626 Az első vád Barrére, Collot d' Herbios, Billaud-Varennes és társai ellen 630 A 73 elfogott és törvényen kivül helyezett girondistának visszahívása. Sieyes ismét fölmerül 635 Inség és nyugtalanságok Párisban, 1795. Billaud-Varennes, Collot d' Herbois, Barrére és Amar vád alatt 644 Boszu és éhség. Kenyér és az 1793. évi alkotmány 651 A III. germinal 12-diki (1795. április elsei) fölkelés 660 Collot d' Herbois, Billaud-Varennes és Barrére vége 666 Charrier pöre 669 A harmadik alkotmány, 1795 677 Fölkelés prairaial 1. (1795 május 20.) napján 682 Az alkotmány elfogadása. A párisiak ellenszegülnek a fructidor 5-diki és 13-diki (aug. 22-diki és 30-diki) pótczikkelyeknek 696 A fiatal Bonaparte Napoleon tábornok 702 Vendémiaire 13-dika (1795 okt. 5-dike) Bonaparte védi a convent-t 708 XVII. Lajos 713 A forradalmi naptár 722 A köztársasági naptár napjainak nevei 730 A köztársasági naptár összehasonlítása a Gergely-félével 734 A franczia forradalom hatása Magyarországra 748 XIX. kötet Lengyelország. A direktórium. Az 1795-1799. évi nagy háború - kiadási év: 1896 Lengyelország második és harmadik fölosztása 1 Az 1788. évi országgyűlés 6 Pitt buzgalma az Oroszországi elleni szövetség mellett 11 Az izgatottság Lengyelországban - A király és a pártok 13 De az eddigi állapotnak is voltak hatalmas hivei 19 Az 1791 május 3-diki alkotmány 25 Az alkotmány elfogadása 35 Az alkotmány birálata 38 Vihar közeledik Lengyelország ellen 44 Készülődött-e Lengyelország? 49 Katalin hadüzenete, Szaniszló király válasza, Poroszország lemondása 51 A lengyel-orosz háboru 1792 nyarán 53 Miképpen csatlakozik a király a konföderációhoz 57 A grodnoi konföderáció és Lengyelország második fölosztása 63 Sievers és a grodnoi országgyűlés 68 A grodnoi országgyűlés 73 Poroszország és Ausztria Lengyelország második fölosztásához való viszonyukban 78 Lengyelország fölkelése, 1794-ben 90 A varsói husvét, 1794-ben 93 A vilnai fölkelés. A varsói gyilkosságok. Vereségek 98 Varsó ostroma 1794 julius 13-dikától szeptember 16-dikáig 122 II. Katalin Szuworowot küldi. Maczjejovicze 129 A lithvániai fölkelés vége. Szuworow beveszi Pragát és megszállja Varsót 139 Szaniszló király vége 145 Koszcziuszko vége 149 A lengyel menekültek 153 Lengyelország harmadik fölosztása 159 II. Katalin halála 161 I. Pál császár uralkodásának kezdete 166 A direktoriális kormány kezdete 214 A két tanács megalakulása 214 A direktorok. A tehofilanthrópia vallása 216 Mária Teréziának, XVI. Lajos leányának, kicserélése a Dumourieztől az osztrákoknak átadott convent-tagokért 229 Babeuf összeesküvése 238 A nagy háboru, 1795-től 1796-ig 247 A baseli béke 247 Pichegru elfoglalja Hollandiát Békeszegés Bretagneban és Vendéeban. Kikötés Quiberonon A béke Spanyolországban Condé herczeg és Pichegru tábornok XVIII. Lajos és a royalisták Az osztrákok győzelmei 1795 őszén Condé és Pichegru Az 1795-1976. évi tél Párisban A háboru Olaszországban és Bonaparte tábornok Bonaparte tábornok elfoglalja Piemontot Állapotok Olaszországban. Bonaparte elfoglalja Lombardiát Velencze, Milano, az Egyházi állam, Toscana, Livorno XVIII. Lajos megjelenik Riegelben, Condé főhadiszállásán Háboru Németországban, 1796 Harcz Mantuáért Wurmser első kisérlete Mantua fölmentésére Wurmser második kisérlete Mantua fölmentésére Bonaparte önkénye. Corsica francziává lesz. Modena. A cispadaniai köztársaság. Velencze Harmadik kisérlet Mantua fölmentésére Alvinczy által Negyedik kisérlet Mantua fölmentésére Alvinczy által Az 1796. és 1797. évi tengeri háboru Hoche irlandi hadjárata 1796 deczember 16-31. Az angol matróz-lázadás 1797 tavaszán Az angol bank Az 1797. évi eseményei Bonaparte tábornok az Egyházi államban Bonaparte menete az Alpokon át Bécs ellen Harcz Tirolban, 1797 Massena és Bonaparte előnyomulása Leobenig Fegyverszünet A leobeni előleges béketárgyalások A velenczei köztársaság vége A veronai husvét Hadüzenet Velenczének. A kormány elcsügged Mint vesztette el önállóságát Genua és neveztetett ki liguriai köztársasággá. Bonaparte tekintélye emelkedik Tervek a királyság helyreállitására Az államcsiny előjátékai Fructidor 18-dika A cisalpin köztársaság A velenczei köztársaság halálküzdelme A campo-formioi béke 1797. október 17. Bonaparte visszatér Párisba Bonaparte ünnepélyes fogadtatása, 1797. deczember 10-én A pápát megfosztják trónjától. Róma köztársaság Az egyptomi hadjárat A hadjárat terve Bernadotte és 1798 április 13-dika Bécsben Indulás. Malta bevétele. Ut Egyptomba Egyptom meghódítása 1798 nyarán A XIX. XX. XXI. és XXII. kötet tartalma a könyvekben folytatódik XX. kötet 1800-1806. - kiadási év: 1904 XXI. kötet Európa 1806-1809. - kiadási év: 1905 XX. kötet 1809-1815. Napoleon dicsősége tetőpontján és bukása. A bécsi kongresszus - kiadási év: 1905

Zalka-Zsihovics-Debreceni-féle Szentek élete tartalma (I-II. kötet)

Tartalom I-II. rész. Előszó . Történeti kalauz A) A római pápák névsora B) A császárok névsora C) Magyarország- vezérei, s apostoli királyai névsora Január, (vagy Boldogasszony hava) 1. Kis-Karácson, Krisztus Urunk környülmetéltetése ünnepe . I. 1 Almák, vagy Telemak vértanú 9 Bonfil hitvalló - Eufrozina szűz 8 Eugend hv. apát .9 Fulgencz hv. püspök 8 Jusztin hv. püspök 9 Konkord vt. áldozár - Magnusz. vt. - Odiló hv. apát 7 30 Szent vitéz vt. 9 2. Ábel 15 Adelárd hv. apát .14 Argeusz vt. 15 Narczissz. vt . Marczellin vt. 15 Izidor vt. püspök 15 Makár hv. apát 9 Makszimián. Akácz. vt. a Szerémségben 15 Timót. vt. a Szerémségben 15 Artaksz. vt. a Szerémségben 15 Vida. vt. a Szerémségben 15 Akút vt. a Szerémségben 15 Eugenda Martinián hv, püspök 15 Szirídion hv. püspök 15 3. Antér vt. pápa 18 Bertilia szűz 19 Czirin, Primus és Teogén vt. . 20 Dániel vt. Szerpap .19 Florencz vt. püspök 20 Genovéva szűz 16 Gord vt. vitéz 18 Péter (balsamus) 20 Teopempt és Teonás vt. püspökök 19 Zozim és Athanáz vt. 20 4. (Folignói) Angéla özvegy 22 Akvilin, Gemin, Eugén, Marczián, Kvinktus, Teodót, és Trifó vt. 22 Dafróza vt. .22 Gergely hv. püspök 22 Hermesz, Aggeus és Kájus vt. .22 Izabella 22 Mavil vt. . 22 Priskusz, Priszczillian, Benedikta vt. 22 Rigobert hv. püspök .21 Január Titus püspök .I. 20 5. Apollinaris szűz .28 Emiliána szűz 28 Gerlak hv. remete 29 5. Szimeon hv. 23 Szinkletika szűz 28 Teleszfor vt. pápa 23 6. Vízkereszt, vagy Három Király ünnepe .29 Gáspár, Menyhért és Boldizsár királyok 33 Afrikai vértanúk 35 Anasztáz vt. a Szerémségben 35 (Ribeirai) János hv. érsek 35 Mákra vt. szűz .35 Mélán püspök 33 Nilammon hv. remete .35 7. Albert hv. remete 38 Bálint hv. püspök 39 Boldog és Január vt. Julián vt. 39 Klerusz vt. szerpap 38 Krispin hv. püspök 39 Luczián vt. áldozár 35 Nikita hv. püspök .38 Tivadar hv. szerzetes .39 8. Anasztáz, Jukund, Ratitesz, Péter, Flórusz, Tilisz, Flórián, és Táczia szerémi vt. 43 Apollinár hv. püspök 43 Erhard hv. püspök 43 Eugénián vt. 43 Gudila szűz 42 Luczián vt. áldozár 43 Makszim, hv. püspök 43 Makszimián, és Julián vt. 43 Pacziens hv. püspök 43 Szörény hv. .39 Szörény püspök és Viktorius vértanú 43 Teofil szerpap és Hellád 43 9. Epiktet, Jukund, Szekund, Vitál, Boldog vt. 48 Julián és Bazilissza vt. .44 Marczellin hv. püspök. 48 Marcziána szűz vt. 48 Péter hv. püspök 47 Vitál, Fortunát, Revokát 48 10. Agató hv. pápa 49 (Jó) János hv. püspök 53 Marczián hv, áldozár 53 Nikánor vt. szerpap 53 Oringa szűz 53 Vilmos hv. püspök 50 11. Anasztáz hv. 60 Higín vt. pápa 54 Honoráta szűz 60 Leucziusz hv. püspök 59 Palémon hv. remete 60 Péter, Szevér és Leuczius vt. .59 Sándor vt. püspök 59 Január. Szalviusz hv. püspök I. 55 Szalviusz vt. , . -59 11. Teodóz hv. zárdaelüljáró -56 (Kőszirti) Teodóz hv. remete , . . -59 12. Árkád vt. . . . -60 Benedek hv. apát . -63 Czezária szűz 61 Erneszt hv . gróf , -63 János hv. püspök . -63 Negyvenkét vértanú szerzetes . . .63 Próbusz hv. püspök . 63 Szatír vt. . . . -63 Tacziána vt. . -62 Tigriusz és Eutrópiusz vt. - 63 Zotik vt. . . . - Zotik, Rogát, Modeszt, Kasztul . . . - 13. Agricz hv. püspök 68 Glafira szűz, szobaleány - Gottfrid hv. prémontrei kanonok . - Gumeszind, és Szervusz Dei vt. - Hermil, és Sztratonik vt. .63 Leoncz hv. püspök 68 Negyven vértanú 67 Potit vt. - Veronika szűz 66 Vivencz hv. áldozár 68 14. Boldog hv. áldozár 71 Dácz- hv. püspök 74 Eufráz hv. püspök - Harmincznyolcz vértanú - Hilár (Vidor) hv. egyházatya .68 Julián hv. remete 74 Malakiás próféta - M a k r i n a özvegy 72 Negyvenhárom vt. szerzetes .74 Odorik hv. szerzetes - Szabbás hv. érsek - 15. Bonit hv, püspök .86 Efiz vt. vitéz - Habakuk és Mikeás próféták . .- Ida szűz - Izidor hv. - (Gunyhóban lakó) János hv 84 M a k á r (idősb) hv. apát 81 Makszim hv. püspök .86 Mór hv. apát 83 Pál hv. remete .74 Sándor hv. szerzetes 86 Szekundina vt. szűz .- 16. Berárd, Péter, Akkurz, Adjút, és Ottó vt. 90 Furzeusz hv. szerzetes - Honorát hv. püspök ,87 Honorát hv. apát 90 Joanna apácza - Január. 16. Marczell vt. pápa I. 86 Méla hv. püspök 89 Priszczilla .90 Ticzián hv. püspök - 17. Antal hv. remete 90 Antal, Merúl és János hv. 99 Csáky Károly hv. dömés - Diodor, és Marián vt. .- Speuzipp, Eleuzipp, Meleuzipp, Leonill a Jonilla, Neon és Turbon vt. - Szulpicz hv. püspök 98 18. Szent Péter római székének emléke 100 Athenogenes vt. .102 Deikola hv. apát .- Leobárd hv. remete Liberáta és Fausztina szüzek 101 Mozeus és Ammón 102 Piroska vt. szűz .101 Voluzián hv, püspök .102 19. Baszszián hv. püspök .105 Germanik vt. ifju - Kanut vt. király 102 Máriusz, Márta, Audifaksz, és Abakum vt. 105 Pál, Geroncz, Január, Szaturnin, Szukczessz, Gyula, Dátusz, Pia és Germána afrikai vt. - Ponczián vt. . . - Vulsztán hv. püspök . - 20. Eutim hv. apát . .113 Fábián vt. pápa . -106 Mór hv. püspök 114 Neofit vt. ... -113 Özséb hv. esztergomi kanonok-remete . -111 Sebestyén vt. vitéz -107 21. Ágnes vt. szűz . -114 Epifán hv. püspök . -118 Fruktuóz, Augúr, és Eulóg vt. - Meinrád hv. remete -117 Patroklusz vt. -118 Publiusz vt. püspök . - 22. Anasztáz vt. szerzetes ... . -121 Blezilla özvegy . -124 Domonkos (Döme) hv. apát . . . _124 Gaudencz hv. püspök -123 Iréné, máskép Sziréna -124 Vincze vt. . , 119 Vincze, Oroncz és Viktor vt. 123 23. A Boldogságos Szűz Mária eljegyeztetése . -124 Agatangelus vt. . . -133 Asklás vt. . . . - Emerencziána vt. -132 G r e g ó r i a szűz . -133 Ildefonz hv. püspök . -132 (Alamizsnás) János hv. püspök . 125 Kelemen vt. püspök . -133 Kortilia vt. szűz - Margit szűz koldúsnő - Martiriusz hv. szerzetes Parménás vt. szerpap - Január. 13. (Pennaforti) Rajmund hv. . . I. 131 Szeverián,ésAkvila vt. 133 24. Babilás vt. püspök 134 F e l i c z i á n vt. püspök 134 Mardon, Muson, E u g e n (Jenő) M e t e ll vt. 136 Surán vt. apát - T i m ó t hv. püspök . 133 Tirzusz és Projekt vt. 136 Záma hv. püspök - 25. Ananiás vt. 139 Bretannió hv. püspök .141 Donát, Szabin, és Agapes - Henrik hv. szerzetes 140 Juventin és Makszim vt. 141 Sz. Pál megtérése 137 Poppon hv. apát .141 Projekt és Marin .- 26. Batild királyné 148 Paula özvegy .147 Polikarp vt. egyházatya 142 Teogenes vt. püspök .149 27. Avit vt. . . .155 Dácz, Reáter és társai vt. - Dativ, Julián, Vincze vt. - (Arany szájú) János hv. egyháztanitó 150 Julián vt. 155 Julián hv. püspök - Máriusz hv. apát - Vitalián pápa - 28. (alekszandriai) Czirill hv. püspök 161 Flavián vt. 162 Jakab hv. remete - János hv. szerzetes áldozár - Julián hv. püspök - Nagy Károly hv. császár 161 Leonides vt. 162 Márgit magyar királyi szűz 155 Tirszus, Leuczius, és Kallinik vt. .162 Valér hv. püspök - Vértanúk Alekszandriában , . . .- 29. Akvilin vt. áldozár 167 (Szalézi) sz. F e r e n c z hv. püspök 162 Konstancz vt. püspök 167 Papiás, és Mór vt. vitézek - Sarbél és Barbea vt. .- Szabinián vt. - Szulpicz (Sulpitius Severus) hv. püspök . - Valér hv. püspök - 30. Adelgunda szűz 168 Armentár hv, püspök .171 Barzén hv. püspök - Barzimeusz vt. püspök - Feliczián és Filippián vt. - (IV.) F e l i k s z hv. pápa - Ipoly vt. áldozár - J á c z i n t a szűz - Martina vt. szűz 16 Mátyás hv. püspök 171 Sándor vt, .169 Szavina szent nö 171 Január. 31. Czirus és János vt. I. 176 Geminián hv. püspök .- Gyula hv. áldozár .- Ludovika (máskép Alojzia) özvegy 175 M a r c z e ll a özvegy 174 Metran vt. .176 (Nolaskói) Péter hv. rabváltó szerzetes 171 Szaturinin Tirzusz és Viktor vt. 176 Tarzicz, Zotik Czirjék vt. - Trifena vt. .176 Február. 1. B r i g i d a szűz .182 Efrém egyházatya 180 I g n á c z vt. püspök .177 Pál hv. püspök .183 Pioniusz vt. áldozár .- Szevér hv . püspök ; (V i nc z e n c z i a nö, I n n oczenczia szűz 182 Veridiána szűz 183 2. Gyertyaszentelő Boldogasszony 183 Apronián vt. tömlőcztartó 186 Fortunát, Firmnsz, Feliczián, és Kandid vt. - Floskulusz hv. püspök - Kornél hv. százados 185 Lőrincz hv. érsek 186 3. Anzgár hv. püspök 189 B a l á z s vt. püspök .187 Boldog, Szinfrón, Ipoly és társaik vt. .191 Czelerin hv. szerpap - Laurentín Ignácz és C z el e r i n a vt. - Lupíczin, és Boldog hv. püspökök - Oliva (máskép Oliveria) és Liberáta szüzek - Tigris, és Reméd hv. püspökök - 4. (Korzini) András hv. püspök 192 Akvilin, Gemin, Geláz, Magnusz, és Donát vt. 196 Aventin hv. áldozár - Eutik vt. - F i l e á s püspök és Filorom százados vt. 196 Gilbert hv. áldozár 195 Izidor hv. szerzetes és iró . . .196 (Valoisi) Joanna, királyi hölgy 197 (Leonisszai) József hv. szerzetes 194 Rabán (Rabanus Maurus) érsek, és iró 196 Rembert hv. püspök - Veronika nő - 5. Adelhaid (Etelka) szűz 203 Agota vt. szűz 197 Avit hv. püspök . 204 Bertulf, hv. apát 204 Genuin és Albin hv. püspökök - Izidor vt. - Japáni vértanúk: Péter, Márton, Ferencz Február. 5. Fülöp, Gonsaló, Ferencz sz. Ferenczrendiek; Pál, János, Jakab-Didák Jézus társaságiak, Kozmusz, Mihál, Pál, Leo, Mátyás, Bonaventura, Joakim, Ferencz, Tamás János, Gábor, Pál, Kájusz, Ferencz, Péter világiak ; Lajos 14, Antal 13, Tamás 15 éves fiú I. 199 6. Amand hv. püspök 206 Antolián vt. 208 Dorottya vt. szűz 204 Gvarin hv. bíbornok 208 Szaturnin,Teofil, és Revokáta vt. - Szilván vt. püspök - Vedaszt hv. püspök - 7. Adaúk vt. 213 Augul vt. püspök - J u l i á n a özvegy 214 Mojzses hv. püspök 213 R i k á r d hv. király .- Romuald hv. apát .209 Tivadar vt. vitéz 213 Dénes, Emilián és Sebestyén vt. 220 Honorát hv. püspök .- István hv, remete 217 (Mathai) János rabváltó áldozár 214 J u v e n c z hv. püspök 220 K o i n t a vt. hölgy .- Kutmán hv. 219 Pál, Lucziusz, és Czirjék vt. .220 Pál hv. püspök .- Perzsiai vértanúk - (Tüzes) Péter hv. Bíbornok 216 9. Ammon és Sándor vt. .223 Ansbert hv. püspök - Apalin vt. szűz 220 N i c z e f o r vt. .221 P r i m u s z, és Donát vt. 223 Sándor, és 38 társa vt. - Szabin hv. püspök - 10. Ausztreberta szűz 228 (Magyarországi) Pál és 90 társa vt. 225 Skolasztika szűz 223 Szilván hv. püspök 228 Szoterisz szűz vt. - Tiz vitéz s vt. 228 Vilmos hv. remete - Zotik, Irén, Jáczint é« Amancz vt. .228 11. A Boldogságos szűz szolgái szerzetének VII. alapitója, (Monaldi) Bonfil, (Manetti) B o n aj u n k t a, (Antelleni) Manet, (Amidei) Amidé, (Uguccioni) U g u cc i o, (Sostenéi) S o s t en e u s z, (Falconieri) Elek .228 Adolf hv. püspök 234 (Brittó) János vt. hittérítő 229 Dativ, Boldog, Ampél, Szaturnin, Viktória, Szaturnina, Januária vt. 233 Februar. 11. Dezső vt. lioni Fruzina, vagy E u f r oz i n a szűz 234 Jónás hv. szerzetes - Kaloczér hv, püspök .233 Kasztrenzis hv. püspök 234 Lázár hv. püspök 233 Lucziusz hv. püspök - Szörény hv. apát .234 Teodóra császárné 332 Több sz. vértanú Numidiában 233 12. Antal hv. püspök 237 (Aniani) Benedek hv. benczés 235 Demjén vt. vitéz 237 Elek hv. kievi érsek - E u l á l i a szűz .234 Gaudencz hv. püspök .237 Ludán hv. skótországi herczeg ..- Melécz hv. püspök - Modeszt, és Julián vt. - Modeszt, és Ammon kisdedek - Modeszt vt. szerpap .- 13. Agáb próféta 242 Benignusz vt. áldozár - E r m e n i l d a királyné - F u s k a szűz és M a u r a dajkája 239 II. Gergely, pápa hv. .241 Hajmó és Veremund hv. testvérek 242 István hv, püspök 242 István hv. apát .- Jordán hv, dömés áldozár, s hires tanár 243 Julián vt, .242 (Ricci) Katalin szűz 238 Luczin hv. püspök - Polieuktusz vt, .242 14. Antonin hv. apát 246 Aukszencz hv, apát . 247 Bálint vt. áldozár 243 Bálint vt. püspök 245 Basszus, Antal, és Protolik vt. . . .247 Czirion Basszián Agató és Mójzes vt. - Dénes és Ammón - Eleukád hv. püspök - Máró hv. remete .- Modesztin hv. püspök - Prokul,Eféb és Apollón,vt. - Vitális, Felikula és Zenó vt. . .- 15. Agape vt. szűz 250 Dekoróz hv. püspök .251 Georgia szűz 250 P a u s z t i n áldozár, és J o v i t a szerpap vt. 248 Henrik és Alfárd vt. .251 József szerpap vt. 250 Kvinidiusz hv. püspök - Kráton vt, - Szaturnin, Kasztul, Magnusz, és Luczius vt. - Szever hv. áldozár 249 Szigfrid hv. püspök 249 16. Euláliusz hv. püspök 255 Fausztin hv. püspök . - X. Gergely pápa hv, .253 Február. 16. Julián vt. ötezer társával I. 255 J u l i á n a szűz vt. . - 251 Onezim püspök vt. , - 2.53 Öt utazó vt.: Illés, Jeremiás, Izsaiás, Sámuel és Dániel ... - 254 Porfir, és Szeleukusz vt. - 255 17. Donát, Szekundián, Romulus 87 társukkal vt. - 259 Elek hv. . . . - 256 Evermód hv. püspök . - 259 Fintán hv. apát . . - 256 Fausztin vt. . , - 259 J u l i á n vt. . . - - Polikron püspök vt. . - - Szilván püspök hv. . - 257 Teodúl vt. . . . - 259 18. Flavián püspök vt. . - 261 Hellád püspök hv. . - 263 K o n s t a n c z i a, Attika, és A r t é m i a szüzek - 262 Lucziusz, Szilván, Rutul, Klasszikus, Szekundin, Fruktulus és Makszim, vt. . . . . - 263 Makszim, Kolos, Prépedigna, Sándor, et Kuthia vt. . : . . - - S z i m e o n püspök vt - 259 19. Aukszibiusz püspök hv. - 268 Barbát püspök hv. . - 266 Gabin áldozár vt. . - 265 Konrád, remete hv. - 293 M a n s v é t püspök hv. - 268 Odrán kocsis vt. . - 267 Publiusz, Julián, Marc z e ll vt. . . - 268 Szentföldi szerzetesek vt. - - Zembdás püspök hv. . - - 20. Eleutér püspök vt. . - 271 Eleutér püspök hv. . - - E u k é r püspök hv. . - 268 Leo püspök hv. . . - 271 Olkán püspök hv. . - 271 (Spanyol) Paula szűz - 271 Potamiusz, és N e m ézius . . . . - 271 Szádot püspök vt. . - 269 Tirannio, Szilván, Peleusz, Nilusz püspökök, Zenóbiusz áldozár vt. . - 271 Ulrik áldozár hv. . - 271 21. Boldog püspök hv. . - 274 E l e o n o r a királyné - 272 György püspök hv. . - 272 Makszimián püspök hv. - 274 (Mavimén) Péter vt. . - - Patériusz püspök hv. . - - Szeverián püspök vt. . - - Verulusz, Szekundin, Sziricz, Boldog, Szervulus, Szaturnin, Fortunái s más 16 vértanú . - - 22. Abiliusz püspök hv. . - 275 Arabiai vértanúk . - _ Aristió, Krisztus 72 tanítványa egyike . . - _ Papias püspök hv. . _ _ P a s k á z püspök hv. -. - Szent Péter antiókiai szé.- kének emléke. . . - - (Kortonai) Margit . - 276 N e i t vt. . . . _ 280 23. Boldog püspök hv. 285 Február. 23. Florencz hv. I. - János szerzetes hv. 284 L á z ár áldozár hv. .283 M á r t a szűz vt. 285 Milburga szűz - (Damiáni) Péter bíbornok, egyháztanító .281 P o l i k á r p áldozár hv. 285 Romána szűz .280 Rutulusz vt. Veszprémben 286 Szenerót, Antigón, Rutulus, Lubius, Rogaczián vt. 286 Szirén szerémi vt. 285 24. Etelbert király hv. 287 (Arató) János szerzetes hv. 291 Mátyás apostol 286 Modeszt püspök hv. 291 Montán, és társai vt. .289 Preteksztát püspök vt. 291 Primitiva vt, - Sergiusz vt. 289 25. III. Boldog pápa hv. .298 C z e z á r orvos hv. 295 Donát, Jusztusz, Heréna és társaik vt. 298 Go t h á r d remete hv. - Taráz püspök hv. 292 Valburga szűz 296 Viktorin, Viktor, Niczefór, Klaudián, Dioskór, Szerapion, és Papiás vt. 298 26. András püspök hv. 304 Fausztinián püspök hv. - Fortunát és Boldog vt. . . , .- Nesztor püspök vt. 299 Porfir püspök hv. 301 Papiás, Diodor, Kónon, és Klaudián vt. 304 Sándor püspök vt. 300 Vik t o r áldozár hv. .304 27. Baldomér, lakatos hv. .306 (Báthory) László pálos szerzetes hv. a szentirás magyarra fordítója .307 Julián Kronion és Bezás vt. - Leander püspök hv. 304 Sándor, Abundiusz, Antigón, és Fortunát vt. Vazul és Prokóp szerzetesek hv. . - 28. Ágoston püspök testének átvitele 302 Alekszandriai betegápoló szentek .309 Czerel, Papulus, Kájus, Szerápion vt. 312 Hedvig királyné, nagy Lajos magyar király leánya - Makár, Rutin, Jusztusz és Teofil vt. - O s z v á l d püspök hv. 310 Protér püspök vt. - Román apát hitvalló 308 Mártius. Bőjtmáshava. 1. Albín püspök hv. II. 1 Antonina vt. 13 Február. 1. Bonavita kovács hv. .II. 13 Dávid érsek hv. .3 Donát,Konstanczius,Faust, Venerins, L e o n c z i a, Kasztus, Livonius és Herkulán püspök vt. 13 E n d o k s z i a, vagy En dócia vt. .8 Hermes, és A d o r j á n vt. 13 Leo (Arszlán), Donát, Abundáncz, Niczefor, Do natilla vt. - Leó érsek vt. - Leo Lukács apát vt. .- Monán föesperes hv. .- Rogér érsek hv. .- Sziviard apát hv. - Szuithert hv. püspök .6 2. Czeadda püspök hv. 15 J a n u á r i a, Pál, Heraklius, Szekundilla vt. 24 Jovin, és Bazileusz vt. ( Jó) Károly gróf vt. 20 (Bolognai) Katalin szűz Luczius püspök, Absolon, és Lorg vt. .24 Nesztor, és Tribún vt. .- S z i m p li c z pápa hv. 14 3. Anselm apát hv. .38 Arthelais szűz - E m e t é r földművelő vt. - Eutrop Kleonik, és Baziliszk vt. .30 Flórián, Boldog, Kasztus, Lucziolus, Jusztus. Fortunátus és Marczia vt. 38 Frigyes apát hv. .37 Hemiter és Keledon vitézek vt. 38 Kaluppin áldozár hv. - Kamilla szűz 37 Kunigundisz császárné 24 Marin vitéz vt. 34 Piamun szűz vt. .38 Péter Jeremiás dömés hv. - Ticzián püspök hv. - Vinváloe apát hv. 35 4. Adorján vt. 47 Adorján püspök vt. 46 Apián szerzetes hv. 48 Archaeláus, Czirill, Phóczius- és Vazul s Jenő püspökök vt. .47 Bazin érsek hv. .48 Gyula püspök 27 társával vt - Kájus császári testőr 27 társával vt. - Kázmér királyi herczeg 42 Kodrát, Akácz, és Stratonik vt. 47 Luczius pápa vt. 38 Oven szerzetes hv. - Péter püspök hv. 48 5. Adorján, és Eubul vt. Adorján, Evolus, Özséb,Julián, Oktávius, Fokás vt. 58 Martius. 5. Kelemen apát hv. II. 58 Keran püspök hv. 49 Konon kertész vt. 54 Konon vt. .57 Mark remete hv. 58 Olíva szűz 55 Ö z s é b apát hv. - (Kasztronóvói) Péter cziszterczita, apostoli követ vt 58 Rogér ferenczrendi szerzetes hv. .- Teofil püspök vt. 58 Viktor, Adorján, Pamfilus, Palatus, Martus, Szaturnin, Jusztus, Lukóza, Márton. Péter Chariatton, Marczins vt. .58 Virgil érsek hv. 48 6. Ágnes királyi szűz .70 Balther áldozár és Bilfrid aranyműves hv. 88 Czirill karmelita elüljáró hv. - Erzsébet magyar ki- rályi szűz 85 Evagrius püspök hv. 88 F r i d ol i n apát hv. 59 J o l a n t a magyar ki- rályleány, özvegy ki- rályné . . 78 Kardoes apát hv. 88 Kirják áldozár hv. 88 Kineburga, Kinesvitha és Tibla szüzek . - Klaudián hv. - Kónon 42 társával vt. - K o l é t a szííz Krodegang püspök hv. 64 Marczián püspök vt. .58 Ollegár érsek hv. 88 Szolliczitus (Gondos) vitéz hv. - Vazul püspök hv. - Seznius hv. - Viktor szerpap hv. - Viktor, Viktorin, Klaudius, Bassa vt. - 7. Eastervin apát hv. 113 Ekviczius apát hv. - Eubul vt. .- Gaudiózus püspök hv. - Perpétua és Felicitás 89 Pál remete hv. Pál püspök hv. 113 (Aquinói) Tamás egyháztanító 98 Teofil püspök hv, 113 Volker vt. . - 8. Bódog püspök hv. 126 Czirill püspök, Rogát, B e a t a, Herenia, Feliczitás, Orbán, Szilván, Maniló, Daczián, Jokund vt. 132 Dion vt. . 133 Duthak püspök hv. - Filémon színész és zenész, Apollonius szer- pap, Arián, Theotik 128 István apát hv. 133 (Istenes) János szerzetalapító hv. 114 Martius. 8. Julián püspök hv. . II. 127 Liutfrid püspök hv . - 133 Ponczius szerpap hv. . - 132 Kvintil püspök, Kapitulin, és Kleopatrónia szűz vt. - 133 (Viterbói) Róza szűz - 132 Senan hv. . 133 Theophylakt püspök hv. - - Veremund apát hv. . - - 9. Bósa püspök vt. . - 149 Briga szűz ... - 149 C z i r i ll és M e t h ó d püspökök hv. . . - 135 Dionatheus hv. . . - 149 (Római) Francziska özvegy ... - 143 Nisszai Gergely hv. egyházatya . . . - 133 Julián, Szikus, Czirill, Bódog, Fülöp, Czedeczezes, Czendeus, Marczián, Rogát, Konczessztis, Juvenkula vt. . . . - 149 Paczián püspök egyháziró - 133 Vitályos apát hv. . - 150 10. Agape, és M a r i á n a szű- zek vt. . . . - 157 András apát hv. . . - 158 Blankard hv. . . - - Droktoveus apát hv. . - - Em i l i án benczés apát hv. - - Etele apát hv. . - 156 G é j z a vt. . . - 158 Görgőn császári testőr, és Firmás vt. . . - 157 Himelin áldozár hv. . - 158 Kájus, és Sándor vt. . - 157 Kesrog püspök hv. . - 158 K o d r á t orvos, Dénes, Cziprián, Anektus, Pál, Kreszczens vt. - 157 Marczián vt. . . - - Makár püspök hv. . - 158 Negyven katona vértanú . Czirion, Kandid, Meliton, Domiczián, Eunsik,Domnus, Szizinnius, Eraklius, Sándor, János, Kolos, Athanáz, Valérián, Helián, Hekdicz, Akácz, Bibián, Heliás, Theodul, Cirill, Flavíus, Szeverián, Valér, Chudion, Szaczerdon, Priskus, Eutiches, Eutichius, Smaragd, Philoktimon, Aeczius, Miklós, Lizimák, Teofil, Xanteás, Aggiás, Leonczius, Hezich, Kájus, és Gorgon. - 150 N e s t e szűz . . - 155 Péter püspök vt. . - 157 Palatin, Firmián és Rusztikus . . . - 158 11. Antónia özvegy - 167 Aengusszius püspök hv. - 167 A u r i a, szűz . , - 166 Benedek érsek hv. . - - Eulog áldozár vt. . - 158 Euthim püspök vt. . - 165 Firmin benczés apát hv. - 166 Gorgon, Firmus, Antal és Agape vt. . . - - Guitmár benczés apát hv. - - K a n d i d, Pipérion, He- Martius. 11. raklius, Zozimus, Sándor, Philómus, Valér Kvirill, Petrónius, Kájus, Marczián, Izik . II. 166 Mamert apát hv. . - 167 Paskáz hv. . . - 166 Péter, remete hv. . - 167 Szofrónius patriárka hv. - 165 Szilárd (Constantinnus) vt. . . . - 165 Tropim, és Thálus vt. - 166 Vigilius püspök vt. . - - Vincze apát, Ramir perjel vt. . . . - 166 Vindiczián püspök hv. - 166 12. Bernát püspök hv. . - 179 Bosszula nö . - Dienes karthauzi szerzetes hv. ... - - Egdun áldozár vt. . - 179 Elfég püspök hv. . - - Fina szűz . . . - 180 (Nagy) Gergely pápa egyháztanító . . - 167 Gergely remete hv. . - 180 János, Szilván, Andus, Minand . . . - 179 J a s z t i n a szűz . - 180 Mi k s a vt. . . - 178 Múr apát hv. . . - 179 Ödön (Edmund) apát hv. . . . . - 180 Pál püspök hv. . . - 180 P e t e r d, Szerény, Domiczián, Eusztáz, Karpus, Firmus, Pál, Macedónius, Patriczius, Feliczián Jovenián, Vidor Konczesszus, Bazilissza vt. . . . . - 179 Péter, Migdon, Eutik, Makszima, Donáta, Márius, Smaragd, Vidor, Evengul, K e r én y, Mareázus, Nesztoris, Jenő, Dorotheus, Gorgon, és Marulus vt. . . - -- Rusztikus szerzetes hv. - 180 Teofánes apát hv. . - - Zónás püspök, Sándor, Neo, Órion, Dumás, Gyula és Gájus vt. . . - 13. Anzovin püspök hv. . - 189 Ediktus vt. . . - - Erik remete hv. . . - - Eufrázia szűz . - 184 E u f r á z i a, Maczedonius, Patriczia, Luka, Duon, Domiczián, Skalléria, Pakta, Pionius, Froninuis, Kallidus, Dionius, Szeverin, Peterd, Szalvián, Julián, Bódog, Vidor, Konczesszus, és Marczialis vt. . . - 188 Gerald püspök hv. . - 189 Heldrád benczés apát hv. - - Karpiszt, Galata, Domiszián, Hiroméus, Luczetella, Zoltán (Zoldonus) Patriczia, Patrifrigia, Bazilissza, Kleon, Minervin vt. . . -188 Kenróha szűz , . - 189 Martius. 13. Krisztina szűz vt. II. 188 Maczedónius, Patriczia, Modeszta, Cirion, Szaturnin, Januárius, Szalvius, Peterd,Modesztin, Eusztázius, Bazilla, Eppepok vt., .188 Mahömok apát hv. 189 Makszimus, Marcziális, Szilván, Baziléus, Szilárd, Fortunát, Szaturnin, Abundanczia, Gracziozus, Ignácz, Heremita, Laurenczia szűz, Azelus, Ipoly, Speczioza szűz, Aurél, Fortunion, Jusztus, Euszták, Feliczitás, Szeptim, Márián, Bebion, és Romána szűz vt. .189 Niczefor patriárka, hitvalló 180 Pienczius püspök hv. .189 Rogér szerzetes hv. - Ruderik áldozár és Salamon vt. .- Ramir perjel vt. .- Sándor, és Dienes vt. .188 Szabin, vagy Abib vt, Szanczia apácza .189 Theuzéta, Horres, Teodóra, Nimfodóra, Mark, Arábia, Gyula püspök, Sándor, Pion, Mária, Dion, Trábia, Quartus, Mizse (Misetheus) Nimfadóba, Ariaba, Pönes, Parta, Viktória, és Viktorin vt. 188 Urpazián vt. - 14. Diónás Sándor, Péter, Mammer, Nábor, Fronton, és Mária vt. 194 Efróz, Frumin, és Donát vt . . . .- Eufráz, Sándor, Frumin, és Vazul vt. - E u t i k vt. - Euschemon püspök hv. - Feliczisszimus, Dativus, Frontinás, és Jokund vt. - Incze püspök hv. - Jeromos kamalduli szerzetes hv. - Leóbin püspök hv. - Lion vt. - Marszikán szerpap vt. .194 Matild császárné 189 Negyvenhét vt. .194 (Tréjai) Péter szerzetes hv. ...- Román, Albert és Domiczius vt. - Sándor vt. .- (Kadlubek) Vincze püspök hv. - 15. Arisztobul püspök hv. .200 Konstanczius és Feliczián vt - (Morbioli) Lajos karmoli- ta hv. 201 L o n g i n katona vt. 198 Leokriczia, szűz vt. 200 Martius. 15. Longin százados vt. .II. 200 Lúcizius, püspök,Fauszta, Szilvius, Ingenuus, Januárius vt. - Magarián, és Vigilius püspök hv. 201 Matróna szűz vt. .200 Menignus vt. - Monald, Ferencz és Antal szerzetesek vt. - Nikander vt. -

Pál, Szolútor,Theofil,Teodol, Oktávius, Peterd, Manil vt. 201 Próbus püspök hv. 201 R a j m u n d apát hv. .201 Specziozus benczés hv. - Szizebut apát hv. - Trankvillus apát hv. .- Valér érsek hv. .- Z a k a r i á s pápa hv. 195 16. Abram remete, hv. és bűnbánó Mária 207 Agapit püspök hv. 215 Aninás remete hv. - Askéta szerzetes hv. - Bálint püspök és Demjén szerpapja hv, 204 B e n e d i k t a szűz .215 (Kritini) Bonifácz püspök hv. - Cziriaka, Tampián, Kasszion, Florenczius, és Jovián vt. - E u z é b i a szűz 210 Eufrázia vt. 215 Finián szerzetes hv. - Geréb érsek hv. 210 Geréb remete hv. 216 (örményországi) Gergely hv. 209 Hilár püspök Taczián szerpap, Bódog, Largus, Dienes vt. 215 Izichius püspök hv. - János püspök vt. - Julián vt. .201 Kasztor, Dienes, Nonnus, Szerén, Kirják, Miliza, J e n k e (Eugénia) Julián, Asklepiodor, és Pión vt. . 215 Kolumba szűz vt. - Kollokvil király hv. - Pápas vt. .- Román szerpap vt. - Torell remete hv. 216 17. Agrikola püspök hv, 223 Alekszandriai vértanúk - Ambrus szerpap hv. - Dienes, Januárius, Nonna, Cziriaka, Viktorina, és Mária vt. .- Ge r t r ú d szűz 221 (Arimatheai) József hv, 216 Julián szerzetes hv. .223 Nivenczia szűz .- Pál vt. . . - P a t r i k püspök hv. .217 Sándor püspök, Theodol szerpap, Nikander, Tivadar, A r t é m i u s, Martius. 17. Szizián, Pollio, Kresz- czéczián II. 23 Theoszterikt szerzetes hv. - Tomaszellus döntés hv. -- Vitburgis szűz . . - 18. Anzelm püspök hv. . -232 (Anglariói) Bertalan . -233 Braulio püspök hv. . - - (Jeruzsálemi) Czirill püspök egyházatya . - 224 Ede (Eduárd) király vt. - 229 Frigdián püspök hv. , - 233 Gordián benczés hv. . - - K a n d i d vt. . . - 232 Kollég és Kollot szerpapok, Pompin, Mineptus, Rogát, Kvartin Szatur, Kvintáz, Jemzol, Marczius, Szamforán, Aurél, Kapilled, Dienes, Januarius, Géza, Konvot, Szimpórius vt. - 232 Kurent, Timót, Szaldia, Felicián Jokund vt. . - - Mária, Április, Szervulus vt - Narczissz püspök vt. . - - Petrik püspök vt. . - - Quintus Rogát, I n g en u a, Quartilia, Rogáta, - - Luczián Aurillius, Szaturnin, Géza, Mór vt. . - - (Hortai) Szalvátor szerzetes hv . . - 233 Sándor püspök vt. . - 223 Tetrik püspök vt. . - 233 Tizezer vértanú . . - 232 Trofián és Eukarpió vt. - - 19. (Galleráni) András hv. - 238 Alkmund vt. . . _ 236 Bassziusz más 20, Luczellus, Fiszczián, Pomén Jozipp, Apollonius, Aramon, Szaturnin. Bazilia más 7 társaikkal vt. - 237 (Pármai) János szerzetes hv. . . . _ 238 János apát, hv. . . - - József Jézus Krisztus nevelő atyja . . - 233 Landoáld hittéritö hv. . - 237 Laktin apát hv. . . - 238 Leonczius püspök hv. . - - Márk szerzetes hv. . - - Pankár vt. Kvintus, Kvintilla, Kvartilla, Márk vt. S z i b i ll i n a dömés .238 Tivadar áldozár vt. 237 Tivadar, Leonczius püspökök, Kajus, Katulinus, Florenczius, és Vonekta . . : - - 20. A l e k s z a n d r a, K l a ud i a,Eufrázia, Matróna, J u l i á n a, E u f ém i a, Teodozia, Derfuta, úrhölgyek vt. . _ 244 Archipp, sz. Pál apostol útitársa hv. . . _ - Akvila római helytartó - - Ambrus hittanár hv. . - 245 Eberard apát hv. . - - Martius. 20. Evangelista és Peregrin szerzetesek hv. II. 245 Fotina, József és Viktor fiaival, Sebestény hadnagy, Anatólius, Fóczius, Fotides, Paraszkéve, és Cziriaka 244 Grátus szerpap, Marczel alszerpap hv. . 245 Herebert áldozár hv. .- (Galantini) Ipoly szerzet alapító hv. - János, Szergins, Patriczius, Kozma, Anasztáz, Theoktiszt vt. . - (Pármai), János szerze- tes hv. . - József és Lukács vt. . _ - - Joákim szűz Mária atyja 238 Kutbert, püspök hv. . -240 (Dúmiói) Márton érsek hv. 239 (Csáky) Móricz dömés hv 242 Niczétás püspök hv. . -245 Pál, Czirill, Jenő, Szerápion, Tigrin, Klaudius, Ekszupér, Viktorikus, B á li n t, és Domnus - - Rodián és Lolió vt. . - - Wulfrán vagy Wolfrán érsek hv. . . . - 241 21. Alekszandriai vértanúk - 250 Benedek a nyugoti szerzetes rendek ősatyja hv. - 245 Benedek lukkai áldozár hv - 250 Berill vagy Birill sz. Péter apostol tanítványa hv -- Enna vagy Endéus apát hv. - - Filemon és Domnius vt. - - Fortunát és János vt. . - - Illyés püspök hv. . - - Jakab püspök hv. . - - Jusztián püspök hv. , - - Lupiczin apát hv. . - - Szantukczia benczés apácza _ - (Arsionei) Szerápion apát, Szerápion püspök, Szerápion remete hv. Szerápion, József, Voluczián, Filokal, Gotin, Bion, Nonnus, Lúczius, Ammonius, Filokarp, és Amatőr vt. . . - - Ugolin sz. Ágoston rendi remete hv. . . - - 22. A f r o d i z püspök hv. -254 Benvenut püspök hv. . - Deográcziás püspök hv. Dekron, Árion, Ammon vt - - Eelkó prémontréi kano- nok hv. . . 255 Elek szerpap vt. 254 Epafrodit püspök hv. . -255 Herlind és Renild szüzek -253 (Orioli) József áldozár hv. 255 Kallinika és Bazilissza 254 Martius. 22. Lea özvegy , . II. 255 (Szikláróli) Miklós remete hv. .- O k t a v i á n esperes hv. -254 Pál püspök hv. . . -255 Szaturnin s 9 társa vt. -254 (Anczirai) Vazul áldozár -251 23. Benedek szerzetes hv. -257 Bódog szerzetes hv. . -- Domiczius vt. . . - Edilvald, benczés remete hv. . : . . - F i d é l Bódog s más 20 vt - Fingár, és Piála szűz vt. - (Csodatevő) Gergely remete hv. ... - Liberát orvos családjával, s Kreszczencz áldozárral vt. . . -256 Nikon püspök vt. . -257 Ottó remete hv. . - Pál, Julián, Gyula és Szabin vt. . . . - Pelágia, Akvila, Epark és T e o d ó z i a vt. . - Teodúl áldozár vt. , - Viktorián és társai vt. -255 24. Aldemár áldozár hv. . -261 Agapit püspök hv. . -262 Apáczák a berkingi klastromban vt. . . -263 Artemon püspök vt. . -262 Bernulf püspök vt. - Berta szűz .262 Domangart püspök hv. - Epigmén áldozár vt. .- Gábor főangyal .257 Harminczöt névtelen vt. 263 H i l d e l i t a szűz 262 Jonanneczius fiú vt. - (svécziai) K a t a l in szűz 259 Latin püspök hv. 263 Márk és Timót vt. - (Tébai) Márton hv. - Pigmén áldozár vt. 263 Rogát, Katula, Autus, Viktorin, 2 Szaturnin, Szalitor, Április, József, Koliondola vt. .- Romulus és Szekundus vt. Simon vt. Szeiria szűz Szekundolus,Verulus. Bódog, Szaturnin, Szorektes, Abatás vt. .- Szeleukus hv. S z e v é r püspök hv. - Timolaus, D i e n e s, Pauzides, két Sándor, Agáp, Dienes vt. - Verus püspök hv. - 25. Gyümölcsoltó Boldogaszszony 263 Alfwald püspök hv. 268 Baroncz és Dezső remeték hv. - Dismás a keresztfán megtért lator - Dula szűz vt. - Einard remete hv. - Hermeland apát hv. - Humbert apát hv. 267 Martius. 25. Irenéus szerémi püspök vt II. 266 Kaminik apát hv. 268 K e r é n y vt. - Pelágius püspök hv. .- R i h a r d vt. - Tornássz kamalduli remete hv. - Viktorin, Alekszandrinus, Eufráta, Kasztula, Nikosztrát, Luczella vt. - Williem fiú vt. .- 26. Batúzes, és Verkás áldozárok, Arpikás, Abépás, Konstans, Hagnás, Riás, Egatraczes, Heskous, Szilás, Szigéczás, Szuerilás, Szuimbra, Termás, Filgás, Annás, Allás, Báris, Moik, Mamikás, Virkus, Animais 222 B e r t i l ó püspök hv. - Bódog püspök hv. - Eutikius, alszerpap vt. - Feliczitás szűz - Hét szent fiú vt. .- (Triglei) István zárdafönök, és (Xilinei) István hv. 273 Kasztulus vt. 272 L u d g é r püspök 269 Mohellok vagy Kellen szerzetes hv. 272 Montán áldozár és M a ks z i m a vt. 273 Péter, Marczián, Jovin, Tekla, Kasszián vt. - Ponczius apát hv. - Quadrát, Teodóz, Manó (Emmanuel) és Szabin vt - Szaturnin és Szolútor vt. - (Itjabb) Vazul remete hv. 272 Tivadar püspök, Irenéus szerpap, Szerapion, és Ammon vt. 273 27. Adalprét püspök vt. 277 Auguszta szűz vt. 275 Czerik remete hv. 277 Filét, Lídia, Maczedon, Teoprepides, Amfilók ezredes, Krónikás börtönőr illyr vt. - (Egyiptomi) János remete hv. - Márius vt. Pál püspök hv. - (Falerenói) P e r e g r i n szerzetes hv. .- Róbert vagy Rupert püspök hv. 273 Romulus, Akút, Pinnárius, Marul, Szukczesszus, Miziás, Matutina, Donát, Szukczessza, Sándor, Szolútor, Szaturnin vt. .277 Sándor vitéz vt. .273 Vilmos püspök hv. .277 Zanitás, Lázár, Marótás, Narzes,Illyés, Mahares, Habib, Szábás Sczembitás perzsa vt. .277 28. Antal remete hv. .282 B e m b a szűz vt. 281 Daealaif vt. -

Martius.

18. Guntrám király hv. , II. 280 Hezik áldozár hv. . - 281 Hilárion apát hv. . - - Kasztor, Dorothéus, és Menelamp . . . - - Konon, szerzetes hv. . - - (Montegallói) Márk szerzetes hv. ... - 282 Priskus, Malkus, és Sán- dor vt. ... - 281 Rogát, Szukczesszus, és más 16 vt. . . - - Rogát, Sándor,Dorothéus, Audakta, Maria, Modeszt, és Dagolaf vt. - - III. Sixtus pápa hv. - 277 Spesz apát hv. . . - 281 Armogaszt, Arhinim, és Szátur vt. . . - 283 Aulus püspök hv. . - 285 A u r e l i á n vt. B e rt o l d hv. Czirill szerpap vt. . . . - - Diemodis szűz . . - - Kiisztát pnsiiök liv. . - - E u s z t á z püspök hv. - - Eusztáz apát hv. . . - 284 Guntlaus herczeg hv. , - - (Abaculo) János szerzetes hv. - 285 Jónás Barahiz ét társaik vt. ... - 282 Libériás, Teukrus, Mediczius, Jíilia vt. . - 285 Liminéus vt. . . - - Ludolf püspök vt. . - - Márk püspök hv. Márk remete hv. . . . - - (Gambara-Koszta) Paula grófnő ... - - Pásztor, Viktorin, Szaturnin, Dóla, Julianna - - - Szekund vt. Szilveszter apát hv. Szimplicz apát hv. ... - - Tivadar, Pöntális, Julián, Achátia vt. . . - Vilmos püspök hv. . - - 30. A m a d é herczeg hv. . - 289 (Hashai) Dódó premontei kanonok hv. . . - - Domnin, Filopol, Ahaik, Palatin vt. . . - 288 Eabule és P e n t e l e (Pantáleo) vt. . . - - (Klimakus) János apát hv - 287 (Kútbanlakó) János szerzetes hv. ... - 288 Joád próféta . . - - Kerény (Quirinus) ezredes vt. ... - 286 Klinius prépost hv . - 288 Mórik szerzetes hv. _ 289 Pásztor püspök és Pattó hitvallók . . . _ _ (Regalát) Péter minorita hv. . . _ - _ Regulus püspök hv. . - 287 Szekund vt. Verón püspök hv. . . . _ 289 Viktor, Marczellin, Szatull, Krúzes, A g a t ón i a, Akvilina. Szatur- Martius. 30. nin, Eutália, Filip- pol, és Dativ vt. II. 289 Zozim püspök hv. 288 31. Ákos püspök vt. 290 Ámos próféta 293 B a l b i n a szűz vt. 289 Benjamin szerpap vt. 291 Dániel Kalmár hv. 293 Gualfard remete hv. .- G u i d ó apát hv. 292 Mauriczilius érsek hv. .293 Menander vt. Renovát püspök hv. - Teodul, Anez, Bódog, Portus, Abdás, K o r n él i a, és V a l é r i a vt. - Teofil, Athenéns és társai vt. 293 April. 1. Anasztáz vt. 303 Bazilides, és Geroncz (Gerö) vt. 302 Dodolin püspök hv. .- G i l b e r t püspök hv. 303 H ú g ó püspök hv. 297 Húgó apát hv. 303 I n g e u i á n a, Szaturnin, Parthén, Dienes Pantér, és Sándor vt. 302 J a k e l i n a szűz grófnő 303 János, püspök hv. 303 Kellák érsek hv. - Ktezifon püspök hv. 302 Leukonius püspök hv. - Makar remete hv. Melitó püspök hv. - (Arkui) Miklós cziszterczita hv. .303 Parthén, Kvinczián Viktor, Szekund vt. 302 P e r e ó n a szűz .303 Prudenczius püspök vt. 302 (Tolentinói) Tamás, Jakab, Péter, és Demeter ferenczrendi vt. 303 T e o dó ra római hölgy vt. 301 Tézid vt. .302 Valerik apát hv. .299 Venáncz püspök vt. Venáncz riminii vt. 302 Viktor, Chiónia, Agape, Hereneus, és Kasztus vt. - Viktor, és István vt. .- 2. Abundius püspök hv. .308 Amfián, Viktor, és más 14; s Appián vt. - E b b a szűz s társnői vt. 307 (Paulai) Ferencz szerzetalapító hv. 303 Gordinián, Magnus, Gyula, és Donát vt. 308 Marczellin, Szatul, Szaturnin, Kirják, Regina, Prokula vt. - (Egyiptomi) Mária bűnbánó nő - M ú z a római szűz 307 N i c z é t püspök hv, .- Polikarp vt. 308 Teodol, Agatof, Masztéz, Publius, Valér, Or- April. 2 bán, Julián, Prokul, Agapit, Dienes, Czirjék, Zoniz vt. .II. 308 T h e od ó z i a szűz vt. 306 (Csodatevő), T i t u s apát hv. 308 Zozimás szerzetes hv. .- 3. Agape, Kiónia, Iréne s társnőik vt. .308 Agathemér vt. . . -312 A tt a l u s (E t e l e) apát hv. - Benedek szerzetes testvér hv. . . . , - Donát vt. Elpidefor vt. -- Evagrius, Benignus, Kiriszt, Areszt, Szinnidia, Rufus, Patriczius Zózimus vtanúk a Szittyák- - nál . . . . - Gálík, Bithonius, és Dius vt -- lllyrius remete hv. . - (Éneklő) József szerzetes hv -313 Niczétás apát hv. . -311 P o n g r á c z püspök vt. -313 R i h á r d püspök hv. -310 Thiénto apát vt. . . -313 Ulpián ifjú vt. . . -312 Urbik püspök hv. . -313

4. Agathopód szerpap, és Teodul olvasár vt. 318 György remete hv. Guier remete hv. . - Izidor érsek, egyházatya hv. 313 Pál, Matutin. Orbán, Szaturnin, Kvintilián, Publius, Ingenuus, Victor, Szukczesszus, Julián, Palatin, Gyula vt. .318 Plató apát hv. .317 Publius hv. .318 Teonás, S i m o n, és Forbin szerzetesek hv. - Viktor és Aéczius püspökök vt, .- Vilmos remete hv. - 5. Albert püspök hv. Afrikai vt. 325 András cziszterczita hv. 326 Didymus áldozár, Kvintus, Pankrát, és Szukczesszus vt. 325 (Róta) Erzébet apácza szűz, E v a remete szűz 326 G e r a l d apát hv. 325 (Magnus) Honórius vt. - J u l i á n a szűz .322 Klaudián, Plautus, H ir e n é u s (Irén) vt.325 Klaudián perzsa vt. 326 P o m p é j u s vt. - Teodóra özvegy - Termus vt. Tigernak püspök hv. - (Ferreri) Vincze dömés hv. 318 Z e n ó vt. .326 6. A m a n d gróf, Lúczius Leonczius, és Luczián vt. 332 Bertán vagy Bertikám püspök hv. - April. 6. Czelesztina szűz más 800 társával együtt vt. . II. 332 C z e l e sz t i n (Szelestény) pápa hv. . 326 Eutichius patriárka hv. -332 Filarét szerzetes hv. .- Firmus (Erős) és Hereneus püspökök, Himnár, Szolútor, Kiriák, M ó z s e s, Román, Szukczesszus, Kvartilla, Romána, Donát, Sziksztus, Viktor, Kiriaka, Gágus és Szatir - - (Palanzai) Katalin szűz - - M a r c z e lli n ezredes vt - - Marina, Tegulián, és Orbán vt. . . _ - - Notker szerzetes egyházi énekszerzö hv, . - 330 Rufina, Moderáta, Romána, Szekund, Florentin, Geminián, és Szátur vt. a Szerémségben . - 332 I. S i k s z t u s pápa vt. - 328 T i m ó t és Diogenes vt. - 332 Vilmos apát hv. . . - 331 Vinebald apát hv. . - 329 7. Adelin püspök hv. . 336 Afrátes, remete hv. . - 333 Aibert áldozár hv. . - 334 (Ifjabb) Akvilina 200 katonával együtt vt. . - 336 Anthúza császári szűz - - Czirjék, s más tiz vt. . - 337 D i o k l i a hölgy s Dón vt. . . . , - - Donát, Czirill, Jenő, Ö z s é b és Marin vt. - E b e r h a r d gróf benczés zárda alapitó hv. - - Epifánius püspök, Donát, - - Rufin, Sziksztus, Modesztus vt. . . - _ György püspök hv. . - - H e g e z i p p egyházi iró hv - 332 (De la Sallei) ker. János, kanonok hv. . , _ 337 (Hermán) József premontrei kanonok hv, . _ 335 Kalliop vt. Klotár cziszterczita hv. Kerestély áldozár hv. , . 336-337 Koprika, Viktor, Donát vt 337 Pelúz áldozár vt. Rufin szerpap vt. . . , - - Szaturnin püspök hv. . -- - Timót, Diogenes, Makária, Makszima, és Eleúz vt - U r s u l i n a szűz . -336 8. Albert patriárka hv. - 340 Amanczius püspök hv. - 342 D i o n e s püspök hv. . - 337 D i o n i z i a szűz . - 342 E d é z vt. . . - 340 Filarét sz. Vazul rendi szerzetes vt. . . - 342 H e r m e s vt. Dalmácziában - April. 8. Heródion, Aszinkrit, Flégon vt. . . . II. 342 János prémontréi prépost hv - - Januárius, Makszima, és Makária vt. . . - - Julián sz. Ferenczrendi szerzetes hv. . . - 343 Kelemen, sz. Agostonrendi főnök hv. . - 342 Konczessza, Timór, Konneksz vt. . . . - - Konczessz, Szolútor, Szukczesszus, Pinnár és Ammónius vt, . . - - Márton remete hv, , - 343 P e r p é t püspök hv. . - 338 Redemptus püspök hv. - 342 Valter apát hv. . . - 340 9. Ákos püspök hv. . - 349 (Pavóni) Antal dömés vt. - - Badim Vazul rendi zárda főnök vt. , . . - - Czelzus, Vazul, Rufián Izidor, Eugénián, Anasztáz vt. . . . - - Dedik, Szatir, Pilót, Kvadrát és más 7 vt. , - - Demeter szerpap, Konczessz, Hilár, Márus, Szirmion, Fortunát és Donát, 7 szűzzel együtt vt - - Deszás püspök, Mariáb áldozár, Abdies, s más 273 vt. . Eupszik vt. 343 Gaucher perjel hv. 349 H ú g ó érsek hv. 345 K a s z ild a szűz - Kreszczenczia (Czenczi) szűz .347 M a r c z e ll püspök hv. 343 Mária Kleofás neje 349 Prokor püspök vt, . - - Waltrúd grófnő, később benczés apácza , - - 10. (Neyrot) Antal dömés vt. - 354 Apollónius áldozár, Gránus, Hilár, Donát, Konczesszus, és Szaturnin vt - (Ifjabb) B é d a szerzetes hv - 354 E z é k i e l próféta . - 349 Gaján vt. . . . - 354 Ferencz, Afrikán, Pompéjus, Makszimus, Zénó, Sándor, Ferencz és Tivadar vt. . . - - H ol d a prófétanő Jeruzsálemben . . - - Kuána szűz , . - - Makár püspök hv. . - 351 Mechtild szűz . - 352 Palládius püspök hv. Paternus remete hv. . - 354 Pinnád, Szukczesszus és Marczell vt. . . - - (Adimáriisi) Ubald servita szerzetes hv. - - Vikár Donát, Cziprián, Liczinius és Publius vt. - April. 11. Agerik apát hv. . . II. 363 Anasztáz, Mór, Aszterius, Szeptimius, Szulpiczián, Thélius, Antiochián, Paulián, Kaján vt. . - A n t i p á s püspök vt. - Barzanuf remete hv. . - Domnió vt. Dalmátországban - 361 Domnius szalonai püspök - 360 Eusztorgius, Nesztor, Filon, Czeremánius vt. - 363 Farmúczius remete hv. - Fortunát, Donát és más 211 vt. . . . - Fülöp püspök hv. . 362 Godberta szűz . - Gutlak benczés hv. Izsák apát hv. ... - 383 Kanczián, Gaján, Jovinián, Marczell, Vitál vt. - - I. (Nagy) Leó pápa hv. - 354 Raj n e r remete hv. . - 363 Sziágrius és Patriczius hv _ 12. Agapus, V a l é r Publius, Basszus, Julián, Bódog, Pál, Mór, H e r t u l a V e r e k u n d a s más 42 vt. ... - 369 Al f é r benczés apát hv. - - Balduin hv. . . - - Cziprián, Muskula, Donáta. Novella, Januárius, Szilván, Múczián, Szaturus és G y u l a vt. - - Demes, és Protion vt. . - - Demjény püspök hv. - - Eokáp, Tertulla, Antónia, Musztila, Maggina, Akutina, és Donata vt. - - Erkenbódó püspök hv. - - E u f e m i a, Bódog, Makár, és Primus vt. . - - I. Gyula pápa hv. . - 363 Konstantin (Szilárd) püspök hv. . . . _ 369 Lázár szerpap vt. . - Menás, Dávid és János szerzetesek vt. . - Péter szerzetes hv. . - Primus, Karus, Czirill, Makár, Hilár, két Vénuszt, Júlia, Bódog, Verekund s 6 más vt. - - 2 Kvartus, 2 Szaturnin, 2 Szekund, Deczimus, Dárius Januárius. Migán, Kvintus, Dexter, 4 Viktor, 3 Donát, Varik, Buttusz, 2 Vénuszt, Ticzián, Szirilla, Lúczius, két Orbána, 2 Márk, Jusztus, Caittin, Patenus,Patin, Puttus, Marik, 2 Optát,Demeter, Flavián, Máres, Vitál, Minalia, K l em e n c z i a, Viktúriá, Feliczia, Mákszima, Muszta, Honorát, L ör i n c z, Arbúr, 2 Krispin, 2 Terczius, Kvintul, Restitút, Revokát, April. 12. Buttár, Spinus, Manil, Péter, Prokul, Gemella, Evant, Lázár, Flavián, Rufin, Valér, Pál, Bódog, Nábor, Viktorin, Donátula, Akatiiia,Terczia, Mamér, Szeverián, Szaluszt vt. . . II. 369 Szábas vt. . . . - 366 Szimpliczia szűz vt, . - 370 Tárnán püspök hv. Tetrik püspök vt. . . - - Vazul püspök hv, Viktor vt. Visszia szűz vt. - - Zénó püspök hv. . . - 365 13. Czelerin, Lőrincz, Ignácz, Magnus és Millán vt. - 376 E l e u t é r Teodóz, és Zoilus vt. . . - - E u f é m i a, Eukápia, és Szekútor vt. . . - 377 Guinok püspök hv. . - - Hermenegíld herczeg vt - 373 I d a özvegy . . - 375 (Löveni) Ida szűz apácza . . . . - 377 Jakab, kamaldoli szerzetes hv. ... - - Január, Pál, Karul, Arób, Bassa, Karita, Agatónia, Deczimus, Kalepód és Leónitides . - 377 J u s z t i n bölcselő vt. ~ 370 Karadok áldozár hv. . - 376 Karpus püspök, Papil szerpap, Agatonika, Agatodor, Marcziális és Izsák - 376 Makszimus, Kvintilián és Dádas vt. . . - 377 Márgit dömés szűz . - - Márs apát hv. . . - - Román püspök hv. Urzus püspök hv. . , - - 14. Abundius hv. . . - 384 Antal, János, és Euszták vt - 381 Apollón, Eféb, Optát, Pátus, Szaturnin Frontin, Makária, Kornél Konditor, Titul, Prokulus püspök,Bálint, Produkt, Laurin, Dómnia és V al e r i á n vt. 384 Ardálion mimelö vt. - Benedek a juhászok védszentje hv. 379 Bernát benczés apát hv. 384 C z i r j é k, Diokleczián, Szimfronius és Doczim vt - Domnina, és szűz társnői vt - - Everhard Cziszterczita hv _ Hadvig szűz prémontréi apácza . . . - - L a m b e r t érsek hv. - - Lidvina szűz . , - 382 Makszimus katona vt. . - 384 Optát, Arkiláus, Szimfrónius, Frontin Makszim, Doczima, Marczia, Kornélia, Fortunáta, Do- April. 14. nát, Tiborcz és Va- lent vt. .II. 384 Tomaides szűz vt. Valérián, és Tiborcz Makszimus vt. .377 15. Abbó püspök hv. 390 Archelaus, Cziprián, Komát, Verónia, Akúta, és Diogenes szerpap vt - Benedek sk. Ferenczrendi szerzetes hv. .- (Busz) C z é z á r áldozár hv 388 Eutychius vt. 390 (De monte Politiano) János minorita vt. - Kasztus és Larius vt. .- K r e s z c z e n s vt. - Kvoamálius, Archelaus, Potámius és Donatella vt - Leonides püspök hv, Lúczius Ferenczrendi hv. - Máró, Eutyches, Viktorin, Masszőr, Proklina, Messzites, és Jokund vt. - Makszimus, és Olympiades vt. - Mundus apát hv. - N e s t e, és Bazilissza vt. 385 Nidgár püspök hv. 390 Paternus püspök hv. .387 (Gonzalez P é t e r, a révészek védszentje hv. 385 Petronella dömés szűz 390 Proszduk, V e r o n i k a, D i o n i n a, O k t áv i a, Potamia, Prudenczia, Fokus, Syrus, és Luczián vt, .390 Rodan hv. Szilveszter apát hv. .- Tivadar áldozár és Pauzilipp vt. .- 16. A d o r j á n vt. Bazilia vt. 394 Drógó remete a juhászok védszentje hv. .- E n g r á c z i a szűz vt. 390 Fruktuoz érsek hv. 391 H e r v é u s kincstárnok hv. I r é n e vt. 394 (Castro Villarii) János sz. Ferenczrendi hv. - (Sziénai), Joakim szervita hv. .393 Kájus és Kremenczius vt. 394 Kalliszt, Kariz, Leonides, Krisztiána, Lóta, G a ll a Teodóra Terczia, Kariszt, Kariessza, Ni c z e, Galléna, Nunehia, Bazilissza és Kálé vt. - Kontard remete hv. - Lambert földművelő vt. 393 Magnus püspök vt. 394 Marczián, Enián, Bódog, Hermogenes, Vincze, Terczius, Czeleszt vt. - Marcziális, Vincze, Fausatus, Fortunát, Szilván, 2 Luczián, Gomál, April. 16. Parcziál, Leonides, Mikás, Gallién, Marczián, Fausztin, Jokund, Karisszus, Kariton, Czeleszta II. 394 Paternus püspök, és Skubilion hv. - T u r i b püspök hv. 392 Turib püspök hv. 394 Vácz (Vasius) vt. - 17. A n i c z é t pápa vt. 395 Archangelus szabályozott kanonok hv. 400 Dourián vt. Domián apát hv 399 Eberhárd prémontrei prépost hv. 398 Fortunát és Marczián vt. 400 G e r vín apát hv.- Illyés, Pál és Izidor benczés vt. . . .399 I n c z e püspök hv. 400 István apát hv. .396 Iz i d ó r a és Neofita szüzek vt. .400 (Gambakorta) Klára szűz 399 Landerik püspök hv. 400 Mappalik, Baruk, Kvintus, Viktorin, Donát Január, Makór, Gallus, Teodóra, Julián áldozár, Mekron, Migin, Dioinédes, Filippián, Fortunio, Kredula, Firmus, Ventus, Fruktus, Marczial, és Arisztón vt. 400 (Magdolnai) Pál Ferenczrendi szerzetes vt. .- Pantagát püspök hv. ,- Péter szerpap és Hermogenes vt. .- Potencziana hitvallónö - Rudolf (Rezső) fiú vt. 399 18. A j a özvegy grófnő 404 Amidé szervita hv. .405 András sz. Agostonrendi remete hv. - A p o 1ll ó n i u s keresztény hitvédiró vt. 400 E l e u t e r püspök, A n th i a, Pántén, Kaloczer Fébus Prokul, Apollonius, Fortunát, Krispin, Ekszpedit, Mappalik, Viktorin, Gagus vt. 401 (Csodatevő) Euthym, püspök hv. 404 Galdin bibornok érsek hv. 403 Herkula szűz 403 Hermogenes és Dienes 404 Idesbald apát hv. 405 (Oldó) Jakab áldozár hv. (Janinai) János kézműves vt. .- János sz. Vazulrendi hv. 404 (Certaldini) Júlia sz. Agostonrendi szűz . .405 Kaloczér császári főhivatalnok vt. - Kóreb, vt. 405 Kozmás püspök hv. 404 Laszrean püspök s pápai követ hv. - April. 18. Mária özvegy. II. 404 Nikus reuiete hv. - Öz s é b püspök hv. 404 Perfekt áldozár vt. 405 Szeptimins szerpap Viktorik dalmat vt. - Ursmár apát hv. .- Venusztián császári helytartó vt. .- Vikterp püspök hv .402 Viktor, Pamfil, Donát, Január, Miczion, Domnus 405 Turemun, Szirik, Priszczián vt. . - 19. Angelin, O r i e l d a, Paulin, és Gentilis vt. 411 (Vezeklő) Bernát hv. .412 Elfeg érsek vt. .410 Emma özvegy grófnő 411 Gerald, Kú n ó és U l r i k hv .412 György püspök hv. 411 Hermogenes, 2 Kájus, Ekszpedit, 2 Arisztonik, 2 Rufus, Galatas, Mitinás, A r m i n i a Hilár, Fortunát, Donát, és Mavilin vt. 412 (Palaeolaurita), János remete hv. .- (Miliáni) Konrád Ferenczrendi hv. .- Kreszczencz alszerpap hv. 411 IX L e o pápa hv.405 Pafnúczius vt. 412 2 Szericzián, Donát, Helládius, Hermogenes vt. - Szokrates és Diénes vt. - T i m o n, az első 7 szerpapok egyike vt. Trifon patriárka hv. .- Veruer fiú vt. Vincze vt. - 20. (Montepulcianói) Ágnes szűz 414 Albert 4 éves fiú vt. 416 Arad aldozár és Takczeus vt. .415

(Vernagalli) Domonkos kamaldoli hv. . 416 Genéz és Publik vt. 415 Heliéna remete szüz. Hildegunda szüz - Húgó perjel hv. .- János remete 416 Mamertin és Marián szerzetesek hv. 415 Marczellin hv. 412 Marczian, áldozár hv. .412 Óda premontréi apácza 416 Simon sz. Agostonrendi hitszónok hv. - Szerván, Araják, Szilván, Fortunát, János, Honorát, Donát, Marczia, Gemma Komélia, Gemina, Kornélia, Fortunata, és Vinczenczia vt. 415 Szilván, Aszaják, Donáta, és Kvintus vt. 416 Szulpicz c.s Szorvilián romai polgárok vt. - April 20. T e o t i m szittya püspök, s bölcsész hv. .II. 413 (Trihinai) Tivadar remete hv. . .416 Viktor (Gejza) Bódog; Sándor, Papiás vt. - Viktor, Antonin, Aczindin, Czezárius, Krizofor, Szeverián, Teónás, Zénó, és Zotik vt. .- Wiho püspök hv, .- 21. Alekszandra császárnő, és szolgái : Apolló, Izakczius, Kodrát vt. 416 Anasztáz patriárka hv. . . . .422 (Sinahegyi) Anasztáz Vazulrendi egyházi iró hv. 422 A n s e l m érsek hv. .418 Appelik vt. Arator vallásos költő hv. .422 Arátor áldozár. Fortunát, Bódog, Szilvius, Vitái vt. - Beunous apái hv. - Bertalan dömés vt. - Cziprián püspök hv. .- Demeter hv, - (Satiati) János sz. Ferencz harmad szabályossa hv. - Makszimián, patriárka hv. - Simon püspök, Usztazán, Abdhaikla, Ananiás, Pazicz perzsa vt. 417 T i m ó t vt. 422 Wolbódó püspök hv. .422 22. Abrunkulus püspök hv.426 Aczepszimás, Barbazimes, Pál, Gaddiabbes, Szabin, Márkás, Móczius, 2 János, Hormizdás, Papas, Nómás, Maares, Agás, Bikor, Abdás, Abdiez. Ábrám, Agdelás, Izaczes, Danzas, Milles, Manreandes, József, Jakab, Aitalás, Azadanes, Abdiez, Azades, Abrozim, Szina perzsa vt. 426 A d e l b e r t gróf hv. (Orleansi) Antónia herczegnö szűz - A p e l les, Lúczius, Kelemen püspökök vt. - D á n i e l vt. 424 Epipód, és Sándor vt - Ferencz sz. Ferenczrendi hv - (Nozájói) Gabriéla szűz - H o n o f r i a szűz vt. J uli á n püspök hv. - K á j u s pápa vt. 423 Leo püspök hv. .426 Leonides, Arator, Kirják, Bazilia vt. - Mélán püspök hv. .- Natanael Jézus tanitványa 424 Nearch örmény vt. - Opportuna benczés apácza főnöknő - Parménius, Heliménás, Krizotel áldozárok, Lúczius és Muczius szer- April. 22. papok, Primulus, Tu- dián és Polikron vt, II. 424 S z en n o r i n a szűz, apácza főnöknő . - Szótér pápa vt. . -423 Taronta szűz vt. . .426 (Sziczeotai) Tivadar püs - pök hv. . . , - - Wolfelm apát hv. . - 427 23. Béla (Adalbert) püspök, az esztergomi érsekmegye védszentje vt. - - Boldog vagy Bódog áldozár, Fortunát és Achiléus vt. 431 E g y e d sz. Ferenczrendi hv. . . 435 Gellért püspök hv. 432 Gl i c z é r Donát, és Terin vt. G y ö r g y püspök hv. 436 I b á r püspök hv. Ilka (Helena) özvegy - Katulin, Szaturnin, Kórus, 2 Bódog, Teonás, Tivadar; Viktorin, Vemuszt, Viktur, Nábor, Szolnt, Plénus, Szilvius, Vitál, Teodóra, Fausztin, Szalin, Valér, Urzus vt. 435 Marolus, püspök hv. .436 Nábor, Szilvius, Vitái, Bódog, és Nonna vt. - P u z i n n a szűz - (Sauli) Sándor püspök hv. 433 Valér, Anatólius, Protoleon, Athanáz vt. . - 436 24. (Möoni) Anzelm hv. . - 442 Bóna, és Dóda szüzek - 441 Dániel remete vt. . - 442 Egbert áldozár hv. . - 441 (Csodatévő) E r z s é b e t szűz ... - 442 Fausztin, Vikturin, Szalun, Valér, Sándor, Orbán, Teónás Valéria, Fortunáta, Publius, Fórián. Memmer, Fauszt, Január, Szekund, Marczia, Szambáczia, Teodesztia, Valérián Orbán, Hérus, Lúczius, és Viktor vt. 442 (Sigmaringai) F i d é l előbb híres ügyvéd, utóbb kapuczinus áldozár vt. 438 Gergely püspök hv. 442 György vitéz vt. Magyarország egyik védszentje. ... - 436 Hekberakt remete hv. Honórins püspök hv. . - 442 Istenadta (Deodatus) apát hv. .- Korona szűz, Viktor, Zotika, 2 Fortún, 2 Donát, Bódog, Szekund, Szaturnin, Szilván, Rufina, Liberális, Metúr, Tónit, Firián, Barak, Nábor, Fuszczin, Mavent, Sze- April. 24. rán, Flórián, Teon, és más 24 vt. II. 442 Mellit érsek hv. .441 Móricz György és Tibér vt. - Özséb, Neon, Leonczius, Longin vt. 442 Róbert benczés apát hv. - Szábás százados vt. - (Firmát) Vilmos remete hv - Wilfrid érsek hv. - 25. Buzaszentelési körmenet 444 Ányos püspök hv. .446 E r m i n vagy Ervin püspök hv. 448 Evód, Hermogenes, és K a l li s z t a testvérek vt - F i d é l hv. Filó, és Agatofed szerpapok hv. .- Florebert püspök hv. .447 Föbád püspök hv. Fülöp minorita hv.448 F r a n k a grófnő szűz 447 Gramácz püspök hv. Heribald püspök hv. .- István pátriárka vt. 446 Ivó püspök hv. Klarencz püspök hv. 447 Maczedónins püspök hv. Mahald püspök, Makkalléus püspök hv. M a n s v e t vt. - M á r k evangélista vt. 443 N i c z e Szűz vt. Nobilis, Marczia, Hermemf,Fortunát, Jokund vt 448 Publius katona vt. - Róbert benczés apát hv. Rusztikus püspök hv. - 26. Alda, özvegy 454 Bazileus püspök vt. 450 B l a n ka királyi szűz 454 Balintka (Valentina) szűz vt. .454 Czirill vt. Ekszuperanczia szűz 453 E u t i m i a. Leonides, Vindéus és Marius vt. - Gyula Vikturin, Szirák, Bódog, Pál, Makszim, Viktor, Szimplicz, Pollió, V i t, Kalendin, Apollón, Márcziána, Feliczisszima, Etémia, Marczián, Lektisszimus, Szimia, Germián, Feliczia, E v á z i a, Gemellin. Szilván vt. 453 J u s z t a szűz 454 K i li t (Cletus) és M a rc z e llin pápák hv. 449 Klaudius, Czirin, Antonin vt 454 Luczid püspök hv. 454 Nesztor szerzetes hv. . Péter, elsö brágai püspök vt. (Teutonicus) Péter szerzetes hv. .- Primitív, és A u r é l vt. - (Paskazi) Radbert apát, egyházi iró hv. 451 R i h á r apát hv. 451 26. Trudbert remete vt. II. 450 Vilmos és Peregrin hv. 452 27. I Anasztáz pápa hv. 454 Antal áldozár hv. 455 Antim püspök vt. 454 Alpinián áldozár hv. 460 E u l ó g vendéglős hv. 460 Germelina, Lektisszima, Feliczia, Gr e rm a n a, Bódog, Eva nc z i a, Viktorin, Niczefor, Dioskor, Papiás, Szerápion, János, és Gyula vt. 460 Hermes katona, Eppéus, áldozár, Hilmid és Hermogenes vt. - (Illyriai) Jakab szerzetes hv. János apát hv. .- Liberális hittéritö hv. .- (Itjabb) Lólion vt. 460 (Armengaudii) Péter gróf, később szerzetes hv. - Rajnald cziszterczita apát hv. .- T e o f i l püspök hv. Tertullián, püspök hv. - T i m i a s, Mór, Attus szerpap, Gennózaés Szodális vt. - T u r i b limai érsek hv. 455 Viktor, Makszim, Marczián. Pál. Germán vt. 460 Zenon, Genéz, Sodális, Marin, Zotík, Elpid, Eutykhius, és Lupiczin vt 460 Z i t a a nöcselédek védszentje szűz 458 28. A f r o d i z, Karalipp áldozár, Agap olvasár, Özséb herélt, és Malina, s más 170 vt. 463 Ágoston a sz. Ágostonrendi remeték főnöke hv 464 Anszkrida szűz 463 Artémius püspök hv. 463 Bernát cziszterczita apát hv 464 Czirill, Akvila, Péter, Domicziána és Rufus vt. 463 Kronán apát hv. .- Lúczius vagy Luhéz szatócs hv. 464 Manilius, Donát, Maurilius, Luczián Viktorin, 463 N i c z i a szűz, s más 72, ismét Luczián a más 270 vt. . . .464 Márk püspök vt. Memnon _ apát hv. .- Özséb püspök, Pollio olvasár, és Tiball vt. Pannóniában .461 April. 28. Pamfil püspök hv. P r ó- ba és Germána szüzek . . . II. 464 Patrik püspök, A k á c z, Menander, és Polien áldozárok vt. . . - 463 Prudenczius püspök hv. T e o d o r a szűz és D id i m vt. . . . - 462 Vitályos és Valéria vt. . . . - 460 Zénó, Özséb, Néon és Vitalius vt. . . - 46329. Áva szűz apácza . - 470 Bálint, Marczián, Bonon, Vitályos, A u g u s z t, Vikturin, Manil, Metrona szűz, Mákul és Megin vt. . . - 470 Czerczira szűz vt. - 470 Germán áldozár,Proszdok szerpap, Bálint vt. . - 470 Gondebert vt. Grátus, és 6 névtelen vt. Gumbert vt. . . . - 470 Hugó apát hv. . . _ 468 Kárusz püspök vt. Kleriusz hv. Kvinkczián és Attikus vt. . . - 470 Leo püspök hv. Liberius püspök hv. . . - Paulin püspök hv. . - (Veronai) Péter dömés vt 464 Prudenczius, Marczialis, Szabbácz, Kadomán, Vazul, Germán, Filokaszt, Budencz, Orbán és Pagáta vt. . . _ 470 Pudencz, Marczián, Fiiokoz, Teodora szűz és Pádes vt. . . - Róbert apát hv. . - 466 Szaturnin, Inzikol, Fansztián, Januárius,Marszálius, Eufráz, és Mammiusz vt. . . - 470 Szénán hv. ... - - Teognidesz, Rufusz, Antipater, Teosztik, Artémás, Magnusz, Teodot, Taumáz, és Pilémon vt. . . . - - Tihik, sz. Pál apostol tanítványa hv. . . - 464 W i l f r i d érsek h. . - 470 30. A d j ú t remete hv. . - 483 Sz. Afrodiz, és Dorothéus áldozárok, Rodoczián szerpap, Viátor, Ferencz, Márton, Majorika, 2 Viktor, Kolos (Claudius), 2 Szilván, Kelemen, 2 Honorát, Telefor, Redukt, Pri- April. 30. moz, 2 Rogát, 2 Bódog Luczián, Kolóz, Revokát, Szevér, Kotidia, Fortún, Spinika, Jokund, Demeter, Gyula, Szekundin püspök, Merit, Honór, Szaturnin, Emilián, Szaturnin,Dugdus, és Pásztor püspök vt. -II. 483 A m á t o r áldozár, Péter szerzetes, és Lajos vt. - B. A n t a l remete hv. - 484 Donát püspök hv. . - 483 Erkonvald püspök hv. . - 474 Eutrop püspök vt. . - 473 Forannán püspök hv. . - 483 Gualfard remete hv. . - - Hilda szűz . . - 474 H i l d e g a r d császárné - 482 Indalécz püspök hv. . - 483 Jakab szerpap, Márián olvasár, Agáp és Sze - kundin püspökök, Tivadar áldozár, Emilián katona, Tertulla, és A n t o n i a szüzek vt. . . . - 472 János, Dezső, Flavius püspökök, Deziderát áldozár hv. . . - 483 (Sziénai) Katalin szűz - 475 Kelemen görög költész hv. Komiczius vt. . -483 Korill püspök vt. püspök hv. Kvirin püspök vt. - 483 Lajos fiú vt. . . _ 434 Lörincz áldozár vt. . - 483 Makszenczia özvegy - 474 Makszimus kalmár vt. - 471 Makszimus görög vt. . - 483 Merkuriál püspök hv. . _ _ Maternián püspök hv. - 483 Mihál szerzetes hv. . - 484 Mihomér hv. . . __ 483 Peregrin servita hv. - 483 Pomodián szerpap, Ignéus, Rumetina, Remiszúrin, és más 24 : Székundin püspök. Sándor szerpap Bubát, Szátur, Diodor, Ropodián, és Nomenzis vt. . . . - 483 Polikron püspökv vt. - 484 Rodiczián szerpap, Ferencz és Marin áldozárok, Dagár és más 12 ; Metúr, Kelemen, Luczin, Telesfor, Primoz, Szaturnin.Emelián, Majorika, és Szaturnina vt. - 483 Szevér püspök hv. . - 484 Szuitbert püspök hv. . - 484 Zsófia szüz vt. . - 484

Könyvek

Szentek, kereszténység

[6]

Történelem

Bolgár történelem

Magyar történelmi tár:

The History of Vandalia

Révai Lexikon

Ez a szerkesztő 5992 napja, 2008. június 26.. napján regisztrált.

1. A-Arany, 1911
2. Arány-Beke, 1911
3. Béke-Brutto, 1911
4. Brutus-Csát, 1912
5. Csata-Duc, 1912
6. Dúc-Etele, 1912
7. Etelka-Földöv, 1913
8. Földpálya-Grec, 1913
9. Gréc-Herold, 1913
10. Hérold-Jób, 1914
11. Jób-Kontúr, 1914
12. Kontúr-Lovas, 1915
13. Lovas-Mons, 1915
14. Mons-Ottó, 1916
15. Ottó-Racine, 1922
16. Racine-Sodoma, 1924
17. Sodoma-Tarján, 1925
18. Tarján-Vár, 1925

Középkori egyetemes történeti források

2005. május 20., 11:56

Szigorlatok – Források a középkori egytetemes történeti írásbeli szigorlatra. A szigorlati írásbeliben csak alább felsorolt források közül jelölünk ki forrásfelismerésre, illetve forráselemzésre szövegeket. Mindez nem érinti a szigorlati olvasmányjegyzéken található követelményeket, melyek a szigorlat szóbeli részére vonatkoznak. Források:

Abaelardus, Szerencsétlenségeim története. Helikon, Bp. 1985.
Assisi Szent Ferenc művei. Agapé, Újvidék, Szeged, Csíksomlyó, 1993.
Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről. Újvidék, Szeged, Csíksomlyó, 1993. 21-143.
Compagni, Dino, Krónikája korának eseményeiről. Bukarest, Kriterion, 1989.
Duby, Georges – Duby, Andrée, Jeanne d'Arc perei. Európa, Bp. 1989.
Einhard, Nagy Károly élete. Franklin Társulat, Bp. 1901.
Froissart krónikája. Vál.: Kulcsár Zsuzsa, Gondolat, Bp. 1971.
Gergely, Nagy Szent, Szent Benedek élete. Bencés K., Pannonhalma 1993. és In: Szennay András (szerk.), Népek nagy nevelője... . Szent István Társulat, Bp. 1981. 229–269.
Izidor, Sevillai, A gótok, vandálok és szvébek története. Hispánia Kiadó, Szeged 1998.
Iordanes, Getica. A gótok eredete és tettei. L’Harmattan, Bp. 2004.
Komnéné Anna, Alexias. Officina, Bp. 1943. és Lectum, Szeged 2002.
Liudprand, Történeti munkái. (Antapodosis, Nagy Ottó császár tettei, A konstantinápolyi követség története.) In: Középkori krónikások VI–VII. Athenaeum, Bp. 1908.
Marosi Ernő (szerk.), A középkori művészet történetének olvasókönyve, XI–XV. század. Balassi, Bp., 1997. 89–115.: Suger: Könyve a kormányzása alatt történet dolgokról.
Ottó, Freisingi, I. Frigyes császár tettei. In: Középkori krónikások. XV–XVI. kötet. Athenaeum, Bp. 1913.
Ottó, Freisingi, Krónika. In: Középkori krónikások. XII–XIV. kötet. Athenaeum, Bp. 1912. 59-67., (Előszavak), 314-367. (VI. 32. – VII. 35.)
Paulus Diaconus, A longobárdok története. In: Középkori krónikások. I. kötet, Brassói Lapok, Brassó, 1901.
Piccolomini, Aeneas Silvius, Pápa vagy zsinat? Helikon, Bp. 1980.
II. Piusz pápa feljegyzései. Balassi, Bp. 2001.
Prokopios, Titkos történet. Helikon, Bp. 1984.
Rimbertus, Anskarius. In: Középkori krónikások. X. kötet, Athenaeum, Bp. 1909. 37–106.
Sulpicius Severus, Szent Márton élete. Bencés Kiadó, Pannonhalma 19982.
Szent Benedek Regulája. In: Szennay András (szerk.), Népek nagy nevelője... . Szent István Társulat, Bp. 1981. 102–183. ld. még: Szent Benedek Regulája. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1993.
Veszprémy László (vál.), Az első és második keresztes háború forrásai. Szent István Társulat, Bp. 1999. 13-128.: Névtelen krónikás, a frankok és a többi jeruzsálemi zarándok tettei.
Villani testvérek, A három Villani krónikája. In: Középkori krónikások. VIII–IX. kötet, Athenaeum, Bp. 1909. 80-304.
Villehardouin, Geoffroy, Bizánc megvétele. Európa, Bp. 1985.

A fentieken kívül a szöveggyűjteményből az megjelölt oldalakon szereplő szemelvények ismerete kötelező: Sz. Jónás Ilona (szerk.), Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa és Közel-Kelet, IV-XV. század. Osiris, Bp. 1999.

A szöveggyűjtemény on-line változata elérhető: [7]

1. VII. Konstantin rendelete a katonabirtokok védelméről: 33-34.

2. Tours-i Gergely szemelvények (A frankok történetéből címen): 84-92.

3. Beda szemelvények (Kelták és germánok harca Britanniáért címen): 93-96.

4. A száli frankok törvénykönyve (Lex Salica részletek): 99-111.

5. Capitulare de litteris colendis: 153-154.

6. Capitulare de villis: 154-159.

7. Domesday Book részletek (Szemelvények a Domesday Bookból, illetve A Végítélet Könyvéből: Chester város számadása, valamint Oxford és Oxfordshire szokásai címeken): 179-180., 360-362.

8. Eudes blois-i gróf levele Róbert királyhoz: 184-185.

9. Raoul Glaber krónikájának részletei (Éhínség; Az Isten békéje intézmény szerveződése: Raoul Glaber Históriájából, valamint A templomok újjáépítése és Ereklyék feltalálása címeken): 187-189., 191-192.

10. A tulujes-i zsinat határozataiból: 189-191.

11. V. Vilmos, Aquitánia hercege (Adhémar de Chabannes krónikájából): 193-194.

12. A társadalom három rendje (Adalbéron de Laon): 194-195.

13. A velenceiek kiváltságai a jeruzsálemi királyságban (1124): 220-222.

14. Widukind szemelvények (I. Henrik megválasztása német királlyá, valamint I. Ottó német királlyá választása és megkoronázása címeken): 233-235.

15. A normann hódítás Angliában („Florence of Worcester” és Guillaume de Jumièges szemelvények): 236-239.

16. A Clarendoni Konstitúciók (1164): 253-256.

17. A Clarendoni Assize (1166): 256-258.

18. A Magna Carta-mozgalom (Az angol rendiség kialakulása címen, szemelvény Matthew Paris krónikájából): 263-264.

19. Szemelvények a Magna Cartából: 264-266.

20. IX. (Szent) Lajos: Enseignements (Tanácsok a jó kormányzáshoz címen részletek a műből): 269-270.

21. Az 1314-es francia nemesi ligamozgalom egyik szövetséglevele (IV. (Szép) Fülöp ellenzéke címen): 271-272.

22. II. Frigyes kiváltságlevele az egyházfejedelmek számára (1220): 272-273.

23. Szemelvények a Mainzi Konstitúciókból: 273-275.

24. Korai ciszterci szövegek (A ciszterci rend 1134. évi szabályzatából és Clairvaux címeken): 287-291. (Valamint lásd még: Lékai Lajos, Ciszterciek. Eszmény és valóság. Budapest, 1991, 414-432. és Redl Károly (szerk.), Az égi és földi szépről. Források a későantik és középkori esztétika történetéhez. Budapest, 1988, 275-284.)

25. A IV. lateráni zsinat eretnekek elleni rendelkezése (Eretnekek elleni törvény címen): 294-295.

26. I. Gelasius pápa levele Anastasios császárhoz (494): 296.

27. A Constantinusi Adománylevél (Donatio Constantini): 298-303.

28. I. Ottó kiváltságlevele a római egyház számára (Ottonianum): 304-307.

29. A pápaválasztást szabályozó dekrétum (1059): 307-309.

30. VII. Gergely a pápai hatalomról (Dictatus Papae): 313.

31. VII. Gergely és IV. Henrik küzdelmének dokumentumai: 314-319.

32. John of Salisbury szemelvények a pápaságról, illetve Bresciai Arnoldról: 320-324.

33. III. Ince Venerabilem kezdetű bullája (1202): 334-335.

34. VIII. Bonifác Unam sanctam kezdetű bullája (1303): 339-341.

35. Műveletlen területek termővé tétele (XII. század): 347-348.

36. Lucca város kiváltságlevele (1081): 359-360.

37. II. Fülöp megerősíti a beauvais-i kommuna szokásjogát (1182): 365-367.

38. A rajnai városok szövetsége (1254): 373-374.

39. A firenzei igazságszolgáltatás ordinamentumai (1293): 383-400.

40. A courtrai-i csata és előzményei az Annales Gandenses szerint (A flandriai városok és Franciaország címen): 400-406.

41. A firenzei céhstatútumokból: 426-427.

42. VIII. (Palaiologos) Mihály és a Genovai Köztársaság szerződése (1261): 449-451.

43. A Hanza első közös határozatai (1260-1264): 457-458.

44. Hitelügylet rendezése a champagne-i vásáron (1298): 474-475.

45. A reimsi érseki iskola és Gerbert d’Aurillac (Richer krónikájából): 493-494.

46. Robert de Courson párizsi egyetemi statútuma, 1215 (részletek): 495.

47. Franciaország, 1356-1358 (szemelvények az ún. Chronique Normande du XIVe siècle-ből és a Grandes Chroniques de France-ból, a szöveggyűjteményben A poitiers-i csata, A rendi gyűlés összehívása, A rendi gyűlés követelései, A párizsi zavargások 1357 áprilisában, valamint Felkelés Párizsban 1358 februárjában címeken): 498-504.

48. Jeanne d’Arc levele az angol királyhoz (1429): 508-509.

49. A francia parasztság és a Jacquerie (Jean de Venette krónikájából): 514-516.

50. Parasztfelkelés Angliában, 1381 (a yorki Mária-apátság krónikájából): 519-524.

51. A konstanzi zsinat bírósági tárgyalása Husz János ügyében (Poggio Bracciolini levele alapján): 528-533.

52. Jan Žižka levele a plzeni szövetséghez: 535.

53. IV. (Luxemburgi) Károly önéletrajza (részletek): 543-547.

54. A Német Aranybulla, 1356 (részletek): 547-548.

55. A grünwaldi csata, 1410 (Jan Długosz krónikájából): 550-553.

56. Philippe de Commynes: XI. Lajos jellemzése (részlet emlékirataiból): 570-571. ELTE BTK Történelem Szakos Portál E-mail:.szerkesztoseg@vipmail.hu

Családfák

Külső családfás képek

http://www.friesian.com/histindx.htm

http://www.aeiou.at

Lásd még

kings rulers&f=false
kings rulers&f=false
[8]
[9] 5-7. o.
[10] 12., 18., 22-23., 26., 27-28., 33., 52., 56., 69., 72., 99., 102., 107., 124., 134., 135., 141., 144., 145., 147., 148., 149., 151., 153., 155. o.
kings rulers&f=false, 179-186. o.
[11], 885-904. o.
[12], 47., 52., 78., 132., 154-5., 211., 249., 256., 336-7., 358., 382-3., 432-3., 462., 510., 536-7., 556-7., 608-9. o.
[13], 127-163. o.
[14] 90., 111., 153., 170., 172., 175., 178., 181., 182., 189., 193., 198., 217., 220., 222., 225., 227., 230., 232., 237., 242., 243., 248., 250., 251., 256.,
257., 262., 263., 267., 270., 271., 275., 301., 318., 327., 338., 347., 350., 355., 361., 370., 378., 383., 453., 455., 457., 464., 486., 517., 519., 535., 538., 540., 542., 562., 571.
[15] 432-443. o.
[16]
[17]
[18] 222. o.
[19], XVI. o.
[20] 18-19., 70-71., 136-7., 214-5., 262-3., 326-7.
[21] 185. o.

A kozmosz 1 éve

A kozmosz története egy évben

A világegyetem története az ősrobbanástól napjainkig egyetlen évbe sűrítve (15 milliárd év - 365 nap)

január 1. ősrobbanás
május 1. a Galaxis kialakulása
szeptember 14. a Föld keletkezése
szeptember 25. az élet megjelenése
október 2. az első kőzetek
október 9. az első baktériumok és algák
november 12. az első fotoszintetizáló növények
december 1. jelentős oxigéntartalmú atmoszféra kialakulása
december 17. a gerinctelenek megjelenése
december 21. a rovarok megjelenése, az állatok letelepedése a szárazföldön
december 26. az emlősök megjelenése
december 27. a madarak megjelenése
december 30. az emberszabásúak megjelenése
december 31. az ember megjelenése
- 13:30 a majmok és az ember közös őseinek felbukkanása
- 22:30 az ember megjelenése
- 23:00 a kőeszközök elterjedése
- 23:59:00 a barlangfestészet megjelenése
- 23:59:35 az első városok
- 23:59:50 az ókori birodalmak létrejötte
- 23:59:51 az ábécé feltalálása
- 23:59:53 a trójai háború
- 23:59:56 Krisztus születése
- 23:59:57 a tizedesszámok feltalálása
- 23:59:59 a reneszánsz
- 24:00:00 napjaink

Biblia

Be nem vett, de a Bibliában megemlített iratok

Be nem vett iratok

Név

Az első szüleinek testamentuma

Éva apokalipszise (S) gnosztikus irat

Lámekh könyve

Énókh I. könyve^[1] (S)

Jubileumok könyve^[1] (S)

József és Asenáth^[2] (S)

A 12 pátriárka végrendelete^[1]^[2] (S)

Mózes apokalipszise^[1] (S)

Illés apokalipszise (S)

Ezsdrás IV. könyve^[1] (S)
Összetevői:

Ezsdrás V. könyve
Ezsdrás IV. könyve (héber apokalipszise)
Ezsdrás VI. könyve

Lásd még:

Iszlám államok

Cikklista

Sablonok kivételével.

2008.

2009.

2010.

2011.

2012.

2013.

2014.

2015.

2016

[[]]
[[]]
[[]]
[[]]

ELTE filmtörténeti segédlet

http://film.elte.hu/wp-content/uploads/2014/09/filmt%C3%B6rt%C3%A9netfilmlista.pdf

Kötelezőés ajánlott filmlista az egyetemes filmtörténet tanulmányozásához Kötelező filmlista az egyetemes filmtörténet tanulmányozásáhozAz ősfilm korszaka és a filmelbeszélés kialakulásaLumiere-cég: A munkaidő vége [La Sortie des usines Lumiere] (1895), A vonat érkezése [L’Arrivée d'un train a La Ciotat] (1895), A kisbaba reggelije [Repas de bébé] (1895), A megöntözött öntöző [L’Arroseur arrosé] (1895)Georges Mélies: Utazás a Holdba [Le Voyage dansla lune] (1902A nagy vonatrablás [The Great Train Robbery] (1903)David Wark Griffith: A lonedale-i távírászlány [The Lonedale Operator] (1911)Az európai és az amerikai film az 1900-as és 1910-es évekbenGiovanni Pastrone: Cabiria (1914)David Wark Griffith: Amerika hőskora [The Birth of a Nation] (1915) Charlie Chaplin: A csavargó [The Vagabond] (1916)Mauritz Stiller: Arne úr kincse [Herr Arnes pengar] (1919)Victor Sjöström: A halál kocsisa [Körkarlen] (1921)Carl Theodor Dreyer: Jeanne d’Arc szenvedése [La passion de Jeanne d’Arc] (1928)Francia avantgárdokHans Richter: Ritmus ’21 [Rhytmus 21] (1921)René Clair: Felvonásköz [Entr’acte] (1924)Dimitri Kirsanoff: Ménilmontant (1926)Luis Bunuel –Salvador Dali: Az andalúziai kutya [Un chien andalou] (1929)Német expresszionista filmRobert Wiene: Dr. Caligari [Das Cabinet des Dr. Caligari] (1920)Friedrich Wilhelm Murnau: Nosferatu, a félelem szimfóniája [Nosferatu, eine Symphonie des Grauens] (1922)Fritz Lang: Metropolis (1927)Szovjet montázsfilmSzergej Mihalovics Eisenstein: Patyomkin páncélos [Bronyenoszec Potyomkin] (1925)Dziga Vertov: Ember a felvevőgéppel [Cselovek sz kinoapparatom] (1929)Lev Kulesov: Mr. West különleges kalandjai a bolsevikok országában [Nyeobicsajnie prikljucsenyija misztera Westa v sztranye bolsevikov] (1924)Vszevolod Pudovkin: Anya [Maty] (1926)HangosfilmváltásAlan Crosland: A dzsesszénekes [The Jazz Singer] (1927)Az európai film az 1930-40-es évekbenAlexander Korda: VIII. Henrik magánélete [The Private Life of Henry VIII] (1933)Marcel Carné: Ködös utak [Le Quai des brumes] (1938)Jean Renoir: Állat az emberben [La Bete humaine] (1938)A diktatúrák és a film Leni Riefenstahl: Az akarat diadala [Triumph des Willens] (1935)Az olasz neorealizmusRobertoRossellini: Róma nyílt város [Roma, città aperta] (1945)VittorioDe Sica:Biciklitolvajok [Ladri di biciclette] (1948)VittorioDe Sica:A sorompók lezárulnak [Umberto D.] (1952)A klasszikus hollywoodi film az 1920-as és 1930-as években Erich von Stroheim: Gyilkos arany [Greed] (1924)Robert Flaherty: Nanuk, az eszkimó [Nanouk of the North] (1924)Charlie Chaplin: Aranyláz [The Gold Rush] (1925)Buster Keaton: A generális [The General] (1927)William A. Wellman: A közellenség [The Public Enemy] (1931)James Whale: Frankenstein (1931)Merian C. Cooper–Ernest B. Schoedsack: King Kong (1933)Frank Capra: Ez történt egy éjszaka [It Happened One Night] (1934)Victor Fleming: Elfújta a szél [Gone with the Wind] (1939)Ernst Lubitsch: Ninocska [Ninotchka] (1939)John Ford: Hatosfogat [Stagecoach] (1939)Victor Fleming: Óz, a csodák csodája [The Wizard of Oz] (1939)A klasszikus hollywoodi film az 1940-es és 1950-es években Alfred Hitchcock: A Manderley-ház asszonya [Rebecca] (1940)Orson Welles: Aranypolgár [Citizen Kane] (1941)John Huston: A máltai sólyom [The Maltese Falcon] (1941)Michael Curtiz: Casablanca (1942)Ernst Lubitsch: Lenni vagy nem lenni [To Be or Not to Be] (1942)Billy Wilder: Gyilkos vagyok [Double Indemnity] (1944)Frank Capra: Az élet csodaszép [It's a Wonderful Life] (1946)Orson Welles: A sanghaji asszony [The Lady from Shanghai] (1947)Stanley Donen–Gene Kelly: Ének az esőben [Singin' in the Rain] (1952)Alfred Hitchcock: Szédülés [Vertigo] (1958)Howard Hawks: Rio Bravo (1959)William Wyler: Ben Hur (1959)A dokumentumfilm az1920-as évektőla cinéma véritéigRobert Flaherty: Nanuk, az eszkimó [Nanouk of the North] (1922)Dziga Vertov: Ember a felvevőgéppel [Cselovek sz kinoapparatom] (1929)Leni Riefenstahl: Az akarat diadala [Triumph des Willens] (1935)A modern film és előzményei az 1950-es években.Alain Resnais: Tavaly Marienbadban [L’Année dernière à Marienbad] (1961)Ingmar Bergman: A nap vége[Smultronstället] (1957)Federico Fellini: Bikaborjak[I vitelloni] (1953)KuroszavaAkira: A vihar kapujában [Rashomon] (1950)Michelangelo Antonioni: A kaland[L' avventura] (1960)Az újhullámok kora (nouvelle vague, free cinema, kelet-európai újhullámok).Jean-Luc Godard: Kifulladásig[À bout de souffle] (1960)François Truffaut: Négyszáz csapás [Les quatre cents coups] (1959) Claude Chabrol: Unokafivérek[Les cousins] (1959)Tony Richardson: Dühöngő ifjúság [Look Back in Anger] (1958)Grigorij Csuhraj: Ballada a katonáról[Ballada o szoldate] (1959) Andrej Tarkovszkij: Iván gyermekkora[Gyetsztvo Ivana] (1962)Andrzej Wajda: Hamu és gyémánt[Popiol i diament] (1958)Jerzy Kawalerowicz: Éjszakai vonat[Pociag] (1959)Jiří Menzel: Szigorúan ellenőrzött vonatok[Ostre sledované vlaky] (1966)Milos Forman: Egy szöszi szerelme[Lásky jedné plavovlásky] (1965) Vera Chytilová: Százszorszépek[Sedmikrásky] (1966) Dusan Makavejev: W.R., az organizmus misztériuma[W. R. -Misterije organizma] (1971)Az európai modern film nagy szerzői (Antonioni, Bergman, Bresson, Bunuel, Fellini, Pasolini, Tarkovszkij).Andrej Tarkovszkij: Andrej Rubljov(1969)Federico Fellini: 8 és fél [Otto e mezzo] (1962)Federico Fellini: Országúton[La strada] (1954)Ingmar Bergman: A csend[Tystnaden] (1963)Ingmar Bergman: Persona [Persona] (1966)Luis Bunuel: Öldöklő angyal[El ángel exterminador] (1962)Michelangelo Antonioni: A kaland[L' avventura] (1960)MichelangeloAntonioni: Az éjszaka[La notte] (1960)Pier Paolo Pasolini: A csóró[Accattone] (1961)Pier Paolo Pasolini: Teoréma(1968)Robert Bresson: Egy halálraítélt megszökött[Un condamné à mort s'est échappé ouLe vent souffle où il veut] (1956)Az európai művészfilm az 1970-es években. A német újfilm. Andrej Tarkovszkij: Tükör (1974)Bernardo Bertolucci: Az utolsó tangó Párizsban[Ultimo tango a Parigi] (1972)Dusan Makavejev: Sweet Movie (1973)Marco Ferreri: A nagy zabálás [Le grande bouffe] (1973)Luis Bunuel: A burzsoázia diszkrét bája [Le charme discret de la bourgeoisie] (1972)Rainer Werner Fassbinder: A szabadság ököljoga [Faustrecht der Freiheit] (1974)Volker Schlöndorff: A fiatal Törless[Der Junge Törless] (1966)Werner Herzog: Aguirre, Isten haragja[Aguirre, der Zorn Gottes] (1972)Wim Wenders: Adolgok állása [Der Stand der Dinge] (1982)Új-Hollywood. Globowood –a kortárs film és a hollywoodi filmipar.Arthur Penn: Bonnie és Clyde[Bonnie andClyde] (1967)Peter Bogdanovich: Az utolsó mozielőadás[The Last Picture Show] (1971)Martin Scorsese: Taxisofőr[Taxi Driver] (1976)Steven Spielberg: Párbaj [Duel] (1971)Francis Ford Coppola: A keresztapa[The Godfather] (1972)George Lucas: Csillagok háborúja [Star Wars] (1977)Steven Spielberg: Cápa[Jaws] (1975)A filmes posztmodern Európában és Amerikában.David Lynch: Kék bársony[Blue Velvet] (1986)Emir Kusturica: Macska-jaj [Crna macka, beli macor] (1998)Lars von Tier: Idióták [Idioterne] (1997) Luc Besson: Metró [Subway] (1985)Pedro Almodóvar: Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén[Mujeres al borde de un ataque de nervios] (1988)Peter Greenaway: A rajzoló szerződése[The Draughtsman's Contract](1982)Quentin Tarantino: Ponyvaregény[Pulp Fiction] (1994)Ajánlott filmlista az egyetemes filmtörténet tanulmányozásáhozAzősfilm korszakaés a filmelbeszélés kialakulásaAz Edison-cég filmjei(1894–96-ból)Lumiere-cég: A munkaidő vége[La Sortie des usines Lumiere] (1895), A vonat érkezése[L’Arrivée d'un train à La Ciotat](1895), A kisbaba reggelije[Repas de bébé] (1895), A megöntözött öntöző[L’Arroseur arrosé] (1895), egyéb Lumiere-filmekGeorges Mélies: Utazás a Holdba[Le Voyage dans la lune] (1902), egyéb Mélies-filmek (1896–1914-ből)a Pathé-cég korai filmjeiés filmhíradóiEdwin S. Porter: Egy amerikai tűzoltó élete [Life of an American Fireman] (1903), A nagy vonatrablás [The Great Train Robbery] (1903)David Wark Griffith: A magányos villa [The Lonely Villa] (1909)David Wark Griffith: A lonedale-i távírászlány [The Lonedale Operator](1911)Birt Acres: A hullámzó tenger Dovernél [Rough Sea at Dover] (1896)Robert William Paul: A Derby [The Derby] (1896)George Albert Smith: A nagymama nagyítója [Grandma's Reading Glass] (1900)James Williamson: A nagy nyelés [The Big Swallow] (1900]George Albert Smith: Mary Jane balesete [Mary Jane’s Mishap] (1903)Az európai és az amerikai film az 1900-as és 1910-es évekbenKeystone-filmek Buster Keaton, Harold Lloyd valamint Laurel és Hardy (Stan és Pan) rövidfilmjeiAndré Calmettes–Charles Le Bargy: A Guise herceg meggyilkolása [L’Assassinat du Duc de Guise] (1908)Urban Gad: A züllés útján [Afgrunden] (1910)Giovanni Pastrone: Trója pusztulása [La Caduta di Troia] (1910) Enrico Guazzoni: Quo vadis? (1912)Jakov Protazanov: Szergij atya [Otyec Szergij] (1912)Giovanni Pastrone: Cabiria (1914)David Wark Griffith: Amerika hőskora [The Birth of a Nation] (1915) Charlie Chaplin: A csavargó [The Vagabond] (1916)David Wark Griffith: Türelmetlenség [Intolerance: Love's Struggle Throughout the Ages] (1916)Charlie Chaplin: A kivándorló [The Immigrant] (1917)David Wark Griffith: Letört bimbók [Broken Blossoms or The Yellow Man and the Girl] (1919)Mauritz Stiller: Arne úr kincse [Herr Arnes pengar] (1919)Victor Sjöström: A halál kocsisa [Körkarlen] (1921)Carl Theodor Dreyer: Jeanne d’Arc szenvedése [La passion de Jeanne d’Arc] (1928)Francia avantgárdok Hans Richter: Ritmus ’21 [Rhytmus 21] (1921)Abel Gance: Száguldó kerék [La Roue] (1923) Germaine Dulac: Beudet asszony mosolya [La Souriante Madame Beudet] (1923) René Clair: Felvonásköz [Entr’acte] (1924)Fernand Léger: Gépi balett [Ballet mécanique] (1924)Marcel L’Herbier: A kegyetlen asszony [L’Inhumaine] (1924)Dimitri Kirsanoff: Ménilmontant (1926)Abel Gance: Napoleon [Napoléon](1927)Walter Ruttmann: Berlin, egy nagyváros szimfóniája [Berlin: Die Symphonie der Großstadt] (1927)Jean Epstein: Az Usher-ház bukása [La Chute de la maison Usher] (1928)Germaine Dulac: A kagyló és a lelkész [La Coquille et le clergyman] (1928)Hans Richter: Délelőtti rémálom [Vormittagsspuk] (1928)Luis Bunuel –Salvador Dali: Az andalúziai kutya [Unchien andalou](1929)Jean Vigo: Nizzáról jut eszembe [A propos de Nice] (1930)Német expresszionista filmRobert Wiene: Dr. Caligari[Das Cabinet des Dr. Caligari] (1920)Paul Wegener: Golem [Der Golem, wie er in die Welt kam] (1920)Friedrich Wilhelm Murnau: Nosferatu, a félelem szimfóniája [Nosferatu, eine Symphonie des Grauens] (1922)Friedrich Wilhelm Murnau:Az utolsó ember[Der Letzte Mann] (1924)Henrik Galeen: A prágai diák [Der Student von Prag] (1926)Fritz Lang: Metropolis (1927)Georg Wilhelm Pabst: Pandora doboza [Die Büchse der Pandora] (1929)Szovjet montázsfilmSzergej Mihalovics Eisenstein: Sztrájk [Stacska] (1925)Szergej Mihalovics Eisenstein: Patyomkin páncélos[BronyenoszecPotyomkin] (1925)Szergej Mihalovics Eisenstein: Október [Oktyabr] (1928)Dziga Vertov: Ember a felvevőgéppel[Cselovek sz kinoapparatom] (1929)Dziga Vertov: Filmszem [Kinoglaz] (1924)Lev Kulesov: Mr. West különleges kalandjai abolsevikok országában[Nyeobicsajnie prikljucsenyija misztera Westa v sztranye bolsevikov] (1924)Alexandr Dovzsenko: Föld [Zemlja] (1930)Vszevolod Pudovkin: Anya [Maty] (1926)Vszevolod Pudovkin: Szentpétervár végnapjai[Konec Sent-Peterburga](1927)HangosfilmváltásAlan Crosland: A dzsesszénekes [The Jazz Singer] (1927)Lloyd Bacon: Az éneklő bolond [The Singing Fool] (1928)Alfred Hitchcock: Zsarolás [Blackmail] (1929)Luis Bunuel: L’Age d’or (1930)René Clair: Sous les toits de Paris(1930)Josef von Sternberg: A kék angyal [Der Blaue Engel](1930)Fritz Lang: M–Egy város keresi a gyilkost [M] (1931)Az európai film az1930-40-es évekbenJean Vigo: Magatartásból elégtelen [Zéro de conduite: Jeunes diables au collège](1933)Alexander Korda: VIII. Henrik magánélete [The Private Life of Henry VIII] (1933) Fritz Lang: Dr. Mabuse végrendelete [Das Testament des Dr. Mabuse](1933)Jean Vigo: Atalanta [L'Atalante] (1934)Alfred Hitchcock: A 39 lépcsőfok [The 39 Steps] (1935)Harry Watt–Basil Wright: Éjszakai posta [Night Mail] (1936)Julien Duvivier: Az alvilág királya [Pépé le Moko] (1937)Jean Renoir: A nagy ábránd [La Grande Illusion] (1937)Marcel Carné: Ködös utak [Le Quai des brumes] (1938)Jean Renoir: Állat az emberben [La Bete humaine] (1938)Marcel Carné: Mire megvirrad [Le Jour se leve] (1939)Jean Renoir: A játékszabály [La Regle du Jeu] (1939)Alexander Korda: Lady Hamilton [That Hamilton Woman] (1941)A diktatúrák és a filmSzergej Vasziljev –Georgij Vasziljev: Csapajev (1934)Leni Riefenstahl: Az akarat diadala [Triumph des Willens] (1935)Veit Harlan: Jud Süss (1940)Szergej Mihalovics Eisenstein: Rettegett Iván I-II. [Ivan Groznij] (1944, 1958)Az olasz neorealizmusLuchino Visconti: Megszállottság[Ossessione] (1943)RobertoRossellini: Róma nyílt város [Roma, città aperta] (1945)RobertoRossellini: Paisá (1946)VittorioDe Sica:Fiúk a rács mögött [Sciuscià] (1946)RobertoRossellini: Németország 0 év [Germania anno zero] (1948)Luchino Visconti: Vihar előtt [La Terra trema: Episodio del mare] (1948)VittorioDe Sica:Biciklitolvajok [Ladri di biciclette] (1948)GiuseppeDe SantisKeserű rizs [Riso amaro] (1949)VittorioDe Sica:Csoda Milánóban [Miracolo a Milano] (1951)VittorioDe Sica:A sorompók lezárulnak [Umberto D.] (1952)A klasszikus hollywoodi film az 1920-as és 1930-as évekbenRobert Flaherty: Nanuk, az eszkimó[Nanouk of the North] (1922)Fred C. Newmeyer–Sam Taylor: Felhőkarcoló szerelem [Safety Last!] (1923)Erich von Stroheim: Gyilkos arany [Greed] (1924)John Ford: A tűzparipa [The Iron Horse] (1924)Buster Keaton: A navigátor [The Navigator] (1924)Charlie Chaplin: Aranyláz [The Gold Rush] (1925)Rupert Julian: Az operaház fantomja [The Phantom of the Opera] (1925)Fred Niblo: Ben Hur [Ben-Hur: A Tale of the Christ] (1926)Buster Keaton: A generális [The General](1927)Josef von Sternberg: Marokkó [Morocco](1930)William A. Wellman: A közellenség [The Public Enemy] (1931)Mervyn LeRoy: A kis Cézár [Little Caesar] (1931)Tod Browning: Drakula [Dracula] (1931)James Whale: Frankenstein (1931)Merian C. Cooper–Ernest B. Schoedsack: King Kong (1933)Frank Capra: Ez történt egy éjszaka [It Happened One Night] (1934)Sam Wood: Botrány az Operában [A Night at the Opera] (1935)Mark Sandrich: Frakkban és klakkban [Top Hat] (1935)John Ford: A besúgó [The Informer] (1935) Fritz Lang: Fury(1936)Charlie Chaplin: Modern idők [Modern Times] (1936)Michael Curtiz–William Keighley: Robin Hood kalandjai [The Adventures of Robin Hood](1938)Victor Fleming: Elfújta a szél [Gonewith the Wind] (1939)Ernst Lubitsch: Ninocska [Ninotchka] (1939)John Ford: Hatosfogat [Stagecoach] (1939)Victor Fleming: Óz, a csodák csodája [The Wizard of Oz] (1939)Frank Capra: Becsületből elégtelen [Mr. Smith Goes to Washington] (1939)William Wyler: Üvöltő szelek [Wuthering Heights] (1939)A klasszikus hollywoodi film az 1940-es és 1950-es években Alfred Hitchcock: A Manderley-ház asszonya [Rebecca] (1940)Orson Welles: Aranypolgár [Citizen Kane] (1941)John Huston: A máltai sólyom [The Maltese Falcon] (1941)Preston Sturges: Sullivan utazásai [Sullivan’s Travels] (1941)Michael Curtiz: Casablanca (1942)Orson Welles: A csodálatos Ambersonok [The Magnificent Ambersons] (1942)Rene Clair: Boszorkányt vettem feleségül [I Married a Witch] (1942) Ernst Lubitsch: Lenni vagy nem lenni [To Be or Not to Be] (1942)George Cukor: Gázláng [Gaslight] (1944)Otto Preminger: Valakit megöltek [Laura] (1944)Billy Wilder: Gyilkos vagyok [Double Indemnity] (1944)Frank Capra: Az élet csodaszép [It's a Wonderful Life] (1946)Howard Hawks: A hosszú álom [The Big Sleep] (1946)William Wyler: Életünk legszebb évei [The Best Years of Our Lives] (1946)Orson Welles: A sanghaji asszony [The Lady from Shanghai] (1947)John Ford: Apacserőd [Fort Apache] (1948)Alfred Hitchcock: A kötél [Rope] (1948)John Huston: A Sierra Madre kincse[The Treasure of the Sierra Madre] (1948)George Cukor: Ádám bordája[Adam's Rib](1949)John Huston: Aszfaltdzsungel[The Asphalt Jungle] (1950)Stanley Donen–Gene Kelly: Ének az esőben [Singin' in the Rain] (1952)Alfred Hitchcock: Szédülés [Vertigo] (1958)Howard Hawks: Rio Bravo (1959)William Wyler: Ben Hur (1959)Alfred Hitchcock: Észak-Északnyugat [North by Northwest] (1959)George Pal: Az időgép [The Time Machine] (1960)A dokumentumfilm az1920-asévektőla cinéma véritéigRobert Flaherty: Nanuk, az eszkimó [Nanouk of the North] (1922)Dziga Vertov: Filmszem [Kinoglaz] (1924)Walter Ruttmann: Berlin, egy nagyváros szimfóniája [Berlin: Die Symphonie der Großstadt] (1927)Dziga Vertov: Ember a felvevőgéppel [Cselovek sz kinoapparatom] (1929)John Grierson: Heringhalászok [Drifters] (1929)Jean Vigo: Nizzáról jut eszembe [A propos de Nice] (1930)Leni Riefenstahl: Az akarat diadala [Triumph des Willens] (1935)Harry Watt–Basil Wright: Éjszakai posta [Night Mail] (1936)Jean Rouch: Az emberi piramis[La Pyramidehumaine] (1961) A modern film és előzményei az 1950-es években.Alain Resnais: Szerelmem, Hiroshima [Hiroshima mon amour] (1959)Alain Resnais: Tavaly Marienbadban [L’Année dernière à Marienbad] (1961)Ingmar Bergman: A hetedik pecsét[Det Sjunde inseglet] (1957)Ingmar Bergman: A nap vége[Smultronstället] (1957)Federico Fellini: Bikaborjak[I vitelloni] (1953)Federico Fellini: A fehér sejk[Lo sceicco bianco] (1952)KuroszavaAkira: A vihar kapujában [Rashomon] (1950)Michelangelo Antonioni: A kaland[L' avventura] (1960)Michelangelo Antonioni: Barátnők[Le amiche] (1955)Roberto Rossellini: Európa 51[Europa 51] (1951)Az újhullámok kora (nouvelle vague, free cinema, kelet-európai újhullámok).Jean-Luc Godard: Bolond Pierrot[Pierrot le fou] (1965)Jean-Luc Godard: Hímnem-nőnem [Masculin, féminin] (1966)Jean-Luc Godard: Éli az életét [Vivre sa vie] (1962)Jean-Luc Godard: Kifulladásig[À bout de souffle] (1960)Agnès Varda: Cleo 5-től 7-ig [Cléo de 5 á 7] (1962) François Truffaut: Négyszáz csapás [Les quatre cents coups] (1959)FrançoisTruffaut: Lőj a zongoristára![Tirez sur le pianiste] (1960)Claude Chabrol: Unokafivérek[Les cousins] (1959)Louis Malle: Szeretők [Les amants] (1958)Francois Truffaut: Jules és Jim [Jules et Jim] (1961)Tony Richardson: Dühöngő ifjúság [Look Back in Anger] (1958)Tony Richardson: Egy csepp méz[A Taste of Honey] (1961)Tony Richardson: A hosszútávfutó magányossága[The Loneliness of the Long Distance Runner] (1962)Lindsay Anderson: Egy ember ára[This Sporting Life] (1963)Mihail Kalatozov: Szállnak a darvak[Letyat zsuravli] (1957)Grigorij Csuhraj: Ballada a katonáról[Ballada o szoldate] (1959) Szergej Paradzsanov: Elfelejtett ősök árnyai [Tyenyi zabitih predkov] (1964)Marlen Hucijev: Mi, húszévesek [Zásztava Iljicsa] (1964)Andrej Tarkovszkij: Iván gyermekkora[Gyetsztvo Ivana] (1962)Jerzy Skolimowski: Sorompó[Bariera] (1966)Andrzej Wajda: Csatorna[Kanal] (1957)Andrzej Wajda: Hamu és gyémánt[Popiol i diament] (1958)Jerzy Kawalerowicz: Éjszakai vonat[Pociag] (1959)Roman Polański: Kés a vízben[Nóz w wodzie] (1962)Evald Schorm: A pap vége[Farářův konec] (1969)Ivan Passer: Intim megvilágításban[Intimní osvětlení] (1966)Jan Němec: Az ünnepségről és a vendégekről[O slavnosti a hostech] (1966)Jaromil Jireš: Sikoly[Křik] (1963)Jiří Menzel: Szigorúan ellenőrzött vonatok[Ostre sledované vlaky] (1966)Juraj Jakubisko: Madarak, árvák ésbolondok[Vtackovia, siroty a blazni] (1969)MilošForman:Tűz van babám![Horí, má panenko] (1967) MilošForman: Fekete Péter[Černý Petr] (1963)Milos Forman: Egy szöszi szerelme[Lásky jedné plavovlásky] (1965) Vera Chytilová: Százszorszépek[Sedmikrásky] (1966) Dusan Makavejev: W.R., az organizmus misztériuma[W. R. -Misterije organizma] (1971)Az európai modern film nagy szerzői (Antonioni, Bergman, Bresson, Bunuel, Fellini, Pasolini, Tarkovszkij).Andrej Tarkovszkij: Iván gyermekkora[Gyetsztvo Ivana] (1962)Andrej Tarkovszkij: Andrej Rubljov(1969)Andrej Tarkovszkij: Tükör[Zerkalo] (1974)Federico Fellini: 8 és fél [Otto e mezzo] (1962)Federico Fellini: Az édes élet[La dolce vita] (1960)Federico Fellini: Cabiria éjszakái [Le notti di Cabiria] (1957)Federico Fellini: Országúton[La strada] (1954)Ingmar Bergman: A csend[Tystnaden] (1963)Ingmar Bergman: Úrvacsora[Nattvardsgästerna] (1963)Ingmar Bergman: Persona [Persona] (1966)Luis Bunuel: A Nap szépe[Belle de jour] (1967) Luis Bunuel: Nazarin(1958)Luis Bunuel: Öldöklő angyal[El ángel exterminador] (1962)Luis Bunuel: Viridiana(1961)Michelangelo Antonioni: A kaland[L' avventura] (1960)MichelangeloAntonioni: Az éjszaka[La notte] (1960)MichelangeloAntonioni: Kiáltás[Il grido](1957)MichelangeloAntonioni: Napfogyatkozás[L' eclisse] (1962)Pier Paolo Pasolini: A csóró[Accattone] (1961)Pier Paolo Pasolini: Mamma Róma(1962)Pier Paolo Pasolini: Máté evangéliuma[Il vangelo secondo Matteo] (1964)Pier Paolo Pasolini: Teoréma(1968)RobertBresson: Egy falusi plébános naplója[Journal d'un curé de campagne] (1950)Robert Bresson: Egy halálraítélt megszökött[Un condamné à mort s'est échappé ou Le vent souffle où il veut] (1956)Robert Bresson: Jeanne d’Arc pere [Le procès de Jeanne d'Arc] (1962) Robert Bresson: Zsebtolvaj[Pickpocket] (1959)Az európai művészfilm az 1970-es években. A német újfilm. Andrej Tarkovszkij: Tükör (1974)Bernardo Bertolucci: Az utolsó tangó Párizsban[Ultimo tango a Parigi] (1972)Dusan Makavejev: Sweet Movie(1973)Federico Fellini: Amarcord(1973)Federico Fellini: Satyricon (1969)Marco Ferreri: A nagy zabálás [Le grande bouffe] (1973)Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból [Scener ur ett äktenskap] (1973)Luis Bunuel: A burzsoázia diszkrét bája [Le charme discret de la bourgeoisie] (1972)Margarethe von Trotta: Ólomidő[Die Bleierne Zeit] (1981)Pier Paolo Pasolini: Decameron (1971)Pier Paolo Pasolini: Salo (1975)Rainer Werner Fassbinder: A szabadság ököljoga [Faustrecht der Freiheit] (1974)Rainer Werner Fassbinder: A zöldségkereskedő[Der Händler der vier Jahreszeiten] (1971) Rainer Werner Fassbinder: A digó(A vendégmunkás)[Katzelmacher] (1969)Volker Schlöndorff: A fiatal Törless[Der Junge Törless] (1966)Werner Herzog: Aguirre, Isten haragja[Aguirre, der Zorn Gottes] (1972)Wim Wenders: Az amerikai barát[Der Amerikanische Freund] (1977)Wim Wenders: Adolgok állása [Der Stand der Dinge] (1982)Új-Hollywood. Globowood –a kortárs film és a hollywoodi filmipar.Arthur Penn: Bonnie és Clyde[Bonnie andClyde] (1967)Bob Rafelson: Öt könnyű darab[Five Easy Pieces] (1970)Peter Bogdanovich: Az utolsó mozielőadás[The Last Picture Show] (1971)Martin Scorsese:Ki kopog az ajtómon? [Who is That Knocking at My Door?] (1967)Martin Scorsese: Aljas utcák[Mean Streets] (1973)Martin Scorsese: Taxisofőr[Taxi Driver] (1976)Steven Spielberg: Párbaj [Duel] (1971)George Lucas: Amerikai graffiti[American Graffiti] (1973)Francis Ford Coppola: A keresztapa[The Godfather] (1972)George Lucas: Csillagok háborúja [Star Wars] (1977)Steven Spielberg: Cápa[Jaws] (1975)Steven Spielberg: Az elveszett frigyláda fosztogatói [Raiders of the Lost Ark] (1981)Brian DePalma: Carrie(1976)Brian DePalma: Alibi test[Body Double] (1984) A filmes posztmodern Európában és Amerikában.Aki Kaurismaki: Gomolygó felhők[Kauas pilvet karkaavat] (1996)David Lynch: Kék bársony[Blue Velvet] (1986)Derek Jarman: Caravaggio(1986)Emir Kusturica: Macska-jaj [Crna macka, beli macor] (1998)Joel Coen: A halál keresztútján[Miller’s Crossing] (1990)Joel Coen: Véresen egyszerű[Blood Simple] (1984)Lars von Tier: Európa (1991)Lars von Tier: Idióták [Idioterne] (1997) Luc Besson: Metró [Subway] (1985)Leos Carax: A Pont-Neuf szerelmesei [Les amants du Pont-Neuf] (1991)Pedro Almodóvar: Asszonyok a teljes idegösszeomlásszélén[Mujeres al borde de un ataque de nervios] (1988)Peter Greenaway: A rajzoló szerződése[The Draughtsman's Contract](1982)Peter Greenaway: A szakács, a tolvaj, a feleségés a szeretője [The Cook, the Thief, His Wife & Her Lover] (1989)Quentin Tarantino: Kill Bill1-2 (1993; 1994)Quentin Tarantino: Kutyaszorítóban[Reservoir Dogs] (1992)Quentin Tarantino: Ponyvaregény[Pulp Fiction] (1994

Irodalmak

PALLASBÓL Bokor József (szerk.). A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET. ISBN 963 85923 2 X (1893–1897, 1998.). Hozzáférés ideje: 2009. szeptember 26.

Tartalomjegyzék Irodalom 5 Görög irodalom 6 Hindi nyelv és irodalom 10 Ir nyelv és irodalom 11 Izlandi nyelv és irodalom 11 Japáni nyelv és irodalom 12 Katalán nyelv és irodalom 12 Khaldea 13 Khinai nyelv és irodalom 14 Latin irodalom 17 1. Az első öt század (1/753-514/240) 17 2. Róma hatodik százada (514/240-621/133 18 a) Költészet. 18 b) Prózai irodalom. 18 3. Róma VII. százada (621/133-712/42) 19 a) Költészet. 19 b) Prózai irodalom. 20 4. Augustus korában (712/42;14. Kr. u.) 20 a) Költészet. 20 b) Prózai irodalom. 20 5. A kereszténység első százada (14-117) 21 a) Költészet. 21 b) Prózai irodalom. 21 6. A L. hanyatlásának korát (117-700) 22 Lengyel irodalom 22 A L. legelső korszakából 23 Lett nyelv és irodalom 25 Litván nyelv és irodalom 26 1. A porosz (ó-porosz) nyelv 26 2. A szorosabb értelemben vett litván nyelv 26 Magyar irodalom 26 Középkori magyar irodalom 27 A magyar irodalom kezdete. 27 Ősköltészet. 27 Nemzeti költészetünk az Árpád-királyok alatt. 28 Deák nyelvü magyar irodalom. 29 Magyar nyelvü irodalom. 29 Vallásos irodalmunk árpádkori emlékei. 30 Második korszak: 1525-1772 31 XVI. sz.-beli M. (Protestáns kor, a mohácsi vésztől a bécsi békéig, 1526-1606.) 31 XVII. századbeli M. (a bécsi békétől a szatmári békéig, 1606-1711.) 33 XVIII. század. (A pihenés kora, 1711-72.) 35 Az újabb magyar irodalom (1772 óta.) 37 Maláj nyelv és irodalom 49 Mongol nyelv és irodalom 50 Németalföldi nyelv és irodalom 50 Szépirodalom. 51 A tudományos irodalomnak 52 Modern irodalom. 53 Német irodalom 54 I. Pogány őskor, Nagy Károly trónraléptéig (Kr. u. 768.). 54 II. Ó-felnémet korszak. A Karolingok és Ottók kora (768-tól körülbelül 1050-ig). 55 III. Középfelnémet korszak (körülbelül 1050-1300). 57 IV. korszak. A hanyatlás kora, polgári költészet (1300-1500). 59 V. korszak. A reformáció kora (1500-1624). 61 VI. korszak. Az önállótlan utánzás kora (1624-1748). 63 VII. korszak. Az újfelnémet irodalom virágzásának kora (1748-1832). 65 VIII. korszak. Jelenkor, Goethe halálától (1832-től). 70 Norvég nyelv és irodalom 72 Olasz irodalom 73 1. A Dante előtti irodalom. 73 2. A triumvirátus. 74 3. A tudósok és a humanisták. 75 4. Az irodalom aranykora. 75 5. A jezsuiták és a spanyol befolyás kora. 76 6. A klasszicizmus túltengése. 77 7. A romanticizmus és a forradalmak kora. 78 8. A forradalom utáni irodalom. 79 Orosz nyelv és irodalom 81 XVIII. sz. 82 II. Katalin kora 82 XIX. sz. Az orosz irodalomban 83 A drámairodalomban 85 A fordítási irodalom 85 A tudományos irodalom 85 A földrajzi és etnográfiai irodalom 86 A jogtudomány irodalma 86 A nyelvtudományban és irodalomtörténetben 87 A műtörténelem 87 Kis-orosz nyelv és irodalom. 87 Örmény irodalom 89 Angol irodalom 91 I. Ó-angol korszak. (Az V. század közepétől a XI. századig) 91 II. A normann hódítástól Chaucerig. (1066-1400.) 92 III. A XV. századtól a restaurációig. 93 IV. A restaurációtól a XVIII. század végéig. 94 V. A XVIII. század végétől a jelenkorig. 97 VI. Jelenkor. 100 Tudományos irodalom. 104 Angolszász nyelv és irodalom 114 Parszi nyelv és irodalom 115 Pehlevi nyelv és irodalom 115 Persa nyelv és irodalom 115 Portugál irodalom 118 I. korszak (1200-1385). 118 II. korszak (1385-1521). 119 III. korszak. 120 IV. korszak. 121 V. korszak. 122 Provençal nyelv és irodalom 123 Román irodalom 124 Skót irodalom 125 Spanyol irodalom 126 Első korszak (a XII. sz.-tól kezdve a XV. sz. végéig). 126 Második korszak (XVI. sz.). 128 Harmadik korszak (XVII. sz.). 129 Negyedik korszak (XVIII. sz.). 131 Ötödik korszak (XIX. sz.). 131 Svéd irodalom 133 A svéd költészet legrégibb emlékei 134 Az újabb svéd szépirodalom 135 A XIX. sz. 135 Szanszkrit nyelv és irodalom 136 Szinghaléz nyelv és irodalom 138 Szír nyelv és irodalom 138 Arab irodalom 140 Tibeti nyelv és irodalom 147 Tót nyelv és irodalom 147 Török irodalom 148 Új-görög nyelv és irodalom 152 Zsidó irodalom 155 Első szakasz (ó-kor) 155 Második korszak (VIII-XV. sz.). 157 Harmadik korszak (XVI-XVIII. sz.). 161 Negyedik időszak napjainkig. 165 A zsidó irodalom Magyarországon 167 Bengáli nyelv és irodalom 168 Birmai nyelv és irodalom 168 Cseh nyelv és irodalom 169 I. korszak. 169 II. korszak. 169 III. korszak. 170 IV. korszak. 170 Dán nyelv és irodalom 171 Eszt nyelv és irodalom 174 Finn irodalom 174 Flamand nyelv és irodalom 176 Francia irodalom 176 Első korszak. Az őskortól 1050-ig. 176 Második korszak. 1050-től Szt. Lajos nagykoruságáig (1235). 177 Harmadik korszak. 1235-től a százéves háboru kezdetéig (1337). 178 Negyedik korszak. A százéves háboru kora. 179 Ötödik korszak. A középkor vége. 179 A XVI. század. 179 XVII. század. 184 XVIII. század. 188 Jelenkor. 192 A F. hatása a magyarra. 195 A F. magyar ismertetői. 197 Fríz nyelv és irodalom 197 Georgiai nyelv és irodalom 198 Délszláv nyelvek és irodalmuk 198 I. Bolgár nyelv és irodalom. 198 II. Szerb nyelv és irodalom. 199 III. Horvát nyelv és irodalom. 201 IV. Szlovén nyelv és irodalom. 202 Keresztény irodalom. 203 I. A görögöknél. 203 II. A rómaiaknál. 205 Keresztény költészet. 207 I. A görögöknél. 207 II. A latin keresztény költészetet 207

Irodalom (litteratura), az emberiség szellemi munkásságának az a köre, mely maradandó nyelvi alkotások (rendszerint irásba foglalt nyelvi termékek) létrehozásában nyilatkozik; I.-nak nevezzük az ily nyelvi alkotások bizonyos összegét is. A szerint, amint az egész emberiségnek, vagy csak egy-egy nemzetnek, vagy egy-egy kornak, egy-egy nemzedéknek, irói csoportnak ilynemü szellemi munkásságát értjük, szoktunk beszélni egyetemes (v. világ) irodalomról, nemzeti irodalomról, egy-egy kor irodalmáról stbl, továbbá formai és tárgyi csoportok szerint, költői és tudományos, történelmi, természettudományi irodalomról, egy-egy kérdés irodalmáról, hirlapirodalomról stb. Az I. körébe tartozik ugyan az iratlan irodalom is, egy-egy nép ősköltészete, a mai népköltés, mely a zenéhez, énekszóhoz füzi a maga szövegének állandóságát, s virágozhatik I. az irás felta-lálása előtt is, amennyiben hivatásos énekmondók, rapszódok nemzedékről-nemzedékre fentartják és gyara-pítják a nemzeti költészet kincstárát, de ez az irodalom csak költői irodalom lehet és kevés műformára szorítkozhatik. Az irás az I. fejlődésének igazi alapja, s nevezetesen a prózai irodalom létföltételeit az irás mesterségének ismerete adja meg, a könyvnyomtatás pedig kiterjesztette. Az I. jelentősége abban áll, hogy egy-egy nép, illetőleg az egész emberiség szellemi közössége testesül meg benne. Az I. oly eszköz, mellyel eszméinket, érzelmeinket és törekvéseinket, ismereteinket és eseményeinket egyrészt kortársaink közt álta-lánosíthatjuk, másrészt az utókorra hagyományozhatjuk. Igy az I. az emberiség szellemi munkásságában a folyamatosságot, állandóságot, következetességet képviseli és biztosítja. Egy nemzet irodalma pedig ama nép hagyományait, törekvéseit foglalja össze, művelődését szolgálja s faji egységének fenmaradását biztosítja. Egy nemzet összes irodalmi termelése, általánosan véve, annak a nemzetnek az egyetemes irodalma, be-leértve idegen nyelvü szellemi termékeit is. A mi régibb irodalmunk nagyobb része latin nyelvü, s azok a latin nyelvü iratok is, mint a magyar elme művei, a magyar irodalomhoz tartoznak. Szorosabban véve csak a magyar nyelvü irodalmat értik e néven. Sajátlag nemzeti irodalomnak azon irodalmi ágak összegét lehet neveznünk, melyeknek történelmében nemzeti felfogás és érzés nyilatkozhatik, igy első sorban a költői, azu-tán a szónoki, filozofiai, történelmi irodalmat. Az egyes irodalmak hatnak egymásra, különösen a fejlettebb irodalmak a kevésbé fejlett vagy kezdetleges irodalmakra, igy hatott p. a görög irodalom a rómaira, s az egész antik irodalom főleg a renaissance óta az ujabb népek I.-ára, a mult században és azelőtt a francia a németre, a mult század végén a klasszikus és a nyugateurópai I.-ak a mienkre; de a nagy, kifejlett irodalmak is hatnak egymásra kölcsönösen, s éppen e szellemi közlekedés adja a világirodalmat. Irodalomtörténet az a tudomány, mely az I. keletkezését, fejlődését és alakulásait vizsgálja és magyarázza, kinyomozza az irodalmi jelenségek okait és összefüggését. Lehet ugyan az I.-történet tisztán leiró is, amennyiben mintegy csak külső képét adja az I. életének, előadván különböző változásait, ismertetvén az irókat és a műveket; sokkal tudományosabb és értékesebb azonban ennél az az I.-történet, mely az I. életének törvényeit, föltételti kutat-ja. V. ö. Magyar Irodalom, Világirodalom (szinkronisztikus áttekintéssel), továbbá Német, Francia irodalom stb.; a bibliográfiát is I. az illető cimek alatt. Görög irodalom Mint minden népnél, a görögöknél is a költészet a fölhevült lélek magasabb szárnyalásából fakadt; a bánat (gyászénekek), öröm (lakodalmi, nász-, szüreti dalok), hála, imádság, ünnepek, igéző és jósló mondások, tisztítkozó szertartások, varázslatok stb. adtak alkalmat nyilvánulására. gazdag himnusirodalomnak kellett lennie; legalább erre mutatnak a mondaköltésnek maradványai, amelyek a trákoknál a papi rend szerzeményei voltak. A muzsák kultusza is Trákiából indul ki, s az ősrégi költők; Orphesus, Eumolpos, Musaios, Thamyris és Olen szintén a mondai (t.i. az Olimposz-hegy körüli) Trákiába utalnak bennünket, mint az ősrégi vallásos költés hazájába, sőt még a későbbi papköltők is (p. az Eumolpidák Eleuziszban) ama régi költőktől származtatták magukat. Az istenek tetteit foglalták ők versekbe s a tőlök szerzett versezetek szolgáltak átmenetül a hősköltéshez, amely már az emberek vitézi dolgaival is foglalkozott. A görög hősök nagy tetteinek csakhamar akadtak dalosai, akik várról-várra, udvarról-udvarra járva dicsőítet-ték az elődök viselt dolgait, ugy hogy csakhamar az ihletett dalosoknak egész rendje keletkezett, mely főkép a nagy nemzeti vállalatokat örökítette meg. Nagy virágzásnak indult a hősköltészet Kis-Ázsiának verőfényes ege alatt, ahol a kereskedelmi mozgalmak, kivándorlások stb. nagy harcokat idéztek elő, s a költőknek (aoidoszok, énekesek) valóságos iskolája (céhe, társulata) támadt, amely aztán nemzedékről-nemedékre örö-kítette át a vitézi tettekről szóló énekeket. Ezek az énekek hovatovább elterjedtek az egész görög világban, s csak egy nagy szellemnek kellett születnie, hogy belőlük művészi egészet alkosson: azonnal megszülethetett a nagy nemzeti epopeia, aminőt kettőt birunk, az Iliast (Iliosz városáról való költemény) és az Odysseiát (odysseusi történet); alkotásuk Homeros nevéhez füződik. Homerosnak tanítványai és énekeinek terjesztői, a Homeridák (főkép Kiosz szigetén, vándor dalosok, rapszódoszok) hivatásuknak tartották mesteröknek éne-keit épségben fentartani és az utódokra átörökíteni, ugy hogy ama hősköltemények csakhamar a hellén nép-nek édes-övéi lettek, főkép miután a költő-versenyek a nagy nemzeti játékokon meghonosodtak (l. Epikus ciklus). Ugyancsak Homeros kora után keletkeztek az istenek tetteiről az u.n. homerosi himnusok (Homeros neve alatt 34 van ilyen), amelyeket a rapszódoszok a homerosi époszok szavalása közben bevezetésképen szoktak előre bocsátani. A költészet ujabb gyarapodást nyert Hesiodosban (száz évvel Homeros után), aki a genealogikus és didaktikus (tanító) költésnek volt atyja Theogoniájával és Művek és napok c. mezőgazda-ságba vágó művével. Neki is, épp ugy mint Homerosnak, akadtak követői, akik Hesiodosi iskola néven for-dulnak elő. Egész a VII. sz. elejéig tartott az epikai költés uralma, amidőn a lira kezdi átvenni tőle a szerepet. Az istenek ünnepei, a győzelmek emléknapjai, vagy a halottas napok stb. adtak alkalmat nyilvánulására. Versformául a distichon (hexameter + pentameter) szolgált, s mivel fuvolával kisérték az ily költeményeket, elegiának nevezetek minden ily fajta versezetet (elegosz örmény nyelven a. m. fuvola), akár szomoru, akár vig tartalmuk volt. Az elegia hires képviselői: efezoszi Kallinos (VII. sz. első fele), a fidnaii Tyrtaios (680 körül) harci dalokat zengettek; mások pedig, miként Solon (639-559) e költeményfajt a politika szolgálatába szegődtették; ismét mások, mint megarai Theognis (540 körül), miletoszi Phokylides az elmélkedő, filozofá-ló, sőt az erótikus elemet is belevitték, igy kolofoni Mimnermos (VII. sz. vége) és keoszi Simonides (556-468) körül), sőt ez utóbbi megható sirfeliratokra (epigrama) is felhasználta az elegiai versformát. Nemsokára az eposzi versfajtól kevéssé különböző elegiai versmértéket is egy ujabb versalak váltotta föl, t. i. a jambus (tréfa, guny) melyet a paroszi Archilochos (650) művelt ki s metsző gunyolódásokra használt föl. Bár művei, épp ugy mint a többi lirikusokéi, néhány kivétellel csak sovány töredékekben (kiadta őket Bergk) maradtak fenn, a régiek itélete mégis uj költői korszak megnyitójául hirdeti őt, s az ő iskolájából kikerülteknek kell tekintenünk amargoszi Simonidest (625) és efezoszi Hipponaxot (560). Ugyancsak a jambusi versformát művelte a meseköltés is, bár maga Aisopos (l.o.) még csak prózában terjeszté meséit. Nagy segítségére volt a lirának ama fejlődés, melyet a zene tett antisszai (Leszboszban) Terpandros által (676 Kr. e.), aki a melikus lira (a mai dal) megalapítója lőn. Ez az Apollón-ünnepeken az u.n. nomoszok (szöveg nélküli dallamok) előadását művészibbé tette azáltal, hogy az eddigi négyhuros hangszert héthurosság változtatta s a költeményeket karokkal adatta elő. Az ő művének folytatója és tökéletesítője volt a szintén Spártában tartózkodó (ered. lidiai) Alkman (660); a metimnai Arion pedig valamivel később (625-585) a ditirambosznak adott művészi alakot. Ekkor vált szét a lira két részre, vallásos és világi (szerelem stb.) fajtára; amaz különösen Peloponnezusban és Sziciliában a dóroknál divott, emez az eoloknál Leszbosz szigetén. maga a nyelvjárás is elkülöníté a két fajt, másrészt az előadás módja is megkülönbözteté őket, a dór karköltést ugyanis tánccal, az eol lirát pedig huros hangszerrel és fuvolával kisérték, s mig az eol az emberi kebel egyszerübb érzéseit zengte, addig a dór a fenség körében mozgott. Az eol lira képviselői: a szabadság-szerető Alkaios (VII-VI. sz.) s a szerelem költője, Sappho (nő), mindketten leszbosziak és kortársak, valamint a szerelmi és bordalok szerzője: teoszi Anakreon (550), aki után már csak u. n. szkolionok (borozás közben ráköszöntő, váltogató dalok) divatoztak. Ellenben felvirágzott és nagy kedveltségnek örvendett a dór karköltés, mely az ünnepies alkalmakat szolgálta és himnusokban, paiánokban (győzelmi dalok), vallásos (körmeneti) énekekben s különféle dicsőítő és alkalmi költeményekben maradt ránk. Művelői közül himerai Stesichoros (640-555) volt az, aki a hármas (strófa, ellenstrófa és epódosz a. m. utóének) tagolást bevitte a karköltésbe. Az ő művét folytatták regioni Ibykos (536), keoszi Simonides és unokaöccse Bakhylides (460), de legfőbb fokra tébei Pindaros (522-442) emelte, aki Homerosszal egyenlőrangu költőjévé lett a görögöknek azon hősökre irt ódái által, akik a négy nemzeti ünnepen győztesek voltak. Athénnek Perikles alatti aranykorszakába esik a drámai költés virágzása. Eleinte a dráma nem volt egyéb Dionysos (Bacchus) isten tiszteletére tartott ünnepségnél, amelyen karénekben zengték és tánccal kisérték az isten szenvedéseit (tragédia a. m. bakkecskék dala, mert a szereplők kecskebőrbe öltöztek, mint aféle szatiroszok), v. örömeit (komédia). Az athéni Thespis (536) volt az, aki a karének és a tánc közé a szinész elbeszélését iktatta s a szereplő személyeket álarccal látta el. Az első igazi drámairó és művész volt eleuziszi Aischylos (l.o.) ki a második szinészt alkalmazván, a párbeszédet lehetővé tette. Mind neki, mind az athéni Sophoklesnek (496-406) csak 7-7 darabja maradt fenn, holott mindegyikök 70-100 szinmüvet irt. Sophokles alkalmazta a harmadik szinészt, a kart 12 személy helyett 15-re egészítette ki, azonkivül szinpadi díszesebb kiállítás, a szereplő személyek lélektani jellemzése és emberiebbé tétele s a nyelv finomítása füződnek ne-véhez. A harmadik nagy tragikus, Euripides (l.o.) már a felvilágosodottság s a korabeli szofisztika költője volt; azért a régi vallásos irány nála már kiveszőben van, bár a szenvedélyek és szerelem kidomborítása közel juttatják a modern kor felfogásához. E három nagy költőn kivül még számosan művelték a tragédiát, de műveik vagy elvesztek, v. csak töredékekben maradtak fenn. Az eredetileg szintén Dionysos isten tiszteletére rendezett vig ünnepekben kell keresnünk a komédia csiráit (komédia a. m. falusi dal v. vigadó csapatnak dala). Ez a műfaj az athéni Aristophanes-nak köszöni (446-385 Kr. e., teljesen 11 darabja maradt fenn) virágzását, aki csapongó jókedvvel s maró gunnyal kiséri a korabeli állapotokat, mosdatlan szájjal beszél mindenről, ami körüle történik, kiméletlenül rántja le a leplet az u. n. nagy emberekről s teszi őket guny tárgyává; mindazáltal célja mindig jó és erkölcsös, mert javítani akar. Vele együtt Kratinos és Eupolis alkották a vigjátékiróknak u.n. régi iskoláját, melynek politikai s egyuttal erkölcsjavító volt az iránya. De a demokraciának elfajulásával s a szofisztika uralomra jutásával a komikusok a régi erkölcsök, a hagyomány és vallás kigunyolásában lelték kedvöket, p. Antiphanes (408-332) és Alexis (382-287). Még a IV. sz.-ban kapott erőre a társadalmi vigjáték, mely a köznapi élet számtalan furcsaságait, ferdeségeit vitte a közönség elé; művelői voltak: Menandros (320 körül), Philemon. Diphilos, Poseidippos stb., akiknek műveit a római vigjátékirók (Plautus és Terentius) átdolgozásaiból ismerjük. Virágzottak továbbá a vigjáték alsóbb fajai: a bohózatok és mimoszok (szirakuzai Sopphron 420 körül) is, amelyeket a rómaiak kedveltek meg hazájokban, Itáliában, főleg a görög befolyásnak általánossá válta után: mig a költészet egyéb ágai ez időben csak elvétve találtak mivelőkre. A VI. sz. közepén kezd a próza mutatkozni. Ez is, mint az eposz, Kis-Ázsiában lel talajra azon természetböl-cselők (Anaximenes, Anaximandros, efezusi Herakleitos, klazomenéi Anaxagora) által, akik a lét okait ku-tatván, annyi tévedésbe estek, majd Alsó-Itáliában Pitagoras bölcseleti iskolája által. Az első iró, akitől a próza terén töredékeink vannak, sziroszi Pherekides (560 körül) volt. Igazi fejlődését azonban a próza csak később, a történetirás-ban találta meg. A történetirók előfutáraiul tekinthetjük az u. n. logográfoszokat (mondairók), akik a helyi és családi hagyományokat minden műértelem és kritika nélkül dolgozták fel, ami-nők voltak: miletoszi Hekataios és leszboszi Hellanikos. Ámde a történetirásnak valódi atyja: halikarnasszusi Herodotos (485-424), aki 9 könyvre terjedő művében nagy utazásai alatt szerzett földrajzi, néprajzi stb. tapasztalatait kellemes mesélő módon vegyíti az egyiptomi és keleti (lid, méd és persa) népek történeteibe, az 5. könyvtől végig pedig azt a dicső küzdelmet festi, melyet a persa háboruk nevén ismer a történelem. Mig azonban Herodotos az eseményeket egyszerüen elbeszéli, addig az athéni Thukydides 8471-400., megirta 8 könyvben, bár befejezetlenül, a peloponnezusi háboru történelmét, melyben ő maga is részt vett) már az események rugóit is kutatja s az eseményeket a szereplő személyek lelkén át vizsgálja. vele egy irányban működött az athéni Xenophon (444-354), a tizezer görög hadjáratának (Anabasis, 7 könyv), a persa birodalom alapítójának, Kyrosnak (Kyrupaideia, 8 k.) és a görögök történelmének (Hellénika, 7 k.) irója, aki azonkivül min filozofus (Apomnémoneumata v. Memorabilia Socratis), gazdasági (oikonomikos stb.) és politikai (Lakedaimoni állam stb.) iró is jeleskedett. Kivülök e korban még knidoszi Ktesias irta meg a persa birodalom történelmét részrehajlólag, később pedig kioszi Teopompos Fülöp makedon király korát és még sokan foglalkoztak a maguk korának v. egyes nevezetes férfiak életének megirásával, sőt Ephoros Görögor-szágnak egyetemes történelmét is egybefoglalta. Végül az Atthis-irók nevén előforduló historikusok (Kleitodémos, Philochoros stb.) az Attikáról szóló krónikákat dolgozták fel a logográfoszok szellemében. A próza kifejlődésére nagy hatással volt a szónoklat. Periklés századában, midőn a szabad szólás virágkorát élte, egymás után támadtak a nagy politikai szónokok. Csakhamar egybefoglalták a szónoki művészetnek elméletét is, még pedig elsőben a sziciliai Korax ügyvédő s utána a szofisták, akik a prózai stilusnak valódi művészei voltak, s főleg ezen irányban tettek az irodalomnak olyan szolgálatot, mely majdnem minden egyéb romboló hatásukat feledteti. Protagoras és Gorgias voltak a retorika mesterei, s a későbbi retorok és prózairók mind az ők és társaik hatása alatt állanak. Antifon (480-410) és kortársa, Andokides, továbbá Lysias (458), Sokrates (436-338), Isaios (400-340), Lykurgos (408-323), Deinarchos (361-291) és Hypereides az ő iskolájokban nőttek föl. Szokásban volt a beszédkészítés is a járatlanok számára, hogy a törvényszék előtt hatásosan védekezhessenek. A szólás és stilus művészete azonban legfőbb fokát Demosthenes-ben (383-322) és ellenfelében, Aischines-ben (389-314) érte el, akiknek szomoru emlékü vetélkedése a görög szabadságra oly végzetessé vált. utánok már hanyatlásnak indult a szónoklat, mert a szabad szó elköltözött Görögország köztereiről, s visszavonult retorika alakjában az iskolákba, hogy ott puszta mesterkéltséggé fajuljon. A szofisták bölcseleti működésének, amennyiben rombolólag hatottak az objektiv tudás, néphit és erkölcs világában, Sokrates (469-399, az étika és dialektika megalapítója) tanítása állota utját s tanaikat a salaktól ő tisztította meg. Maga ugyan nem hagyott hátra iratokat; de tanítványai, Xenphon, Platon stb. fenntartották emlékét és tanítását, fejlesztették filozofiáját, később pedig több iskolára, felekezetre szakadtak. Leghiresebb tanítványa volt Platon (l.o.) aki az idealizmus megalapítója. Ennek pedig tanítványa (nem követője) Aristoteles (l.o.) a realizmus alapítója, akit a tudás egész birodalmára kiható s alapvető működése mind maig a világ szellemóriásai közé iktat. Követői egy-egy külön tudományágat választottak működésük teréül, igy Teophrastos (372-287) a növény- és ásványtant, Aristoxenos a zenét, Dikaiarchos a földrajzot és történelmet. E korban az orvostudomány is művelőre akadt Hippokratesban (460-377). Nagy Sándortól a római császárság megalapításáig (hellénisztikus, alexandriai kor). Nagy Sándor halála után a görög nyelv világnyelvvé (koiné) lett, de a görög irodalom virágzásának természetes föltételei nem voltak már régi erejökben. Az irodalom tulajdonképeni talajából kiszakítva Alexandriába, majd Pergamonba plán-tálódott át, ahol a Ptolemaiosok és Attalidák alatt tudós irányt vőn. A költészet nem táplálkozott többé a tiszta nemzeti szellemből, azért természetes üdeségét elvesztette és nem volt egyéb frázisokba meg homályos képekbe öltöztetett szónoklatnál v. elmélkedésnél. Ami jobb termék akad is a tudós költők szerzeményei között (igy a hét tragikus csillagzatnak, pleiasnak nevezett iskola művei, amelyek közül legjobbak voltak Likophron művei), az is csak másodvirágzás számba mehet. Kedvelt műfajok valának: a rövid epikai költe-mények, tanító költemények, vigjáték, elegia és epigramma (ez utóbbi már a mai értelemben). Hires volt az éposz-irók közt rodusi Apollonios (237 körül) Argonautikája (4 könyv), valamint Aratosnak (270 körül) csillagászati műve (Fainomena) és Nikandrosnak orvostani költeményei (Teriaka a. m. a mérges állatok ma-rásának ellenszerei és Alexifarmaka a. m. mérgezett ételek ellenszerei), amelyek bár nagy nyelvművészettel, de igazi költőiség nélkül vannak irva. Érdemesebb munkásságot tapasztalunk a szerelmi elegia terén (Kallimachos 310-235. stb.), s a római irók (Ovidius, Propertius stb.) e részben az alexandriai iskola tanítvá-nyai voltak, valamint a pásztori v. idillikus költésben, amelyet utolérhetetlen tökéletességre emelt a szirakuzai Theokritos (280 körül). Szorgalmas és eredményes működést fejtettek ki az alexandriai irók a próza-irodalomban. A történetirás Nagy Sándor és a rákövetkező uralkodók (diadochosok) tetteit örökítette meg, egyesek pedig (Eratosthenes, Apollodoros) a kronologiát tették tanulmány tárgyává: igy Timaios (megh. 256), aki Szicilia történelmét irta meg s az olimpiasok szerint való időszámitásnak lőn megalapítója. E korban élt a pun háboruknak irója, a római birodalom világra szóló hivatásának hirdetője s az első igazi pragmatikus (oknyomozó) történetiró: Polybios (205-123). A földrajzban kitüntek: Eratosthenes (275-195, az első filologus = irodalomkedvelő), Nearchos, az utleirásban Polemon. De működésöknek fénypontja mégis a grammatika (egyuttal kritika) volt, amelyet az alexandriai tudósok emeltek valódi tudományos rangra. Mily nagy érdemeik voltak e téren Zenodotosnak, Aristophanesnak és Aristarchosnak, már előadtuk a Filologia történelme c. részben. Végül az exakt tudományok is hirneves művelőkre találtak; ilyenek valának: a geometriában Eukleides (320 körül) és Apollonios (250), a mekanikában szirakuzai Archimedés (287-212) és Heron, a csillagászatban Hipparchos, az orvosi szakban Herophilos. Csak a filozofia nem mutathat fel nagyobb alakokat, legfölebb a stoikus Panaitios (150 körül) és Poseidonios (megh. 45.), valamint az epikureus Philodemos említendők de önálló rendszert ezek sem alkottak. A görög irodalom a császárok korában (Augustustól Justinianusig, Kr. e. 30- Kr. u. 529., görög-római kor-szak). Miután Oktavianus Egyiptomot a római birodalomba kebelezte, a görög világ az uj viszonyokhoz alkalmazkodott, mert szellemi továbbfejlődésének föltételeit semmiféle irányban sem biztosíthatta magának uraitól függetlenül. Azért a görög irodalom iránya e korban hasonló az előző korszakéhoz, sőt a hódoltság állapotánál fogva még gyarlóbb szinben tünik föl amannál. A drámai költésben a mimoszok (utánzások), találnak mivelőkre, a lirai költés pedig Synesios himnusaiban és az Anakreon-utánzatokban fejeződik ki. a tanító költés most is divik, p. Oppianos (180 Kr. u.) Halieutikája a (halászatról) stb. Az éposz terén Quintus (Kointos) Smyrnaios (IV.sz. végén) Posthomerika c. művét és Nonnosnak (V.sz. elején) Dionysiaka-ját és Musaios-nak Hérón és Leandros-át említhetjük: valamint ebben a korszakban keletkezett egyrészt az u. n. Lithika (a drágakövek büvös erejéről) c., ujabb időben hiressé vált, misztikus (ortikus) tartalmu költemény, másrészt a számos, szebbnél szebb apigrammák gyüjteménye, melyet antologia (virágfüzér) néven ismer a világ. Végül Aisoposnak meseköltése is művelőre lelt Babrios-ban (Kr. u. III. sz.). Azonban a próza épp oly bő termést mutathat fel, mint az előző korszakban. Főleg a történetirásban tapasztalunk nagy buzgalmat, még pedig a világtörténelmet tárgyazó könyvek szerkesztésében; ide tartoznak sziciliai Diodoros-nak 40 könyvből álló Historiai könyvtára (a világ kezdetéről Caesar galliai hadjáratáig), halikarnasszusi Dionysios-nak Római Archeologiája (20 könyv) s egyéb műveltségtörténelmi iratai, azonkivül Josefos Flavios-nak Zsidó Archeologiája s a zsidó háboruról szóló iratai. Plutarchosnak (Kr. u. 46-120) ismeretes Párhuzamos Életrajzai (vannak filozofiai iratai is), Arrianos-nak (I. és II. sz.) Anabasisa (Nagy Sándor hadjáratáról a persák ellen), Appianos-nak (Hadrianus és Antoninus Pius alatt) Római Históriája (a királyoktól a maga koráig), Dio Cassius Cocceianus-nak (II. és III. sz.) ugyancsak Római Históriája (Aeneastól Alexander Severusig 80 könyv) és Herodianos-nak (III. sz.) a császárok történelmét tárgyaló műve (Marcus Aureliustól Gordianusig), végül a keresztény időszakból Zosimos-nak műve a császárokról (Augustustól 410-ig) és Eusebios-nak (V.sz.) Krónikája. A földrajzban Strabon (Kr. u. 19. irt általános földrajzot) és Klaudios Ptolemaios (Kr. u. 150., róla nevezett csillagászati és földrajzi rendszer feltalálója) halhatatlan nevet vivtak ki maguknak, Pausanias pedig az utleirás irodalmához járult hires Periegesisével (Kalauz Hellaszban). Az exakt tudományokban ismert nevek: Pappos (390) és Diophantos (360., matematika és geometria), Apollodoros (hadi gépek szerkesztője és Hadrianus építőmestere), pergamoni Galenos (orvos, szül. 131. Kr. u.) stb. A grammatikusok iskolája e korban is folytatta a nagy elődök munkásságát (l. a Filologia történelmében) és Didymos, Apollonos Dyskolos, Pamphilos (szótár) stb., hasznos műveket alkottak, ugyszintén az attikai irók (azért nevük: attikiszták) nyelvének feldolgozói, Harpokration (160) és Julius Pollux (Commodus alatt) is. A régiek szokásait, jellemző mondásait is fölelevenítették egyesek s érdekes, bár nem egészen megbizható adattárát irták össze: Athenaios (200 körül) és Joannes Stobaios (500 körül). A szabad szó hiányában a retorok a szónoklat elméletével foglalkoztak s közülök faleroni Demetrios (317 körül), Apsines, de főkép tarzoszi Hermogenes (II. sz.) ügyes könyveket irtak róla. Ezidétt támadt fel egyrészt a bölcselet és retorika ujjáélesztése, másrészt a pogány hit és irodalom megvédelmezése és fenntartása végett a szofisták felekezete. Sok jeles erő lépett a mondott célokért sorompóba, mint Dion Chrysostomos (Kr. u. 50.), Herodes Attikos (Kr. u. 143), Ailios Aristeides, de leghiresebbek voltak: szamoszatai Lukianos (120-200), rendkivül éleseszü, gunyolódó szellemü és sokoldalu iró, Klaudios Ailianos, Flavios Filostratos (III. sz.), továbbá a IV. sz.-ban Libanios és Julianos (apostata) császár (331-363). Egyrészt a levélformát (kötött tartalommal) tették honossá, amelynek segélyével terjesztették nézeteiket s az akkori társas életnek számtalan érdekes oldalát örökítették meg számunkra: másrészt a természet ölén fejlődő szabad szerelmet dicsőítő regényt, ezen uj műfajt, művelték s ezen a téren sok naiv elbeszélést költöttek, amelyek a középkori szép históriáknak szolgáltak mintául; legszebb köztük Longosnak pásztori regénye (Dafnisz és Chloe). Ennyiben tehát a szofisták még a szépirodalomnak is szolgálatot tettek, de fő- fő érdemök marad, hogy az ókor emlékeinek, dicsőségének, szép oldalainak folytonos és lelkes védelmezése által jó ideig meg tudták akasztani azt a rombolást, melyet a kezdődő kereszténység akart mérni a pogánykor emlékeire. A régi nevezetes filozofusok életét és jellemzését egyik szofista-társuk, Diogenes Leërtios, örökítette meg 10 könyvre terjedő munkájában. Velök egy időben a többi filozofus-iskola is követőkre talált, főleg az uj platonikus Plotinos (204-207), Porfirios (233-305), Jamblichos (IV.sz.) és Proklosban (410-485). 529. történt, hogy Justinianus császár a pogány filozofusok iskoláit bezáratta, s ezzel kezdődik a görög iro-dalomnak egy uj korszaka, a bizanci irodalom, mely folytatása a római korszaknak s Konstantinápoly elfog-lalásáig (1453) tart, s melynek munkásai (Suidas, Tzetzes, Eustathios stb.) folytatták a grammatikusok irányát s a retorok munkásságát, de több tekintetben önállóan is működtek. (L. Ujgörög irodalom.) A római-bizanci korszakba tartoznak a keleti egyházatyák (Alexandriai Kelemen, Origenes, Vazul, nyssai és nazianszoszi Gergely, Aranyszáju szt. János), valamint a hitvédők (apologéták: Justinos, Eirenaios) és hitvitázók iratai is, más szóval az ó-keresztény irodalom. Hindi nyelv és irodalom […] A hindi irodalom kezdetét mély homály fedi. Biztos adatok hiányában nem lehet meghatározni az egyes régi hindi-költők korát. Valószinüleg már a X. sz.-ot megelőző időben használták a kihalt s csak könyvekből ismert szanszkrit mellett az élő hindi, közönségesen csak nyelvnek (bhakha) nevezett szójárást irodalmi cé-lokra. Masz'ud, a jónevü persa költő volt az első némelyek szerint, ki a XI. sz.-ban egy hindi nyelvü költe-ménykötetet irt össze urdu módra arab betükkel. A száz évvel későbbi Csanddal, a radsputok Homerjével kezdődik az ismert nem moszlim hindi költők sora. Ez utóbbi urának, Prithivi rádsának, Delhi utolsó ind fejedelmének tetteit és a mohammedán betörőkkel folytatott makacs küzdelmet örökítette meg egy százezer verssorból álló költeményben. A történelmi és nyelvészeti szempontból egyaránt érdekes műnek eredetijét Beames és Hoernle adják ki Prithiraja Rasau of Chand Bardai Edit. in the original old Hindi by J. Beames and A.F.R. Hoernle (Kalkutta 1873-83). Kitünő helyet foglal el a XIII. sz. hindusztáni alig kezdődő irodal-mában Khoszrev (1233-1325), a mohammedán India legnagyobb költője, India papagálya (tuti i Hind), mint őt tisztelői nevezik. Kabir a hitujító, ki a hindi élőnyelvért lelkesülve, a holt szanszkrit használata ellen izga-tott és tanítványa Dharmadász, az Amar-mál (halhatatlan füzér) hitvitázó irat szerzője, a legismertebb hindi irók egyike a XV. sz.-ban. A következő (XVI.) sz.-ból közkedveltségnek örvend Bihar i Lal hindi költő, Szátszái (hétszáz) c. költeményfüzére, mely az indek kedvenc tárgyát, Krisna isten mulatozását a szép pász-tornőkkel irja le hétszáz érzelmes versben. Három elsőrangu költővel büszkélkedik a XVII. sz. hindi szép-irodalma. Ezek Szurdász, Tulszidász és Keszavadász. Egy népszerüvé vált mondás szerint Szurdász olyan mint a nap (célzás a költő nevére, mely a. m. a nap szolgája), Tulszidász mint hold, Keszavadász mint a csil-lagok, a többi költők csak afféle fel-felragyogó, pislogó fényü világító bogarak. Az urdu és dakhni költészet igazi virágzása csak a XVII. sz.-dal kezdődik. Hatim, Azád és Dsiván, ki számos munkát irt, tünnek ki az urdu és Váli a dakhni nyelvü irók közt. A XVIII. sz.-ban már annyi a jónevü hindi, hindusztáni és dakhni költő, hogy hosszadalmas lenne csak a nevezetesebbeket is felsorolni. A hindi-irodalom történetében mara-dandó nevet szereztek magoknak Ganga-Páti, a Vidsnján vilász (a mulattató tudomány), egy vallás bölcseleti mű szerzője; Birbhán, a «tiszták» (szádh) felekezetének alapítója és Rám Csaran, himnusiró és a róla nevezett szekta prófétája. A XIX. sz.-ban Mumin (megh. 1852.) a legjobb urdu költők egyike. Hat hosszu kettős verset (mesznevi) irt. Költeménykötete a páratlan (be nazir) büszke cimét viseli. V. ö. Garcin de Tassy, Histoire de la littérature Hindouie et Hindoustanie (2 kiad., Páris 1869-70. 3 köt). Ir nyelv és irodalom Az ir nyelv a kelta nyelvcsoport gadheli vagyis nyugati ágához tartozik és mind a fenmaradt emlékek száma, mint pedig a ma élő ir nép nagy száma által nagyfontosságu. 1871. 800 000-re tették azok számát, akik irül beszélnek. Irásjegyeik a rómaiak, de sajátszerü alakban, melynek meghonosítását szt. Patriknak tulajdonítják. Irodalmi emlékei közül legrégibb egy szt. Patriknak tulajdonított himnus s általában korán a kereszténység befolyása alá jutott. Az ir költészet nevezetes tulajdonsága a rimnek igen korai használata; a próza leg-magasabb fejlődését a krónikákban érte el. Midőn a boynei csata után Irország szabadsága és jólléte tönkre jutott, a bárdok is, kik addig az angol kormány üldözései dacára a nemzeti önállóság élesztői valának, el-hallgattak. Az utolsók egyike Tuslogh Carolan volt (szül. 1670., megh. 1737.); költeményeit más bárdok dalaival együtt kiadta Thurlory Haraiman és mások (Irish Minstrelsy or Bardic remains of Ireland, Dublin 1831, 2 köt.). Kiváló érdeküek továbbá az u. n. féni költemények, melyeknek gyöngyei az u. n. Ossziani dalok, Irország legszebb emléke. Ezen epikus költeményeket Macpherson adta ki és a homeri kérdés mintá-jára ezek is sok vitára adtak alkalmat, melynek végeredménye az, hogy a kiadó irországi kútfőből merített ugyan, de a nép ajkáról ellesett dolgokon sokat simított. A krónikások és annalisták közül a legnevezeteseb-beket kiadta O'Connor a Scriptores Rerum Hibernicarum c. gyüjteményében (Dublin 1814-26). Izlandi nyelv és irodalom […] Az ó-északi irodalomban az I. az egyetlen, amely nagyszámu eredeti költői művet mutathat föl. A Norvégiá-ból átplántált költésművészete a X. sz.-ban érte el virágzása tetőpontját. A XIII. században pedig oly próza-irodalom fejlődött ki Izlandban, amelyhez hasonlót egyetlen más germán törzsnél sem találunk. Az irodalom e szabad, tágkörü kifejlődéséhez hozzájárult a sok utazás is, amelyet a szigetország lakói tettek. A XII. szá-zad vége felé s a XIII. sz. elején jegyezték föl először az addig fönmaradt saga-k és történelmi hagyományok nagy részét. Ez eredeti följegyzések közül nagyon sok van az angol, német és skandináv muzeumokban. Izland irodalmát a prózai műveknek a verses művek fölött való tulsúlya jellemzi. Alig 30-40 költeményt maradt fönn teljesen korunkig az Edda-dalokon kivül. A töredékek a Snorra-Eddában vagy az egyes mon-dákban citatumokként szerepelnek. A költeményeket jellemzi az, hogy általában nem hosszuak. A leghosz-szabb száz nyolcsoros strófából áll. Versnemeik a Lljódahattr, a Fornyrdislag, Drotthvaett és a Runhenda (l. Északi irodalom). Közös mindezeknél az alliteráció. A Fornyrdislag a hazai mitosz és a hősköltemények alakja. Ebben az alakban maradtak ránk az Edda-dalok, a Harald, Eirik és Hakon norvég királyokról szóló dalok, a Haleygjatal. Egil Skallagrimsson (l. o.) költeményei, a Merlinusspá és a Hugtvunstmal. A drotthvaett a történelmi mondák és drapák, vmint az epigrammatikus improvizációk (lausavisur) alakja. Az izlandi prózairodalmon a maga nemében egyedül álló saga-irodalmat kell értenünk, kivéve persze a Thoroddsen Jón Th.-vel megindult legujabb novella- és regényirodalmat. Az izlandi saga (monda) azonban nem felel meg annak a fogalomnak, amelyet mi a mondához füzünk. A mi mondáink semmi esetre sem tartanak igényt arra, hogy történelmi hitelességet tulajdonítsunk nekik, az izlandi saga azonban az izlandi történelem, de ezenkivül még minden más tárgyu elbeszélést is értenek alatta. Számuk körülbelül 500. Tartalmukra nézve megkülönböztetünk teljesen (?) hiteles saga-kat és olyanokat, amelyeknek csak kiindulási pontja történelmi vaklóság. Aszerint amint Izland történelméről szólnak, vagy más skandináv, tehát idegen népekről, megkülönböztetünk Islendinga sögur és Fornmanna sögur-t. Mindenkiben a nyugalom hangja, szigoru objektivitás, egyszerüség és nagy jellemző erő van meg. Nevezetesebb saga-k: Eirbyggja saga, Vatns-daela saga (a legkiválóbb nemzetség-monda) Njalssaga, Egilssaga, Gunnlaugssaga; egész Izlandban el van terjedve a Landnámabók (az első betelepültek és utódaikról szóló genealogiai munka), s a Sturlungasaga (a Sturlung-család és Izland szabadsága megdöltének a története). A nem történelmi, tehát csak részben hiteles tárgyu saga-k két részre oszlanak, az első, a Fornaldarsögur Nordslanda. Ezek közé tartoznak: a Volsungasaga, Hálfssaga, Frithjófssaga, Hervararsaga, Bardarsaga. A második részhez, az ugynevezett Fornaldarsögur Sudrlandához tartoznak: a Magussaga, Konradssaga, Beverssaga, Alexanderssaga, s a Stjórn (az ótestamentom egy része). A saga-kon kivül az izlandi irodalomnak egész az ujabb időkig nem volt jelentékenyebb terméke. A XV. sz.-ban a saga-irodalom hanyatlásnak indult. Egyideig még föntartják a papköltők. A hanyatlás e korszakába esik a Lilja létrejötte (Eystein Asgrimsson), amely a megállapodást, sőt a föllendülést jelentette, a hanyatlás közepette. 1530 tájáig, a reformációig tartott a sülyedés. A reformáció ujra föllendítette az irodalmat. 1530. Arason Jon püspök fölállította az első könyvnyomdát. 1540. jelent meg az uj testamentom fordítása Odd Gottskalkssontól (megh. 1556.). Az ujjáébredés e korszakának nevezetesebb alakjai voltak még a XVIII. sz.-ig Hallgrimur Pjetursson, Eggert Olafsson, Jón Thorláksson, Sigurdur Pjetursson, az ujabb korban élt Gröndal Jónsson Benedek (megh. 1825.) és még sokan. Egyetlen nép sincs, amelynek kis számához mérten ennyi költője lett volna. Az uj-izlandi irodalom legfőbb ereje a lirai költészetben van. Ez uj irány kiválóbb képviselői bátran helyet foglalhatnak a világirodalom kimagasló alakjai közt. A korán elhunyt (1845) Hallgrimsson Jón volt a modern értelemben vett novellisztikus irodalom első megalapítója, utána a már említett Thóroddson Jón Th. kitünő művekkel gazdagította kis hazája irodalmát. Más tehetséges novellairók még: Jón Thorleifsson, Gestur Pálsson, Einarr Hjörleifsson, Jón Jónasson, Jón Myrdal, Páll Sigundsson és Torfhildur Thorsteinsdottir Hólm asszony. Az irodalom ujabb termékeiből néhány magyar fordításban is megjelent. Japáni nyelv és irodalom […] A japáni irodalom még kevéssé ismeretes Európában. Alig egy pár költői terméke van átültetve valamely európai nyelvbe. A japánok sokáig a khinai nyelvet tekintették az egyedüli tudományos és a magasabb röptü eszmék kifejezésére alkalmas eszköznek. Ugy uralkodott a tanultabb körökben a khinai, mint a középkorban nálunk a latin. Csak egy téren maradt meg a maga valóságában a japáni szellem munkája menten minden zavaró külső befolyástól. Ez volt a költészet. A legtöbb régi japáni költemény a Manjefusifu cimü nagy költeménygyüjteményben (Kr. u. 760 körül) van összeszedve. Ennél valamivel régibbek a Kozhiki (Kr. u. 712) és a Nihongi (Kr. u. 720) cimü régi történelmi művek, melyek a japáni archeologia legfontosabb forrásai, verses darabjai. Ezeket azonban a japániak nem számítják klasszikus verseik közé. Egy másik jelentékeny költői antologia Kokinsifu (régi és uj ódák gyüjteménye), melyet az előkelő származásu jeles japáni költő Tszurajuki válogatott össze 905. Hitomaro a japániak legünnepeltebb költője (meghalt 737.), költeményei a Tizezer levélben foglaltatnak. Egyedüli vetélytársa Akahito, kitől nevénél és a már említett gyüjteménybeli verseinél egyéb nem maradt az utókorra. Jeles klasszikus verselők még a buddhista főpap költő Henzeu és Narihira, egy Aho nevü herceg fia, mindketten a IX. sz.-ból. Jakamocsit (megh. 785.) szeretik legjobban a mostani japánok a klasszikus kori költők közül. Irónők is vannak elég számosan, ilyenek Hasibito, ki Zhijomei nevü mikádó (megh. 641.) leánya és Kautoku mikádó (megh. 654.) neje volt, továbbá Komacsi, kit a legnagyobb modern japáni tudós Mabucsi az első japáni költőnőnek tart. Rohamos hanyatlást mutat a klasszikus kor utáni japáni költészet. Gyermekes, éretlen utánzás és szőrszálhasogató mesterkéltség s terjengős bombasztikus irály jellemzik. Némi utóvirágzásként a buddhista papok karénekéből lirikus drá-maféle fejlődött ki. A lantos költészet és a szinműirodalom mellett a regényirás is virágzik Japánban. Khinai mintára szerzett hosszadalmas történelmi regények, melyek olykor egészen khinai nyelven levén irva, alig számíthatók a szorosan vett japáni irodalomhoz és népszerü nyelven irt társadalmi beszélyek a népkönyvek-kel együtt képezik annak fajait. Több népies elbeszélés található Mitford Tales of Old Japan cimü művében. Hiresebb történelmi regényeik Ivagi fejedelem élete (12 köt.), Otoba és Tanszitszi szerelmi kalandjai (2 köt.), A hét szerencsés és a hét szerencsétlen dolog (5 köt.). Époszaik sorából megemlítendő, mint egyik legbecsültebb, a Feike-nonogatari, a Feike dinasztia története 12 kötetben, mely 1183 után iratott. Enciklo-pédiákban igen gazdag a japáni tudományos irodalom. Ezek között első helyet foglal el a nagy khinai-japáni lexikon 105 kötetben (Jeddo 1714). Természettudományi művek olykor gazdagon illusztrálva, szép kiállí-tásban mindennapi jelenségei a japáni könyvpiacnak. Számos természettudományt tárgyaló khinai mű, köz-tük a hires Pen-csao (31 köt., 1769) ujra átdolgoztatott. A khinai nyelv megtanulására bőven rendelkezik szótárak és egyéb segédeszközökkel. Hasonlókép vannak szanszkrit nyelvtanok és aino meg koreai nyelvet magyarázó szójegyzékek. A buddhizmus és Konfucius tana terjedelmes vallásos irodalmat teremtettek. Tör-ténelmi irodalmuk a japánoknak gazdagnak mondható, csak az a kár, hogy történelmi műveik többnyire szá-raz krónika stilban vannak irva. Katalán nyelv és irodalom […] Az első katalán nyelvü irók a XIII. és XIV. sz.-ból valók. Művelték a lirát, az elbeszélő és tanító költészetet; az előbbiben a provençal, az utóbbiban a francia mintákat tartottak szem előtt. A próza önállóan fejlődött; nevezetes történetirók voltak Muntaner (l. o.) és Desclot; a filozofusok közül a hires skolasztikus Rajmundus Lullus említendő. Midőn a XV. sz. sz.-ban a lirikusok és szatirikusok olasz hatás alatt kezdtek irni, a katalán nyelv megszünt irodalmi nyelv lenni és tájnyelvvé sülyedt. Újabban (1859) a Barcelonában rendezett virág-játékok (Jochs florals, l. Jeux Floraux) révén igyekeznek a katalán nyelvet irodalmilag művelni. Ez igyeke-zethez épp ugy mint Dél-Franciaországban is, partikularisztikus politikai törekvések is járulnak, amelyek a katalán lapokban, az új-katalán iróknak az újprovençal irókkal való egyesülésében (1861) és az új-katalán nyelven irott lirai, drámai és elbeszélő költeményekben nyertek kifejezést. A legnevezetesebb és legismertebb az új-katalán irók és kötők közül Balaguer Viktor, akinek Sappho c. 1 felvonásos tragédiáját Szalai Emil magyarra is lefordította (Magyar Géniusz 1894). Említendő azonkivül Verdaguer J., akinek 1878. megjelent Atlántide c. eposzta méltó elismerésben részesült. A legjobb ó-katalán nyelvtan Mussafia: Die catalanische Version der sieben weisen Meister c. művében foglaltatik (Bécs 1876); az új-katalán nyelv tanát Milá y Fontanals (Estudios de lengua catalana, Barcelona 1875) és Morel-Fatio (Gröber, Grundriss der romanischen Philologie-jében) irták meg. Jó nyelvtan a Ballot y Torres-é (Barcelona 1815); szótárakat irtak Habernia (u. o. 1839 és 1865) és Escrig és Martinez (3. kiad. Hombarttól, Valencia 1887). Az ó-katalán irodalom ismertetése körül nagy érdemei vannak Milá y Fontanalsnak, aki a katalán népdalokat összegyüjtötte és számos ó-katalán szöveget adott ki. Katalán nyelvü műveket újabban (Páris 1873 óta) Aguiló y Fuster ad ki a Biblioteca catalana-ban. Khaldea […] Nyelv és irás (ékiratok). Tudomány és művészet. K. jellemzetes irása, melyben más népekkel is osztozik, az ék-alak (l. az Irás mellékletét). A betük az éknek és a zárt és nyitott cirkalom jegyének különböző kombinációiból kerülnek ki. Megfejtésök és feldolgozásuk sokban emlékeztet a hieroglifekére (l. o.). Sziklákon, falakon, építményeken fordulván elő, kezdetben csak dísznek, cifraságnak nézték, mig az id. Niebuhr 1774-78. az általa lemásolt feliratok közül néhányat pontosan közölt, melyek háromféle irással volak irva, háromhasábosan. Sejteni lehetett, hogy ez ugyanegy szöveg három nyelven. Ugyanazon ékiratkombinációk ismételt előfordulásaiból Grotefend (1802-15) kibetüzte há-rom király nevét (Darius, Xerxes és Hystaspes), majd egyre többet és más tudósok (Rask, Beer, Westergard, Hitzig, Holtzmann, Burnouf, Oppert, Rawlinson stb.) fáradozásai folytán kiderült a 60 jegyből álló ábécé is. A háromnyelvü feliratok egyik hasábján igy lassankint lehullott a fátyol az elfeledett ó-persa nyelvről, majd a másik kettőről is. Kitünt, hogy a persa királyok, kik nemcsak Médiának, hanem K.-nak is urai és parancsolói voltak, közigazgatási rendeleteiket három nyelven adták ki: az indogermán ópersa nyelven, a médek agg-lutináló nyelvén és K. sémi nyelvén. Nagy könnyebbségre szolgáltak a Westergaard által távcső segítségével lemásolt persepolisi és Rawlinson által pontosan leirt behistuni (bisutuni) feliratok és a háromnyelvü ninivei ábécé is. Igy fejlődött ki az ópersa nyerv kutatása mellett az assziriologia (a második hasábon előforduló nyelv ismerete) és (ami kizárólag K.-t illette) a szumeri, akkád v. protokhaldeus nyelv tudása. Amig ugyanis kizárólag kőbe vésett ékiratokra támaszkodott a tudomány, nem volt alkalom annak megfigyelésére, amit a régi királyok könyves házaiban talált és ékiratokkal sűrün ellepett agyagtáblák feltüntettek. Ezeken az első sor ódon, az asszirtól eltérő nyelven van irtva, a többi szöveg közönséges asszir nyelven. Ezen ódon nyelv (az akkád, szumeri v. ó-khaldeus) számára találták fel valahol északon az ősiratokat, melyek a bilinguis feliratok első soraiban fordulnak elő és ugy viszonylanak a többi ékiratokhoz, mint a hieroglifek és nyelvök a demotikus és más egyiptomi irásokhoz és jegyekhez. Maga a nyelv közeli rokonságban semmi mással nem áll, alakja aggutináló és igy a törökhöz húz, sőt a számnevek rendszere alapján az ural-altáji nyelvekhez (tehát a magyarhoz is) hasonlították. Ezzel szemben az ékiratokkal foglalkozó tudósok kisebbsége (különösen Halévy) utalva azon körülményre, hogy nincs egyetlen egy feliratunk sem, mely tisztán akkád nyelvü lenne, az akkád nyelvet tagadja és az akkád ékiratokat külön irásnak nyilvánítja. Ez eldöntetlen vitában magukra az ékiratokra nézve mindkét fél elismeri a következőket: az ékiratok ősformája északon keletkezett (képeiben nincs egyetlen déli állat vagy növény). Jellegük eleint tisztán ideografikus, később fonetikus. A legrégibb emlékek jegyei tulajdonképen nem is ékiratok, hanem képek, mert az ékírás csak később áll be az anyag behatása alatt, amelyre és az eszköz folytán, amellyel irtak. A vele járó nehézség dacára ezen archaikus irás fenmaradt Antiochus Soter idejéig. Ezentul az egyszerübb (modern) irás kora kezdődik, nevezetesen a) a nem-árja népeknél, még pedig 1. szumeri (ó-khaldeus), 2. örmény, 3. susianai, 4. méd, 5. asszir és b) az árja népeknél, jelesül a persáknál. Az által, hogy a más nyelv számára feltalált ékiratokat, több más nyelv kifeje-zésére használták, velök fonetizáltak, rendkivüli nehézségek keletkeztek, nemcsak az asszir-babiloni irott emlékek megfejtésében, hanem a rájok alapított őstörténeti következtetésekben is. Az ó-khaldeus nyelv már Kr. e. 1700. megszünt élő nyelv lenni, de a papok iskoláiban a Kr. e. VI. sz.-ig tanították. Khinai nyelv és irodalom […] A világ legönálóbb irodalma a khinai, mert néhány irodalmi ágat leszámítva, csaknem egészen ment az ide-gen befolyástól. Régiségére nézve kiállja a versenyt az ókor legtöbb irodalmával. Legrégibb irodalmi emlékei Kr. e. a XII. sz.-ba nyulnak vissza. Az időszámításunkat megelőző VI. sz.-tól fogva megszakítás nélkül napjainkig szemmel kisérhetni fejlődését. Kétségkivül a Kelet egyik legérdekesebb és legfontosabb irodalma. Khina, mint általánosan tudva van, sok találmánnyal megelőzte a művelt nyugatot. Igy a művelődésre oly átalakító hatást gyakorló könyvnyomtatást 860 évvel előbb találták fel a mennyei birodalomban, mint nálunk: a Szui-család uralkodása alatt 593. Eleinte fatáblákba vésett betükről nyomtak, de már 1041. egy kovács mozgatható betüket talált fel, melyet élő tábláknak (ho-pan) neveztek el. Ez az újítás azonban nem találván pártolásra, feledésbe ment és a fatábla-nyomás mellett maradtak, mely 1205. Japánban is meghonosodott. Kang-hi császár a hittérítők biztatására rézbetüket öntetve, egy 5000 kötetes enciklopédiát nyomatott az új betükkel. Ezeket a betüket azonban a régiséghez ragaszkodó khinaiak csakhamar beolvasztották. Újabban 1771. készítettek mozgatható khinai betüket Pekingben s ezek mai napig használatban maradtak. A nagy mennyiségben készülő könyvek ára olcsónak mondható s csak az állami nyomtatványok drágák. Ez ideig a könyvkereskedés és könyvnyomtatás főhelye Szu-cseu volt. Nagyobb városokban nagy könyvtárak találha-tók. Minden művelt embernek van kisebb-nagyobb könyvgyüjteménye. Hogy mily óriási lehet a létező khinai művek száma, azt a pekingi császári könyvtár jegyzéke is bizonyítja, mely nem kevesebb mint 122 köt. A császár parancsára kiadatni rendelt válogatott klasszikus könyveket magyarázataikkal 163,000 kötetre számították, e tekintélyes számból 1818-ig 78,731 kötet tényleg átadatott a forgalomnak. A khinai irodalom termékei között magok a khinaiak első helyen említik a klasszikus öt King-nek nevezett szent könyvet. Az egész khinai nevelés és tudomány ezeken alapszik. I. I-king vagy az átváltozások könyve. Az egész khinai irodalom leghomályosabb s legkevésbbé értett műve, melyet maga a nagy Konfucius sem tudott megmagya-rázni. Eredetileg nem egyéb ez nyolcszor nyolc, azaz 64 egyenes és tört vonalakból álló mértani alakgyüjteménynél, mely értelemnélküli jegyekből a legrejtettebb kozmologikus éss bölcsészeti igazságokat akarták kimagyarázni. Első magyarázója az ősrégi vonalas könyvnek Ven-vang császár és fia Cseu-kong volt a Kr. e. XII. sz.-ban, ehhez a kommentárhoz fűződik Konfucius erkölcs-politikai magyarázata. Latinul Registől, kiadta Mohl (Stuttgart 1832); angolul Legge, a Sacred Books of the East XVI. köt.; franciául Philastre (Páris 1885) és Harlez, Texte primitif rétabli et commenté (Brüsszel 1888). V. ö. Lacouperie, The oldest book of the Chinese: the Sih-king and its authors (London 1893). II. Suking v. az évkönyvek könyve, mely nem maradt fenn egészen és csak a három első dinasztia történetéről szóló egyes töredékeiben létezik. Franciára ford. Panthiers, Livres sacrés de l'Orient (Páris 1841). Angol és eredeti szövegben kiadta Medhurst (Sanghai 1846). III. Si-king v. a dalok könyve, régi versgyüjtemény, mely népies dalokat is foglal magában. Van benne elég a naiv, mondhatni gyermekes költemények mellett költői értékü darab, de az egészenek in-kább a régiség, mint a költőiség adja meg a becsét. Latinra fordította Lacharme, kiadta Mohl (Stuttgart 1830). Németre fordította Lacharme latinjából Rückert (Altona 1833); sokkal hivebben az eredetiből Strauss (Heidelberga 1880). Angolra fordította Allen, Book of chinese poetry, a collect. of ballads, sagas, lymns and other pieces known as the Shih-Ching (London 1891) és Legge, Chinese classics: III. The She-King (u. o. 1876). IV. Csün tszieu a Lu hűbérállam története a Cseuk alatt, mely Kr. e. 770 évvel kezdődik és Konfucius idejéig tart. Ez az egyedüli Konfucius tollából származó mű. Irálya rendkivül száraz és klasszikus voltát csak nagy irójának köszönheti. V. Li-ki v. a szertartások könyve, mely az élet minden eseményére kiterjedő törvények és szokások gyüjteménye. Franciára ford. Callery (Torino 1853). Az öt King után legnagyobb tiszteletben tartják a Konfucius tanítványaitól való Sze-su, azaz négy könyvet. a) Ta-hio a nagy tan v. művészet a népek jó kormányzásáról. Az első fejezetet még maga Konfucius irta, a többit tanítványa Ceng-ce. b) Csong-jong a változhatatlan közép Ce-cétől, a bölcs Konfucius unokájától, melyben minden tulzás megszüntetéséről az erény és a tudománnyal szóló tan tárgyaltatik. c) Lün-jü a. m. beszélgetés. Konfucius bölcs mondásai, melyet a nagy mester halála után két tanítványa följegyzett. Angolra fordította Harlez, Familiar Sayings of Kong-Fu-Tze (The Babylonian and Oriental Record 1894); d) Meng-ce, latinosan Mencius hires khinai bölcsésznek, Konfucius legjobb tanítványának, ki Kr. e. 350. élt, iratai. Politikai és erkölcsi kérdéseket magyarzázó virágos irályu, jobbára párbeszéd-alaku értekezések ezek. A négy könyvet, Sze-su, rendesen Konfucius művei közé számítják. Latinra fordították Intoretta (Páris 1687) és Noel (Prága 1711), angolra Collie (Malakka 1828) és legge a Chinese classics címü nagy művében (Hongkong 1862). Ezekhez a kánonikus könyvekhez egész raja a kommentároknak és más magyarázó ira-toknak tartozik, melyek könyvtárakat töltenek meg. A khinai vallás szent okmányai közé számítják még a Hjao-king-et, mely Konfucius párbeszéde tanítványával Ceng-ce-vel. Az öt king és a négy su mandsura is lefordíttattak. V. ö. Gabelentz, Sse-schu, Schu-king, Schi-king un mandschuischer Uebersetzung (Lipcse 1864); a Hjao-Kinget franciára fordította: Rosny, Le Hiao-King, publ. en chinois avec une trad. franccedoééaais (Páris 1889). A Si-King mellett nagy költői irodalmuk van a khinaiaknak. Verseikben igen szeretik alkalmazni a képletes irályt. Bőven használják a nevetséges legalsóbb nemét, a szójátékot, mire a sok egyformán hangzó és csak hangsúlyozással megkülönböztetett khinai szó rendkivül alkalmas eszköz az iró kezében. Versmértékeik nem kevésbbé komplikáltak mint a mieink. A khinai lira virágzása a Thang dinasztia korába esik; a 618-909-ig terjedő időszak költőinek versei nem kevesebb mint 900 kötetett töltenek be. A VIII. sz. khinai lirikusainak sorából kiválnak Li-tai-Pe és Tu-fu. Li-tai-pe szül. 702. Ő a mennyei birodalom egyik legjelesebb poétája. Életrajzát igen korán kezébe kerítette a monda és csaknem olyan meséssé tette, mint a nagy erkölcstanítóért Konfuciusét. Igen szép ifju volt, kire jól illett neve, mely khinaiul a. m. nagy-fehér s egyúttal a ragyogó Venus csillag elnevezése. Mint igazi khinainál, ő nála is nagy szerepet játszott az államvizsga; eleinte nem lévén pénze, megbukott, de később nagy tudományával sikerült megszégyenítenie gonosz pénzvágyó vizsgálóit. Költői műveit harminc kötetre számítják. Li-tai-pe kortársa volt a másik nagy khinai költő, Tu-fu, ki szegény költő-családból származva 714-ben született. Elhanyagolva a hivatalnoki pályára készítő államvizsgákat, egészen a költészetre adta magát. Költeményei festői szingazdag nyelven vannak irva. Sze-reti a természetet s azt mélabús hangulatának kifejezésére jól fel tudja használni. Szép, emelkedett irályáért tisztelői elnevezték őt az elegancia virágának (tseu-mei). A IX. sz.-ban Vang-mei nyerte el a költészet pál-máját. Ezt a három koszorus költőt utánozzák a később fellépő khinai költők, kiknek száma légió. V. ö. D'Hervey Saint Denis, Poésies de l'époque des Thang, traduites du chinois (Páris 1862); Dawis, The poetry of the Chinese (London 1870). A történetirás, melynek első kezdetét a Su-king képezi, előkelő helyet foglal el a khinai irodalomban. Három nemét szokás az ide tartozó műveknek megkülönböztetni. U. m. a dinasztikus családi krónikákat, az év-könyveket és végül a teljes v. általános történelmi munkákat. Konfucius klasszikus műve után a legrégibb khinai évkönyvek az u. n. bambusz-emlékiratok, melyeket állítólag a Vei-dinasztiához tartozó egyik fejede-lem sírjában találtak Kr. u. 284. Ezek Hvang-ti régi khinai uralkodó fellépésével kezdődve Kr. e. 299-ig ter-jednek. Khinának első, rendszeresnek mondható történelmét, mintegy száz évvel időszámításunk előtt, Vu-ti császár parancsára Szema-Csian irta 294 könyvben. A szerző régi följegyzések és évkönyvekből nagy szor-galommal szedte össze adatait. Majd kétezer ötszáz év eseményeit irja le Kr. e. 122-ik évig menő munkájá-ban. Az óriási anyaghalmazt öt részre osztotta: 1. A császárok életrajza és a fontosabb események rövid, vázlatszerü felsorolása. 2. Az adományozások és előléptetések kronologikus feljegyzése. 3. A vallási szertar-tások, zene, törvények, időmeghatározások, csillagászat, áldozatok, állami építkezések, súlyok. 4. A hűbéres és már nagybirtokos családok genealogiája. 5. Jeles emberek életrajzai, nem ritkán a fontosabb események részletes leirásával összekötve. Ez az anyagbeosztás még most is kötelező a hivatalos történetiróra nézve. Szema-Csian művét később a többi birodalmi évkönyvekkel és történelmi művekkel kiegészítve, a 24 Sze v. 24 történelem címü óriási, 3705 köteü gyüjteményt állítottak össze, mely a mingek bukásáig, Kr. u. 1643., az egész khinai történelmet magában foglalja. Jó khinai történelmet irt többek közt a hires polihisztor és bölcsész Csu-hi. Kivonatosan franciára fordította Mailla, Histoire générale de la Chine (Páris 1777-83), 12 köt. A mostani mandsu család történetének emlékezetesebb eseményeiről szóló évkönyvek 1820-ig meg vannak irva. Rendszeres történelmet csak az illető császári család kihalása után szabad irni. A hivatalos történetirás mellett van számos magán szerzőtől származó életirás és kisebb-nagyobb terjedelmü historiai monográfia. Legbecsesebb részét a mennyei birodalom tudományos irodalmának föld- és néprajz teszik. Térképei fölvétele a nagy terjedelmü khinai birodalomnak igaz csak a XIV. sz.-ban eszközöltetett először mohammedán tudósok segélyével és később 1707-17-ig a Kang-hi dinasztia alatt, mikor a jezsuiták segéd-keztek, de Khina és a szomszéd államok leirására már igen korán tettek kisérleteket. A mi időszámításunk első évében keletkezett egy mű Khinának vizrajzáról. Egy térképekkel ellátott könyvről tétetik említés a IX. sz.-ban, mely az Összes tartományok leirása címét viselve, részletes földrajza volt a mennyei birodalomnak. A legnevezetesebb e nemü munka az 1774. kiadott Thai-Thsing i thong-csi a. m. a nagy Thsing (a mai di-nasztia neve) leirása, mely elég különösen az uralkodó család nevét használja az országé helyett, 108 kötet-ben. E mellett egyes provincia leirások is találtatnak elég nagy számmal. A Ming-család alatt jelent meg a Ming i thong csi, a. m. általános leirása a Ming-birodalomnak, azaz Khinának. Érdekesek a buddhista zarán-dokok útleirásai. Ilyen az V. sz.-ban irt Fu-kue-ki, a Buddha országok leirása Fa-hian-tól, ki 399-től számított 40 évi távolléte alatt egész Indiát és Cejlont beutazta, franciára ford. Rémusat (Páris 1839) és angolra Legge, Fa-Hien (The Chinese Monk), record of Buddhistic kingdoms, being an account of his Travels in India and Ceylon (a. D. 399-414); in Search of the Buddhist Books of Discipline (Oxford 1886). Két századdal későbbi keletü a legfontosabb ilynemü könyv a Szi-ju-ki, a Ny-i országokról szóló tudósítás Hiuen-Thasngtól, ki 629-645. hasonlókép Indiába zarándokolt; franciára fordította Julien, Mémoires sur les contrées occid., trad. du sanscrit en chinoiss en 648 par Hiouen Thsang et du chinois en français par Julien (Páris 1853-58, 2 köt.). Az enciklopediák és más hasznos tudnivalókat tartalmazó művek nagy elterjedésnek örvendenek a mennyei birodalomban. A szegényebbek beérik a két füzetet betöltő Ki-pai a m. házi kinccsel, de gazdagok és tudósok könyvtáraiban százakra, sőt ezrekre menő füzetü nagy tudománytárakat találni. Tudományos emberek sem tartják méltóságukon aluli dolognak az ilyen gyüjteményes művek összeállítását. Első helyen áll ezek között Matuanlin (1245-1322), ki széles, mindenkire kiterjedő ismeretei mellett éles itélő tehetségről tesz tanuságot s a világ legjelesebb tudósaihoz számító. Enciklopédiája a Ven-hian-thong-khao óriási terjedelmü mű, mely pótfüzeteivel 500 füzetet tesz ki. Mostoha gyermeke a khinai irodalomnak a dráma, mert a mennyei birodalomnak műveltségre igényt tartó osztályai lenéző megvetéssel néznek a szerintök durva pór nép mulatatására készült könnyen érthető nyelvü művekre. Ahol a szinművet ily kevésre becsülik, ott a szinészek sorsa sem lehet irigylendő. Valóban a szinészeket a legutolsó, legmegvetettebb osztályba sorozzák. A szinművészet, mely valószinüleg külföldi ind eredetü, Kr. u. a VI. században kezdett ismeretessé lenni Khinában. Rendesen három korszakot szoktak megkülönböztetni a khinai dráma történetében. Az első a Thang-dinasztia idejebeli, mely Kr. u. 720-901-ig terjed. Az ide tartozó szinművek jobbára regényesen mesés tartalmuak, tele csodával. A második időszak a Szung-család uralma alatt 960-1119-ban irt drámákat foglalja magában. A harmadikhoz azokat a szindarabokat számítják, melyek a Juen-dinasztia korában 1123-1341. irattak. Ez utóbbiak a legismertebbek Európában, számuk 564-re megy száz szerzőtől. Az irók közt négy hetéra is szerepel, kik 11 drámát irtak. Ezek a Juen-család korából való szinművek a mesének lebonyolítása, a szinpadi berendezés és irályra nézve csaknem tökéletesen egyformák s csakis a különböző meséjök által lehet őket megkülönböztetni. Hires gyüjteményük az u. n. «A Jeun emberek száz darabja» (Juan-szin-pe Csong), melyet analizált és részben franciára ford. Bazin: le siecle des Juen (Páris 1850-54, 2 köt.9. Dacára megvetett voltuknak, minden khinai dráma célja a jó erkölcsre buzdítás. Majdnem minden szinmű jól végződik, a jók elveszik kiérdemelt jutal-mukat, a gonoszok megbűnhődnek. Nagy szerepet játszik a khinai szinművekben a prima donna v. az első énekes, ki a leghatásosabb helyeken szép énekkel szakítja meg az előadás menetét. Bazin szerint a drámák versei végtelenül fölülmulják a Si-king klasszikus költeményeit ugy külalakot, mint belbecset illetőleg. Az első helyet a történelmi drámák foglalják el. Ezek közt kiválók U-thong-nak Levélhullás és Thong-Cso halála c. művei. A történelmi darabok után a vígjátékok jönnek, ezekben többnyire nevetséges szerep jut a khinai bölcseknek, Tao követőinek, kevésbbé gyakran a buddhistáknak is kijut a gúnyból. Sok köztük a szerelmi cselszövény darab, melyben a kéjhölgyek játszák a főszerepet. Hires khinai szinművek: a franciára is lefor-dított Pi-pa-ki, v. A lant története Kao-Tong-Kia-tól 24 képben, Bazin, Le Pi-pa-ki ou l'histoire du luth (Páris 1841); Hán keservei Davistől angolra fordítva Han-koung-tsew or the sorrows of Han (London 1829); Hoei-lan-ki, v. A krétakör története Julientől, franciául Hoei-lan-ki ou l'histoire du cercle de craie (u. o. 1832). A hű nő diadalma képezi Teu-ngo, a. m. Teu-ngo boszusága c. szinmű tárgyát, különösen megható Teu-ngo halálának rajza. A drámai irodalom sorsában osztoznak Wylie szerint a khinai regények és beszélyek. Tudós pedánsok még az irodalomhoz se akarják számítani őket. Pedig sok tekintetben érdekesek. Igen hiven tükrözik vissza a mennyei birodalom lakóinak erkölcseit és szokásait. Nyelvészeti fontosságuk is nagy, mert a fonytonos átalakulás és változásnak alávetett népnyelv tanulmányozására bő adatokat szolgáltatnak. Befolyásuk a nép gondolkozásmódjára szerfelett nagy, mert a szinművek és a népies lirai költészet mellett a kevésbbé tanult osztály legfőbb szellemi táplálékát képezik. A nevezetesebb khinai régények közül megemlítendők: Szan-kuo-csu a. m. a három királyság története, abból az időből, mikor a Kr. u. II. században Khina három részre oszlott; franciára ford. Pavie (Páris 1845, 2 köt.); Szejev-ke egy száz fejezetre beosztott utazási regény Jeun-Csvang buddhista pap indiai zarándoklásának élményeiből készült. A fantasztikus és természetfeletti elemekkel teli regények közé tartozik a Pe-se-cing-ki a. m. Fehér és fekete, melyet Julien fordított franciára: Blanche et bleue ou les deux couleuvres fées (Páris 1834). Kin-ping-mei egy gazdag kéjenc története, mely életirás-alakban gazdag enciklopédiája a mennyei birodalomban uralkodó szokások és erkölcsöknek. Wylie szerint ez a khinai regényirodalom egyik remeke. Sokkal igénytelenebb és az ifjuságnak szánt regény a Sui-hu-csuan a X. sz.-beli kalózéletből vett tárggyal. A polgári tárgyu és mindennapi élet jelenségeivel foglalkozó regények közül ismertebbek a Hao-kieu-csuan, a. m. a szerencsés egyesülés, angolra ford. Davis (London 1829), franciára Guillard d'Arcy (Páris 1842); Ju-kiao-li a. m. A szép Ju és a szép Li, a két unokatestvér története, franciára fordították Rémusat és Julien (Páris 1826 és 1864); A Ping-san-ling-jen a. m. a két tudós leány története, franciául Julientől (u. o. 1860). Kellemesebb olvasmányok a nagy regényeknél a jobbára több költői beccsel birnak az apró beszélyek. Jó novellagyüjtemények a Kin-ku khi-kuan a. m. hires események szintere régi és újabb időkből és a Long-tu kong-ngan a. m. nevezetes itéletek gyüjteménye. Ezekből és más forrásokból többet lefordítottak Davis, Chinese novels (London 1816) és Pavie, Choix de contes et nouvelles (u. o. 1839). Félig lirikus művek a versben irt polgári regényfélék. Ilyen a látogatójegy története (Hoa-tsjan-ki), melyet Thoms fordított angolra: Chinese courtship in verse (London 1824). Nagy számu mesét és buddhista legendát franciára fordított Julien: Les Avadanas, contes et apologues indiens (Páris 1859, 3 köt). Latin irodalom tulajdonképen csak a görög mintaképek utánzásából fejlődött ki, de bizonyos eredetiséget és önálló nemzeti jelleget azért mégsem tagadhatunk meg tőle, mert a római nép gyakorlati szelleme és éles megfigyelő tehet-sége megnyilatkozik irodalmi munkásságában is, kifejlett erkölcsi érzéke pedig és birálni szerető természete egy egészen új műfaj, a szatira megteremtésére vezette. A L. története párhuzamosan halad Róma politikai történetével, amelynek megfelelően ezt is két nagy korszakra (Róma alapításától a filippii csatáig, s ettől kezdve a középkorig) osztják. E két korszak mindegyikében ismét három időszakot különböztetünk meg. 1. Az első öt század: Róma alapításától Livius Andronicus drámjának előadásáig (1/753-514-240); Róma hatodik százada: Numantia elestéig (514/240-621/133); 3. Róma hetedik százada: a filippii csatáig (621/133-712/42); 4. Augustus kora (712/42;14 Kr. u.) v. az irodalmi aranykor; 5. A kereszténység első százada, Traján császár haláláig (14-117) ezüstkor; 6. A L. hanyatláságnak kora (117-700) vaskor. 1. Az első öt század (1/753-514/240) története a külső háboruk és belső villongások szakadatlan láncolata. Ehhez képest az ifjuság nevelésében is csak a polgári és hadi erények beoltására törekedtek. A kultura főleg a jogi ismeretekre terjedt ki, a szellemi tevékenység pedig a vallás gyakorlatában nyilatkozott. A patriciusoktól féltékenyen őrzött törvények lassankint közkincsek lettek, s a törvények magyarázatában és alkalmazásában számos plebejus (P. Sempronius, a Bölcs, és Tib. Coruncanius, az első plebejus pontifex maximus) épp ugy jeleskedett, mint maguk a patriciusok, kik közt legnevesebb volt Appius Claudius Caecus, kinek a de usurpationibus c. jogi művet tulajdonítják. Annak nyomai, hogy Róma összes kulturáját az első öt században a jogtudományok teszik, a L. minden ágában meg is látszanak; mert azon emelkedett, a közönségesnél magasabb erkölcsi felfogás, mely a L. sajátos jellege, a jogtudományok kulturájának követ-kezménye volt. Ellentétben a görögök eszményi mitologiájával, mely a görögöknél a filozofia s a költészet (epikus, lirai és drámai költészet) gazdag forrásává lett, a rómaiak vallása inkább csak a liturgiára szorítkozott és beérte azzal, hogy az istenségek fogalmait megalapítva, a szertartások szabályait és az imádságok szövegét kodifikálta. Ezért vallásos énekei (carmina saliaria, carmen fratrum Arvalium, stb.) minden költői ihlet nélkül vannak. Ellenben a költészetnek némi nyomaira akadunk a földmivelők dalaiban, melyek közül egyet (carmen rusticum) Festus, Servius és Macrobius is feljegyeztek. A versmérték saturnius, gyakori alli-terációval, melyben hosszabb és rövidebb sorok váltakoznak, minden szabály nélkül. Az ős latin költészetnek patricius és plebejus fajai voltak; az elsőkhöz tartoznak a lakomás énekek (carmina convivalia), melyeket kezdetben maguk a nemes ifjak énekeltek; dicsérő énekek voltak a halotti dalok (neniae) is, melyeket később fizetett sirató asszonyokra (praeficae) biztak és egészen megvetettek. A tulajdonképeni plebejus vagy népies költészet irott emlékekben nem maradt ránk. Korán divatba jöttek a diadalénekek (carmina triumphalia) is, melyeket a katonák, meg a fescennini dalok, melyeket a bortól részeg szüretelő parasztok énekeltek. A népköltés másik faja volt a satura (értsd: lanx, vagyis tele tál), mely a szini játékokból (ludi scenici) fejlett ki és csak az egységes cselekvény hiányzott, hogy valóságos drámává legyen. A prózai irodalomról e korban még nem lehet szó, noha a nevezetesebb eseményeket, békekötést, szerződéseket stb., már ekkor márvány- vagy bronz-oszlopokba szokták vésni, sőt a törvényeket is igy örökítették meg. A királyok könyvei (commentarii regum) már különféle feljegyzéseket tartalmaznak; a pontifexek kollegiumától vezetett könyvek (indigitamenta) már valóságos kalendariumok voltak, ezekhez számítjhatjuk a dealbata táblákat, melyek később (Róma VII. sz.-ában) annales maximi név alatt voltak ismeretesek. A papokon kivül a közhivatalok is vezettek évkönyveket; a tabulae censoriae a római polgárok statisztikai adatait tartalmazták, a libri lintei (mert részben vászonból voltak) a hivatalnokok névsorát foglalták magukban. Az ékesen szólásnak szintén akadunk nyomaira a gyászbeszédekben (laudationes); hires volt a vak Appius Claudius szenátor beszédje is Pyrrhus békeajánlatai ellen. 2. Róma hatodik százada (514/240-621/133) a hódító háboruk kora volt, melyben a folytonos érintkezés az idegen népekkel a kozmopolitizmusra vezetett. A közéletben a törvények tisztelete megcsök-kent, a vallás erkölcsi hatalma megszünt; de mialatt a köztársasági virtus elkorcsosult, addig a római szellem, a görög kultura hatása alatt, a tudomány, költészet és művészet felé fordult. Akadtak ugyan konzervativek is, akik hevesen kikeltek a görög műveltség s a nemzeti szellem elkorcsulása ellen, de az új áramlatnak már nem lehetett gátat vetni. a) Költészet. Az e korbeli költők sorát a görög eredetü Livius Andronicus nyitja meg, kinek görög mintaké-pek után irt, vagy fordított tragédiái közül az elsőt 514/240. adták elő; lefordította Homeros Odysseáját is. Gn. Naevius római tárgyu tragédiáját a szinészek biborral szegélyzett tógában (azért: fabulae praetextae) játszották, ellentétben vígjátékaival, melyeket palliumba (tehát palliatae), öltözött mimusok adtak elő. Leg-becsesebb műve a Bellum Punicum, az első karthagói háboru történeti eposza, melynek ugy megválasztásá-ban, mint kidolgozásában Naevius valódi rómainak mutatkozik. E hőskölteményből merítette Vergilius részben az anyagot Aeneiséhze, még pedig nemcsak a főeseményt (Róma alapítása), hanem az epizódokat is; a reánk maradt kevés töredék igazolja a latin kritikusok azon egyhangu elismerését, mellyel Naevius mű-vészetének adóztak. M. Accius Plautus volt a legnagyobb latin vígjátékiró; műveinek száma 21 (mások sze-rint száz vígjátéknál is többet irt), melyeknek tárgyát göröt szinműiróktól kölcsönözte. De ennek dacára any-nyira rá tudta nyomni műveire római jellegének bélyegét, hogy jelenteiben megelevenülve látjuk a VI. sz.-beli Róma társadalmi életét és erkölcseit. Kortársa volt Q. Ennius, kinek főműve az Annales, 18 könyvben, az első eposz, melyet római költő időmértékes (hexameter) versben irt. M. Pacuvius unokaöccse volt Enniusnak; 12 (jobbára Sophoklestől kölcsönzött) tragédiájából 400 sornyi töredék maradt fenn, de ebből is látszik, hogy görög mintáit nem szolgailag utánozta. Statius Caecilius negyven (ennyinek címét ismerjük) vígjátékot irt, de ezekből csak igen kevés töredék maradt ránk. Az e korbeli többi vígjátékirót csakhamar elfeledték, mihelyt Publ. Terentius Afer föllépett. A korán (26 éves) elhunyt költő teljesen a raffinált görög kultura hatása alatt állott; alakjai nem oly tulzottak és markánsak, mint a Plautuséi, de határozatlanabb körvonalaikban is természetesebbek és az általános ember fogalmának jobban megfelelnek. Terentius egyik kortársa, Titinius, vígjátékaiban inkább a középosztály és a nép, sőt a legalsóbb rendü plebs életét (ezért: tabernariae) vitte a szinpadra. A többi vígjátékirókat legtöbbnyire csak a nevük után ismerjük. Róma VI. sz.-ában tehát a költészetnek különösen két ága virágzott: a drámai és az epikai. Az első kizárólag görög jellegü műfaj volt és maradt; az epikai költészet ellenben csakhamar nemzeti köntösbe öltözött, mert római eseményeket énekelt meg. Három különböző versmérték (a saturnius, comicus, epicus) divatozott és fejlődött ki ebben a korban; a saturniusok első fele jambusi, második fele trochaeusi lejtésü; a dráami költők jambusait gyakran nem lehet tisztán kiérezni, mert a ritmus sokszor a köznép hibás kiejtéséhez alkalmazkodik; a hexameter ellenben formailag is tökéletesebb és biztosabb volt. b) Prózai irodalom. Miután a korzsak elején a még tökéletlen próza erre nem volt alkalmas, a történetirás a költészet feladata lett; később pedig a latin szerzők, prózában ugyan, de az egyetlen fato kivételével, görög nyelven irták a történelmet és ez a szokás Róma VI. sz.-ának végéig tartott. Qu. Fabius Pictor görög nyelvü művében Róma történeteit irja meg a város alapításától koráig. De könyvéről, ugy szintén P. Cornelius Scipio annaleseiről csak annyit tudunk, hogy léteztek. Az első valóban római történetiró M. Porcius Cato volt az ókor legnagyobb sovinisztája, aki azonban szintén az annalisták száraz, kritikátlan rendszerében irt. A többiek közül még említésre méltó L. Calpurnius Piso, a Gracchusok hirhedt ellensége. A szónoklatot ekkor már nagy előszeretettel művelték, de történetéről keveset tudunk. Nevezetes szónok volt Fabius Max. Cunctator és Caec. Metellus, mig P. Lic. Crassus, «dives» (isteni) melléknevet kapott. De mindnyájukat felülmulta Cato, kinek töredékben fenmaradt beszédeit szónoki hév, ritka dialektika és a kifejezés ereje jellemzi. A nyelvészet terén a görög Krates idézett elő nagyobb mozgalmat, de ennek eredménye már csak a következő korszakban mutatkozik. A görög filozofiai áramlatok közt legtöbb követőre talált a stoa bölcsészete, melyet a rodusi Panaetius honosított meg. A természettudományokat kevesen művelték, de ezek közt ismét messze kimagaslott Cato, kinek ritka tudományát és nagy elméjét Cicero is lelkesen magasztalja. A jogtudományok terén elsőnek tünt ki Sextus Acilius Catus, ki összegyüjtötte a XII táblát (Tripertita) és egy perrendtartást (legis actio) dolgozott ki. Hires jogász volt Scipio Nasica is, kit a szenátus optikus néven tisztelt, de legnagyobb névre jutott M. P. Cato Licinius, az idősebb Cato fia. Cicero említi Mucius Scaevolát, ki ezenfölül nagy szónok is volt. 3. Róma VII. százada (621/133-712/42) volt a leggazdagabb azon fontos eseményekben, melyek a köztársasági kormányforma bukását lassan előkészítették. Az erkölcstelenség és a korrupció e században fokozatosan nagyobb arányokat öltött; a családi kötelékek megszüntek, mihelyt a szenvedélyeknek útjában álltak; a vallási érzüket az idegen kultura következtében különben is szkeptikus rómaiakból teljesen kihalt, csak a plebs fanatizmusa és babonái tartották még magukat. A görög műveltség ellenben mind jobban terjedt, s nemsokára a művelt névre csak az tarthatott számot, ki a görög nyelvet is épp oly jól beszélte, mint a latint. Ennek első eredménye az volt, hogy megsokasodtak az iskolák, s a görög nyelvü intézetek mellett nemzeties (rhetores latini) iskolák is létesültek, amelyeket a bennük űzött fajtalanság miatt aztán be kellett zárni; sokan, hogy műveltségüket és tanulmányaikat betetőzzék, utazásokat tettek Görögországban, hol (Athénben, Rodusban stb.) tovább tanulták a szónoklatot és a filozofiát. a) Költészet. A költők sorából első e korban L. Accius (vagy Attius), kinek 45 tragédiájából csak töredékek maradtak fenn; két praetextán kivül irt még tankölteményeket s egy annalest is, epikus versmértékben. Utána a római dráma lehanyatlott, bár ekkor étek a legkitünőbb szinészek (Aesopus, Roscius); ellenben a togatae és az atellanae (Campaniából) kedvelt műfajok lettek; az elsőt főleg Quinctius Atta és L. Afranius művelték, a másodikat Novius és L. Pomponius emelték az irodalmi műfaj magaslatára. Ugyanekkor keletkezett a sza-tirikus bohózat is, melyet a mimus-ok adtak elő. Köztük hires volt Laberius és Syrus, kiknek játékversenye eseményszámba ment Rómában. E kor epikus költészete kevés kivétellel a históriás énekek szinvonalán áll, és jobbadán az egykoru eseményeket dolgozza fel. A. Furius, Ostius és Furius Bibaculus műveiből alig is-merünk valamit; Cicero megénekelte saját konzulátusát, testvére, Quintus, Caesar britanniai hadjáratáról irt, P. Terentius Varro pedig a sequani háboruról. A görög műveltség terjedésével az alexandriai költők iskolája talált utánzókra, s megteremtette a mitologikus költői beszélyt, melynek művelésében kitüntek C. Lic. Calvus és C. Helv. Cinna, de mindkettőjüket messze felülmulta Catallus, kinek e nembeli költeményei a L. legszebb gyöngyei közé tartoznak. Egészen új műfaj, és a római szellem eredeti alkotása az e korban felmerült szatira, melyet a nemes származásu C. Lucilius teremtett meg; maró gúmyjának élét még növelte az, hogy ő maga mindig szerény és tisztességes életét élt. Követője volt M. Terentius Varro, ki szatiráit részint versben, részint prózában irta. A tanító költészetnek szintén számos művelője akadt. Porc. Licinus a költészetről és a költőkről (De poetis) irt; Cicerónak Limon címü tankölteménye ugyanezt tárgyalta. A kozmogoniával Valerius Cato, a kozmográfiával Varro Atacinus foglalkozott; de a kor legkiválóbb filozofiai költője 'I. Lucr. Carus volt, ki De rerum natura (A dolgok természetéről) címü tankölteményében az epikureus filozofia lényegét és összes tanait felölelte. Verselése és nyelve kissé darabos és sokszor kifogás alá esik, de ezt feledteti a gondolat ereje és szépsége; érdeme pedig, hogy a filozofia stilusát megteremtette. - A lirai költészet szintén az alexandriai költők utánzásából fejlődött ki, s a többé-kevésbbé hivatott költők közül a lira óriásaként magaslik ki C. Val. Catullus, aki 116 költeményében részint szerelmeit (leginkább Lesbia iránt) énekli meg, részint ellenségei ellen fakad ki; fordított ezenkivül görögből (Berenice haja stb.) és irt elegikus hangu költeményeket is. A versmérték kifejlődésére fontos, hogy a saturniust az e korbeli költők már csaknem teljesen mellőzték, s helyette az időmértékes versalakokat kezdték használni; a hexameter Lucilius és Lucrecius műveiben tökéletesedett; a disztikon, melyet Catullus mesterileg kezelt, még egy kissé darabos maradt; a szatirikus és lirikus költők az időmértékes sorok gazdag változatait művelték s előkészítették az utat azon formai tökélyhez, melyet az Augustus korabeli költők elértek. b) Prózai irodalom. A történetirásnak számos művelője akadt. Az annalisták közt Quintus Claudius Quadrigarius és Cornelius Sisenna, felfogás és módszer tekintetében Livius előfutárjai voltak. Az első és valóban nagy latin történetiró Cajus Julius Caesar volt. Emlékirataiban (Commentarii) a galliai (De bello gallico) és a polgárháboruról (De bello civili) irt művében a történetiró épp ugy uralkodik az eszméken és az eseményeken, mint a hadvezér s a politikus leigázta ellenségeit és uralkodott kortársain; anyagot akart gyüjteni egy későbbi történetirónak, mert az események bővebb részletezésébe és elemzésébe ritkán eresz-kedik, de iratai igy is oly kimerítőek s előadásának menete is, egyszerü méltóságában annyira klasszikus, hogy fölöslegessé tették a későbbi feldolgozást; egyedül a történeti igazság ellen vét néha (különösen De bello civili-ben). Corn. Nepos számos műveiből csak a De viris illuctribus egy része, meg Cato és Atticus életrajzai maradtak ránk; e töredékek éppen nem igazolják azt a hirnevet, melyre irójuk jutott. C. Sallustius Crispus lélektani alapon, az emberi szenvedélyekkel igyekezett megokolni a történelmet; iratainak erkölcsi iránya és filozofiai szelleme a görög Thukididesre, s a római Catóra emlékeztet; ezekéhez hasonlít nyelvezete is, mely erőteljes, rövid és klasszikus. - A politkai szónoklat terén kitünt a két Gracchus, különösen Cajus, kit Catóhoz szoktak hasonlítani; qu. Hortensiust, kit sokáig a forum fejedelmének (princeps fori) neveztek, csak M. Tullius Cicero, korának s az egész L.-nak legkiválóbb lángelméje multa fölül. Mint politikai szónok, a rhodusi görög iskolát utánozta s 57 csaknem egész teljességükben reánk maradt beszédje soha el nem muló fénnyel hirdeti a római géniusz örök dicsőségét. De Cicerónak retorikai munkássága is fontos; párbeszéd alakjában megirt nagy műve a szónoklatról (De oratore) valódi enciklopédiája a remekbeszéd szabályainak s egyúttal a prózai stilusnak is legszebb diadala. A nyelvészetet és a kritikát szintén e korban kezdték önálló tudomány gyanánt művelni; e téren bámulatos eredményeket ért el M. Ter. Varro, ki csaknem az egész életét a tudományoknak szentelte s az ókor legtermékenyebb irója volt. Irt költeményeket, szatirákat, történelmet, irod. kritikát, szónoklatot, nyelvtant, filozofiát, földrajzot; műveinek lajstroma 74 mű, 620 könyvben. A bölcsészetnek legkimagaslóbb képviselője szintén Cicero volt, s övé az érdem, hogy ezen tudománnyal is latin nyelven kezdett foglalkozni. Első művében De re publica) Plato és Aristoteles állameszméit alkalmazta a római szellemhez, s rákövetkező könyvében (De legibus) törvényeket akart adni minta-államának. De ő maga nem alkotott önálló filozofiai rendszert s mindig eklektikus volt. A gyakorlati filozofia klasszikus megszemélyesítője volt uticai Cato, aki sztoikus hitvallását saját halálával pecsételte meg; említik M. Brutus néhány filozofiai iratát is, de ezekből mi sem maradt ránk. 4. Augustus korában (712/42;14. Kr. u.) a köztársasági szellem egészen kihalva látszott, s a háborukban kimerült nemzet belenyugodott a császárságba, melyben a béke zálogát látta. Augustus igyeke-zett az erkölcsöket javítani s a vallási érzületet emelni: de a szkepszis ennek dacára is lábra kapott, s az er-kölcstelenség sem csökkent. E változások hatása meglátszik az irodalmon is, a költészet szolgai hizelkedéssé törpült; a szónoklat, melyet a szabadság fejleszt, lehanyatlott; a drámai költészet háttérbe szorult az idegiz-gatóbb cirkuszi mutatványok előtt. a) Költészet. A görög befolyás legfényesebb diadalát üli e korban, melynek lirai költészetét, egyetlen nem-zeté sem érte utól. Az Augustus udvarába gyült költők közt a legnagyobb talán P. Vergilius Maro; a falusi életet dicsérő költeményeiben (Bucolica, Georgica) minden előzőjét felülmulta; Aeneisében Homerost utá-nozta, de sokszor eredeti és fogyatkozásai dacára is remek művet alkotott. Qu. Horatius Flaccus költészete korának minden irányzatát, fogyatkozását, erényeit és hibáit visszatükrözi. Legnagyobb, szinte utólérhetetlen a szatirában, bár mint lirikus is az elsőrangu költők sorába emelkedik Albius Tibullus elegiáit a mély érzés és gyöngéd költői kedély teszi becsesekké; a formának pedig valódi mestere. Sextus Propertius szintén elegiákat irt, de borongó hangulatában is szenvedélyes és erőteljes. Szinte páratlan fantáziája volt P. Ovidius Nasónak, ki legtöbbet irt kortársai között; az elegiától a legszenvedélyesebb szerelmi dalig, minden érzelem megcsendült liráján, bár gazdag invenciója miatt gyakran pongyola. A drámai költészet csaknem teljesen kiveszett, s a tragédiákat csak olvasták, de nem adták elő. Tragédiákat irt Asinius Pollio és Varius Rufus; vígjátékokat C. Melissus. Az epikus költészetbe lassankint mitologikus vonatkozások vegyültek, s ezen irány legkimagaslóbb képviselője Vergilius volt, mig Ovidius Átváltozásait ugy tekinthetjük, mint a mitologia eposzait. A tanító költészetben Vergilius és Ovidius mellett még Aemilius Macrus és Manilius tünt ki; a lirai költészetben pedig, a már említetteken kivül, jelesek voltak Valgius Rufus és Codrus, de legkivált Domitus Marsus, aki, mint epigrammiró, Martialist is megelőzte. b) Prózai irodalom. A viharos politikai események folytonos zajlása magával hozta a történetirás fejlődését. Mellőzve a kisebb jelentőségü monográfiák szerzőit, kiemeljük Qu. Delliust és Asinius Polliót, kinek művéből Plutarchos is merített. M. Val. Messala Corvinus a polgárháboruk történetét irta meg. De mindezeknél fontosabb a padovai Titus Livius, habár Annalesei megirásában inkább politikai és morális, mintsem tudo-mányos szempontok vezették; ezért, amilyen nagy mint remekiró, csaknem oly gyönge mint kritikus. Kor-társa volt Trogus Pompeius, kinek Historiae Philippicae c. műve elveszett; L. Arruntius a púni háborut irta le; Fenestellát Annales, M. Verrius Flaccust pedig Fasti évkönyvei után ismerjük. A politikai szónoklat a nyilvános politika szereplés megszünésével lehanyatlott és a forumon csak szépen kicsiszolt, hizelgő, tehát hatás nélküli beszédek hangzottak. Az utolsó köztársasági szónokok: As. Pollio és Valer. Messala voltak; 'I. Labienus és Cassius Severus pedig a szolgaság korában is a szabadságot hirdették. Annál többen voltak a retorok, kik közt legnagyobb hirnévre jutott Annaeus Seneca, bölcsész atyja. Habár a bölcsészettel igen sokat foglalkoztak e korban, mégis alig akadt, aki azt, mint önálló tudományt, rendszeresen tárgyalta volna; inkább a gyakorlati, mint az elméleti filozofiával törődtek, s az uralkodó irány az epikureusi volt. Az exact tudományok roppant haladását látjuk Vitruvius Pollio munkájában (De architectura), mely az egyetlen építé-szeti szakkönyv az ókorból. A nyelvészetnek szintén alig volt érdemes művelője Verrius Flaccuson kivül, ellenben a jogtudományoknak két kiváló képviselője akadt M. Antistius Labeóban és C. Ateius Capitóban, kiknek elseje köztársasági, másodika Augustus udvaronca volt. 5. A kereszténység első százada (14-117) össze esik a legkegyetlenebb zsarnokságok korával, melyben csak az alattvalók gyáva tűrése volt gyalázatosabb, mint a császárok esztelen kicsapongásai. A kép, melyet Róma elaljasodott társadalma elénkbe tár, undort és szánalmat is ébreszt egyszersmind; minden er-kölcsi érzék eltompult s helyettük a szenvedélyek igazgatták a kedélyeket; kihalt a hit, s vele minden neme-sebb érzés: elapadtak tehát a költői ihlet forrásai is, és meglettek hamisítva a tudományok céljai és a művé-szet ideálja is. a) Költészet. A zsarnokság félelmetes korszakában a meseköltés volt az egyedüli, mely nem járt veszede-lemmel. Az aesopusi mese megteremtője Phaedrus volt, aki meséiben csak az erkölcsi oktatás céljait tartotta szem előtt, s ezt néha a természetesség rovárásra tette. A szinpadot egészen a némajátékok s a tánc töltötték be, amit később kibővítettek az énekkarral, melyet nagyszámu zenekar kisért (fabulae salticae). A tragédiák közül csak Pomponius Secunduséi kerültek szinre; Seneca, a bölcsész, tragédiái ellenben, dacára szépségei-nek, már csak irodalomtörténeti fontossággal birnak. Az epikus és tanító költészet művelői e korban is sokan voltak; Annaeus Lucanus Pharsaliája azonban már hanyatlást mutat a megelőző korral szemben. C. Valer. Flaccus Argonauticája sok helyütt eredeti, cselekvénye élénk és jellemfestése is erőteljes. Silius Italicus a 2. púni háborut énekelte meg, s fogyatkozásait megbocsátjuk az eposzában megnyilatkozó lángoló hazafias érzületért. Papinius Statiust, különösen a középkorban szerették Vergilius mellé állítani, noha sok helyütt dagályos, nehézkes és érdektelen; ellenben mint lirikus jobban megközelíti az aranykor mestereit. A léha és erkölcstelen kor szelleme mintegy megkövetelte az epigrammát és a szatirát. Az elsőt művészi tökélyre emelte M. Valerius Martialis, kinek érdemeiből még az sem von le, hogy gyakran trágá kifejezéseket használ. A szatirának egyik legkiválóbb művelője Persius Flaccus, aki bár sem Luciliust a hévben, sem Horatiust a finom iróniában utól nem éri, mégis fölébük emelkedik ideális szárnyalásával. Seneca maró gúnnyal ostorozta Claudius császárt, Petronius Arbitrus pedig korának romlottságát állítja pellengére. De egyik sem tudta a társadalom erkölcstelenségé oly élénk szinekkel festeni, mint D. Junius Juvenalis, aki nem kimélt senkit és Domitianus császártól kezdve mindenkit lerántott abba a sárba, melyben elkorcsosult kortársai vergődtek. Ha néha tulmegy is a határon, nemes gondolkodása mindig megmenti a végletektől. A költészetnek már formai tökélye sem állja ki a versenyt az aranykorral; bár Seneca verseiben a polimetria bámulatos példáival találkozunk, a versmértékek erőltetett alakjain meglátszik a hanyatlás és a jól sikló sorok gyakran üres gon-dolatokat takarnak. b) Prózai irodalom. A történetirásnak e korban is számos művelője akadt, noha a zsarnokok miatti félelem sokszor meghamisította az eseményeket, mert az igazmondás jutalma a halál volt, mint ezt Cremutius Cordus is tapasztalta, ki öngyilkos lett, s kinek könyveit megégették. Velleius Paterculus udvaronchoz méltó hizelgő modorban irta meg Róma történeteit; Valerius Maximus pedig több helyről összegyüjtött anekdotákat irt, kilenc könyvben; Qu. Curtius Rufusnak Nagy Sándor története inkább történeti regény és szórakoztató olvasmány. Korának legkiválóbb férfia volt Cornelius Tacitus, kinek műveiben először találkozunk a lélekbuvár kutató szellemével és a kritikus éles analizisével; egyenes lelke elfordult minden alávalóságtól, de a jót mindig kiemeli és megasztalja. Nyelvezete, bár nem tisztán klasszikus, erőteljes rövidségével és keresetlen egyszerüségével hat. Az ékesen szólás mesterséggé lett, és már csak mint üres deklamálás volt divatban. A sok szónok helyett fölemlítjük M. Fabius Quintilianust, kiben a tiszta erkölcsök éles elmével és mély tudománnyal párosultak. Institutiones orotariae c. műve egyike a legjelesebb rhetorikai könyveknek, de nem tett nagy hatást, mert korának ízlése már megromlott. Tanítványai közül hires volt Plinius Caec. Secundus, kinek főérdemét nem ez, hanem levelezései teszik; ezekben világosan előttünk áll, minden hibáival és erényeivel, s ez utóbbiak kedvéért megbocsátjuk neki az előbbieket is. A szolgaság e szomoru korában sokan kerestek vigasztalást a bölcsészetben, s többen (Ann. Cornutus, Muson. Rufus, Epiectetus stb.) görögül irtak; a latin nyelvüek közt leghiresebb volt L. Ann. Seneca, aki nem volt kizárólag sztoikus, hanem a többi rendszerekből is elfogadta azt, amit jónak látott és inkább gyakorlati, mint elméleti filozofus volt. A nyelvészet s a kritika szintén találtak művelőre; M. Pompon. Marcellus ádáz purista volt; M. Valer. Probus tudós kommentárokat irt a klasszikus remekirókhoz. A természettudományok legnagyobb fellendülése szin-tén e korba esik; az idősb Plinius bámulatos szorgalommal és eredménnyel művelte az exakt tudományokat s legnevezetesebb munkája: Naturalis historia, mely az összes természettudományok enciklopédiája, több mint 200 kéziratban maradt ránk, annyira olvasták. S. Jul. Frontinus hadmérnöki és építészeti dolgokkal fog-lalkozott; a római vizvezetékekről irt könyve ma is nagyon fontos, a város topográfiája szempontjából. A jogtudományok terén a Labeo és Capito ellentétes iskolái tovább fejlődtek; az előbbit M. Cocceius, Nerva, majd Procolus (innen: Procoliani) képviselte; az utóbbinak feje Masurius Sabinus (innen: Sabiniani) volt. 6. A L. hanyatlásának korát (117-700) a politikai és szellemi élet teljes elkorcsosulása előzte meg. A pretorianusok fegyverein nyugvó császári trón örökös ingadozása közben a zsarnokok csak a pillanat gyö-nyöreit hajhászták, mialatt a barbárok fenyegető áradatként szorultak mind összébb a roskadozó birodalom körül. A kultura egyre jobban terjedt ugyan, de levetkőzte római jellegét s kozmopolita lett; s mivel a római nemzet géniusza már kimerült, eredetiségét is elvesztette, a tudományokban tehát felületes maradt, a szép-irodalomban pedig a mult remekeinek szolgai utánzójává szegődött. A költészet lassankint elhallgatott s csak a IV. sz. végén találkozunk Claudius Claudianusszal, kinek epikus és mitologikus költeményeiben fel-felcsillan a pogánykor remek költészetének egy-egy kései sugára. Szerencsésebb volt a prózai irodalom: s a történetirás egyik mestere, C. Svetonius Tranaquillus, bár nem éri utól Tacitust, mégis a kiváló irók sorába emelkedik. Florus (valószinüleg P. Annius) kortársa volt Svetoniusnak, de történelmi munkája becsét meg-rontja a dagályosság, s az események tulságos nagyítása. A IV. sz. legkülönösebb alakja, Ammianus Marcellinus, a pogányság utolsó bajnoka, történeteiben mindig az igazságot szolgálta, s még ma is becses forrás. A retorikai kiváló művelője volt M. Corn. Fronto, kinek iskolája az archaizmus utánzásával a nyelv tisztaságát megrontotta. Terentius Scaurus grammatikáját sokáig becsben tartották; A. Gellius Attikai éjsza-kái a bennük foglalt irodalmtörténeti s egyéb adatok miatt becsesek; Julius Romanus és Censorinus a III. sz. legkiválóbb nyelvészei voltak. A IV. sz. második felében élt Aelius Donatus, kinek grammatikája a közép-korban nagyon hiressé lett. A bölcsészetben a kereszténység új áramlatokat idézett föl; elsőnek mutatkozik be Tertullianus, kinek munkássága heves plemiák forrása lőn. A pogány filozófia lassankint háttérbe szorult, s az aritotelesi dogmatika kiváló magyarázói teljesen új irányt adtak a metafizikának. Köztük a legnagyobbak: szt. Ambrus milanói, Hilarius poitiersi püspök, szt. Agoston, stb. Az általános hanyatlás a jogtudományokban is meglátszik, noha Aemilius Papinianus, Domitius Ulpianus és Julius Paulus művei még a későbbi korban is becses források; a IV. sz.-ban pedig a Codex Theodosianus készült el, mely nagy részben reánk is maradt. A nyugatrómai birodalom megdülése (476) után a L. is lassankint kihalt. A költészetet az afrikai iskola mű-velte leginkább, de minden ihlet és művészi ambició nélkül. A prózának ellenben kiváló képviselői akadtak Severinus Beotiusban és Aurelius Cassiodorusban; az első a platoni bölcsészetet keltette új életre, a második, mint történetiró volt nevezetes. A VI. sz.-nak két jeles történetirója volt: a gót Jordanis és Gergely, toursi püspök; Fabius Fulgentius és Priscianius pedig a nyelvészet terén szereztek érdemeket. Legtöbb történt azonban a jogtudományok fejlesztésében, s ez főleg Justinianus császár érdeme, kinek Corpus Jurisa két részből áll, melyeknek elsejét (Digesta) a tudós Tribonianus szerkesztése alatt a legkiválóbb jogászok gyüjtötték össze. A VII. sz.-ban a tulajdonképeni L. Olasz- és Franciaországban, a nyugati gótok birodalmá-ban volt még nyoma, ahol Izidor sevillai érsek irt latin nyelven; a VIII. sz.-ban epdig Angliában tengődött még, de a nyelv már nagyon elkorcsosult. Lengyel irodalom A szláv nyelveknek, egészen a legújabb időkig, amikor az orosz irodalom némileg felülmulja, legnevezete-sebb irodalma. Művelt nyelv, csiszolt ízlés, nagy tehetségek jelzik a lengyel irodalom kiválóságát az európai népek kulturájában. Történetét közönségesen öt korszakra osztják. 1. Az első az ó-szláv népdalok és latin krónikák kora, a kereszténység behozatalától a krakói egyetem alapításáig (1000-1364). 2. A lengyel iroda-lom valóságos kezdete a Jagellók uralkodása idején az első lengyel könyv megjelenéséig, a fejlett szépiroda-lom aranykora a krakói jezsuita-iskola alapításáig (1622). 3. A visszaesés Konarski föllépéséig (1750). 4. Az irodalom új fejlődése Mickiewicz föllépéséig (1820). 5. A legújabb kor irodalma Mickiewicztől máig. A L. legelső korszakából néhány népdal és legenda maradt fenn, a lengyel nép legrégibb, meseszerü történetéből. Ezek a népdalok és legendák össze vannak gyüjtve. A legendák közül nevezetes az, mely a vaveli sárkányról, Krakusz leányáról, Vandáról szól; Leszekről, akit a nép darabokra tépett, mikor rájött, hogy csel útján szerezte meg a koronát; II. Popel királyról, akit gazságaiért az egerek ettek meg. A legrégibb lengyel népszokások, mondák és legendák összegyüjtve jelentek meg Kolberg munkájában (Lud, jego zwyczaje, sposób zycia, mowa stb.). A L. legrégibb irott emlékei szt. Adalbert (megh. 997.) himnusza Bogarodzia, és Margit magyar királynő (megh. 1349.) zsoltára. A kereszténység behozatalával csakhamar elterjedt a latin nyelv s a lengyel irók sokáig latinul irtak. Gallus Márton, Kadlubek Vince latinul irták kró-nikáikat és annaleseiket. (Gallus műveit még életében fordították le lengyelre.) Azonkivül franciául és külö-nösen németül szerettek irni az e korbeli lengyel irók. Leszek király, a Fekete (1279-1289), kedvezmények-ben részesítette a németeket s átvette viseletüket. Henrik sziléziai fejedelem két évi lengyel királysága alatt a német verseket irt. Az alakuló városokban a német jog honosult meg, az iskolákban németül tanítottak, a templomokban németül prédikáltak, kivévén az egyetlen krakói Szt. Barbara-templomot, amelyben megőriz-ték a lengyel nyelvet. Csak Nagy Kázmér király volt az, aki megérezte a germanizáció veszedelmét és elő-készítette a lengyel irodalom virágzását. 1364. megalapította a krakói egyetemet, mely utóbb nevezetes hirre emelkedett. Kitünően tanították benne a történelmet, matematikát, asztronomiát, filozofiát. A XV. sz.-ban irta Dlugosz János Lengyelország történetét, amely haláláig (1480) terjed. Krómer Márton (megh. 1589.) gyönyörű latinsággal hasonlókép történelmet irt, harminc kötetet. Dantyszak János és Janicki Klement (megh. 1543.) verseket irtak latinul. A reformáció idején jött ismét divatba a hazai nyelv. Lengyelre fordították a bibliát s az imádságos könyve-ket, föltámadt a nemzeti szellem s virágzásnak indult a költészet. Könyvnyomtatók vándoroltak be az or-szágba s a könyvek útján gyorsan elterjedtek a vallási új ideák s föllendül a hazafias érzés. Varsóban az első könyvnyomdát Báthory István állította fel. Rey-Naglovicz (megh. 1569.) volt az első, aki költői műveit len-gyel nyelven irta. Kitünő poéta, de kiválóbb mg mint prózairó. Vele kezdődik a L. arany korszaka. Követte őt s a legmagasabb szinvonalra emelte a lengyel irodalmi nyelvet Kochanovszki János (megh. 1584.). Lirikus költő, akinek verseiben kifejezésre jut a lengyel nép lágy, szentimentális a miszticizmusra hajló karaktere s mély vallásos érzülete. Kortársa, a kisebb tehetségü Górnicki Lukács (megh. 1602.) a lengyel udvari életet irta le, erős szatirával. Górecki történelmi munkát is irt (Dzieje o koronie polskiej), mely 1538-tól 1572-ig adja elő az ország történetét. A kor szatirikus költője Klonovicz (megh. 1608.), aki népies formában irta műveit s a nemesség romlottságát ostorozta. Nevezetes a küzdelme a jezsuiták uralma ellen, amely utóbb teljesen elnyomta a lengyel nemzeti irodalmat. Az aranykor nevezetes poétái voltak még Szarzynszki Miklós (megh. 1581.), aki először használta a szonetformát a L.-ban. Szymonovicz Simon (megh. 1629.), aki bájos idilleket irt. Albrecht porosz herceg (megh. 1568.) Strubicz Mátyástól lefordíttatta a taktikáról irt munkáját (legújabb kiadása Párisban 1858.) és elküldötte Zsigmond Ágost királynak, akinek művét ajánlotta. (A német eredeti munka a berlini királyi könyvtárban, a lengyel fordítás kézirata a pétervári cári könyvtárban van.) Szeklucyan János, akit Albrecht herceg Königsbergbe hivott lelkésznek, lengyelre fordította a bibliát, a protestánsok használatára. Radzivill Miklós herceg költségén megjelent Brescben 1563. az utóbb szocinianinak deklarált bibliafordítás, melyen Szeklucyan és Laski Jan is részt vett. A katolikusok számára Wujek Jakab jezsuita páter (megh. 1597.) fordította le az egész bibliát, oly kitünően, hogy Róma ma is a legjobbnak tartja. hire volt ez időben a szónok Szkarga, varsói primás-érsek (megh. 1612.). Most következett a hanyatlás kora a L.-ban, amely körülbelül a XVIII. sz. közepéig tartott. Volt az ország-ban négy egyetem, a krakói, vilnai, szamoscsi és kijevi, 72 felsőbb s körülbelül 1500 népiskola, de a tanítás az 1566-ban meghonosított jezsuiták kezében volt, akik, hogy útját állják a reformáció haladásának, elnyomták a nemzeti szellemet is az országban. III. Zsigmond király jezsuita tanácsadókkal vétette magát körül s nagy szabadalmakat adott nekik, melyek a krakói akadémia szabadalmait sértették. Az akadémia egy darabig erős küzdelmet folytatott a jezsuiták befolyásával, de végre a jezsuiták maradtak felül. A lengyel nyelvet mint barbárt elnyomták s a konyha-latinságot tették helyébe. Eretnekség címén elégettek sok munkát, köztül az ó-lengyel irodalom legbecsesebb emlékeit is. Az addig eleven és éltető tudományos tevékenységet üres, pedáns tudományos tetszelgés váltotta fel; a történelem bombasztikussá lett, tele tulzott dicsérettel, a poézis üres játékká változott. Züllésnek indult a nemzet. A nemesség soha oly léha s oly fényűző nem volt, mint e panegirikus korban. A mágnások asztalánál gyakran megtörtént, hogy ebéd után, mintegy utolsó fogásnak, aranyból rakott gúlát hordtak fel, amelyet a vendégek szétszedtek. Pénzt dobni a nép közé ez időben rendes szokása volt a lengyel mágnásoknak. S közben a vallási türelmetlenség borzalmas tetteket produkált. E ha-nyatló kor költői: Kochovszki Veszpázián lirikus (megh. 1699.), Opalinszki Kristóf szatirikus (megh. 1655.), Tvardovszki Sámuel epikus (megh. 1660.), Pasek Krizosztom krónikás (megh. 1690.), A kor legnagyobb költője, Potocki Vaclav (megh. 1693.) megirta hőskölteményét: A chocsimi háboru (Wojna Chocimska, megj. Lembergben 1850.). Druzbacka Erzsébet egyszerü, kedves dalaival tünik ki e korban. Az első politikai lap 1661 jan. 3. jelent meg Krakóban s ugyanez év május 20-ától Varsóban is megjelent egy lap Lengyel Merkur címmel. A korszak történelmi munkái közül nevezetesebbek: Starovolszki statisztikája (Polonia, siverstatus regni Poloniae descriptio), Lubieniecki műve (Historia reformationis Poloniae) és Niesiecki heraldikája (Korona Polska). Azok közül az irók közül, akik a lengyel nemzeti szellem föllendítésén s az elromlott ízlés nemesítésén fára-doztak, legnagyobb hatása volt Konarszki Szaniszlónak (megh. 1773.). A piarista szerzet révén, melynek ő provinciálisa volt, sikerült ellensúlyoznia a jezsuiták hatását, első sorban kiragadni kezükből az ifjúság neve-lését. Konarszki iskolájához tartoztak: Wengierszki Kajetán (megh. 1787.), Kniaznin Ferenc óda-költő (megh. 1807.). De akor legnagyobb irói Krasicki Ignác (megh. 1801.) és Naruszevicz Ádám (megh. 1796.), az előbbi meseiró és a lengyel szatirikus eposzköltője (Monachomania), az utóbbi történetiró és szatirikus költő. Mind e költők francia minták hatása alatt állottak és formai klasszicitásra törekedtek, ami műveiket kissé mesterkéltekké teszi. De szellemük kiváló, tehetségük nagy volt. Trembecki Szaniszló (megh. 1812.) élt a legügyesebben az idegen formával s Kopczynszki Onufriusz (megh. 1817.) egységes gramatikába foglalta az immár rendkivül kicsiszolt, minden finomságra hajlékony nyelvet. A forradalmak nemhogy megakasztó, ellenkezőleg fejlesztő hatással voltak a lengyel irodalomra. A szabad-ságért vívott véres küzdelmek közben gyult ki legfényesebben a lengyel nép poézise. A régi dicsőség, a sza-badságvesztés fölött való kesergés, a megújuló forradalmakban mutatkozó honfiui hűség, áldozatkészség és halálmegvetés; megannyi forrása lett a költészetnek. Üdvös hatással volt az irodalomra a tudomány barátai-nak társasága, mely 1880-ban alakult. Ebbe tartoztak Krasicki Ignác, Alvertrandy János történettudós (megh. 1808.), Dmóchovszki Xavér Ferenc (megh. 1808.), Czacki Tádé (megh. 1813.), Potocki Szaniszló gróf (megh. 1821.), Staszic Szaniszló (megh. 1826.), Niemcevicz Julián és mások. De a teljes változást a L.-ban Mickievicz Ádám idézte elő. Ő és társai emelték a legvirágzóbb fejlődés magaslatára nemzetük irodalmát. Mickievicz elvetette az üres formalizmust, a hamis klasszicitást s visszatért a néphez és népe történelméhez. Itt is, mint mindenütt, a népköltészetből merített új erőt az irodalomhoz. Mickievicz nemcsak Lengyelország legnagyobb nemzeti költője volt, hanem egyáltalán a legnagyobb költők közül való, akik valaha éltek. Mickievicz kortársai és utódai voltak: Krasinszki Zsigmond (megh. 1859.), mély vallásu költő; nevezetes az Istentelen komédia címü prózában irt műve. Brodzinszki Kázmér (megh. 1835.) mint költő és kritikus egya-ránt nagy tekintélyben állt. Odyniec ballada-költő és műfordító. Szlovacki, hatalmas tehetség, tele erővel, akit Mickieviczcsel is összemértek. Malcsevszki, Garcsynszki, Goszcsynszki, Zaleszki: mint nevezetes alakjai a L.-nak. Igazán forradalmi költők Garcsynszkin kivül Goszlavszki, Górecki, Gaszynszki és Pol Vince. Padura Tamás, Korkak Julián, Groza, Siemienszki, Bielovszki, Vjejszki, Lenartovics Teofil mind kedvelt poéták. Moravszki Ferenc bájos idillt irt e címmel: Nagyapám udvara (Dworzec mego dziadka). Czajkovszki nevezetes elbeszélő. Előtte Sharbek Ferenc gróf és Bernatovicz voltak a legjobb regényirók. Utóbb Rzevujszki, Grabovszki, Gorcsynszki, Milkovszki, Kocskovszki regényei részesültek tetszésben. Poétikus elbeszéléseket irtak Szyrokomla Vladiszlav álnévvel Kondratovics, továbbá Pol, Goslavszki, Zielinszki. Valamennyi lengyel iró közül a legtöbbet irt össze Krasevszki Ignác. Említendők még: Chodzko, Deotyma, Luszcseszka Jadviga, Asnyk, Belza, Lozinszki, Korzeniovszki, Dzierskovszki, Zachariasevicz, újabban Sienkievicz. A lengyel drámairodalom dialogusokból és miszteriumokból fejlődött s kevésbbé mutat nagy arányokat, mint költői, elbeszélői és történelmi irodalma. A legrégibb drámai mű Rey-Naglovictől való (József élete), továbbá Kochanovszki János drámája (A görög követek elutasítása). De ezek formára és tartalomra egyaránt a kezdetlegességet mutatják. Csak a negyedik irodalmi korban keletkezett a tulajdonképi lengyel dráma; addig többnyire görögből és latinból vett fordításokat adtak elő lengyel szinpadon. Később német és francia szinműveket fordítottak le s adtak elő. Bohomolec Ferenc jezsuita páter (megh. 1790.) irt először önálló len-gyel vígjátékot, csak az ifjuság számára ugyan és nőket nem szerepeltetett; de az ő kezdése adott impulzust a lengyel dráma kifejlődésére. Zablocki Ferenc (megh. 1821.) igen vonzó vígjátékokat irt. Boyuszlavszki Al-bert (megh. 1829.) A krakóiak és a goralok címü művével a lengyel nemzeti drámának egyengette útját. Ha-tározott drámairó tehetség volt Felinszki Alajos (megh. 1820.), akinek Barbara Radziwillówna címü tragédi-ája klasszikus szépségekben gazdag. Ezt a II. Zsigmond Ágost korából vett történelmi tárgyat Wybicki Jó-zsef (megh. 1822.), Wenzyk Ferenc (megh. 1862.), Odyniec Ede Antal és Magnusevszki Dominikus is fel-dolgozták drámai formában. Kropinski Lajos (megh. 1844.), Ludgarda címü történelmi tragédiája révén lett hires. Szlovacki versenyre kelt a német Schillerrel Stuart Mária címü tragédiájával, nevezetes drámái még, melyekben tulnyomó a lirikus elem, de sok a hatásos drámai jelenet is: Mazeppa, Koryan, Balladyna. Magnusevszki (megh. 1845.), korán elhalt drámairó trilogiát irt Az asszony három században címmel, mely-ben a lengyel asszonyt karakterizálja, három különböző történelmi korszakban. Kaminszki (megh. 1855.) lefordította Schillert, Calderont. Fredro Sándor gróf vígjátékiró, rendkivül elmés és magas ízlésü. Nevezetes drámairó Szujszki József, a Dzierzanovszki, Tvardovszki és Halska z Osztroga címü művek szerzője. Drámát irtak még: Predziecki Sándor (megh. 1871.), Krasevszki Ignác, Szajnoska, Belza Vladiszlav (Karlinszki Gáspár, tragédia), Szyrokomla, Narzymszki József (Az epidémia, koszoruzott pálamű, melyben a börzejáté-kot teszi csúffá). A filozofiával is foglalkoztak a lengyelek, de kevés önállósággal. Goluchovszki József (megh. 1858.), részint németül, részint lengyelül irta filozofiai műveit (Die Philosophie im Verhältnis zu dem Leben ganzer Völker und einzelner Menschen, Dumania nad najwyzszemi zagadnieniami czlowieka). Említendők még: Cieskovszki Ágost gróf (Prolegomena a természet-filozofiához, németül), továbbá Szupinszki és Libelt, aki új alapra akarta vetni a filozofiát, amennyiben az igazság forrásául egyedül az intenciót fogadta el. Az újabb kor történetirói közül az első és legnagyobb Lelevel Joakim, számtalan történelmi munka szerzője, melyek hazája sorsát, jogtörténelmét, numizmatikáját, történetfilozofiáját tárgyalják. Siemienszki Lucián monográfiákat irt, klasszikus egyszerüséggel és világossággal. Szajnoska Károly (megh. 1868.) hajlékonyabb nyelven, mint Lelevel irta meg nemzete egyes korszakainak történetét. Jadviga és Jagello címü műve drámai közvetlenséggel hat az olvasóra. Ő alapította 1852. Lembergben a Dziennik literacki címü irodalmi lapot. Sujszki József, e lap egyik irója igen tehetséges történetiró, hasonlóképen Moraczevszki András is (megh. 1855.). Moravszki Tivadar népiesen irta meg a lengyel nép történetét (Posen 1871); Leplovszki József krakói egyetemi professzor műtörténelmet irt (Krakó 1872); Lukasevicz József lengyel kulturhistoriát irt, mely különösen a reformáció korát tárgyalja behatóan. Az első L.-történetet Bentkovszki Felix irta (megh. 1852.). Munkája nem egyéb ugyan száraz bibliográfiánál, de úttörő volt e téren. Két kötetnyi munkája Varsóban, 1814. jelent meg. Krasevszki irodalmi tanulmányokat irt, továbbá Siemienszki, Macherzynszki, Lukasevicz Leszlav, Nekriny Vladiszlav, Rycharszki, Zavadzki és Kuliczkovszki irtak irodalomtörténeti munkákat. A legrészletesebb irodalomtörténet Vitnievszkié, mely tiz kötetben jelent meg Krakóban (1840-1857). Említésre méltók Wojcicki és Maicejovszki művei is. Mint irodalmi kritikusok nevezetesek Szpaszovicz, Tarnovszki gróf, Chmielovszki Péter. A legkiválóbb lengyel szépirodalmi művek újabban a Biblioteka pisarzy polskieh című gyüjteményben jelentek meg (1886-ig 81 kötet). Lett nyelv és irodalom […] A lettek költészete igazi népköltészet lirai-idillikus tartalommal. A 400 év előtt befejezett harc, melyet német meghódítók ellen vívtak, semmi nyomott sem hagyott harci dalokban; annál nagyobb számmal vannak gyengéd és mély érzelmü mitologiai, szerelmi, alkalmi és bús dalaik, és más népdalaik, melyekből mintegy 40 000-et gyüjtöttek már egybe. V. ö. Ulmann, Lettische Volkslieder (Riga 1874). Nem kisebb számuak és szellemesek a lettek találós meséi, közmondásai és mondái. (V. ö. Bielenstein, 1000 lettische Rätsel. Mitau 1881.) Költészetükkel szoros összefüggésben volt zenéjük és táncuk, régi tősgyökeres lett néptáncaik nagy eredetiséggel tünnek ki. (V. ö. Jurjan, Lett népdalok zongorakisérettel, Riga 1885.) Legrégibb irodalmi em-léküknek tartják a 10 parancsolatnak Ramm által való fordítását (1530) és Luthernek Rivius János által for-dított katekizmusát. Előbbi időkben különösen a németek fáradtak sikeresen a L. anyagának gyüjtésében és fejlesztésében; az utóbbi időkben azonban majdnem kizárólag maguk a lettek művelték és gazdagították a lett irodalmat, főkép fordításokkal, de eredeti dolgozatokkal is. A lettek első kötőjéül Stendet (1714-1796) tekinthető, ki úttörő volt népe és nyelve művelésében; megemlítésre méltók még: Jur Alunan (megh. 1864), M. Kroghem (álneve Ausaklis, megh. 1879.); az élők közül Lautenbach epikus költő (álneve Jusminis, szül. 1847.) és Kaudsit M. novellairó (szül. 1848); Brihwsemneeks Fr (szül. 1846.); lett nyelvü folyóirat 9 van. Lett gramatikátt irtak Rosemberer (Mitanu 1830, Dorpat 1843), Hesselberg (Mitau 1841 és 1848) különösen pedig Bielenstein, ki nagy érdemeket szerzett lett és balti régiségi tanulmányaival is. Szótárakat szerkesztet-tek: Stender (Mitau 1798, 2 köt.), Ulmann és Brasche (Libau 1875 és Riga 1880, 2 kötet). Litván nyelv és irodalom az indogermán nyelvcsaládnak töredéke, legközelebb a szláv nyelvvel rokon s ezzel együtt a litu-szláv nyelvcsoportba tartozik. A L. a következő három rokon nyelvre oszlik: 1. A porosz (ó-porosz) nyelv, mely a XVII. sz.-ig teljesen kihalt; az Alsó-visztula (Thorntól lefelé) és a Niemen közt beszélték, s nyelvemlékeiből két káté (1545) s egy Enchiridion (1561) maradt fenn, melyeket Nesselmann (Die Sprache der alten Preussen an ihren Überresten erläutert, Berlin 1845) adott ki, meg egy német-porosz szótár a XV. sz. elejéről (Königsberg 1868). A porosz nyelv szókincsét is Nesselmann adta ki: Thesaurus linguae Prussicae (Berlin 1873). 2. A szorosabb értelemben vett litván nyelv, melyet a Polangentől Labiaun és Grodnón keresztül Dünaburgig húzott vonal meg Kurföld D-i határa által bezárt területen beszéltek. A nyelvnek több tájszólása volt, melyek közt a D-i volt a porosz-litvánok irodalmi nyelve. A L. mint irodalmi nyelv először csak a XVI. sz.-ban mutatkozik be, s a legrégibb könyv egy 1547-ből való káté. A L. tudományos ismertetését legjobban megirta Schleicher: Handbuch der Lit. Sprache (Prága 1856-57); legjobb szótárát Kurschat szerkesztette: Wörterbuch der Litauischen Sprache (Halle 1870-83); a régibb nyelvemlékeket újból kiadta Bezzenberger: Litauische und lettische Drucke des XVI. u. XVII. Jahrh. (Göttinga 1874-1884); ugyanő irta még: Beiträge zur Gesch. der Lit. Sprache (u. o. 1877) és Litauische Forschungen (u. o. 1882). A népies litván irodalom maradványai a következő művekben vannak összegyüjtve: Dainos od. lit. Volkslieder (Berlin 1843); Nesselmann, Lit. Volkslieder (u. o. 1853); Juszkiewiez, Lietuviskos dainos (Kazan 1880-82); u. az, Lietuviskos svotbines dainos (Petersburg 1883); Schleicher, Litauische Märchen, Sprichworte, Rätsel u. Lieder (Weimar 1857); Leskien és Brügmann, Litauische Volkslieder u. Märchen (Strassburg 1882). A lit-vánok egyetlen, említésre érdemes költője Donalitius Keresztély (l. o., Nagy Lexikon V. köt.) volt. 3. A lett nyelv (l. o.), mely a három nyelv közt a legifjabb s körülbelül oly viszonyban áll a litván nyelvhez, mint az olasz a latinhoz. Magyar irodalom a magyar nemzet irodalmi tevékenysége, vagyis szellemi munkásságának az a köre, mely a nyelv, útján ál-landósítja alkotásait. Az egyetemes M. körébe tartozik mind amaz irásba vagy állandó nyelvi alakba foglalt szellemi termék, melyet a magyar nemzet, illetőleg bármely tagja, bármely nyelven és bármely téren alkotott és alkot, amennyiben tartalmánál, formájánál vagy törtneti értékénél fogva többé-kevésbbé általános értékkel bir és a szellemi közösség alkatrészeihez számítható. Szorosabb értelemben csak a magyar nyelvü irodalmi munkásságot veszik M.-nak, kireksztvén a M. fogalmából azt a jelentékeny irodalmi munkásságot, melyet a magyar emberek főleg deák, továbbá német nyelven kifejtettek. Még szükebb körü a saját nemzeti M. fogalma, hova az irodalomnak amaz ágait számitjuk, melyekben az alanyi és művészi, és ezekkel kap-csolatban az egyéni és nemzeti elemnek jelentősebb szerep jut: tehát a költői, általán a szépirodalmat, a szó-noklatot a tudományos irodalom ágai közül a történelmet, bölcsészetet, szóval ahol a nemzeti lélek és ízlés akár a tartalomban, akár a szép formában megnyilatkozhatik. A M. funkciója is kettős, mint más irodalmaké: általánosító és állandósító munkássága új eszmék kifejezé-sében, vagy kész eszmék közvetítésében áll, irodalmunk tehát a műveltség fejlesztésének, illetőleg terjeszté-sének feladatát végzi; a szellemi közösség célját szolgálja a haladás irányában, az egyéni kezdeményt köz-kinccsé emeli, más népek műveltségi vívmányait közli; ez általánosító munkássága a jelen szükséglet kielé-gítésével foglalkozik. Állandósító munkája abban áll, hogy a szellemi alkotások megörökítésével tradició képződését biztosítja, az elért kulturális eredmények hagyományozását lehetővé teszi; szóval a szellemi kö-zösséget az egymásra következő nemzedékek közt is fentartja, a kultura szerves továbbfejlődésének a törté-neti folytonosság mélyébe lenyuló alapot szolgáltat. Ez állandósító munkásság az irodalom történeti oldala, s a multat összeköti a jövővel. Midőn így a M. is a szellemi közösséget ápolja részint kortársak, részint az egymásra következő nemzedékek közt: egyrészt kulturális, másrészt nemzeti célt szolgál, a benne ápolt szel-lemi közösség határát élesen megvonja művelőinek és közönségének nemzeti volta és közegének, a magyar nyelvenk köre. Nagy költőink, gondolkodóink műveiben feltárja népünk lelkét, amilyen a multban volt s amilyenné a jelenben alakul. Táplálja a nemzeti egység, a történeti mult tudfatát és általán a magyar szellem kultuszát. A nemzeti lét válságos időszakaiban hatalmas fentartó erőnek bizonyult a nyelvvel együtt, mely-nek legfelsőbb kivirágzása, a művelődési szükségleteink kielégítéséről egyre rohamosan gyarapodó eszkö-zökkel gondoskodik. A M. története, nemzetünk politikai és művelődéstörténetével kapcsolatban, három nagy fejlődési korszakot tüntet föl. Ezek közül az első a legrégibb irodalmi emlékektől a középkor végéig terjed, amit nálunk a moh-ácsi vész időpontja, (1526) jelez; az irodalmi termékek legnagyobbrészt latin nyelvü vallásos művek fordítá-sai: imádságok, énekek, prédikációk, legendák, szent elmélkedések. A második korszak innentől kezdve a XVIII. sz. végéig: az irodalom a renaissance és a reformáció haétása alatt s a könyvnyomtatás és művelődés terjedésével szabadabb, önállóbb fejlődést vesz és világi irányban is kiszélesedik, de általában véve még most is csak eszköz vallási és politikai célok szolgálatában. Végül a XVIII. sz. vége felé megalakul az irodalmi öntudat s az irodalom mint önálló munkakör helyet foglal a nemzeti nagy feladatok sorában; attól fogva az irodalom nemzeti közügy, mely művelődésünk és faji egységünk elsőrangu és szakadatlanul és hatalmasan fejlődő tényezője. Rövidebb terminusokkal régi magyar irodalomról és újabb magyar irodalomról is szoktunk beszélni, s a kettő közti határt a XVIII. sz. derekára tesszük (Szabó Károly Régi magyar könyvtár p. a szatmári békéig. 1711-ig terjed, viszont az újabb irodalmat legalább 1772-től, Bessenyei felléptétől számítjuk). E nagy korszakokon belül a fejlődésnek természetszerüleg ismét több fokozatát lehet megkülön-böztetni. Középkori magyar irodalom A magyar irodalom kezdete. A szellemi termelésnek az irásbeli sokszorosításra és hagyományozásra tá-maszkodó az a módja, melyet kiválólag «irodalom»-nak nevezünk, nálunk is, mint a Nyugat számos nemze-ténél, akkor kezdődött, mikor nemzetünk a keresztény vallás és műveltség és a nyugati államszerkezet elfo-gadásával az európai civilizált keresztény nemzetek szellemi közösségébe lépett, s nemzetközi irásukat a latin betüt átvette. Szt. István idejében a Kr. u. 1000. év körül kezdenek nálunk írni nyugati módra, mind latin (és görög), mind pedig magyar nyelven is. Ekkor lesz a magyar nyelv nyugati betükkel irott nyelvvé. Ősköltészet. Hogy a kereszténységgel beköszöntő latin betü némi ősi irásfélét talált nálunk, arra csak bi-zonytalan nyomok utalnak. Az illető jelek inkább följegyzésekre szolgálhattak, mint szellemi termékek megörökítésére. Viszont abból az siratlan irodalomról, melyet a kereszténységgel bejött irott irodalom talált, ha szabad e paradox és tautolog kifejezésekkel élnünk, szintén nem maradt fenn egyetlen sornyi szövegünk, ugy hogy pogánykori ősköltészetünk állapotáról csak a folklore meg a történelem analogiáiból, néhány egykoru históriai adatból, az ősszehasonlító népköltés következtetéseiből, népköltésünkben fenmaradt egyes anyagi és alaki reziduumokból, továbbá a nemzeti költsézetnek az Árpád-királyok alatt kissé ismeretesebb viszonyaiból nyerünk némi képzetet. Sjzerelmi, vitézi, mutató és gúnydalokat bőven termett népünknek szá-zadok óta hires dalos kedve és lirai tehetsége; a német Ekkehard krónikája a St. Gallen alatt dőzsölő magyar kalandor-csapat mulató énekét emliti; Szt. Gellért legendájában van a kedves kép az éjfél körül kézi malom forgatása közben vidáman dalolgató magyar szolgálóról; míg szt. Gellért vértanusága idején (1061) a pogány lázadók «kárhozatos dalokat énekeltek a keresztény hit ellen» (praedicabant nefanda carmina contra fidem). Epikai dalaik mondai vagy történeti eseményekről, prózai mondáik és meséig - ilyeneket ma is kedvel népünk - továbbá áldozati énekeik mind elvesztek az ősvallással és mitologiával együtt, melyben gyökereztek, s amelynek csak rendkivül gyér törmelékei élték tul a keresztény térítők irtó munkáját. Amit a későbbi krónikások az ünnepi diadalmi, történeti énekekről írnak, mind a maguk korából vett vonás és csak az ő idejükre jellemző. A népköltés mellett aligha volt, mint később az Árpád-királyok korában, külön hivatásos énekesrend, mely talán a vallásos éneket és az epikát művelte; hanem valószinüleg a papok (táltosok) voltak a nép hivatásszerü énekesei és epikusai. Nem tudjuk azt sem: volt-e, s minő fejlődésiu fokon állhatott a pogánykorban naiv epikánk. Ismerve népünknbek a mesékben és balladákban nyilatkozó szerkezeti érzékét, népdalainknak és zenénknek eredeti keleties jellegét, némi fogalmunk lehet a pogánykori költői termékek műalkata és zamata felől. A cselekvény hármasbonyadalma a dalok festői kezdete, drámai jelenetekben fejlődése, haladványa a belső formának nem új keletü mintái; a parallelizmus és az alliteráció, a gondolat-ritmus az ősköltészet formai elemeihez tartozott, népköltésünkben, bár erősen megfogyatkozva, maig fenmaradt, s nem a germán népektől került hozzánk, mert az összes altáji népek költészetében feltalálható, a tunguzokig; a zene tagolódásával és a tanác ritmusával kapcsolatosan elég éles ütemezésü volt verselésünk is, amint ez némely - láthatólag ősrégi - közmondásunkon is megtetszik; ősi ritmusszerkezeteink közé tartozott kétségkivül az ősi nyolcas, népdalainknak és a rokoh népeknek e legkedveltebb versformája, a finn epikai főverse. Mindezt a valószinütlenség veszélye nélkül mondhatjuk népünk irodalmi kulturájának prehisztorikus - a latin betüt megelőző - állapotáról. Nemzeti költészetünk az Árpád-királyok alatt. A magyar királyság első három századából sem maradt ránk a nemzeti költészetnek egyetlen szöveges terméke sem, de a korra nézve két dokumentált tény erősen kiemelkedik: egyik egy külön énekesrend létezése, másik a történeti költészet virágzása. A joculatorok testü-lete udvari intézmény volt; ily testületek voltak mind a központi királyi udvarnál, mind a királyi várakban s eltartásukra külön várjószágok voltak rendelve, s az udvart, illetőleg az udvar ott nem létében a várnépet mulattatták. Az oklevelek általános joculator nevének a magyarban többféle név felel meg, s ugy látszik, e mulattatóknak két főbb fajtáját kell megkülönböztetnünk: az igreceket, akik inkább zenészek voltak, amellett azonban némelyek bohóskodást is űztek (a szláv szó arra látszik utalni, hogy ez udvari zenészek jórésze, legalább eleinte, szláv nemzetiségü lehetett); és az énekmondókat, akik versszerzők és előadók voltak, s versöket hanszerrel (a pengetős kobozzal és a vonós, de nyeregtelen hegedővel) kisérték, ez utóbbiak neve kobzos, hegedők, regős (talán ez a legősibb név; epikus recitatort jelenthetett, maig élő népszokás a regölés), l. Lantosok. Ez intézményt nyugati példára karolhatták fel királyaink, midőn a lovagvilág szokásait a magyar királyokhoz férjhezmenő hercegnők terjesztették fejedelmi udvarunkban s egyes nagy hirü troubadourok nálunk is megfordultak (p. Peire Vidal Imre királynál). Leginkább a XII. sz.-ban virágozhatott; a XIII. sz.-ban a királyi udvar szegényültével s a jószágok eladományozásával a joculatorok is inkább az oligárkák kezére kerülnek. A joculatorokról szóló okleveleink mind a hanyatlás ezen korából valók. E testületnek egyenest a történeti költészet művelése lehetett feladata. Valószinű, hogy a királyi énekmondók mellett szegényszerübb vándorénekesek is voltak. Az énekmondók tárgyairól a kortársak feljegyzéseiből van tudomásunk és a kró-nikákból, melyek adataik egy részét belőlük meritették. Béla királly Névtelen jegyzője említi, hogy ő azért irja meg hiteles krónikáját, mert igen illetlen volna, ha oly cicső nép mint a magyar, a maga eredetét és min-den vitéz tetteit «a parasztság csalfa meséiből vagy az énekmondók csacska énekeiből álmodozva hallgatná». Tuhutumról szólva ismét igy szól Anonymus: «Ha jelen levelem betüinek nem akartok hinni, higyjétek az énekmondók csacska énekeinek és a parasztság hiu meséinek, kik a magyarok vitézi tetteit és hadait mind mai napig sem eresztik feledésnek». Ez adat annál hitelesebb, mert Anonymus lenézéssel nylatkozik eme közszájon forgó mondákról, illetőleg az énekmondók epikai dalairól, melyek a honfoglalást és a magyarok viselt dolgait oly naiv formában és annyi költői elemmel megtoldva adják elő, hogy a tudós pap a kritika álláspontjára helyezkedik velük szemben. Az irástudók e naiv kritikája és lenézése elősegitette a XII. és XIII. század gazdag történeti költészetének elenyésztét, mert nem részesítették a megörökítés tisztességében. De mégis éppen krónikáinkban, latin szövegben, fennmaradtak e költészet némi romjai. Maga Anonymus minden válogatása mellett is, ahol hitelesebb forrásai hallgatnak, a naiv hagyományra támaszkodik, tán nem a korabeli regösök variánsaira, hanem a hagyománynak előkelőbb helyen öröklődött s azért hitelesebbnek tartott változatára. A honfoglalásnak az a története, melyet ő jóhiszemüleg ad, sok mondai elemmel van ke-verve; különösen sok nála a helyi monda. De Anonymusnál jóval többet megmentett a XII. sz.-beli királyi jegyző, ki nem is idegenkedett annyira a naiv hagyománytól s akiból a korunkra maradt krónikák nagy része, Kézaié és a Képes Krónika is meritett. Ezek őrizték meg a hunnmondákat és a királymondákat. Az árpádkori magyar történeti költsézet három fő tárgyköre közül (Hunn-, honfoglalás-, királymondák) leggazdagabb a hunnmonda, melynek eredetisége flől sok vita folyt nálunk. Abban az alakban és terjedelemben nem élt e monda a nép ajkán, mint a krónikákban találjuk, melyeknek alaptipusa külföldi krónikákból is meritett, de viszont sok olyan részlet van a magyar hunnkrónikában, mely a külföldi krónikákban és hunnmondákban nem fordul elő, s több részlet láthatólag a magyaros észjárás bélyegét viseli magán. Etele alakja jobban elő-térben áll, mint a külföldi mondákban és a világhóditó hős és nemzete sorsának tragikus vonása is élesebben kirajzolódik. Nem volt ez nálunk puszta könyvmonda, hanem a nép és énekmondók ajkán élt legalább a XII-XIII. sz.-ban, talán a pogánykorban is már. A honfoglalás mondái kisebb csoportokra oszlanak a mitikusabb Álmos és a történetibb Árpád, továbbá Zoltán és vezéreik körül; ide tartozik a Fehér ló mondjáéja, az ország megvétele jelképekkel. A királymondák Szár László családjnak, Endre és Béla, Salamon, Géza és Szt. László egényes történeteivel foglalkoznak. A királyság korában a magyar naiv epikát keresztény világnézet hatotta át, a régi hősök mellé a szt. királyok és a lovagok alakjai sorakoztak a mondák közé legendák vegyültek. Különösen népszerü hőse volt a népképzeletnek Szt. László, kinek tettei a képzőművészetnek is kedvelt tárgyai voltak. Apróbb mondáink közt sok kerek szerkezetü van, mint a Botond-monda, a gyászmagyaroké, a Csanád-monda és Szt. László életéből több. Deák nyelvü magyar irodalom. A kereszténység a latin irást a deák nyelvvel együtt hozta be, amely hivata-los nyelve volt. A misés könyvek, evangeliumok, breviariumok, szerkönyvek megléte lehetőleg minden plé-bánián szükséges volt, s mindjárt keresztségünk első idejében buzgón folyt e legszükségesebb egyházi könyvek másolgatása, de jó időbe került az akkori irás nehézkessége és mesterséges volta és az anyag (pergamenn) drágasága miatt, mig segíthettek a könyvszükségen. E latin nyelvü másoló munkásság nem volt irodalom, de terjesztette az irás kulturáját. De az egyház tekintélye alatt nemzetközi érvénye és kiképzett műnyelve miatt a latin lett a világi hivatalos fogalmazványok nyelve is. A törvényhozás tanácskozásai, a törvénykezések, az udvar és a szóbeli hivatalos érintkezés nyelve, tehát a «lingua publica» a magyar volt, de irásba latin nyelven foglaltak minden maradandó végzést: törvényeket, itéleteket, hivatalos följegyzéseket, okleveleket, vagyis a «lingua diplomatica» a deák volt. Ezen közölték az elemieken felülálló ismereteket is a tanításban, s az irástudók (értve ezt a fogalmazni tudásra is) sokáig általán az egyházi férfiak voltak. Igy esik, hogy az ügyiratoknál irodalmibb természetü műveket is a kiművelt latin nyelven irják meg, s a magyar szellem a maga eredeti gondolatait is századokig többnyire latin nyelven hagyja az utókorra: latinul iratták meg királyaink a nemzeti krónikát, latinul irták egyes papjaink hittudományi munkáikat és a legendákat. E latin nyelvü M.-nak rendkivül becses alapköve első szent királyunknak fiához intézett emlékirata (de morum instiutione), mely a törvénytárban Szt. István első dekretumaként szerepel; ez eredeti tartalmu és mély elmére valló erkölcsi és politikai mű csak a példában követi Bölcs Leót, ki fiának hasonló iratot hagyott volt örökségül. Magyar nyelvü irodalom. A magyar nyelv irásos használatát is az egyház céljai tették szükségessé. Ez a szükség mindjárt kezdetben jelentkezett és irott nyelvvé tette, bár igen szűk körben, a magyart. A hivek anyanyelvén szükség volt a legfőbb keresztény imádságok és vallási tételek, evangeliumok hiteles szövegére, melyeket dogmai szempontból is, az állandó forma kedvéért, irásba kellett foglalni. Szükség volt énekekre is. Mindezt latinból fordították a hivek használatára. A papoknak is szükségük volt bizonyos állandó for-mulákra, valamint beszédekre, mert nagy részük a papnevelés akkori állapota mellett nem tudott prédikációt szerkeszteni. De a magyar nyelvet ez első szükségi egyházi iratokon kivül egyéb fogalmazásra alig használták és semmi emlékünk arra, hogy az egész Árpád-kor alatt (1301-ig egyébféle magyar szöveg megörökítésére vesztegették volna a latin betüt és a pergament. Ez a magyar nyelvü írott irodalom tehát egészen alárendelt helyzetben és a szellemi élet egyéb nyilatkozásaitól elszigetelten marad sokáig. Mellette egyfelől az eleven szóhagyományban és a dallam ütemeivel összeforrva tenyész tovább a magyar nemzeti költészet, melyet betüre nem méltat senki, de a nép kedélyi szükségletét a vallás körén kivül ez elégíti ki; másfelől e fordított irodalom mellett a magyar eredeti gondolat kifejezéséül fennáll a latin nyelvü M. Irott irodalmunk nem az iratlanból fejlődött; nemzetközi hatásra indult meg, s több századnak kellett eltelnie, míg a magyar nyelven való írva-dolgozás mestersége gyökeret tud verni. Csak a vegyes házbeli királyok korából vannak rá emlékeink, hogy az irott irodalom közelebb férkőzik a nemzet szelleméhez, világi tárgyakat is fölvesz és általánosabbá válik. S a magyar szelvü irodalom egész történeti evolucióját az a kettős terjeszkedés jellemzi, mellyel egyrészt az idegen (főleg latin) nyelvü magyar szellemi termeléstől hódit el mind több tért, másrészt a népköltést törekszik lassanként fölvenni, pótolni s helyette a népszellemet mind jobban kielégíteni. Müirodalmunk története magyarosodás, amennyiben az irodalmi alak mind nemzetibb tartalmat vesz föl; másfelől magyarosítás, amennyiben az idegen nyelvü M. rendre magyar nyelvüvé válik. Vallásos irodalmunk árpádkori emlékei. A hazánkat ért borzasztó és hasonlíthatatlan dúlások, a tatárjárás és a török uralom kulturánk irásos emlékei közül csak keveset kiméltek meg. Ama számos első szükségleti vallásos magyar nyelvü irat közül csak kettő maradt ránk az Árpád-ház korából, egy prózai és egy verses darab. A Halotti Beszéd (l. o.) 1227 tájáról egy lapnyi magyar részlet egy teljesen latin szövegü testes szerkönyv-ben, mely a papság számára utasításokat, formulákat foglal magában; a temetési szertartás előírásánál fordul elő, a sirnál magyar nyelven tartandó beszéd és könyörgés szövege. Irodalmi érédeke az, hogy benne fenn-maradt egy szertartásos beszédformula a vele járó imádsággal együtt: még pedig olyan beszéd, mely belső formája és stilus tekintetében nem szoros fordítás, hanem félig-meddig eredeti fogalmazás; ugyanis gondolati tartalma nagyrészt benne van a szomszédos latin szövegben, de nem ily rendben, nem szószerint és nem ily tömör szerkezetben. Lapidáris mondatai a magyar irásmódnak efféle nemben, a XIII. sz. elején bizonyos fejlettségére mutatnak s biztos szerkezete is arra vall, hogy a latin egyházi monumentális stilust már akkor meglehetősen tudták magyar papjaink utánozni. Különben e majdnem hét százados emlékünk nyelvészeti tekintetben fontosabb. Majd száz évvel fiatalabb nála, vagyis a XIV. sz. elejéről való a Königsbergi Töredék (l. o.), egy Mária-ének darabja, melyet a többszöri másolgatás láthatólag eltorzított; az épebb sorokban még fölismerhető a ritmus tagolódása nyolcas és hetes sorokból (4,4 +4,3) összeállított periodusokra; s a Königs-bergi Töredék érdekes adalék arra, hogy az ókortól kezdve napjainkig kedvelt eme verstani tipust énekjfordítóink hogy ültették át a középkori latin egyházi költészetből. A fordítás rimtelen. A vegyes házbeli királyok korában, 1301-1526, a világi műveltség terjedésével a magyarul irás is nagy hal-adást tesz. A latin nyelvü M. nem válik ugyan magyar nyelvüvé, a tudomány közegéül fennmarad, sőt egyre emelkedik a korszak végéig. Verbőczy Istvánb hires Tripartitumáig, a régi magyar jogtudomány e klasszikus termékéig. A XV. sz.-ban főleg az antik műveltségű Mátyás királyunk alatt a latin nyelvü irodalom új kor-szakba lép át, a renaissance frissíti fel, a királyi udvar körül sereglő hazai és külföldi humanisták elegáns latinsággal váltják fel a középkori latinságot, s a tudomány különféle ágain kivül a szónoklat és a költészet is latin nyelven szólal meg náluk (Janus Pannonius, Vitéz János, Geréb László stb.). A nagy király nevéhez fűződik ama kor egyik legnagyobb könyvtárának, a Korvinának (l. o.) felállítása, s alatta történt a könyv-nyomtatás meghonosítása Magyarországban (Hess András, Budán 1472). De a fényes kezdet a gyönge utó-dok alatt abbamaradt, mielőtt a rennaissance megmagyarosodva a nemzet szellemét mélyebben érhette és megtermékenyítette volna. De ha a latin nyelvü M. e szerint inkább tért foglalni látszik, mintsem magyarrá változni: a magyar nyelvü irodalom mégis terjeszkedett és önállóbb lett; latinból mind több egyházi éneket és prózai vallásos művet; legendát, elmélkedést, beszédet, imádságot fordítottak, ugy hogy egy jókora tömegü fordított vallásos irodalom támadt, sőt eredeti magyar vallásos munkák és énekek is tekintélyes számmal keletkeztek; kezdett a magyar nyelv a hivatalos okiratokba is behatolni (Hunyadi János kormányzói esküje), annál inkább a magán ügyiratokba (Vér András menedéklevelei); sőt a magyar írás és fogalmazás tejedésével a világi énekköltés egyes darabjait is megörökítették. Ez az énekköltség nevezetesen a történeti énekmondás e két századon át is divatban maradt, noha a királyi énekmondók rendje már az Anjouk alatt elpusztult s az énekmondók vándorolva, vagy egyes főurak udvarában egyenként üzték mesterségöket (Mátyásnak is voltak magyar énekmondói; a XVI. sz.-ból ismeretes Szondinak, a drégeli hősnek példája ki két énekes fiut tartott). Történeti adatok szerint a hegedősök lant mellett énekelték koruk nevezetes eseményeit: A Zách-család és Kis Károly esetét, Kont és a harminc nemes lefejezését, Zsigmond pokolbeli bűnhődését, Hunyadi János dicsőséges harcait, sőt külföldi regékkel is mulattatták hallgatóikat. A magyar nyelvü irodalom reánk maradt emlékeinek időrendileg összefüggő sorozata a XV. sz. első felével, Zsigmond király korával kezdődik. Az erre következő száz évből, a középkor utolsó századából a könyv-nyomtatás elterjedéséig mennyiségileg tekintélyes kódexirodalmat tudunk felmutatni, mely maig majdnem 100 kisebb-nagyobb tejredelmü emlékből áll; főgyüjteményökben, az Akadémia Nyelvemléktárában eddig 14 kötet van kiadva, több kódex külön kiadásban látott napvilágot. Tartalmuk csekély kivétellel vallásos. Végtelen elmélkedések, a szerzetes életre vonatkozó tanítások, prédikációk imádságok, énekek, legendák, nagyrészt az európai közös legendatőkéből véve, illetőleg egyes magyar egyházi irók (Temesvári Pelbárt) latin feldolgozásaiból fordítva. Egy vagy más érdekességökkel kiemelkednek ez egyhangu és jórészt rideg tömegből; a 162 lapra terjedő, különben csonka Ehrenfeld-kódex, legrégibb magyar könyvünk (szent Ferenc életéről szól, azért másik nevén Ferenc-legenda), elbeszélő prózánknak is legrégibb terméke, mely ódon nyelvéért nyelvészetileg is igen fontos emlék; továbbá két bibliaforditás, az egyiknek, a XV. sz. közepéről, három nagy töredéke maradt fenn a bécsi (ószövetség nagyrésze), müncheni (evangeliumok) és Apor-kódexben; a másik a Jondánszky-kódexnek nevezett és 1516-19. készült másolatban maradt fenn, régebben Báthory Lászlónak tulajdonították. A nyelvileg is érdekes Érdy-kódexben igen sok a legenda. Szent Elek és a Bárlaám és Jozafát legendájában a magyar mulattató próza (széppróza) első kísérleteit találjuk. Magyar vonatkozásánál és korfestő tartalmánál fogva nagy érdekü a Margit-legenda (boldog Margitról, IV. Béla királyunk leányáról). A vallásos költői irodalom himnuszokból és egy legendából áll. Amazok jórésze a kö-zépkori latin himnuszokból van fordítva; verselésök általán gyenge, a pap fordító többnyire csak a szótag-számot mérte s dallamtalan sorokat alkotott; de egy-egy átdolgozás költői érzésről és jeles ritmusérzékről tanuskodik, p. Szent Bernát éneke. Jellemző csoport ezek mellett a nemzeti szentekről: Szt. Istvánról, Szt.Lászlóról szóló ének és a Mária-énéekek, melyekben a nemzeti és keresztényi érzés mély bensőséggel egybe forr, s hang és stil emelkedett, a verselés is általán sokkal jobb, mint a közös egyházi himnuszok for-dításaiban; nálunk a Mária-tisztelet is nemzetibb szint öltött, s régi énekeinkben a Mária mint hazánk anyja és pártfogója, a honfiui tisztelet tárgya is. Első verses elbeszélésünk alexandriai szt. Katalin legendája, mely alkalmasint latin eredeti után van jól lüktető nyolcasokban dolgozva; terjedelme is jelentékeny, 4073 sornyi. A kódexek és egyes véletlenül korunkra maradt följegyzések fenntartották a középkor utolsó félszázadának néhány világi versét is. Az a néhány minjárt többféle műfajt képvisel és többféle eredetü. Balladatöredék lehet a Kis Károly megöléséről szóló két sornyi maradvány; vagy egy népdal-strófa, egy élénk szatira (Apáti Ferenc feddő éneke, igen jó ritmusban); több emlékdal, igy Mátyás királyról (erős nemzeti érzéssel), Both Jánosról stb.; az örömdal, melyet a pesti gyermekek énekeltek Mátyás királlyá választásakor. Ezek közül találunk költőibb nyelvü és szabb ritmusu darabokat, melyek az akkori naiv költést fejlettebbnek mutatják az egyház énekköltésnél. A világi epikának maradványai: Szabolcs viadalja 1476-ból. Ez már nem hegedősének, hanem irásban szerzett vers, egyik előpostája a XVI. sz.-beli históriás éneknek, mely a középkori történeti költészetet felváltotta, s egykoru események hiteles, minden költői leleményt kerülő előadását tette fela-datává. Másik az Ének Pannonia megvételéről, szintén tudákos átdolgozása a Fehérló mondája valamely régibb szövegének, helyenként megtartva az eredetiből egy-egy alliteraciós és elevenebb ritmusu részletet. A naiv mondából a képzelet szabadságával dolgozó, szóbeli énekszerzés divata a könyvnyomtatás terjedésével gyorsan hanyatlik, az író versszerzők kerekednek felül, kiknek fő erénye a történeti igazság. A XVI. sz. iró költőinél: a tanult «lantosok»-nál, literatus versszerzőknél alig találjuk nyomát, hogy előttük a magyar költői dikciót és technikát külön hivatásos énekmondók századokon át művelték volna. A költői gyakorlat e ha-gyománya csak mintegy az irodalmi felszín alatt áramlik tovább s folytonosságáról a XVI. és XVII. sz. egy-egy népiesebb eredetü költői terméke, különösen pedig a XVI. sz. második felében Balassi Bálint és a XVII. és XVIII. sz. határán a kuruc költészet lirája tesz tanuságot. Második korszak: 1525-1772 XVI. sz.-beli M. (Protestáns kor, a mohácsi vésztől a bécsi békéig, 1526-1606.) Nálunk a középkor végét az általános európai változáson kivül egy nagy politikai válság jelöli. A mohácsi vész megbontja a középkori hatalmas magyar királyság politikai egységét, a reformáció vallásilag is kétfelé osztja a nemzetet, s eltelik két század külső és belső harcokkal, a török elleni védekezés és felszabadítás, a vallási villongás és a német hatalmi befolyás távoltartásának küzdelmei közt, melyek a nemzet erejének javát egyébre kötötték le, mint a művelődés ügyére. De ha Magyarország hatalmi állásának e változása nem volt alkalmas arra, hogy az országot szellemi tekintetben kiragadja a középkorból, másrészt az általános kulturális áramlatok itt is megtet-ték hatásukat s a körülményekhez képest nálunk is élénk szellemi tevékenység indult meg. Nevezetesen a renaissance és a hitújítás áramlata nagyrészt már egyesülten is, a könyvnyomtatás hathatós segítségével átalakítja a középkor szellemét, a gondolkodás szabadabb, a kutató szellem élénkebb, a műve-lődés vágya általánosabb lesz, s a reformáció demokratikus iránya könyvre kapatja a nép széles rétegeit is. Az irodalom köre kitágul: a vallásos irodalom mellett a világi is nekilendül. A magyar nyelv nemcsak irott, hanem nyomtatott nyelvvé lesz, s e technikai eszköz segítsége rohamosan kifejleszti az irodalmat, mely ki-szabadul a kolostorok másoló celláiból és amint hazaszerte terjed az irás és olvasás, az életnek válik - mint foglalkozás is, mint szellemi táplálék is - egyik fontos szükségletévé. Vallásos irodalom. A középkorból kifejlő XVI. sz. irodalma még kiválóan vallásos; de a vallásos irodalmat a protestantizmustól megindult eszmeharc, polemikus erő és népies irány jellemzi. A protestantizmus tériteni akar az érvek és ékesszólás erejével, s a tömegeket akarja meggyőzni. Eszközei a szószék, a sajtó (állandó és vándorsajtó nagy számmal keletkezett a XVI. sz.-ban) és az iskola voltak. E törekvés gazdag teologiai és polemikus irodalmat hoz létre az 1530-as évektől fogva. Külföldi akadémiákról hazakerült ifjaink részint a renaissance, részint a reformáció hatását hozzák haza s azzal dolgoznak. Fordítják a bibliát; Komjáti Benedek szt. Pál leveleit (1533); Pesti Mizsér Gjábor az evangeliumokat (1536), mindkettő Erasmus nyomain; Sylvester János az újtestamentomot (1541); Székely István, Heltai Gáspár, Melius Juhász Péter, Félegyházi Tamás kisebb-nagyobb részleteket, mig a hat évtizedes fáradozás eredményeül 1589-90. létrejön Károli Gáspár gönci papnak többek közreműködésével készült teljes bibliafordítása, mely a protestánsoknak száza-dokig autentikus bibliája marad. A tulajdonképeni hittudományi irodalom is az 1530-as években kezdődik s mintegy 40 évig a protestánsok művelik, és pediglegjelesebb térítőik: Ozorai Imre, Melius Juhász Péter, a hitét többször is változtató Dávid Ferenc, a rendkivül termékeny Bornemisza Péter és ez időszak végén Ma-gyari István. (Az országban való sok romlásnak okairól). E térítő irodalom a köznép nyelvén, erős, szemléle-tes magyarsággal szól. A katolikusok csak később kezdtek a védekezéshez. Az 1561-ben behozott jezsuiták vették föl először a küzdelmet a szószéken és az iskolában; az irodalmi harcot Telegdi Miklós pécsi püspök kezdte meg katolikus részről (Prédikációk, 1577), ki az első kat. sajtót felállította Nagyszombaton; folytatta e harcot Monosziai András püspök és később a jezsuiták. Mindkét fél iratait rideg, komor, türelmetlen szellem hatja át, s a haza szerencsétlenségét a kor erkölcsi romlottságának és vallási tévelygésének tulajdonítják, egymást téves felelőssé isten büntetéséért. E komor hang uralkodik az ország romlását sirató jeremiádok és a nagyokat is bátran feddő költészet darabos verseiben, melyeknek szerzői nem annyira költők, mint prédiká-torok és tanítók is; átdolgozták a kat. énekeket, Lutheréit, v. eredetieket írtak: Dévai Bíró Mátyás, Székely István, Sztárai Mihály, Batizi András, Huszár Gál; énekgyüjtemények is keletkeznek: Gálszécsi Istváné 1536.; Szegedi Gergelyé 1569. Ez énekek egyhangu tartalmát és sötét szinezetét nem enyhíti, csak szárazab-bá teszi a sok dogmatikus elem. Tudományos irodalom. A renaissance hatására főleg a filológia és történetirás terén bizonyos mozgalom indult meg. Egyes magyar tudósok külföldön szerveztek jeles nevet: az itthon működők közt nevezeteseb-bek: Sylvester János, a bibliafordító, ki az első disztichonos verseket irta 1541., előbb a Gesner Konrád né-met kezdeményénél, a magyar népdalok költői sajátságait észrevette s az első magyar nyelvtant irta (latinul) 1539.; Pesti Gábor hat nyelvü szótárt adott tárgyi csoportok szerint 1538. és egy kötet aesopusi mesét 1536.; Heltai Gáspár, a száz eredetü erdélyi magyar iró, aki szintén fordította a bibliát, Bonfinius után magyar kró-nikát dolgozott, egy kötetes Cjancionalét, versgyüjteményt bocsátott közre kolozsvári sajtójában és egy kötet mesét adott ki prózában, de kiszinező előadással, a tanulságot gyakran kora viszonyaira alkalmazva; Baranyai Decsi János 5000-re, menő közmondás-gyüjteményt adott ki Strasburgban 1588. Az első magyar nyelvü világtörténeti munka Bencédi Székely István Világkrónikája 1559. Jelentékeny számmal van e korból emlékirat és napló, de csak korunkban láttak sajtó útján napvilágot; kiválóbbak: Zay Ferenctől Az Landorfeirvár elveszésének oka (1521), s még inkább Mindszenti Gábortól: János király végéről (egyszeró, meleg előadással, 1540). Históriás énekek. A vallási elem hatotta át a mulattató költészet nagy részét is. Epikusaink szívesen merítet-tek tárgyakat a bibliából s egész sereg ótestamentomi elbeszélésünk van (Batizi Andrástól stb.); ez a bibliai epika nagyrészt célzatos. Számos versszerzőnk a hazai, egynéhány pedig a külföldi történethez folyamodott tárgyért. A régi magyar énekmondók történeti költészete már átalakult verses krónikává. Voltak még vándorénekesek (hegedősök), kik a régi naiv és költőibb módon mondtak éneket, de az idő emberei a tanult lantosok lettek, akik már a sajtó számára is dolgoztak és költészet helyett valót adtak. E száraz, krónikaszerü epika - az u.n. históriás ének - fő képviselüje Tjinódi Sebestyén (virágzott a század közepén), ki maga készí-tette dallamokra énekelgette, de ki is nyomatta verseit, melyeket többnyire az egykoru eseményekről, költői alakítás nélkül, szigoru hitelességgel, gyarló rímű és ritmusu alexandrinokban, de hazafias lendülettel szer-zett. - Széphistóriák. Krónikás előadás és rögös verselés jellemzi a költött tárgyu elbeszélések egy részét is, pl. Ilosvai Péter Toldi Miklósát, mely összefüggéstelen adathalmazként őrizte meg a Toldi - mondát későbbi költők számára. Másik eredeti mondánk a kerek szerkezetü Szilágyi és Hajmási c. verses elbeszélésben ma-radt ránk (1571); e tárgy egy székely népballadából is ismerős és előkerült a délszláv epikában is. A többi mulattató verses elbeszélés mind fordítás az ókori és középkori lovagi és tündéres regékből, részint a Gesta Romanorum, részint Boccaccio, részint más külföldi források nyomán: Fjortunatus Póli István Joveniánusa, Istvánfi Pál Volter és Grizeddisze (Petrarca), Euryalus és Lucretia (Aeneas Sylvius), Ráskay Gáspár Vitéz Franciskója, s a mindezeknél csinosabb Béla király és Banko leányáról c. horvát eredetiból fordított széphis-tória; legszebb azonban s verselésre és előadásra nézve is jeles Gyergyai Albertnek Argirus királyfiról szóló tündérregéje, mely edvelt népkönyv lett. A világi lira termékeit alig méltatták megörökítésre s kivált a vigágénekeket (szerelmi dalokat) nem tartot-ták illőnek kiadni. A fenmaradt világi énekek: vitézi versek, lakodalmas énekek (Házasok énekei, Adhortatio mulierum)) és némely tréfás gunyolódó versek (Mívesek lakodalma) ügyes technikára vallanak és népies színezetűek. A lirában emelkedik ki a XVI. sz. legkitünőbb költőjne, egy igazi lirai egyéniség. Balassi Bálint (1551-94), a sokat szeretett és szenvedett főuri levente és költő, ki szenvedélyesebb és mulóbb vonzalmait, hazafias, vitézi és vallásos érzéseit változatos hangban és formában, heves és játszi képzelettel és megnyerő közvetlenséggel fejezte ki. A hazai és számos idegen ajku népköltéstől eltanulja a dalhangot, sőt részben a dalkompozíciót is megkezdi irodalmi költészetünkben; ő emeli a népköltést oly szerencsével irodalmi lirává, amint azt Tinódiék az epikával nem tudták megtenni. Nyomtatásban csak vallásos versei (köztük néhány világi) láttak napvilágot, de egyéni hangjukkal ezek is annyira kedveltek voltak, hogy 23 kiadást értek. Világi verseinek nagyobb és értékesebb részét csak kéziratban ismerték, s kódexük a költő halála után korunkig lappangott. Iskolája a XVII. sz. egész liráján végig húzódik. A szépprózának Pesti és Heltai meséi mellett egyéb műfajba tartozó emlékei is maradtak. Talán szintén Hel-taitól való Salamon és Markalf történetének népkönyvvé vált feldolgozása. A kisebb humoros iratok közül említhető a Kopaszság dicséreti (1580) és az eredeti Mánkóczi István kalandjai. A regény és novella Ponciánus históriájával (hét böcs mester) köszönt be. A drámának is birjuk több emlékét. A népmisztérium nálunk is már a középkorban is divatban volt, de fejlődésének mindvégig csak alsó fokán maradt: a minisz-térium-jelenetnél. Ily előadások a XVI. sz.-ban is szokásosak voltak. A XVI. sz.-ban köszönt be irodal-munkba a drámai forma, a protestáns dramatizált polemiával és szatirával (Sztárai Mihály, A papok házassága 1550: Igaz papság tüköre; Debreceni disputa). Eleven dialogja, maró szatirája és erkölcsfestő ereje becsessé teszik a Balassi Menyhért árultatásáról irt comoediát, mely a XVI. sz.-n ak egyik legkitünőbb irodalmi terméke. XVII. századbeli M. (a bécsi békétől a szatmári békéig, 1606-1711.) A nemzet szellemi és anyagi erejét a XVII. sz.-ban három nagy kérdés foglalkoztatja: a vallás, a török kiüzése és az ország politikai szabadságá-nak megóvása a német fenhatóság ellen. A két első a XVI. sz.-ból maradt fenn nyilt kérdésképen, a harmadik e század második felében vált égetőbbé. Vallásháboruk, török elleni hadjáratok és szabadságharcokkal telt el a század, mely végre is többé-kevésbbé mindhárom kérdést megoldotta s a szatmári béke hosszabb nyugalom kezdetét jelenti. E kérdések a szellemi életnek is fő kérdfései. A vallásos irodalom e század első felében virágzik fel legdúsabban Pázmánnyal; a török elleni küzdelem vezeti Zrinyi tollát s ihleti az első magyar nagy müeposz megalkotására és a magyar hadtudományi irodalom megalapítására, s végül a német elleni küzdelmek teremtik meg a magyar politikai llirát, a kuruc költészetet. E létkérdések mellett a művelődés útján is halad a nemzet: katolikus és protestáns iskoláink felvirágzanak, Pázmány megalapítja az egyetemet, a sárospataki, debreceni, nagyenyedi protestáns főiskolák a fejedelmek pártfogása alatt fejlődnek s tanszékeiken nem egyszer európai hirü tudósok tanítanak. Apáczai Cseri János már e század közepén meg-szólaltatja a filozofiát magyarul, s a műveltség és az irói ügyesség terjedésnek kitünő jele az a tény, hogy a verselés, levelezés, naplóirás, emlékiratok szerzése a főrend körében, sőt jórészt a középrendnél is ugyszólván általános szokássá vált. Ennek emléke e század számos verses könyve, kivált pedig gazdag diplomáciai és magánlevél- és mémoire-irodalma. A vallás irodalom különösen a század első felében volt élénk, midőn a kat. visszahatás Pázmány vezetése alatt szellemi téren teljes erejével kifejlett és a protestantizmust visszaszorította. Maga Pázmány Péter esz-tergomi érsek, a «biboros Cicero» volt a hitvitáknak szóban és tollal legkimagaslóbb alakja, széles tudomá-nyával, páratlan dialektikájával, világos és átható eszével és nagy nyelvtalentumával; mellette egész táborkar működött, s ellenük is a protestáns prédikátorok egész sora szállt síkra. Legkiválóbb hitvitázók és vallási irók még kat. részen; Balásfi Tamás boszniai püspök, Veresmarti Mihály apát, Sámbár Mátyás és Káldi György jezsuiták; a reformátusok közt Alvinczi Péter (ltinerarium) és Czeglédi István kassai lelkészek. Komáromi Csipkés György, Pósházi Matkó, Gyarmathi, Szenci Molnár Albert és Geleji Katona István; az evangelikusok közt a Zvonaricsok. Ez élénk, többnyire szenvedélyes, hathatós, olykor a méltóság, olykor az irónia, sőt sokszor a csúfolódás hangján beszélő vitairodalom teremti meg a magyar könyvnyelvet, mely már újabb hajlékonyabb, többféle hangnemü, mint a XVI. sz. prózája, s kidolgozza a nyelvet elvontabb fejtegetések, különösen az értekező és szónoki érvelés eszközévé. Pázmány egyrészt a nép nyelvének természetes erejét, szemléletességét és gazdagságát szokatlan mértékben bevitte az irodalomba, másrészt kiképezte az addig inkább egymás mellé rendelő magyar mondatszerkezet periodusos tagoltságát. Ekkor keletkeztek egy százados fejlődés gyümölcseiként azok a nagy vallásos irodalmi művel, melyeknél azután századokig meg-maradtak az egyes felekeztek. ily művek Pázmány Hodégusa (Isteni igazságra vezérlő Kalauz), mely a kat. hit rendszerét foglalja összue (1613) és Prédikációi (1636). Megszületett pár évtizeddel a protestáns után a kat. hiteles Szentirás is, Káldi György Bibliája (elkészült 1607. megjelent 1626.) s ugyanő Prédikációkat is adott ki. Szenci Molnár Albert kijavította Károli Bibliáját (Kassán 1608), s lefordította Kálvin Istitutioit, ez alapvető vallási munkát, Scultetus Postilláit prédikációgyüjteményül protestáns lelkészek számára, s Marot és Béza zsoltárait énekeskönyvül, s a templomi éneklés és a magyar verselés tökéletesítésére. Tőle való egy magyar nyelvtan latinul (1610), és egy latin-magyar és magyar-latin szótár (1604). Az erdélyi hitviták hőse, s a háromságtagadók, szomatosok, presbiteriánusok és katolikusok ellen az erdélyi református egyház erős kezü és fejü összetartója, Geleji Katona István püspök hatalmas vitakönyvekkel, dogmatizáló beszédgyüjteményekkel (Titkok titka. Váltság titka, Praeconium Evangelicum) és szintén énekjgyüjteménnyel (Öreg Graduál, 1636) erősítette a ref. egyház alapjait; ő is nyelvészkedett (Magyar grammatikácska, az etimologiai helyesirás elemeivel). A kat. egyház is szervezvén az áhitat ügyét, több énekgyüjteményt szerkesztettek főpapjaink (Kisdi Benedek egri püspök 1651, Szegedi Lénárd 1674 stb.); jellemző az énekekben a hazafias vonás, mellyel az ország hányatásai közt Szt. István királyhoz és Máriához folyamodnak. Az üldözött és elnyomott erdélyi szombatosok rajongó vallási költészetének emlékeit több kézirat örökítette meg. A vallási küzdelmek kapcsolatban voltak az általános európai vallási mozgalmakkal, de vitázóink a külföldiekkel közös eszmekört a hazai viszonyokhoz alakították. Munkálkodásukban a magyar szempont és magyar szellem érvényesült. A tudományos irodalom néhány ága fejlődésnek indult. A bölcselektben a lánglelkü, de korán elemésztődött Apáczai Cseri János a század közepén már magyar nyelven hirdette Bacon és Descartes irányát (Magyar Logikácska 1654. és Encyklopaedia 1655), de kezdeménye folytatók nélkül maradt. A történetirásban az önéletrajzok, emlékiratok, krónikák, rendszeres történeti művek irása még jobban divatba jött, mint a XVI. sz.-ban. (Pethő Gergely magyar krónikája Szalárdi János Siralmas krónikája, Kemény János, Thököly Imre fejedelmek és Bethlen Miklós kancellár emlékiratai.) Jeles levélirók Pázmány, Esterházy Miklós nádor, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György fejedelmek, Zrinyi a költő, Bethlen kancellár, Rákóczi Ferencz és némelyik vezére (Bercsényi Miklós); a családi levelek közt kedvesek e század elejéről Thurzó György nádor levelei nejéhez. Mindezek levelei valóságos misszilis és nem irodalmi levelek, de bennök képződik tovább a magyar társalgás és a széppróza nyelve, s a kor vége felé, alkalmasint francia hatás alatt, némi érzék fejlődik ki a levélstil irodalmi formája iránt is. A nyelvtanirás terén Molnár Albertnek számos követője akad, de a tökéltesedés lassu, s a nyelvhasonlítás (Otrokocsi Fóris Ferenc) még mindig a héber nyelvben keresi a magyarnak alapját. Frayeologiai tekintetben jeles mű Páriz Pápainak maig is kézen forgó latin szótára. Már a hadtudományi és politikai irodalom elsőrangu képviselőre talált Zrinyi Miklósban (Tábori kis tracta, Török ellen való Áfium, Vitéz hadnagy; Siralmas panasz), ki a római, német és olasz hadtudományi irókból (Macchiavelli) nyert tanulmányait a magyar hadviselés elveivel és a maga fényes hadverézi gyakorlatából elvont okulásaival egyesítette. Költészet. Zrinyi, korának e nagy alakja, volt a XVII. sz.-nak legkitünőbb magyar költője is. Világirodalmi műveltségének köszönhető, hogy őseűének, Szigetvár hős védőjének vértanui haláláról, mint a magyar nem-zet megváltásának áldozatáról és Szolimán haláláról irt hőskölteményét nem a korabeli históriás ének modo-rában, hanem Vergilius és Tasso mintájára, de szméjében és jellemeiben eredeti leleménnyel, monumentális stilü nagy eposszá dolgozta ki, mely a renaissancekori európai eposzok sorozatának egyik nevezetes tagja (Obsidio Szigetiana, Szigeti veszedelem 1651). A nagy stilü művet kore nem értette meg, s darabos verselése és nyelve miatt nem élvezte ugy, mint a sokkal kisebb tehetségü, de kitünőbb technikáju Gyöngyösi Istvánt (Murányi Venus 1664. Kemény Simon stb.), aki megmaradt a históriás ének alapján, de fölfrissitette némi költői leleménnyel s a helyzetek lirai kifestésével, s egykoru érdekes történeteket ád, tehát a verses novellát kezdi meg; ereje a lírai részletekben, bravuros festésekben, az újszerü költői nyelvben és hangjának Ovidiusnál iskolázott könnyüségében van. Listius László Mohácsi veszedelme Zrinyi utánzásával készült gyenge alkatu eposz, Balassiszakokban. Irodalmi liránk nem mutat emelkedést, inkább fentartja és terjeszti Balassi vívmányait, s a század lirikusai általán a Balassi iskolájához tartoznak; Rimai János, a diplomata (vallásos és elmélkedő világi versei többnyire Balassi verseivel egüytt jelentek meg), Beniczky Péter aranysarkantyus vitéz (istenes és világi énekek, versbe szedett példabeszédek), Koháry István gr. tábornok és országbíró («Munkács kővárában keserves rabságban» szerzett és emlékezetében megőrzött vallásos és didaktikusversek); ki is adták verseiket. Kéziratban is számos, többnyire főrangu irónak versei maradtak ránk; ilyenek Balassa Bálint gr. Zichy Péter gr. b. Petróczy Kata Szidónia stb. Mindezekben inkább van ér-zés, mint költői képzelet és alakítás. Lírai téren is a legjobbak közé tartoznak Zrinyi Miklós ifjukori szerelmi tárgyu «idilliumai». Kuruc költség. E műköltők verseinél a nemzeti szellemnek sokkal becsesebb és költőibb emlékei azok a nagyrészt névtelen szerzőktől eredő dalok, elegiák, vitézi énekek, balladafélék, melyek e század vallási és nemzeti küzdelmeiből fakadtak, nyomtatásban napvilágot nem láttak és korunkra inkább szájhagyományban és kéziratkban maradtak fenn. A tatár rabságra hurcolt erdélyiek, az üldözött protestánsok, a gályarabságban szenvedő protestáns lelkészek szenvedései megható énekekben szólaltak meg. A nemzeti háboruk külön politikai költészet keletkezésére szolgáltak alkalmul, melyben hol a gúnyos, hol a lelkes, hol a kesergő hang uralkodik. Mind a szorosan vett politikai költészet, mind a hazafias és a szerelmi líra az utolsó két nagy nemzeti mozgalom, a Thököly és II. Rákóczi Ferenc korában zendül meg egész gazdag változatossággal. A régi magyar vitézi élet regényes fellobbanása volt e kor, melynek rajongása a nép költői szellemét is megih-lette. A kor eseményeiről és alakjairól szóló számos verses történet közt legszebbek a balladaszerü költemé-nyek (Esztergom megvételéről, Ocskai Lászlóról, Kerekes Izsákról). De az epikánál sokkal értékesebb a kuruc lantos költsézet. Hol keserübb, hol csúfolódóbb gúny, magyaros büszkeség, szilai lelkesültség, majd mély siralom és az általános nyxomorból fakadt szenvedélyes németgyülölet szólal meg gyakran kitünő dal-formában, ötletes, zamatos előadásban. Igen jelesek egyes genredalok (Balogh Ádám nótája). Sajátságos, hogy a Rákóczi-kor legtöbb szép verse (éppen mint a legszebb levelek is) a szerencsétlenség napjaiból való. E költészet nagyrészt népies szinezetü, a hangnak, formának, rímelhelyezésnek játszi könnyüsége jellemzi a müköltés sokkal egyhangubb formakészletével és nehézkesebb modorával szemben. Bizonyos összefüggsét éreztet egy régibb, gazdag költészettel, mely az irodalomból kiszorulva, a nép ajkán öröklődött tovább. A mulattató próza néhány terméke fordítás a nemzetközi novella-anyagból. Fortunatus 1651. Szép Magellona 1676 és Haller János Hármas Istóriája 1695. (I. r. Nagy Sándor, II. r. Példabeszédek, a Gesta Romanorum fordítása, III. r. Trója Veszedelme, Colonnai Guido lovagregénye után), melyben az elbeszélő előadás kezd kibontakozni a történelmiből. A drámairodalmat az iskolai dráma képviseli e században is. Egyes nagyok udvarában voltak szini előadások (Bethlen Gábornál, Esterházy M. nádornál), de az illető darabok v. latin nyelvüek v. iskolai drámák voltak. Drámai formája irodalmi termékeink (Actio curiosa) sokkal csekélyebb értéküek, mint a XVI. sz. Balassi Menyhértje. Magyar állandó szintársulat alakitására legrégibb kisérlet volt Felvinczi György erdélyi polgáré, ki 1696. nyerte Lipót királytól engedélylevelét. Felvinczitól pár «Comicio-Tragoedia» is maradt ránk, mitológiai tárgyu darab és moralitás. Vállalata eligha volt életre való. XVIII. század. (A pihenés kora, 1711-72.) Az országnak a szatmári békével helyre állt belső nyugalma nem hozta meg az irodalom emelkedését a XVI. és XVII. sz.-ban megvetett alapokon; ellenkezőleg: a nemzeti szellem csökkent s a magyarul irás szinte kivételessé vált. A két százados küzdelemben kimerült nemzet mintegy testi életet élt, az anyagi megerősödés napjai következtek be; a régi eszmények elhaltak, helyöket újak nem pótolták, egyedül a dinasztikus hűség erénye tűzött a nemzet elé nagyobbszerü feladatokat. A nemzeti szellem dekomponálódását elősegítette az, hogy az erdélyi fejedelmi udvar megszüntével a magyar társasélet és kultura nemzeti központja megszünt, felsőbb társadalmunk megszerette a bécsi udvar fényében ragyogni, s így elnémetesedett és elfranciásodott éppen az az elem, mely az előző század magyar szellemi életében vezérszerepet vitt. A török hódítás után üresen maradt területekre idegen telepesek kerültek, a be-vándorló nagyszámu mesteremberek elnémetesitették az ipar nyelvét; az egész magyar társaséletbe sok német elem nyomult be. Az iskola, a közélet, az irodalom nyelve a latin volt s latinul irtak oly munkákat is, minőket azelőtt magyar nyelven szereztek tudósaink. Latin nyelven nagyon jelentékeny irodalom állt elő, szelleme is elég nemzeties, a papi, különösen jezsuita irók egész virágkorát idézték elő a magyarországi deák nyelvü irodalomnak, de mindez nem mozdította elő a magyar irás művészetének fejlődését, sőt a magyar stilus az irodalom számos ágában parlagon maradt. A magyar nyelvü irodalom legértékesebb termékei -- egy-kettő kivételével -- később láttak napvilágot. Magyar nyelvü irodalmunk is a tudományos téren volt legélénkebb, de nem nagyon eredeti. A hittudományi irodalom csak gyönge visszhangja a XVII. sz.-belinek; sok teologiai munka keletkezett, de tudományos értékük és hatásuk aránylag csekély. Érdemesebb munkásság folyt a történetirás terén. Még a régi krónikás tárgyalást képviselik ugyan Spangár András és Kovács János jezsuita, kik Pethó Gergely krónikáját folytatták (1732-ig, illetőleg 1742-ig) s a nagyszámu, de meg nem jelent naplók és emlékiratok (Károlyi Sándoré, Pulayé, Szatmári Király Ádámé stb.) kevés készületről tanuskodnak ugyan, de két becses emlékiratot e kor is mutathat fel: Cserei Mihály Erdélyi históriáját, mely kivált az egykoru és közelmult események keresetlen és eleven előadásáért nevezetes és Apor Pétertől a Metamorphosis Transylvaniae-t, mely Erdélynek a XVII. sz. végétől a XVIII. sz. első feléig végbement társadalmi és erkölcsi átalakulását festi éles szemmel és biztos kézzel, konzervativ álláspontról; mindkét munkán rajta van a kor keverék nyelvének bélyege, de hiven tükrözik irójuk szeretetreméltó jellemét is. A tudományos módszerrel dolgozó történetirást latin nyelven művelték tudósaink, kik közt legkitünőbbek; a polihisztor és roppant munkásságu Bél Mátyás, a rotestáns-racionalista irány képviselője (Prodromus, Adparatus ad Historiam Hungariae, Notitia Hungariae), Pray György jezsuita (Annales veteres Hunnorum, Avarum és Hungarorum), Katona István szintén jezsuita (Historia critica), továbbá Kollár Ádám. A történelmi érdek indította meg szellemi életünk multjának kutatását, jelesül a M.-történetet is. Első volt e téren Czwittinger Dávidnak latin nyelven irt biográfiai lexikona; Specimen Hungaria Literatae (1711); de sokkal nevezetesebb volt a sokoldalu Bod Péter erdélyi prot. lelkész munkássága szellemi történetünk terén (Biblia historiája, benne a magyar bibliafordítások ismertetése is; Szt. Polykárpus, az erdélyi ref. püspökök élete; Magyar Athénás, Bod főmüve 1766. mintegy 600 magyar irónak nagy szorgalommal összeállitott életrajza). Nyelvészetünk még jó ideig a régi nyomokon járt; Bél Mátyás is, aki nyelvtörténeti irányban kezdett kutatni a sémi eredet kimutatására vesztegette erejét. Ez időszak végén azonban megjelent az a könyv, mely a nyelvhasonlítást nálunk helyesbb irányba terelte, Sajnovics János jezsuitának Demonstratiója (1770), mely az ugor nyelvekkel való hasonlítást bevezeti hozzánk. Bármily szegényes a költői irodalom, a széppróza és a lira terén mégis határozott fejlődést találunk. Mikes Kelemen, Rákóczi hive, a számkivetés helyén, Rodostóban irta meg élményeit (Törökországi levelek, 1717 - 58), fiatal korában (1711) elszakadva a hazai nyelvközösségtől, de a régi nyelvet az akkor divatozó latinnal kevert kancellária-stilus minden salakjától megtisztítva s finom és könnyü stilmunkává dolgozva ki. Az első nálunk, ki a levélformát szépirodalmi célra használja, amit alkalmasint francia példa után tesz. Leveleink tartalma egészen eredeti. Becsessé teszi e sorozatot a rajta végigmovuló erős hangulat, a komoly és a tréfás vagy a humoros hangban egyaránt természetes hájjal mozgó írói egyéniség, s a nyelv tisztasága és zamatja. Kár, hogy e levelek csak a század vége felé kerülvén haza, csak 1794. jelenhettek meg s koruk stilusára nem hathattak. Ellenbn Faludi Ferenc prózai munkái kellő időben megjelenthettek s a fejlődés tényezőivé válhat-tak. E jeles magyar jezsuita erkölcsi irányu munkákkal szolgált nemzetének, nagyrészt fordításokkal. A nép erkölcsi nevelését célozta velök, de egyúttal a magyar nyelv kiművelését is. Dorell angol jezsuita dialogusait dolgozta át, és a spanyol «estilo cultos» egyik ünnepelt művészének Gracián Boldizsárnak maximáit. Irt azonban eredetieket is. Ő is tiszta prózát ir, de egyszersmind újít, bővít és csinosít; az idegen eredetinek minden fordulatát fordulattal, még pedig magyaros és választékos fordulattal igyekszik visszaadni s ezért figyeli és gyüjti a népnyelv kifejezőbb szólásait s a régi szólásokat újjá alakítja, miközben olykor keresetté lesz. De a magyar prózát Mikes és Faludi új elemmel, a báj elemével gazdagították. Faludi lirai költeménye-iben és idilljeiben sem sokkal eredetibb, de a belső és külső formában igen gondos és választékos. Mind prózája, mind verses költészete legmodernebb stilü a nyelvújítás kora előtt. Eredetibb lirikus nála Amade László báró, ki sokban Balassira emlékeztet, egy isten kegyelméből való, de éppen nem iskolázott költő; élvezetvágyó korának igazi fia, gavallér és katona; a szerelmi dalt művelte, változatos, szeszélyes, kissé sza-bálytalan formáiban. Mind Amade, mind Faludi versei csak kéziratban voltak ismeretesek a maguk idején. Általán a lira, tartalmilag is, inkább csak mgánmulatság s hiányzik belőle az előző századoknak az egész nemzethez szóló mélyebb ihlete. A vallásosénekgyüjtemények közt kiválik Rádai Pálnak, II. Rákóczi Ferenc diplomatájának Lelki hódolása, Molnár Albert dallamformái után képzett istenes énekeivel; több kiadást ért. Az epikai költészet alig termett érdemes munkát. Az iskola dráma (l.o.9 virágzott tovább a jezsuiták intéze-teiben; e korban nyomtatva is megjelent egynehány (p. Faludi ferencnek Constantinus Porphyrogenitus-a 1750., Kunics Ferenc Sedecias-a 1753.). Az újabb magyar irodalom (1772 óta.) Az irodalom felújulása. A klasszicizmus kora 1772-1820. Mária Terézia uralkodásának vége felé fordulat állt be: rájönnek a nyelv és irodalom nemzetfenntartó erejének tudatára, megszületik az irodalmi szeme és lelkes irói munkásság indul meg, mely folyton terjed, s végeredménye a modern Magyarország lett. E tüneményszerü változást több ok idézte elő. Egyrészt a kulturális ébredés szelleme, amely Nyugat nemzeteit sorra járta, s kevéssel előbb, szintén a XVIII. sz.-ban, éppen a szomszédos német nemzet szellemi életét át-hatotta és felszabadította a francia irodalom uralma alól, ekkoriban érkezett el hozzánk s a művelődés vágya élénkebb lett, mint valaha. Ám a művelődés történhetett volna idegen, jelesülnémet nyelven is, amint azt részint politikai okokból, részint jó szándékból sürgették is uralkodóink, különösen Mária Terézia, ki társa-dalmi téren, szép szerével rendkivüli ügyességgel valóban elnémetesítette felsőbb osztályainkat, és II. József, ki politikai eszközökkel erőszakosan germanizált, de ezzel visszahatást keltett. A másik ok volt népünk különös fajszeretete, mely még idején föleszmélve megdöbbent a nemzetiség társadalmi és politikai hanyat-lásán; nyelvünk elhanyagolásában, nemzeti sajátságaink levetkőzésében elkorcsosodást látott, az idegen kultura terjedésében pedig nemzeti és állami létünk enyészetét ismerte föl s mentő eszközökről gondosko-dott. Ily eszköz volt első sorban a művelődés. A hazafiak belátták, hogy a megváltozott viszonyok közt a magyar nemzetet a művelt nemzetek versenyében nem a harci erények tartják fenn első sorban, hanem a művelődés, s ha magyarok akarunk maradni művelődnünk kell, s belátták azt is, hogy e nemzetet saját nyel-vén lehet igazán művelni. A nemzetiség megtartása, de a műveltség megszerzése, szóval a nemzeti művelő-dés lett a kor eszméje; az európai kultura terjesztése magyar nyelven és a magyar nyelv művelése. Igy a nemzetközi eszmeáramlat és a hazafi érzés együttesen adtak lökést a M.-nak. A létfentartás ösztöne első aorban kulturális, és pedig irodalmi téren kezdett működni, nemzeti megújulásunk az irodalom megújulásával kezdődött, a politikai és társadalmi reform csak később következett be. S amint eleinte évtizedeken át az irodalom volt a nemzeti törekvések képviselője, ugy az első irók inkább hazafiságból, mint irói hivatásból ragadnak tollat, s minden rendből és állásból sereglenek össze a nemzetiség ügyének védelmére. És a lelkes kezdemény lassankint diadalt aratott, s bekövetkezett a szellem történetének az a rendkivüli érdekes és tipi-kus jelenete, hogy egy nemzetet megmentett az irodalma. Irodalmunk felújulása elsőrengu politikai tény jelentőségével bir. A nemzeti művelődés lázas munkája az 1770-es években indult meg, s nem is egy, hanem három ponton tört elő, egyidejűleg, külső összefüggés nélkül. Legelőször adott mégis életjelt magáról a testőrirók csoportja, v. az u.n. franciás iskola s igy a M. felújulása Bécsből indul ki, abból az intézményből, melyet Mária Terézia a magyar középnemesség elnémetesítésére állított fel. A fiatal gárdisták a fényes székvárosban megismerked-vén a modern műveltséggel, nemzetüket is részeltetni akarták annak áldásaiban, s a lelkes Bessenyei György buzdítására elhatározták a nemzeti nyelv művelését, s a magyar közönségnek oly irodalmi művek nyujtását, aminőket a nyugati nemzetek irodalmában csodáltak. Nem a német, hanem inkább a francia (s részben az angol) irodalom állt előttük mintául, s a szépirodalom mellett a filozofiai irodalom is, ugy hogy a franciások kezdeménye egyrészt az izlés, másrészt a gondolkodás terén is újítást jelent. Maga Bessenyei lépett föl elő-ször Agis címü tragédiájával 1772. s ez az évszám jelöli az újabb M. kezdetét. 1773. két új tragédiát adott ki: Hunyadi Lászlót meg Attila és Budát; a műszabályokban (p. a. hármasegységben) híven követett francia klasszikus drámától eltér abban, hogy hazai tárgyakat is dolgoz fel; a drámaiság ezekben is épp ugy hiányzik, mint Philosophus cimü vígjátékában. (1777), melynek azonban egy alakja (Pontyi) maradandó tipussá vált. A bölcselkedésre való hajlama sokkal jobban bevált a tankölteményben, mely téren Pope után szabadon dolgozott. Ember próbájával lépett föl 1772. s költői leveleiben Prózai munkáiban is a filozofáló hajlam érzik, a XVIII. sz. francia gondolkodóinak hatása alatt. Eszméit röpiratokban is nagy lelkesedéssel és természetes ékesszólással fejtegette: Magyarság, 1778., Jámbor szándék, 1781., egy akadémia felállításáról. Testőrtársai közül kiváltak: Barcsai Ábrahám, ki elmélkedő verseket és költői leveleket irt, és Báróczi Sándor, ki fordításaiban a magyar szépprózát vitte előbbre igen szerencsés stilérzékével. (Calprenede: Kasszandra c. regényét és Marmontel Erkölcsi meséit fordította 1774.) Hozzájuk csatlakozott a jóval idősebb Orczy Lőrinc báró is, ki már régebben irogatott. Közösen is fellépett e csoport egy gyüjteményben (Bessenyei György társasága, 1777), melyet Bessenyei adott ki Orczy, Barcsai és Báróczi verseiből. (Később Révai Miklós adta ki verseiket).) Még több iró is vált ki a gárdából. E csoport a francia klasszicizmus műformáit s az enciklopedisták hatását hozta a M.-ba; a drámát, eposzt, elmélkedő költészetet és költői levelet művelték a széppróza választékosságát és csinját mozdították elő, a verstechnikában a francia alexandrin mintáját követ-ték, amennyiben mindent a szintén 12 szótagu magyar epikus formában irtak, leszállítva annak hagyományos négy rimjét kettőre. Lelkesedésükj nem maradt terméketlen. Orczyn kivül itthon is csatlakoztak hozzájuk irók, fiatalabb erők is, igy Anyos Pál, a korán elhunyt pálos szerzetes, az egész iránynak legmélyebb érzésü költője, világfájdalmas, de kissé egyhangu elegiáival és költői leleleivel; továbbá Teleki József gr. és fia László gróf, Teleki Ádám gr. (Corneille Cid-je), végül Péczeli József komáromi prédikátor, aki fáradhatatlan munkásságával Bessenyei visszavonulta után az egész irány fejévé emelkedett (fordítások nyugateurópai irodalmakból, főleg Voltaireből, Youngból; verses mesék Lafontaine modorában, egyházi irodalom és szónoklat; az első magyar tudományos folyóiratot megindítja 1789. Mindenes Gyüjtemény cimmel). Az ő halálával megszünik a franciás irány különállása (1792). A testőrökkel szinte egy időben itthon latin iskoláink pap tanárai fogtak a magyar költészet újjáalakitásához, humanista műveltségük szellemében a római költészet műfajait és formáit választva mintákul. Rájöttek, mint Sylvestertől kezdve (1541) számosan, hogy a magyar nyelv a klasszikus formákba éppen oly módon alkal-mazható, mint a latin, s e technikai újitás általánossá tételétől várták a magyar költészet újjáteremtését. Már 1773. dolgoztak, de csak 1777. lépett föl elsőül a jezusuita Baróti Szabó Dávid Új mértékre vett különb ver-seivel (hexameterekkel, distichonokkal és óda-formákkal), 1778. a piarista Révai Miklós Alagyái első köny-vével distichonok), és utolsóul 1781. Rájnis József jezsuita Kalauzával, noha ő legrégebben verselgetett. Mindegyik ad a versek mellé prozódiai útmutatást is; különben a versek is alig többek csak verstani gyakor-latoknál. Az elsőség kérdése s némely prozódiai eltérés kiméletlen tollharcba sodorta a szenvedélyes Rájnist Barótival, de a vita a magyar szótagmérést tisztázni segítette, az etimologiát is előmozdította, főkép pedig a kezdeményre vonta a közönség figyelmét. Fellépésük különben nagy tetszéssel találkozott deákos műveltségü osztályainknál, papoknál, tanároknál s a műveltebb középnemességnél. A humanizmus hazai hagyományaiban könnyen meggyökerezett ez az irány, melynek a szomszédos német irdalomban is volt analogiája, azzal a különbséggel, hogy ami «klasszikus» iskoláink kizárólagosabb és elkülönzöttebb irói csoport volt. A kezdők általán csekély tehetségü költők voltak, a tartalomban nem is klasszikusok, de már náluk jelentkezett a szigoru antik formák hatása a költői dikció újítására, tömöritésére és nemesítésére. Kö-vetőik közt már voltak kiválóbb költők, akik megalapították a specifikus magyar klasszicizmust, szemben a testőrírók franciás és Kazinczyék németes kasszicizmusával. Ez iskola nálunk is korán megkezdődött, de a szerencsétlen viszonyok közt hiányosan fejlődött renaissancenak kései kivirágzása volt. Egyelőre maguk a kezdők gondoskodtak újabb kiadásokkal, kivált pedig fordításokkal a keltett érdeklődés fenntartásáról, mig egy jó évtized mulva újabb erők vették át a kezdeményt, melynek fenmaradása ezzel biztosítva volt. Legkitünőbb volt ezek közül a paulinus Virág Benedek, aki az 1790-1805 között időben állt hatása tetőpont-ján; ódáival «a nemzeti lélek tüzes ébresztője» volt s az antik formákba első lehelt fenséget; gondolatai és nyelve egyaránt hathatósak, hevének szigoru erkölcs és nemzeti érzés a forrása. Magyar Horatiusnak nevez-ték, kivált Berzsenyi föllépte előtt. (Horatius fordítása, Magyar Századai is becsesek.) Az olvasó közönség legnagyobb része azonban a régibb magyar költsészet szelleméhez és ízléséhez ragasz-kodott s annak folytatását várta az iróktól. Iróink egy csoportja most a magyar költészet hagyományait újí-totta fel Gyöngyösi modorában, négyes rímü strófákban, de Gyöngyösi választékossága helyett inkább népi-es nyelven írtak regényes eposzféléket, megkezdték a prózai regényirodalmat is, a lira fajai közül főleg a dalt művelték részint népies modorban, részint az előzőkorszak cifrálkodó formáiban. Ez irány volt legegye-nesebb örököse a régi nemzeti költészetnek, de azt nem elmelte, inkább fentartotta, s az olvasó közönség hiányos izlését nem nevelte, hanem csak kielégitette olvasmányaival; hizelgett a nemzeti hiuságnak is és ezért népszerü volt. Legelőször Dugonics András piarist lépett föl (1779) Trója veszedelme, majd Ulysses c. epikus munkáival, majd 1788. nemzeti tárgyu eredeti regényeket adott (Etelke, ez leghiresebb regénye; az Arany percek, Jolánka, Cserei), de idegen tárgyuakat is (A gyapjas vitézek, A szerecsenek). Szindrabokat is irt, Magyar tárgyu műveinek meséjét is gyakran idegenből vette. Lelkesedése a történelmi multon lélektani gyöngéi ellenére isnépszerűvé tette; nyelvének körmönfont magyarsága nagyon egyoldalulag hatott széppró-zánk fejlődésére. (A magyar frazeologiának egy nevezetes gyüjteménnyel is tett szolgálatot: Magyar példa-beszédek és jeles monások; sok érdeme volt a matematikai műszók magyarosításában is.) Nagyobb költői értéke van Gvadányi József gróf lovas generális vidám hangu verses regényeinek és egy szatirikus eposzának, melyben a nemzeti elkorcsosodást üldözi magvas humorral. Ő teremtette meg a Peleskei nótárius meg a Rontó Pál alakját (Egy falusi nótárius budai utazása 1790. Rontó Pál és Gróf Benyovszky Móric stb.). A népies iskola harmadik hires költője Palóczi Horvát Ádám dunántuli ügyvéd és mérnök volt, ki Hunniás c. eposzával (1787) és különféle magyar és másféle népdalok ritmusára szerzett, inkább szeszélyes, mint mély érzésü dalaival tett hatást; az irodalmi lira kapcsolatát a népköltéssel az ő dalai képviselik ez időben (Rudolfiás c. eposza Habsburgi Rudolfról). A lassanként növekvő olvasó közönség szórakoztatásáról még több iró gondoskodott efféle népies szellemü termékekkel, igy Kónyi János őrmester (szinműveket és elbe-szélgetéseket fordított magyarra, s a Zrinyiászt rontotta el «hadi román»-ná). Etédi Márton, Vályi Nagy Fe-renc, Gáti Istvbán stb., kik verses históriákat irtak eposzok gyanánt. Mindez irányok csak egy-egy szükebb körü közönségnek szóltak, s a M. fejlődése ettől kezdve majdnem a XIX. sz. közepéig egyrészt a körül forog, hogy a különféle áramlatok egy mederbe tereltessenek s a nemzeti és művészi elem megtalálja egymást. De az egyeztetési törekvések hamar megindultak, azonban egyelőre egy negyedik irány megalapítására vezettek. Abból a felfogásból kiindulva, hogy a magyar vers abban kü-lönbözik a kalsszikaitól, hogy amaz rímes, ez pedig «mértékes», a kétféle verselés összekapcsolását sürgették, ettől remélve zt, hogy a magyaros formát meg fogja nemesíteni a mérték, s a «mértékes» verset kapósabbá teszi szépeinknél a rim, melyről a modern olvasó nem tud lemondani. Ily értelemben szólalt fel Döldi János (már 1787.), az u. n. debreceni kör alapítója, aki, mint követője Fazekas Mihály és a többi debreceniek, ritka formaérzékkel alkotta rímes trocheusi és jambusi dalait; e körből került ki Csokonai is (Fazekas népies tárgyu komikus eposza, a Ludas Matyi, hexameteres). A nem éppen szabatos alapnézetnek volt következése a leoninisták (Gyöngyösi János, Édes Gergely) korcs iránya is, kik nem a rímes versformát szedték mértékre, hanem a klasszikus formát rimeltek meg s ez a elfajzás ellen jobb iró9inknak egész eréllyel kellett föllépniök. Ugyanazt sürgették, amit Földi, t.i. a rimes formák janbusi és trocheusi, daktilusi és anapaestusi mértékre szedését; a zene elméletéhez is értő és zeneszerző Verseghy Ferenc, aki számos értekezéssel, vers- és dallampéldákkal kelt ki a «mértékes» formák érdekében, szintén már az 1780-as évek vége óta. Ugyanerre törekedett Kazinczy Ferenc is, ki egy pár német versében már régebben elég könnyünek találta a rimes jambus technikáját, s magyar nyelven is meg akarta azt szólaltatni, hogy átültesse hozzánk a modern lira hangját, különösen a német dalstilt. Tényleg nem is volt ez a törekvés, amint Földinél, Kazinczynál és Verseghynél jelentkezett, a különféle irányok egyeztetése, illetőleg a rímes magyar vers megmértékelése, hanem egy új versrendszer, a modern nyugateurópai versfajok megtelepítése a mi költészetünkben, s vele a modern lirai hang, kivált a német dalstil, a szentimentális lirai tónus megszólaltatása. A klasszikus iskola férfiköltészet volt s ódai hangot keresett, formája is nehezebb volt, semhogy a költészet leghálásabb közönségét érdekelte volna; a franciás irány a lirában csak episztolákat és didaktikus darabokat adott, érzelmes lirát nem; a népies iskola nem volt elég művészi; azért volt szükség a modern lira változatos hangjaira és formáira, kivált a dalnemben. Ez irány voltaképi kezdője mindhármuk előtt Ráday Gedeon (bá-ró, később gróf) volt, aki már 1735 óta irta nyugati formáju verseit (stanzákat is), de nem adta ki; Kazinczyt azonban (és hihetőleg Földit) ő vezette rá e módra, amiért a nyugat-európai versformákat, v. amint akkor nevezték, mértékes rímes verseket róla Ráday-nemnek keresztelte el Kazinczy. Ettől fogva négyféle költői stil közt válogathattak költőink s az egyeztetés alig állt egyébben, mint hogy egyik műfajban az egyik, má-sikban a másik iskolához csatlakoztak. Igy tett Bacsányi János, ki episztoláit a franciásak, pár ódáját a deá-kosok, némely elbeszélését a népiesek és érzelmes költeményeit a németesek modorában irta (jelesek a francia forradalom eszméit viszhangzü költeményei és kufsteini elegiái). A kufsteini börtönben fiatalon elhunyt Szentjóbi Szabó Lászlónak néhány magyar formája s nemes hangu, csinos dala mutatja, hogy a nyugati vers-formák átültetése nélkül is fejlődhetett volna dalstilünk, bár talán kissé lassabban. A szintén ifjan elhalt Dayka Gábor, Kazinczy tanítványa a nyugati versormában, volt e nemben az első nevezetesebb lirikus. E négyféle irodalmi irány közül, miután a franciás iskola a többibe olvadt, a népiesek pedig nem sokat tö-rődtek az ízléssel, 1790-től fogva kettő vált ki különösen s maradt uralkodó: a kalaszikus és a nyugateurópai (németes). Amannak legjelesebb költője Virág volt akkor, de annak is, emennek is leghathatósabb képviselője Kazinczy Ferenc, aki már ekkor az irodalom vezérévé kezdett válni. Klasszikus volt, Horatius tanítványa, ki az ízlést szinte többre becsülte a genienél s a szép formát a tartalomnál; csatlakozott a klasszikus iskolához, művelte az antik formákat az ódai nemben, mig a dalfélékben a modern stil embere volt; különben a klasszikai formában is inkább a német nagy klasszikusok példája lebegett előtte. Minden műfajt meg akarván honosítani, s minden műfajt saját stilszerü hangjával, már akkor temérdeket fordított az ó- és újvilág legkülönbözőbb, iróiból. Nem volt nagy költői adománya, de rendkivül kényes ízlése s kiváló szervező te-hetsége. Az egységes központ és vezető nélküli M. mind inkább az ő személye körül kezdett összpontosulni, mikor egy nagy csapás megszakította írói pályáját s vele megzavarta a M. szerveződését is. 1794 végén a Martinovics-összeesküvés miatt börtönbe került, melyből csak 7 év mulva szabadult ki. A Martinovics-ügy tabula rasát csinált a M.-ból. Kazinczyn kívül fogságba került Bacsányi Szentjóbi, Verseghy; s mivel e tájban az irodalom több oszlopa dőlt ki (Péczeli 1792, Kármán 1795, Dayka 1796), Virágon kivül egyelőre alig egy vagy két magyar költő működött a XVIII. sz. utolsó éveiben. A felújított irodalom már az eddigi pár évtized alatt minden megoszoltsága és szervezetlensége ellenére is jelentékeny szolgálatokat tett mind a nemzetiség, mind a művelődés ügyének. A nemzetiséget erősítette II. József németesítő törekvései ellen, s a művelődést szolgálta II. József eszméivel párhuzamban. egsz sora jelent meg a felvilágosodás (illuminatismus) eszmeit hirdető (és ellenző) iratoknak. A II. Lipót alatt fellángolt nemzeti érzésnek lelkes tolmácsa volt, s I. Ferenc uralkodása kezdetén is a szabadelvüséget hirdette, mig a leglelkesebb irók börtönbe nem hurcoltattak. Pedig sok akadálya volt fejlődésének és hatásának: a felsőbb társadalom idegennyelvüségén s az olvasó közönség aránylag kis számán kivül II. József németesitő politikája és az I. Ferenc idejében rendkivül szigoruan alkalmazott könyvvizsgálat (cenzura), végül a magyar nyelv akkori el nem ismert helyzete. Törvényhozási intézkedés a nyelv érdekében csak az 1790-iki országgyülésen történt, amikor az iskolába bevitelét elrendelték. A hivatalos életbe csak az 1805-iki országgyülés vitte be a nyelvet, de egyelőre csak a deák mellett, s még évtizedek nehéz küzdelmébe került, mig a magyar nyelv jogaiba iktattatott. Az irodalom erősödésével járt a hirlapirodalom fejlődése is. 1780. indult meg az első magyar hirlap. Ráth Mátyás pozsonyi Hirmondója, melyet több követett; pár évtizedig Bécs volt a magyar hirlapírás központja (Magyar Kurir stb.). Pest sokáig nem volt irodalmi központ; az első hirlap itt 1806. indult meg. Csakhamar keletkeztek azonban szépirodalmi lapok is, igy a Magyar Múzsa 1787-től Bécsben; a magasabb szinvonalu Magyar Muzeum (1788-tól) címü folyóirat Kassán, melyet Kazinczy, Bacsányi és Baróti alapítottak, s mely megkezdte az irodalmi munkásság szervezeset és vezetését; versenyzett vele az Orpheus 1790. melyet szintén Kassán alapított a Muzeumtól megvált Kazinczy; efféle volt Peczeli Mindenes Gyüjteménye is (1789) s Kármán József Urániája, az első szépirodalmi folyóirat, mely Pesten jelent meg. Általán az irodalomnak még nincs egy határozott földrajzi központja. A lelkes Kármán volt az, aki ily központtá Pestet akarta emelni, e célra adta ki folyóiratát is, mely első sorban a nőkhöz fordult, kiknek szépirodalmi olvasmányokkal kedveskedett. Prózai szépirodalmunknak a XVIII. sz. végén legkiválóbb művelője volt (Fanni hagyományai, az első lélektani alapu regény); előadása az akkori művelt társalgás nyelvén alapuló egyszerü, közvetlen, hajlékony és nemes próza, távol mind az erőltetett vagy lapos népiességtől, mind az idegenszerüségtől. Kora halála miatt törekvései félben maradtak. Szerencsére az irodalomban az 1794 körül beállt szünet nem maradt minden pótlás nélkül. Ez alatt érlelődött Csokonai Vitéz Mihály, a felújult magyar irodalomnak Vörösmarty előtt legeredetibb tehetségü költője, gazdag és friss leleményével, hangjának ritka változatosságával, technikai könnyüségével; de széleskörü esztetikai készültsége mellett az ízlésnek bizonyos egyenetlenségével; az érzelmes szerelmi lira (Lilla, érzé-keny dalok 3 könyvben), genrekép, anakreoni dal, reflexiv költészet (A lélek halhatatlanságáról), óda neme-iben és a komikus eposzben (Dorottya) tünt ki; főleg a szentimentális és a komikus hang volt igazi eleme, sok hajlammal az alsóbb komikum iránt. Formára nézve válogató volt; mind klasszikus, mind nyugateurópai, mind pedig nemzeti formában irt, egyike azon költőknek, kik az irodalmi költészetnek a népköltéssel való kapcsolatát időről időre, a kasszicizmus korában is fentartották. Kora halála (1805) nagy veszteség volt az irodalomra. Egy másik kiválóbb költő, Kisfaludy Sándor (Himfy), egy dunántuli nemesház sarja és volt katonatiszt, 1801. lépett föl egy kötet dallal (Kesergő szerelem). Ez volt az első nyomtatásban megjelent szerelmi dalgyüjteményünk (Csokonai Lillája pár évvel később jelent meg); igen nagy hatást tett; mindkét nemü ifjuságunk lelkesedve olvasta a szerelmi érzés e változatos, föllengző, szenvedélyes és képekben gazdag, egy ügyesen összeállított alaptörténet körül sorakozóü nyilatkozásait. Kisfaludy az itthoni irodalmi iskoláktól függetlenül fejlődött, formában sem csatlakozott egyikhez sem, inkább Petrarca hatása alatt állt, noha saját érzéseit zengette, s maga teremtett magának egy 12 soros dalszakot (l. Himfy-szak) mintegy magyar szonettül, melyben dalait költötte; nyelvében a magyar nemesházak beszéde volt költőivé emelve, aminthogy általában mintegy a nemesség költője volt. A Kesergő szerelem 200 dalát követte 1807. a Boldog szerelem 200 dala, s ekkor alanyi érzéseit mintegy kimerítvén, az epikához fordult Kisfaludy, regényes verses történeteket adván a régi magyar nemesi életből, a balatonvidéki várromokhoz fűződve (Regék a magyar előidőkből (1807) és később is több). Ezek a mult iránti rajongásukkal és lirai mélységükkel, epikai fogyatkozásaik mellett is kedves olvasmányai voltak a XIX. sz. elején a magyar közönségnek. Ezalatt a magyar nyelv törvényeinek megállapítása is mind érezhetőbb szükséggé vált, egy részt azért, hogy a közös irodalmi nyelv megalakulhasson, másrészt azért,mivel a nagy arányban megindult irodalmi fejlődés szűknek találta a XVII. sz. óta elhanyagolt nyelvet mind a költői, mind a tudományos használat céljaira s ez okból sokan a nyelv újításához láttak, s ebben nem egyszer a nyelv szellemén tettek erőszakot. A sok pá-lyamunka és nyelvtani értekezés közt legjobban kiemelkedett és bizonyos tekintélyre tett szert a hires debre-ceni nagy grammatika (1795), mely azonban csak a felsőtiszai dialektusra támaszkodik, egyes korcs alakulá-sokat szentesíts a stilisztákat éppen nem elégítette ki. A magyar nyelvtudomány alapjait Révi Miklós rakta le két művében (Antiquitates literaturae Hungaricae I. 1803, mely a Halotti beszédnek adja nagybecsü kom-mentárját; Elaboratior grammatica Hungarica, 2 kötet 1806, Révai főműve). Révai maradandó dicsősége, hogy a nyelvtörténeti módszert megalapította nálunk, sőt e téren megelőzte a német Bjoppot és Grimmet is. Vele szemben verseghy Ferenc (Tiszta magyarság 1805) az élő nyelvre alapította rendszerét s a helyesirást és a kiejtést ismerte el kizárólagos elvül. Az iskola Verseghy rendszeréhez hajlott, mig az irodalom Révaiét fogadta el. Kazinczy Ferenc kiszabadultával (1801) új lendületet vett az irodalom. Kazinczy maga nem volt nagy költő, verseiben több a szellem, mint az érzés, legsikerültebbek szatirikus epigrammjai és költői levelei; erősebb volt a prózában, tárgyilag és formailag egyiránt nevezetes leveleivel és emlékirataival, s merész és szerencsés műfordító volt. De rendkivül finom ízlése, irói szenvedélye és társas erényei nagy irodalmi agitátorrá és szervezővé avatták. Minden tehetséget fölkeresett vagy magához vont, mindenkivel levelezett, buzdítva és oktatva; ő volt több évtizeden át az irodalom feje, lakása Séphalom, a magyar szellemi élet központja, és levelei a szépirodalmi sajtót pótolták. Klasszicista volt, Horatius és a németek (Schiller és Gjoethe) szelle-mében, s a költészetet csak a választottak számára valónak tartotta. Sokat küzdött az antik, még többet a modern nyugateurópai formák (köztük a szonett) mellett; a forma csinosságát, a kifejezés választékosságát és stilszerüségét sürgette. Minden műfajnak külön stilnemét ki akarta fejleszteni irodalmunkban is a régibb örökké egyféle előadás helyett,, s hogy a magyar nyelvet minden hangra, minden stilre alkalmassá tegye, épp azért fordított mindenféle fajba tartozó műveket, átültetve a sajátos kifejezéseket is magyarba. E stilisztikai célból karolta fel a nyelvújítást is, mely - kivált a szók alkotása terén - már a mult században megindult, de Kazinczy eleinte helytelenítette volt. Ő a nyelv szótári bővítése mellett a nyelv frazeologiai és stilisztikai újítását vette célba, s ezt kivált idegen kifejezések és fordulatok átültetésével mozdította elő. Ezzel sok idegenszerüséget hozott a nyelvbe, noha kitünő nyelvérzéke volt, s nyelvrontással vádolták, de ő lenézve az ósdiakat (ortologusokat), mind több hévvel és eréllyel sürgette a neologiát. A XIX. század első három évti-zedében zajlott le a nagy nyelvújítási harc, melyben Kazinczynak az irók közt is számos ellensége akadt, de, kivált a fiatalabbak közt, még több szövetségese, ugy hogy a mozgalom végre is diadalt ült, a vívmányt át-vette az 1820-as évek új költői nemzedéke, s a tudomány nyelvére nézve az 1830. megalakult akadémia, a közéletben is az 1830-as évek országgyülései. A költői nyelv a neologizmus tulságait csakhamar levetközte, de a prózában még csak azután fajult el az erőszakos szógyártás (a tudományok műszavaiban) és az idegenszerüség, kivált a germanizmus, melynek a neologia kaput tárt, kivált az üzleti, a társalgó nyelvben és a hirlapirásban, ugy hogy a század második felében egy új ortologia vált szükségessé, mely az idegenszerüségek ellen védje a nyelvet, a korcs szóalkotást megakadályozza és általán a neologiát revizió alá vegye (a tiszta magyarság védői Brassai, Arany, Gyulai; a Nyelvőr 1872-től az újabb ortologia organuma). Kazinczy köréhez tartott Kis János szuperintendens, a rendkivül munkás és hasznos, nem éppen eredeti, de jóízlésü író; Szemere Pál, a kirünő formaérzékü szonettíró, képzett esztetikus és szerencsés szóalkotó; Szentmiklóssy Alajos epigrammairó; eleinte szintén Kazinczy hive, később fondorkodó ellenfele volt Döbrentey Gábor, az erdélyi Muzeum szerkesztője és az akadémia régibb nyelvemléktárának kiadója (hiresek voltak huszárdalai). Magányban fejlődött és a XIX. sz. első éveiben vált ismeretessé egy nagy költő, Bersenyi Dániel a klasszikus óda legnagyobb mestere, ki fenséges szárnyalásu hazafias, vallási, életbölcseleti és szerelmi ódáival legkitünőbb lirikusaink közt foglal helyet és Horatius követői közt az egész világ-irodalomban bizonnyal a legjelesebbek egyike, ki ha sokodaluságban, szellemességben, finomságban nem, de tüzével, mély érzésével, hangja fenségével felülmulja mesterét; nyelve is tömött és fordulatos, s mint «a trombita összeszorított hangja» hat. Hazafi-ódáival megrázta és fölvillanyozta a nemzetet, melyre ekkora erkölcsi hatással egy újabb költő sem volt az ő koráig. Esztetikai meggyőződésében Kazinczy hive volt, de tépelődő lelkével már a romanticizmushoz hajolt Kölcsey Ferenc; mint költő a honfiérzés szent fájdalmát tolmácsolta legtöbb hévvel (Hymnus, Zrinyi két éneke), nála nyilatkozik meg a humor is a magyar lirában először, s a balladát ő vezeti be, német példák után, nem ismerve még a magyar népballadát, műköltésze-tünkbe. Ő volt egyszersmind a magyar kritika megkezdője és a magyar szónoki műpróza megalapítója, ki a politikai szónoklatot szerkezet és előadás tekintetében művészetté emelte és az akadémiai szónoklatnak is nálunk alapvetője volt. Vitkovics Mihály, Kazinczy u.n. pesti triászának egyik tagja (Szemere Pállal és a történetiró Horvát Istvánnal együtt), csak az epigrammban és ódában volt a mester követője, csinos dalait inkább a (magyar és szerb) népdalok hatása alatt irta; költészetének e népies vonás volt legfőbb specialitása. A magyar nyelvü tudományos irodalom inkább csak az előkészület korát élte még. Több szakban akadt egy-egy figyelemreméltó mű, de rendszeres munkásság még nem fejlődött. Márton István pápai tanár Kant elveit vitte bele a teologiai irodalomba (Keresztyén erkölcstan. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (a költő) Linné rendszerében irt Magyar Füvészkönyve megalapította a magyar növénytani terminologiát. A jogi, földrajzi irodalomban is akadtak derék munkák de különösen a történetirás alakult át kritikaibb és pragmatikusabb tudománnyá. Úttörők e téren a Budai testvérek: Ferenc, Magyarország polgári lexikonával (1804) és Ézsaiás, Magyarország históriájával (kútfőkből, 1807); Virág Benedek Magyar Századaiban a történetirást alaki tekintetben is művészibb szinvonalra emelte. Szintén történetiró volt a roppant munkásságu Fejér György. A forrástanulmány és adatkritika fejlődését és a történetirás nemzeti szellemét rendkivüli mértékben emelte Révai tanítványának, Horvát Istvánnak munkássága, kit azonban hazafi érzése a nemzeti őstörténet nyomo-zásában szertelen tulzásokra ragadott, s rengeteg tudományát ábrándok bizonyítására vesztegette. Azonban egyetemi tanszékén és az irodalomban rendkivüli hatással volt a nemzeti érzés és a történeti kegyelet ébren-tartására. Az Aurora és az Athenaeum kora. (A magyar romanticizmus kora. A reformkor irodalma. 1820-1845.) A nemzeti haladás szelleme, melyet egy félszázad óta az irodalom ébresztett és terjesztett, végre a XIX. sz. 20-as éveitől kezdve az egész közélet mozgató elvévé vált s megkezdődött a magyar reformkor, mely kiválóan az 1825-iki országgyüléssel kezdődött és az 1848-iki törvényekben érlelte meg gyümölcseit. E korszak rendkivül nagy érzelmi feszültségben találta és tartotta a nemzetet, mely előtt folyton a lét és nemlét kérdése állt. A válság nyomasztó érzése a napoleoni háboruk alatt is ott borongott a hazafiak lelke fölött, de főleg a bécsi kongresszus óta, a szent szövetség erejére támaszkodó nemzetellenes bécsi kormány alkotmánysértései rendkivül kérdésessé tették a jövőt. A 20-as évek elején egyre fokozódott sérelmek végre általános ellenállást gerjesztettek, s a 1825-iki hires országgyülés férfiasan követelte alkotmányos zsabadságunk biztosítását s megkezdte politikai, társadalmi és gazdasági haladásunk nagy művét. A nyomasztó hangulat hatása alatt állt az irodalom is és csak akkor kezdett bízni a jövőben, mikor a reformkor nagy vezérembere, Széchenyi István gr. kimondta a lelkesítő igét, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. A küzdelmekben, melyek ez igét testté változtatták, előkelő része volt az irodalomnak, mely e korszakban épp oly rohamos és nagyszabásu fejlődésen ment át, mint az egész ország. A fordulat az irodalomban 1820 körül kezdődik. Ekkor tünt fel Kisfaludy Károly, aki új irányban haladt s új irói gárdát toborzott maga körül. Ez új irodalmat a hazai közállapotokon kivül egy nemzetközi hatás téritette el a régibb iránytól: a romanticizmus hatása, melyet ez a nemzedék képviselt nálunk először. Kisfaludy Károly nem a régibb irodalom iskolájában nyerte irói avatását, őt az élet és a külföldi egykoru irodalom ismerete nevelte iróvá, ezért függetlenebb volt addigi klasszikus irodalmunk egyoldalu, főleg a lirát művelő irányától; a magyar költészetet egyrészt romantikussá, másrészt reálisabbá tette, határait, tárgykörét kiterjesztette, fölkarolt oly nagy műfajokat, melyek addig el voltak hanyagolva: a drámát és a novellát, s az ő körében zendül meg a magyar eposz is; megalapította a magyar vígjátékot és a vig novellát, eredeti repertoire-ral látván el a magyar szinpadot, szinházi közönséget nevelt; Aurora c. zsebkönyvével pedig szépirodalmi állandüó közönséget; az életet reálisabban kezdte rajzolni, feltüntette műveiben az addig meglehetősen mellőzött magyar életet s 33 népdalával ő is azon irók sorozatába lép, kik a műlirában, legalább genreszerüleg, a népköltés nemzeti elemeit is felkarolják. Az ő fellépésével vált Pest irodalmi központtá. Kazinczy még élt s alakját általános kegyelet környezte, de az újabb irodalom vezére Kisfaludy Károly volt. Kora halála (1830) után az Aurora-kör folytatta irányát. E körben emelkedett föl Vörösmarty Mihály, a reformkor költője, legnagyobb költőink egyike, képzelete gaz-daságával és érzelme szokatlan mélységével, csodálatos nyelvgéniuszával és technikai művészetével, aki a magyar nemzet érzelmeinek 1825-től majdnem a szabadságharcig a leghivatottabb tolmácsa volt (Szózat, Fóti dal) s a magyar költői nyelvet nemzeti alapon újjá teremtette. Pályáját mint epikus költő kezdte, fő kép-viselője volt a XIX. sz.-beli magyar epika első periodusának, mely a 20-as években virágzott. Ez epikát a nemzet közhangulata szülte, mely a jelen válságai közt szivesen időzött a régi dicsőség emlékénél, az epika tárgyilagossága helyett elegikus pátosz lengte át; formául a hexametert fogadta el a klasszikus iskola ha-gyományaként és e versalakban a poétai dikciót addig nem ismert varázzsal fejlesztette ki, de tartalomban, világnézetben, a képzelet csapongásában és az érzelmek rajzában romantikus volt. Vörösmarty első és leg-nagyobb eposza a Zalán futása (1825), mely a honalapítást zengi; fiatal, tuláradó genienek gyorsan alkotott műve, mely nem pótolhatta a nép szellemében hosszu ideig érlelődő nemzeti époszt, de mély hazafias han-gulatával, ragyogó és meleg ékesszólásával országos nagy hatást tett. (Legromantikusabb és a szenvedélyt szertelen erővel rajzoló eposza. A két szomszédvár.) Epikai korszaka 1831. Bezárul, azután a drámához for-dult. Tragédiái (Vérnász, Marót bán stb.) a romanticizmus jellemét viselik magukon, sok költői szépségök van, de kevésbbé drámaiak; ezekben is a lirai és epikus költő erényei érvényesülnek s több bennök a deklamáció, mint a szinszerüség. A magyar szinpad a 30-as évek végén és a 40-es évek elején részben az ő befolyása alatt állt; hatása a drámai nyelv fejlődésére volt üdvös. Legköltőibb drámai műve a Csongor és Tünde c. tündéries szinjáték, a magyar költészet Szentivánéji álma, aranyos hangulatjátékával, rendkivül meleg és harmonikus szinezésével. Legnagyobb a lirában volt; e költői nem számos faját, kivált az óda- és reflexió-féléket kezdettől végig művelte, ritka hangterjedelemmel a Vén cigány rapszodiájáig (1855); főtár-gyai a honfiérzés és a szerelem, alaphangja bizonyos méltóságos lendület. Lirai epigrammjai a legszebbek irodalmunkban s néhány sikerült genreképben ő is közeledett a népies elemhez. Egész költészete tárgyban, érzésben és hangban nemcsak romantikus, hanem kiválóan nemzeties, sőt egyrészt már a formában is az. Kitünő volt Vörösmarty a kisebb költői elbeszélkésben is (Szép Ilonka). Géniuszának eredetisége és mély-sége termékenyítő hatással volt a szellemekre. A klasszikus formáju eposz többi művelői: Aranyosrákosi Székely Sándor (A székelyek Erdélyben), ki tulajdonkép előfutárja volt epikusainknak, visszavezetve őket a nemzet őstörténetéhez; Pázmándi Horvát Endre, ki egyes epikai rajzaival (Zircz emlékezete, heroidok) az epikus ciklus alaphangját először ütötte meg s Árpádjában a honfoglalás legterjedelmesebb eposzát irta meg (a tiz évig készült mű kissé elkésve jelent meg 1831.); Czuczor Gergely (Augsburgi ütközet, Aradi gyülés, Botond, Hunyadiját 1834. félbehagyta, mert akkor már ez az epikus irány elhanyatlott) és Debreczeni Már-ton, kinek A kióvi csata cimü nagy eposza csak holta után látott napvilágot (1854). Közülük Czuczor köze-ledést mutatott a népköltéshez, hiressé vált népies dalaiban; ugyanő a balladát is művelte. Vörösmartynak egyik legnépszerübb és legtermékenyebb kortársa volt Garay János, ki eleinte szintén eposzt (Csatár) és drámát irt, de azután a kisebb epikai fajokhoz és a lirához fordult. A magyar történelem alakjait (Árpádok stb.)és emlékezetes eseményeit énekelte meg rövidebb elbeszélésekben és balladákban (Kont), több hazafias hevülettel (olykor retorikával) és technikai könnyüséggel, mint alakitó erővel. A Vörösmartyék hexameteres epikájától Aranynak formában is nemzeti eposzköltészetéhez a Garay féle nibelungi-verses történeti epika szolgált átmenetül. Számos legendát is irt. Legnagyobb epikai műve a (11 tagu trocheizált versekben irt) Szt. László, 1852. Hazafias és családi lirája is állandó és kedvelt olvasmánya volt a 30-as és 40-es évek közönsé-gének. Kevésbbé szónokias, inkább a tisztán érzelmes lira képviselője Bajza József, aki elméletben a művészi népdal megteremtését sürgette, de szabatos jambusaiban és trocheusaiban inkább a népies stilü szentimentális dal művelője volt (helyzet dalok). Az ő lágysága, technikai csiszoltsága utánzóinál érzelgésbe és keresettségbe csapott át (szobai költészet), Bajza egyszersmind félelmes kritikus volt, Kölcseynek a magyar kritika történetében közvetlen utódja. Vörösmartyval és Toldyval együtt alapította az Athenaeum c. szépiro-dalmi lapot (1837-43) és kritikai melléklapját, a Figyelmezőt (1837-41). E két lap volt az akkori irodalom areopágja, mely a magyar szépirodalo, szini irodalom és lira fejlődésére is jelentékenyen hatott s a kezdő írók (köztük Tompa, Petőfi) az Athenaeumban mutatkoztak be először. A «triumviratus» tartotta fenn az Aurora-kör irányát. Laspjaik körül egész sereg ifjabb iró csoportosult, többnyire lírikusok, kiket sok családi vonás füz össze (nyugateurópai dalstil, kerek kompozíció, kifogástalan technika, gyöngéd érzelmesség), de általán lirai motivumokban elég változatosak és újszerűek: Vachott Sándor, Kerényi Frigyes (Petőfinek is barátja), Pap Endre, Riskó Ignác, Kunos Endre, Beöthy Zsigmond, Eötvös József br., Császár Ferenc (szonettek), a dagályos Jámbor Pál, s a vallási lira terén a katolikus Tárkányi Béla és az evangelikus Szekács József. Népiesebb irányba hajlott később Sárossy Gyula (a forradalom egyik hatásos költője: Arany trombita) és egészen eredeti úton haladt Szemere Miklós, kinek költői munkássága az újabb alkotmányos korszakba is átnyulik. De nemcsak a lira és epika fejlődött e reformkor idején. Kisfaludy kezdeményét a drámában és a szépprózá-ban is buzgón folytatták mások. Sőt a drámában már Kisfaludy Károly korában egy nála sokkal nagyobb elsőrangu drámairó jelent meg. Katona József, a Bánk bánnal, mely maig legjobb tragédiánk, de mivel nem hizelgett a nemzeti hiuságnak, s nyelve kissé darabos volt, sokáig ismeretlenül maradt, csak a 40-es években kezdett nagyobb hatást tenni, mikor aztán Vörösmarty is ismertette. Kisfaludynak a drámában és novellában követői közé tartozott Gaal József (Szerelem és champagnei, vigjáték; Peleskei nótárius [1838], jeles bohózat; humoros novellák, a magyar Alföld első rokonszenves feltüntetésével), Kovács Pál (vig elbeszélések a magyar vidéki társadalom életéből), Csató Pál (elbeszélés, társalgó vigjáték, könnyü előadás), ki Vörösmarty drámairói modorát erősen támadta, Jakab István (vigjáték és dráma). Mindezekben előkerült már egy-egy jóízü népies jelenet is, mintegy a magyar népszinmű első jeleiként. E mellett a német irodalomban divatos bohózatot is többen megkisérelték magyar formában önteni (Gjaal, Munkácsy János, Balogh István). A tár-sadalmi és közéleti téren is oly hasznos munkásságu Fáy András irói működése az ő gyakorlati nemzeti cél-jainak megfelelőleg inkább tanitó természetü volt. Mint meseiró tünt fel (1820), s majdnem 700-ra menő meséje, parabolája és aforizmája (mind prózában) sok emberi gyarlóságot és közéleti formaságot tett vidám humorral nevetség tárgyává s tanulság forrásává; e meséknek sok aktuális vonatkozása van s nem közönséges hatást tettek. Fáy vigjátékot és novellákat is írt, és tőle való az első magyar társadalmi regény (Belteky-ház, 1832). Mindez azonban kevés volt arra, hogy állandó, reális magyar szépirodalmat alkosson, s bár mennyi friss zamat volt is Fáy, Gaal és Kovács Pál novelláiban, a szepprózai előadás mégis fejletlen és bizonytalan volt, mig költői nyelvünk aránylag magas fokát érte el a fejlettsegnek. A rajongó Vajda Péter a természet képeit dicsőítő prózai himnuszaiban és rangkülönbség igazságtalanságait ábrázoló keleti novelláiban sajátos exaltált prózát teremtett, s ünnepi hangban, merész szinezésben és hangzatosságban kereste a hatást; e modor azonban mulékony hatásu volt. A magyar regényirodalom igazi megalapítója a Jókait kivéve eddig leg-termékenyebb művelője Jósika Miklós báró volt, aki 1836. tünt fel első történeti regényével, az Abafival, s 1864. történt haláláig 125 kötet regényt nyujtott a magyar közönségnek. Egészen természetes, hogy e műfajt, mely a napi élethez oly közel áll, olyan ember kezdte művelni, aki nem az irodalmi körök hatása alatt fejlő-dött, hanem itthon és külföldön az élet változatos viszonyai közt nagy világ- és emberismereteket szerzett, s megállapított nézetekkel élte delén lépett az irodalom mezejére. Történeti regényekkel kezdte pályáját (jele-sek még Az utolsó Bátori, A csehek Magyarországon, Zrinyi a költő stb.), s mindvégig ebben volt főereje; erre utalta erdélyi főúri származása éselső ifjuságának lenyomása is a kis béres haza történeti emlékei, s a családok emlékiratai és hagyományai közt. E hajlama megfelelt a magyar közönség izlése fejlődésének is, mely érdeklődésével még mindig inkább a történelmi mult felé, mint a társadalom modern problémái felé fordult, s igy a régi dicsőséget zengő epikát természetszerüleg váltotta fel a régi időket, embereket és társa-dalmat rajzolgató regény. Jósika Schott Walter hatása alatt állt. Bár a multat inkább csak külsőségeiben tudta feltüntetni, de nagy meseszövő leleménye, vonzó leirásai, emelkedett erkölcsi felfogása s a multhoz tapadó szeretete kedveltjévé tették a közönségnek. Később hanyatlott, különösen mikor a francia romantikusok ha-tása alá került, s jellemzése és kompoziciója mind kuszáltabbá vált. Nagy érdeme, hogy a magyar olvasó közönséget megtöbbszörözte, s a magyar szépirodalmat a főúri körökbe is eljuttatta. Nyelve nem volt jellemzetes, de társalgásunk nyelvére sokat hatott. Alig pár évvel utána lépett föl másik nagy regényirónk. Eötvös József báró, ki első regényében, a Karthauziban (1839-40) modern társadalmi problemákat fejteget a költő és bölcsész mély érzésével és átható eszével. E munka egyszerre európai eszmekörbe ragadta az olvasót s a kor mozgató eszméinek feltüntetésével épp ugy lebilincselte, mint meséjének érzelmi hatásával és magas alapeszméjével, s mindig a lélek melegségét tolmácsoló reflexióval. Második regénye, A falu jegyzje (1845) már a magyar közélet és társadalom nyilt kérdéseit teszi szóvá merész hangjával s torzító, de lényegökben hű jellemzéseivel: a nemesi előjogok és a vármegyei rendszer ellen van intézve e tendenciózus regény s Eötvösnek, a filozof-politikusnak gyakorlati törekvéseit szolgálja költői formában. E regény rendkivüli hatást tett. Szintén politikai irányu, de már történeti tárgyu Magyarország 1514-ben (1847), mely a jobbágyság felszabadítása mellett szólt. Utolsó regénye A nővérek (1857), A negyvenes évekbe érve, a közönség is egyre növekedett, szépirodalmi lapjaink is folyton szaporodtak, s a regény- és novellairodalom is mind nagyobb fejlődésnek indult részint a hazai nyomokon, részint a francia szépirodalom hatása alatt. E hatást tüntetik fel a nagy tehetségü Kuthy Lajosnak a mese feltalálásában, szenvedélyek festésében és az előadásban egyaránt hatásvadászó novellái és regényei (Hazai rejtelmek, Sue hatása alatt, hires alföldi tájleirásokkal). Gyengébb tehetségü, de biztosabb izlésü novellista volt Kelmenfy László, ki angol példák után reálisabb és igazabb modorban dolgozott (Meghasonlott kedély, regény). Nagy Ignác novelláiban és rajzaiban (Magyar titok) és szinműveivel (Tisztújítás, vigjáték) a magyar életből merített s mintegy a Kisfaludy Károly irányát folytatta, de különös hajlammal a karrikatura felé. A hirlapiró Frankenburg Adolf humoros rajzokat irt s megteremtette a fővárosi tárcát (a forradalom utáni humoros dolgozatai Saphir hatását mutatják). A könnyü élcelődésre, torzításra való hajlam jelentkezett az u.n. freskóképek képtelenségeiben is, mely téren Bernát Gáspár mellett Lauka Gusztáv tett szert hirre. Általán a negyvenes évek szépirodalmában több oly iró megjelenik már, kinek működése a forradalom utáni korszakba is átnyulik, sőt napjainkig tart. Igy ekkor vált ismeretessé a magvasabb irányu humor jeles képviselője Pákh Albert, és ekkor lépett föl két legnagyobb regényirónk: Kemény Zsigmond báró (Martinuzzi regényének töredéke, 1840., és Gyula Pál, regény 5 köt, 1846) és Jókai Mór (Hétköznapok 1846., az akkor legelőkelőbb szépirodalmi folyóiratot, az Életképeket is, Frankenburg után, ő szerkesztette). A közélet lázas tevékenysége megszülte a politikai irodalmat is, melynek alapvetője Széchenyi István gróf, kinek három műve: Hitel (1830), Világ (1831) és Stádium (1831) Magyarország modern átalakulásának evangeliuma volt s egyszersmind a könyv gyakorlati hatalmának megalapítója. Ennek nyomán és ellene a könyvek és röpiratok egész serege támadt s épp oly gyorsan virágzott fel a politikai szónoklat, valamint a hirlapirodalom is; mindebben legelső politikusaink vettek részt. A kor legünnepeltebb szónokai 1825-től: Felsőbüki Nagy Pál, Beöthy Ödön, Vesselényi Miklós báró, Kölcsey Ferenc, és az ő hatása alatt formailag is művészibb szónoklat képviselői: Klauzál Gábor, Szemere Bertalan, Eötvös József báró, Szalay László s mindenekfölött a harmincas évektől fogva Deák Ferenc és Kossuth Lajos, maig legnagyobb szónokaink, amaz a beszéd logikai felépítésének és etoszának, ez a beszéd pátoszának és előadásának legkitünőbb érvé-nyesítője; Deák érvelő szónok, de érveit a legnemesebb érzelem nyugodt, biztos árja hordozza, Kossuth be-szédeinek alkatát az érzelmek logikája adja meg, melyekkel csodálatosan játszik; a magyar előszó az ő ajkán érte el a legnagyobb, történeti nevezetességü hatást, az ő szónoklatai voltak a szabadságharc leghatalmasabb rugói, a nemzet erkölcsi erejének ébren tartói (tüneményszerü szónoki adománya idegen nyelvekben is rendkivüli hatást ért el). Nevezetesebb politikai irók voltak Széchenyi mellett: Wesselényi Miklós báró (Balitéletek, Szózat a magyar és szláv nemzetiségek ügyében), a konzervativ Dessewffy József gr. (A Hitel taglaltja, melyre Szechenyi a Vjilágot irta válaszul), s fia Dessewffy Aurél gr., Széchenyinek és Kossuthnak is nemes és nagytehetségü ellenfele (XYZ könyv, 1841), Kossuth, ki Széchenyi Kelet Népével (1841) és Politikai programmjával (1847) vitázott ékesszólóan és a centralisták (Szalay László, Eötvös József báró). A magyar hirlapirást pedig Kossuth Lajos emelte irodalmilag művészibb szinvonalra s ő tette politikai hata-lommá (Országgyülési Tudósítások, 1840-től a Pesti Hirlap), Egyidejűleg a többi tudományokban, kivált a történelem, jogtudomány, irodalomtörténet, esztetika, nyelvészet, bölcselet terén, sőt a reális tudományokban is kisebb-nagyobb mértékben megindult a fejlődés. A tudomány terjesztését és fejlesztését az 1830. nemzetiu áldozatkészségből felállított akadémia buzgón szolgálta, mig külön a magyar szépirodalom művelésére is alakult egy társaság, a Kisfaludy-társaság. A rendi Magyarország demokratikus átalakulásának elérkeztét a szellemi élet minden terén európai és modern munkásság várta. A nemzeti költészet aranykora (körülbelül 1845-től). A 40-es években fölmerül az a költői nemzedék, mely a hét évtizedes irodalmi fejlődést betetőzi. A felújulás kezdetétől fogva egész irodalmunkat a nemzeti cél tartotta ugyan fenn, a tartalom is nagyrészint nemhzeti volt ugyan, de ami benne művészet, az nem volt nemzeti; idegen minták, idegen stil és formák uralkodtak. Ébredő irodalmunk az első évtizedekben mintegy tapogatózott a helyes irány után, s eleinte négyféle irányban indult meg (l. fönt a felújulás korában). Ezek közül a franciás leghamarabb beolvadt a többibe, de a népies irány is csakhamar háttérbe szorult, ugy hogy csak az ó-klasszikus és a nyugateurópai (főleg németes) irány maradt az irodalom élén. Ezek közül Kazinczy korában a klasszikus irány volt az uralkodó; Kisfaludy Károly föllépte után a klasszikus irány elhal, legto-vább maradtak meg formái a hexameteres epika művelőinél; az egész költészet modern lesz, egyszersmind romantikus, tárgyban, érzésben egyre nemzetibb és egyre változatosabb, de a müstil még mindig nagyrészt utánzó, a nemzeti stil még mindig nem fejlődött ki s a műfajok és versformák csaknem mind nemzetköziek. A művészibb költészet nem volt eléggé nemzeti s ami nemzeti stilü költészet a mult század végén megindult, az éppen azért nem virágozhatott, mert nem volt eléggé művészi. Egyes költőink költészetők egy részével, mintegy genreszerüleg, időről időre fentartották a népköltészetbe visszahúzódott nemzeti műstillel e kapcsolatot, igy Csokonai, Vitkovics, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Czuczor, de komoly és önálló nemzeti stil gyanánt nem karolták azt fel. Amint a fejlődés a sokféle irány közül egyiket a másik után kiközösítette, végre annyira egységes mederbe terelődött a költészet, hogy Vörösmartynál, Bajzánál és követőinél a nyugateurópai stil volt az általános. Ez elég közel volt már a nemzet izléséhez, mert modern volt, de még mindig nem volt nemzeti s emiatt a nagyobb tömegekre nem is hatott, a költészet nem lehetett az egész nemzet közkincsévé. Végre a szabadságharc évtizedében a demokrácia és a nemhzeti eszme a költészetben is annyira haladt, hogy néhány költői genienk megtalálta a nemzeti és művészi elem egyesítésének módját s megalkotta a specifikus magyar költői irányt, azt a költészetet, mely mind tartalomban, mind formában ma-gyar lett s a nemzet egyeteméhez szól. E fordulat előjelei mutatkoztak abban, hogy végre, a külföldi példák után jó későn, nálunk is fölfedezték a népköltést s meglepetve méltányolták a benne rejlő műszellem eredeti-ségét és gazdagságát s egyes költők, mint Kriza János és Ejrdélyi János, kik a népköltési termékek legkivá-lóbb gyüjtői is lettek, már a népdalok hatása alatt irták költeményeiket. Ekkor léptek föl egymásután Tompa Mihály, Petőfi Sándor és Arany János, kik a magyar költészet egész képét rövid pár év alatt megváltoztatták. Különösen Petőfi alapította meg a magyar lirának, Arany pedig a magyar eposznak nemzeti irányát. Petőfi-nek tüneményszerü költői pályája rövid hét évre (1842-49) határozódik. Első versei még az Athenaeum köl-tőinek modorában zengenek, de csakhamar megtalálta a maga eredeti, természetes és magyaros irányát. Noha már 26 éves korában meghalt, legnagyobb lirai költönkké emelkedett, aki a világirodalomban is szép helyet biztosított magának képzeletének gazdaságával és eredetiségével, eszményi, nemes független és őszinte érzületének rendkivüli szeretetreméltóságával és lobogásávla. A magyar lira határait kiterjesztette, s min-dennapi környezet jelenségeit is a költészet aranyos világába emelte; költőivé varázsolta Alföldünket, a férj-érzelmét s feltüntette a magyar népélet költői elemeit. Egyéniségét egy költőnk sem fejezte ki a lirában oly erővel és közvetetlenséggel mint ő, de mint a nagy lirikusok, ő is ugy legegyénibb, hogy a legáltalánosabban érhető és legnemzetibb is; a maga érzelmeiben százezrek érzelmeinek ad hangot. Mint szerelmi, hazafias költő és a szabadság, valamint a családi érzések költője a lirának sokféle változatát szólaltatja meg: a népdalt, az egyéni dalt, az ódát, a reflexiv és elégikus lirát; természetszeretete a legkitünőbb magyar leiró köl-teményekben (lirai leirások) nyilatkozik. Kitünő a genreképben is, melyekben humora jut kifejezésre. Kivált a szelidebb érzelemkörben tünik ki érzésének bensőségével, s a kifejezés egyszerü összhangos költőiségével. A népköltés belső formáit stilisztikáját, ritmusát addig példátlan változatosságban használja fel, amellett azonban - kivált az egyénibb kifejezésü költeményekben - a nemzetközi formákat is kissé pongyolábban, de sokkal természetesebben és felsőbb rendü művészettel alkalmazza, mint az Athenaeum csiszolt formáju lirikusai, akiknek halvány költészetét az ő egészséges és tüzes muzsája csakhamar elfeledtette. Igy Petőfi egyrészt a régibb iskolai nézetek békóiból felszabadította, másrészt magyarrá tette a költészetet. Az ő sikere-itől vett bátorságot Arany «felénk géniusza» is, aki első eposzával, az Elveszett alkotmánnyal még a hexa-meteres eposz formáját szólaltatja meg, de csak mintegy parodiakép, mig Toldijában (1847) már a magyar epikus versformát emeli vissza jogaiba, s egyesítve azt a népmese természetes könnyüségével, bonyolításának és előadásának módjával, s Homeros olvasásából nyert okulásával megteremti a magyar epikai stilt, sőt egy nemzeti mondaanyagból merítvén tárgyát, s hőse személyében a magyar karakter egyik tipusát, pályájában a magyar nép küzdelmét tüntetvén fel, és eposza egész világában költőileg a magyar életet ábrázolván, korszerűvé tudta tenni az eposzt, e műfajt, melynek korszerűtlenségét a hexameteres epika elnémulása után a kritikusok vitatták, és későbbi művelőivel mintegy pótolni tudta naiv eposzunkat. Mint Petőfi a lirában, ugy Arany az epikában váltotta fel Vörösmartyt, akinek nyelvgéniuszát és ritmikai művészetét is szinte tulszárnyalja az övé; epikai objektivitása s nyelvének plasztikus ereje és magyar zamatu verselésének tárgy-festő zenéje a művészet kivételesen magas fokán áll. Abban Petőfitől is előnyösen különbözik, hogy nála a nagyszabásu alkotó erőt épp oly nagy tanulmány és kiforrott ízlés támogatja. Még a szabadságharc előtt megirta a Toldi estéjét is, mig a trilogia középső részét csak élte vége felé (1879) fejezte be. Ez egy trilogia három részében az eposz három fajára adott példát, a hősi, a regényes és a humoros eposzra. A forradalom utáni korban egy másik mondakör anyagát kezdte kiaknázni, a magyar hunmondát; ebből csak a Buda halála készült el, de az egész trilogia nagyszabásu koncepcióját is ismerjük a felmaradt töredékekből és tervezetek-ből. Alkotó eljárását ebben is jellemzi az, ami félig intuitio, félig módszer, hogy az élő magyar fajtipusaiból rekonstruálja a hőskor alakjait, melyeket mindjárt magyaroktul ismertünk fel, s egyszersmind korszerűeknek találunk. A Nagyidai cigányokban ő adta a legkitünőbb komikusan humoros eposzt, mig Bolond Istókja az alanyias humoros eposznak nemzetközi stiljéhez csatlakozik. Mindenütt a legmagvasabb tartalom a legmű-vészibb formában. A kisebb elbeszélő fajok majdnem mindenikére is remek példákat alkotott, különösen a balladára; irodalmi balladáinkat ő alkotta meg magyar műszellemben, s az ő balladái belső értékre is rendkivül becsesek tragikai eszméjük és hangu.atuk mély hatásával. Mint lirai költő is a forradalom utáni költészet egyik kitünősége volt Arany. A nemzeti és a művészi elem nála egyesül a legeszményibb formáfban és tökéletes összhanggal. Tompa Mihály még Petőfi előtt lépett fel, szintén az Athenaeum lirikusainak hatása alatt, majd, főleg 1845-től, ő is népiesebb, magyarosabb lett. Eleinte mint elbeszélő költő lett népszerü (Népregék és népmondák 1846, víg költői elbeszélések stb.); kivált természet képei és magyaros, kedélyes humora arattak tetszét. A forradalom utáni időszakban mint lirikus fejlődött egyre, egészen haláláig (1868), s e kornak kiválólag ő volt lirikusa; hazafias családi, baráti érzelmek, a hit vigasztalása, a szülőföld és a természet szeretete szólal meg lantján, melynek alaphangja elegikus és a szimbolikus, allegorikus kifejezést kedveli; e vonás kivált az abszolut korszak alatt annál időszerübb volt, mert egyrészt elburkolta, de az avatottak előtt annál több varázzsal vette körül a célzatot (A gólyához, A madár fiaihoz stb.). Petőfi és Arany mellett az ő lirája volt e század közepe után a kortársakra legmélyebb hatással. A szabadságharcutáni irodalom. A nagy nemzeti katasztrófa után az irodalom eszmélt legelőször, és egy évtizeden át benne összpontosult ismét a nemzeti öntudat. Iróink egy része elhullott ugyan a harcmezőn (Pe-tőfi), mások kibujdostak, sokan üldöztettek és fogságba kerültek, s a sajtószabadság annyira megszorítottatott, hogy az 50-es évek elején alig néhány lapunk maradt; az akadémia s a Kisfaludy-társaság is majdnem egy évtizedig szünetelt; de keletkezett néhány új szépirodalmi lap s megmaradt iróink és a fejlő-dő újak kettőzött hűséggel szolgálták az irodalom nagy nemzeti céljait. A nemzet gyászát legmegkapóbb költői erővel Arany és Tompa fejezték ki, Általán nagy élénkség mutatkozott a lirában, Petőfi rendkivül si-kere és könnyüsége sok utánzót csalt az ú útjára, akik azonban csak külsőségeiben tudták követni a nagy költőt, s pongyolaságban, eredetiességben tettek túl egymáson. E ferde ízléssel szemben a nemzeti költésze-tet Arany és Tompa mellett több fiatalabb költő folytatta, igy Gyulai Pál, ki mint lirai költő a hang tisztasá-gával s a belső forma szabatosságával tünk ki, (dalok, elegiák), nem sokat irt, de néhány költeménye a köz-tudatba ment át; novelláiban a gondos jellemzésre és a lélektani elemzésre mutatott példát Szász Károly mű-fordításaival hatott rendkivül üdvösen költészetünk emelésére; senki a világirodalom annyi remekét át nem ültette magyarra, mint ő; eposzaival (Salamon) az Arany kijelölte nemzeti irányt erősítette; termékeny volt mint lirikus is. Eredetibb és magyarosabb azonban s különösen zengzetes Lévay Józsefnek kivált a melanko-likus hangnemben mozgó keresetlen és őszinte lirája. Legdalosabb és legkönnyedebb tehetség volt az 50-es évek lirikusai közt Tóth Kálmán, a szerelem költője, ki főleg Petőfi és a népdal hatása alatt állt s rendkivül népszerü költő volt. Szerencsés volt mint vigjátékiró is (A király házasodik, A nők az alkotmányban); a poli-tikai élclapirodalmat is ő alapította meg (Bolond Miska 1860-tól). Cifrálkodásban, rikító szinezésben keresték az eredetiséget Petőfi szorosabb utánzói, mint Lisznyai Kálmán (Palóc dalok), Szelestey László, Székely József, s részben Zlár József és (jeles egy pár balladája). Szintén a forradalom után bontakozott ki Vajda Jánosnak is Petőfi óta legeredetibb, de néha tulságosan egyéni és formátlan lirája, mely a szenvedély erősebb hangjait sokszor megkapó erővel hallatja (Gina emléke, Sirámok stb.). A 60-as években tüntek fel Dalmady Győző, Komócsy József, Szász Béla, Dömötör János, kik az egykoru külföldi költészet hatását is mutatják. Tolnay Lajos (igen hatásos balladák, népies stilben), Arany László, A kiegyezés óta feltünt költőinknél általán csökken a költészet nemzeti iránya iránti érzék, aminek magyarázatát egyrészt a nemzet érzelmi feszültségének megszüntében, másrészt abban kereshetjük, hogy rendkivülibb lirai tehetségek hiján az előző nemzedékhez, Petőfi és Arany költészetéhez képest mégis újat akarván felmutatni, szakítanak a nemzeti iránnyal s idegen áramlatok hatásának engednek. (Arany jellemzése szerint: kozmopolita költészet.) Ez a jellemzés nem minden egyes költőre talál; s az 1867 utáni korszakban tüntek fel igen jeles költők is. A technika könnyüsége általános, a költői szólásban jelentékeny routinjok van. Az alkotmányos korszak óta feltünt költők közül jelesebbek (nagyjában időrend szerint): Kiss József (dal, zsidó balladák, költői elbeszé-lés, sokszor nemzeti forma), Ábrányi Emil (hazafias és szabadság-ódák, szerelmi költemények, költői elbe-szélés, patetikus hangon, majdnem kivétel nélkül nyugati formában), Endrődi Sándor (egyéni dal, szerelmi, családi, természetérzés, változatos, teljes hangulattal, még folytonos emelkedésben), Bartók Lajos (jelenté-keny komika és szatirai tehetséggel, de kevésbbé tisztult izléssel, technikája egyenetlen), Zichy Géza, Re-viczky Gyula (egyike volt legművészibb irányu és legtehetségesebb fiatal lirikusainknak, minden népiesnek ellensége; pesszimista han g, megkapó érzés, tiszta technika, mind nyugateurópai modorban), Rudnyánszky Gyula (igen könnyü forma), Jakab Ödön és Pósa Lajos (tárgyban és hangban magyarosabbak), Vargha Gyula (dal), Radó Antal (igen szerencsés műfordító), Jékey Aladár, Palágyi Lajos, Koroda Pál (drámairó is) stb. Az egyetemes európaibb és a nemzetibb irány közt liránkban legutóbb ismét felújult a küzdelem s a nemzeti irány egy pár jelentékeny tehetséggel gazdagodott: Kozma Andorral, ki nyelvben és formában Arany tanít-ványának mutatja magát s kivált a gondolati és szatirai költészetre van hivatjása, és Szabolcska Mihállyal, ki az egyszerü népdalformában kitünő sikerrel tud egy-egy egészen sjátos hangulatot megszólaltatni. Kiváló jelentőségre emelkedett a forradalom utáni korszakban a prózai szépirodalom. Az 50-es évekbe esik Kemény Zsigmond regényirói működésének súlypontja. Mintegy 20 kötet regényt és elbeszélést írt; az első (Gyula Pál, 5 köt.) 1847-ből, az utolsó (Zord idők) 1862-ből való. Közben jelentek meg: Férj és nő, Özvegy és leánya, a Rajongók és egy beszélygyüjtemény (3 köt.). Ő is leginkább történeti regényeket irt; nem ten-denciózus, mint Eötvös, a művészi szempont uralkodik nála, az embereket és a korszakot festi rendkivül éles és szabatos vonásokkal s kitünő történeti és pszichologiai felfogással; e tekintetben egy regényirónk sem versenyez vele. Tárgyait a nemzeti romlás időszakaiból választjam s a tragikai tárgyakat szereti; költészetében mély és megrendítő tragikum nyilatkozik, s regényei Gyula szerint a magyar költészet legtragikaibb alkotásai és sajátos vonása, hogy nála a tragikum nem a szereplők bűnéből, hanem csak tévedéséből ered s a nemezis kérlelhetetlen hatalmával sujt le. Költői alapeszméinek mélységéhez járul a biztos jellemzés, a szenvedélyeknek pszichologiailag és fiziologiailag rendkivül hű és eleven rajza, s a kort az egyénekben fes-teni tudó ereje: mindebben valamennyi regényirónk fölött áll. Mindazáltal sohasem volt nagyon népszerü. Fenségében sok a zord elem, hangulata pesszimista, derüsebb vonásokkal alig enyhíti regényei szinezetét; olykor kitérésekbe, lélektani részletezésekbe merül, előadása sem nagyon folyamatos és fordulatos, ugy hogy művei egészben nehéz olvasmányok. Épp azért a közönség kegyeltje nem ő lett, hanem Jókai, behizelgő, magyaros és könnyű előadásával, humorának és hangulatának ezerszinű játékával, leleményének kiapadhatatlan gazdagságával s azzal a képességgel, mellyel a nemzeti érzés húrjain játszani tudott. Jókai is művelte kivált az 50-es években, a történeti regényt (Törökvilág Magyarországon, Erdély aranykora stb.), de még inkább a közelebbmult vagy egykoru magyar társasélet rajzolásában lelte kedvét (Egy magyar nábob, Kárpáti Zoltán, Új földesúr). A kissé naiv mód, mellyel kedvelt alakjait eszményíti, a gyülölt alakokat torzít-ja, szintén megfelelt a szélesebb körü közönség ízlésének; ez eszményítésével igen nagy hatással volt egy félszázad óta a serdülő nemzedékek egymást követő sorozatára. A pszichologiai igazságot, a valószerüséget gyakran megsérti, de mindig érdekes és mindig hangulatos. Kitünő elbeszélő hangot teremtett, mely közvet-len, egyszerü, természetes, hajlékony és szines, mintha csak a népmesék előadása volna, megnemesítve. Termékenysége kifogyhatatlannak látszik. Fő ereje a rövidebb regényben és a novellában van; politikai versei és azatirái az 50-es és 60-as években nem kis kedveltségnek örvendtek, s mint élclapszerkesztő (Üstökös) és humorista is a legnépszerübb volt. Termékeny regényirók és novellisták még Vas Gereben (a táblabíró-világ és a népélet köréből vett regények és korrajzok, magyarosságában gyakran keresett előadással), Pálffy Albert, a forradalom jeles hirlapirója (társadalmi regények és novellák), Degré Alajos (regények és beszélyek, a francia szalonregények modorában; vigjátékokat is irt), P. Szathmáry Károly (történelmi regények, Jósika hatása alatt), Bérczy Károly (novella, a humoros nemben is, angol mintákat követett), Vadnai Károly (regények, elbeszélések, emlékezések, a társasélet gondos rajzával, szabatos stilben), Abonyi Lajos (regények és novellák, a magyar népélet sikerült rajzaival), Győry Vilmos (mint költő és műfordító is jeles); a forradalom utáni évek kedvelt humoristája volt a korán elhunyt Beöthy László (regények, víg elbeszélések, humoreszkek). A kiegyezés után elbeszélő rodalmunk az időszaki sajtó rohamos fejlődéséhez és az olvasó kozönség gyarapodásához képest egyre szélesbedik. A romantikával szakított s egészben a realizmus alapjára helyezkedett, tárgyait leginkább a jelenkorból veszi s a társadalom különböző osztályait rajzolja, nagy előszeretettel a részletek iránt. A regény megrövidült s a novella mellett divatba jött a rajz és a tárca. Követ-ték az angol regényirókat, később a francia naturalistákat, legújabban az északi és az orosz regényirodalom-mal hasonló viszonyba léptek, amellett azonban egyesek az elbeszélés nemzeti módját is fejlesztik. Kitünő e tekintetben Mikszáth Kálmán, aki hangjának természetességével, magyaros humorával és előadásának bájával Jókai költészetének méltó folytatója s a magyar népélet költői vonásainak feltüntetésében épp oly friss leleményt, mint finom érzéket tanusít. Az alkotmányos korszak jelesebb novellistái, regény- és tárcairói még: Tolnay Lajos (realista, szarkaszstikus társadalmi regények, a legeredetibbek egyike), Ágai Adolf (humorista és tárcairó) Beöthy Zsolt (regény, rajz; költői elbeszélése: Ráskay Lea), Balázs Sándor, Berczik Árpád, Kvassay Ede (elbeszélések a felsőbb körök rajzával), Ábrányi Kornél, Vértesi Arnold (víg elbeszélések), Kazár Emil, Margitay Dezső, Baksay Sándor (kálvinista népélet, tőrülmetszett magyar stil), Szalóczy Bertalan, Gozsdu Elek, Bársony István (leirások), Petelei István, Justh Zsigmond, Ambrus Zoltán, Abonyi Árpád, Tóth Béla, Rákosi Viktor, Szomaházy István, murai Károly. Legújabban Herczeg Ferencnek sikerült új hangot hozni elbeszélő prózánkba, aki a modern magyar társaséletet rajzolja épp oly érdekesen, mint elő-kelő stillel. A nőirók közül legtermékenyebb Beniczkyné Bajza Lenke, legszellemesebb azonban a két Wohl nőtestvér, Janka és Stefánia; Gyarmathy Zsigáné a kalotaszegi népéletet rajzoló sikerrel. Az irodalomtörténeti, kritikai és esztetikai irodalom az egész XIX. század folyamán állandó emelkedést mu-tat. A «magyar irodalomtörténet atyja» Toldy Ferenc volt, aki Kazinczy korától a 70-es évekig átélte az iro-dalom egész fejlődését s az Aurorától fogva benne volt az események központjában. Az irodalomtörténet anyagát fáradhatatlanul gyüjtögette, tömérdek életrajzot, számos monográfiát irt, igen sok iró munkáit (nagyrészt kritikailag) kiadta s megirta a M. rendszeres történetét. Eredeti koncepciója szerint «a magyar ész» egész történetét akarta irni, de a széles alapon csak a xVI. századik haladt el (1851); de kidolgozta a Magyar költészet történetét Kisfaludy Sándorig (1854) és a Magyar nemzeti irodalom történetét rövidebb előadásban a forradalomig (1867). Gyula Pál kritikai szelleme irodalomtörténetünk egyes jelentősebb részeit szilárdabb alapokra fektette, az egész irodalomtörténetirást művésziesebbé tette, épp oly éles és szabatos elemzéssel, mint művészi szintezissel mutatván ki monográfiáiban, tanulmányaiban, emlékbeszédeiben (Vörösmarty életrajza, Katona és Bánk bánja, Arany János emlékezete), valamint egyetemi előadásaiban a történeti és lélektani tényezők szerepét az irodalmi fejlemények előidézésében Beöthy Zsolt a forma művészetében s a felfogás kritikai mélységében tovább ápolja a magyar irodalomtörténet hagyományait, egyúttal e tudomány legmodernebb módszereit alkalmazza s irodalmunkban a néppsziché törvényeit nyomozza (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése, A szépprózai elbeszélés a magyar irodalomban, Horatius és Kazinczy Széchenyi és a magyar költészet). Ezek mellett Szilády Áron (a régi magyar irodalomtörténet kutatója, a Régi magyar költők társ kiadója), Heinrich Gusztáv (a német és magyar irodalom kölcösnhatásairól irt tanulmányok, egy nagy német irodalomtörténetet is ir), Imre Sándor, Bánóczi József, Ballagi Aladár, Riedl Frigyes, Badics Ferenc, Váczy János, Takáts Sándor, Horváth Cyrill, Széchy Károly, Ferenczy Zoltán, Haraszti Gyula stb. folytatnak, főleg monografikus munkásságot, mig az egész M. egész történetén a maga sajátos felfogása alapján, Bodnár Zsigmond dolgozik; a bibliográfia legbuzgóbb művelői: Szabó Károly (Régi magyar könyvtár) és id. Szinnyei József (repertoriumok, Magyar írók élete és munkái, 10 köt.). Az irodalomtörténetirók újabb nemzedéke leginkább a Gyulai és a Beothy iskolájából való. A magyar kritika legfőbb képviselői Kölcsey és Bajza után Erdélyi János (bölcsészeti alapon, a népszellem méltatása), Gyulai Pál, Salamon Ferenc és Beöthy Zsolt (Színműirók és szinészek). Gyulai Pál kritikáit rendkivül fejlett ízlés, biztos ítélet, őszintesség és világosság jellemzi; az 50-es évektől kezdve igen sokat tett az irodalmi izlés fej-lesztésére, a nemzeti és művészi irány legerősebb dialektikája szószólója Beöthy Zsolt a dogmatikus kritiká-val szemben a kritika újabb alapelveinek nyomozásával foglalkozik. Az első magyar esztetikát Szerdahelyi György irta latin nyelven (1778), majd Schedius Lajos és Greguss Mihály művelték a széptant. E században a Kisfaludy társaság karolta fel e tudományt, részint az esztetikai és politikai irodalom alapvető műveinek lefordításával, részint az eredeti esztetikai vizsgálódás irányításával. A 40-es években tüntek fel a magyar esztetika első kitünőbb művelői: Erdélyi János és Henszlmann Imre, amaz filozofiai irányban, elméletileg és az irodalmi kritika terén (a népköltésre nézve Hrder, az esztetikában Hegel hatása alatt), ez inkább gyakorla-tilag és a képzőművészetekre alkalmazva. Rendszeres esztetikai munkásságot Greguss Ágost folytatott; első esztetikája A szépészet alapvonalai 1849. jelent meg Hegel szellemében; későbbi önálóbb esztetikai művét a Rendszeres: Széptant halála után adták ki; nevezetesek még; A balladáról, és Arany János balladáinak kommentárja; igen finom magyarázó és szellemes rendszerező. Esztetikai dolgozatokat irtak még: Kemény Zsigmond báró, Brassai Sámuel, Arany János, Névy László, Alexander B., Szana Tamás, Riedl Frigyes (Arany Jánosról), Péterfy Jenő Keszler Adolf, Sülberstein Ötvös adolf, Palágyi Menyhért, Haraszti Gyula stb. A magyar esztetika jelenlegi fő képviselője Beöthy Zsolt, a világirodalom és a képzőművészetek körére kiterjedő filozofiai műveltségével, ízlésével és művészi stiljével (A tragiku, Munkácsi, Krisztusa, Magyar balladák; egyetemi előadásai az esztetika és poétika köréből). L. még Magyar dráma. A szövegben csak névszerint emlitett irókra nézve l. bővebben a Lexikon illető cikkeit. Maláj nyelv és irodalom A maláj nyelv eredetileg Malakka-félszigetén és a Szumátra-szigetnek egy részén uralkodó nyelv volt. A XIII. sz. közepétől kezdve a malájok bevándorlása következtében az indiai szigettenger jó részén elterjedt és a keletázsiaiaknak még ma is ez a kereskedelmi és forgalmi nyelve. Indiai befolyás alatt lett irodalmi nyelvvé és sok szanszkrit szóval gazdagadott, az iszlám terjedésével még egyéb és pedig arab és portugál alkotó részkeet is olvasztott magába. A maláj nyelv, amelyet mintegy négy millió ember beszél, arab irásjegyeket használ. Nyelvtanokat adtak ki: Crawfurd (Loadon 1852); de Hollander (Breda 1874, 4. kiadás); Pijnappel (Hága 1866) és Klinkert (Lejda 1882); szó tárakat: de Wilde (Amsterdam 1841); de Wal (Batavia 1872, újra átdolgozta van der Tuuk u. o. 1877-84); Swettenham (London 1886-87 2 kötet) stb. Lásd még Maláj-polinéziai nyelvek A maláj irodalom meglehetősen bő és sokoldalu. A műköltészet köréből a leghiresebb és a legkedveltebb a Bidasari cimü költemény (kiadta Favre Bécsben 1875. és Klinkert Lejdában 1886.). A legtöbb jávai költemény (l. Jávai nyelv és irodalom) is megvan maláj átdolgozásban, kivált azok, amelyek indiai tárgyról szólnak, mint az öt Pandara története, ugyszintén Rama históriája (Sri Rama, kiadta Roorha van Eysinga, Amsterdam 1843). A regényes költészet köréből, amelyek nemzeti tárgyuak, említésre méltók: Ken-Tambuhan c. költemény (kiadta de Hollander, Lejda 1856; Klinkert u. o. 1886); Indra Laksana története stb. Van még egy elbeszélés menangkabani dialektusban Balkis címen (kiadta Gerth van Wijk, Batavia 1881). A legelterjedtebb indiai mesegyüjtemény, a Kalila ve Dimna maláj átdolgozásban is megvan (kiadta Gonggrijp, Lejda 1876), hasonlókép az ind Pancsatantra is (Pandjatandaran, kiadta van der Tuuk, u. o. 1866.). Gazdagon van képviselve a történetírás is. Újabban a malakkai Abdullah ibn Abd ul Kadir (megh. 1854.) kiadta uti naplóit, egyes országok geográfiai és statisztikai leirását és különösen említésre méltó ön-életrajzát. A mohammedán teologiai irodalom csupán arab művek fordítására szorítkozik. Az új szövetséget Brouwer már a XVII. sz.-ban lefordította malájra (Amsterdam 1668); az egész bibliafordítás Leidekker és van der Vormtól u. o. jelent meg 1733. (azóta többször is). V. ö. Dulaurier, Memoires, lettres et rapports relatifs au cours de langues malayes et javanaise (Páris 1843). Mongol nyelv és irodalom két főtájszólásában, ugymint a K-i és Ny-iban, a nagy ural-altáji nyelvtörzs egyik családját teszi s legközelebb a tunguz és a török nyelvek rokona. Irásuk az ujguroktól átvett betükkel felülről lefelé menő sorokban történik s a sorok balról jobbra következnek egymásután. A szókat ragozzák utóragokkal, ugy mint mi, p. a genitivus ragja jin; dativ. dur, akkuz. ji, ablat. ece. A többes számot v. ragok v. a szavak mellé tett többes számnevek által fejezik ki. Szóképzőkben a nyelv igen gazdag, p. egyszerü igéből szenvedő, cselekvő, inchoativ és reflexiv igét képez. (V. ö. Budenz József rövid mongol nyelvtanát a Nyelvtudományi Közlemé-nyekben.) Irodalmuk buddha-vallásos iratok és fordításokból áll. Történeti munkákból nevezetes Szanang Szecun fejedelem könyve, mely mondákat tartalmaz a mongol előidőkből. Hasonló eredetü a rövidebb Altan Tobcsi, mely 1860-ban Szt. Pétervárt orosz feldolgozásban jelent meg. A mongol könyvek leggazdagabb gyüjteménye Európában Kazanban van, hol az első mongol iskolát is alapították. (L. még Burjét.) Németalföldi nyelv és irodalom A németalföldi nyelv az alsó frank dialektus (l. Német nyelvjárások) azon alosztálya, mely most Hollandiá-nak irodalmi nyelve, e néven értjük egyszersmind a Németalföldön és Belgium német részeiben használatos nyelvjárások összességét is. A N. legrégebb korából (IX. század) csak egyetlen töredék, egy zsoltár-fordítás maradt fenn, s csak a XIII. sz.-ban fejlődött ki gazdagabb irodalom: az u. n. közép-németalföldi. Az ezen korbeli nyelv maga három tájszólásra oszlik: a hollandiaira, a flandriaira és a brabantira, a legrégibb ismert emlékeit Heinrich von Veldekének (l. Heinrich18) köszönhetjük, bár legszebben Maerlant (l. o.) műveiben mutatkozik be. E nyelv, melyet azelőtt közönségesen Nederduitschnak hivtak, 1813 (a német-alföldi király-ság alapítása) óta Nedrelandsch vagy Hollandsch néven ismeretes; Vlaamsch (flamand) elnevezés inkább provinciális jelentésü volt. A XVI. sz. kezdetén a hollandiai nyelv tulszárnyalja a többi dialektusokat és alapja lesz a mai irodalmi nyelvnek; ez különösen a Rederijker-klubok érdeme, melyeknek tagjai adták a hollandiai nyelv első rendszeres grammatikáját 1584. Kevéssel előbb (1573) Plantin antwerpeni nyomdász összeállította a Thesaurus Teutonicae linguae-t, melynél becsesebb korrektorának, Cornelis van Kielnek műve: Corn. Kiliani Etimol. Teut. linguae (újra kiadta Hasselt, Utrecht 1777). A históriai alapon fejlesztett filologia megalapítója Lambert ten Kate volt (Aanleiding tot de kennisse van het verhevene deel der Nederduitsche sprake, Amsterdam 1723), ki mellett Huydecoper, a Melis Stoke rímes krónikájának kiadója jeleskedett. Nagy tevékenységet fejtett ki az 1766. alapított s ma is virágzó maatschappij van Nederl. Letterkunde Lejdában; ezzel egyidejüleg Cliguett, Steenwinkel, van Lelijfeld és Hinlopen filologiai kutatásai szépítgették és fejlesztették a N.-t, melynek okta-tásában van der Palm közoktatásügyi miniszter (1799-1806) szerzett érdekmeket, amennyiben Siegenbeek nyomán (Verhandeling over de Nederduitsche spelling, Amsterdam 1804) a helyesirást végleg megállapítot-ta. Példáját követte Weiland, ki hivatalos nyelvtant (Nederduitsche Spraakkunst, u. o. 1805) és szótárt adott ki. E purista törekvések ellen ugyan többen (különösen Bilderdijk) fölszólaltak, de a viták csak hozzájárultak a N. fejlesztéséhez. Jeles munkásságot fejtettek ki: Ypey, Klinker, Willems, Lulofs, Jager és különösen Brill (Hollandsche spraakleer, Lejda 1846), Belgiumban pedig Willems, David, Snellaert, Bormans, Blommaert, a két Serrure és heremans. Az első teljes középnémetalföldi hang- és alaktant a német Franck (Lipcse 1833) irta, míg Hollandiában Jonckbloet és de Vries vezették e tudományt. A németalföldi irodalom alig terjedt tul a kis ország határain, legjellemzőbb sajátossága az, hogy a nép gya-korlati irányának és egyéniségének megfelelően nem annyira a költészet szépségeivel és a képzelem merész szárnyalásával hat, mint inkább a mélyen gyökerező vallásosság és a polgári erények dicsőítésére törekszik. Szépirodalom. A N. legrégibb emlékei az u. n. udvari eposzok, a XIII. századból, melyek tárgyukat a karolingi és az angolszász mondakörből merítik, és mivel kevés kivétellel francia fordítások, alig van iroda-lomtörténeti becsük. Magasan áll fölöttük az állatmondához tartozó Teinaert (kiadta Jonckbloet, Groningen 1856), az e korabeli németalföldi népköltészet egyetlen eredeti és önálló tehetsége. Midőn a polgári rend hatalomban és tekintélyben megnövekedett, a költészetnek egy egészen új neme támadt, mely főleg latin forrásokból merített és kiválóan dialektikus célokra törekedett. Fő képviselője Van Maerlant Jakab (l. o.) Követője volt Jan Bondale, más néven Jan de Clerc, a XIV. sz. legkivábóbb költője, az antwerpeni törvény-szék irnoka, aki két rímes krónikát (Brabantsche yeesten, kiadta Willems, 1839-43 és Van den derden Edewaerd), továbbá számos tankölteményt irt; ezek közt a legjelentékenyebbek: Der Leken spieghel (kiadta de Vries, Lejda 1844-48) és Jans Teesteye (kiadta Snellaert, 1867). A legendák közt, melyek szintén e kor-ban kezdtek divatba jönni, a legkiválóbbak: Theophilus (kiadta Blommaert, Gent 1850); Brandan (kiadta u. az, u. o. 1838-41) és a Beatrijs (kiadta Jonckbloet, Amsterdam 1859). Az e korbeli lirai költészet emlékeiből csak igen kevés maradt fönn; a drámai költészet jelntékenyebb volt. Belőle Hoffman von Fallersleben (Horae belgicae, 6. Köt.) és később Moltzer (1870) adott szemelvényeket. A XIV. sz. közepe táján kezdett kialakulni a prózai nyelv, melynek első gyümölcse a bibliafordítás (Jan van Tuysbroek, 1350 körül) volt; ugyanekkor a rímes krónikákat, erkölcsi oktatásokat és tankölteményeket a rövidebb lirai költemények, dalok és rögtönzése - melyekben gyakran a mese és a morál együtt volt- szorí-tották ki. A költészet ezen nemét legtöbbnyire vándor dalnokok űzték, kiknek neve Spreker volt; köztük nagy hirnévre tett szert Willem van hildegaersberch (dalait Bisschop és Verwijs adta ki, hága 1870), meg Boudevijn van der Loren, kinek költeményeit részben (Oude vlämische gerichten, Gent 1838 s köv.) Blommaert adta ki. A XV. sz. legkiválóbb költője Dirc Potter, már a középkorban divatos, keretes alakban irta meg Der minnen loep címü művét (kiadta Leendertz Lejda 1845-47), melyben kalandos szerelemi törté-neteket és erkölcsi oktatásokat kedves és megnyerő modorban adott elő. A nemesi és polgári osztály közele-désével alakultak a Rederijker-klubbok, az irodalmi akadémiák egy neme, melyekben a tagok felolvasásokat, költői versenyeket, sőt szini előadásokat is tartottak. Ezen irodalmi társaságok tagjai közt némi figyelmet érdemelnek Filips van marnix, Derc Coornheert, meg a két kereskedő: Roemer Visscher és hendrik laurenszoon Spiegel; de fő érdemük nem költészetükben fekszik, hanem abban, hogy a burgundi uralom alatt welsh elemekkel kevert anyanyelvüket eredeti tisztaságába helyezték vissza. Mintegy előkészítették az utat a N. három legkiválóbb eredeti költője számára, ezek közt időrendben az első Pieter Corneliszoon hooft, kinek prózája is klasszikus és tömör: egész munkásága pedig új korszakot nyit meg a N.-ban. Utána következik Joost van den Vondel, aki kötői tehetségre még Hooftot is felülmulta; dalai és szatirái méltán sorozhatók a világirodalom remekei közé: eposzai ellenben és drámai több fogyatkozással vannak. Konstantin Huygens, a hires matematikus atyja, különösen nagy nyelvi és irodalmi ismereteivel tünt ki; költeményeiben azonban gyakran keresett, homályos és nehezen érthető. Mellettük a dordrechti jakob Cats inkább a közpép és alsóbb rendü társadalom számára irt. A lirai költészet s az elegia művelésében kiváltak még: Daniel heinsius, a nevezetes nyelvész, Roemer Visscher leányai: Anna és Mária Tesselschade, D. R. Camphuisen egyházi énekeivel; J. J. Starter, az első számottevő erotikus költő; Jeremias de Decker; Joachim Oudaan, ki politikai dalaival ért el nagy hatást; s végül Vonder legtehetségesebb tanítványa, Joannes Antonides van der Goes, kinek De Ijstroom (Amsterdam dicsőitése) cimü köteménye s egyéb darabjai bővelkednek valódi szépségekben, noha gyakran dagályosak. Nevezetes hatást tett e korban a dráma: de a N. mégsem mutathat föl valóban klasszikus tragédiákat, Vondel egyik művét (Gijsbrecht van Amstel) újév napján még most is előadják. Ellenben egészen eredeti és nemzeti alkotás a hollandiai vígjáték, amelynek leghivatottabb műve-lője G. A. Bredero; kivüle Hooft és Huygens is szép sikereket értek el. A prózát különösen a már említett Derc V. Coornheert emelte a tökély magas fokára, hooft prózája magvas és erőteljes, de sokszor egyoldalu a Tacitus utánzása miatt. A többiek közül G. Brandt, J. van Heemskerk (Batavische Arcadia) és W. Swinnas érdemel említést. A XVII. sz. végén több körülmény közre játszott a N. hanyatlásának előidézésére; a francia protestánsok, akik a nantesi ediktum visszavonása (1685) után elözönlötték Hollandiát, a klasszikus francia irodalomhoz lévén szokva, kicsinyelték, sőt megvetették a N.-t, továbbá a hosszu békére következett tulságos jólétben a különben energikus nép tétlen semmittevésbe sülyedt. Midőn pedig (1780-1814) a háboru ismét kitört, idegen zsoldosok dúlták föl az országot, s a németalföldi irodalom és tudomány csak az 1814-iki béke után vett új lendületet. E szomoru kor költői közül említésre méltók: jan Luyken, a kivál rézmetsző és Jan van Broekhuizen, a legjobb lirikusok egyike; Hubert Corneliszoon Poot népies meg erotikus dalai Vondel és Hooft költői szárnyalására emlékeztetnek. A vígjáték legjelesebb művelői Pieter Bernagie, Abraham Alewijn és Pieter langendijk voltak. Kevesebb szerencsével, bár nagy buzgalommal, művelték az eposzt és a tragédiát, kivételt talán csak a két Zwier van haren testvérrel tehetünk, kik közül Ottonnak De Geusen c. lirai eposza valóban számot tevő alkotás; ellenben Arnold Hoogvliets eposzai ma már egészen feledésbe mentek. A regényirás első példáival is e korban találkozunk, két nő Elisabeth Wolff, szül. Bekker és Agatha Deken élénk tollal és mély emberismerettel rajzolták le koruk társadalmi viszonyait s erkölcseit. Kitüntek a XVIII. Sz. vége felé Rhynivis Feith, ki a vallásos költészetet művelte, és Willem Bilderdijk, aki különösen az epikus műfajban tünt ki. Nagy népszerüségre jutott a XIX. sz. elején Frederik helmers, hazfias dalaival, és H. Tollens családias jellegü költeményeivel. A. C. W. Staring első volt a N.-ban különben kevés számu humorisztikus költők közt is; jeles lirikusok voltak Corn. Loots és Jan Kinker; de mindnyájukat felülmulta Isaak da Costa, kinek Politieke pëzy és Slag bij Nieuvpoort c. kötetei a N. legbecsesebb költemé-nyeit tartalmazzák. 1830-40 táján az új romanticizmus (Byron, Scott, Hugo) nagy hatással volt a N. irányára; különösen Jakob van Lennep volt ezen áramlat úttörője. Mellette Nikolaas Beets, A. Bogaers, E. J. Potgieter, J. A. Alberdingk Thijm, J. J. L. ten Kate, B. ter Haar stb., az ifjabbak közül H. J. Schimmel és P. A. de Gén-estet értek el nagyobb sikereket, akikhez még a gyermekdalok kedvelt költőjét, heijet is számíthatjuk. A drámában többé-kevésbé szerncsés kisérletet tettek: a már említett Bilderdijk és Schimmel, meg Feith Wiselius, h. van Berg, Hofdijk, J. van Lennep, D. Dekker, van Heyst stb. A próza Brandt óta nagyon lesülyedt, s a kevesek is, kik vele megpróbálkoztak, nem nagy sikereket értek el, köztük említésre méltók: Justus van Effen, O. Z. van haren és a történetiró, jan Wagenaar. A már említett Wolff és Dekken irónők hatása folytán a próza ugyan közvetlenebb és természetesebb lett, de csak egyeseknél, s ilyen volt Arend Fokke Simons. Javulás csak a XIX. sz. közepe táján állott be, Jakob Geel és Petrus van Limburg-Brouver föllépésével; nyomukba léptek: a szintén szatirikus Beets, van Lennep, ki számos regényt irt, Oltmans, több beszélyével, Kneppelhout, Potgieter beszélyeivel, ter Haar, J. Bosscha stb. A későbbiek közül kimagaslanak: Bosboom-Toussaint asszony, J. J. Cremer falusi történeteivel, E. Douwes Dekker (álnevén multatuli), M. P. Lindo, humorisztikus vázlataival, jan ten Brink, mint novellista és irodalomtörténetiró, C. Busken huet kriti-kai tanulmányaival, C. W. Opzoomer stb. A tudományos irodalomnak sokkal nagyobb jelentősége van, mint a szépirodalomnak, mert Hollandia, miután kiváló iskolái voltak, már a korai középkorban a tudományok kitünő hazája volt és hires intézeteiből Németországnak meg Franciaországnak nem egy jeles tudósa és államférfia került ki. Legjobb nevük volt az utrechti és a st.-amandi kolostoriskoláknak, mely utóbbiban hucbald (l. o.) tanított, továbbá Lüttich, Lobbes, Stablo, Gemblours stb, intézeteinek, melyek már a XII. sz.-ban is virágoztak. Midőn a legtöbbnyire Benedek-rendüektől fentartott iskolák a renddel együtt hanyatlásnak indultak, a káptalaniskolák (hires volt a mechelni és a doorniki9 léptek helyükbe, melyeket laikusok is látogathattak, s ezek főleg a nemes ifjak kiképzésével foglalkoztak, később pedig (a XIV. sz óta) a polgári körökben alakult testületek (A közös élet testvérei) a keresztény érzület fejlesztése mellett az ifjak nevelését is feladatukká tették, s az egész országban szétszórt iskoláikból elsőrangu tudósok (köztük Agricola Rudolf, Rotterdami Erasmus stb.) kerültek ki. E kiváló tudósok, kik kiképeztetésüket rendszerint Olaszországban fejezték be, az ott éppen akkor újra felélesztett klasszikus kulturát átültették északra is, s ezzel előkészítették a reformáció útját, amellyel egyrészt Németalföldön a tudományok új, hatalmas lendülete vettek, másrészt pedig megkezdődtek a spanyol iga lerázására törekvő szabadságharcok. A függetlenség kivívása után a tudományok tovább fejlődése az egye-temek történetével függ egybe, amelyek, mint a szabad gondolkodás és a reformáció erős várai, csakhamar európai hirnévre vergődtek. Az egyes szaktudományok közt a legelső és legfontosabb helyet a fiologia (l. o.) foglalja el. A történetirás csak a szabadságharcok kirában (XVII. sz.) emelkedett felül az egyszerü krónikák szinvonalán; az első be-csesebb munkát munkát P. E. Hooft, a költő irta. Hozzá legközelebb áll hugo Grotius latin nyelvü munkája; szintén latinul irt ubbo Emmius Fríz hisztorikus is. Terjedelmes ugyan már Gerard Brandt is; de P. Valckenier s Liuwe van Aitzema az érdektelen részletezés miatt csaknem élvezhetetlenek. G. van loon műve silány kompiláció, ellenben Jan Wagenaar monumentális munkája elsőnek vetette meg a históriai kritika alapját; példáját követték Stijl Simon és J. W. te Water meg Kluit Adrián. A költő Bilderdijk könyvét abszo-lutisztikus szellem lengi át; van Wijn, az állami levéltárak igazgatója, az okmányok és források közrebocsá-tásával üdvös mozgalmat indított meg, követői közt legnagyobb érdemeket szerzett Groen van Prinsterer. Basnage a zsidók, M. Stuart a rómaik, Dozy a spanyolországi mórok monografikut történeteti irta meg, míg Ysbrand van Hamelsveld mint egyháztörténetiró lett nevezetes. Az irodalomtörténetirás terén becses forrás-műveket irtak: Saxe, Wilsen Geysbeek, kinek művét van der Aa kipótolta és tovább folytatta. Önálló, rend-szeres irodalomtörténetet csak századunkban irtak; Vries, Willems, van kampen, Siegenbeck stb. voltak az úttörők. A filozofiában a N. keveset produkált: de mégis nagy érdeme Hollandiának, hogy a szabad gondolkodás üldözött apostolai mindig szivesen fogadta; Descartes és Spinoza ott dolgozták ki korszakalkotó rendszerei-ket, és Bayle Hollandiábaól indította meg szkeptikus irányával azt a filozofiai áramlatot, mely a tiszta ész birálatára és a szabad kritika diadalára vezetett. Descartesnek két tehetséges tanítványa akadt Heerebord és Geulings filozofusokban, míg Bekker mesterét igyekezett népszerü modorban ismertetni, többen Spinoza meg Hobbes rendszerét támadták, s köztük kivált 'sGravesande. Később van hemert és Kinker megkisértették Kant filozofiáját meghonosítani, de kevés sikerrel. A görög filozofia művelői közt a legjele-sebb Hemsterhuis és van heusde voltak, minden előzőiket fölülmulták opzoomer és Spruyt, míg h. van Alphen összefüggő rendszerűü esztetikával ajándékozta meg a N.-at. A teologia a XVI. Sz.-ban kezdett a szabad vizsgálódás mezejére lépni. Az úttörő itt is Hugo Grotius volt, de a gomaristák (l. o.) és a remonstránsok vagy arminiánusok (l. o.) később pedig a jansenisták (l. o.) áldatlan vitái közt a tulajdonképeni teologia dogmatikus szőrszálhasogatássá fajult. Hasznosabb volt a bollandisták (l. o.) csendes tevékenysége. Sazbadabb és valóban tudományos irányt a teologia csak a XVIII. sz. vége felé vett, különösen Schultens, Bosveld és a dogmatikus van Voorst föllépésével, akikhez századunkban Borger, van Hengel, Holwerda, van der Palm, niermeyer, heringa stb. csatlakoztak. Később a reformált egyház három pártra szakadt: az ortodox pártot Kuyper alapította; az átmeneti párt fejei Doedes és van oosterzee utrechti professzorok; a modern vagy kiritkus iskola szóvivői Scholten és Kuenen lejdai tanárok; az u. n. groningeni iskola (Pareau és Hofstede de Groot) teljesen jelentéktelen szerepet visz. Az összehasonlító egyháztörténetet Tiele és La Saussaye művelték. A jogtudomány különösen a XVII. sz. második felében firágzott föl, de csaknem kizárólag a római jog ma-gyarázására szorítkozott. Az akkori jogászok közt legnevezetesebbek Voet János és Noodt Gerard, meg en-nek ellenfele Corn. Van Bynkershoek, de legkivált Schulting Antal, kinek tanítványai közül van de Keessel és a filozofiai felfogásu h. Const. Cras, ismét új iskolákat alatítottak. A hollandi jog első kézikönyét H. Grotius irta meg s munkássága a nép- és államjogok kifejlődésének alapjául szolgált. Az egyházi jog magya-rázásában van Espen európai hirnévre jutott. Az államjog legkiválóbb magyarázói az újabb korban az ams-terdami kemper, az utrechti G. W. Vreede, a lejdai J. T. Buys stb. voltak: mint közgazdasági irók de Bruin Kops és Vissering nevezetesek. Legfényesebb eredményt a N. a matematikai és természettudományok terén mutathat fel. Vesalius volt a modern tudományos anatomia megalapítója; Swammerdam és Leeuwenhoek a mikroszkópikus vizsgálódá-sokat tökéletesítették; Boerhaave az orvostudományok reformátora volt, s tanítványai közül van Swieten és a svájci Haller voltak a legjelesebbek. Ludolf van Ceulen hires matematikus volt (Ludolf-féle szám); Suell a sugártörés törvényeit és a délköri háromszögelést találta föl; Huygens Keresztély egyképen nagy volt mint matematikus, csillagász és fizikus, Mercator Gerhard a nevéről hivott térképprojekciót találta ki; Jansen (1590 táján) a teleszkópont, Cunäus a lejdai palackot találta föl stb. Modern irodalom. A költészetben legkivált az epikus és elbeszélő műfajt kedvelik, e nemben jeleset adtak: ten Kate, Hofdyk; Bohl János, ki lefordította Dantét is, vosmaer meg az Iliászt és az Odisszeiát, Geyter egy romatikus eposzában V. Károly idejéről énekel, van Loghem, a legtehetségesebb hollandiai költők egyike (álnevén Fiore della neve); Emants Marcell, jeles drámairó is. A lirai költők közt kiváló Jan van Beers, kinek verseit az államdíjjal tüntették ki; Schimmel dalai nagyon népszerűüek; Schaepman magas lirai szárnyalással énekelte meg a konstantinápolyi Zsófia-templomot, míg az antwerpeni Pol de Mont kedves idilljeivel és dalaival ért el sikereket. Az ifjabb költői nemzedék előszeretettel fordul a szonett felé, s ezek közt a neve-sebbek: van der Lans, Lovendaal, Couperus, helen Swarth stb, de mindnyájukat felülmuta a korán elhunyt van heynigen. Jonckbloet bibliai tárgyakat dolgoz fel, Verwey pedig az ó-görög mitologiából merít ihletet. A belga költők közt Simons, a Napoleon-ciklus lantosa, De Koninck, Rambout Matild (álnevén Hilda Ram), Coopman, Bernaert, Billiet stb. érdemelnek említést. A regényirodalomban Wallis jeles történeti regényeket produkál; mellette kiválik Schimmel, a költő, továb-bá van der Lans és Couperus, kinek egyik regényét (Eline Vere) az akadémia pályadíjjal tüntette ki. Heufftz (álnevén Huf van Buren) szintén történeti regényeket ir; Vosmaernek a bohéme-életből vett regényei a leg-jobbak közül valók, ugyanezt a műfajt kedvelik Wolter és Gram. A legolvasottabb regényirónő mindenesetre Sloot Marie (álnevén Melati van Java); Huygens Cornelia a modern főúri társadalomból veszi regényei tárgyát, van Westhreenens asszony és de Veers ellenben a mult századokból merítenek; ugyanigy tesz van Sorgens is. Nevesebb regényirók még: Terburch, C. van Nievelt és kuno (van Capelle asszony álneve), míg Fiore della neve kevés szerencsével próbálkozott a regényirásban. A tengerész-életet festi Werumeus Buning, feltünést keltett még Lövenling kisasszony és van Woude Johanna. A novellisták közt legkedveltebb Justus van Maurik, továbbá Beunke, Heering, Nagtglas, Ising, Banning, Seipgens stb. Geniális irói verve nyilatkozik Netscher műveiben, de a nyomában haladó naturalisták nagy része már pornografikus leirásokban tetszeleg. A drámairodalomban kiválóan két irány érvényesül: a modern francia bohózatszerü vígjátékok és az Ibsen-utánzatok, e mellett a mult idők klasszikusai is kellő figyelemben részesülnek (Burgersdyk és Kok lefordí-totta Shaksperet, Botsber-Wilson pedig Moliéret). Mendes da Costa nem váltotta be az első darabjához fű-zött reményeket, annál nagyobb sikereket aratott a legnépszerübb iró, Justus van Maurik, aki mellett Rosier Faassen méltó helyet foglal el. Brooshooft és Meerbeke (álnevén van der Aa) csekélyebb jelentőségüek, ellenben maaldrinks a legtehetségesebb drámairók egyike. A jellem- és helyzet-vígjátékot szerencsével műveli van Eeden s a szinész Jan C. de Vos, míg Seipgen a népszinműben tünik ki. Legutóbb Emants Marcellus és Maeterlinck arat zajos sikereket. (V. ö. Sorgen, De too neelspeelkunst te Utrecht, 1890.) Az irodalomtörténetirás terén jeles munkát végzetek Potgieter és van Huet; Honig átdolgozta Jonckbloet munkáját, Kalff pedig eredeti források nyomán dolgozta fel a középkori N.-at. Hartog, Stecher és pierson becses irodalomtörténeti monográfiákat adtak, Kruseman megirta a németalföldi könyvkereskedelem törté-netét. Kaakebens a német irodalom hatását kutatja a N.-ra, Jan ten Brink 20 kötetbe gyüjtve adta ki iroda-lomtörténeti tanulmányakt. Van Doorninck az álnevü irók lexikonját állította össze, Roever és Bredius pedig egy irodalom- és művészettörténeti folyóiratot adnak ki. A történetirásban kiválik Fruin (fő műve Tien jaren uit den Tachtigjarigen Oorlog), mellette jelesek: Blok, Jorissen (Historische Bladen), a katolikus Nuijens és Nijhoff. A németalföldi gyarmatok történetét de Jogens irta meg, Dozy pedig a spanyolországi muzulmánok történetét dolgozta föl eredeti forrástanulmányai alapján. Kist és Royaards egyháztörténeti folyóitatot alapítottak, legújabban Moll és de Hoop Scheffe Amster-damban, Acquoy és Wijbrand Lejdában foglalkoznak kiváló eredménnyel az egyháztörténelemmel. Német irodalom a szorosabb értelemben vett németek irodalma, tehát a fríz, angolszász, angol és hollandi, valamint a gót és skandináv népek irodalmának kizárásával. A kereszténységet megelőző korszakból irott melékek német nyelven nem maradtak ránk, de a nyelvkincs maga, valamint az ókori (görög és római) irók följegyzései bizonyítják, hogy a németeknek már a legrégibb, a történelem előtti időben volt költészetök, melynek tárgyai és formái, ha részben módosítva is, életben maradtak és tovább fejlődtek a későbbi korszakokban. Ezen őskorszakkal együtt nyolc korszakra oszthatjuk a német irodalom történeti fejlődését. I. Pogány őskor, Nagy Károly trónraléptéig (Kr. u. 768.). A költészet elemeit már az indogermán ősnép közös kincséből hozták magukkal a németek: igy bizonyos mondákat és történeteket (az egy helyen megsebezhető Siegfried (Achilles), Hidebrand és Hadubrand (Rosztem) és Szórab; állatokról szóló történetek, ráolvasások, rejtvények), valamint költői formákat is (az epikai hosszu sort, mely nyolc ütemből áll és az alliterációt). E költői alakba öltözteti az indogermán ősnép minden tudását; alliterációs versekben juttatta nemzedékről nemzedékre vallásos és jogi törvényeit, orvosi tanácsait és történeti emlékeit. A költészet szoros kapxsolatban áll az isteni tisztelettel: a kar éneke és tánca volt a kultusz középpontja, ugy hogy a költészet, zene és tánc egységes egészet alkotott. Igy volt ez a régi németeknél is, kiknek legkedvesebb hanszerök a hárfa és a flóta volt. De a költőknek nem volt külön rendjök nálok (mint p. a keltáknál a bárdok és utóbb a skandinávoknál a szkáldok); a költészet valósággal a nép közös terméke és közös kincse volt. E költészet legrégibb tárgyai 8Tacitus elbeszélése szerint, tehát a Kr. u. I. sz. végén) a mitosz és a történelem voltak, dicsőítették Tuisto istent és fiát Mannust, kinek három fiától (Ingo, istvo, Irmino) származtatták a népnek három fő törzsét; és Thor istent, legnemzetibb istenöket, de dicsőítették a három Arminiust is, aki a római uralmat megtörte és élete tavaszán ádáz gyilkosságnak esett áldozatul. Főleg ünnepélyek, lakomák és csata előtt énekeltek, ez utóbbi esetben a szájok elé tartott paizsba énekelték dalaikat, hogy hagjok erősebb és ijesztőbb legyen. Az éneknek e módját nevezték boritus vagy borditosnak, azaz paizsdalnak. A népvándorlás a régi törzsekkel együtt megszüntette a régi költészetet is, melynek egyetlen emléke gyanánt a merseburgi ráolvasások (l. o.) maradtak fenn. A népvándorlás korszakos eseményeiből alakult a későbbi költészet fő tárgya, a hősmonda, melyben történeti és mitikus emlékek és képzeletek nagy szabásu egésszé olvadtak össze. A hősmonda mint történeti hagyomány élt a nép ajakán, de nyomban tárgyává lett a költé-szetnek is, hisz jó részben ilyen epikai dalokból merítették Jordanis (l. o.) a tógoknak, paulus Diaconus a longobardoknak, Toursi Gergely a frankoknak, Saxo Grammaticus a skandinávoknak ősi történeteit. E hős-monda középpontja nagy Teodorich, a gótok legjelesebb fejedelme, a mondában Berni Detre letlt, kinek alakjához a hagyomány a népvándorlás leghatalmasabb alakjait, Ermanarichot, Attilát és Odovakart kapcsol-ta. De nemcsak a hősmonda indul ki a gótoktól, hanem maga az irodalom is. Ulfilas (l. o.) irt elsőben vala-mely német nyelven, ő alkotta meg az első modern irást, ő fordította le először a szentirást egy modern nyelvre. Az európai irodalmak küszöbén e gót püspök tiszteletére méltó alakja áll. A gót monda és költészet gyorsan jutott el a többi germán törzsekhez, kiknek fejedelmei, mint p. Chlodowech frank király, a gótoktól kértek költőket. A különböző germán nyervek e korszakban még oly közel álltak egymáshoz, hogy a gót költő nemcsak a német, hanem az angolszász és skandináv népek előtt is elénekelhette dalait. De a gótokat és vandalokat és a velük rokon törzseket tönkre juttatta az arianizmus. A németek urává az a törzs lett, mely a katolikus hitet fogadta el. a frankok, kik az V. sz.-tól kezdve mind nagyobb hatalomra emelkednek. Náluk keletkezett a hősmondának később legnépszerübb ága: a Nibellung-monda, melyben a régi Siegrfied- és Brunhild-mitosz, a meroving és burgund királyok történelme és a gót hagyomány egyes részletei hatalmas alkotássá forrnak össze. A frankok azonfölül fölkarolják és tovább fejlesztik a Berni Det-réről szóló gót mondát, valamint azokat a hagyományokat is, melyeknek középpontjában Hug- és Wolfdietrich, Walter és Hildegunde és a bájos Kudrun állanak. E mondákat teljes egészökben ismerte a nép, mely az egyes hagyományokat mind szorosabb kapcsolatba hozta egymással és egymástól független, önálló epikai dalokban dolgozta fel a kedveltebb részleteket. E költészet egyetlen maradványa a VIII. sz. végén följegyzett Hildebrand-dal (l. o.), a gót mondának e megkapó epizódja, mely Hildebrandnak és hadubrandnak, az apának és fiunak tragikus párviadalát tárgyalja. E dal töredékesen maradt fenn, a költészet egyéb termékei mind elvesztek, pedig tudjuk az azon korbeli glosszákból s egyéb följegyzésekből, hogy voltak már akkor lakodalmi és temetési, ünnepi és csatadalok, voltak gúnyversek és verses rejtvények, voltak különösen szerelmi dalok (winileot), melyeknek erkölcstelenségét az egyház és a császárok ismételten megtámadják. Mind e költői termékek pogány szellemüek voltak, a pogány elemek még századok mulva is felismerhetők a költészet legértékesebb alkotásaiban, nem csoda ennélfogva, ha a keresztély térítők ezt az egész irodalmat irgalom nélkül üldözték és megsemmisítették, ugy hogy ebből a gazdag költészetből semmi sem maradt az utókorra. De a pogány költészet tárgyait, szellemét és forrásait még a hatalmas fejdelmekkel szövetkezett hatalmas egyház sem tudta a nemzet emlékezetéből kiirtani. II. Ó-felnémet korszak. A Karolingok és Ottók kora (768-tól körülbelül 1050-ig). E korszaknak kezdetén ott áll Nagy Károly (l. o.) hatalmas alakja, a német vérü fejedelmek között sokak szerint a legnagyobb. Előtte már két századon át folyt a német népek között a kulturmunka, a kereszténység-re való térítés. Németország térítői nagyobbára irek, mint szt. Kolumbán, szt. Gallus, szt. Fridolin, szt. Primin, szt. kilián, frank származásu a bajorok apostola, szt. Emmerán. A német egyházat angolszász papok szervezték, igy különösen a németek apostolának nevezett Winfried, egyházi nevén Bonifacius (680-755), az első német primás. A keresztény egyház a vadon német földön városokat épít s az általa emelt kolostorokban találjuk a papok iskoláit, a tudománynak és a műveltségnek középpontjait, ezekbe menekülnek a szegények, az üldözöttek (asylum) és szállást találnak a zarándokok. Hires német kolostorok e korból: St. Gallen, Reichenau, Murbach, Weissenberg, Freising, Monsee, melk, Millstädt, Fulda, Corvey stb. Bonifacius és Nagy Károly egymásnak szükséges kiegészítői. A hatalmas fejedelemnek tervei kiviteléhez szüksége volt a nagy apostolra. Nagy Károlynak hármas célja volt: a német népeket egyesíteni, kersztényekké és ez által műveltekké sé tanultakká tenni. E célra hozatott angolszász és olasz tudósokat udvarába; s e miatt fordított nagy figyelmet a német nyelvre és irodalomra. Ő az értelmi szerzője az első német nyelvü prózai munkáknak, amelyek a hivők okulására készültek: a Miatyánk, a Hiszekegy, gyónások és imádságok. Papjai legfordították máté evangeliumát, mely e kornak egyik leszebb nyelvemléke; lefordították isidorus értekezését az Úr születéséről, Augustinus szónoklatát szt. Péterrről, szt. Benedek reguláit stb. A nemzeti pogány és a keresztény szellem sajátos frigyesülését mutatja e korban a nyilván korábbi időből származó wessobrunni imádság és a Muspilli (l. o.), melyet azonban csak később jegyeztek fel. Károly utódai, a róla nevezett Karolingok gyönge és gyámoltalan emberek; korszakuk 911. bekövetkezett kihaltukig egyaránt vigasztalan a nemzet politikai és kulturtörténetében ugy, mint az irodalmat illetőleg. Károly fia Lajos inkább pap, mint fejedelem, nem akarja hallani a nemezti dalokat, csak a vallásos költészetet pártfogolja, a pogány hagyományokból táplálkozó nemzeti mondákat ellenben üldözi. Valószinüleg ő alatta kallódott el az atyja által eszközölt gyüjtemény. Fénypontja e sötét korszaknak hrabanus Maurus fuldai működése (804-847), melynek hatása alatt keletkezett a többi között Tatianus nagy munkájának német fordítása, és későbben otfriednak Jézus életéről irt epikai műve. A pogány költészet általában keresztény költészettel törekedett e korban kiszorítani a papság. Igy keletkezett 830 körül Heliand (l. o.). Hasonló irányu messiád az első névleg ismert német költőnek, Otfriednak, egy kis weissenburgi szerzetesnek 970 körül irt és Krist-nek elnevezett evangeliumi elbeszélése régi nyolc ütemes epiai sorokban, sorvági rímmel, mely itt lép fel először a német irodalomban s csakhamar egyedül uralkodóvá lesz. A vallás szolgálatában áll a karolingok korabeli költészet majdnem kivétel nélkül. A fönmaradt emlékek nagyrészt töredékek, ilyenek: imádság szt. Péterhez, egy verses zsoltárfordítás töredékei. Kristus és a szamarita nő; legendák szt. Györgyról, szt. Gálról. Azonban minden rendszabályozás és üldözés sem tudta kiirtani a progán költészet és a hőmonda, melyről a nép szivesen halott és énekelt, valamint a szerelmi és táncdalokat sem. Napi eseményeket is folgoztak fel a szer-zetesek és a vándordalosok költői alakban. E tekintetben nevezetes s egyetlen emlék e korból a Lajos-dal (l. o.). A Karolingok után 919. A szász dinasztia kerül a német trónra. E korszakot az Ottók korszakának szokás nevezni. Nagy Ottó nagy Károly első méltó utódja, sőt igazi mása, aki a nagy frank nyomdokain halad: római császár lesz, az antik műveltséget előmozdítja és valóságos virágzásra hozza Németországban. Nagy Ottó és utódainak kora a középkori renaissance kora, melynek irodalmi jelenségei latin eposzok, drámák és dalok, klasszikus tanulmányok és latin történeti művek. A kor mesterei Terentius, Suetonius és Vergilius. A német hősmonda tárgyai iskolai gyakorlatokul szolgáltak, a nemzeti költészet pusztul, a vándordalosok éneke a néphez szorult. Elmés és klasszikus műveltségü nők is nagy szerepet visznek az ottók korában, igy Gerberga, I. Henrik leánya, Theophano, II. Ottó, hadwig, sváb hercegnő s a hirneves Hrotsuit. Az Ottók századát méltán nevezték a német nép latin századának. Az «idegen», «pogány» szellem ellen csak szórványos hangok emelkednek. A korszak költészete első sorban kolostori. A leghiresebb zárda e korban St. Gallen, mely a magyar történe-lemből is ismeretes. Itt irta I. Ekkehard (925) a Waltharius manu fortis (Erőskaru Walter) címü eposzát, me-lyet egy századdal később IV. Ekkehard átdolgozott. Egy elvezsett latin Nibelung-énekről is értesülünk e korból St. Gallen lehiresebb embere e korban Notker, Labeo vagy Teutonicus melléknévvel, ki kitünő latin prózairó és német versekbe szedte a zsoltárokat, német nyelven magyarázta Aristotelest és szeretett fejtege-tései közben a német népköltészetre hivatkozni. Terentius hires latin átdolgozója Hrotsuit vagy Roswitha (l. o.), ki megirta Nagy Ottó tetteit, irt nyolc legendát és hat drámát, az utóbbiakat teljesen Terentius modorá-ban és nyelvével, abból a célból, hogy a pogány drámairót a nőklastromokból kiszorítsa. E nőben érte el a középkori renaissance legmagasabb fokát. Kortársa Widukind a szászok történetirója. A kornak sajátos alko-tása a XI. sz. elejéről származó, valószinüleg bajor eredetü, latin nyelvü Ruodlieb, mely töredéket a világ-irodalom első lovagregényének lehet nevezni, mert benne lép föl először a lovagi, a regényes elem. A köl-temény mondai, történeti, novellai és keleti elemekből alakult. Ezek mellett virágzott e korban egy sajátságos latin nyelvü lira is, az u. n. vagánsok vagy klerikusok (goliárdok) költészete, mely nem egy remeket alkotott, de e mellett sokszor nyers, durva és aljas. Egy vagáns vagyis kóbor költő volt az u. n. állatmondának (l. o.) első feldolgozója is, mely érszben germán termék, de javarészt Rómán keresztül Indiából és Görögországból került német földre. Több latin nyelvü feldolgozása meradt ránk e korból (Ecbasis captivi cujusdam; De lupo; Alveradae asina, De lupo, latrone et asino). Ezen latin költészet mellett a népköltés is élt és vigágzott, a közember szerette a megvetett és törvényen kívűl helyezett vándor dalost, aki regét mondott neki a régi hősökről, Siegfriedről, Berni Detréről, azután újabb emberekről, mint Szakállas Ottóról, Ernő hercegről, a bűbájos Keletről, s jóízü mókákat a Kurziboldról, a nagy erjü kópéról (a német Toldi Miklós). III. Középfelnémet korszak (körülbelül 1050-1300). Az Ottók tudományos és művészi törekvéseit és derült életét felváltja a töredelem, a világias műveltségtől való elfordulás, az aszkéta-élet. Szt. Bernát reformátori szelleme áthat a németországi kolostorokba is, ame-lyek lakói az ember bűnös voltán és a pokok gyötrelmein elmélkednek, a memento mori-t hangzotatják szüntelenül szilaj prédikációkat mondanak a világ romlottságáról. Pokolbeli fajzat számba megy a frank dinasztia (1024-1125) korában a régi hősök dicső serege, ördögi művészetnek tetszik a világi költés, a régi epikai dalok hazugságokank, a lira könnyüvérü termékei erkölcstelenségeknek. Ámde az új idők lehelete előtt e sötét világnézet nem tud sokáig helyt állni. A frank dinasztia alatt az irodalom eleinte a régi kalsszikus nyomokon halad. A költészet majdnem kizárólag egyházias szinezetü, mellette gyéren jelentkezik a vallásos próza is. Terjedelmes e kornak teologiai, bibliai és legendai tárgyu irodalma, melyen különösen 1100 óta francia hatás észlelhető, s melynek javarésze Ausztriából és Karintiából származik. A Mária-kultusz a XI. sz. óta mind jobban terjed az életben és a költészetben egyaránt. A kornak egyik legkedveltebb műfaja a legenda. A legendairók eleinte szárazon és szolgailag követik latin forrásaikat, későbben szabadabb szárnyalást vesznek s néhányan kitünő műveket alkotnak. A kor és a történelem nagy alakjaihoz fűződő le-gendák: az Anno-dal (l. o.) és a Császárok krónikája (1147), mely a pápa világra szóló fönhatóságát hirdeti s tulajdonkép legendák gyüjteménye. A leghiresebb elmélkedő költemények, Mária-dalok és legendák már a frank császárok korán tul esnek. E korszak leghiresebb Mária-dala Wernher papnak Mária élete címü költe-ménye (1172), szép A zsidó gyermek címü Mária legenda is. A XI. sz. második felében meginduló nagy szentföldi zarándoklatok visszhangja Ezzo bambergi püspök Krisztus csodáiról irt dala, a XII. sz. legszebb egyházi költeménye. E zarándoklatok és az azokat követő kersztes hadjáratok új elemeket hoznak a költé-szetbe, keleties, mesés és regényes elemeket. Egy újabb kor fuvalma érzik csakhamar. Az aszkéta szellem uralma nem volt huzamos életü. A keresztes hadjáratok az egyház hatalmának és dicsőségének hirdetői ugyan, de egyúttal megteremtői a lovagi intéz-ménynek, mely Franciaországban fejlődött ki először, s melynek tagjaiba a Kelet csodái világos kalandorszellmet, ragogó szinpompája és élvezetei pedig az érzékies fényűzésben való kedvtelést oltották, szóval nagyon elvilágiasították az eredetileg egészen egyházi szellemü lovoagiasságot. Ehhez járultak a Franciaországból beáramló finomabb társadalmi szokások és a nők tisztelete (Frauendienst, Minnedienst). Végre a nagy kor meghozta a maga nagy képviselőit a lángeszü Hohenstaufokban, a ragyogó lovagkor e páratlan fejedelmeiben. S a keresztesség, a Kelet hatása, a lovagiasság, Franciaország példája és a Staufok hatalmas egyénisége rohamosan viszi a középkori német költészetet első virágzásához. Az új szellem elől a papság sem tudott elzárkózni. Igy az újabb szellemet lehelő költészetnek első képviselői is egyházi férfiak. Lamprecht pap francia források után irja le Nagy Sándor csodálatos életét (1125 kör.), rengesburgi Konrád pap pedig lefordítja a francia Roland-éneket (1130 kör.). Egy elzászi vándorló hegedős, Heinrich der Glichezare (l. o.) szedte először német rímes versekbe a németalföldi és francia papok kezében szatirává lett állatmondát. Ilyformán eleinte ugy tetszik, mintha a papság és a vándor énekesek vetekednek a közönség kegyéért. Kettejök között tovább virágzott a vagánsok kalandor osztálya, mely elzüllött teologusokból és egyéb deákokból verődött össze s az országot éneklő kodus módjára barangolta be. Voltak azonban közük olyanok is, kik nagy tekintélyre tettek szer. A vagánsok költészete latin vagy féllatin, vándor-, bor- és sze-relmi dalok zendülnek meg ajkaikon, melyek között sok a valóságos remekmű. E körökhöz tartozott a lángeszü Archipoeta is, ki Barbarossa udvarában tartózkodott. A vagánsok keblében keletkezett az oratoiumszerü Ludus de Antichristo c. kezdetleges latin dráma is (1165 kör.), mely a német császár eszméi-nek dicsőítése. S mikor ennek a tarka költőseregnek, papoknak, vándordalosoknak és vagánsoknak énekein és a kor nagy eseményeinek hatása alatt nagyra nevelődött a nemesi osztály, akkor ez megszünt közönség lenni, maga vette kezébe a lantot és fényes sikerrel szentelte magát a költészetnek. Fejedelmek, sőt császárok ajkain is megzendült a nemrég annyira megvetett és üldözött szerelmi dal és hősi ének, De hogy ez bekövetkezzék, a Nyugat, Kelet és Dél szellemi áramlatainak által kellett előbb járniok a nemzetet s ragyogó politikai nagy-ságra kellett szert tennie. Ez bekövetkezett a sváb diansztia korában. A keresztes háborukban sokat érintkez-tek a németek a franciákkal, az akkori világnak is legfinomabb és legműveltebb népével, s a franciáktól át-kerülnek Németországba a lovagisággal együtt a courtois és courtoisie, a vilain és vilanie fogalmaival a ne-mesebb társadalmi szokások és erkölcsök. A németek életét és költészetét is csakhamar a hövisch és hövischheit, a dörperlich és dörperheit, az udvari finomult ízlés és a falusi, parlagi járatlanság osztja két részre. A társadalmi befolyáshoz járul a francia költők hatása Németországban, mely ugy a forma, mint a tárgyak tekintetében óriási. Az északi francia trouvéres-ek és a délfrancia troubadourok voltak a német köl-tők mesterei. A lovagi költészet zsengéi, a legrégibb osztrák szelemi költészet (Minnesang) képviselőinek, a Kürenberinek és Dietmar von Aistnak szerelmi dalai bájosan egyszerüek, de formailag még egy kevéssé nehézkesek, ugyanaz mondható Rudolf grófnak egyébként vonzóan népies epikai költeményéről. A forma tökéletlensége és a stilus határozatlansága megtetszik Eilhart von Oberge franciából szabadon átdolgozott Trisztán-eposzán is, mely sok népies vonás mellett az udvari stilus nyomait is magán hordja. Az udvari költészet (höfische Dichtunk) valódi atyjának már a saját korában is Heinrich von Veldekét tartot-ták, ki1170 és 1190 között irta meg francia minta után Eneit címü eposztá, mely alaki tökélye, fölfogásának és stilusának újsága által maradandó hatást gyakorol a kortársakra. Az Eneit, antik tárgyának dacára, a lovagi szellem első megnyilatkozása és a «minne» első megszólaltatója. Irodalomtörténeti nevezetességü a Lavinia és anyja közti párbeszéd a szerelemről. Epikáját különösen utánozták herbart von Fritzlar (Ének Trójáról), Albrecht von Halberstadt és néhány névtelen. Az udvari eposznak nagymesterei hartmann von Aue, Wolfram von Eschenbacs és Gottfried von Strassburg (virágzott 1210 körül). Hartmann követői: Ulrich von zazikhoven (1195 után), Wirnt von Grafenber (1201-10) és Konrad von Fussesbrunnen (szerepel a XII. sz. végén), köréhez tartoznak Konrad von Heimesfurt és Otte. Valamennyi francia minták után dolgozott. Wolfram utánzói. Ulrich von Türlin (1261-75), Ulrich von Türheim (1270 kör.), kinek Ifjabb Titturel címü művében olvasható a gráltemplom legszebb rajza. Wolfram iskolájára vall egy névtelennek lohengrin címü eposza is (1290 kör.). nyomain haladnak ezeken kívűl Reinbolt von Turn (CII. Sz.), hadamar von laber (1340 kör.) és Berthold von Holle (1260 kör.) és mások. Gottfried von Strassburg (1210 kör.) kiváló ember és nagy művész, az emberi sziv alapos ismerője, korán fölülemelkedő bölcs, ki egyetlen fönmaradt művében, a Tristan und Isoldében a középkor egyik legkellemesebb elbeszélőjének mutatja be magát. Hatalmas nemzeti epikát hozott létre a XIII. sz. első fele, melynek stilusán és tárgyalása módján ugtyan rajta van az udvari epika bélyege, de mely alapjában mégis a nemzeti lélekből táplálkozik. A hajdani hősmondának az emberi tarányokat meghaladó hősei lovagokká lesznek, a mitikus vonásoknak eredeti értelme elhomályosul, a barbárság szertelenségei szelidebb erkölcsi vonásokkal pótoltatnak. Igy áll elő a világhirü Nibelunk-ének mitikus, hősmondai és történeti elemekből a XIII. sz. elején. Formája, a Nibelung-strófa, a magyar iroda-lomban is sok művelőre talált. A Nibelungok eposzőnak métó társa a Kudurun (l. o.), szintén a XIII. sz. ele-jéről, ismeretlen szerzőtől, a német szigetvilág eposza, mely a jellemzés erejében és a leirásban kitünő és a női hűségnek bájos rajza. Az epika mellé méltán sorakozik a köépfelnémet lira, melynek történetében három korszakot (1190-ig) ne-vezik a lira tavaszának. Ebben a lovagi lira eleinte népies elemekkel táplálkozik, de későbben a francia köl-tészet hatása alá kerül. A Kürenbergi, Dietmar von Aist és Spervogel még népiesek, de már franciásak Hein-rich von Veldeke, Heinrich von Morungen és Reinmar der Alte. A második korszak a virágzás korszaka, melyben lángeszü mesterek, mint Walter von der Vogelweide és Reinmar von Zweter az idegen hatást szerncsésen egybeolvasztják a népiessel és saját egyediségökkel. Inkább népies stilüek Nithart von Reuental dalai, melyek a parsztásgot ostorozzák. A harmadik korszakban mindig nagyobb mértékben érvényesül apolgári elem befolyása, a tanító elem tulteng, a minnegesangból meistergesang lesz. A korszak tipikus kép-viselői Gottfried von Neifen, a Tannhäuser és Konrad der Marner. A középkor legnagyobb német lirikusa kétségtlenül Walter von der Vogelweide (1160-1230 kör.), mély érzésü dalos, komoly, férfias jellem, ki nemcsak a «minne»-ről énekel, nemcsak a tavasz kellemeit zengi, hanem tollával harcol a császárság mellett s jeles vallásos és hazfias, valamint oktató költeményeket nyújt. A német minnesang nevekben és termékekben rendkivül gazdag. Gyüjteményei közül a legnevezetesebbek a Manesse-féle (1330 kör.), a weingarteni (régibb) és a legbecsesebb a heidelbergai. A lovagiaság elfajulásával elhanyatlik s p. Ulrich von Liechtensteinban valóságos Don Quijote-i képviselőre talál. A XIII. sz. egyúttal a német tanító költészet virágzásának ideje. Főbb alkotásai. Der Winsbeke és Die Winsbekin, melyekben nemes férfi és nemes asszony tanítja fiát és leányát az udvari szokásokra, Der welsche Gast (Az olasz vendég) Thomasin von Zirkläretől, erkölcstani munka, Bescheidenhet (Ildomosság), egy magát Freidanknak nevező, egyébként ismeretlen költőtől 81229 kör.), kinek művét a XVII. sz.-ig sokat olvasták és világi bibliának nevezték; Der Renner (A futár), Hugo von Timbergtől (1300 kör.), mely nemcsak józan erkölcsökre tanít, hanem élesen elitéli a lovagi epikát is,mint a hazugság tárházát. Ezen erkölcstani munkák mellett Stricker műveli a mesét és a példabeszédet. Mikor a tanító költészet mindinkább tért foglalt, akkor már elhanyatlott a középkori nagy lovagi eposz s a regény váltotta fel. A lovagi regény Németországon csak olyan esztelenséggé fajul, mint Spanyolországban. A közönség hamar is beleunt a céltalan kalandokat halmozó regénybe és reálisabb táplálék után vágyakozott. Helyét a novella foglalta el, mely a XIII. sz. közepe óta az elbeszélő költészetnek legvirágzóbb és leg-kedveltebb faja. Kiváló képviselői: Rudolf von Ems és Konrad von Würzburg, kik még a lovagi hagyomá-nyokon csüggenek. A későbbi, polgárinak nevezhető novellairodalomhoz átmenetül szolgál Ulrich von Li-echtenstein (1200-1276) saját dőre életét tárgyazó frauendienstje, melyben a lovagi szerző öntudatlan komi-kummal beszéli el a maga hóbortos lovagi kalndjait. Az elfajult lovagok által megrontott parasztok közé visz Wernher Meier Helmbrecht címü költői elbeszélése (1250-ből), melyet az első német falusi történetnek szo-kás nevezni s mely élethű korkép. IV. korszak. A hanyatlás kora, polgári költészet (1300-1500). A Hohenstaufok targikus bukásával szomoru idők következtek be Németországra. A «császártalan, rettentő» időben az ököljog járta, a nemesség elvadult s rablólovagsággá lesz jórészt; a főpapság hasonlókép erkölcs-telen és tudatlan, míg az alsó papság a nyomorral küzd. Jogtalanság és törvénytlenség vannak napirenden még az erélyesebb császárok korában is, sőt maguk a fejedelmek járnak elül a jogtiprásban és a törvényellenes birtokszerzésben. Németország e korban politikailag is teljesen elhanyatlott; régi ideájáért, a római császári koronáért nem lelkesedett többé, a régi fantasztikus politika helyét szükkeblü és önző «házi» politika foglalta el. A politikai nyomorusághoz irtózatos csapások járulnak: éhségek, áradások, terméketlen évek, a nagy vagy fekete halál: a dögvész. A népen szörnyü kétségbeesés vesz erőt, melyet még növel a tötöktől és a huszitáktól való félelem. Csak egy vigasztaló momentuma van e sanyaru időszaknak: a városoknak és a polgárságnak hatalmas emelkedése, melyeknek kebelében a művészetek, köztük a költészet is, menedékhelyre, buzgó művelőkre találtak. A fejedelmi udvaroktól búcsut vett a muzsa, ott a vándordalos helyét elfoglalta az udvari bolond. A korhoz illő a nyelv is, melyben a dialektusok elhatalmasodnak. A német nyelv sohsem volt barbárabb, mint e két században. A költészetnek e korbeli művelői ugyszólva kizárólag polgárok, kik a régi ideális költői ábrándivilág helyébe becsületes józanságot, gyakorlati életrevalóságot visznek a költészetbe. A régi udvari költészetnek két kései művelője Hugo von Montfort gróf (1375-1423) és Oswald von Wolkenstein (1367-1445). Mindkettő hivatott költő. Az előbbi verseiben a világ folyásáról, a haza és az egyház állapotairól elmélkedik. A lirának többi képviselői polgárok, mesteremberek, kiket mesterdalnokok (l. o.) néven ismer az irodalomtörténet. A mesterdalnokok céhei mellett vigan élt tovább a vándordalosok vidám, könnyüvérü népe, a nép igazi kedveltjei, kiknek körében termett a német népdal. A nép embereinek ez igaz érzésü, egyszerü és természetes alkotásai a hanyatlás korszakának legörvendetesebb jelenségei. Benső vallásos dalok mellett olvashatunk e kor népdalgyüjteményeiben megragadó, sejtelmes tárgyu balladákat és tömérdek történeti éneket, melyek között legnevezetesebbek a svájciak és dietmarscheniek szabadságharcait dicsőítők. A népies történeti énekek némelyikét bámulatos történeti felfogás jellemzi, a legtöbb azonban unalmas és hosszadalmas krónikálás. A műepika e korban is rendkivül gazdag, de kevés eredetiség mellett jobbára költőietlen. Ahol a néppel érintkezik, a tréfás Schwankban, ott a legjelesebb. Ellenben a régi hős-mondákat eléktleníti a névtelen szerzőjü «régi» Heldenbuch és Kaspar von der Roen «új» Heldenbuchja (1472-ből). Nem jobb a Nibelungének egy korabeli átdolgzása sem. Annál értékesebb Herrmann von Barkhusen Reineke Vos (megjelent 1498.) címü alnémet fordítása, mely a kornak hű tüköre azon alapeszmé-jével: aki birja marja, s egyébként is jellemzés és előadást tekintetében kiváló munka. Az idegen tárgyu epikai művek közül megemlíthető Ulrich der Füterer Buch der Abenteuer címü tarka-barka kalandokat összerovó fércelménye. E kornak egyik legkedveltebb műformája, az allegoria terén Hermann von Sachsenheim 8megh. 1458.) Die Mörin (A szerecsennő) címü művében szerlmi vitát ir le és keserü gúnnyal kel ki romlott kora ellen. Tanító és jelképies irányu I. Miksa császárnak Teuerdank-ja (Der auf Abenteuer denkt, kalandvágyó), melynek allegoriájánál becsesebbek vadászati és hadi kalandjai és különösen nyelve. I. Miksa, akit az utolsó lovagnak neveztek, e művében meg akarta újítani a régi udvari költészetet; de nagyobb érdemeket szerzett magának azzal, hogy a nemzeti és udvai epikának legjelesebb termékeit összeiratta. A verses krónikában kitüntek Peter Suchenwirt, ki jeles lovagokat és fejdelmeket dicsőít; aztán a szabad száju Michael von Beheim (1416-74), ki a többi között ir Ulászló két hadjáratáról II. Murad ellen és László magyar király török hadjáratál; s végre Johannes Rothe (megh. 1434.), Szetn Erzsébet életirója. A kisebb költői elbeszélésben jelesek: Hans von Bühel (Diocletians leben, 1412-ből), a német életet rajzoló heirich von Wittenweiler (Der Ring, 1426 kör.), különösen Philipp Frankfurter Der Pfaffe von Kahlenberg (A tanhegyi pap) címü művével, mely nem egyéb, mint régi mókák és adomák gyüjteménye és érdekes azért, mert a parasztság temészetes eszét többre teszi az előkelőek tanultságánál. Az epikánál különb a kor tanító költészete és szatirája. A legjelesebb középkori német meseiró Ulrich von Boner (1340 kör.), ki Der Edelstein címü 100 mesét tartalmazó gyüjteményében (1460. Megjelent nyomtatásban, az első nyomtatott német nyelvü munka) jó elbeszélőnek, szelid lelkü és komoly embernek mutatja be magát. Nyelve egyszerü és világos. Csekélyebb érdeküek a roppant termékeny Heinrich der Teichner (XIV. sz. végén) és a magyar történelem kútforrásai közé tartozó Heinrich von Mügelin (megh. 1370 kör.) tanító költeményei. A kor leghirsebb szatirikus tankölteményét, a Narrenschiff-et Sebastian Brant (1458-1521) strassburgi városi főjegyző irta. A Narrenschiff a kor összes hóbortjait ostorozza rossz versekben, kevés költőiséggel és eredetiséggel, de a kor gyöngéinek feltárásával először adott példát a társadalmi kritika merészebb gyakorlására. Brant fiatalabb kortársa, Thomas Murner (1475-1536) Narrenbeschwörungjában amannak nyomain jár és főleg a papságot ostorozza. A hanyatlás korának egyik legfontosabb irodalmi eseménye a széppróza megszületése. E jelentős eredmény előidéző okai voltak: a nyelvnek a klasszikus közép-felnémet nyelvtől való lényeges eltérése, melynél fogva a közönség a régi hires énekeket nem értette meg többé eredeti nyelvükön, és a könyvnyomtatás feltalálása óta szinte betegesen felcsigázott olvasási kedv. Hiába nyomatták le a régi eposzok leghiresebbjét, Wolfram Parzivalját: nem értette meg többé senki sem. Pedig a régi eposzok hősei iránt még most is érdeklődött a nép. Ilyformán valósággal a korszükségletnek felelt meg az, aki érthető prózában mesélte el a régi lovagi eposzokat. Igy keletkeztek az u. n. népkönyvek (Volksbücher), melyek eleintén a régi udvari és nemzeti eposzok prózai másai, később azonban tulnyomólag fordítások franciából és csak csekély részben eredeti német termékek. Ezekből fejlődik ki az idegen eredetre való tekintettel Romannak nevezett regény, melynek legfőbb célja kezdettől fogva tisztán a mulattatás és mely azért művészeti szempontból a legtöbbször érték-telen. Sok e korban a rövid, anekdotaszerü elbeszéléseket tartalmazó gyüjtemény és a keretes elbeszélés, melynek örök mintája Boccaccio Decameronéja. A Decamerone első német fordítója Heinrich Steinhöwel (megh. 1482.). Az erdeti termékek közül világhirü tipust alkotott meg az Eulenspiegel (1483-ból), egy törté-neti kóbor Csalóka Péternek tréfái és csinyjei, melyeknek éle a kiváltságos osztályok ellen fordul és melyek a kor szelleme szerint tele vannak durvasággal és piszokkal. Rokon vele a Salamon und Markolf (1487). A kor legkedveltebb gyüjteményes munkája: Der Römer tat (1489, Gesta Romanorum), mely a magyar irodalomból is ismeretes s a középkornak kiapadhatatlan forrása. E meddő korban születik meg a német bölcselő próza is. Első művelői az u. n. misztikusok. A német misztika alapvetője Eckhart mester (1260-1327), kinek legjelesebb tanítványai johannes tauler (1300-61), kitünő strassburgi hitszónok, ki nyelvével nagy befolyást gyakorolt Lutherre, és Heinrich von Suso (1300-65), akit elneveztek egyházi minnesängernek, mély érzésü és költői lelkü iró, kinek önéletrajza és levelezése is nagyon fontos. A misztikusokhoz tartoznak még a kö-vetkező irók: Heinrich von Nördlingen (1330 kör.), Rulman Merswin (1308-82) és a bibliának első, jórészt ismeretlen fordítói. A misztikán kívűl áll ezen kornak legjelesebb prédikátora Johann Geiler von Kaisersberg (1445-1510), kinek különösen Brant Narrenschiff-je alapján mondott prédikációi voltak hiresek. A történeti prózának első figyelemre méltóbb példáit is e korszak mutatja föl; ide tartoznak a városok krónikái, a bor-oszlói krónika, a svájci krónikák, Justinger Konrád Berni krónikája, Johann Fründ krónikája az őskantonok-ról, Russ Menyhért Luzerni krónikája. A nagyobb történeti művek között legjelesebb Eberhard Windecke Zsigmond császár életrajza címü műve. A humanismus Németországban is hivatott képviselőkre talált, kü-lönösen Erfurtban, mely város egyeteme a kölni egyetemmel éles ellentétben állt, de a nemzeti irodalom fejlődésére nem volt, csak csekély hatása, mert a humanisták a nemzeti irodalmat és a «Frau Muttersprache»-t megvetették. Azonban a humanistákból kerülnek ki a reformáció előharcosai; Luther Márton az erfurti egyetem hallgatója s ezen egyetem humanistáinak világhirü alkotása az Epistolae obscurorum virorum (l. o.), mely kitünő sztira és azon kor műveletlen szerzeteseinek költött leveleiben remek korrajzot nyújt. A német dráma első föllendülése szintén a hanyatlás korszakába esik. A németeknél is, mint másutt, a dráma a keresztény isteni tiszteleten alapul, mihez azonban itt hozzájárulnak némely őskori pogány hagyományok. A legrégibb kersztény dráma, az u. n. minisztérium, a ligurgia kiegészítő része, latin nyelvü és a X. sz.-ban veszi kezdetét. A régi pogány körmenetek és álarcos munlatásgokból fejlődött idővel az u. n. Fastnachtspiel (húshagyói játék9, aminő a hanyatlás korszakából igen sok maradt fönn. A szerzők nevei kevéssé ismertek. Kiváltak Hans Rosenplüt (1450 kör.) és Hans Folz (1470 kör.), ki nagy befolyással volt Hans Sachsra. A német dráma nemzeti irányban való fejlődését megakadályozta a renaissance, mely idővel teljesen kiforgatta a német drámát nemzeti és népies jellegéből A renaissance volt szülőanyja az ifjusági latin iskolai drámáknak is, melyek közül a XV. sz. legjelesebb darabja a francia Maltre Pathelinen alapuló Johannes Reuchlin-féle Henno, melyet későbben többszörösen fordítottak németre. Plautusnak kitünő fordítója akadt Albrecht von Eye (megh. 1475.) kanonokban, ki darabokat még neveikben is teljesen megnémetesíti, aminő eljárást a mi átdolgozóink is követtek a mult század végén a a jelennek elején. V. korszak. A reformáció kora (1500-1624). A hanyatlás korában előkészített és a XVI. Sz. második tizedében kitört «egyházjavító» mozgalom adja meg az egész századnak a jellemét. A reformáció lefoglalta ennek a kornak minden nagy szellemét, felrázta magát a népet is, de utoljára nemzetietlen, hazaáruló fejedelmek révén puszta császárellenes mozgalommá fajul. A katolicizmus a század közepén kezd erősebben mozogni s a jezsuitákkal megindíttatja az ellenreformációt, mely sivár, személyeskedő hitvitákra adott alkalmat s mindkét párton elölt minden más érdeket. A papság, a nemesség s a tudósok mind édeskeveset törődtek a költészettel, az utóbbiak latinul irtak, a ragyogó irodalmi mult jeles művei teljes feledésbe mennek, s a nemzet egy nagy bűnt követ el. Teljesen szakít multjával s a korszak évgétől kezdve egészen idegen irodalmak jármában próbálja meg az újraébresztés nehéz munkáját. A költészet terén csak az egyházi ének keletkezik és vesz hatlmas lendületet. A század közepéig tisztán a teologia uralkodik az irodalomban, azontul örvendetes fejlődésnek indul a dráma s arra a pontra jut, hogy egy hatalmas tehetség világirodalmi jelentőségre emelhette volna. De ez a genie nem jött el s Émetország a szellemi és erkölcsi barbárságnak szánalmas képét nyujtja, mikor nyugati szomészdainál első rangu csillagok támadnak. A reformáció kihatásában megmérhetetlen ffontosságu tettet hajtott végre, nevezetesen megteremtette az újfelnémet irodalmi nyelvet, mely Luther lángeszü bibliafordítása nyomán itt lassabban, ott gyorsabban foglalt tért, de kezdettől fogva már a katolikusoknál is érvényesítette befolyását. A korszak grammatikusai, köztük a legnevesebb, Clajus János (1578), nyelvtanaikat első sorban Luther irataira alapítják; s igy terjed el az iskola és a biblia útján a mai irodalmi nyelv, első sorban a teljesen protestánssá lett Északon, ahol az alnémet nyelv irodalmi használatát ugyszólván teljesen megszüntette. A reformáció megindítója, akornak egyik leghatalmasabb embere Luthe Márton (l. o.). Képe a felekezetek harcában sok mértéktelen dicsőítésnek és gyalázkodásnak volt kitéve; de azt mindenki elismeri, hogy óiási befolyásu népszónok, lángeszü fordító s művészi lélek, ki a költészet terén is maradandót alkotott. Legfőbb irodalmi és kulturtörténeti alkotása a bibliafordítás volt. Német bibliát akart alkotni, azért azt a német nyelvet használta kifejezéseiben és fordulataiban, melyet «az anya használ a házban, a gyermek az utcán és a közönséges ember a piacon». Luther szerette nyelvét, jobbnak és különbnek tartotta bármley más nyelvnél, lélekkel, egész szenvedélyes szivével és kitünő nyelvérzékkel fordított (1517-34). Nem csoda, hogy fordítás a német népek egységének első szellemi nyilvánulása és kapcsa, mert északi és déli német egyaránt olvasta. Luther egyúttal kitünő prédikátor is volt, ki a hallgatóság eszéhez és lelkiismeretéhez fordult s gyakorlati utasításokat adott a bibliai szöveg alapján. Prédikáció remek prózában vannak irva, s föltüntetik a kiváló hitszónokok azt a titkát, melyet Pázmányunknál is észlelhetni. A legelvontabb fogalomnak is megvan Luther prédikációiban a maga érzéki képe, népies körülirása. Hatalmas irói egyéniség Lurther röpirataiban is, melyek egész Németországban óriási hatást keltettek. De ezekben tünnek ki egyúttal Luther gyöngéi is: gorom-basága, szevedélyessége, aljas szókkal való dobálózása, mely akkora mértékben alig fordul elő irónál, mint éppen ő nála. Ellenben kiválóan kedélyes eza lángokádó ember nejéhez és gyermekeihez irott leveleiben. Luther igazi megalapítója a német egyházi énekeknek is. Sok költői tehetséggel irt 41 egyházi éneket, melyek között az Ein feste Burg ist unser Gott valóságos forradalmi énekké lett. Nyomában a költészet ezen ága hatalmasan felvirágzott, a legjobb énekszerzők Nicolaus Herman, Paulus Eber, Nicolaus Selneccerus, Philipp Nicolai, az egyházi ének fejedelmi művelői között ott van Mária magyar királyné, II. Lajos is. A rajnamelléki kálvinista felekezet szerzői Paulus Schede és Ambrosius Lobwasser, kit nálunk Szenczi Molnár Albert utánzott. Luther hatalmas egyénisége volt az irodalom középpontja s az irók vagy mellette, vagy ellene foglaltak állást. A mellette küzdők között a legnagyobbak egyik Ulrich von Hutten (l. o.), humanista és katona, tudós és költő és a századnak ellentétekben leggazdagabb jelleme. Luther legnagyobb ellenfele Thomas Murner, ki Von dem grossen luterischen Narren címü művében feltárja és ostorozza a reformáció árnyékoldalait, különösen erkölcstelenségeit, erőszakosságait és hatalmaskodásait. Luther mellett foglalnak állást: Willibald Pirkheimer, Eberlin von Günzberg és különösen hans Sachs, a hires varga-poéta, szintugy Niclas Manuel jeles drámairó. Röpívekben támadják az egyházak egymást, kölcsönösen nevetségesekké teszik összes intézményeiket. E röpívek lesznek előzői a későbbi hirlapoknak. A XVI. sz. a német népdal virágzásának kora. Megénekli a sziv változó és örökigaz érzéseit ugy mint a kor nagy embereit és eseményeit. A népdal mellett tovább virágzott a mesterdalnokok lirája. A mesterdalnoki iskolák között a legnevezetesebb voltn a nürnbergi, melynek legnagyobb dísze Hans Sachs. «Iskolát» kö-zönségesen a templomban tartottak, s mint legnagyobb vétségek szerpelnek most: Luther bibliai nyelvének megrontása és-pápista tanok. Hans Sachs mellett tanítványa említhető meg, Adam Puschmann (megh. 1600.), görlitzi varga. A költői termelés e meddő korában teljesen elhanyatlott a tanító költészet, mely ez időben gyakran drámai formában jelen meg. Három költő művelői sikeresebben: Bartholomäus Ringwaldt (megh. 1654.), Johann Valentin Andreä (megh. 1654.) és Kasper Scheit (megh. 1565). Az utóbbinak latinból fordított szatitikus Grobianusa a kor elriasztó durvaságának tipikus megjelnítője. Tanító és szatirikus irányu a kor epikája is, melyben a meséknek derék képviselői Erasmus Alberus, de különösen Burchard Waldis (1490-1556), kinek Esopusa a kor egyik legnépszerübb könyve. Kitünő humoros korrajzot adott Georg Rollenhagen (1542-1609) Froschmeuseler (Béka-egérharc) címü művében, mely a század egyik legkitünőbb műve. A novella és regény terén óriási nagy a termelés és igen kevés az érték. A népkönyvek nagyrészt idegen művek fordításai, az eredetiek között ott találjuk a mondák és legendák néhány világhirü tipusát: Faustot, a Bolygó zsidót és a Schildürgereket (a német abderiták). Nagy közkedveltségnek örvendenek e korban a gyüjteményes novellák és adomák (minők a Gesta Romanorum és a Decamerone). Az eredeti német regény megalapítója Jörg Wickram (megh. 1562.), ki négy eredeti tegényében a polgári élet ügyes rajzolója, jó elbeszélő, de kalndot kalandra halmoz s a szerelmet nagyon érzelgőn fogja fel. Jelentősebb nála Johann Fischart (l. o), e kornak egyik legszellemesebb irója, kinek Gargantua és Pantagruelje a francia Rabelais nyomán készült s a kor összes hibáinak hatalmas szatirikus rajza, nyelve a legnagyobb mértékben eredeti. Az idegen regények között a kornakv alóságot világi bibliája és enciklopédiája az Amadis-regény (l. o.). A kornak legkedveltebb műfaja tagadhatalanul a dráma, melyet a humanisták és meistersängerek egyaránt műveltek, Luther és melanchton kedveltek és ajánlottak, elannyira, hogy p. a vittenbergai egyetemen Teren-tius magyarázatára külön tanszék volt. Azonban a régi egyházi drámának mint nálunk, akként német földön sem kedvezett a protestntizmus; különösen nem szerette az új-testamentom profanációját. Luther ennek he-lyébe az ó-testamentomot ajánlotta. Ilyformán a miniszteriumok csak a kat. Vidékeken tartják fönn magukat. A népieds dráma mellett a tudós dráma is fölvirágzik, de a két elem a mostoha viszonok között nem termé-kenyíti meg egymást, és nem áll elő belőle a német nemzeti dráma, mint p. a spanyoloknál és az angoloknál. Tárgyait a dráma jobbára a bibliából veszi (József, Zsuzsánna, Ádám és Éva, a ptriárkák, a tékozló fiu), azu-tán az epikai költészet régi ismert tárgyait dolgozza föl (Magelona, Griseldis, Trója), sőt történeti esemé-nyekhez is nyúl (Husz és Luther, a török hadjáratok, a Bertalan-éj). A középkori drámának hagyományaihoz első sorban csak a svájci dráma maradt hű, melynek fő képviselői Niclas Manuel (megh. 1536., Vom Papst, Barbali, A bűnbocsánat-árus stb.); Kolros (megh. 1558.); Hans von Rüte (1531 kör.); Jakob Ruof (megh. 1558., Wilhelm Tell). A svájci drámával azonos nyomokon halad az elzászi, melyet különösen két iró művel: Jörg Wickram (A tékozló fiu, tóbiás) és Thiebold Gart (Joseph, 1540-ből9. Augsburgi jeles drámairó Sixt Birck (megh. 1554.), ki a svájciaktól tanult s a latin és német nyelvü drámát alapította meg (Susanna, Wider die Abgötterei, Zorobabel, Judith). A népies dráma mellett felvirágzik Svájcban, de különösen Strassburgban a humanisztikus dráma is Strassburg város 1538. alapított akadémia szinpadán az eredeti latin és görög műveket is előadták korabeli költők latin drámái mellett. A Luther körében a dráma kiváló művelői Agricola, Joachim Greff, de különösen Paul Rebhuhn (megh. 1546.), aki tehetséges költő és akinek e században elsőnek van tiszta fogalma a drámáról. Susannája a század legjobb szinműve. De e század drámai középpontja Nürnberg volt. Itt élt és virágzott hans Sachs (l. o.), a reformáció lelkes hive (Die Wittenbergisch nachtigall9, rendgeteg termékenységü iró és hivatott költő, kit azonban tanulatlansága és korának fejletlen ízlése nem engedtek nagy költővé nőni. Iskolájához tartoztak leonhard Culmann, Sebastian Wild és Wolfgang Schmeltzl bécsi költő. Ausztriában a század közepe óta különösen az iskolai dráma jut magas fejlettségre s a jezsuiták iskoláiban nagy pompával adatik elő. II. Ferdinánd főherceg 1584. Maga is ir iskolai drámát. Alnémet területéen az «osnabrücki hans Sachs»: Rudolf Bellinckhaus (megh. 1645.) a reformáció szolgálatában irta huszonnégy drámáját, melyek csekély értéküek. Délnémetország a korszak végén még egy kiváló, latinul iró drámairót hozott létre: Nicodemus Frischlint (1547-90), kinek hat komédiáját, melyek jeles komikai érről tanuskodnak, előadták a stuttgarti udvar előtt. Az u. n. angol komédiások, kik a század nyolcvanas évei óta barangolják be a német birodalmat, mindenütt nagy hatással játszottak, de lényeges hatást nem tudtak gyakorolni. Kezdetben valóban angolok voltak e társulatok tagjai, későbben megtanultak németül, utoljára csak németül adtak elő. Játékrendjök darabjait gyójteményekben adták ki, de e kiadá-sokban a legjelesebb előadott drámák nincsenek meg. Ezek között van marlowe faustja és Shaksperenak néhány (vagy 12) műve, köztök legkitünőbb tragédiái. A német költészetben ez első angol hatást feltüntetik: Jakob Ayrer (megh. 1605.), 69 szinmű szerzője, ki azonban csak külsőségeket tnault el az angoloktól, to-vábbá a nagyobb költő Heinrich Julius, braunschweigi herceg (1564-1613), ki önálló szintársulatot is tartott és 11 szinművet irt, mely korának sokoldalu képét igyekszik nyujtani s e miatt gyakoriak szinműveiben a népies jelenetek. Az angol komédiások nyomán számos német társaság kis keletkezik, melyeknek azonban az egyház nagy ellensége. Ehhez járul, hogy a művelt osztályok hűtlenek lettek a nemzeti hagyományokhoz s megvetik a népies drámát. Igy történt aztán, hogy ami ebből a harmincéves háboruig megmaradt, azt meg-semmisítette az az iszonyatos vérengzés, mely Németországot száz évvel vetette vissza művelődési tekintet-ben. A kor tudományos törekvéseit előmozdította a reformáció által annyira istápolt oktatásügy, melynek egyik fő regenerátora Melanchton Fülöp (l. o.), Luther hires barátja. A humanisták fordítják sz ókoti kölzői és prózai műveket, különösen a drámai költőket is, melyek nagy hatást tettek és Plutarchost meg Cicerót. A német történetirás nagy fejlődésnek indul latin és német nyelven. Kitünőek Johannes Sleidanus (megh. 1556.), Beatus Rhenanus (megh. 1547.) és Mathias Flacius Illyricus (megh. 1575.), a tudományos egyháztörténelem meglapítója. Kitünő történeiró a svájci Aegidius Tschudi (megh. 1572.). Az első német világtörténetet Se-bastian Franck irta (meghalt 1543.) A német történetirás egyik korszakos úttörője Johannes Thurmayr (megh. 1534.). Megbecsülhetetlen művelődéstörténeti forrás az u. n. Zimmerni krónika (1566-ból). A némoire-irók között Götz von Berlichingen (megh. 1562.) és Platter Felix érdemelnek említést. A teologiai irodalomban Johannes Arndt (megh. 1621.) tünt ki, ki mérhetetlen hatást gyakorolt korára. Kevésbé jelentékeny a zavartfejü görlitzi varga, Jakob Böhme (1624). A német nyelv ezen időben lesz az állam és a törvényzozás nyelve, tehát fejlődik a jogi terén. Művészeti és matematikai téren kitünő németséggel irt Albrecht Dürer (l. o.), a világhirü festő. VI. korszak. Az önállótlan utánzás kora (1624-1748). A XVII. sz. szomoru korszak a német nép történetében. Németország a szellemi és erkölcsi tönk szélére jutott a harmincével háboru alatt (1618-48). A nép jóléte odalett, erkölcseben elvadul. Az egyetemek szörnyü durvaságoknak szinhelyei. A protestáns teologia üres vaskalapossággá fajult, a joggyakorlat szörnyü önkényes és kegyetlen volt. A tudomány egyéb ágai sem nyujtatnak vigasztalóbb képet. A költészet alig mutat föl egyetlen egy maradandó becsü művet. Franciaország befolyása minden téren érvényesül, a hazai nyelv és szokások mindinkább megvetés tárgyai lesznek a műveltebb osztályoknál. Mindazáltal e kor költészete vezet át az újfelnémet költészet virágzás-korához. A korszak végén támadó kiváló férfiak: Aug. Hermann Francke (l. o., megh. 1727.), Christian Thomasius, Johann Balthasar Schuppius, Christina Weise, Samuel Pusendorf, Gottfried Wilhelm Leibniz, Justus Georg Schottelius egy minden tekintetben jobb kornak hajnalát hirdetik. Számos nyelvűvelő társaság támad, hogy a szükincsében ugy mint mondattanában eléktelendetett német nyelvet megtisztítsa. Még nagyobb hatásuak voltak a század végén az egyetemeken létrejövő «német társaságok», melyek előbb a költészet gyakorlására alakultak, későbben azonban a német nyelv és irodalom fejlesztését tűzték ki feladatukul. A korszak irodalma fejlesztését tűzték ki feladatukul. A korszak irodalma Németország észak-keleti tartományaiban virágzi; feje a költészet terén Opitz Márton, kinek 1624. megjelent (első) német poétikájától szokás datálni az utánzás korát. Opitz mindenek felett alaki tökéletesség után törekedett s ez maradt az egész kor törekvése egy századon át. Tanítványai támadtak Szi-léziában, Szászországban, Königsbergben és aRajna vidékén, kik az első sziléziai iskolát alkotják, melynek fő céljai. A didaxis, a természetesség, az alaki és nyelvi szabályszerüség. Andreas Tscherning (megh. 1659.), Peter Titz (megh. 1689.), és August Buchner (meghalt 1661.) mellett Simon Dach (1605-59), a kitünő dalköltő (Ännchen von Tharau), Robert Robertin (megh. 1648.), a zenész -költő, és különösen Paul Fleming (1609-40) a jeles dal-, szonett- és vallási énekköltő említendők ez iskola tagjaiul. Fleminggel kapcsolatban ide tartoznak még Philipp von Zesen (1619-89), a német politikai regény meglapítója, költői tehetség, kit a tudóskodó nyelvészkedés rontott meg; Jakob Schwiger (1645 kör.), a század leghiresebb szerelmi dal-gyüjteményének, a Geharnischte Venusnak kiadója. Fontosabb ezeknél Johann Rist (1607-1667), kitünő drámairó, néhány napdallá lett dal szerzője, kinek egyházi énekei föntartották magukat a tamplomban a je-lenkorig. Az egyházi ének legkitünőbb képviselője e korban Paulus Gerhardt (1607-76), igaz mély vallásos érzelmeket tolmácsoló költő, kinek egyházi énekei föntartották magukat a templomban a jelenkorig. Az egyházi ének legkitünőbb képviselője e korban Paulus Gerhardt (1607-76), igaz és mély vallásos érzelmeket tolmácsoló költő, kinek százhusz egyházi éneke közül sok még ma is használatos. Katolikus részen nem kisebb dicséret illeti a jezsuita Friedrich Spe von langenfeld-et (1591-1635), aki igaz költő s az alaknak mes-tere. Spe azonfölül egyike az elsőknek, kik a szörnyü boszorkánypörök ellen fölkeltek. Szerzetének kitünő korabeli latin költője Jakob Balde (megh. 1668.). Opitzcal némileg ellentétes állást csak néhány jelentéktelen strassburgi iró foglal el. Költőiségre, igaz érzés kifejezésére törekedtek a nürnbergi Pegnitzschäferek is a «józan» Opitzcal ellentétben. Az ezen körbe tartozó irók azonban (Georg Friedrich harsdörffer, Johann Klaj, Sigmund von Birken) sokkal csekélyebb tehetségüek, semhogy alapelvöknek megfelelhettek volna. Opitz a korabeli epika és tanító költészetre is észrevehető befolyást gyakorolt. Az epika azonban teljesen alásülyedt, maga a népies, a tréfás elbeszélés (a Schwank) is csaknem kipusztul, a történeti költemények száraz krónikáknál nem egyebek. Opitz tanításának megfeleően annál nagyobb fejlődést mutat a tanító köl-tészet, mely különösen az episztola, epigramm és szatira formáját szereti. Az epigramm egyik legkiválóbb német képvelője Friedrich von Logau (1604-0655), szellemes, éles megfigyelő, kora hibáinak hatalmas osto-rozója. Mellette még Hans Grob (megh. 1697.) és különösen Christian Wernicke (megh. 1720.) tüntek ki. Az utóbbit vehetni az irodalmi kritika megalapítójának Németalföldön. Jó epigramma-iró Johann Scheffler (Angelus Silesius, megh. 1677.) is. A szatirában kitünt az alnémet nyelven iró Johann Lauremberg (megh. 1658.), ki népes stilusban különösen a külfödeiskedést ostorozza és az alnémet nyelv irodalmi használatát ajánlja. Tanítványa Joachim Rachel (1618-69) a század legjobb felnémet szatirikusa. A kor prózai szatirája formátlan, de tekinélyes műveket alkot. Johann Michael Moscherosch (1601-69) spanyol eredetü költő spa-nyol minta után irta Gesichte Philanders von Sittewald címü szatira-sorozatát, mely kortörténeti tekintetben is kitünő forrás. Szerzőjét mindenütt erős nemzeti érzés vezérli, azért fakad ki legélesebben a külfödeskedés ellen. Szelidebb lelkü Johann Balthasar Schuppius (megh. 1661.), a német nyelv tudományos művekben való használatának egyik első előharcosa. A kor gyarló ízlésének egyik kiáltó tanuja Abraham a Santa Clara (l. o.) bécsi udvari hitszónok, szikrázó ötletekben, elmés és trágár mókákban és adomákban egyaránt gazdag iró, ki korának éles szemü birálója. Nagyon kedvezőtlenül hatott Opitz a korabeli drámai költéseztre, mert történeti érzéke nem lévén, a mult drámai törekvéseit semmibe sem vette. Egy ideig fönmarad még az ellentét a tudós és a népdráma között; a korszak végén azonban a népdráma teljesen kipusztul, a tudós dráma pedig az egész korszak alatt ókori, hol-land, francia és olasz minták utánzása. Opitz a drámairó ugyan csak fordító, de megalapítója az operának (Daphne 1627), mely műfaj csakhamar nagyon elterjedt Németországban, az udvarok nagyban pártolták, Hamburg városa külön operaházat épített (1678), a legelőkelőbbek foglalkoztak operaszövegek irásával. Az opera mellett az oratorium Händelben és Bachban geiális művelőkre talált a XVIII. sz. elején. Később az idegen hatás száműzi a nemzeti operát; 1740. maga Hamburg olasz opera-társaságot szerződtet. A korszerü ünnepi játékban kitünt Johann Rist Das friedewünschende Deutschland és Das friedejauchzende Deutschland (1653) címü darabjaival. A kornak legnagyobb drámaköltője Andreas Gryphius (l. o.), ki jó lirai költő is. Az angol komédiások, kiknek a harminc éves háboru alatt nyomuk vész, sok kóbor szinésztrsulatot neveltek, melyek a nagy háboru lezajlásával gombamódra fölszaporodtak. Kétes emberekből verődnek össze s a népnek mulattatói, nagy szerepet játszik köztük a kötéltáncos és a Hanswurst (bohóc), akinek jól kell tudni rögtönözni. Ám a művelt osztályoknak kedveltjei a be-bejövő idegen, francia és olasz társulatok voltak, amelyek fényes játékrenddel birtak és művészi játékot nyujtottak. Ezek mellett a szegény német szinészeknek sanyaru volt a sorsuk; megvetett és sokszor megvetésre méltó csőcselék voltak ezek, kiket azonban csüggedni nem engedett a hazafias lelkesedés. A leghiresebb és legnépszerübb társaságnak a feje volt Johannes Velthen von Veltheim (Magister Velthen, 1640-1693), aki a legnagyobb német városokban játszotta jobbára idegen darabokból álló játékrendjét. Velthen meghonosítója a francia klasszikai drámának, ő nevelte az első nőszinészeket és ő hozta be Németországba a mai (francia) szinpadot. Mindezzel Velthen a modern német szinháznak egyik megalapítója. Csak a XVIII. sz. elején fejlődnek ki az u. n. Haupt- und Staatsaction-féle darabok, melyek gazdagok véres jelenetekben és iszonyu tettekben, de melyekből azért nem hiányozhatik a Hanswurst. A német dráma e sajátságos fajtáját Gottsched tette tönkre. A népdráma e korszak végén teljesen kivész. Annál nagyobb pompával adják elő az iskolai drámákat. A kornak legsajátosabb, legjellemzőbb képviselői azonban nem az első sziléziai iskola tagjai, sem a többi elősorolt költők, hanem azok az irók, kiket második sziléziai iskola néven szoktak emlegetni. Izlésök bizarr, sőt dőre, szeretik a dagályos irásmódot, a sikamlósat és érzékit, s e mellett példátlanul önhittek. Részben ők is Opitz tanítványai, csakhogy ők a képzelem szükséges voltát hangsúlyozták, mert ezt költőben lényegesebb kelléknek tartották az értelemnél. Ezen magában véve helyes elvet azonban annyi esztetikai áltételel tarkítják, hogy egész költészetök manap élvezhetetlen és esztetikai és erkölcstani tekinteben egyaránt alszerü. A kor példátlan elaljasulásának jele pedig az, hogy megrendelt arcátlan költeményeiket a legtisztességesebb házakban is örömmel fogadták. Meg kell még jegyeznünk, hogy ez iskla költői mint emberek a legtöbbször felette jóravalók. Ide tartoznak: Christian Hoffmann von Hofmannswaldau (1617-1679), császári tanácsos és a boroszlói tanács elnöke, kinek heroidáit és sírfeliratait orcapirulás nélkül nem olvashatni, s kinek dalai is jobbára frivolok és aljasok, de alaki tekintetben legtöbbször kifogástalanok. Őt tartják a második sziléziai iskola fejének és sokat utánozták. Nálánál több oldalu Daniel Casper von Lohenstein (1635-1683), kinek még dalai is telve vannak tudákossággal, tulzással és torzítással. Fontosabbak drámái. Kevésbé jelentékenyek: Hans Assmann von Abschatz, Christian hallmann, August von haugwitz. A második sziléziai iskola a német irodalomnak egyik legnagobb szégyenfoltja. Opitz befolyása a regényirás terén is észlelhető. Ő irta az első német pásztorregényt (Hercynie), mely stilusával korszakot kezd a német széppróza fejlődésében. Utána csekély önállósággal művelték e műfajt Schuppius és Prasch. Nagyobb virágzásnak indult a szintén idegenből importált heroikus regény, melyre a mintát szintén Opitz adta meg angolból fordított Argenisével. A regény e fafa rendkivüli népszrüségnek ör-vendett Németországban. Megalapítja Philipp von Zesen Adriatische Rosemundájával, melynek különösen egyik pásztori epizódja sikerült. Andreas Heinrisch Buchholz (1607-71) Herkules und Valiska, Herkuliskus und Herkuladiska cimü regényeivel az Almadis-regényeket akarja kiszorítani. Anton Ulrich braunschweigi herceg (1633-97) Die asiatische Banise oder blutig- doch mutiges Pegujával, emly tele van pusztítással és vérrel. Egyik legbámultabb heroikus regény e korban Lohenstein Arminius und Thunsneldája, mely az Amadisok módjára valóságos ismerettár. Egyébiránt mindezen regények csak irodalomtörténeti kuriozumok, melyeknek semmi becsök sincsen. A második sziléziai iskolának ki kellett hivnia az ellenzéket. Eleinte az u. n. «udvari poéták' lépnek fel ellene, de csak nagy félénken, Friedrich Rudolf von Canitz, Johann von Besser, Johann Ulrich König, Carl Gustav Heraeus, Johann Christian Troemer, Valentin Pietsch. Miként ezek a fel-sőbb körökben a helyes ízlés kezdeményezői akarnak lenni, akként akarja Christian Weisse (1642-1708) a középosztályt józanabb és tisztább költői táplálékkal ellátni. Az első nagy lirikus az újabbkori német költé-szetben Johann Christian Günther (l. o.), kit kicsapongó élete kora sírba vitt. A jó ízlés előharcosai között tisztes állást foglal el Barthold Heinrich Brockes (1680-1747), ki az angol ízlésnek és a leiró költészetnek inaugurálója a németeknél (Irdisches Vergnügen in Gott) s ki a klasszikus kor nagy költőire, Klopsockra és Wielandra is volt némi befolyással. A drámában a XVIII. sz. elején a «Haupt- und Staatsaction» nevü véres drámák kezdenek uralkodni, melyekből azonban felette kevés maradt ránk. E szörnyü darabokban a rögtönző Hanswurst volt a legkedveltebb alak. Ennek legkitünőbb személyesítője a bécsi Josef Stranitzky (megh. 1728). A Hanswurst és Staatsactionok leghevesebb ellensége Gottsched volt, a következő kor egyik érdekes irodalmi vezére. A kor tudományosságának leghatalmasabb képviselője Gottfried Wilhelm Leibniz (l. o.), a német nyelvnek és akadémiának egyik leglelkesebb előharcosa és az utóbbinak megalapítója (Berlin 1700). Bölcseleti rendszerét a nemzet közkoncsévé Christian Wolff (1679-1754) tette német nyelvü előadásaival. A német nyelvet bölcseleti előadásaiban először alkalmazta Christian Thomasius (megh. 1728.), a felvilágosodás egyik elő-harcosa. A kor nagy nyelvésze, a német történeti nyelvészet előkszítője Justus Georg Schottelius (1612-1676), ki a német nyelvet már történeti fejlődésében is tanulmányozta. A hitélet valóságos megújítói és ennek kapcsán az erkölcsökre rendkivül jótékony befolyást gyakoroltak az u. n. pietisták, köztük Philipp Jakob Spener (megh. 1705.), Gottfried Arnold (megh. 1714.) és Christian Scriver (megh. 1693). VII. korszak. Az újfelnémet irodalom virágzásának kora (1748-1832). Az újfelnémet irodalom virágzása körülbelül 80 évnyi időközönát tart s oly műveket hoz létre, melyekért Renan szerint az egész világ irigye Németországnak. A termékeny eszméknek oly gazdagságát látjuk az eddig megvetett német földről világgá kelni, melyhez hasonlót az úkor nem ismer s amely eszmékenk népszerüsítésén Taine szerint még manap is fárad az egész tudósvilág. Az új virágzás korát közönségesen 1748-tól szokás számítani, amikor Klopstock Messiásának három első éneke megjelent. Ámde éppen ezen korszakos eposz megjelenését olyan irodalmi harcok előzik meg s olyan irodalmi irányok bélyegzik melyek nélkül Klopstock föllépése nem is érthető. Azért ezt az előkészítő kort rendesen a virágzás korával együtt szokás tárgyalni. Miként a mult korszaknak mester Opitz, akként az irodalom föllendülését közvetlenül megelőző koré Johann Christoph Gottsched (l. o.). Nemsokára egész iskolája támadt, melynek főbb tagjai Schönaich, Triller és Schwabe. Gottsched fő töredvése a szinház reformja. Elkeseredett harcot folytat az otromba Hanswurst és a vérengző Haupt- und Staatsactionok ellen, szinészekkel szövetkezik 8Karoline Neuber) az ízlés reformálása végett, feleségével (Luise Gottsched) francia minták után készült és fordított szindarabokat ad ki és Haldokló Cato-jában mintaszerü német tragédiát akar nyujtani. E mellett szorgalmas gyüjtője a német dráma történeti adatainak. Érdemei,hogy a jó ízlés érdekében küzdött, a nyelvrontás és da-gály ellen síkra szállt és egyszerüséget, természetességet és tisztaságot követlet a stilusban. Ámde áltanainak egyoldalu alkalmazása kritikáiban, valmint előre törő ifju tehetségeknek részéről való elnyomatása és saját szellemi meddősége idővel hatlmas ellenfeleket talált, akik végre irodalmi élőhalottá tették. Ellnei mindene-kelőtt két svájci kritikus, Johann Jakob Bodmer (l. o.) és Johann jakob Breitinger (l. o.). Gottsched Bodmer Milton-fordítását megtámadván s a vallásos költészetet, különösen a csodásságnak aköltészetven való al-kalmazását föltétlenül elitélvén, elkeseredett harc fejlődött ki, melyben végre is a svájciak győztek, kikhez az ifjabb tehetségek kivétel nélkül csatlakoztak volt. Gottsched ellen fordult mindenki, s szinte kegyetlenül s valódi érdemeit is ignorálva Christian Ludwig Liscow (megh. 1760) és Lessing. Tanítványainak javarésze is 1744 óta ellene támadt és az u. n. Leipziger Dichterverein-t alakította (l. Lipcsei iskola). Az iskola legneve-zetesebb költője Christian Fürchtegott Gellert (l. o.) regény- és drámairó, de különösen népszerü mint meseiró, jelesek egyházi énekei is. Nálunk Péczeli és mások utánozták. Gellertet vallják mesterökül Willamov, Michaelis, Burmann és Pfeffel meseirók. Gottsched és a svájciak harcán kívűl áll a kornak két legkiválóbb költője, Haller (l. o.), kinek iránya köve-tőkre talált a hallei, másként porosz költőkben, kik egyik mesterök után anakreontikusoknak is neveztetnek. Köztük Joh. Wilh. Dudwig Gleim (l. o.), Christian Ewald von Kleist 8l. o.). Eleinte anakreontikus, később hazafias és vallásos ódákat irt Johann Peter Uz (megh. 1796.) Az iskola elismert birája formai tekinteben Karl Wilhelm Ramler (megh. 1798.), Horatius gyönge utánzójs. Johann Georg Jacobi (megh. 1814.) édeskés dalok szerzője, melyeket nálunk Szentjóbi Szabó László utánzott. Anna Luise Karsch (megh. 1791.), a korában nagyon ünnepelt alkalmi költőnő, szintén ide számítható. Ilyen ellentétes irodalmi viszonyok között tünik föl az újfelnéémet irodalom aranykorának megindítója és első nagy irója, Friedrich Gottlieb Klopstock (l. o.). Megalkotja az új német költői nyelvet s erőt, bájt, válto-zatosságot és emelkedettséget lehel belé; verselése és új (antik) formái által a német költészetet alaki tekin-tetben is fölszabadítja és mérhetetlenül gazdagítja. Vallásáos eposza, a 20 énekes Messiás inkább remek lirai költemények sorozata, de jellemzés és szerkezet tekintetében gyarló; mindazonáltal mérhetetlen hatást gya-korolt korára és sok utánzatot vont maga után. Nyelve és formája (hexameter) által egyaránt korszakos e nagy mű. Formai változatosság, mély érzés, fönség és a nyelv merész kezelése jellemzi Klopstock ódáit, melyek Horatius mellés, sőt nem egy tekintetben fölé helyezik. Kevésbé sikerültek egyházi énekei. Vallásos és hazafias drámái (az utóbbiakat barditoknak nevezte) is inkább ragyogó lirai költemények. Prózai művei által különösen a nyelv és a verselés tisztaságát mozd1totta elő. Követőinek száma igen nagy. Barditjai - Klopstock tévesen azt hitte, hogy a bárdok német költők voltak - támasztották a bárdok körét, melyhez Kretschmann, Mastalier, Denis és Gerstenberg tartoznak. Rajongóan tisztelt mestere ő az u. n. «Göttinger Hainbundnak» is (l. Göttingai ligetkör). Klopstock hatása alatt kezd irni, de utóbb egészen ellenkező irány-ban működött a kornak másik kiváló irója: Christoph Martin Wieland (l. o.). Eleinte vallásos irányu költő, de mint ilyen jelentéktelen; később a görög bölcselők és Lucianus, Voltaire és Cervantes hatása alatt világnézete gyökeresen megváltozik. Vidám életkedvet kezd hirdetni, sőt mihamar oly frivol lesz, hogy a megbotránkozó Hainbund műveit Klopstock születése napján elégeti. Követői: Johann Bapt. Alxinger (megh. 1797.); Alois Blumauer (megh. 1798.), a Travesztált Aeneis szerzője; Konrad Arnold Kortum (megh. 1824.), kinek Jobsiade c. szatirikus eposza a mult századi diákéletnek kitünő rajza. Regényeit utánozták: Mor. Aug. von Thümmel (megh. 1817.); Aug, Gottlieb Meissner Alcibiadesében (1778); Wilhelm Heinse (megh. 1803.) regényeiben a frivolság uralkodik, de Ardinghellója szellemes irodalmi kritikákat nyújt; Johann Kaspar Au-gust Musäus (megh. 1787.), szatirikus regények irója, ki azonban népmesék feldolgozása által maradandóbb érdemeket szerzett; sokat olvasták Johann Timotheus Hermes (megh. 1821.) regényeit is. Wieland hatott ezeken kívűl Gellertre és Kniggére is. A N. egyik legmerészebb és legtermékenyebb szelleme Gotthold Ephraim Lessing (l. o.). Sokoldalu tudós, páratlan kritikus (Macaulay sszerint Európa legnagyobb kritikusa) és kiváló költő. A legnagyobb német zsurnaliszta, ki éles kritikáival megtisztítja az irodalmat az avult előitéletektől és tévedésektől, de azért a művészi és erkölcsi álláspontot soha meg nem tagadja. Prózáját a mai napig nem multa felül senki, mintha e sajátságos, férfias, világos, drámai és szabatos próza titkát (mint egy francia iró mondja) Németország el-vesztette volna. Kritikája rombol, de épít is egyőttal. Mesterei a régiek, kikben a művészet és költészet tető-zését látja. Nem nagy költő, de annál termékenyebb kritikus, ki nemzetét megszabadította a francia hatás igájától és számos balvéleménytől, és mint ilyen a N.-nak etgyik alapvetője, kitől nemzete még namap is tanul, mert «egyike a legbátorabb és legigazabb halandóknak, kik valah gondolkoztak» (Erdélyi János). Kö-réhez tartozik: Moses Mendelssohn (l. o.), Thomas Abbt (l. o.), Christoph Friedrich Nicolai (l. o.), ki külö-nösen mint kiadó szerzett magának kiváló érdemeket; a szatirikus vénáju Christlob Mylius (l. o.) és Christian Felix Weisse (l. o.), aki drámáiban a francia szabályszerüséget össze akarta kapcsolni az angol sszenvedélyességgel. Lessing legnagyobb kortársa a műtörténelem tudományos megalapítója Johann Joachim Winckelmann (l. o.), ki Geschichte der Kunst des Altertums c. művével mélyreható befolyást gyakorolt a német szépészet fejlődésére. Mellette a kornak esztetikusai J. A. Sulzer (megh. 1779.) és Christian Garve (megh. 1798.). A N.-nak eszmékben leggazdagabb férfia e korban Johann Gottfried Herder (l. o.). Mestere az «észak máguszának» nevezett Johann Georg Hamann (l. o.) volt, ki irataiban s még inkább társalgásában számos termékeny eszmének hirdeője, mivel a kor sok kiváló emberére mély hatást gyakorolt. Herder sem született költő, miként Lessing; de igen élénk benne a költői iránt való érzék és bámulatos az átületetés te-hetsége, mely fordításait (Stimmen der Völker) remekművekké avatja. Ő az első modern irodalomtörténész. Egy világirodalom eszméje, melyben a németség játszaná a közvetítő szerepét, szintén nála villan meg elő-ször. E mellett teljesen tudja méltatni Ossian és Shakspere költészetét s megalapítója a modern történelmi bölcseletnek (Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit, 1784), bár az utóbbi téren sokat tanult Voltairetől és Rousseautól. Következményeiben nagyon fontos az a találkozás, amely Herdert 1770. Strassburgban a fiatal Goethével összehozta. Johann Wolfgang von Goethe (l. o.) már előbb is irt anakreontikus dalokat, melyekben valódi érzés heve lüktet. Herder fiatal barátját beavatta a görög költők, Shakspere, a német népdal és a német mult szépségeibe és figyelmessé tette Rousseaura. Az eszmék, melyeket az idősebb kortárs hirdetett, termékeny talajra találtak. A Faust első gondolata föl-fölmerül az ifju lángész lelkében. Gött von Berlichingen címü drámájában szétrobbantja a szigoru forma bilincsit s a régi kor lovagját saját kora politikai és társadalmi eszméinek hor-dozójává teszi, mivel hallatlan hatást ért el. Ezen shaksperei szellemben irt drámájával egyúttal meginditója a hazafias és lovagi regények, drámák, operák beláthatatlan sokaságának. Götzöt 1774. Werther követte, a kor szentimentalizmusának klasszkius könyve, mely az érzelmekben való duskálkodást kórsággá emelte s európaszerte, különösen Olasz- és Franciaországban nagy hatást ért el; e mellett azonban Werther művészi szerkezet, nyel és jellemrajz által egyaránt kiváló munka. Goethe ezen műveivel azon irodalmi forradalom kellő közepében áll, melyet Sturm und Drang-korszaknak szokás nevezni. Ezt előidézték Lessing kritikái és Herder eszméi, Rousseaunak korszakos föllépése, Shaspere műveinek és a népköltészet termékeinek hatása, végre Németországt szánalmas politikai állapota. Egy csomó fiatal iró tartozik a «Stürmer und Dränger» csoportba, mely nevét Max Klinger Sturm und Drang (Féktelenség és ösztön) címü tragédiája után kapta. Természet és erő, lángész és eredetiség: ez iróknak untig hangoztatott jelszavai, ezek szerintök a született költő jellemvonásai, melyekkel együtt jár minden művészeti és társadalmi törvény megvetése, mi féktelen-ségre vezetett s azt erdményezte, hogy ez irócsoport egyik tagja sem alkotott maradandó művet. Götznek megjelenése óta Goethét tekintik a Sturm und Drang-korszak fejének. Az ide tartozó irók azonban két körre oszthatók. A strassburgiak és frankfurtiak köre, melynek lapja a Joh. Heinrich Merck (megh. 1791.) által szerkesztett Frankfurter gelehrte Anzeigen, első sorban az egyénnek alaki és az érzelmet elölő szabályoktól való irodalmi felszabadítását célozta, mint Merck, Herder és Goethe, később azonban ezekhez néhány fékte-len drámairó csatlakozott, mint Jakob Reinhold Lenz (1751-92); a termékeny Friedrich Max Klinger (1752-1831), ki később politikai tanregényeket irt, Heinrich Leopold Wagner (1747-78). Nagyobb önállóság jel-lemzi Friedrich müllert-t (1750-1825, Maler Müller), ki jeles idilleket irt. A Sturm und Drang-korszak utolsó képviselőja a nagy Schiller fiatalos hevü első drámáival (1781-84), melyeknek a zsarnokok ellen táplált gyülöletet a szerző hazájának Württembergnek gyalázatos állapotaira vezetendő vissza. Ugyancsak a «zsar-nokok» heves gyülölője Daniel Schubart is (1739-91), a fiatal Schillernek egyik első mestere. A Sturm und Drangkorszak zavaraiból csak a két legnagyobb tehetség emelkedik ki megerősödve és megtisztultan. Goet-hét 1775. Kátoly Ágost herceg meghivja udvarához Weimarba. Ott találja Wielandot, s az ő szavára meghivják oda Herdert is. A kis városban összetalálkozik a kiváló szellemek egész kis csapatja. Ott van Ludwig von Knebel (1744-1834), propertius és Lucretius jeles fordítója; Einsiedel (megh. 1828.), ki spanyol és Terentius-féle darabokat ület át; Seckendorff (megh. 1785.), jeles zeneszerző; Musäus. 1799 óta Weimar lakosa, Johann Christoph Friedrich von Schiller is (l. o.). A kis várost a két legnagyobb német költő Néme-tország irodalmi középpontjává avatta. Goethe a német irodalomnak legnagyobb költője. Páratlanul sokoldau: nincsen olyan költői műfaj, melyben remekművet ne alkotott vagy irányt ne mutatott volna. Művei az élet tükörei. Munkái egyúttal az eszmék dúsgazdag tárháza. Legremekebb művei: lirai költeményei, melyeket egyszerüség, kellem hasonlíthatatlan szinezés és igaz érzés jellemez; Hermann und Dorotheája, az idilli eposznak eddig csak a svéd Runeberg által megközelített remeke; végre Faustja, az újkor legnagyobb költői műve, mely az emberiség lelki vajudásait mutatja be Faust életében és belső harcaiban. Nagy barátja, Schiller, a németek legkiválóbb tragikus költője, Shadspere óta a világirodalom első tragikusa. Nem olyan nagy költő és művész, mint Goethe, sok nála a retorika és a gondolati elem; de hasonlíthatatlanul több benne a történeti és a tragikai érzék, mint amabban. Schiller különösen az ifjuság és a nők költője, míg Goethét a férfiak szeretik. Ám a kortársak korán sem olvasták olyan mohósággal a két nagy költő, mint gondonók, népszerüségök csak lassan terjedt s náluknál kedveltebbek voltak az irodalmilag meglehetősen műveletlen német közönség előtt a kor kisebb rangu irói; a szinpadon uralkodnak; Aug. Wilhelm Iffland (1759-1814), a kitünő szinész; August Kotzebue (l. o.), Németország legtermékenyebb és leleményben leggazdagabb drámairója. A lira terén Friedrich Hölderlin (1770-1843) remek ódákat és elégiáka tnyujtott; Friedrich Matthisson (1761-1831) és Johann Gaudenz von Salis-Seewis (1762-1834) elegiai alaphangu eiró költeményeket irtak, melyek nálunk is nagy hatást gyakoroltak; Christoph August Tiedge (1752-1841) lirai és elbeszélő művek, valamint egy Uraniai címü nagy tankölteménynek szerzője, melyet korában sokat olvastak; Johann Gottfried Seume (1763-1810), kinek csekély értékü költeményei tiszta, férfias jellemét hiven tükröztetik vissza. A regény terén kintünt a kornak talán legnépszerübb irója, Jean Paul Friedrich Richter (l. o.), jeles humorista, azonban alaktalan és érzelgő iró, kinek nagy számu regényeiben sok a csillogó részlet és a mély gondolat. Jean Paul méltó vetélytársa Theodor Hippel (1741-95). Ezeken kívűl a lovagi és rablóregények végtelen sorát termelték Spiess, Cramer, Vulpius, Schlenkert; érzékcsiklandoztatók Schilling, Althing és Jul. v. Voss regényei. A kor egyik legjobb regénye K. Ph. Moritz: Anton Reiser címü lélektani regénye. Jean Pault utánozták Bentzel-Sternau gróf és Karl Julius Weber, a Demokritos hirneves irója is. Goethe és Schiller a klasszikus ókort vették mintául, ennek alapján akarták a német irodalmat újjáalakítani; a nemzet történeti multjával és költészetével pedig semmi kapcsolatban sem voltak. Ezen a hiányon segíteni a romantikus iskola volt hivatva, mely a középkorra és annak irodalmára és művészetére alapította esztetikai alapelveit, de a jelen bölcseleti irányaitól és a déli román nemzetektől ugy, mint az angoloktól is sokat tanult. Ez iskola 1830-ig nagy befolyással volt a német szellemi életre és tagjai között néhány kiváló költő, tudós és államférfi van. Ezek a férfiak fedezték föl újra a régibb N.-t; az ő hatásuk alatt támadt elő a német nyelvtudomány, a történeti nyelvészet és a kritikai történelmi tanulmány. A távol Keletnek, az ind és persa irodalomnak remekeit és az olasz, spanyol és portugál irodalom legfőbb termékeit németre fordították és magyarázták. Ők alapvetői az irodalomtörténet tudományos tárgyalásának is, s a népköltészet felkutatásában is elévülhetetlen érdemeik vannak. E jeles tulajdonságaik mellett azonban sok árnyékoldaluk is van. Bizonyos tekintetben a nemzeti stilus és szellem megrontói, mert idegen mintáik szerint ingadozó az ízlésük; kevés bennök az alkotó tehetség, inkább csak az alak mesterei; egyoldalu bölcseleti eszmék (Fichte, Scheling) kifejezésére törekszenek költészetökben, végre a középkor tiszteletében annyira mennek, hogy azt még a társadalmi intézményekben is meg akarják újítani és e miatt a modern szabadelvü irók közül mindenek fölött Goethét tisztelik, akire némi hatással is voltak. Költészeti alapevök a fantázia szabadsága; a klasszicizmus világosságával és szabatosságával szemben nálok fő a hangulat és a szinezés, az ember és a természet rejtelmes oldalaival szeretnek foglalkozni; sejtelmes, sóvárgó vágy él bennök egy ismeretlen világ után. Költészetök ennélfogva igen gazdag tévedésekben, olyan balfogásokban, minőket egy nemzet romantikája sem mutat föl. A régibb romantika székhelye előbb Jena, későbben Berlin. Fejei a két Schlegel testvér. August Wilhelm von Schlegel (l. o.) a romantikus iskola folyóiratának, az Athenäumnak alapítója, ki vorlesungen über schöne litteratur u. Kunst és Über dramatische Kunst und Litteratur címü felolvasásáaival a modern iroda-lomtörténetnek egyik alpvetője, a déli költő formák utolérhetetlen mestere; de legnagyobb érdemeket Calderon- és különösen Shakspere-fordítása által szerzett. Shakspere-fordítása a nagy brit költőt valóságos német költővé avatta. Öccse, Friedrich von Schlegel (l. o.) különb költői tehetség, ki a szanszkrti tanulmá-nyok kezdeményezője Németországban. Történeti és irodalomtörténeti felolvasásait szellemes, kissé aforisztikua felfogás jellemzi. Érdemei a tudományos irodalomtörténet megalapításában nem kisebbek báty-jáénál, de költői művei aránylag csekély értéküek. Legnagyobb költőjüknek a romantikusok a Novalisnak nevezett Friedrich von Hardenberget (l. o.) tartották, kinek világi és egyházi énekei nemes érzelmek tolmá-csolói. Az iskola legtermékenyebb irója Ludwig Tieck (l. o.), ki a novella és a drámai szatira mestere, Shakspere egyik leghivatottabb magyarázója és ennek fordításában Aug. Schlegellel osztozik a dicsőségben. Egyőttal a középkori minnesang megismertetője. Lirai költeményei csekély értéküek. A középkori és a népies költészet méltatásában Tieck találkozik az ifjabb romantikus iskolával, melynek ez fő jellemvonása. Ennek fő székhelye Heidelberga, fő tagjai pedig: Clemens Brentano (l. o.), első rangu, de fékeztlen tehetség, bájos dalok és románcok szerzője, ki kitünő mesét és népies novellát is irt, Ludwig Achim von Arnim (l. o.) a történeti regényben tünt ki. E két iró érdeme a Des Knaben Wunderhorn címü német népköltészeti gyüjtemény kiadása (1806), mely a politikai sanyaruság napjaiban mérhetetlen lelkesedéssel fogadtatott és gazdag tartalmával nagyban hozzájárult a német költészet regenerálásához. Arnim, Bettina irta a Briefwechsel Goethes mit einem Kinde címü hires regényt, melynek semmi történeti alapja nincsen. A kor legnagyobb hirlapirója Joseph von Görres (l. o.), a régi német népkönyvek gyüjtésével szerzett magának érdemet. Az iskola, általában a német irodalom egyik legnagyobb drámairója Heinrich von Kleist (l. o.), ki a drámai szerkezetben és jellemzésben egyaránt jeleskedik s remek történeti szomorujátékoknak, meg egy népies vigjátéknak szerzője. Korának kedvelt romantikus drámairója Karl Immermann is (l. o.), kinek fiatal-kori véres drámáit később tisztultabb alkotások követték, melyeken Calderon és Shakspere hatása érzik, de melyek nem mentek romantikus tulzásoktól sem. Nagyobb sikert ért el regényeivel és költői elbeszéléseivel. A kor sanyaru politikai és társadalmi viszonyai, a keresztény hitéletnek teljes kuszáltsága és zavart bölcseleti eszmék szülték az u. n. sorstragédiát, melyben az ember a vak sorsnak, vagy dőre véletlennek, gyakran va-lamely egészen észellenes átoknak halálig kergetett áldozata. Ilyen tragédiákat irtak: Zacharias Werner (Der 24. Februar), Adolf Müllner (Die Schuld, hiresség tette nevét egész Európában; magyarra fordította Döbrentey), Erns Houwald (Das Bild). Ennek az iránynak hódol fiatal korában a jeles Grillparzer is. A sors-tragédiát különösen Platen üldözte aristophanesi modorban irt vigjátékaival. A regényben és a novellában Friedrich Baron de la Motte Fouqué és E. Th. Amadeus Hoffmann jeleskedtek. Többé-kevésbé romantikai eszmék hatása alatt állottak még: Eichendorff (l. o.), Schulze (l. o.), Chamisso (l. o.), Wilhelm Müller (l. o.), Heine (l. o.), a sváb és az osztrák költők, szinugy a szagadságharcosok dalosai. A romantikus iskolának leg-nagyobb ellenfel Platen, későbben heine. Az u. n. sváb iskola feje Ludwig Uhland (l. o.), első rangu tehetség, kit méltán mondhattak a legnépszerübb és legegészségesebb romantikusank. Iskolájához tartoznak: Justinus Kerner 8megh. 1862.), Gustav Schwab (megh. 1850.), W. Waiblinger (megh. 1830.), Karl Mayer (megh. 1870.), Albert Knapp (megh. 1864.) Eduard Mörike (megh. 1875.). Ide sorolható Wilhelm Hauff (l. o.), kinek lelkesítő dalaiban igaz hév és népies nyelv, de egyúttal szertelen franciagyülölet található, Karl Theodor Körner (l. o.), a Zrinyi szerzője, széltiben énekelt szabadságdalait (Leyer und Schwert) hősi halálá-val pecsételte meg, jeles hazafias költő még Max von Schenkendorf is (1783-1817). Lelkes hazafiság, külö-nösen hazfias bánat és harag hidetője Geharnischte Sonette címü költeményeiben Friedrich Rückert is (l. o.), kit sokoldalu és mély érzésü lirája a németek egyik legjelesebb lirikusává avat. Tanítványa Leopold Schefer (1784-1862), kinek gondolatokban gazdag Lainbrevier-jét egykor sokat olvasták. A romantika egy fattyuhajtásának, asorstragédiának művelője eleinte az osztrák Franz Grillparzer (l. o.); későbbi drámáit azonban mély lélektani jellemzés, realisztikus élénkség és szabatos szerkezet a N. legjobb e nemü művei közé emelik. Gyönge drámák és jó lirai költemények irója J. Chr. von Zedlitz (1790-1862), kedvelt szinköltő volt Ludwig Deinhardtstein (megh. 1859.), a német bohózat és tündéries játék mestere Ferdinand Raimund (megh. 1836., Der Verschwender), mindannyian osztrákok. A kor felkapott drámairói még: a rendkivül ter-mékeny, de manap elfeledett Ernst Raupach (megh. 1852., Hohenstauf-drámák9, a szónokias E. von Schenk (megh. 1841., Belizárjával nyitották meg a pesti magyar szinházat 1837 aug. 22.), Michael Beer (megh. 1833., Struensee), Joseph von Aufenberg (megh. 1875.), Fr. Von Üchtritz (megh. 1875.). A sorstragédia ellen leghevesebben küzdött August Graf von Platen (1796-1835) aristophanesi vigjátékaiban, de fontosabb ő mint románc- és lirai költő. A romantikus iskolában gyökerezik Heinrich Heine is, ki azonban későbben annál maróbb szatirával fordult szellemi dajkája ellen. A német költői irodalom e kiválóbb képviselői mellett, különösen 1815 után, valóságos belletrisztikai özön árasztja el Németországot. A vásári irodalom e zajongó korában sokat emlegetett nevek voltak néhány régebbin kívűl: Fr. Kind, az érzelgő és erkölcstelen Clauren (regényiró), Tromlitz, von der Velde (novellis-ták). Jeles életrajziró hirében állott Varnhagen von Ense, kitünő műkritikusében Rellstab, manap méltán elfeledett nevek. Contessa, Johanna Schopenhauer, Luise Brachmann, Henriette Hanke termékeny, de felszines, sőt tartalmatlan elbeszélők. Örvendetesebb jelenségek Schmid Kristóf nálunk is ismert ifjusági iratai (Die Ostereier 1816) és Heinrich Zschokkénak, a sokat olvasott Stunden der Andacht (1809-től) ter-mékeny szerzőjének nagyon elterjedt, komyol életbölcsleletet hidető novellái. Pestalozzinak, a hires pedagogusnak Lienhart und Gertrudaj kitünő neveléstani regény. Ámde nagyobb és tartósabb lendületet a német prózai elbeszélő irodalom csak Ealter Scott hatása alatt vett; ekkor tüntek föl W. Hauff (l. o.) Lichtenstein-jével és Willibald Alexis (l. Häring), a legjelesebb német történeti regényiró. A német irodalom felvirágoztatásában kiváló részük van a kor kiváló prózairóinak is. E kor szülte a legnagyobb német bölcselőt, Immanuel Kant-ot (l. o.), a kriticizmus alapítóját. Ekkor éltek Wilhelm von Humboldt (l. o.), esztetikai, bölcselő iró és kiváló nyelvész, Goethe és Schiller nagyságának egyik első hirdetője; Alexander von Hum-boldt (l. o.), a hires utazó és természetbuvár, kinek Ansichten der Natur és Kosmos c. művei a széppróza remekei. Kiváló történészek: Johannes von Müller, Tim. von Spittler, Ludwig Heeren, Christian Friedrich Schlosser, majd Friedrich von Raumer, Heinrich Leo és a következő korszakba átnyuló Leopold von Ranke (l. o.), a legnagyobb német történetiró. Jakob Philipp Fallmereyer (l. o.), Karl Ritter (l. o.) a tudományos és összehasonlító földrajz megalapítója, Franz Bopp (l. o.) az indogermán összehasonlító és Franz Diez (l. o.) a román nyelvészet alapvetője, a Grimm testvérek (l. o.) a német nyelvészet és mitologia tudományos megala-pítói, kiknek nyomában a jeles nyelvészek egész raja támad, a bölcselő Fichte (l. o.) és Schelling (l. o.) kiket a kettejüknél nagyobb Hegel (l. o.) vált föl az uralomban: mind oly szellemek, kik koruknak irányt adtak és nagyobbrészt elévülhetetlenül vannak bejegyezve a tudományok történetébe; hatásuk jórészt nemcsak Németországra szorítkozik, hanem kiterjed más országok szellemi vi-lágára is. VIII. korszak. Jelenkor, Goethe halálától (1832-től). E kornak igazi, általánosan elismert szellemi vezére nincsen, mint a multnak Luther óta; jellemző vonása, hogy az irodalom szeret a napi politika, sőt a pártok harcaiba beleszólni. Hogy mennyire gátolja ez mara-dandó becsü művek alkotását, azt mutatja az a sűrű feledés, mely napjainkban az u. n. Ifjú Németország (l. o.) irodalmi termékeit nagy részben borítja. Az ifjú Németország egyik feje Heinrich Heine (l. o.), a német Liednek és prózának első rangú mestere, Goethe mellett a legnagyobb német dalköltő. Szellemtől és éles szatírától szikrázó hirlapi cikkei a reakció és a romantika ellen vannak intézve, bár az utóbbiból indult ki ő is. Tökéletes formájú, érzelmes dalai mellett későbbi termékeiben frivol és arcátlan. Nincs német költő, ki a külföldön nagyobb hatást ért volna el, mint Heine. A kor legjelesebb hirlapirója Ludwig Börne (l. o.), ki kiváló esztétikai és birálati cikkeit is a politikai tendencia szolgálatában irja. Börne a forradalom fanatikusa, kitünő stilista, de nagyobb alkotásokra képtelen. A csodálat, mellyel kortársai iránta viseltettek,minap jórészt érthetetlen. Karl Gutzkow (l. o.) termékeny regény- és drámaíró, kinek Wally die Zweiflerin c. regánye arra bírta a Bundestagot (1835), hogy a jungdeutsch irdalmi termékeket eltiltsa. Vele rokon szellem Heinrich Laube (l. o.) jeles szinműíró és szinigazgató. A Jungdeutschlandhoz tartoznak még Gustav Kühne, Theodor Mundt, Ludolf Wienbarg. 1840-től kezdve lép föl a politikai lira, a márciusi forradalom előhirnöke gyanánt. Friedrich von Sallet (megh. 1843.) ilynemü költeményei nem értek nagy hatást; de valóságos vihart keltettek Georg Herwegh (l. o.) politikai költeményei, melyek IV. Frigyes Vilmos figyelmét is fölköltötték. Hoffmann von Fallersleben (l. o.). Ugyancsak a politikai múzsa szolgálatában állanak Karl Beck (megh. 1879.), Moritz Hartmann, Franz Dingelstadt (l. o.), a későbbi Burgszínházigazgató. Exotikus lirájával keltett feltünést Fer-dinand Freiligrath (l. o.), néhány remek dalnak szerzője, ki eleinte azt hirdette, hogy a költőnek « a kor őr-tornyán », a pártok felett kell állania, de később maga is beáll politikai lirikusnk. A kor divatjának hódolt eleinte egy osztrák Anastasius Grün is (l. o.), kinek későbbi alkotásait, melyek formai szépségük által kiválók, sokat olvasták kortársai. A szelidebb Alfred Meissner (megh. 1885.) mellett Platen tanítványa, a balladái által elhiresült M. Graf Strachwitz (megh. 1847.) távolabb áll a politikai harcoktól, mig a jeles Emmanuel Geibel-t (l. o.) még az ellenfelek támadásai sem tudták művészi álláspontjától eltéríteni. Felvirágzik a népies szójárási költészet (Kobell, Nadler, Holtei, a Stöber testvérek). Anette von Droste- Hülshoff a lenagyobb német költőnő, a vallási és családi érzelmek és vesztfáliai hazája szépségeinek költője. Gottfried Kinkel politikai napi érdekű költemények mellett jeles lirai és epikai költeményeket is nyujt. A naiv gyemekverset műveli Robert Reinick, a gyermekmesét Wilhelm Hey, a komikus balladát August von Kopisch, mig Egon Ebart és Julius Mosen balladái komoly történeti eseményeket tárgyaznak, de a tendenciától nem mindig mentek. szép dalokat irt a sváb Gerok és a türingiai Julius Sturm. A gnomikus költészet mestere Feuchtersleben. A kor jobb hangzásu nevei közé tartoznak még: Luise v. Plönnies, Betty Paoli, Karl Simrock, Franz von Gaudy, Wilhelm Smets, J. N. Vogl, J. G. Seidl, A. Frankl, K. Dräxler-Manfred, Fr. Daumer, W. Wackernagel, L. Pfau, Al. Kaufmann, Titus Ulrich, Nik. Becker lirikusok. A magyar születésü Nikolaus Lenau egyike a legkiválóbb német lirikusoknak, a szenvedélyes vágyakokásnak, a gyötrő kétségeknek, a világfájdalomnak legfőbb német képviselője, kinek költészetében az elégületlen kor minden fájdalma tükröződik. A kor egyéb epikusai:O. Gruppe, Friedrich von Heyden, Alfred Meissner (Ziska 1848); Chr. Fr. Scherenberg (Waterloo 1849), Julius Mosen (Ritter Wahn 1831), Zedlitz (Waldfräulein 1843), Kinkel (Otto der Schütz 1841). A dráma terén eredeti szellem Chr. D. Grabbe (1801-36), ki azonban erkölcsi féktelenségének lett az áldozata. Georg Büchner Dantons Tod címü műve a kor egyik legjellemzőbb drámája. Raupachot követi a népszerüségben a lapos Cherlotte Birch-Pfeiffer, szatirikus szalonvigjátékokat ir Bauernfeld, nem kevésbbé népszerü drámairó Friedrich Halm (l. o.), Karl von Holtei és Roderich Benedix, akik mind a kor politikai irányzatától távol állanak. Griepenkerl, J. L. Klein, A. Dulk és mások a szónokias iránydráma művelői. A kor legnagyobb drámaírója Friedrich Hebbel (l. o.), kitűnö tragikus, ki azonban a borzalmas, sőt rút tárgyaktól sem irtózik. Prózai elbeszélés terén Immermann nyomán a falusi novellát kiváló sikerrel ápolják: Berthold Auerbach a sváb, Jeremias Gotthelf a svájci népélet ismertetője novellákban. Auerbach utánzói Jos. Rank, Melchior Meyr, Wilhelm Örtel von Horn. Az alakítás ereje és ragyogó leírásai által kitünö regényíró Charls Sealsfield (Karl Postel); a történeti regényben kitünt Heinrich König (megh.1869.); egyházias szinezetűek Ida Gräfin von Hahn-Hahn hosszú lélegzetű regényei; természeti képekben jeleskedik Adalbert Stifter, a kor egyik legrokonszenvesebb elbeszélője. Megemlitendők ezeken kivül a jungdeutsch irányregény utolsó művelői közül A. v. Sternberg és El. Starklof; a termékeny de felszines Karl Spindler, Henriette Paalzow, Karl Herloszsohn, Aug. Lewald, K. v. Wachsman, Robert Heller stb. Az etnográfiai regény terén jó hangzású név a Gerstäckeré, az északi történetekben kiválik Th. Mügge, vidám humorista Gaudy. Az útleírásban, essayban és tárcaírásban jeleskedtek Pückler-Muskau, Theodor von Kobbe, az üres élcelődései által elhiresedett M. G. Saphir, Adolf Glasbrenner és mások. Az 1830-50. lefolyt húsz év irodalmát áttekintve szembetünő a termelés óriási mennyisége mellett valóban értékes művek csekély száma. A politikai harcok, a forradalom előjelei a költészet fejlődésére nem hatottak kedvezően. 1849 után elsimulnak a politikai vihar hullámai. A politika ugyan nem hallgat el többé az iroda-lomban, de nem az övé már az első szó. Szembetünő azonban a hajdani német idealizmusnak, a tisztán mű-vészi törekvéseknek tünedezése, mely balságon a nagy háború (1870-71) sem segített. Az élet mind anyagia-sabb irányt vett, az ipar mindinkább tért hódított, s az életfenntartás nehézsége és sokfélesége, a militarizmus hovatovább jelentkző súlya az irodalmon is ott hagyta a maga nyomait. Ezekhez járul a modern élvhajhászat, a vallási és erkölcsi élet ijesztő lazulása, a forradalmi eszméknek rohamos térfoglalása és az irodalmi túltermelés, mely a költészetet nagyrészt a reklám jármába hajtja. Mindezek a költészet sajnálatos elhanyat-lását és sok téves irányzatát vonták maguk után. Az eposz terén Oskar von Redwitz bámulatos sikere édes-kés Amaranthjával (1849) az ízlés beteges elfajulásának jele. Jobb költői elbeszéléseket nyujtottak Joseph Pape és különösen Weber Dreizehnlinden-jében, mely Droste-Hülshoffra emlékeztet. Gans zu Putlitz álmadozó erdei romantikája (Was sich der Wald erzählt) mellett sikerrel műveli az epikát Otto Roquette (Walmeisters Brautfahrt). A kor leghiresebb költői elbeszélése Joseph Viktor von Scheffel (l. o.) Der Trompeter von Säckingen címü valódi költői szépségekben gazdag költeménye. Scheffel ezenkivül a törté-neti regénynek és a humoros dalnak mestere. Sokoldalu és világos tekintetü iró Gustav Freytag (l. o.), erősen nemzeti szabásu iró, jeles drámairó (Die Journalisten, Die Valintine), a társadalmi regény (Soll und Haben, Die velrorene Handschrift) fölül nem mult mestere, ki történeti elbeszéléseiben modorossá lesz. Egyik leg-nagyobb drámai tehetségöknek tartják a németek Otto Ludwig-ot (l. o.), ki egyúttal novelláival is feltünt. Egyéb elbeszélők: Eduard Höfer, M. A. Niendorf, Theodor Fontane a jeles balladaköltő, F. W. Hackländer (l. o.), kinek egykor sokat olvasott katonai életképeiben sok a felszinesség. Mély és alapos emberismerő és élénk elbeszélő Gottfried Keller, ki korunknak talán legjelesebb német elbeszélője. A költészet- és művészetpártoló II. Miksa bajor király által Münchenbe vont irókat «müncheni iskolának» szokták nevezni, bár az ideszámított irók felette különböző irányuak és tehetségüek. Köztük a leghiresebb novellista Paul Heyse (l. o.), a bájos forma mestere költészetben és prózában egyaránt. E körhöz tartoztak még: Friedrich Bodenstedt (l. o.), a Mirza Shaffy szerzője, ki a poétai forma és a gnómikus költészetnek mestere; Hermann Lingg a Völkerwanderung irója; a kulturhistóriai novellában kitünő H. Riehl; Julius Grosse, kedvelt lirai és epikus költő; Wilhelm Hertz, középkori költők szerencsés utánzója; s végül F. A. von Schack, a költészet minden fajában jeleskedő költő is épp oly alapos, mint formás essay-iró. Miként Hertz, akként más irók is a tudós kutatásnak eredményeit igyekeztek a költészetben értékesíteni. Igy Scheffel, Georg Ebers, az egyiptomi regény legnépszerübb művelője; a germán kulturtörténeti regényben Felix Dahn tünt ki; jeles lirai költemények mellett kiváló költői elbeszélő és szatirikus, valamint regényiró az osztrák Robert Hamerling, Franz Trautmann és mások. Tehetséges lirikusokul tüntek föl: Wolfgang Müller von Königswinter, Julius Hammer (jeles tanköltő), a népies dalokban jeleskedő Otto Roquette, az alnémet szójárásban iró Klaus Groth (Quickborn a. m. eleven forrás), Julius Rodenberg (egyúttal regényszerző), J. G. Fischer (drámaköltő) és a kedélyes, egyszerü Emil Rittershaus, Albert Traeger, Richard Leander, Martin Greif, A. Leuthold (a két utóbbi első rangu), Hieronymus Lorm, Arthur Fittger, Wilhelm Walloth, von Schönaich-Carolath (a legjelesebb jelenkori német lirikus) stb. A szójárási költészet jeles művelői Grothon kivül az osztrák Fr. Stelzhamer és Kaltenbrunner, a bajor Karl Stieler, a frank Friedrich Hoffmann, az alné-met Brinckmann és Hobein. A tanköltészetben W. Jordan, S. Heller és Dranmor érdemelnek említést. Az epikai költészet jeles művelői: W. Jordan (Nibelungen) Ferdinand Gregorovius (jeles történetiró), Rudolf Gottschall (jeles irodalomtörténész), Aug. Becker, Adolf Strodtmann, az örökké fiatalos jókedvü Rudolf Baumbach, Julius Wolff (a legolvasottabbak egyike), Ed. Griesebach (Der neue Tannhäuser). A dráma terén legtöbb napi érdekü termék. A szinpadi hatás hajhászata ijesztő mértékben felszaporította a mulékony érdekü és értékü termelést. Komoly törekvésü drámairók az 50-es és 60-as évekből: Alfred Meissner, R. Gottschall, Robert Prölss, Hans Köster, Moritz Heydrich, Nagy szinpadi sikerek fűződnek A. E. Brachvogel nevéhez, még inkább külső sikert ért el H. Mosenthal. Újabb tehetségek: Joseph Weilen, Al-bert Lindner, Ferdinand von Saar; Adolf Wilbrandt, az újabb kornak egyik legtehetségesebb és legkomo-lyabb törekvésü drámairója, kinek méltó társa Ernst von Wildenbruch, ki azonban legújabb műveiben a na-turalizmusnak hódol. Az osztrák népszinmű és novella jeles művelője Ludwig Anzengruber. G. zu Putlitz, E. Wichert nemesebb törekvésü irók, Paul Lindau nagy szinpadi sikereket aratott, szintugy az alatta álló L'Arronge, Schönthan és Oskar Blumenthal. A történeti vígjáték terén föltünt Hippolyt Schaufert. A leg-újabb kor drámairói közül a leghangzatosabb nevek: Richard Voss, Gerhart Hauptmann és Hermann Sudermann, kik naturalisztikus irányzatuak és műveikben társadalmi kérdéseket fejtegetnek. A regényiro-dalmi termelés beláthatatlan tömegü és aránylag kevés értékeset mutat föl. A legjelesebb német humoristák egyike Fritz Reuter, a mecklenburgi életnek utólérhetetlen festője alnémet (plattdütsch) nyelven. P. K. Rosegger eredeti és kiváló tehetség, a stájer élet mesteri rajzolója. A jelen kornak legjelesebb regényirói a régiebbek közül Friedrich Spielhagen, az újabbak közül Hermann Sudermann. Érdemes nevek e téren: Luise von Francois, Hans Hopfen, Hermann Grimm, Konrad Ferdinand Meyer (egyik legjelesebb jelenkori iró, Jürg Jenatsch, Der Heilige), Georg Hesekiel, Wilhelm Jensen, Ludwig Steub. A törvényszéki, exotikus, politikai, biografikus regény terén sok elhibázott mű jött létre. A regényirónők között hirnevesek Fanny Lewald, Ottilie Wildermuth, E. Werner, Amely Bölte, E. Marlitt, Ida von Düringsfeld. A novella jeles művelői a ré-gibb Theodor Storm, Hieronymus Form, és Leopold Kompert mellett Schacer-Masoch, Lindau, Marie Ebner-Eschenbach, Elise Polko stb. Julius Stinde a humoros rajz kitünő művelője. A német császárság nem lendített nagyot a német irodalmon, melyben szembetünően kevés a nagy tehetség. A legújabb kor irodalma idegen költők jármát hordja, különösen Zolát, Ibsent és Dosztojevszkijt utánozzák manap német földön. A legújabb időben némi föllendülés észlelhető; hogy tartós lesz-e, az a jövő titka. De az az egy bizonyos, hogy a németek többé nem a «költők és gondolkodók» népe, mint Bulwer nevezte őket, hanem a katonák, iparosok és hivatalnokok népe, mely messze eltért a Goethe korszakának ideális hagyo-mányaitól. Norvég nyelv és irodalom […] Az ó-norvég irodalom szorosan összefügg az ó-izlandival. Harfago Harald udvarában (IX. sz.) a skald költé-szet virágzott; az öreg Bragi (850 körül) és a hvini Thjodholz (900 táján), kiktől daltöredékek is maradtak fönn, norvég skaldok voltak. A vikikngek hőskora volt a költészet forrása, de az előkelő családokkal ez is Izlandba költözött s a XVI. sz. közepe felé már Norvégiában nyoma is alig volt. A próza-irodalom kezdetén ugyanoly munkássággal találkozunk Norvégiában is, mint Svédországban és Dániában; a törvények és jogok gyüjteményein kivül vallásos tartalmu iratok fordításai teszik az első nyelvemlékeket. A hazai történetet először latinul (Theodoricus Monachus, 1175 táján), s csak később, valószinüleg izlandi befolyásra irták hazai nyelven (Olafsaga). Sverrir király (megh. 1202.) korában, ki állítólag maga is irt egy enciklopedikus munkát (Speculum regale), és az öreg Hakon alatt (megh. 1263.), kinek rendeletére a déli romantikus irodalom több emlékét lefordították, a prózairodalom nagyobb lendületet vett; ekkor keletkezett a Thidrekssaga is (l. o.), de azután a dán nyelv elhatalmasodván, a norvég nyelvü irodalom lehanyatlott. Dán nyelven irt mindenki, még Holberg is, aki norvég létére a leghíresebb dán költő lett. Csak a XIX. sz.-ban, mióta Norvégia külön vált Dániától (1814) s a kristianiai egyetemet megalapították (1811), kezd fejlődni egy norvég nemzeti irodalom, bár az úttörők (Bjerregard 1972-1842 és Hansen 1794-1842) munkássága sikertelen volt. Tulajdonképen csak Wergeland, Welhaven és Munch költők munkássága vetette meg alapját az önálló és eredeti norvég irodalomnak; követőik közt Jensen, Kjerulf, Monsen, stb. érdemelnek említést, de különösen Moe Jörgen, ki Asbjörnsennal kiadta az ó-norvég népmondákat. Jó regényeket és novellákat irtak: Collet Camilla (szül. Wergeland) és Thoresen Magdolna; továbbá újabban Lie Jónás, Elster, Garborg Arne, Kjelland, stb. Korunkban különösen a dráma-irodalmat művelik; ez Björnson és Ibsen érdeme, kik a fiatal norvég irodalomnak európai nevet szereztek. Népszerü iratokat irtak: Ole Vig, A. O. Vinje, C. Janson, Eilert Sundt, L. K. Daa, stb; irodalmi, történelmi és nyelvészeti kutatásokat végeztek: R. Keyser, Chr. Lange, P. A. Munch, J. E. Sars, G. Storm, E. R. Unger, Sophus Bugge, Qu. Reigh, stb. Olasz irodalom Az O. történetében, mely párhuzamosan halad az olasz nemzet politikai történetével, nyolc élesen körvona-lazott és irodalmi irányra meg eszményre különböző korszakot állíthatunk föl: 1. A Dante előtti irodalom, 1300-ig 2. A triumviratus, 1375-ig 3. A tudósok és huminsták, 1494-ig 4. Az irodalom aranykora, 1571-ig 5. A jezsuiták és a spanyol befolyás kora, 1648-ig 6. A klasszicizmus tultengése, 1796-ig 7. A romanticizmus és a forradalmak kora 1848-ig 8. A forradalom utáni irodalom, a mai napig. 1. A Dante előtti irodalom. Számos kedvező körülmény azt idézte elő, hogy déli Franciaország, különsen a Provence, megelőzte Európa többi népeit a modern költészet művelésében. E költészet a déli Franciaország és Itália közt fennállott sűrü érintkezés következtében csakhamar itt is meghonosult, s különö-sen a Marca Trevigiana szép vidéke viszhangzott a provencei nyelven költött daloktól. Alberto Malaspina marquis (XII.sz.), Maestro Ferrari, Cigola, Zorzi stb.mindnyájan provencei v.vegyes nyelven irtak, melynek alapja a francia volt, de számos olasz tájszólással keverve (Chanson de Geste, prise de Pampeluna stb.), leg-kiválóbb volt köztük a mantovai Sordello, kit Dante is magasztalva említ. Még ugyancsak Sordello és a karolingi ciklus lombard énekeseinek korában egy másik költői mozgalom is keletkezett Sziciliában II. Fri-gyes (1194-1250) udvarában, ki maga is szerencsésen forgatta a tollat, s mint ihletett költő példával szolgált két fiának, Manfrédnek és Ensónak, meg Pier delle Vigne nevü titkárának; méltó kört képeztek körülöttük Guido és Odo delle Colonne, Giacomo da Lentino, Arrigo Testa és Mina asszony, kit leginkább a Dante da Majanóhoz irt platói versei miatt ünnepeltek. E közben a költészet Sziciliából átköltözött Bolognába, mely-nek egyeteme legelső volt egész Olaszországban. Az u.n.bolognai iskolának legkimagaslóbb alakja és meg-alapítója Guido Guinicelli volt, kit Dante atyjának és mesterének nevez. Nevzetes fordulópont az O:történetében a beneventumi csata (1266), mely után Firenze független köztársasággá alakult, s ettől fogva az irodalom is fölvirágzott benne. Toscanában már előbb is divatozott a népies és zerelmi költészet (Dante de Majano), de a demokrata szellem inkább a humoros és szatirikus költeményekben (Folgore da San Gimignano és vetélytársa, Cene della Chitarra)nyilatkozott. Rustico di Filippo sztirákat irt, Cecco Angiolieri verseiben a nevetés a sirással egyesül. Az allegorikus költészetet művelte Brunetto Latini. Cavalcanti Guido Dante legbensőbb barátjavolt, költeményeiben az érzelem csaknem tlejes összhangban van az elmélkedéssel, vagyis a költészet összeforr a tudománnyal s az egészen emelkedett, eszményi hangulat uralkodik. Kortársa volt Lapo Gianni, ki még a régi s az új irány közt ingadolzik, sőt még stilusa sem ment a provence-sziciliai iskola hatásától, Cino Sinibaldi (közönségesen da Pistoia), bár Dante kortársa, de iránya miatt még mindig az előző korszakhoz tartozik, mindig a szenvedély igazi hangján énekel, s költészetét a számkivetés keserüsége teszi borongóvá. A XIII.sz.közepe táján Aldobrando vagy Aldobrandino (Sienából) Szavójai Beatrice számára Le Régime du Corps címü művet irta; Martino da Canale megirta (1267) Velence krónikáit, Rusticciano da Pisa több románcot irt langue d'oil nyelven, és ugyanigy irta meg Marco Polo tollba mondása után ennek utazásait is; végül Brunetto Latini is franciául irta meg Trésor címü művét. A legrégibb olasz nyelvü prózai munka a Composizione del mondo (a világ teremtése), csillagászati mű, melyet Ristoro d' Arezzo irt. 2. A triumvirátus. Az olasz költészet II. Frigyestől Cavalcatiig útjában folytonosan haladt és fejlődött, míg végre a XIV.sz.elején bekövetkezett az O. legfontosabb korszaka, melyet három legkiválóbb képviselő-jétől a nagy triumvirátus korának szoktak nevezni. E korszakot nem lehet csak egyetlen s általánosságban fölvett szempontból megitélni, egyrészről Dante (l. o.) és másrészről Petrarca (l. o.) meg Boccaccio (l. o.) között egy egész emberöltő fekszik: vagyis Dante egyedül áll a neki megfeleő nemzedékben, Petrarca és Boccaccio pedig kölcsönösen egészítik ki egymást. Dante utolsó a középkor nagy alkjai közt, s művészete bevezet a renaissance nagy korszakába, elméje csaknem áthágja a természettől az ember elé szabott határokat: mindent fölvesz, összehalmoz, rendez és megtermékenyít agyában, mint maga a középkor, mely össze akarta olvasztani a legellentétesebb elemeket. Költészetét a szerelem ihlette, muzsája Beatrice Portinari volt: nem képzelt alak és költői ábránd, mint ezt oly sokan állították, hanem valóban élő nő, akinek emléke mindig élt szivében, az olasz nagyság eszménye mellett: egész addig, míg a sír nyugalmában megtalálta azt a boldog-ságot, mely után hánytatott életében hiába sóvárgott. Beatrice eszménye Dante lelkében és elméjében háromszoros átalakuláson ment át. Kezdetben, midőn róla énekel, testi szépségeit csak ugy tekinti, mint fá-tyolt, melynek hivatása, hogy a lélek szépségeit megérzékítse (Vita Nuova és Canzoniere), s dalának minden sora érzéket maghaladó szellemi óhaj, melynek légies eszménye lassanként mindentől megválik, ami emberi. Midőn meghalt, a költő szellemi ideált keresett, emly őt Beatricére emlékeztesse: igy lett Folco leánya a tudomány s az igazság eszménye a Convitóban, melyet Dante sohasem fejezett be, a köny csupa tudomá-nyosság és dialektika, melyben az allegoria elöli a költészetet. De a filozofia csak a relativ igazságokra (te-remtett dolgok) tanít meg; kell tehát lennie egy isteni tudománynak is, mely az abszolút igazságokra vezet: ez a teologia, vagyis az isten bölcsesége, s ennek jelképe és eszménye Beatrice, akiben Dante a találkozáskor (Divina Commedia) fölismeri régi, örök szerelmét. Az isteni szinjáték allegorikus koncepciója felölei a multat s a jelent; a történelemben s a legenda, a filozofia s a teologia közreműködik, hogy megszülessék ez a roppant költemény, melynek célja az emberiség és különösen Olaszország tökéletesítése vagy megjavítása. Ha Dante volt a középkor utolsó alakja, akkor Petrarcát bátran nevezhetjük a modern korszak előharcosának. Bármily szempontból vizsgáljuk is őt, mindig ugy tünik föl, mint Dante leghatározottabb és legteljesebb elletéte, s hogy ez az ellentét még élesebb legyen, a sorsnak kedve telt abban, hogy minél több érintkezési pontot hozzon létre a kettő között, sőt az irodalomjban is, az olasz költészet hanyatlását mindig a petrarkizmus tulnyomósága jellemzi: míg az irodalom mindannyiszor hatalmasan föllendül, valahányszor a nemzet visszatér Dante tanulmányozásához. Petrarca s az O. örök dicsősége a Canzoniere, a szerelemtől ihletett géniusz legtökéletesebb nyilatkozása. Boccaccio János, bár benső barátja volt Petrarcának, ettől mégis sok tekintetben különbözik; Petrarca búskomorsága, mely néhol a miszticizmusra hajlik, Boccacciónál a cidámságnak s az élvezetek fékezetlen vágyának ad helyet; s míg az első udvarok kegyeltje és mindig a főranguak társaságát keresi, addig Boccaccio a pajkos társaságok és a dévaj tréfák barátja: ezért, ha a két költőt egymás mellé állítjuk, tiszte és teljes képet nyerjük az akkori olasz társadalom minden rétegének. A klasszicizmus hajhászása tagadhatatlanul ártott Boccaccio kisebb műveiben (Filostrato, Teseide, Ameto, Ninfale Fiesolano stb), melyekben az ókori mitologiát gyakran csodálatosan összekeverte a modern vallási fogalmakkal, valódi lovagregény a hosszu Filcopo, míg Fiammetta c.művében Boccaccio saját szerelmét irja le maria d' Aquinóhoz, aki állítólag Róbert nápolyi király törvénytelen leánya volt. Fő műve azonban a Decamerona, vagyis száz novella gyüjeménye, mely az akkori olasz élet tökéletes élénken kiszinezett képét tárja elénk. A történetirásnak szükségképen szintén kezdetét kellett vennie e mozgalmas korban, midőn a forradalmak és a harcok egymást követték. Mellőzve számos krónikát, melyekről kisült, hogy későbbi hami-sítványok, első sorban említjük Dino Compagni krónikáját, mely az 1280-1312 közé eső eseményekről szá-mol be. Legrokonszenvesebb alak Giovanni Villani, kinek istorie fiorentine c.naplójában számos mellékes és inkább a mindennapi életre vonatkozó, de éppen ezért reánk fontos és érdekes adatot találunk; krónikáját, melyet egész addig az évig vezetett (1348), midőn a pestis elragadta, testvére Matteo villani folytatta tovább. Ennek halála után pedig fia, Filippo villani folytatta még egy ideig a krónikát, de aztán, a klasszicizmusnak hódolva, latin nyelven irta meg a firenezei hires férfiak életrajzát, mely az olasz irodalomtörténet legelső kisérletének tekinthető. 3. A tudósok és a humanisták. A hatalmas szellemi áramlat, mely már a triumvirátus korában megin-dult, végre a XV.sz.-ban teljesen kifejlődött, s fő mozgatója nem volt egyéb, mint Róma soha el nem enyésző varázsa, mely most a klsszicizmus viruló ágát oltotta be az O.megizmosodott törzsökébe. Konstantinápoly eleste Olaszországba terelte a bizánci tudósok zömét, s ezeknek köszönhető a számos tudományos akadémia keletkezése. Köztük nevezetes volt a római, melyet Giulio Pomponio Leto alapított, s melynek Platina, az első száz pápa életrajzának hires megirója, szintén tagja volt; a nápolyi akadémiának feje Antonio Beccadelli, melléknevén il Panormita, volt, de hiressé Lorenzo valla (Eleganze) és Pontano művei tették. Több humanista tudós önállóan munkálkodott, ilyen volt: Giannozzo Manetti, ki egészen könyvei közé temetkezett, s folyton görög és héber tanulmányaival, meg Aristotelesszel foglalkozott, Palla Strozzi Platont meg Plutarchost szerezte meg Görögországból, Poggio Bracciolini egy konstanzi kolostor lomtárában megtalálta Cicero beszédeit; Giovanni Aurispa néhány száz kézirattal tért vissza Velencébe. Leghiresebb volt firenze akadémiája, melyet Medici Cosimo alapított; a Neo-platonica melléknév, amint ismerték, kijelöli az irányt is, melyben haladott, s fő érdeme, hogy összeegyeztette a klasszicizmust a modern törekvésekkel, meg hogy tajai a szabad kritika és vizsgálüdás előharcosai voltak. Velük szemben Pomponazzi a stagirita bölcsészetét s az ennek rendszerén nyugvó dogmákat védelmezte, de siker nélkül. A firenzei humanisták olasz nyelven irtak; Vespasiano da Bisticci műve (Vita di unomini illustri) történelmi szempontból, meg stilusa miatt is nevezetes; Andrea da Barberino (Reali di Francia) és Lionardo Bruni (Vita di Dante) szintén köznyelven irtak. De a nép nyelve leghatlamasabban, mintegy pihent erővel támadt föl Medici Lőrinc uralkodása idejében; e kor a XV.sz.második felére esik, amikor már az emberi művelődés tényezői is a tudományok mellé sorakoztak, s a velök foglalkozók a humansiták nevén lettek ismeretesek. A firenzei költői udvar kiváló tagja Angelo Poliziano, költő és tudós volt, kinek Orfeusa a Mussati kisérletét messze fölülmulja, mert benne modern felfogás és drámai erő nyilatkozik. Poliziano még Medici Lőrincnél is nagyobb művészettel tudta egyesíteni az ókori és modern, a népies és a klasszikus stilust. Lorenzo de" Medici udvarában volt a két Pulci is, akik közül Luigi az utat egyengette Boiardo előtt megirván Morgante Maggiore c.romantikus eposztá; fő érdeme az, hogy művészi magaslatra emelte e műfajt, s a komolyt a tréfával vegyítve, eltalálta kora ízlését és hangulatát. Komolyabb szándékkal irta Matteo Bojardo, Scandiano grófja, Orlando innamoratáját, mely mintául szolgált Ariostóónak, csakhogy nem fejezhette be, nem közönséges tehetségü és képzeletü költő volt, különösen a komikum iránt van érzéke. A költészetnek egy új neme, a pásztorversek, szintén e korban jöttek divatba, a nápolyi Jacopo Sannazzaro Arcadiája tiz eklogát tartalmaz, de gyönyörü verselése alig feledteti az eszmei tartalom fogyatékosságát. Messze fölötte áll Medici Lőrinc (Nencia da Berberino), aki egészen beleélte magát az idillikus hangulatba és stanzáiba sok közvetlenséget tudott önteni. A lirai költészet ellenben jelentéktelen volt; helyette a farsangi énekek (Canti carnascialeschi) keletkeztek, melyeket álarcos menetek kiséretében a társadalom különböző osztályai (lovagok, kézmüvesek, katonák stb.) karban énekeltek. Egynéhányat maga Medici Lőrinc irt s ezek nagyon szépek; leghiresebb a Bacco e Ariadne címü. A firenzei akadémia legkiválóbb tudósai közt első hely illeti meg Pico della Mirandola herceget, aki az emberi tudás minden ágában nyomot hagyott maga után. Méltó társa volt Marsilio Ficino, a hires olasz humanista, aki tanítványát, Valori Fülöpöt küldte Budára (1489), hogy Mátyás királyt, kivánsága szerint, az akkor divatossá lett platoni filozofiába bevezesse. Két univerzális lángész, Leonardo da Vinci és Leon Battista Alberti emelte a renaissance korrának hirét és fényességét. E tudósok munkássága és új iránya természetesen nem maradhatott visszahatás nélkül. De a fanatikus Fra Girolamo Savonarola, ki először tűzte ki a konzervativ dogmatika zászlóját a neoplatonizmus ellen, nem ebbe a századba való alak, hanem a keresztes hadak idejéből fenmaradt rajongó szerzetes. 4. Az irodalom aranykora. Az XVI.sz.-nak, melyet máskép a cinquecento néven ismernek, legkülönö-sebb jelensége az az ellentét, mely a politikai sülyedés és az irodalmi felvirágzás közt nyilatkozik. Machiavelli (l. o.) Miklós Dante után a legnagyobb gondolkodó fő és lángelme, mellyel az O.dicsekedhetik. Bár csaknem egész életét a politikának és tanulmányainak szentelte, azért soha sem szünt meg költő és idealista lenni; a Belfegor novella és a szabados Farsangi énekek első helyet biztosítnának neki a szatirikus és humoros költők sorában is, Mandragora c.vígjátéka pedig valósággal modern jellemvígjáték, melynek alakjait a költő páratlan művészettel domborította ki. Istorie Fiorentine c.munkája átmenet a pusztán elbeszélő krónikától a filozofiai alapon nyugvó oknyomó történetiráshoz. Két munkájában (Il Principe, és Discorsi sulla Prima deca di T. Livio) a politikai tudománnyal foglalkozik. Mialatt Firenze a pártos csaták tüzében kimerülve vonaglott, Olaszország többi része Kitörő kedvvel mulatott saját végpusztulásán. E nagyobb részt Ariosto (l. o.) Lajos képviselte, aki bár kor-társa és közeli szomszédja Machiavellinek, mégsem áll semmiféle szellemi összhangban a híres kancellárral. Romantikus eposzában (Orlando Furioso) egészen fantasztikus világot teremt hőseinek. Szatiráit, összesen hetet, melyeket Horatiuséihoz lehet hasonlítani, barátaihoz vagy rokonaihoz intézte; ezekben nyilatkozik nemes jellemének emésztő keserűsége és fájdalmának nem palástolt szégyene, kora aljasságai miatt. Vígjá-tékaiban visszatért a görög és latin remekírókhoz, a nélkül, hogy ezért eredetiségét és költői önállóságát föl-áldozta volna; e téren is messze kivált kortársai közül. Pedig ezek sokan voltak; a nevezetesebbek: Grazzini Ferenc (Il Lasca néven is ismeretes), Giammaria Cecchi, ki a firenzei nép nyelvén írt, Firenzuola és Varchi, meg a gyalázatos Aretino, századának, mely oly sok kitüntetéssel halmozta el, valóságos megmételyezője. A kisebb és lényegtelen eltéréseket leszámítva, e vígjátékirók mind a Plautus idejebeli alakokat és jellemeket elevenítik föl, a modern élet és társadalom mellőzésével; a bonyodalom és a párbeszédek mindig sikamlósak: sőt az az alapeszme is, mely rendesen különvált a megelőző középkor számot nem tevő drámairodalmától, ugy fordultak a komikus költők Plautus felő, ugy fordultak a tragikus költők Seneca felé, s minthogy a mintakép tökéletlenebb volt, az utánzatok is silányabbak lettek. Gian Giorgio Trissino (Sofonisbe), Alamanni (Antigone), Rucellai (Oreste és Rosmunda) gyenge kisérletei csak a szerzők tehetetlenségét és a szolgai utánzások meddő voltát igazolták. Sperone Speroni és Cinzio Giraldi a tárgy borzalmasságában keresik a megrázó hatás titkát s ennek kedvéért elhanyagolják a lélektani alapon nyugvó egységes szerkezetet. Hasonló folgyatkozásban leledzett eszmei tartalom tekintetében a lirai költészet is, míg a külalakot, a költői műfajt bámulatos művészi tökélyre emelték. Az eredetiség teljesen hiányzott e kor lirai költőiből, akik gyönyörű nyelven és művészi versekben utánozták Petrarcát. Ilyenek voltak Bembo kardinális, Guidiccione, aki legszebb szonettjeiben szülővárosa szomoru sorsát siratja; Francesco Molza, aki tudós filologus is volt; Gio-vanni della Casa, kit elegáns stilusa s merész hasonlatai miatt szerettek. Dicséretes kivétel a Colonna Vittoria körül csoportosult kis költői kör; ColonnaVittoriát (Michelangelo kedvese volt), ki a költészetben is nő maradt, lángoló szerelme ihleti; Gaspara Stampa szintén gyönge nő volt, kit fájdalmai és csalódásai tettek költővé; Michelangelo szonettjein, bár Petrarca követője volt, meglátszik rendkuvüli és eredeti géniusza. Kiváló figyelmet érdemel Berni Ferenc, a nyelvezetben az új olasz nyelvnek kitünő mestere. 5. A jezsuiták és a spanyol befolyás kora. Ha a szabadság elveszett, az iróknak vagy azt kell mondaniok, amit a zsarnok akar és parancsol, vagy pedig titokban gyötrődniök és hallgatniok kell. Ez utób-biak, minthogy a rabszolgai kor keretébe nem illettek, s minthogy e szabadságot már másutt, mint saját gon-dolataik szentélyében nem találták föl, elszigetelték magukat a világ zajától. Köztük legkimagaslóbb alak Guicciardini Ferenc, aki arcetói magányában irta meg Olaszország történeteit, felölelvén munkájában az események ama nagy tömegét, melyeknek szemtanuja, sőt bűnrészese is volt, s amelyek a VIII. Károly had-járata és Cosimo de' Medici trónjának biztosítása közé eső korszakban folytak le. Még két hisztorikus irta meg, teljesen függetlenül és minden hizelgéstől menten, az e korbeli Firenze történeteit, melyben az emléke-zetes ostrom eseményeit adják elő: Nardi Jakab és Segni Bernát, akik inkább akartak harcolni az elveszett igaz ügyért, mint osztozni a szégyenteljes győzelem olcsó, dicsőségében. Mellettük a zsarnok Cosimo a történetirók egész seregét maga köré gyüjtötte s megvesztegetve lekiismeretüket, saját dicséretét és magasz-talását iratta be velük a kor meghamisított évkönyveibe. Megemlítjük ezek közt Ammirato Scipiót és Nerli Fülöpöt: mind a kettő hazug hizelkedő és a kortörténelem csalárd meghamisítója; köztük a legkülönösebb alak Varchi Benedek, egy azon közönséges emberek közül, kiknek sikerül környetetükkel elhitetniök, hogy csakugyan nagy férfiak. Firenzén kívűl irt a velencei Paruta Pál, aki fontosabb mint politikus, mert hazájában a kormányformává emelt rémuralom szinte lehetetlenné tette a történetirást; Genovában irtal Foglietta Hubert és Bonfadio Jakab, bizonytalan, ingadozó és készületlen hiszotrikusok, mint kereskedő hazájuk politikája és sorsa általában; Milanóban Corio Bernát sok okmányt kutatott föl, de történetét pongyola felületességgel irta meg. A nápolyi Angelo Costanzo műve (Nápolyi királyság történetei) inkább csak cáfolat a pesarói Collenuccio Történetére; Torzio Camillo ellenben (Főurak összeesküvése) lelkes hazafinak és jó politikusnak mutatkozik. Giambullari Ferenc nagy ambicióval, de kevés sikerrel, világtörténelem irásában fogott; Giovio Pál nagy számu köteteiben példáját adja annak, mily határtalanná fajulhat a hazug hizelkedés. Kiváló munkát irt Vasari György (jeles festők, szobrászok és építészek életrajzai), ki becses adatokkal szolgál a művészet történetéhez, bár maga nem képes önálló, összefüggő művet alkotni. Önéletrajzát hagyta ránk Cellini Benvenuto, e csodálatos művész és iró, ki tökéletesen egyesíti magában mindazon hibákat és erényeket, melyek az akkori művészeket jellemzik; nemcsak a saját élettörténetét és bizarr, csélcsap, heves egyéniségét festi, hanem elmondja ki nem magyarázható ellenmondásokban gazdag korának minden félszegségét is. Körülbelül ekkor, az 1559. évvel, hanyatlásnak indult az olasz irodalom. A spanyol uralom elnyomta és megnyomorította az országot, s a végtelen anyagi elzüllésben kihalt minden magasabb törekvés. A jezsuiták lassankint kezükbe keritették az egész arisztokrata ifjuság nevelését, vagyis más szóval a jövő nemzedék uraivá lettek. Torquato Tasso Magszabadított Jeruzsálemén már megérzik az erőltetettség, Tasso nem uralkodik, mint Ariosto, az ottava rimán, mely néha szűk, néha bő keret gondolataihoz. Az elhibázott, vagy helyesebben: el nem ért cél, melyet eposzában maga elé tüzött, nagyon gyötörhette a szerencsétlen költőt, kinek természettől is búskomor kedélyét még nyomasztóbbá tették szegénysége és hányatott életének fájdalmai. A Tasso után következő nemzedék már hanyatt-homlok a barok ízlésbe rohant, amelyben a sze-gényes tárgyat és kompoziciót a formák ízléstelen tultengése takarta. A spanyol gőg és hóbort klasszikus székhelyén született Marini Ker. János, a secentisták vezére, ki, bár a természet kiváló költői tehetséggel áldotta meg, mégsem birt menekülni kora korrupciójából s az erkölcsi elzüllés örvényéből; Adonisz a nyilt támadás a költészet s a jó ízlés ellen és nyakatekert metaforái, meg kereset szóvirágai a marinizmus (v. secentisták) néven ismert költői irány mintaképei lettek. Nyomába a bolognai Achillini hágott; de ugy ez, mint utánzóinak többi, szolgai csoportja, a tehetség hiánya miatt szinte nevetségessé lesz furcsaságaival. Az irodalmi csömör, melyet a marinisták sallangos stillvirágaikkal és képtelen metaforáikkal fölidéztek, csak-hamar megszülte a reakciót, amely az ellentétek természeténél fogva a másik végletből indult ki.Giovanmaria Creseimbeni és Gianviencenyo Gravina (1690) megalapították az Arcadia akadémiát, melynek tagjai aggodalmas egyszerüségükben egyébről sem irtak, mint a pásztori életről (innen nevök is), a legkeresetlenebb nyelven. Sok haszon ebből sem hárult az irodalomra; mert ha a marinisták bonbasztikusok voltak, az arkadisták laposak lettek; az elsők nagykéü irályát az utóbbiak prózai stilusa helyettesítette. E visszahatás legfelebb csak az utat készíthette elő a javulás felé. Köztük leginkább kiválik Felice Zappi mint szonett-iró; Paolo Rolli kedves dalokat költött és Miltont is lefordította; leghiresebb volt Innocenzo Frugoni, kinek élénk képzelő tehetségét csekély értelmisége és fogyatékos tudása sokszor cserben hagyta. Ma már az arkadisták sok kötetre menő verseit alig olvassák. Ámbár Marinit csak pár rövid év választja el Testi Fulviótól, köztük mégis feneketlen örvény tátong; a nápolyi olasyból lett spanyol tányérnyaló a költők királya és a hercegek kegyence lőn, a ferrarai büszke hazafi pedig szabadságszeretetét életével fizette meg; mert Fulvio Testi erőszakos halállal mult ki, a Montecuccoli ellen intézett ódája miatt. Szabadsáról énekeltek az elnyomás és a szolgaság e szomoru korában a pindaristák is, kiknek feje Chiabrera Gábor volt; mellette különösen kitüntek Filicaja és Guidi, akik nem követték a marinisták félszeg áramlatát, hanem az ó-klasszikus irányt újították föl és különösen Pindaros művészetét utánozták. A marinizmus tultengése szülte a szatirikusoka; köztük első helyen kell megemlékeznünk a toscanai Menziniről és a népolyi Salvator Rosáról. E két költő fölújította az O.-ban a Persius és Juvanalis kegyetlen, ölő szatiráját; Menzini Ars poeticája és Beszédei valódi remekművek, melyeknek egyedüli hibája talán csak az, hogy igen gyakran a személyeskedés és a személyes gyülölet elregadja. Salvator Rosa épp olyan költőnek is, mint amilyen festőnek volt: vagyis mindent sötét szinekkel ir le, és inkább szereti az orkánt, mint a szélcsendet. De legkiválóbb volt köztük Tassoni Sándor, kiben megtaláljuk azt a láncszemet, mely korának irányát és gondolatmenetét a következőével összekapcsolja. Az általános szolgaság közepette Tassoni független és bátor megaviseletet tanus1tott, bár sokan megróják irányát és szabados nyelvezetét; fő műve: La secchia rapita (Az elrablott vödör) heroikomikus eposz, melynek szatirikus iránya és mély gondolatai kiváló teremtő erőről tanuskodnak. És Tassoninak volt annyi bátorsága is, hogy meg merte támadni a rettegett spanyolokat Filippiche c. költemé-nyében, melyben Carlo Emanuele szavójai herceget arra buzdítja, hogy verje ki Olaszországból a haza ellen-ségeit. E költőkhöz számíthatjuk még Redi Ferencet, kinek ditirambja (Il Bacco Toscano) kikerülte a feledés örvényét; nagyobb érdeme azonban, hogy oly remek tudományos prózát irt, mely a Galileiével vetekedik. Azonban az O. e szomoru korszakában is támadt viszhangja a nemzeti géniusznak, mely néhány nagy és független gondolkozó férfiut teremtette. Galilei, Viviani és Torricelli a kisérleti tudományokat művelték, Giordani Bruno és Tomaso Campanella pedig új irányba terelték a filozófiát. Köztük kimagaslik Galileo Galilei gigászi alakja, aki nemcsak mint tudós volt nagy, hanem helyet foglal az O. történetében is. 6. A klasszicizmus túltengése. Már a XVI. sz. utolsó tizedében találkozunk a visszahatás egy jelével az akkor Rómában megalakult Arcadia akadémiában, melynek nyiltan hirdetett célja volt az uralkodó rossz ízlés megjavítása; de az új akadémia iránya már magában hordozta kulturális munkásságának meddőségét, mert tagjai azt hitték, hogy lehetséges a jövőt a mult utánzásával előkészíteni, s e meggyőződésükben az ó-klasszikus költők szolgai utánzóivá szegődtek. De Tassoni Sándor már a megelőző században megnyitotta a kritika munkásságát Észrevételek petrarcáról c. művével, melyben szenvedélyes támadásaival ledöntötte kora költészetének bálványát, s a petrarkistákat a jó ízlés helyes útjára igyekezett terelni. Nyomdokaiban négy kiváló férfiu lépett: Gravina Vince, Muratori Antal, Apostolo Zeno és Maffei Scipio, kiknek rendkivüli érdemeit és üdvös munkásságát nem szokták eléggé méltatni. Gravina Endymionjában a görög szinházat ismerteti s megmutatja az utat a dráma-irodalom felvirágoztatására; költői eszményről irt könyve pedig a legjobb esztetikai művek egyike. Muratori volt kora legnagyobb tudósa; elméjének bámulatos sokoldalusága, párosulva hihetetlen szorgalmával és munkabírásával, képessé tette arra, hogy a legkülönfélébb tudományágakat művelhesse, s minden, amit irt, hatalmas szellemének bélyegét viseli magán. Mint történetiró titáni munkát végzett; a Scripore Rerum italicarum c. gyüjteményhez hasonlóval egy nemzet iro-dalma sem dicsekedhetik; Olaszország évkönyvei c. nagy becsü munkája még ma is a legmegbizhatóbb for-rás. Mint kritikus az Elmélkedések a jó ízlésről s különösen a Tökéletes költészetről c. műveiben ő is meg-támadja a marianistákat és a petrarkistákat, hogy igájuk alól a költészetet felszabadítsa. Apostolo Zeno, míg egyrészről Metastasiónak volt úttörője a melodrámában, addig másrészről az Irók lapjával a kor romlott ízlé-sét ostorozta. Végre Maffei megvédte a szinházat a jezsuiták esetlen támadásaival szemben, közbecsülést szerzett az ókori tragédiának és Alfleri útját egyengette. E négynek méltó társa Cesarotti Menyhért, kinek az antik klasszikusokról irt művei s az Iliász fordítása szép nevet szereztek. Mialatt a költészet mezején az új eszmék gazdag vetése sarjadzott ki, a próza is megnemesült és új célok felé törekedett. A francia enciklopé-disták szelleme sasként repült át az Alpokon, lelkesedésre gyujtva Milanóban a nemzetgazdák nemzedékét, élükön a két Verrivel, Beccariával és Romagnosival; Nápolyban a filozofusokét Filangerivel, Cirillóval és Pagano Mariusszal: akik eszméket vetettek, hogy tettek teremjenek, s akiknek előkészítő munkásságára a koronát a modern O. négy leghatalmasabb szárnyalásu lángelméje tette föl: Metastasio Péter, Goldoni Ká-roly, Parini József és Alfleri Győző. Ezek voltak ama vajudó kor valódi és legnagyobb képviselői, akik többé-kevésbé tudva, vagy öntudatlanul, kivánták és félték a forradalmat, de diadalát azért mégi selőkészitették Olaszországban. Hazafiság és klasszicizmus volt jelszava az új mozgalomnak, melyet Alfleri és Parini indí-tottak. Alfleri az olaszok legjelesebb tragédiairója; lelkesedést a görög és római történetből merített s tragé-diáiban mindenütt az aristatelesi hármas egység klasszikus tanának hódolt, de azért minden művét áthatotta a hazafiság szelleme. Tragédiája nem történelmi, hanem lélektani, vagyis csak az emberi sziv örökké igaz nyilatkozása, ugy a mint azt a költő önmagában megismerte, érezte és tanulmányozta. Parini József már kora ifjuságában verseit és Darisbo Elidonio álnéven jól ismerték az arkadiai poéták. Legbecsesebb munkája A nap (Il Giorno), mely művészetét betetőzi. Ebben ugy tünteti föl magát, int kora egy fiatal főurának komoly tanitóját, aki míg tanítványát oktatja, élénk világításban és maró gúnnyal mutatja be, mennyire léha és hival-kodó volt az akkori főnemesek életmódja. E tanító és feddő költeményével a szatira új nemét teremtette meg, amely teljesen és lényegében különbözött az e nemü műfajoktól, mert ereje az oktató elemen kívűl az irónia volt, melyet addig csak ugy tekintettek, mint egyszeru, pillanatnyi segédeszközt. Nehéz volt a feladat, melynek megoldására Parini vállalkozott; de tehetsége, finom ízlése és kiváló költői érzéke, mit nagyrészt klasszikus tanulmányaiból merített, minden nehézségen diadalmaskodott. 7. A romanticizmus és a forradalmak kora. Az O. utolsó történelmi korszaka, melynek eseményei átnyulnak napjainkba is, két részre osztható: az egyik az 1821-ik év előtti, a másik pedig az ezen időpont utáni korszakot öleli föl. Körülbelül egy-egy emberöltőt foglal magában mindegyik, amelyeknek elseje a francia foglalkástól (1796) a laibachi kongresszusig (1821) terjed, míg a másikban Olaszország, mint ham-vaiból föltámadt fénix, nemzetiségének és politikai egységének tudatára ébred. A forrongó Olaszország lázas köztudata három nagy költő munkásságában jut kifejezése: Monti Vince, Foscolo Hugo és Pindemonte Hyppolit költészetében, akiknek iránya és hatása is különböző votl, jellemük és eszményeik kkülönbözősége szerint. Monti költő volt és csakis költő, egyes egyedül. Neki mindegy volt, akár VI. Piust, akár Napoleont vagy II. Ferencet kellett megénekelnie; a tárgy mellékes volt és mulékony: örök és kizárólagos csak művé-szete; igazságosak tehát csak akkor leszünk iránta, ha elismerjük, hogy a természet bőven megáldotta mint költőt, de ugyanannyit meg is vont tőle mint férfiutól. Ugo Foscolo előtt a szabadság eszménye lebegett, melyért szivesen áldozta volna életét; nagyratörő, lelkes hazafi volt, szenvedélyes férfiu és magas röptű, noha kissé hiperbolisuk költő. Legnevezetesebb műve: Lettere di Jacopo Ortis, mely Goethe Wertherjéne hatása alatt készült, de ettől mégis különbözik politikai iránya, meg azon heves kifakadások miatt, melyekkel a költő a campo-formiói békét megtámadta. Pindemonte Hyppolit kortársa volt Montinak, de inkább vonzódott a nála 25 évvel fiatalabb Foscolóhoz, kihez igaz barátság fűzte. Midőn Foscolo neki ajánlotta Sepolcri c. költeményét, Pindemonte egy hasonlóval felelt, melyben a gondolatok magas szárnyalása és a költő mély érzése gyakran megdübbent. Szatiráiban Horatiust utánozta; finom iróniájában azonban sohasem vegyül keserűség: éppen ugy, mint a szenvedély sem ragadta el soha költői fantáziáját. E három költőnél fiatalabb volt, de sem ezek, sem az utána jövők csoportjában nem sorozható Leopardi Jakab, kinek lantján csak a kínos fájdalom zokogó hangjai csendülnek meg; oly fájdalomé, mleyt csak egyedül ő éneklhetett meg, mert egyedül csak ő volt képes azt átérezni. Mint tudós valóban bámulatra méltó; mint filozofus a leg-kétségbeesettebb szkeptikus, aki már mindent tagad; de mégsem itélhetjük el, mert nagy szivének meg nem érdemelt fájdalma és keserüsége viszi arra, hogy megátkoza a természetet és megtagadja a gondviselést. Költői művészete versenyez a legremekebb görög mesterekével; irányát tekintve, egyedül áll az O.-ban, mint elsőrangu nap, mely fényét és ragyogását nem kölcsön kapta, de örökül nem is hagyta senkire sem. A laibachi kongresszus látszólag eltemette és bilincsbe zárta az olasz szabadság minden reményét; de csak látszólag, mert 1821-48. Minden nemesen érző olasz hazafi, előleges megbeszélés nélkül, egyetlen testületté tömörült és egyetlen célra törekedett: az idegen uralom lerázására. Milanóban Silvio Pellico, Manzoni, Gioberti és Balbo Cézár a szabadulást az isteni gondviseléstől remélik; de ugyanakkor Berchet János a türelmetlenség hangjait hallatá lantján, Porta Károly pedig saját példájával lelkesített; míg Mazzini József, az emberi elme és gondolat e valódi gigásza, nem szünt meg azt hirdetni, hogy akit jobbról arcul ütnek, okosabbat is tehet, mint hogy a bal arcát is oda tartsa az ütés elé. Toscanában három nagy nevü költő fogott össze, hogy Manzoni hatását ellensúlyozzák: Giusti József, aki bár imádja Manzonit, mégis szatiráiban folyton a pápaságot ostorozza; Guerarri Ferenc egész sereg regényével sem birta a Jegyeseket elfeledteti s Niccolini tragédiái eltörpültek az Aldelchi mellett. A nápolyi iskolának is megvannak nagy alakjai, köztük: Rossetti Gábor és Poerio Sándor; de a tőlük eredő mozgalomnak kevés hatása volt Olaszország többi részeire a Bourbonok gyakanvó politikája miatt, mely a királyságot valódi khinai fallal vette körül. Az előbbi kor klasszicizmusával szemben, a forrongó idők hatása alatt a romantikusok iskolája lépett föl, melybe a legjelesebb irók tartoztak. Összetartó lelkük Silvio Pellico volt, ki az 1818. Alapított Conciliatore folyóirat szerkesztője és legkiválóbb munkása lett. De a lapot forradalmi iránya miatt már két év mulva elnyomták és munkatársai, minthogy most már egészen a carbonari-összeesküvés karjaiba vetették magukat, rövid idő mulva majd mindnyájan szomoru fogságra jutottak. Köztük volt Silvio Pellico, aki tiz évig sinylődött Spielbegen és ottani szenvedéseit Le mie prigioni (Fogságom) c. könyvében irta le; keresztényi türelemmel és a szenvedések tüzében megtisztult megadással rajzolta keserü sanyaruságait e bámulatos könyvében, mely méltán feltünést keltett. De sokkal nagyobb hirnévre jutott Alessandro Manzoni, kinek műve (I Promessi sposi) rendkivüli hatást keltett nemcsak azért, mert a regényben rajzolt politikai és társadalmi viszonyok nagyrészt rá illettek az akkori Olaszországra is, mley ennélfogva a történetben saját élete lüktetését érezte, hanem azért is, mert Manzoni megrázó erővel rajzolta a vallás hatalmát és diadalát s a közvélemény figyelmét és reményeit a pápaság felé fordította, mely a középkor intézményei közül egyedül állotta ki a századok viharait. Manzoni követője és benső barátja volt Tommaso Grossi is, kinek legkivált Marco Visconti c. romantikus történeti regénye nevezetes, Giuseppe Mazzini nemcsak Olaszországnak, hanem korának egyik legfanatikusabb agitátora, tollal és szóval izgatott hazája szabadságáért. Miután az ifju Itália (l. o.) elismert feje lett, minden törekvése oda irányult, hogy egyesítve a forradalom és a népszabadság apostolait, segítségükkel egységes és oszthatatlan köztársaságot alapítson egész Európában ez alatt Massimo d'Azeglio, ki piemnti volt, Gino Capponi marquis, ricasoli báró és Giusti szintén mindent elkövettek a liberális szellem fölélesztésére. Giuseppe Giusti költményei a szigaru cenzura miatt kezdetben csak kéziratban keringtek Toscnában és rendkivüli feltünést keltettek a bennük nyilatkozó éles megfigyelés, keserü gúny és talpraesett komikum miatt. Eleinte politikai szatirákat irt, de a nemsokára kitört nagy forradelmi mozgalmakban is mindjárt élénk részt vett, és 1846. Megirta legszebb költményét, a Sant' Ambrogiót. Érzelmeit tolmácsojlja benne egy katonai mise alkalmából, melyet Milano legrégibb templomában (Szt. Ambrus, innen a címe) tartottak. Lángoló hazaszeretete lelkesedve tör ki az ódai szárnyalásu költeményben, de oly békítő egyességre intő módon, hogy bármelyik párt is szivesen magáénak vallhatá ezen érzelmeket. Vele bezárul a forradalom legendaszerü korszaka, mert az olasz egységért küzdő fegyverek felcsendülő zajában, ha nem némult is el végkép, de egy időre mégis elhallgatott a költészet: a tudományok pedig, melyeknek nyugalomra van szükségük, hogy fejlődhessenek, visszahanyatlottak. 8. A forradalom utáni irodalom. Az 1849-ik év, mely oly szép reményekkel kezdődöt, látszólag vég-legesen tönkretette az olasz egységre törekvők erejét; a forradalmakat az abszolutizmus Milanóban, Rómában és Velencében leverte, sőt Piemont is kudarcot vallott Novaránál. Az általános forrongás e korában az irodalom irányairól és fejlődéséről alig lehet szó; a szabadság és az egyseülés eszménye töltötte be minden igaz hazafi lelkét, s mindenki inkább a tettek mezején óhajtott tündökölni, mintsem az irodalmmal foglalko-zott. Azok is, akik költői hivatásukat nem tagadhatták meg (Berchet, Mamiani, Aleardi, Poerio stb.), csak hazafias, sokszor lázító dalokat énekeltek, v. pedig a mult dicső eseményeit zengették. Amint a lombardiai háboru (1859) és Garibaldi ezreinek legendaszerü hadjárata 1861. Meghozta Olaszország királysággá prok-lamálását, s midőn Ausztria Königgratznél megveretvén (1866), a várnégyszögről és Velencéről is lemondott, az egységes királyság eszméje mind jobban közeledett a megvalósuláshoz, s a kedélyek is nyugodtabbá lettek. De a legújabb O. mégis csak akkor lendült föl határozottan, midőn az egész nemzet óhaja teljesült és Viktor Emánuel király a franciák sedani veresége után bevonult Rómába. E ténnyel bevégeztetett Olaszor-szág fölszabadítása (XX. Settembre) s azóta, a legutolső 25 év alatt a nemzet szellemi élete újra megerősö-dött. A költészet, mely a függetlenségi harcok idejében inkább a szabadságról és a hazafias erényekről éne-kelt, lassankint a reflexiók felé hajlott és jobban alanyias lett; többé-kevésbé ünnepelt költők voltak Aleardo Aleardi, Petőfi egyik lelkes bámulója, Giuseppe Revere, Giacomo Zanella, és a mindnyájuknál nagyobb Giosué Carducci, az egyik legnagyobb élő olasz költő, kinek remek prózája is bámulatos. Arturo Graf követte Leopardi irányát, ennek tehetsége nélkül, Gabriele d'Annunzio és Stecchetti (Ollindo Guerrini álneve), tulságba vitték a realizmust, mley csakhamar tulélte magát; Mario Rapisardi talán a legeredetibb és legkivá-lóbb olasz költő, kinek szatirája Juvenalisra, ottávája Ariostóra emlékeztett; Panzacchi, Arnaboldi, Arrigo Boito, Carlo Borghi, Aurelio Costanzo, Guido Mazzoni, Fogazzaro és Giovanni Marradi részing Carducci, részint Fabio Nannarelli iskolájából kerültek ki; ez utóbbi, kivált a formai tökélyen, sokszor utólérhetetlen. A nők közül mindenesetre legteheségesebb Ada Negri, akit élete körülményei és a nyomor iránt fogékony kedélye a szocializmus dicsőítésére vittek; Pierantoni-Mancini, Brunamonti Alinda és Annie vivanti, kt Car-ducci vezetett be, a közvetlenebb lirai műfajokkal próbálkoztak sikerrel. A régebbi költők közül, kik tájszó-lásban irtak, nevezetes a római Gioachino Belli, a milanói Porta, a piemonti Brofferio és a sziciliai Meli; a most élők közül nevesebbek a római Marini és Pascarella, a toscanai Nurisio és Neri Tanfucio (Renato Fucini álneve), aki jeles életképeket és rajzokat is irt. A dráma-irodalom részint a francia szinpadot utánozta, részint hazafias tárgyakat dolgozott föl; újabban meglátszik Sundermann és Ibsen hatása is. A régebb dráma-irók közt említésre méltók a két Marenco, Ventignano herce, Leone Fortis, Gualtieri, a lirikus Gius, Revere és a politikai költő Dall' Ongaro. Legnagyobb sikereket ért el a római Pietro Cossa, ki férfikora delén halt el; mellette kiváltak Torelli, a szenvedélyes Felice Cavallotti, Ferdinando Martini, Gius, Giacosa, Gerol. Rovetta, Marco Praga, Antona-Traversi és V. Carrera. Sikerült vígjátékokat irtak még a Goldonit utánzó Gallina, továbbá Salvestri, Bersezio, Paolo Ferrari (rámákat is), Csatelnuovo, stb. A sziciliai Capuana és a milanói Zamboni népdrámákat irtak. A modern regényirók közt első hely illeti meg Giovanni Vergát, ki a szenvedélyek lélektanából fejleszti regényeit; iránya iskolát alapitott, melynek többé-kevésbé hivei: Luigi Capuana, Gabriele d'Annuzio, Matilde Serao, antonio Fogazzaro, Daniele Cortis és a pongyola Salvatore Farina. Némileg romantikus AntonGiulio Barrili, a tudós Mantegazza, sőt De Amicis is, kinek nevezetes útleirásain kívűl beszélyeit is nagyon olvassák. Castelnuovo, Ciámpoli és Rovetta ügyes elbeszélők, bár sok-szor a valószerüség rovására;ezt mondhatjuk Bersezio, E. A. Buti, s általában a most fejlődő naturalisták műveire is. A nők közül kétségkivül legkiválóbb Matilde Serao, kinek erős, sokszor tulzott szenvedélye gyöngédebb, de gyöngébb is Neera (Zuccari-Radius asszony álneve) műveiben; Cordelia (Trevers-Mosso asszony álneve) inkább ifjusági irataival ért el sikert, Perodi Emma kissé köznapi; igen jó regényeket irtak Sofia Bisi-Albini és Grzia Pierantoni-Mancini. Jeles műfordítók: Andrea Maffei, A. Guerrieri-Gonzaga és Zendrini. Továbbá a még élők: Italo Pizzi, Gnoli, Chiarini (jeles kritikus is), Gorresico és Flecchio, meg a számos Petőfi-fordító közt a két legjelesebb: Teza és Cannizzaro. A természettudományok terén az általáno-san ismert és sok yelvre lefordított Mantegazza, Lombroso, Schiaparelli, Mosso, Lessona, P. Lioy, stb. sze-reztek kiváló érdeeket. Nagy filozofusok: Ardigó, Barzelotti, Ferri, Mariano, Morselli, Tosco; továbbá a már elhunyt Fiorentino, Gabelli, Mamiani, Spaventa, Trezza, stb., akiknek munkásságát Galuppi, Rosmini, Gioberti és G. Ferrari készítették elő. A már meghalt történet irók közt nevesebbek: Carlo Botta, Pietro Colletta, Carutti, Farini, La Farina, Ranalli, Troya, Atto Vanncci, Belviglieri, M. Amari stb.; a még élők közül: P. Villari, G. De Leva, Tommasini, az irodalomtörténetiró Bartoli, az egyháztörténetiró Tosti, A. Fabretti stb.; kritikával foglalkoznak: a nemrég elhunyt R. Bonghi, kor kiváló publicistája, hisztorikusa és politikusa, továbbá D' Ancona, D'Ovidio, A. de Gubernatis, Del Lungo, Mestica, Scartazzini, Monaci, Morandi, Nencioni, Panzacchi, Rajna, Renier, Tabarrini és a már meghatl Camerini, De Sanctis, Settembrini és V. Imbriani. Műtörténettel és műkritikával foglalkoznak: Fumi, Pigorini, Venturi és Cavalcaselle. Jogtu-dósok és közgazdasági irók: Nocito, a három Majorana, Pierantoni, Loria, Cossa, Luzzatti, Sidney Sonnino, Ferrini, Sergi. Lorini stb.; kiváló filologusok: Ascoli, Ramorino, Inama, Novati, Fornaciari. Novelli. Rajna stb. Orosz nyelv és irodalom […] Az orosz irodalom fejlődése voltaképpen csak I. (Nagy) Péter korától kezdődik. Ami azelőtt történt, az leg-inkább az egyházi irók pepecselése volt s az orosz irodalom fejlődésére annyival kevésbé lehetett hatással, mert az ó-szlávot használta, amelyet a nép nem beszélt. Hanem Nagy Pétertől kezdve ugy az irodalomban, mint általában a nyugat-európai civilizációban és műveltségben gyors és egészséges fejlődés indult meg. Vannak ugyan költészeti nyelvemlékek az előbbeni korokból is, minők a hősi dalok, népmondák, nép-dalok és mesék, bylinák, de minthogy ezeket is csak később, Katalin cárnő rendeletére kezdték gyüjteni, ezek irásában már az újabb irodalom érvényesült. Az irástudás mestersége az oroszokhoz a délszlávoktól, különö-sen a Bulgáriában akkor élt szlávoktól ment át a kereszténység felvétele idejében (988), még pedig az egy-házi könyvek, különösen a biblia révén. E könyvek bolgárul voltak irva (azokkal a betükkel, melyeket két szerzetes, Cirill és Methodus már előbb, 855 táján állítottak össze a szláv nyelvhez alkalmazva), de ez nem azt jelenti, hogy azok bolgár nyelven lettek volna irva, csak azt, hogy azoknak a szlávoknak a nyelvén, akik akkor Bulgária területén laktak. Ez a nyelv az u. n. egyházi, mely az ortodoxoknál mai napig is dívik a temp-lomi szolgálatban s melyet az oroszok mai napig is értenek, még a műveletlenek is. Ilyen nyelven irt legrégibb nyelvemlék az Osztromir-féle evangélium, melynek 1056-57-ből származó kézirata annak idejében a novgorodi köztársaság elnöke számára készült. A XI. sz. közepe és a XII. eleje táján élt Nesztor (l. o.), az orosz történetirás atyamestere, kijevi szerzetes, aki Oroszországnak első krónikáját irta meg, sok becses történeti adattal. A XI. sz. végén keletkezett Igornak a polovcok elleni hadjáratáról szóló éneke (Pohod Igor-ja Szjeverszkavo na Polovcev), amelyről azt sejtik, hogy Igor (l. o.) valamelyik kortársa irta. Ebben népköl-tészeti nyomok is vehetők észre és általában sok költőiség van benne. Ebben az időtájban igázták le az oro-szokat a tatárok s az elnyomatás több mint háromszáz évig tartott, melynek megszünte után is csak nagy nehezen birt az ország visszazökkenni a kultura ama kerékvágásába, melyet a bizanci befolyás alatt állott kolostoroknak már sikerült volt megvonni. A régi novgorodi és kijevi idők pedig nem tértek többé vissza. A tatárok zsarnoki uralkodása ott felejtette bélyegét a moszkvai kormányzáson. Nagysokára a XVI. sz.-ban új, jótékony áramlat indult meg a kulturában. IV. Iván (Vasziljevics, 1534-84) iskolákat állított a községekben s német mesterek közvetítésével megalapította az első orosz könyvnyomdát Moszkvában (1564). Az akkori irodalmi képzettségnek egyik nevezetes maradványa a Domosztroj (Háztartás) c. munka, melyet egy Szil-veszter nevü pap állított össze, mely 63 fejezetben istenes, erkölcsi és polgári életszabályokat tartalmaz. Mi-kor Lengyelországból a jezsuiták belopództak délnyugati Oroszországba és magukhoz akarták ragadni az iskolák vezetését, a XVIII. sz.-ban erős ellenségük támadt Mogila Péter (l. o.) archimandritában, aki a már előbb is fennállott kijevi kollegiumot magas szinvonalra emelte (kijevo-mogiljanszkájá kollegíjá) s tudomá-nyos és egyházi műveket, sőt verseket is irogatott. Mikor pedig Kis-Oroszország fővárosával Kijevvel együtt felszabadult a lengyel uralom alól s csatlakozott Nagy-Oroszországhoz, a kijevi tudósok hatása még nagyobb arányokat öltött. Ennek igen jótékony hatása volt az oroszok haladására nézve, mert ezek a tudósok amennyire annyira ismerősök lévén az európai műveltséggel, az ő révükön a különben elzárkózott Oroszor-szágban is hódítani kezdett a nyugat-európai felvilágosultság. A Kijevből Nagy-Oroszországba származott tudósok közül különösebb hatással működtek Tusztanovszkíj Lőrinc, Kopinszkíj Ézsaiás, Polozkíj Simeon (megh. 1682.), Szlavinjeckíj Epifánius, Radjivilovszkíj Antal és Rosztovszkíj Demeter. Ezek készítették elő Oroszországot arra a nagy változásra, ama reformok iránti fogékonyságra, miket Nagy Péter cár országába behozott. A fent említett tudósok, tanárok irodalmi működésének köszönhető, hogy Moszkvában 1679. megalapították a moszkvai szláv-görög-latin akadémiát. Ezek a tudósok és tanintézetek ugyan leginkább egyházi polemiákat és dogmatikus iratokat produkáltak, de közvetve hatással voltak arra is, hogy nem egy-házi férfiak a világi irodalomban is próbálkozzanak s tényleg már Nagy Péter atyja, Mihajlovics Alekszej idejében világias szinművek nyomára lehet akadni. A világi drámairásra természetesen nem az egyházi irók mutattak utat, jóllehet az e korbeli vallásos drámáknak se szeri, se száma, hanem minden valószinüség szerint az a szerencsés véletlen, hogy 1673. egy vállalkozó német szinigazgató Jagan (Jahan) Gottfried Moszkvába vetődött s ott társulatával több előadást tartott. Ennek az ötletéből adta ki a rendeletet Matvejev, hogy jobbágyai közül szedjenek össze 26 személyt s küldjék el azokat «komédiát tanulni» Gottfried magisterhez. XVIII. sz. Mint a társas életben, kormányzásban, ugy az irodalomban is új korszak kezdődik Nagy Péter cár uralkodásával. Az irodalom különösen azért nyert lendületet, mert Péter cár reformjainak behozatalánál mindig igénybe vette az irók támogatását, akik főképen szatirikus irataikkal korholták az ósdikat, közvetve pedig azzal istápolta a nagy nevü cár az irodalmat, hogy iskolákat, akadémiákat alapított s fiatal embereket külföldi felsőbb tanintézeteken taníttatott, akik haza kerülve, irodalmilag és tanári katedrákon terjesztették a nyugateurópai szellemet. Az új korszak egyik legkiválóbb irója a moldvai származásu Kantemir Antiokus herceg (l. o.), aki szatirikus versekben irogatta meg elmélkedéseit. ş még lengyel vagy francia versméreteket használt. Kortársa, Tredjakovszkíj (megh. 1769.) érezte a verselésben a nemzeti forma hiányát s ezen is se-gíteni akart, de Kantemir nem fogadta el ennek elméletét, meglehet azért, mert Tredjakovszkíj az új formát nem tudta költői tartalmu versekkel tetszetőssé tenni. Az orosz verselésben az újabb fordulat csak Lomono-szov (l. o.) fellépésével állott be, aki szintén a Tredjakovszkíj nézetén volt, de az orosz népies formát költői tartalommal is tudta egyesíteni s igy sikerült neki a versirásban az újítást keresztül vinni, megkedveltetni, minek folytán út kell az orosz nemzeti versirás atyamesterének tekinteni, jóllehet ő sokkal inkább tudós, mint költő. Lomonoszov kortársa, Szumarokov Petrovics Sándor (1717-77) francia minták után alexandrinu-sokban irt verses szindarabokat s az ő korában építették az első nyilvános szinházat ugy Szt.-Pétervárott, mint Moszkvában. Ezenkivül egyéb műfajokban is próbálkozott. Tehetségesebb szinműiró volt Knjazsnjín Jakab (1742-91), akinek egy drámját II. Katalin eltiltotta, mert abban azt bizonyította, hogy a novgorodi reszpublikát a moszkvai zsarnokság pusztította el. Igen tehetséges drámairók voltak még Ozrevo Alekszandrovics Iván (1760-1816) és Dmitrijev Ivanovics Iván (1760-1837), mely utóbbi mint szatira- és meseiró is érdemeket szerzett. II. Katalin kora rendkivül kedvező volt az irodalom fejlődésére nézve, mert ő maga személyesen is ér-deklődött az irodalmi dolgok iránt, szeretett irókkal érintkezni, sőt maga is igen ügyesen kezelte az irói tollat (irt p. szindarabokat, novellákat, szellemes szatirikus apróságokat egy hetilap számára, névtelenül polemizálva a korabeli egyik legkiválóbb iróval, Fon-Vizinnel). 1783. egy rendelettel szélesebb körü szabadságot engedett a nyomdászoknak, több szatirikus irányu lapot alapított, a szinészetet bőkezüen pártolta. Az ő korában főképen Novikov Miklós (l. o.) tett sokat az irodalom minden terén, nyomdákat, könyvtárakat, könyv-kereskedéseket szervezett, hirlapokat alapított, s összehozta a tudósok barátságos egyesületét, melynek tagja volt Oroszország minden számottevő irója és tudósa. Az eredmény különösen a könyvárusítás terén aránylag rendkivül nagy volt: a Novikov fáradozásai folytán létrejött husz könyvkereskedés évenkint 200,000 rubel áru könyvet adott el. A szinműirás terén nagy hatással működött Fon-Vizin Denisz (megh. 1792.), aki mes-tere volt a szatirikus vígjátékoknak. De a Katalin-kor legkiválóbb költői tehetsége Derzsavin Romanovics Gábor (1743-1816), aki a cárnőt Felica című ódájában dicsőítette. Leghiresebb ódája Az istenhez címü, amely csaknem minden európai nyelvre le van fordítva, bár inkább szónoki, mintsem költői munka. Kor-szakalkotó Karamzin Mihajlovics Miklós (l. o.) működése. Mig külföldön járt, a Katalin fitogtatott libera-lizmusát váratlanul szigoru reakció váltotta fel; a magánnyomdákat, amelyeket pedig előbb a cárnő maga pártfogolt, bezárták; a külföldi könyvek behozatalát megtiltották s behozták a cenzurát. A Novikov-féle tár-saságot már előbb feloszlatták, magát Novikovot pedig bebörtönözték. Karamzinnak, mihelyt 1790-ben kül-földi útjáról hazatért, első dolga volt kiadni Piszjma Russzkavo Putjescsesztvennika (Egy orosz utazó levelei) címü munkáját, amelyből egészen új, szabad szellem áramlott. Liberális működése ellen Siskovnak, az akadémia elnökének vezérlete alatt egy konzervativ párt szervezkedett s megindult köztük a küzdelem, de minden jóravaló ifju erő Karamzin körül csoportosult. Karamzin honosította meg az érzelmes lirát és a polgári szinjátékot s kikezdte a pszeudo-klasszicizmust két novellájával; ezek: Natalja, bojarszkájá docs (Natália a bojár leány) és Bjednájá Liza (A szegény Liza), melyeket Moszkovszkíj Zsurnal c. hirlapjában közölt. E novellák példátlan nagy hatással voltak az olvasó közönségre. Ugyancsak Karamzin teremtette meg az orosz történetirást, amennyiben ő dolgozta ki először oknyomozó források után Oroszország történetét. A meseirodalom is talált művelőkre; igen sikerült meséket irt a már említett Dimitrijeven kivül a német származásu Hemniczer Iván (1760-1837). Mint költő, magasan kiválik Zsukovszkíj Andrejevics Vaszílj (1783-1852), aki még a Novikov-féle irói körben cseperedett fel, sokat érintkezett Karamzinnal s mint ez a szentimentális költészetet, ugy ő a romanticizmust hozta be az orosz irodalomba; fő érdeme azonban a kü-lönféle idegen költők fordításában állt, mellyel új formákat és mintákat állított az orosz irók elé. Itt kell még felemlíteni a realisztikus lira tehetséges művelőjét, Btjuskovot (17871855) és Krylov Ivánt, a szellemes meseirót (1768-1844) és Gnjedicset (megh. 1833.); ezek ugyan már a XIX. sz. irói közé tartoznak, de mert itt korszakalkotó jelensége van az orosz irodalomnak, helyesebb lesz a következő századot a koszakalkotó Puskinnal kezdeni. XIX. sz. Az orosz irodalomban I. Sándor cár uralkodása alatt egészen olyan jelenséggel találkozunk, mint abban az időben valamennyi európai nemzetnél, t. i. a klasszikus és romantikus iskolák egymás elleni küzdelmével. S megjegyzendő, hogy ez a küzdelem nem folyt csupán esztetikai teoriák körül, hanem a maga körébe vonta az irodalmi erkölcsök, szokások és ideálok átalakítását, az iró jelentőségének újabb felfogását és az irónak a közönséghez való viszonyát. A romanticizmus ideálját az orosz irodalomban Puskin Szergejevics Sándor (l. o.) juttatta diadalra. ş állt először mint költő nemzeti alapra; mindaz a dicsőség, mely őt már életében érte, mindaz a bűvölő hatás, melyet kortársaira gyakorolt, főképen abban gyökeredzett, hogy műveiben hazája és nemzete minden vágyait, reményeit, örömét és bánatát, életmódját és törekvéseit meg-szólaltatta. Már Ryljejev Kondratíj (meghalt 1826-ban) adott hangot az új költői irányban, utána Besztuzsev, Odojevszkíj, Delvig és mások, de a teljes diadalt Puskin vívta ki. Ebben az időtájban kezdtek az oroszok a népköltészettel foglalkozni s az összegyüjtott epikus dalok (Bylina) magukra vonták a nyelvészek és költők figyelmét és e hősi énekek, az eddig figyelemre nem méltatott népies költészet nagy befolyást gyakorolt a műköltészetre, új lelkesedést öntve Puskinba és társaiba. Tulajdonképen ettől az időponttól kezdve érdemli meg az orosz irodalom a nemzeti jelzőt s nyer kulturális, európaias alapszint. Ez új alapon az orosz iroda-lomban két áramlat keletkezett, u. m. a szlavofileké séa nyugatiaskodóké (zapadnjiki), akik természetesen az olvasó közönséget is két táborba osztották. Puskin kortársai, még Lermontov is, többé-kevésbé mind a mes-tert utánzoták, csak az egy Gribojedov volt egészen eredeti.A Gore ot uma vígjátékban erős szatirával van festve az Európából hazatért Csackíj helyzete, aki honfitársai közt európaias gondolkozásával nem tud bol-dogulni s akit előbb veszedelmes újítónak, majd őrültnek kezdenek tartani. A komoly drámában megint csak Puskin tette meg az első nagyobb szabásu kisérletet, a Borisz Godunov címü nemzettörténeti drámával, s miután Miklós cár trónraléptével a már akkor nagy hirnevü költőt az udvarhoz hitták, ott nyert megbizás folytán egy történeti monográfiát is irt Isztorija Pugacsovszkavo Bunta (Pugacsov lázadásának története). Nemsokára ezután, 1837. párbajban esett el. Puskin körül a költők egész serege sorakozott, akik közül kiválóbbak Baratynszkíj (1800-1843), Izakov (1803-46 és Deljvig (1798-1831); ide tartoznak még Venevitunov (megh. 1827.) s a fiatalon meghalt, sze-rencsétlen Poljezsajev (megh. 1838). Ez utóbbi a kétségbeesést szólaltatta meg erőteljes liráján, és méltán, mert az ő időszaka valóban keserves állapot volt. A cenzura példátlan szigorusággal bánt az irókkal, annyira, hogy még a tudományok és társadalmi művelődés is rendőri felügyelet alatt álltak, a tanulók száma meg volt határozva; 300-nál több embert nem vetek be egy-egy egyetemre, a bölcsészetet kirekesztették a studiumok sorából, a történeti könyvekből a francia forradalom leirását kitörölték, a külfölddel való közlekedést minden képzelhető módon nehezítették és az összes nyomtatványokra mintegy szabadalmat adtak két újságírónak, Bulgarinnak és Grecsnek, a Szjevernája Pcselá (Északi méh) szerkesztőinek. Mindezen nehézségek dacára a művelődés nehezen bár, de tovább haladt. Leginkább a külföldön tanult fiatal emberek voltak azok, akik haza térve, tudásukat honfitársaikkal közölgették ugy élő szóval, mint a külföldről becsempészett könyvekkel. Az igy keletkezett kisebb kulturális társaságokból indult ki a már fentebb említett két irányzat, u. m. a szlavofileké és a nyugat-európaiaké. Ezen irányzatok annyiban politikai szinezetüek is voltak, hogy nemcsak a társadalmi, hanem az állami életben is reformokat igyekeztek létre hozni, még pedig a szlavofilek nemzeti alapon, különösen ragaszkodva az egyházi társadalmi hagyományokhoz, az európaiak pedig, akik mindenek előtt szociálpoltikai kérdésekkel foglalkoztak, a nyugat-európai kultúrára támaszkodtak. Az előbbeniekhez tartoztak: a nemeslelkü, de tulságosan ábrándos költő Homjakov (1804-60), akinek említésre méltó drámája az Ál-Demeter, továbbá Akszákov Szergej (1791-1859), aki Családi krónikájában igen von-zóan irja le az orosz élet patriárkális voltát, ennek fiai: Konstantin és Iván, valamint Kirjejevszkíj, az orosz népdalok fáradhatatlan gyüjtője. Az európaiakhoz v. nyugatiak táborához tartoztak: a geniális Hercen Sándor (l. o.), Ogarev (megh. 1877) és főképen a mély elméjü kritikus: Bjelinszkíj (l. o.). Ennek különös adománya volt ahhoz, hogy az irodalmi műveket nemcsak szépészeti tekintetből itélte meg, hanem mindig ösz-szeköttetésbe hozta azokat az élettel, s igy a cenzura dacára művelő hatással volt a társadalomra. Éles felfe-dező képességének is sokat köszönhet azirodalom, igy a hirneves népköltőt, Kuljcovot és az immár európai hiró lirikust, Njekraszovot már kezdő korukban ő buzdította az irásra. Puskinnal csaknem egyenlő magaslaton áll Lermontov Mihály (l. o.), sőt valószinüleg egészen meg is közelíti vala azt, ha egész fiatal korában egy párbaj áldozatául nem esik. Lermontov ugy műveiben, mint tetteiben merő ellenzéket képezett az akkori rendszer s a társaságban uralkodott ideálok ellen s ugyanazért egészen szubjektiv költő, még remek prózában megirt Geroj Nasevo vremenji (Korunk hőse) című regényében is. E regény hősében az elkeseredett, mindennel elégedetlen, vesztébe rohanó Pecsorinban egészben rá lehet ismerni magára a regény szerzőjére. Valamivel később jelent meg Hercen Sándornak Kto vinovat? (Ki a hibás?) c. regénye, melynek hőse Beltvo, aki hasztalanul törekszik valamely magasabb szociál-politikai te-vékenységre, elhagyja hazáját s a külföldön, dacára demokratikus érzületének, nagyúri semmittevésre és kéjelgésre adja magát. Ugyanakkor lépett fel az immár világhirü humorista, Gogolj Miklós (l. o.) elbeszélé-seivel és szindarabjaival s mig az előbb említett költők inkább a felsőbb körök számára, felsőbb körökből vett tárgyu műveket irtak, addig Gogolj behatol a társadalom minden rétegébe s a fonákságokat kiméletlenül ostorozza ragyogó humorával. ş a feje az u. n. Obljicsityeljenája Literaturának (t. i. a felfedező irodalom, mely a társadalom hibáinak felfedezésével foglalkozik). Megemlítendők még a következő költők és irók: Benediktov, Rosztopcsin grófnő, Vjazemszkíj herceg, Szollogub gróf, Druzsinjin Sándor, valamint a históriai regényirók: Szagoszkin, Latecsnjikov és Maszalszkíj. A 40-es évek végén a reakció a nyugateurópai forradalmi mozgalmak következtében még erősebb lett; a cenzura végkép ránehezedett az irodalomra. Ekkor következett be a krimi háboru s annak szerencsételen kimenetele végre új fordulatot adott a közéletnek. Hercen, hogy a tétlenségbe merült társadalmat felrázza, külföldön megindította Kilokol (Harang) c. folyóiratát. A régi rendszer megingott s bekövetkezett a job-bágyság eltörlése és az igazságügyi reform, ezenkivül az ébredésre keltett társadalomban megbolygattak minden szociális és politikai kérdést, aztán szinte lázas sietséggel igyekeztek előre jutni a haladás útján. E mozgalomban természetesen az irodalom vitte a vezérlő szerepet, az jelölte meg az irányokat. E tevékeny-ségben főszerepe jutott Turgenjevnek és Goncsarovnak, akiknek regényeiben oly hiven tükröződnek le az akkori életviszonyok, hogy azoknak rendszeres olvasásából világos képet alkothatunk magunknak az akkori orosz társadalom fejlődéséről. Jellemző az akkori állapotokra nézve, hogy Turgenjen 1848. elkeseredetten költözött ki hazájából. Külföldön kezdte el aztán megirogatni Egy vadász emlékiratai c. apró rajzait, melyek oly roppant hatást gyakoroltak otthon, hogy azok adták meg az első lökést a jobbágyság felszabadítására megindult törekvéseknek. Turgenjev mellett mindjárt Goncsarov (l. o.) tünik ki szintén nagy tehetségével. Goncsarov az ő világnézetével élesen különbözik a 40-es évek valamennyi irójától, de különösen Turgenjevtől; ő benne árnyéka sincs annak a szekptikus felfogásnak, azoknak a filozofiai reflexióknak, amelekkel kortársai az életet és az embereket nézték. Goncsarov mellett kivált még Piszemszkíj Elek (megh. 1881.), kinek Tyszjácsá Dus (Ezer lélek) c. regénye még mai napig is kedvelt olvasmány. A kritikai és pub-licistai irodalomban Bjelinszkíj utódai és követői voltak: Dobroljubov (megh. 1861.), Grigorjev (megh. 1864.), Piszarev (megh. 1868.) s a Szibériában számkivetett Csernysevszkíj Miklós (megh. 1894.), akinek különösen Sto djélatj? (Mit tegyünk) c. regénye keltett nagy szenzációt. Az irányzatos irodalom egyik leg-előkelőbb művelője volt a különben geniális lirikus, Nyekraszov Miklós (l. o.), akinek egész sereg utánzója akadt. Szatirikus liráját s nagyobb költői műveit (minők: Kinek jó élni Oroszországban? a veres orru Fagy) csaknem minden nyelven lehet már olvasni. Hasonló irányu a remek prózairó szatirikus Szaltykov-Scsedrin Mihály (megh. 1894), akinek szatirája főképen a bürokratizmus ellen irányul, tele sziporkázó ötletekkel, eredeti felfogással és találó jellemzéssel. Kiváló kis-orosz lirikusa e kornak Sevcsenko Tarasz (megh. 1861.), aki bánatos liráján az elnyomottak bajait zengte. Csaknem valamennyit felülmulja az eddig említettek között Tolsztoj Njikolajevics Leo (l. o.), aki épp ugy mint Turgenjev, általános európai jelentőségü munkásságot fejt ki. Csakhogy mig Turgenjev nyugatias, libe-rális, némileg vörös szinezetü, mig Goncsarov a szentpétervári nyárspolgársággal és bürokratákkal, az op-portunizmus rajzolásával foglalkozik, addig Tolsztoj szokatlan mélyre hatol az analizisben, szkepticizmusban s ezekkel együtt a radikálizmusban; demokratizmusa, a néppel való rokonszenvezése szinte apostoli. Maga Turgenjev is ritka önzetlenséggel mindnyájuknál nagyobbnak, az orosz irodalom oroszlánjának nevezi Tolsztojt. Minden tulhajtás dacára Tolsztoj eszméinek igen sok hive akadt, s ezek ugyszólván külön szektát alkotnak tolsztojisták elnevezés alatt. (Megjegyzendő, hogy ilyen tolsztojisták szórványosan nálunk Magya-rországon is vannak.) Hatalmas tehetségü regényiró Dosztojevszkij Mihajlovics Tódor (l. o.), aki egész külön helyet foglal el az orosz belletristák közt, először azért, mert a többiek legnagyobbrészt falusi származásuak, a földbirtokos osztályhoz tartozók, Dosztojevszkíj pedig a nagy város ideges fia; másodszor pedig azért, mert mig a többiek legnagyobb része jó módban élt, addig ő az újabb időben keletkezett intellingens proletariátushoz tartozott, s ez élesen megkülönbözteti őt a többiektől irodalmi működésében is. Erős szenvedélyü iró, nagy lélekbuvár, bámulatos megfigyelő képesség, az élet minden oldalának, a társadalom minden rétegének nagy ismerője, patologus és pszihiater minden ízében, amellett lángoló hazafi, aki nemzetének haladását a politika terén is elő akarja mozdítani, ezért tiltott és titkos társaságba lép és e miatt néhány évig a szibériai számkivetés keserü kenyerét eszi. A többi elbeszélők közül felemlítendők még a Kresztovszkíj Vszevolod álnév alatt szerepetl finom szellemü irónő (megh. 1889), ennek leánya Kresztovszkájá Mária, a francia impresszionista iskola nyomdokaiban haladó Boborykin Péter, aki jelenleg a Vjesztnjik Jevropyt látja el minden évben nagyobb regényekkel, Sapir Olga, az igen tehetséges Muravjev (Golicyn herceg) Grigorovics, egyike a legkiválóbb orosz elbeszélőknek, a termékeny Ljeszkov (megh. 1895.), Potjehin Elek, Restnjikov, Meljnikov (megh. 1883.), Danilevszkíj Gergely, aki a történelmi regényekben volt mester (megh. 1890.), a kiváló tehetségü Uszpenszkíj Gljeb, Szaliász gróf, a sokat iró Mescserszkíj herceg, az élénk elbeszélő Njemirovics Dancsenko, a pesszimista Barancevics, akinek Dvé zseny (Két alkony) regényét az orosz akadémia díjával tüntették ki, igen kellemes hangu, vonzó elbeszélő Korolenko Vladjimir, akinek Szljepoj muzykant (Vak zenész) címü nagyobb elbe-szélése majdnem minden európai nyelvre le van fordítva; ilyen Csehov Antal is, akinek apró rajzai és elbe-szélései pezsegnek a szellemtől és kedves humortól; figyelemre méltó tehetségek még: Terpigorev Szergej, Lejkin Miklós (tárcairó), Szalov Iván, Ahsarumov Miklós, Markevics, Golovin Konsztantin, Avenariusz Vaszílj, ez utóbbiaknál sokkal többet igért a korán elhunyt Garsin Vszevolod, akinek három kötetnyi elbe-szélése kivétel nélkül mind mestermű. Szivesen olvasott iró Potapenko Ignác, s az irónők közül Dimitrijeva Valentina és Vinjickájá Alekszandra stb. A lirában Nyekraszov után kiváltak: Majkov Apollon, kiváló for-maérzékkel, melyet epikus és drámai munkáiban is csillogtat; a szerelem és természet dalnoka Fet Atanáz; az ábrándos, csendes liráju Polonszkíj; a mély érzelmü Plescsejev; a dalokban ugy, mint a hősi énekekben kiváló Tolsztoj Elek gróf (megh. 1875.), aki különben a regényirásban is derekasan próbálkozott Knjaz Szerebrannyi címü regényével; továbbá Mej, Tjucsev, a szlavofil Akszakov Iván, újaban Konsztantinovics Konsztantin nagyherceg, a sokat iró Fofanov, a korán elhunyt Nadszon, Goleniscsev Kuruzov gróf, Certeljev, a szatirikus Burenjin, a nők közül pedig a magyar költőket is fordító Csjumina Mihajlova Olga. A drámairodalomban az utóbbi évtizedekben leginkább kitünt Osztrovszkíj, aki nagy sikereket ért el ugy vígjátékaival, mint népies darabjaival és tragédiáival; művei nyolc kötetre terjednek. Érdemeket szerzett a regényiró Piszemszkíj is. Az irányzatos társadalmi drámában tüntette ki magát Szuhovo-Kobylin, továbbá Potjehin Alekszej, Ljov, sőt még Turgenjev is, akinek egy kötetnyi drámai munkái különben inkább csak olvasni valók, a históriai drámában pedig Mej Leo, aztán Tolsztoj Elek gróf (1817-75), akinek Szmertj Ivana Groznavo (Rettenes Iván halála), Carj Fjödor Ivannovics és Carj Borisz című drámai trilogiája mai napig is kedvelt darabja az orosz szinpadoknak. Szép lirai drámákat irt Majkov Apollon is. A legutóbbi időszak leg-kiválóbb drámai terméke Tolsztoj Leónak A sötétség hatalma c. népies tragédiája. Ez egészen naturalisztikus szinezetü alkotás, megkapó jelenetekkel, de kevésbé művészi formában. E darab előadása Oroszországban egy ideig meg volt tiltva. Egy másik drámai munkájában A műveltség gyümölcsei címü vígjátékában Tolsztoj a hipnotizmust mint a művelődés újabb vívmányát gunyolja ki, oldalvágásokat osztogatva a modern haladás egyéb jelenségeinek is. Általában véve az orosz drámairodalom messze mögötte marad az elbeszélő irodalomnak s igy a magasabb szárnyalásra törekvők is, mint Burenjin és Csehov nem birnak nagyobb, szé-lesebb körü hatást elérni. Még csekélyebb sikerüek Markevics, Szuvorin és Krylov Viktor szindarabjai. A fordítási irodalom igen gazdag, mert temérdek a 30-35 ívenkint megjelenő havi folyóirat, amelyeket tán nem nem is birnának az oroszok eredeti kéziratokkal ellátni. Régebben Tredjakovszkíj és Lomonoszov, to-vábbá Iljinszkíj, Popovszkíj, Koszickíj és mások fordították főképen az olasz epikusokat, francia, angol és német dráma- és prózairókat. Az újabb fordítók közt felemlítendők: Gnjedics (Ilias, Lear király), Fet (Hora-tius, Juvenalis, Goethe Faustja), Plescsejev (Lenau, Hebbel, Byron, Alfieri), Miller (Shakspere), Min (Dante), Mihajlov (Heine), Michalovszkíj (Byron), Polovszkíj és Jurjev (Shakspere) és Csjumina Mihajlova Olga, aki fordít francia, angol, olasz és német költőket, sőt legutóbb magyarokat is (Petőfi, Arany, Szabó Endre). A tudományos irodalomban az oroszok leginkább a történelemirás és az etnográfia terén értek el sikereket. Temérdek az évkönyv, krónika, okmánytár, s a közlemények beláthatatlan mennyisége a két nagy történelmi folyóirat vastag, tömött füzeteiben. Az orosz történetirás atyja Nesztor kijevi szerzetes (l. o.). A XI. sz. vé-gén Veszilíj krónikás kiigazítgatta Nesztor krónikáját és belevette délnyugati Oroszország krónikáját is. A XIII-XVII. sz. között több krónika keletkezett, melyeket Nesztor-krónikáknak hivnak, mert ezekbe először veték fel Nesztor annálisait, amelyekhez aztán a krónikások hozzá irták a korukbeli történeteket. Ezek a szerzők mind barátok, akik a tatár hódoltság idejében egyedül ápolták a tudományokat a kolostorokban. A krónikairást Vasziljevics Iván idejében szűk korlátok közé szorították, Mihajlovics Alekszej alatt pedig egé-szen elhallgattak a krónikások. A krónikák helyét a családi kor- és rokonsági ágazatok feltüntetése foglalta el, melyek legnagyobbrészt Vasziljevics Iván korában iródtak (kiadta Müller, Moszkva 1775, 2 köt.). Ide sorozhatók az egyházi atyák és szentek életrajzai is, melyek a XVII. sz.-ban több kiadásban jelentek meg. Első figyelemre méltó kisérlet a történetirás terén Tatiscsevnek Oroszország története (462-ig), mely csak a szerző halála után jelent meg (Moszkva 1764 és 1768), valamint Scserbatov, Oroszország története (1610-ig, Szt.-Pétervár 1770-91, 7 köt.), végül pedig Boltin Ivánnak Megjegyzések Leclercque orosz történetéhez c. munkája (1788). Lomonoszov mint mindennel, ugy történetirással is foglalkozott, megirván hazája történetét 1054-ig. Irodalmi formát azonban csak Karamzin adott a történetirásnak, akinek nagy történeti munkája egész 1612-ig terjed (12 kötet). Karamzinnak ellenfele a szkeptikus iskola feje, Kacsenovszkíj T. M. volt, aki kimondta, hogy Oroszország története egész a XIV. sz.-ig történeti szempontból tekintve, nem hiteles, viszont őt Pogodjin P. M. támadta (megh. 1875.). Karamzint követték: Polevoj, az utóbbi időkben pedig Szlovjev (megh. 1879), akinek Oroszország Történelme egész II. Katalin koráig terjed (29 kötet) és Kosztromarov (megh. 1885.), aki Oroszország történetét életrajzokban irta meg (13 kötet). Megirta még Oroszország történetét Usztrjalov is (megh. 1870.), ezenkivül pedig terjedelmesnek kezdte, de befejezetlenül hagyta Nagy Péter cár életrajzát. Az Orosz élet törtpénete címmel Szabelin próbált széles antropologiai ala-pon kultura-történetet irni; az orosz községek történetét Csicserin próbálta meginri (meghalt 1856.). Az oro-szok eredetének kérdését Ilovojszkíj, Szabelin és Besztusev Rjumin feszegették. Olaszország történetét Kodrjavcev, az európai és lengyel államtörténetet Tracsevszkíj, Popov, Kojalovics, Kis-Oroszországét Kulis, Antonovics, Novickíj és mások irták meg. Bogdanovics az 1812-iki hadjáratról, I. Sándor uralkodásáról és a krimi háboruról irt. Államférfiak életrajzaival foglalkoztak Korf, Kovalevszkíj, Szablockíj, Kopeko stb. A történeti okiratok kutatása nagy lendületet vett különösen a szt.-pétervári történelmi társaság megalakulása óta. A históriai folyóiratokban egy sereg mémoire jelent meg, ilyenek: Dolgorukájá hercegnő, Sahovszkoj, Danilov, Daskova hercegnő, Derzsavin, Khrapovickíj, Balotov és mások emlékiratai. Ezeken kivül le vannak fordítva oroszra a külföldi történetirók is, mint Guizot, Schlosser, Gibbon, Macaulay, Bickle, Grote, Mommsen, Taine stb. A földrajzi és etnográfiai irodalom szépen előre haladt, különösen II. Katalin óta, aki négy nagyobb expe-díciót szervezett, melyeknek tapasztalatait mind megirták többnyire arra alkalmas irók és tudósok. Később-ről, a világ körül tett utazások közül felemlítendő a Kruzensterné, Liszjanszkíjé, Galovnjiné, Bellingshausené, Larazevé, Lütkeé; az expediciók közül a Caricsevé és Vrangelé az északi sark felé, Timkovszkíjé és Kovalevszkíjé Khinába, Muravjevé, Csihacsevé és Kareliné Közhép-Ázsiába, Norové, Moravjevé a Keletre; a legújabb időből Putjatin követségi útja Japánba (1852-55), Vyseszlavcev föld körüli útja (18571860), Maximov utazgatása a Fehér-tengeren és Szibériában, Szemenové Tiansanba és Haykové Persiába stb. A szentpétervári földrajzi társaság expediciói is gazdagították az etnográfiai ismereteket és irodalmat; az orosz táborkartól és a belügyminisztériumtól kiadott etnográfiai és statisztikai művek: Oroszország (1871) és Az orosz birodalom bevándorlói (1861-75) sok tekintetben korszakalkotó munkák. Az etnográfia és statisztika tudományos művelői: Bunjakovszkíj, Bezobrazov, Busen, Hermerzen, Blioh, Njebolsin, Janson, Csubinszkíj stb. A jogtudomány irodalma az oroszoknál csak a XIX. sz.-ban kezdődött s ezen a téren a régi politikai és ál-lami instituciók kutatásával és magyarázásával érdemeket szereztek Kavelin (A jogi élet a régi Oroszország-ban), Leskov, Beljajev, Njevolin, Csicserin, Rjedkin, Njikitszíj, Vladjimirszkíj-Budanov, legújabban Kljucsevszkíj, Gradovszkíj stb. A jelenkor kiválóbb jogászai: Andrejevszkíj Foinjickíj, Lohvickíj, Martensz. Jogtörténelmi munkákat irtak Csicserin, Pobjedonoszcev (A jobbágyság története), Romanovics-Szlavatjinszkíj (Az orosz nemességről), Vasziljcsikov herceg (A földbirtok és földmivelés), Engelhardt (Le-velek a vidékről) és Szkrebickíj (A jobbágyság felszabadításáról). A nemzetgazdaság terén főképen Miljutin (megh. 1855.) és Csernysevszkíj voltak érdemes munkások. A filozofiában főképen a németek nyomain ha-ladnak az orosz irók, ha csak némi eredetiséget nem tulajdonítunk Danileszkíjnek, aki Oroszország és Európa c. nagyobb fogásu munkájában, ugyan inkább történetfilozofiai irányban, a kultura-tipusok teoriájában meglehetős önállóságot tanusít. A görög filozofusokkal először Karpov foglalkozott tüzetesebben (meghalt 1867.); Gogockíj Bölcsészeti Lexikont szerkesztett (1859-61, 2 köt.); a filozofia történetével Katkov, Troickíj, Sztaszjulevics, újabban Szmirnov, Karejev, Szolovjev és mások próbálkoztak. Figyelemre méltók a pszihologiának különösen a neveléstanra vonatkoztatott formájában Usinszkíj és Pirogov iratai, valamint Korf bárónak a népneveléssel foglalkozó munkái. A külföldi kiválóbb filozofusok munkái (Kant, Hegel, Schopenhauer, Fischer, Hartmen, Comte, Taine, Spencer, Lewis stb.) le vannak fordítva oroszra. A teologiai iratok száma is nagy, de az ortodox egyház ósdisága folytán a szabad elmélkedés szinte kizárt lévén, az egész e fajta irodalom nem nagyon épületes. Az orosz egyház történetével foglalkoznak: Golubiszkíj (1880) és Makaríj (Bulgakov) érsek (megh. 1882.), mely utóbbi az ortodox dogmatikus teologia tankönyvét is megirta. Nagy hatással volt az ötvenes években Homjakov költő (megh. 1860) teologiai iratai, aki a romano-germán világgal szemben a görög-szláv világeszme teoriáját állította fel, valamint legújabban Tolsztoj N. Leo gróf morál-filozofiai munkái. A természettudományokat kivált újabb időben nagy szorgalommal ápolják az oroszok. A derekabb természettudósok közül felemlítendők: Turcsanjinov, Maximovics, Bunge stb. bota-nikusok, Pallas, Middendorf, Mecsnjikov zoologusok, Szokolov, Kutorga, Kocsarov, Inosztrancev, Scsurovszkíj, Dokucsajev stb. geologusok és mineralogusok. A matematikában kiválóbbak: Szimonov, Lobacsevszkíj, Osztrogradszkíj, Csebysev és Bunjakovszkíj. A csillagászattal főképen az 1834. Pulkovában alapított csillagászati intézet foglalkozik, amely Struve igazgató vezetése alatt világhirre vergődött. A nyelvtudományban és irodalomtörténetben is nagy a haladás az újabb időkben. A keleti nyelvek isme-retében kitüntek Bicsurin (1772-1844), Szaveljev, Grigorjev, Berezin, Vasziljev, Veljanjinov-Zernov, Rozen báró, Ilminszkíj és Hankavy; a finn-ugor nyelvészetben Sjörgen, Castren, Schiefner, Radlov; a kaukázusi és szibériai népek nyelveit Schmidt, Uszlár, Csubinov és mások kutatták tudományosan; nevezetes nyelvészek még: Vosztokov, a szláv-orosz filologia atyja (megh. 1864.), Pavszkíj, Buszlajev, Gorszkíj, Bodjanszkíj, Lamanszkíj, Grot stb. Régi nyelvemlékeket magyaráztak és adtak ki: Tjihonravov, Pypin és Krsztomarov, népköltési gyüjteményeket, bylinákat, meséket és legendákat Rybnjikov (Dalok, 1861-67; 4 köt.), Hilferding (Bylinák, 1873), Korjejevszkíj (Népdalok, 1860-70), Jakuskin, Bezszonov, Barzov és Szlavjanszkájá-Agrenjevna Krisztoforovna Olga. A szláv mitologiára vonatkozólag kiváló érdeküek Afanazjev kutatásai és népköltési kiadványai. - Kiválóbb irodalomtörténészek Sevyrev (Felolvasások a régi orosz irodalomról 1858-60; 4 köt.), Pypin (A szláv irodalmak története, 1865); Galahov (Az O. története Puskinig, Szent-Pétervár 1880); Karaulov (Adalékok az orosz irdalomtörténethez, Feodozia 1865); Porfirjev (Az O. története Kazan 1877-84); Buszlajev (Az orosz népies irodalom történelmi vázlata, Szent-Pétervár 1860); Pekarszkíj (A tudomány és irodalom Nagy Péter korában; u. o. 1862); Biljanszkíj (Az orosz egyházi irodalom áttekintése, Harjkov 1859), Polevoj (Az orosz irodalom története 862-1852-ig Szent-Pétervár 1872); Szkabicsevszkíj (A legújabb orosz irodalom története, 1848-1890; u. o. 1891). Életrajz-irodalommal foglalkoztak: Gennadíj, Ponomarev, Longinov, Mesov, Karatjegev stb.; ide sorozhatók Majkovnak a XVII. és XVIII. sz.-ból vett irodalmi rajzai, Njeszeljonov (Irodalmi irányzatok II. Katalin korában), Szuhomlinov (Vizsgálódások az orosz irodalom és művelődés körül), Morozov (Az orosz dráma története), Veszelovszkíj (A regény és elbeszélés története), Arszenjev (Kritikai tanulmányok az orosz irodalomról), Müller Oreszt (Az orosz irók Gogolj után). Igen szép és terjedelmes a Puskin-irodalom összefoglalása Mezsovtól (Puskiniana), jeles munka végül Pypintől: A 20-as és 50-es évek közti irodalmi irányzatok jellemzése. A műtörténelem is kezd tért hódítani. Nagy érdekü munka ezen a téren a Tolsztoj J. gróf és Kondakov tanár kezdeményezésére megindult Orosz régiségek és műemlékek c. vállalat, mely nemcsak gondos szerkesztése, hanem pazar kiállítása révén is méltán kelt általános érdeklődést. Ez és hasonló kiadványokon kivül szorgalmasan foglalkoznak az oroszok a művészetekkel és műtörténelemmel a különféle tudományos folyóiratokban is. - V. ö. Isztorija ruszkoj Ljitjeratury v ocserkah i biografijah, szocinjenjije Polevavo (Sznt-Pétervár 1872., Az orosz irodalom története rajzokban és életrajzokban, Polevojtól); Isztorija novjejsej russzkoj Ljitjeratury 1848-90, A. M. Szkabicsevszkavo, u. o. 1891, A legújabb orosz irodalom története 1848-90, Szkabicsevszkíjtől); Courriere, Histoire de la Littérature contemporaine en Russie (Páris 1874); Reinholdt, Geschichte der russischen Litteratur (Lipcse 1885). Kis-orosz nyelv és irodalom. A kis-oroszok (rutének) nyelve igen közeli rokonságban van ugyan a nagy-oroszokéval, mindazáltal külön fejlődött, külön sajátságokkal és külön irodalommal. Egyik jellemző különbség a két nyelv közt az, hogy ahol a nagy-orosz g-t mond, ott a kis-orosz g-t ir ugyan, de h-t ejt, p. glago, ezt a kis-orosz igy ejti: blaho, ezt: bog, igy: boh; továbbá amit a nagy-orosz é-nek, jé-nek ejt, azt a kis-orosz i-nek, ji-nek, pl. ezt: jéhaty a kis-orosz igy ejti: jihati; (amint tehát látható, még a t lágyítását is elkerüli azzal, hogy egy i betüt tesz a nagy-orosz lágy jele helyére). A kis-orosz nyelv több tájszólásra oszlok, amelyeket azonban három fő csoportba lehet szedni; ilyenek: 1. az ukrajnai (déli kis-orosz) csoport, melyhez tartoznak a harjkovi kormányzóság, Poltava, Jeklaterinoszláv, Kijev, Volhinia és Podolia északi részei, Csernigov, Voronezs, Kurszk, Herzon és az Azovi-tenger tájéka; 2. a poljeszjei (északi kis-orosz) csoport, melyhez tartoznak a minszki, grodnói kormányzóságok, Volhinia, Kijev s Csernigov egyes részei; 3. a rutén (vörös-orosz) csoport, melyhez tartoznak Podolia és Volhinia északi részei; a galiciai és magyarországi rutének. Kis-orosz nyelvtan irtak: Pavlovszkíj (Szt.-Pétervár 1878); Oszadka (Grammatika ruskoho jazyka, Lemberg 1876); magyar nyelven Szabó Eumén (Ungvár 1891). A kis-orosz irodalom fejlődése első korszakában egészen parallel haladt a nagy-orosszal (XI-XIV. sz.) s rá is hatással volt a 988 óta terjedni kezdő kereszténységgel a bizánci kultura, következéskép a kis-oroszságnál is az ó-szláv volt a liturgia nyelve. A XI. sz. irodalmi hagyományaiból legnevezetesebb a Pravda russzkája (Orosz igazság, jog), melyet a régi orosz birodalom részeit képező szövetséges szláv államok fejei állítottak össze, s amely polgári és büntető jogszabályokat tartalmazott. A XII. sz.-ból származik a legrégibb orosz krónika Nesztor kijevi szerzetestől; azután az Igor hadjáratáról szóló ének (l. o.). A XIII. sz.-ban a tatárjárás megakadályozta a szellemi fejlődést a jelenlegi déli Oroszországban is, hanem azért ebből a korból is maradt nyelvemlék, a volhinia-holicsi krónika, melyben költői nyelv és szinezés emelik a történelmi tartalmat. új korszak kezdődött a kis-orosz irodalomban déli Oroszországnak Nagy-Oroszországtól történt különválásával. Már a XIV. sz.-ban kezdték a litván fejedelmek meghódítgatni Oroszország délnyugati részeit s később a Jagellók alatt egyesítették a litván fejedelemséget a lengyel királysággal, mely egyesülés három századig tartott. Ez idő alatt azonban a lengyel kultura kerekedett felül a kis-oroszon és ez történt az irodalomban is. Szkoryna Ferenc a Vulgata fordításában a kis-orosz nyelvet használta, keverve a fehér-orosz nyelvjárással s az egyházi ó-szlávval; e fordításból néhány könyvet Prágában (1517-19), néhányat Vilnában (1525-28) nyomatott ki. A nyelvtudományi munkák közül nevezetesebb a Cicaníj-Tusztanovszkíj Lőrinc lexikonja (Vilna 1596), melyben az egyházi szláv nyelvet a kis-orosszal magyarázza. A XVI. sz. irodalmából felemlí-tendő még a Sztatut lytovszkij (Litván statutum), mellyel a lengyel királyok a Litvániával egyesült déli oro-szok számára kiváltságokat biztosítottak, s amely három revizióban (1529, 1566, 1588) egész 1783-ig ér-vényben maradt. Sajnos körülmény volt a XVI. sz.-ban, hogy a népoktatást egészen a papok vették a kezük-be s ezek főképen csak vallásos dolgokkal tartották a népet s igy a tőlük alapított osztrogi, lembergi, vilnai, kijevi, breszti, minszki és más iskoláknak tulajdonképeni művelő hatása nem volt. Nagyobb lendületet csak akkor nyert az iskolai művelődés, mikor a kijevi metropolita, Mogila Péter a kijevi akadémiát megalapította s abba a nyugateurópai műveltséget bevitte. Az e tájban támadt irók közül különösen érdemes munkát végzett Galatovszkíj János, aki nemcsak a katolikusok, hanem minden más vallásfelekezetek ellen erélyesen védelmezte tollával a maga egyházát. Kijevből aztán Szlavyneckíj Epifanius, Rasztovszkíj Demeter és mások átültették a nyugati kulturát Moszkvába is. Ennek folytán nemsokára jelentkezni kezdtek a drámai misz-tériumok, melyeknek igyekeztek az irók bizonyos nemzeti jelleget is adni. Néhány irástudó kozák a kis-orosz hazafiasság ébren tartására történelmi naplót kezdett vezetni, igy egy anonimus, aki magát Szamovidecnek (szemtanunak) nevezi, a Hmeljnjickíj szabadságháboruját irta meg a XVII. sz.-ban.A XVIII. sz. elején ugyancsak két kozák, Hrabjanka Gergely és Velycsko Sámuel ugyancsak azt a hadjáratot irták meg. Mindazáltal a kis-orosz irodalom nehezen birt fejlődésnek indulni, mert a közhasználatra jogosított nyelvek csak az orosz és a legyel voltak s csak ezeken volt szabad a XVIII. sz.-ban irni, a 20 milliónyi kis-orosz nép nyelvét pedig csak a jobbágyságban sinlődők használhatták a beszélgetésben. Ez a helyzet eltartott egészen a XVIII. sz. végéig s csak ekkor, a szlávság általános felocsúdásával és a népi-es irodalom fellendülésével kezdődik új korszak az orosz irodalomra is. Ez a harmadik irodalmi korszak. Kotlarevszkíj Iváné (1769-1830) az érdem, hogy a kellemes csengésü ukrajnai népnyelvet irodalmi nyelvvé avatta; megirta az Aeneis travesztiáját s két drámai életképet: Natalka Pultavka és Moszkal csarivnyk. Mel-lette Kvitka György (álnéven Osznovjanenko, 1778-1843) tizennégy elbeszélésében, melyek közül kiválóan sikerült a Maruszja címü regény, a vidéki életet festi mesteri tollal. Hasonló irányban működött Vovcsok Marko (igazi nevén Markovics Mária), mig a nagy tehetségü s a kis-orosz irók közt legkiválóbb költő, a zsarnokság elkeseredett ellensége, Sevcsenko Tarasz (1814-61), a szabadság, nemzeti nagyság és hazaszeretet nemes eszméit énekelte. sőt több kiváló iró követte, kik közül az első helyeket foglalják el a derék költő és történetiró Kulis (szül. 1819), továbbá a novellák jeles művelői, Levickíj Iván (szül. 1838) és Koniszkíj (szül. 1836.). A szépen megindult irodalmi fejlődést azonban kancsal szemmel nézte az orosz kormány s egy 1876 májusában kelt cári rendelet erőszakosan rátenyerelt, minek folytán a kis-orosz irodalom ápolása Galiciára van korlátozva. Itt ugyanoly szerep jutott Saskevics Marciánnak (1811-43), mint Ukrajnában Kotlarevszkíj Ivánnak. Holovackíjjal és Vahylevics Ivánnal együtt kiadta Budán (1837) a Ruszalka Dnistrovaja c. rutén almanachot, s ebben a népnyelvet irodalmi nyelvvé tette. Saskevics lelkes lirai költeményei sokáig visszhang nélkül maradtak, mignem 1848. a magyar szabadságharc folytán a nemzetiségi eszme fellángolván, a galiciai kis-oroszok is méltányolni kezdték költőjük dalait. Kitüntek még Usztijanovics Miklós (1811-85) mint lirikus, Mohilnickíj Antal (1811-73) mint epikus (Skyt Manjavszkíj) költők. A hazai történetirással foglalkozott Saranevics Izidor, Barvinszkíj A. pedig népszerü történelmi munkákat irt, mig Verohratszkíj történelmi műveken kivül költői és nyelvészeti munkákkal is gazdagította az irodalmat. Partyckíj E. főkép a Zorja (Hajnal) c. irodalmi folyóirat megalapításával szerzett érdemeket (1880-85), különben pedig épp ugy, mint Zelechovszkíj Jenő, lexikonirodalommal is foglalkozott. Ilnickíj Bazil novellákat és népszerü történeti munkákat irt, Usztianovics Kornilo (szül. 1840) pedig szép epikai és drámai költeményeket, mig Ceglinszkíj-Hryhorjevics Gergely vígjátékokat. Sokat tett a népnevelés érdekében az 1868. alapított Proszvita (Felvilágosultság) c. egylet, amelynek vezetője 1877 óta a népies és tudományos iró, Ogonovszkíj. Bukovinában két kis-orosz költő lépett fel: Fedkovics József és Mlaka Danilo (Vorobkevics Izidor). Az első főképen lendületes költeményeivel és eredeti, népies novelláival tüntette ki magát. A gazdag és rokonszenves hangulatu kis-orosz népköltészet mostanában általános figyelem tárgya. Ennek legrégibb termékei az u. n. karácsonyi énekekhez (koladky) tartoznak, melyekben még gyakran felcsillannak a régi pogánykorbeli természetkultusz maradványai. Mitikus tartalmuak a többi közt a tavaszi dalok (hahilky), amelyeket eredetileg a napisten felkelésének ünnepére énekeltek, most pedig Krisztus feltámadását ünneplik velök. Hanem a kis-orosz népköltészet legbájosabb termékei, valóságos gyöngyei a családi és szerelmi dalok. A történelmi énekek (dimy) leginkább a kozákvilág hősi koraiból valók s oly nagy költői beccsel birnak, hogy plasztikus erőre és előadásra nézve csak a szerb hősi dalok hasonlíthatók hozzájuk. Nagy kincse van a kis-orosz irodalomnak a népies mondákban, mesékben, különösen a közmondásokban, melyek szinte duzzadoznak a humortól és találékonyságtól. Nagyobb népköltési gyüjteményeket adtak ki: Vaclav z Oleszka (Lemberg 1833); Golovaczkíj (Moszkva 1878); Antonovics és Dragomanov (Kijev 1874); népmeséket adott ki Rudcsenko (u. o. 1869-70). V. ö. Pypin és Szpaszovics, A szláv irodalmak története (Szt.-Pétervár 1879-1880). Örmény irodalom A legtöbb nép irodalmának, s igy az örménynek is, dalok alkotják az alapját s a Chorenei M. örmény történetiró feljegyzése szerint az u. n. koltáni dalokkal veszi az örmény irodalomtörténet kezdetét. A legelső történetiró Kátinai Már Abasz v. Ibasz, ki az örmények történetét görög jegyekkel irta le Kr. e. a II. sz.-ban. A második történetirő edesszai Lerubnász, kit követett, Ulip, Bardezánes, Arditheosz és a persa születésü Chorhobud. Mindezen irók a pogány korban működtek. A kereszténység első irója Világosító szt. Gergely (örm. Szurp Krikor Luszávarics), ki a Kr. u. IV. sz.-ban irt homiliákat a megtért örmények oktatására. A mű 1737. jelent meg Konstantinápolyban. E korban irtak még: Agathangelosz Világosító szt. Gergely életét (megjelent Konstantinápolyban 1709. és 1824., Velence 1835); Kláig Zenobius püspök, Dáron tartomány történetét (megjelent Konstantinápolyban 1719., Velencében 1832.); Nisibi szt. Jakab, Homiliákat (latin ford. Antonelli bibornoktól Róma 1756, örmény és latin kiadás Velence 1765; tiszta örmény szöveg Kons-tantinápoly 1824); Bizanci Fauszt, ki az örmények történetét ott irta meg, hol Agathangelosz elhagyta s foly-tatta Kr. u. 390-ig (megjelent Konstantinápolyban 1730, Velence 1832., németül Lauertől, Köln 1879). E műveket, legalább örmény nyelven, legkorábban az V. sz.-ban irhatták, miután Mesrop az örmény ábécét (402 körül) megalkotta. Ez alfabet megteremtése után a bibliát Sáhák és Mesrop 412. örményre fordította s ez által az Ö. legszebb emléke jött létre (kritikai kiadás Velence 1805). E két kitünő és nagy érdemü férfiu tanítványai közé tartozik Chorenei Mózes. Mellette az V. sz. történtetirói közül Elizeus és Phárbi Lázár em-lítendők. Ezen időben sok szir és görög iratot világi és egyházi irók fordítottak örmény nyelvre. A legneve-zetesebbek: Eusebius Krónikája (kiadva Auchertől, Velence 1818, 2 köt.; és Petermanntól, Berlin 1866-75); Philon beszédei (Auchertől, u. o. 1822 és 1826); Chrisostomos homiliái (u. o. 1826-62); Efrem Szirosz (u. o. 1836, 4 köt.); Szt. Ignác levelei (Petermanntól, Lipcse 1849). A bölcseleti művek közül Aristoteles munkái-ból le vannak fordítva: a Kategoriák, az Értelmezésről, Kommentár az Analitikához; az álaristotelesi iratok közül a Világról, az Erényről szólók, majd Porphyrios Isagogeja. Mindezen fordításokat és kommentárokat Dávid bölcsésznek (örm. Ánhághth Dávid, a legyőzhetetlen Dávid) tulajdonítják, ki azonban valószinüleg csak a Filozofia meghatározását mint Isagogét fordította (Dávid bölcsész művei, Velence 1833, Conibeare, Anecdota Oxoniensia class., series I. part VI., Oxford 1892). Az egyházi irodalomból Esznig emelendő ki az ő Szekták cáfolatával (Szmirna 1762, Velence 1826; franc. Levaillant de Florival, Páris 1853), mivel e mű fontos tudósításokat foglal magában a manicheusokról. E mű is részben görög forrásokra vezethető vissza, mig részben Epiphaniusnak a szektákról irott művére. (V. ö. Hántesz Amszorea, folyóirat 1892 okt. és nov.) Említendő még Gorion, ki Izsák és Mesrop életrajzát hagyta hátra. Az Ö. a IV. sz.-tól a XII. sz.-ig virágzott; azonban ezen korszakban (az V. sz.-ban) működött irók alapították meg az Ö. fénykorát. A VI. sz.-ban csak II. Mózes naptárjavítása érdemel figyelmet. A VIII. sz.-ban: Mámigoni János, Dáron tartomány történetével (Velence 1832), majd Kerthenavor Tódor és III. Izsák katolikosz (u. o. 1833); továbbá Szebeosz Heraklioszával (Konstantinápoly 1851; orosz és örményül Patkaneán, Pétervár 1862 és 1879) tünt fel. A VIII. sz.-ban Ozniai (örm. Oszdnenzi) János (katolikosz 718-729) szerzője különösen az eutichianusok és paulicianusok elleni röpiratnak (Velence 1833, latinul Auchertől, u. o. 1834); István szüniki érsek, szerzője, majd görögből fordítója több érdemes munkának; Chevond (Leontino) irója az arabok diadalának Örmé-nyországban 661-788. (V. ö. Schahnazareán, Páris 1857; oroszul Patkanean 1862). A IX. sz.-ban IV. János katolikosz az örmények történelmének irója 925-ig (Jeruzsálem 1843, Moszkva 1853; franc. Saint-martin, Páris 1841); Ardzruni Tamás, szerzője az örmény királyság történelmét tárgyaló s 936-ig terjedő nagy műnek (Könstantinápoly 1852, Szt.-Pétervár 1887, franc. ford. Brosset 1874). A X. sz.-ban Nagy Chozrov, Ér-telmezések az örmény breviariumhoz (Konstantinápoly), Vájokori Mezrop, Nagy Nerzesz életrajzának (Ve-lence 1853) és Az örmények és georgiaiak történelmének az Orpeliak alatt címü munkának teologiai műnek szerzője (Velence 1840); Kalankatuenzi Mózes, irója a Kaukázusi albánok történetének (Páris 1860, Moszkva 1860; oroszul 1862. Patkaneántól); Asolik v. Asolnik István, ki az Örmények általános történelmét 1004-ig irta meg (Páris 1859, Szt.-Pétervár 1855; franc. Dulaurier, Páris 1883). A XI. sz.-ban legkiválóbbak: Lásztriverdi Arisztág, szerzője a 989-1071. lefolyt események megirásának (Velence 1844; franc. Proud'homme, Páris 1864); Erez Máté, pap, ki Chrisostomus szt. János és Náziánzi szt. Gergely életrajzát görögből örményre fordította (Velence 1751); Mágisztros Gergely, egyházi költő s Plato több művének for-dítója (u. o. 1877 és 1890). A XII. sz.-ban: Kláji szt. Nerzesz (Snorháli, azaz: Kellemes melléknévvel (1102-73), kitünt mint költő és egyházi iró (művei lat. Velence 1833, 2 kötet; költeményei örm. u. o. 1830; mélta-tását 1. örm. Alisán Leónál, 1873); Urhai Mátyás, a 952-1136-ig terjedő történelem tárgyazója; továbbá Gergely, e néven IV-ik, kit dęchának vagy gyermeknek is neveztek, hat levélnek szerzője (Jeruzsálem 1869; franc. Dulauriertől, Páris 1858); Lámproni Nerzesz (1153-98), kitünő szónok, kinek legremekebb műve zsi-nati beszéde (örményül és olaszul Velence 1812; németül Neumanntól, Lipcse 1834; művei kiadva Velence 1847). A XIII. sz.-ból nevezetesebbek: Mihály (megh. 1200.), ki Ádámtól 1198-ig terjedő történelmet irta (Jeruzsálem 1870 és 1871; franc. Langlois, Velence 1868); Vártán, Nagy melléknévvel, meséknek, egyházi műveknek és a világ teremtésétől 1267-ig terjedő eseményeknek irója (kiadva Emintől Moszkvában 1861 és Velence 1862); Gándzáki Kirágosz 300-1265-ig terjedő történelem irója (v. ö. Oszkán, Moszkva 1858, Ve-lence 1865; franc. Brosset 1870); Máláchiás apát az 1228-72-ig terjedő tatárpusztítás szerzője (Szt.-Pétervár 1870); Váhrám (Rábum névvel is), a Rupenidák történetét irta meg 1280-ig (Páris 1859); Orpeli István, Szünik tartomány történetének s több más munkának irója (v. ö. sahnazeán 1859; oroszul Emintől, MoszkvA 1861; franc. Brosset, Szt.-Pétervár 1864) és Ercingáni János. A XIV. sz.-ból legkiválóbb: Szembát (örm. Szembad), 952-1244-ig terjedő történelmi mű szerzője (V. ö. Oszkán, Moszkva 1856; Sahnazareán, Páris 1859). E században már hanyatlott az irodalom. A XV. sz.-ban: Mezopi Tamásnak Örményországot pusztító Tamerlán történelmével (Páris 1860) vált ki. A XVI. sz.-ban Tokáti Abagár, az örmény nyomdászat alapítója. A XVII. sz.-ban Taurisi Arachiel, 1605-63-ig lefolyt idők irója (Amsterdam 1669, Ecsmiádzin 1884; franciául Brosset 1874). A XVIII. sz.-ban Csámitsián Mihály, több mint 3000 lapból álló s a legrégibb időktől 1784-ig terjedő Örményország történelmi tárgyaló mű irója említendő (Velence 1784-86, a köt., ang. Avdall, Kalkutta 1827., 2 köt.). A XIX. sz.-ból: Insidseán Lukács, Ó-Örményország (Velence 1822); Ókorisme (1835) és a Boszporus leirása c. műveket irta (u. o. 1794; olaszul 1831). A költői termékek közül az egyházi himnuszokon kivül Mágisztrosz Gergely vallásos költeményei (Velence 1868), Kláji szt. Nerzesz, Getádársz Péter katolikus versei (1019-58 franc. Neve, Löwen 1855), ugyszintén Kos Mechitár meséi és Vártán költeményei (örm. és franc. Páris 1825) említendő. Kos Mechitár a meséken kivül az Örmény törvénykönyvet is szerkesztette. (Ecsmiádzin 1880. V. ö. Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes, 5. köt. 52. old. s ez alapon Büntetőjogi elvek a legrégibb népeknél, Gopcsa, dr.-tól, Bu-dapest 1891. Az Ö.-at s nyelvet ma is a velencei Szt.-Lázár-szigeten lakó örmény katolikus szerzetesek, u. n. mechitaristák terjesztik a bécsi, triesti és konstantinápolyi fiókintézeteikkel és a moszkvai Lázárev-féle ör-mény akadémia. Az örmény történelmi munkákat leginkább francia és orosz nyelvekre fordíják. E téren az újabb időben kitünik Langlois, Collection des historiens anciens et modernes de 1'Arménie (Páris 1867-69, 2 köt.). Ugyancsak ő fordította franciára Agathangelosz, Bizanci Fauszt, Klági Zenob, Mámigoni János, majd Gorion, Szt. Nerzesz élete, Chorenei M., Elizeus Phárbi Lázár műveit. Brosset pedig kiadta: a Histoire de la Siounie, par Stéphanuos Orbélian (Szt.-Pétervár 1864); Histoire chronologique par Mekhithar d'Aďrivank (u. o. 1869); Kiracos de Gantzag és Oukhtanes d'Ourha 1870 és Collection d'historiens arméniens (2 köt., u. o. 1874-76) c. munkákat. Orosz nyelven legsikerültebben az örmény műveket Patkaneán ültette át. Az első örmény hirlap 1795. Kalkuttában jelent meg, az ottani örmény kolonia kezdeményezése folytán, de csak két évig jelent meg. 1799. Darekeruthium (Évkönyv) címen a mechitaristák vállalatot indítottak meg, mely 1807-ig fennállott. Öt év mulva Tidág Büzandián (Konstantinápolyi Figyelő) címen több évig szer-kesztettek lapot. 1820-38. nem volt jelentékenyebb örmény hirlap. 1840. Balthazárián Lukács Ararat hajnalát (Ársáluisz Araradján) indította meg. 1843. A velencei mechitaristák a Pázmáveb ma is fennálló örmény folyóiratot alapították, majd Tifliszben és Konstantinápolyban keletkeztek lapok és folyóiratok. Később Pá-risban, Moszkvában, újabban Londonban. Jelenleg 30 örmény lap jelenik meg; a legtöbb természetesen Tö-rökországban. A ma megjelenő örmény lapok sorában legidősebb a szmirnai Ararat. 1795-től napjainkig 150 örmény lap jelent meg. Hazánkban egyetlen örmény-magyar havi folyóirat jelenik meg, a X. évfolyamban, Szongott Kristóf tanár szerkezstésében. Angol irodalom Joggal mondhatta Macaulay, a hires angol történetiró, hogy Angolország minden dicsősége között irodalmi dicsősége a legmaradandóbb és legragyogóbb, annyival inkább, mert nincs más irodalom, mely virágzási korszakainak számára és a legelső rangú tehetségek sokaságára nézve vetélkedhetnék vele. Az angol iroda-lom egyszersmind hű visszatükrözése e nemzet nyelvének, amennyiben, valamint az angol nyelv szókincs-ében, úgy itt is erő és komolyság párosul finomsággal és könnyedséggel. Magától értődik, hogy tulajdonképeni angol irodalomról előbb nem lehetett szó, mig angol nemzet nem volt. Ennélfogva ama régi brit néptörzsek költészete, melyeket a rómaiak és szászok legyőztek, nem tartozhatik e cikk keretébe, épp oly kevéssé, mint a druidák hagyományai, v. a bárdok fantasztikus énekei, s a voltaképeni angol irodalom csak a germánok bevándorlásával veszi kezdetét. Itt mindenekelőtt Angolország szépirodalmával fogunk foglalkozni. I. Ó-angol korszak. (Az V. század közepétől a XI. századig) A rómaiak uralma a brit szigeteken már rég megingott volt és a győzők helyét elfoglalandók, a cimber fél-szigetről jőve, szászok, angolok és jütek özönlötték el az országot, melynek ős lakossága, a kelták, hatalmas ellenállást fejtettek ki az idegen áramlat ellen. Ez a bevándorlás az V. század közepe táján kezdődött és a VI-iknak vége felé a sziget keleti, nagyobbik fele, föl a Firth of Forth-ig már a germánok hatalmában volt, kik honi államszervezetüket, nyelvüket, hitregéjüket híven megőrizték. A kereszténység is hovatovább terjesz-kedni kezdett köztük s nyelvüket már akkor «englisc»-nek nevezték. Mítoszuk bő anyagot szolgáltatott a népköltészet számára. Ide tartoznak különösen a Beowá-ról és Beowulfról szóló legrégibb angol mondák. A Beowulf eposz 700 körül keletkezett. «Walther és Hildegunda» mondája szintén akadt költői feldolgozóra. Mindeme régi népeposzokban a nyelv gazdag sztereotip alakzatokban; a külső versforma az ó-germán allite-ráló hosszú sor. Nemsokára egy külön énekes (scóp) kar képződött, melynek tagjai, mint «az öröm és vigas-ság terjesztői» várról-várra vándoroltak, dalokat énekelve és híreket hordva. E kóbor poéták egyike, Widsith, az angol költészet talán legrégibb fenmaradt nyelvemlékének hőse. Igy lett a költészet népszerü. Csakhamar azonban a régi pogánytárgyu mondák és eposzok közé («Deor keservei» stb.) keresztény fölfogás is kezdett vegyülni (mint a «Tengerész» címü költeményben). Majd már a bibliából is merítgettek egyes költők; így 670 körül a northumbriai Kädmon. Kynewulf pedig virágzásának második korszakában már tisztán a kereszténységet és a szentek életét énekelte meg. Egyházi dalköltészetet is találunk már ez időben. Alfréd király (l. o.) főfeladatául tűzte ki ez új keresztény műveltség népszerüsítését, miután a dánok berohanását győztesen visszaverte volt. Igy Orosius «históriáit» és Beda egyháztörténetét lefordította a nép nyelvére, majd meg Boethius «Consolatio philosophiae» című művét dolgozta át. Ilyen formán a keresztény műveltség a nép körében is egyre jobban terjedt. II. A normann hódítástól Chaucerig. (1066-1400.) A normannok ugyan tiszta germán eredetüek (Nordmannen, észak férfiai), azonban a Szajna partjain való letelepedésük után a francia nyelvet vették föl és a francia költészetet művelték volt. Mint Anglia új meghó-dítói itt is az új nyelvet és az új szellemet terjesztették. Idegen szervezetet erőszakoltak a nép nyelvére, me-lyet ez később csak nagynehezen tudott leküzdeni, és a költészetet is idegen anyaggal és formákkal látták el. A népben ugyan soká ott szunnyadt még a mély gyűlölet a «normann bitorlók» ellen, kik kiméletlen törvé-nyekkel sanyargatták az őslakosságot, és ebben az időben lettek Robin Hood, Robin Goodfellow, King Horn stb. az angol népénekek legkedveltebb alakjai, de azért mégis az uralkodó család, az uralkodó néptörzs poé-zise kerekedett fölül, ez vált irányadóvá. S csakugyan: éppen angol földön támadtak az ó-francia költészet számos elsőrangu képviselői; így mindenekelőtt Thaun Fülöp (műve «Compuz») 1119 körül. Wace többi művei közt «Brut d'Engleterre»-jében az ó-brit királymondákat tárgyalja. Ezzel rálépett a történeti költészet mezejére és nemsokára követői akadtak e téren. Azonban könnyebb költői műfajok is kezdenek szerepelni és hatást gyakorolni. Az udvari körökben élvezettel hallgatták a «jongleur»-ök Lais-jeit, Dits-jait és Fabliaux-it. E mellett Franciaország lantos költészete is hatássál volt a csatornán túl. Maga Oroszlánszivü Rikhárd király is nagy barátságban volt Bertrand de Born francia troubadourral és maga is francia, sőt meglehet, hogy provençal nyelven irta verseit. Mindez nem maradhatott hatás nélkül a nemzeti költészetre sem. Lassu, de határozottan fölismerhető fordulat állt be. Az alliteráció kezdetlegességeit immár a páros rím, majd meg a strófaszerü forma váltotta föl; az ó-szász vitézekről zengő énekeket kiszorítgatták a könyvek novellaszerü elbeszélései. A két egymással küzdő felfogás és előadási mód között középhelyet foglal el Layamon (1180 körül), ki Wace «Brut»-jét ugyanilyen cím alatt újra átdolgozta. Ő az alliterációt a végrím mellett is használja. Sok költő meg francia és anglo-normann regények fordítására és átalakítására adta magát. Ezek közül itt csak «Floriz and Blancheflur»-t és «Sir Tristrem»-et említjük. E költői produkció tárgyai gyakran nemzeti hősök is voltak, mint azelőtt a normannoknál Roland. Igy keletkeztek többek között a következő költemények: «Richard Coeur de Lion», «Guy of Warwick», «King Horn» stb. Mindezek részint páros rímekben, részint strófákban vannak irva. Teljes egy évszázadig volt divatos a poézis e neme. Nemsokára azonban jött a visszahatás, még pedig az egyház részéről, mely a népköltészet ilyen elvilágiasodását nem jó szemmel nézte. Mélyebb erkölcsösségen alapuló művek léptek a tisztán világi epika helyébe. Ellensulyozása akart ez lenni a kissé ledérebb francia iránynak. E cél szolgálatában áll a «Cursor Mundi» nevü költemény is, mely voltakép a Szentirásnak költői feldolgozása, számos legendával átszőve. William de Shoreham költeményei szintén egyházi tanokkal foglalkoznak. Ez a felülkerekedő didaktikai irány arra birta Dan Michels-t, hogy «Ayenbite of inwyt» («A lelkiismeret fulánkja») címü művében szakítson a verses formával, melyet egyébiránt Rolle Rikhárd (megh. 1348) remete is legtöbb munkájában mellőzött. Épp úgy mint ő, Longlande Róbert is az erkölcsösség és lemondás igéit hirdeti. Hosszadalmas allegóriájában («Pierce Plowman»), melyet 1362-ben kezdett, az emberiséget ki akarja vezetni «a tévedések, bűnök s a halál bilincseiből». Halhatatlan névre tett szert e kor egyetlen klasszikusa: Geoffrey Chaucer (1340-1400). Főművében, mely nevét az angol remekirók közé emelte, a «Canterbury tales»-ben, valamint már korábban írt műveiben is még francia hatás és a fabliaux-kra való visszaemlékezés látszik, azonban Olaszországgal (Boccaccio) való érintkezése kiszélesítette látókörét és egészen új anyag földolgozására, új formák alkalmazására vezette. Ezáltal, valamint üde, szép nyelvezetével Chaucer messze fölülmulja összes kortársait, sőt összes utódait is egész Erzsébet királyné koráig és igazolta az angolok itéletét, kik benne látták «az angol nemzeti irodalom hajnalcsillagát». Maga Chaucer egyébiránt részt vett a franciák ellen viselt háboruban. Halála után hazáját belső harcok, forrongások és forradalmak emésztették, A két rózsa háboruja nem kedvezett a múzsáknak; az akkori költők, mint John Gower (Chaucer kortársa), John Lydgate (megh. 1460), Stephen Hawes (megh. 1506) stb. nem voltak képesek az irodalomra termékenyítőbben hatni. Ami azonban ezidőtájt igazán virág-zott, az a ballada volt (északi Angliában és déli Skóciában), mely tárgyait majd az ujabb határvillongásokból majd régibb hősi mondákból (mint Robin Hood) meríti. Nevezetes dolog egyáltalában, hogy a skót múzsa éppen akkor ünnepli legnagyobb diadalait, mikor az angol hallgat. John Barbour (meghalt 1396) Bruce Ró-bert hős király kalandjait zengi élénk és élvezetes eposzában. Őt követte a vak Harry (meghalt 1492 után), ki «Adventures of Sir William Wallace» nevü hőskölteményének szenvedélyes, fantasztikus hangulata által Skótországban nagy népszerüségre tett szert A legkiválóbb költő azonban ezidőtájt William Dunbar (1460-1520), ki az allegorikus formákat mesterileg kezelte és igen hatásos komikumot is tudott verseiben kifejteni. III. A XV. századtól a restaurációig. Az angol nemesség nagyon meggyöngült, sőt majdnem megsemmisült a rózsaháboruk dulásai alatt; ellenben a Tudor-házban erős királyi dinasztia keletkezett, melynek uralkodása alatt gazdag polgári rend virágzott föl. A klasszikus ó-kori emlékek napja ujra felkelt Olaszországban s e távoli szigetország felé is elhintette mele-gítő sugarait. A renaissance éltető fuvallata megtörte ama dermedtséget, mely Chaucer óta Angolországban az irodalmi termékekre ránehezedett; néhány évtizeddel a Tudorok trónralépte után megkezdődött az ango-lok irodalmában az a fényes korszak, mely tetőpontját Erzsébet királynő alatt érte el s e nagy fejedelmi asz-szonyról nyerte nevét is. Már VIII. Henrik «udvari poétája» (azóta lett a «poet laureate» Angolországban állandó udvari «méltóság»-gá) Skelton János (megh. 1529) ki tudott bontakozni az olaszoknak eddig dívott szolgai utánzásából, még inkább azonban Surrey gróf (megh. 1546), ki az «Aeneis» fordításánál először alkalmazta a rímetlen ötlábu jambusi sorokat («blank-verse»). E formát az «Erzsébet-korszak» nagy költői majd mind elfogadták s azóta napjainkig általános érvényre jutott az angoloknál. Mint önálló költő Surrey gróf különösen a rímes szonettet honosította meg földieinél («Songs and Sonnets») s e verseit dallamos lágyság s mély érzelem jellemzik. Kissé mesterkéltebbek Surrey barátjának, Wyatt Tamásnak (1503-42) dalai, szonettjei és epigrammái. Igen érdekes mű e korszakból a «Mirror for magistrates» című. Gyüjteménye ez oly költeményeknek, melyek az angol történet híres de egyszersmind szerencsétlen férfiait éneklik meg. Az eszme Sackville Tamástól (Lord Buckhurst 1527-l608) indult ki. Esztetikai tekintetben azonban a mű nem foglal el kiválóbb helyet. Elérkeztünk a reformáció kezdetének fontos korszakához, mely összeesik az angol dráma ujabb történetének nevezetesebb fázisaival. Mint minden nemzet modern színművészete, úgy az angoloké is egyházi eredetü. Az angol «misztériumok» eredete visszanyúlik a XII. századba. Az akkori színdarabokat «Miracle Plays», Csodajátékok-nak nevezték. Idő haladtával azonban az egyházias-allegóriai elem e szindarabokban mindin-kább enyészik és a tárgyalt cselekvények mind világibb hangulatuakká válnak. Már Skelton «Magnificence»-ében látjuk az allegória gyakori váltakozását csipős megjegyzésekkel és szellemes célzásokkal az akkori idők főbb eseményeire, mig a «Hicke-Scorner» címü úgynevezett Moral Play-ben (Erkölcsös Játék) a XVI. század elejéről az allegorikus elemek végre teljesen háttérbe szorulnak. S most találkozunk az angol irodalomban először protestáns egyházi költőkkel is, kik közül az első említésreméltó Bale protestáns püspök (megh. 1563), több «csodajáték» szerzője, melyek mindannyian főleg a nép fölvilágosítását a pápai visszaélések dolgában és a reformáció tanainak népszerüsítését célozták. Majd maguk a királyság előkelői is kezdtek színésztársulatokat «zsoldjukban» tartani. VII. Henrik királynak két, VIII. Henriknek három zsoldos színészcsapatja volt. Gazdag lordok, sőt nagyobb kolostorok is fogadtak magukhoz hosszabb-rövidebb időre egy-egy színészcsapatot. A voltaképeni angol vigjáték azonban John Heywood (megh. 1565) úgynevezett «Interludes»-aiból keletkezett, melyek a népélet komikus jeleneteit ábrázolták. Ezekben a «közben való játékok»-ban találjuk először az angol clown mindinkább előtérbe lépő szerepét. A legrégibb ismert angol vigjátékok szerzői közt volt Udall Miklós (meghalt 1557). Vagy tiz évvel később hozták színre az első valóságos szomorujátékot a londoni «Temple» épületében. Alighanem két szerző műve volt s eme kettős címet viselte: «Gorboduc» és «Ferrex és Porrex». Azt tartják, hogy az első három fölvonást Norton Tamás (megh. 1584), az utolsó kettőt lord Buckhurst irta. Főleg azért fontos e színmű, minthogy a «blank verse» e műfajban alkalmaztatott az angoloknál először. Ezek voltak azok az alapok, melyeken Erzsébet királynő korának irodalma fölépült. Az olasz befolyás eltar-tott egész Shakespeare-ig és a talján «concetti»-k módjára irt élces és gúnyos költemények általános tetszés-nek örvendtek. Még a királyi udvarnál is előszeretettel kapkodtak az olaszos módu színjátékok és elméncke-dések után. John Lilly «Euphues»-e (1580) szintén ide tartozik. Ehhez járult az olasz pásztorregény mély befolyása. Tasso «Amintá»-ja, Guarini «Pastor Fido»-ja, Montemayor «Dianá»-ja akkoriban elbűvölték egész Európát. Csoda-e tehát, ha Angolország is meghódolt e népszerü bukolikus irány előtt? Igy a «Diana» mintájára irta Sidney (megh. 1586) «Arcadia» címü regényét. Követte őt Spenser (megh. 1599) «Shepherds Calendar» címü művével. Spenser a szonettisták közt is (mint Daniel, Constable, Drayton, Shakespeare) első helyet foglal el. Dicsőségének alapját azonban főleg «The faery queen» címü eposza képezi, mellyel nyelve-zet és külső alak dolgában messze felülmulja kortársait; munkájában ő is gyakran követi Ariosto nyomdokait. Ebben az irányban működött utána egy egész sereg kisebb-nagyobb hírű angol poéta, kik közül itt csak a főbbek nevei említhetők, mint Drayton (megh. 1641), Nash (megh. 1600 körül), a híres Sir Raleigh Walter (megh. 1618), ez utóbbi főleg mint történész és lirikus, továbbá a népies Taylor János (megh. 1654). Idő-közben a drámai termékenység is növekedett. Seneca szomorujátékai megjelentek angol nyelven. Az ó-klasszikusok szellemében irvák Pembroke grófné, Daniel (megh. 1619), továbbá Brandon Sámuel és má-soknak kissé rideg, gyakran szellemtelen színművei. E klasszikus irány azonban nem tudott lábra kapni. 1576-ban keletkezett Londonban az első állandó színház, a «Blackfriars-Theatre». A királynő hathatósan pártfogolta a művészetet és ezért alig van az akkori angol színműirodalomban nevezetesebb költő, ki Erzsé-betnek dics-himnuszokat ne zengett volna. Egyáltalában a drámai irodalomban nagyméretü mozgalom jel-lemzi e nevezetes kort. Maga Lilly egész sorát irta az udvari komédiáknak, melyekben az angol színműirók közt ő élt először a prózai formával. Más költők a népszínmű nemesítésére fordították figyelmöket. Ezek között említendők Peele (megh. 1598 körül), Kyd és mindenekelőtt a tehetséges Greene Róbert (megh. 1592) s a lángeszü, de fiatalon elhunyt Marlowe Kristóf (1562-93). Marlowe különös kedvét lelte borzalmat keltő és szenvedélyes cselekvények földolgozásában. Ezek voltak sok más itt meg nem jelölteken kivül Sha-kespeare nevezetesebb elődei. Shakespeare Vilmos. (1564-1616) eddig minden idők legnagyobb színműirója. (L. Shakespeare.) Kortársai és utódai közt senki, még a legjelesebb sem tudta e világra szóló lángszellemet megközelíteni. Pedig voltak köztük igen kiváló irók. Igy Ben Jonson (1574-1637), fényes tehetségü és eredeti poéta, ki vigjátékaiban gyakran festette földiei erkölcseit, a szellemes irópár Beaumont (1586-1615) és Fletcher (1576-1625), Chapman G. (megh. 1634) és Massinger Fülöp (1584-1640), az akkor élt angol színműiróknak egyik legha-tásosabbja, kinek szellemtől szikrázó vigjátéka «New way to pay old debits» (új mód régi adósságok fizeté-sére) az angol repertoire-nak még ma is egyik legvonzóbb darabja; így Webster János (megh. 1625 körül), Middleton (megh. 1627), a fáradhatatlan Heywood (megh. 1640 körül) és Shirley Jakab (megh. 1666). Er-zsébet királynő irodalmi fénykora, mely összeesik az angol nyilvános élet föllendülésével, a Stuart-ok szomoru uralkodása alatt hamar ért nem éppen dicső véget. A vallási fanatizmus dermesztő fagya csaknem kiirtotta Angolország földjéből a művészetet és költészetet. A puritánok prózai felfogása, gondolkodásuk lapossága nehezedett a nemzet irodalmi életére. Hiába igyekeztek a bátrabb irók azon, hogy ezt az irányt nevetségessé és így tán lehetetlenné tegyék. «A szinházak - irja Macaulay - csakhamar becsukódtak, a színé-szeket megkorbácsolták, a múzsákat száműzték kedvenc honukból.» Lelkes ifjak mint Carew (meghalt 1639-ben), Suckling János (meghalt 1641), kik lovagiasan harcoltak a királyságért és szívhez szólóan énekelték meg a vígságot és lovagiasságot, csatában estek el vagy börtönben sinlődtek. Annyira féltek költészetök meggyőző erejétől a hatalmaskodó és uralkodó pártok. De azért még mindig akadtak bátrak, kik a puritanizmus legrútabb és legnevetségesebb oldalát, az álszenteskedést rettenthetetlenül kiszolgáltatták a köznevetségnek. Legjobban sikerült ez Butler Sámuelnak (meg. 1680), fájdalom, befejezetlenül maradt ko-mikus eposzában, a «Sir Hudibras»-ban. A restauráció jobb költői közé tartoznak még továbbá: Sir John Denham (megh. 1668) és Waller (megh. 1687), habár ez utóbbi, ki udvari poéta volt, mélyebb érzelem nélkül való s nem rendelkezik a régebbi «lovagias» költők fantáziájával és természetességével. Ezzel a «lojális» költészettel szemben «mint egy elszigetelt óriás» ott áll Milton János (1608-1674) halhatatlan alakja. El-évülhetetlen dicsőséget szerzett nevének mindenkorra főművével, a «Paradise Lost» (Elveszett Paradicsom) eposszal, melyet a lánglelkü költő és államférfiu 1655-ben kezdett meg s 1666-ban végzett be. E művében Milton levetette a rím feszes bilincseit. A leirás magasztossága, a képzelő tehetség kiapadhatatlan gazdagsá-ga, a kifejezés ereje tekintetében a világ összes nevezetesebb irodalmi termékei közül csak igen kevés éri utól az ő remekművét. Milton más munkái közt a legnagyobb csodálatot érdemlik a «L'Allegro» és «Il Penseroso», azaz a vidámság és komolyság nagyszerű költői leirása, míg az «Elveszett Paradicsom» folyta-tása, a «Paradise Regained» (Visszanyert Paradicsom), melyet pedig ő maga remekművének mintegy zára-dékául tekintett, hideg szónokiassága miatt éppen a leggyöngébb alkotásának mondható. IV. A restaurációtól a XVIII. század végéig. A királyságnak II. Károllyal való visszaállítása után Angolország összes nyilvános élete egyszerre megvál-tozott. A puritán egyszerüség, mely tulzásaiba is tiszteletet parancsolt, eltünt és helyébe a frivol könnyelmüség, és zabolátlan cinizmus lépett rikító színeivel. A Stuartok politikája Angolországra nézve valóban meggyalázó volt; a protestáns Anglia a katolikus Franciaország szolgájává alacsonyult, ama Franci-aország szolgájává, melynek közmondásossá vált féktelen feslettsége a visszatérő új uralkodókkal bevonult az angol fővárosba is. Ezeknek a közállapotoknak hű tükre az akkori angol irodalom is; francia divatos ru-hában járt a brit múzsa és szemérmetlen, kirívó módon mutogatta magát a nyilvánosság előtt. Ilyen irodalom, mely idegen szellemmel volt szaturálva, természetesen nem hathatott a népre, és népszerüségre az akkori költők soha nem is emelkedtek, bár a nemzet előkelői, az udvar léhaságait utánozva, sorra fitogtatták «franciásságukat». Csak kevés volt ama bölcs szkeptikusok száma, kik, mint Shaftesbury és Bolingbroke, irodalmi műveikben önállóbban mertek gondolkozni. A francia hideg klasszicizmusnak még legtehetségesebb akkori képviselője John Dryden (1631-1700) volt az a költő, kinek kritikája és szigoru itélete a kortársak előtt első tekintély-számba ment. A szinház jobban járt az új politikai alakulásokkal. II. Károly 1660-ban két új színészcsapatnak adott kiváltságot. Azonban az akkori angol színművészetet is francia ledérség, sőt ijesztő erkölcstelenség jellemzi. A mellett annyira el volt fogulva az előkelőbb közönség itélőképességében, hogy a merev francia szabályosságuknál fogva legunalmasabb tragédiákat is megtapsolta, sőt bámulta. Nemsokára azonban a két irány: a nemzeti, ó-angol hagyományokra támaszkodó és a gyakran sekélyes szelle-meskedésében végtelenül egyhangu klasszikus francia irány egymással birokra kelt, mely tusa végre az egészségesebb és természetesebb: a nemzeti irány győzelmével végződött, még pedig teljes győzelmével, habár az új irodalmi irányban egyesítve érvényesültek a másiknak is tagadhatatlan előnyei. Végre Dryden maga is erre az eredményre jutott «Essay on dramatic poesy» címü értekezésével (1667) («Shakespearei szellem francia formában: ez legyen ezentúl az angol dráma főcélja»). De Dryden mint sok másban, ebben is túlzásokra ragadtatta magát úgynevezett « hősies» drámáiban, míg itt is beállt a visszahatás, még pedig egy oly szatira hatalmas csapásai alatt, melynél élesebbet, sujtóbbat keveset látott az irodalmak története. Ez a «The Rehearsal» címü parodisztikus vigjáték volt, melyet a buckinghami herceg (Villiers György) 1671-ben hozatott színre s melyben Dryden mesterkéltségét egy színházi próba (rehearsal) alakjában találón tette ne-vetségessé. A hatás óriási volt és Dryden kénytelen volt ezentul nagyobb természetességre törekedni. Kor-társai közt kiváltak mint szinműirók Lee Nathániel (1657-93) és Otway Tamás (meghalt 1685). A jelzett ledérség különösen a vigjátékban uralkodott, olyannyira, hogy még Voltaire is kifejezést adott e miatt fölhá-borodásának. Ama kor legjelentékenyebb vigjátékirói Wycherley Vilmos (megh. 1715) és Congreve Vilmos (megh. 1729) voltak. De még e különben tehetséges és a cselekvény szövésében tagadhatatlanul ügyes költők műveit sem olvashatni ma benső undorodás nélkül, elszilajosodott, minden szeméremtől ment, sőt er-kölcstipró tartalmuk s tendenciájuk miatt. A többi ez időbeli vigjátékirókat, kik ez utálatos irányban még e kettőn is tul akartak tenni, köztük egy - nő is (Aphra Behn), ezért nem is említjük külön. Végre-valahára a jobb fordulat hajnala kezdett derengeni II. Jakab alatt. Az udvar feslettségét komolyabb törekvések váltották fel, s a nyilvános élet röstelkedve iparkodott a javulás stádiumába jutni. Határozott ja-vulás azonban csak a forradalommal köszöntött be. Orániai Vilmos magánélete kifogástalan volt. A nép-jellem is komolyabb lett. Legkiválóbbak ez átmeneti korszak színműirói közt Farquhar (1678-1707) és sir Vanbrugh (1666-1726). Különösen az előbbinek vigjátékai tünnek ki szerencsés találékonyság, meglepő helyzetkomikum és kellemes, gyakran csípős erejü párbeszéd által. A francia sikamlósság ugyan még őket sem hagyta el teljesen, azonban ez az irány nem lép oly kihivó módon előtérbe náluk, mint a korábbi szomoru időszakban. A kifogástalanul erkölcsös irány ez időtől kezdve napjainkig mind uralkodóbbá lett az angol drámában, mely az utolsó két század alatt nem egyszer a másik szélsőség hibájába esett, a száraz és unalmas, mintegy tanító modorosságba. E moralizáló színműirodalomnak akkori legjelesebb terméke Addison (1672-1719) «Cato» cimü szomorujátéka. Macaulay azt mondja róla, hogy: «Cerneille és Racine mesterművei mellé méltán sorolható», de ezt a túlzott dicséretet korántsem érdemli meg. Steele Rikhárd (1671-1729) színműveiben föladatául tűzte ki, hogy az angol színen eddig összegyült szennyet, első sorban. az erkölcstelenséget elseperje. Aránylag a legüdébb vigjátékirói tehetsége e korszaknak azonban egy irónő e sajátságos francia névvel: Centlivre Zsuzsánna (megh. 1723), ki mint igaz vidámlelkületü iró, csak ritkán esik a moralizálás közönyösítő hangulatába. Az eposzokban e lassu visszatérést a tisztességesebb irány felé Pope Sándor (1688-1744) kezdte meg. Főműve a «The Rape of the Lock» (a hajfürt elrablása), melyben finom, tisztult ízlése és művészi előadása örvendetesen jut érvényre. E termékeny poéta nagy népszerüségre tett szert, habár ereje inkább a gondos, választékos nyelvben, a finom előadásban s a világosságban nyilvánult, mint a gondolatok magasztosságában, az igaz költői hangulatban és a képzelet termékenységében. Ezért is nevezték gyakran az «ész költőjének» ( « Poet of the Reason» ). Versei simák és jó hangzásuak és ez akkor az angoloknak rendkivül imponált. «Essay on man» című «erkölcs-költeménye» világhírre tett szert és régibb magyar költőink közül is többen ültették át nyelvünkre. Az akkori idők angol poétái közt a legne-vezetesebbek még: Prior Mátyás ( 1664-1721) élces, kedves dalai miatt, továbbá Gay János (1688-1732), a kitünő meseköltő, és a balladairó Tickell Tamás (megh. 1740). Fontos tényezőként, lép föl e korban, habár csak a tudományos irodalomban, a természettudományi ismere-tek haladása és megkedveltetése is. A nagy Newton nyitja meg ezt a korszakot. A tudományszeretet belopó-dzott az előkelő szalonokba is, és a Dryden-féle merev irodalmi orákulumok helyébe bizonyos szellemes csevegés lépett a főuri világban, melynek díszei Angolország legmagasabb állásu hölgyei voltak. A tudomá-nyok és ismeretek kezdtek nem egyesek, hanem sokkal tágabb körök, sőt a tömeg közös kincsévé válni, és ennen az iránynak az akkor keletkező első heti folyóiratok voltak a legbefolyásosabb úttörői. Első ezek kö-zött Steele Rikhárd (meghalt 1729.) «The Tatler»-je volt (alapíttatott 1709). E heti lap a legkülönfélébb dol-gokról hozott tudósításokat és politikát, irodalmat, színügyet, társadalmi mozgalmakat egyaránt felölelt. Számos nagynevü munkatársai közt a már említett Addison magaslik ki leginkább, ki valóban elévülhetetlen becsü dolgozatokkal gazdagította az új közlönyt. Még nevezetesebb lett az 1711-ben megindított «Spectator». Ennek is Addison volt a lelke. Jellemző e kitünő és magvas folyóirat értékességére nézve, hogy cikkei még ma is, majdnem kétszáz évvel megindulása után nemcsak kiállják a legszigorubb kritikát, hanem sok tekintetben még a mai kornak is mintául szolgálhatnak. Egész sereg más, szintén derekasan szerkesztett irodalmi folyóiratnak köszönheti első sorban az angol nemzet művészi izlésének üdvös átalakulását, sőt egész mai erkölcsi fölfogását és annyira irigyelt politikai érettségét. Nem tulzás e szerint, ha Drake Nátán, e korszakot alkotó folyóiratok történetének jeles szerzője, Addisont és Steele-t nemcsak nemzete, hanem «az egész emberiség legnagyobb jótevőinek» nevezi. Hasonló értelemben, habár más-más eszközökkel hatott akkoriban még több nagy tehetséggel megáldott angol iró. Köztük Swift, a kitünő szatirikus (1667-1745), kinek fordításával annyi magyar iró is foglalkozott. Ellenállhatatlan gúnyjával különösen a fölvilágosodásnak volt népe között bátor előharcosa. «The tale of a tub» (egy hordó meséje) címü szatirájában például az egyház kinövéseit teszi a leghevesebb támadásoknak tárgyává. Még híresebb «Gulliver's travels» címü szatirája, melyben mesteri módon, itt-ott keserüséggel az emberi nem általános hibáit teszi nevetségesekké. Világhírü lett továbbá Defoe Dániel (1661-1731), ki «Ro-binson»-jában («Life and surprising adventures of Robinson Crusoe») halhatatlan művet teremtett és egy egész új irányt honosított meg, az utazási regényt. A regény és novella is számos derék művelőre talált im-már. Tudvalevő, hogy ebben a tekintetben a mi századunkban az angol irodalom lett az irányadó. Különösen említendők Johnson Sámuel (1709-1784) és Richardson (1689-1761). A XVIII. század közepe táján fejlődött az angol regény legrohamosabban, habár a moralizáló irány még akkor is túlságosan uralkodott benne. Azonban az élet hű leirása, az emberi szenvedélyek erőteljes és igaz festése, már az akkori angol regényeket és elbeszéléseket is előnyösen jellemzik. Legkiválóbb regény ebben az időben Richardson «Clarissa»-ja. Művei általában nagy feltünést keltettek hazájában és azon kivül. Ellen-téte a regényirodalomban Fielding Henrik (1707-1754), ki Richardson idealizáló irányát ügyesen és finoman szatirizálta, regényeiben («Joseph Andrews», «Tom Jones» stb.) azonban az egészséges komikum oly erővel lép föl, előadása annyira élethű és leirásai oly érdekfeszítők, hogy Fielding messze időkre biztosította hírne-vét a regényirodalomban. Kissé nyersebb, majdnem drasztikus modor jellemzi Smollett Tóbiást (1721-1771), azonban művei természetes előadások módja miatt még ma is figyelemkötő hatással vannak az olvasóra («Humphrey Clinker», «Peregrine Pickle» s mások). Igazi zseniális humorista volt Sterne Lőrinc (1713-1768). Kár, hogy két főműve, mellyel az irodalom legelső nagyjai közé emelkedett, befejezetlenül maradt. E művekben («Tristam Shandy» és «The Sentimental Journey») az emberiség szeretetét s az érzelmek eszmé-nyiségét ritka bájjal ecseteli s a «sentiment» kifejezéssel, mellyel ő gazdagította nemzete nyelvét, az érzel-gősség irányának úgyszólván iskolát teremtett. Goldsmith Olivér (1728 -1774) «Vicar of Wakefield»-je egyike lett a világ legelterjedtebb olvasmányainak és még ma is közkézen forog minden művelt nemzet nyelvén. Csak röviden említjük még e kor nevesebb angol irói közt a következőket: Mackenzie Henrik, Walpole Horác, Redcliffe Anna, Edgeworth Mária Lewis stb., kiknek halála éve nagyobbára már a mi szá-zadunkba esik. Visszatérve a mult századbeli angol költészetnek más ágaira, mindenütt a természet és természetesség jóté-kony hatásu megkedveltetését látjuk előtérbe kerülni. Ott van Goldsmith maga («The traveller»), ott Thom-son Jakab (1700-1748) a «Seasons» (évszakok) hírneves szerzője, a fenkölt érzelmü, magas röptü Young Edvárd 1681-1765), kinek «Night-thoughts»-ai (éjjeli gondolatok) világraszóló hírt szereztek. A gondolatok merészsége és mélysége ritkán nyilatkoztak költőnél oly csodálatraméltóan, mint Angolország e lángeszü fiánál. Egyike az A. főbüszkeségeinek továbbá Cowper Vilmos (1731-1800). Nála minden hang szívből jő, csupa kellem, csupa vonzó erő minden sora, habár abba a hibába esett, hogy a külső alakot, ellentétben Pope-pal, mindjobban elhanyagolta. Ritka zseniális lirikus volt a boldogtalan Collins Vilmos (1720-56), ki lendületes, gyönyörü nyelvezetü ódái által örökíttete meg nevét. Gray Tamás (1716-71) és a regényírók közt említett Smollett is jeles ódaköltők voltak. Ezalatt a drámá-ban is új élet kezdett lüktetni. Az úgynevezett «polgári szomorujáték» megteremtője gyanánt az angolok Lillo-t (1693-1739) említik. Az irány akkor moralizáló («könyfacsaró») volt még, és sok darab inkább költői erkölcsprédikációnak válnék be a mai kor itélete előtt, mint érdekes cselekményü színdarabnak. A kor e hibájába esett Moore E. is drámáiban («The Gamester» 1783), sőt az ügyes Cumberland («The Brothers») s mások sem mentek tőle. Sokkal kiválóbb és örvendetesebb volt tehát a kor vigjátéki pro-dukciója, s itt első sorban említendő Foote Sámuel neve (1719-1777). E nagytehetségü színész mint vigjátékiró is kitett magáért s darabjait erőteljes jellemzés és biztos kompozició tették becsesekké, habár a személyesélü szatirának tulságosan sok helyet engedett bennük s a cselekvény fejlesztése kissé pongyola. Jobban ütik meg a mai vigjáték színvonalának mértékét a lángeszü Garrick Dávid (1716-1779) vigjátékai. Garrick tudvalevőleg tán az összes századok legnagyobb angol szinésze volt, ki jó gazda is lévén, hasonlít-hatatlan művészetével milliókat szerzett. Az akkori idők legelső vigjátékirója azonban határozottan Brinsley Sheridan (1751-1816). Két leghíresebb darabja: «The school for scandals» és «The Rivals» kétségtelenül a legkitünőbb irodalmi termékek közé tartozik, melyekkel vigjátékiró valaha megajándékozta a világot. Mes-terileg érti Sheridan az emberek gyakran legelrejtettebb gyengéinek fölkutatását; a cselekvény átlátszósága és epigrammi élességü élc vetekednek darabjaiban a jellemzés biztosságával és a párbeszéd sohasem lankadó érdekességével. Ebben az időben keletkezett egyszersmind az, angol irodalomban a bohózat, mely ott később oly nagy helyet volt elfoglalandó. A bohózat legkiválóbb képviselői: Macklin Károly (megh. 1797), Jakab Townley (megh. 1778), Savage Rikhárd, Mallet (megh. 1765), a tehetséges, de szerencsétlen Chatterton (1752-70), a skót Macpher son (1738-96) és mások. A bohózatot azonban sem az udvar, sem az előkelőség nem támogatta s az itt említett irók majd mind nyomorral küzdöttek, némelyikök a csapszékek állandó vendégeivé sülyedt alá, mig mások éppenséggel az adósok börtönében vagy a tébolyodottak közt Végezték életöket, mint a boldogtalan Smart (megh. 1770); néhányan pedig sikertelenül iparkodtak maró szatirák által bosszut állani a hálátlan korszak fölött, mint B. Lloyd (megh. 1764), Murchill (megh. ugyanakkor) és később Wolcot János (meghalt 1819). V. A XVIII. század végétől a jelenkorig. Macpherson megirta volt híres «Ossian»-ját. Szelid ámítás volt ugyan az egész, azonban egész Európa lelke-sedéssel fogadta az állítólagos «ősrégi» költeményt. Annak jele volt ez, hogy a mesterkéletlenség, a régi idők egyszerüsége diadalt kezdett ülni a cikornyásság és feszesség fölött, mellyel a francia kimért rideg klasszicizmus annyi ideig fogva tartotta a századok elrontott izlését. Angolországnak kiváló rész jutott e korszakotalkotó föllázadásban a természetellenes, a nemzeti géniusznak meg nem felelő, sallangos és cicomás francia irányzat ellen. Nagy hatással volt e tekintetben ott Percy Tamás régi népdalgyüjteménye is («Reliques of ancient English poetry», 1765). Valóságos kincsesbányája lett ez az ó-angol hamisítatlan hangú, szívhezszóló népköltészetnek. Percy utánzókat talált minden művelt nemzetnél és mindenütt odaterelte a közfigyelmet a nép-költészet régi, eddig meg nem becsült kincsei felé. Napirendre került az ős népdalok szorgalmas gyüjtése. És a népköltészet tanulmányozása csak termékenyítőleg hathatott a műköltészet hal-adására, javulására is. Nagy érdemeket szerzett az átalakulás e korszakában az angolok közt a sokoldalu Garrick, aki elég bátor volt odamutatni a fenséges Shakespeare hatalmas alakjára. Garricknak köszönhető, hogy az angol nemzet újra megismerte és átértette legnagyobb költőjét, neki az is, hogy Shakespearet az európai kontinens nemzetei között is végre igazi becse szerint ítélték meg. Igy tehát mindenfelől megindult a nemzeti visszahatás erőteljes fölszabadító munkája, mely egész sorát nemzette a kiváló és nagy befolyásu költőknek. Főkép Skótországban veszünk észre élénk mozgalmat. Már Allan Ramsay (1686-1758) és Fergusson Róbert (1751-1774) meglepőleg tudták eltalálni dalaikban a nép gondolkozását, érzületét, fölfogását, de nemsokára követte őket Nagy-Britannia egyik legnagyobb lirikusa, Burns Róbert, a skót parasztfiu (1759-96), Carlyle szerint is ama-kevesek egyike, kik « valóban költőknek születtek». A költészet volt egész lényének lelki tartalma. Hervadhatatlan ifjuság, a természet bájának érin-tetlen üdesége jellemzik szívbelopódzó, meghatóan szép dalait. Burns teljesen és kizárólag csupán lantos költő volt, mig világhírü földije, Walter Scott (1771-1832) az új romantikus angol eposznak lett megterem-tője. Hazájának, a hegyes-völgyes, festői Skóciának érdekes története és népélete képezte költészetének ki-apadhatatlan forrását. Minden egyes művében a nagy skót romantikus egyike volt a legtermékenyebb iróknak az elbeszélés ritka művészetével ragad el bennünket. Scott kétségkivül az angol szépirodalom egyik irigylésre legméltóbb alakja. Karöltve jár nála a csalhatatlan érzék nemzete történetének legérdekfeszítőbb mozzanatai iránt regényes hajlamu népének teljes ismerésével. E mellett az oly gyakran föllelhető elmosódottságtól, az érzelmek ködös, zavaros ömlengéseitől távol tudta magát tartani. Versben irt regényes elbeszélései által («The lay of the last minstrel», «The lady of the lake»), de még inkább prózai regényeinek hosszu sorozata által, melyek között csak a mesteri «Ivanhoe»-t, «Kenilworth»-öt, «Rob Roy»-t és «Guy Mannering»-et említjük, mint utolérhetetlen remekműveket, népének ünnepelt kedvence lett, az összes művelt nemzetekre pedig a históriai regény terén lelkesedéssel utánzott mintakép. Az ő nyomdokain támadtak a mi nemzeti irodalmunk jeles regényirói is, Jósika, Kemény Zsigmond, Jókai. Scott oly épochális hatást gyakorolt hazájában és az egész világon, melyhez hasonlót századunkban, sőt azelőtt sem találunk a regényirás terén. Ilyen hatás alatt még az eddigelé az A.-ban számot nem tevő Irország sem maradhatott hallgatagon. A szá-zadok alatt nyelvében is mindinkább elangolosodott ir nép kezdett megemlékezni saját régi történelméről, hagyományairól, népköltészeti kincseiről, és támadt közte az angol irodalom egyik legkiválóbb lirikusa, akit csak kevesen értek utol: Moore Tamás (1779 -1852). «Irish Melodies» c. költeményeivel ir hazáját egyszerre oda helyezte Angolország és Skócia mellé méltó harmadik irodalmi tényezőnek. Moore «Lalla Rookh»-ja a keleti életnek mindeddig legragyogóbb szinezetü leirása, melyet többszörösen zenésítettek is. A tulajdonképeni Angolországban időközben Crabbe György (1754-1832) inkább munkáinak erős realizmusa és természethű leirásai, mint költői szépsége által tünt ki. Fontosabbak voltak nálánál ama költők, kik a «lake school» nevü iskolát alkották (Westmoreland és Cumberland angol északnyugati grófságok festői tavai - lakes - után elnevezve), s kik közül kimagaslanak: Wordsworth (1770-1850), Coleridge (1772-1834), Southey (1774-1843) és John Wilson (1789-1854). A barátság kötelékei által összefűzve az előbb említett három költő életének nagy részét az említett grófságok gyönyörü tavainak partjain töltötte el. Természetesség és minden cikornya kerülése volt főelve költői munkásságuknak. Wordsworth és Coleridge különösen pompás költői leirásaik által váltak ki. Együtt adták ki a «Lyrical ballads» c. költeményeiket is (1798). A «lakist»-ek között Coleridge még leginkább közeledett a romantikusok felé. Southey különösen az eposzban aratta babérait («Joan of Arc» «Kehama» stb.), továbbá a balladában, míg a skót Wilson különösen a költői elbeszélést és a drámát művelte. Kissé távolabb állnak a «lakist»-ek iskolájától: Rogers Sámuel (1762-1855), ki majdnem egy teljes évszázadon át tartott hosszu életében előbb mint didaktikus, majd mint romantikus költő szerzett magának nevet («Jacqueline», «The human life» stb.); Campbell Tamás (1777-1844), ki a didaktikai költészetben kiváló sikereket aratott («The pleasures of hope») és csak azután irta rendkivül bájos kisebb költői beszélyeit («O'Connors child», «Gertrude of Wyoming» s mások); W. Lisle Bowles (meghalt 1850), Walter Savage Landor (1775-1864), Leigh Hunt (1784-1859), továbbá a fényes tehetségü költőnő Hemans Felicia (1794 -1835) stb. Több más, inkább vallásos költészettel foglalkozó jeles iró (Grahame, Heber Reginald, a két Montgomery stb.) bővebb ismertetését itt mellőzve, még kiemelünk az angol irodalom veszteségére nagyon korán elhunyt három igen tehetséges lirikust: Kirk White-ot (1785-1806), J. Leyden-t (meghalt 1811) és kivált John Keats-t (1796-1821). Felülmulja azonban mindnyájukat az a rendkívüli szellem, melyet lord Byron név alatt századunk elején csodált az egész világ. Rövid, alig 36 évet (1788-1824) betöltött életében úgy vonult el e lángész a világiro-dalom égboltozatán, mint valami tündöklő meteor, mely még egy Goethe szellemét is le tudta bilincselni. Mennyire kár, hogy az összes idők e szinte legnagyobb költői egyéniségének harmonikus kifejlődése részben elhibázott nevelés, részben családi boldogtalanság miatt, már ifjuságától fogva meg volt akadályozva. Byron egész költészete saját excentrikus énjének ezer és ezer ellenmondásában szenved. Ma a legtisztább idealizmusnak, a legmagasztosabb erkölcsösségnek poétai szószólója, holnap közönséges cinizmusba és visszataszító realizmusba sülyed. Ez gyakran árnyékot vet legmesteribb alkotásaira is, mint a világfájdalomtól sugallt «Childe Harolds Pilgrimage»-re, valamint mesterművére, a szintén páratlan «Don Juan»-ra is. Felülmulhatatlan mestere volt különben a költői elbeszélésnek, és kivált ezek a munkái fognak örökké a vi-lágirodalom legbecsesebb gyöngyei közé tartozni. Drámáiban már kevésbbé szerencsés, habár némelyik ezek között is valóban nagyszabásu, mint «Cain». Lord Byron századunknak egyik leghatalmasabb és leg-merészebb röptű lirikus genie-je volt, s egyedül az ő neve is elég volna arra, hogy a jelen század angol költé-szetét a többi nemzetekével legalább is egyenlő ranguvá tegye. Byron halhatatlan barátja a szintén korán elhunyt Percy Bysshe Shelley (1792-1822), erkölcsileg rokonszenvesebb álláspontot foglalt el. Míg Byron-nél mindig az «én» lépett előtérbe, s költészetének mindig volt bizonyos egoisztikus vonása, addig Shelley inkább az összvilág anyagi és szellemi problémáival foglalkozott; föllázadt a zsarnokság és balhit ellen, mely a népeket békókba veri, és égő vágy szólal meg benne, hogy az emberi nemmel csak jót műveljen. Mindezeknél fogva könnyen sikamlik át költeményeiben és drámáiban («Queen Mab», «Hellas», «The revolt of Islam» stb.) a filozofiai eltéréseknek éppen nem mindig költői talajára, és ez képezi különben ragyogó költészetének nem egyszer szembetűnő hibáját. S most saját századunk angol irodalmának ecsetelésére térünk át. Bajos itt azonban ez óriási produkciónak közepette valami határozott irányt v. áramlatot, iskolát kijelölni. Mint más nemzeteknél, úgy az angoloknál is «tömeges termelés» jellemzi a XIX. századbeli irókat. Az eposz, úgy látszik, ma Albion földjén is végleg lehanyatlott. E műfajhoz csendes szemlélet s megállapodottság nyugalma szükséges, és időnknek ez legkevésbbé jellemvonása. Az eposz helyébe az angoloknál a regény lépett, melynél élénkebb művelést az irodalom egyik ága sem talált napjainkban a britek között. Walter Scott, mint már említők, saját népénél is rengeteg sok utánzóra akadt. Mellőzve több ilyent, mint «dii minorum gentium»-okat (vejét Lockhart-ot, Johnstone, Lander-t stb.) áttérünk mindjárt a leghírnevesebbre, ki valamennyit messze felülhaladta, Bulwer Lytton Edward-ra (1803-73); kinek bámulatos termékenysége nem ártott leirása hűségének, nyelvezete hódí-tó szépségének, megfigyelései élességének. Bulwer az angol népéletet ismeri, mint kevesen előtte s utána. Úgy történetiregényei(«The last days of Pompei», «Rienzi» stb.), mint az angol népéletből merítettek: «Eu-gene Aram», «Devereux», «Pelham» stb. valóban művészi alkotások snépszerüségüket, mellyel diadalmasan bejárták az egész földkerekséget megérdemlik. Dickens Károly (1812-1870, álnéven Boz) a valódi, ellenáll-hatatlan hatásu angol humornak, mely igaz, hogy gyakran átcsap a drasztikusságba, leghívatottabb kifejezője. A mellett rendkivüli bájt és kellemet is tud kifejteni kisebb elbeszéléseiben («The cricket on the hearth» stb.). Nagyobb regényei között határozottan «David Copperfield» a legkiválóbb. Hatalmas irói talentum azonban a harmadik is e jeles erkölcs-regényirók közt, a Keletindiában született Makepeace Thackeray Vilmos (1811-1863), kinek «Vanity Fair»-ja például telve van maró gúnnyal, néha keserüséggel is. Követi e három nevezetességet a regényirodalom terén egy egész serege a különösen tehetséges irónőknek (Bronté Sarolta, Gaskell Erzsébet, Oliphant Margit, Martineau Harriet stb.). Kiválik azonban minden társnői között Eliot György (valódi nevén Evans Mária Anna, 1829-1880), ki «Middlemarch», «Adam Bede» stb. című gyönyörü regényeiben a jellemzés finomságát és az angol vidéki élet leirásának hűségét illetőleg vetekedik a század legelső iróival. A többi kiválóbb irók közt csak a név említésével álljanak itt: Trollope Antal (megh. 1882), Macdonald, W. Black és Ainsworth (megh. 1882), ki az ugynevezett rém-regénynek lett megalapítója Angolországban, s ki mint ilyen, nemcsak Franciaországban, hanem egyebütt is számos követőre talált; habár ezek között némelyek nem annyira az iszonyatost, mint a «szenzációs»-t művelték. Különösen kiemelendők itt az angolok közt: Wilkie Collins, a napjainkban rendkívül olvasott Ouida (igaz nevén Louise de la Ramée, született 1840) és Braddon Erzsébet (született 1837). E helyen nevezendő mint kitünő iró Benjamin d'Israeli (Disraeli Benjamin) is, a későbbi lord Beaconsfield (megh. 1882), ki nagy virtuózitással irt regényeibe érdekes társadalmi s politikai problémákat szőtt be. Hasonló irányban működött Warren Sámuel (megh. 1877), a hajthatatlan torypárti. E korszakban lép föl egy érdekes új műfaja a regényeknek: a földrajzi regény, melynek tulajdonképen első megalapítója már Defoe volt Robinsonjával. Az angolok nagyfontosságu utazá-sai, új országok s eddig ismeretlen népek fölfedezései idegen világrészekben stb. nagyban elősegítették ez újnemü regényirodalmat. Igy Morier Jakab (megh. 1849) ügyesen irt és érdekes elbeszélései színhelyévé a távol keletet tette, a népszerü Trelawney (megh. 1881) Keletindiát és más távolibb országokat. Ez irodalom-hoz közel áll irói működésére nézve az angolok egyik legtevékenyebb irója, a tengeri regény megalapítója: Marryat kapitány (meghalt 1848). Nem szabad itt megfeledkeznünk ama kitünő folyóiratokról sem, melyek Angolországnak még ma is egyik sokat irigyelt irodalmi specialitását képezik, s melyek különösen a novella fölvirágzásához és megkedveltetéséhez lényegesen hozzájárultak. Az oly híres és gyakran mintaszerü angol «Essay» is ezen a talajon nőtt naggyá. Igy Macaulay-nak (meghalt 1859-ben), Angolország egyik legszelle-mesebb kritikusának és történészének magvas tanulmányai is nagyobbára a világhírü «Edinburgh Review»-ben jelentek meg. E szemle mellett különösen említendők még: a «Quarterly Review», a «Westminster Review Nineteenth Century» stb. Macaulay mellé méltán sorakozik a fáradhatatlan történetbuvár Carlyle Tamás (megh. 1881), akadémiánknak is külső tagja (l. Szász Károly emlékbeszédét), ki «Life of Schiller» címü klasszikus műve révén a szépirodalomhoz is hozzátartozik. A híres regényirónő Eliot második férje Lewes György (1817-1878) pedig «Life of Goethe»-je által szerzett magának babért. A lira terén Burns és Moore irányadók maradtak. Nagy csapatja a szép tehetségeknek indult utánuk. Igy Ho-od Tamás (megh. 1845) komikai költészete által tünik ki. «Song of the Shirt»-jében a szegény női néposztály sorsának javítása mellett tör lándzsát, míg Elliot Ebenézer (meghalt 1849) költészetének középpontjává az alsóbb néprétegek sanyaru sorsának megható festését tette. Emeljük ki jelenkorunk számos nevezetes angol lantos költői közt mint a legnevezetesebbek egyikét a volt udvari költőt, lord Tennyson-t (szül. 1809., megh. 1892 okt. 6.), a szintén csak nemrég meghalt Browning Róbert-et (szül. 1812) s ennek nejét Erzsébetet (megh. 1861), Aytoun Vilmost (megh. 1861), az 1892-ben Párisban elhunyt Lord Lytton-t (Bulwernak, a nagy regényirónak fiát), végre a legifjabb angol költői iskola két legkimagaslóbb alakját: Swinburne Alger-nont (szül. 1837) és W Morris-t (szül. 1834). E kor drámairodalmában Baillie Johanna, (meghalt 1851-ben) nagy termékenységet fejtett ki (legjobb szín-műve: «De Montfort»), azonban darabjait inkább olvasták, mint játszották; igy járt nagyjában Lovell Beddoes is (meghalt 1849-ben). Browning Erzsébet «Drama of Exile»-jében bibliai cselekvényt dolgozott föl, míg Talfourd Tamás (meghalt 1854-ben) a görög régi világból meríti színművei tárgyát. Fontosabbak Taylor Henrik (született 1880), Sheridan Knowles (meghalt 1862-ben) és Mitford Mária (meghalt 1855) jól irt történeti szomorujátékai. E történeti iskola mellett a drámában filozofiai iskola is fejlődött, melynek feje gyanánt Browning tekinthető. Bulwer maga is nehány sikerült vigjátékot bocsátott színre. Roppant számú, rendkivül élénk és mulattató vigjátékok szerzője O'Keefe János (megh. 1833), s épp így tudtak a nép szája íze szerint vigjátékokat egész garmadával irni: az ifjabb Colman (megh. 1836), Holcroft (meghalt 1809), Reynolds (megh. 1841) és sok más. Nagy sikert arattak továbbá ujabb időben vigjátékaikkal főleg Taylor Tamás (megh. 1880) és Robertson (megh. 1871). Kisebb szinpadok számára általános tetszéssel fogadott színdarabokat irtak az úgynevezett «Thinker»-ek («Gondolkodók») iskolájához tartozó drámairók, kik között a legkiválóbbak: Th. Morton (megh. 1838), Tobin János (megh. 1804) s különösen Douglas Jerrold (megh. 1857). Megjegyzendő azonban, hogy e számtalan és közben-közben nagy tehetségü színműirók közt egyetlen-egynek sem sikerült eddigelé valamely új, életképes drámai formát kitalálni. Az egyetlen genre, amelyben az angol drámaköltészet mostanság még mintegy teremtő erővel lép föl, az ugynevezett «burlesque extravaganza» (némajátékok burleszk cselekvénnyel), melyben James Byron (megh. 1884) volt a legtermékenyebb és legkedveltebb szerző. VI. Jelenkor. Századunk vége felé az angol irodalom valami kiváló fontosságu korszakot nem tüntet föl. Másrészt az angol közönség érdeklődése az irodalom iránt, ha lehet az eddiginél még nagyobb arányokat öltött. Különösen ki kell itt emelnünk a magán- és közkönyvtárak páratlan gazdagságát és elterjedését és a tartalmasságukról hires angol folyóiratok nagyszerü lendületét. Amellett régibb s ujabb mesterművek olcsó népszerü kiadásai mind nagyobb tért foglalnak el. Igy a Morley által kiadott «National library», Cassel «Red library»-ja s mások. Kitünő életrajzi gyüjteményes munkák jelennek meg ezenfelül egész halmazával elismert irók szerkesztése alatt. Igy: «English men of letters», «Great Writers», «Eminent Women», «Statesmen» stb. címen. Ami a költészetet illeti, e század nagy s világhírü angol lirikusainak hasonló tehetségü epigonjai még nem születtek. Browning, Tennyson, Morris Lewis «Songs of Britain» címü ujabb versei nagyon tetszenek. Név-rokona, Morris Vilmos, tehetséges szocialista iró, mint költő szép Odysseia-fordítása által vált ki (1887). A híres Swinburne Algernon, ki egyébiránt politikai érzületre nézve republikánus, becses uj gyüjteményét adta ki költeményeinek («Selections of poetical works»), továbbá gyönyörü új balladákat bocsátott közre («poems and ballads»). Tagadhatatlan, hogy Swinburne lendületesség, hév, erő és zengzetesség tekintetében az élő angol költők között legelső helyen áll. Tennyson halála óta őt tartja az angol közvélemény a «poeta laureatus» rangra és címre legméltóbbnak. Mély érzelem s nemes sziv jellemzik Arnold Edwin verseit («Lotus and Jawels», 1887), különösen legujabb könyvében («In my lady's praise», «Feleségem magasztalására»), melyben felesége halálát siratja. Lord Lytton (a hírneves Bulwer fia), ki 1892 elején halt meg Párisban, mint Nagy-Britannia ottani nagykövete, Owen Meredith név alatt a költők között is előkelő helyet vívott ki magának. «Glenaveril» címü eposza, habár részben Byron Don Juan-jának utánzata, önálló fölfogásról és mély szellemről tanuskodik, de erő és költői szépségek tekintetében az említett mesterművel nem ve-tekedhetik. Szorosan megkülönböztetendő Lytton-től, mint Owen Meredith-től a hasonló nevü Meredith György, ki a jelenkor angol regényirói között tán legelső helyen áll, azonban mint lirikus is, - itt-ott zavaró homályossága dacára - kedveltségnek örvend. (Legujabb költeményei: «Ballads and poems of tragic life», «A reading of earth» stb.) A már föntebb említett, 1888-ban elhunyt Browning Róbert legutolsó, ez időbe eső költeményei: «Ferishta's fancies» («persa» költemények, 1885) s mások. Műveinek népszerü kiadása (Popular edition) 16 kötetben 1888 óta van megjelenőben. Díszes állást foglal el mint angol költőnő napja-inkban egy német eredetü irönő: Blind Matild (leánya az ismert német emigráns Blind Károlynak, ki a sza-badságharcunk vezérférfiaival Londonban sokáig szorosabb összeköttetésben élt), kinek verseiben valóban ritka erő és majdnem forradalmi tűz nyilvánul, mig nagyszabásu filozofiai költeményében: «The ascent of man» (1889) a legmagvasabb bölcsészeti problémák költői fejtegetésébe nagy sikerrel bocsátkozott. Az utóbbi irány jellemzi Myers «The Judgment of Prometheus»-át is. Említendők még Stevenson («Underwood», 1887) és Robinson Mária. Az angol lirikusok száma egyébiránt valóban tömérdek s köztük még sok más tehetséges költő van. A dráma tekintetében Shakespeare hazájában ma már a regény és novella kiszorította a színművet, legalább mint irodalmi terméket. Nem mintha a színházi élet, az előadás művészete stb. alacsonyabb színvonalra szállt volna Angolországban, sőt ellenkezőleg, a színházak virágzanak s még kisebb vidéki városokban is mind pompásabb templomokat építenek Tháliának, azonban az előadott darabokat nagyritkán olvassák, sőt azok jórészt meg sem jelennek a könyvpiacon. Igy tehát van egész sereg színmű, melyet csak játszanak, de nem olvasnak, nem is olvashatnak, s viszont igen sok részben jeles színmű, melyet olvasnak ugyan, ha nem is sokan, de nem játszanak soha. Ilyen színdarabok szerzői közt kiválik napjainkban egy új, Field Mihály álnév mögé rejtöző termékeny drámairó. Leginkább történeti tárgyu színműveit igazi szellem és művészi alakítás jellemzik («Canute the Great», «Fair Rosamund», «Rufus», «Brutus ultor» stb. mind 1884 óta). Tennyson is megpróbálkozott ez időben néhány drámával («Becket» s mások), azonban tán még kevesebb sikerrel, mint azelőtt. Kiválóbbak már Swinburne színdarabjai. E termékeny, sokoldalu költő bevégezvén Stuart Máriáról irt nagydrámai ciklusát (melyen 20 évig dolgozott), «Marino Falieré» -jével Byron-nal kelt versenyre, és e szomorujátékában fényes tehetségének ujabb jeleit adta, ámbár e tragédia épp oly kevéssé alkalmas a színre, mint nagy elődje drámái. Swinburne legujabb drámája: «Locrine». Említendők még Webster Auguszta «The Sentence»-e és Austin Alfréd «Prince Lucifer»-je. Érdekes speciálitást képeznek Angolországban az egyes nagy drámairók után elnevezett társaságok, melyek főcélja ama költő színdarabjainak népszerüsítése, terjesztése s tanulmányozása, akinek nevét viselik. Igy p. a Browning-társaság hozta először színre a költő «Strafford», «In a gallery» s egyéb darabjait, valamint a Shelley-társaság e nagy költő nagyszerü, de hosszadalmasságában is páratlan művét «The Cenci»-t. Sok színműiró régibb jeles regényekből alkot drámákat, melyek azután ebben a formában újból hódítanak a közönség közt. E «dramatizálok» főbbjei: Buchanan, Wellis s mások. Gyakoriak továbbá új regények dramatizálásai is, s ide tartoznak főleg Haggard, Stevenson, Hume stb., de kiváltkép Burnett Franciska. Élénk a drámagyártás különösen a borzalmat keltő látványosságokkal telt s hasonló irányu darabokban, s itt a főbb nevek: Sims, a spanyol származásu Pinero, a nem rég meghalt Albery stb. Az operette s könnyebb zenésített színmű terén még mindig Sullivan Arthur (a világhírü «Mikado» költője, illetőleg szövegirója) és Gilbert az elsők. Legujabban (1888 után) kitüntek mint vigjátekirók Jones Arthur («Middle man» s mások), a már említett Pinero, kinek «Profligate» címü s még több vígjátéka óriási népszerüségre tett szert, a kifogyhatatlan termékenységü Mac-Carthy Justin stb., míg másrészt a «könyvdrámairók» közt, kik nem a színpadnak, hanem az olvasóknak irnak, Garnett Rikhárd mint igazi finom érzésü iró érdemel először említést. Utána jönnek: Thornely James, a fiatal Sargant Alice («Endymion's dream»), ki nagy reményeket ébreszt s Noel Roden, ki «Modern Faust»-ot irt. A regény-irodalomban az angolok oly magas fokon állnak, hogy e tekintetben a modern világirodalmak közt övék a vezérszerep. Rengeteg a produkció, és tegyük hozzá, e rengeteg termelésben nemcsak elvétve, hanem gyakran találkozunk nagybecsü művekkel, fényes tehetségü irókkal. Azonban itt is csak a legnevezeteseb-bekre szorítkozhatunk, előre bocsátva, hogy a kontinensnek szétágazó irányai e téren: a realizmus, natura-lizmus, idealizmus stb. az angolokat érintetlenül hagyták. Hiszen őket már régóta jellemzi amaz egészséges reális érzék, mely nemzetüket hatalmas fejlődésében annyira elősegítette a prózai életben is. A piszokban, az illetlenségekben való tetszelgéstől a hirnevesebb angol regényirók mindig távol tudták magukat tartani, anélkül azonban, hogy édeskés és túlhajtott szemérmetességbe esnének. Trollope iránya, mely a főbb társa-dalmi rétegek festésében nyilvánult, ujabban kissé háttérbe szorult Besant Walter szerencsés örököse Dickens humorának, bár kissé átcsapott már a kalandosság mezejére. Pater a filozofiai regényt műveli («Marius the Epicurean»), e mellett még virágzik a történeti, továbbá a vallási s ennek ellenkezője a szabad gondolkozók tanaival foglalkozó regény, nem kevésbbé a tengerészeti, az utazási regény stb. A régi kedvenceket: Hardyt és Black-et még mindig kedvelik, de nem kevésbbé Payn és sok más népszerü regényiró közt a még eddig nem említetteken kivül főleg Crawfordot, ki szédítő gyorsasággal emelkedett napjainkban az angolok elsőrendü irói közé. Hogy Besant mily előkelő helyen áll, arról már föntebb szóltunk. Alig van ma Angolországban iró, kinek műveit a közönség mohóbb kapzsisággal keresné. Sokoldalusága is bámulatos. «The world went very Well»-jében mesterileg ecseteli az ó-frank életet és «Katharine Regina»-jában egy nevelőnő örömeit és keserveit. Legnagyobb hatást idézett elő azonban «All sorts and conditions of men» («Mindennemü és helyzetü emberek»)cimü irányregényével, mely a londoni nagyszerü «néppalota» (people's palace) létesítésére vezetett. Besant regényei annyival népszerübbek, mert rendesen kitünő képekkel jelennek meg, még pedig a nálunk is nagyon elterjedt «Illustrated London News»-féle mintaszerü angol illusztrált hetilapban, miáltal mindjárt eleinte milliónyi olvasója akad. Stewenson «The treasure island»-ja (a kincses sziget) szintén remekmű (Defoe «Robinson»-jának mintájára). E jeles iró később homályos miszticizmusba esett. Valóban zseniális munka Haggard «She»-je («Ő»), melynek cselekvénye Afrikában játszik, hol a szerző maga is sok évig lakott. Az ausztráliai Fergus Home is nagy hatást keltett első művével («The mystery of a handsome cab»). Tisztelt nevet szerzett magának mint regényirónő Schreiner Oliva is, egy afrikai német-protestáns hittérítő leánya. Sokáig tanakodtak az angolok azon, ki lehet ama roppant számu, névtelenül megjelent legujabb regényeknek szerzője, amelyekben a csodaszerü és valótlan színü elem élére volt állítva és melyek azonfölül mindenféle forradalmi áramlatoknak voltak szószólói («Mehulah», «Court Royal» stb.), mig általános meglepetésre kiderült, hogy az egy érdemes vidéki - plébános: Baring-Gould Sabine névvel, kit különös ízü regényirói működése azonban nem gátolt abban, hogy az irodalom más ágát is gazdagítsa, kiadva 18 kötetben a «Szentek életét» (Lives of the Saints). Világhírü irónők a szellemdús Linton-né és a kifogyhatatlan termékenységü Oliphant-né, kivel a nemrég meghalt Oliphant Lőrincet, az ismert szatiristát, utazót, regényirót, diplomatát és vallási buzgólkodót gyakran összetévesztik. Oliphant Lőrinc élete végét Sziriában töltötte, melynek emlékei utolsó regényét («Massolam»), bár telve van miszticizmussal, igen érdekessé teszik. Viszont a humánus vallásszabadság hirdetője többek között Angolországban egy nagytehetségű nő, s még hozzá anglikán pap neje: Humphry Ward-né, kinek nagy hatást keltett «Robert Elsmere»-je nem kisebb férfiu, mint a jámborhitü Gladstone részéről heves megtámadásban részesült. Záradékul álljanak itt a nagy tömegből még a következő főbb nevek: Deland és. Bayly kisasszonyok (utóbbi Lyall Edna álnévvel), az egészséges humoru, de túlságos fantasztikus Guthrie (irói néven Austey), Robinson F. W., ki több mint ötven, nagyobbára jeles regényt irt, a nem kevésbbé produktiv Murray Christie, Clark Russel, a tengerészeti regény népszerü főművelője, Norris, Riddle-né, Hoey-né, Ro-binson Mabel, Came Hall, Braddonné, a tárgyban szinte kifogyhatatlan angol regényírónők egyike, s a világhirü Ouida, a «Wanda» c. regényének szerzője. Zolának csak egyetlen egy tehetségesebb utánzója akadt a briteknél, és ennek az egynek a műve is: «Confessions of a young man» (Egy ifju vallomásai) a legnagyobb fölháborodást szülte Angliában. Jellemző másrészt hogy még oly nagy természetbúvár is, mint Grant Allen, indíttatva érezte magát, egyébiránt meglehetősen hatástvadászó, regényirói fellépésre («Babylon», «Thedevils die»). S emlékezzünk meg a kedves, szívhez szóló Grant Jamesről is, a «vén katonabarát»-ról, kinek utolsó regénye «Loves labour won» csak szaporította tisztelői nagy számát. Ujabban ismét előszeretettel művelik az angolok a regény rövidebb alakját, a novellát, a «short story»-t, mint találóan nevezik, mit a jeles folyóiratok népszerüsége még inkább elősegít. A regényirodalom elismert nagymesterei közül 1889-ben költözött el az élők sorából Wilkie Collins, ki évtizedekig volt az angol nép egyik legkedveltebb irója. Érzékeny veszteség továbbá a sokat igért Levy Amy halála, ki «Reuben Sachs» címü regényével, melyben a zsidó világgal foglalkozik, mindjárt csillagként tünt fel a regényirodalom egén. Nem mulaszthatjuk el, hogy itt külön és ismételten rá ne mutassunk ama nagy és előkelő szerepre, melyet az angol nők játszanak a regényirodalom terén. E tekintetben az angol nemzetet szintén az első hely illeti meg. Ami azonban a fődolog: ez irónők nemhogy ártottak volna az oly virágzó angol regényirodalom tartalmas-ságának, nem hogy azt, mint sok nemzet női regényirói, sekélyessé, selejtessé tették volna és tennék, ellen-kezőleg: kevés kivétellel derekasan járultak hozzá, hogy nemzetük roppant irodalmának éppen ez az ága fölvirágozzék és irigyelt magasságát elérje. E mellett sok irónő produktivitása valóban páratlan, sőt talányszerü, és akárhánynál a nagy mennyiség éppenséggel nem válik ártalmára a kitünő minőségnek. Utal-junk-e az itt már többször említett Mrs. Oliphant-ra, v. Ouida-ra, - habár az utóbbit a kontinensen kissé túl-becsülték - és annyi másra? És itt van helye annak is, hogy utaljunk a távol angol gyarmatoknak a regény-írásban kifejtett buzgóságára. Ausztráliai, kanadai, indiai nevesebb angol irók ma már mind sűrübben lépnek föl. Névleg álljanak itt e híresebb «gyarmati angolok» közt: Boldrewood, Paterson, Kipling. Utóbbinak (szül. Bombayban 1865.) « The light that failed» című regénye éppen most jelenik meg magyar fordításban. Összegezve mondhatni, hogy az angol regény-irodalom gazdagságánál fogva ma már szinte beláthatatlan és megfelel mind számra, mind minőségre nézve teljesen annak az első vezérszerepnek, melyet az angol nyelv, mint az összes modern világnyelvek közt a legelterjedtebb, a művelt emberiség szellemi életében magának kivívott. Az esztétika, kritika és irodalomtörténet terén az utolsó évtizedben igen figyelemreméltó mozgalom tapasz-talható, különösen idegen nagy költők tanulmányozásában. Igy 1886-ban alakult Angolországban egy Goet-he-társaság (Goethe-Society), mely a Németországban már rég viruló «Shakespeare-Gesellschaft» mintájára működik, s e társulat három előkelő tagja Herford, dr. Coupland (The Spirit of Faust) és Bell (The early letters of Goethe) becses munkákkal gazdagították ez irányban az angol irodalmat. Dowden, egyébként a nevezetes társulat elnöke, Shelley-ről egy nagy életrajzi munkát adott ki, továbbá a Goethe és Carlyle közt sok éven át folytatott nagyfontosságu levelezést is ő bocsátotta közre 1887-ben. A Carlyle-lal foglalkozó irodalom egyáltalán jeles művekkel szaporodott, s itt a főérdem Norton-é, és Garnett-é. Az «Early English Society» derekasan folytatja munkáját: régi angol szövegek értelmezését, kiadását stb.; fontos továbbá Morley Henrik nagyszerü vállalata: English Writers (angol irók), melynek eddig három első kötete jelent meg s melynek célja a legnevezetesebb angol irók s működésük méltatása külön monografiákban. Említésre méltó, hogy London roppant számos irodalmi egyesületei közt egy «Elisabethan Society» is van, melynek neve már eléggé elárulja föladatát. Igen virágzó az essay-irodalom, az angolok egyik régi irodalmi specialitása, melyben semmiféle nemzet nem mulja őket felül, sőt alig éri utól. Igy külön essay-k és nagyobb művek jelentek meg Balzac-ról Wedmore-tól, Hugo Victorról a minden ágban tevékeny Swinburne-től, Browning-ról, Cellini-ről s másokról Birrel-től. Említendő a nem igen népes Bacon-társulat, melynek főembere, Donnelly Ignác arról a teóriáról ismeretes, hogy Shakespeare drámáit voltaképen nem is Shakespeare irta, hanem Bacon. Ezzel a gondolatával egész iskolát teremtett, mely ugy Angliában, de még inkább Amerikában hódított. Méltó föltünést keltett Swinburne legujabb műve «A study of Ben Jonson», s csak ez alapvető mű után lehet most tisztára megis-merni ama kitünő angol iró egész nagyságát. A francia Jusseraud Shakespeare korára vonatkozó kitünő munkáját, mely a Taine híres angol irodalomtörténeténél mélyebb és alaposabb, szintén ő adta ki angol nyelven Miss Lee-vel együtt e cím alatt: «The English novel in the time of Shakespeare». Pope műveinek nagyszabásu kiadását végre Elwyn visszalépése után Courthope fejezte be a tizedik kötettel. Magvas iroda-lomtörténeti monografiák jelentek meg továbbá ujabban a költő Shelley második nejéről, ki maga is jeles irónő volt, Marshall Julián-nétól, lord Byronról Noeltól stb. Ross-né: Early days resalled («Visszaemlékezé-sek régibb napokra») címü igen érdekes műve Guizot, Thackeray, Carlyle, Grote s más nagy férfiak méltatá-sával foglalkozik. Lockhart híres életrajza apósáról, Scott Walterről, méltó folytatást nyert azáltal, hogy Do-uglas befejezte ama nagy skót költő naplójának teljes kiadását («Journal of Sir Walter Scott»). Végre fölem-lítjük röviden Vernon nevét, ki munkáiban Dante-val foglalkozik és Grierson-ét, ki az indiai irodalomtörté-netet tárgyalta, alapvető művében («The modern vernacular literature of Hindustan») kimutatva, hogy mig Garcin de Tassy francia orientálista csupán 70 keletindiai irót tudott fölemlíteni, a névleg is megállapítható irók és költők száma K.-Indiában majdnem ezerre megy, nem is számítva a nép ajkán levő számtalan dalok és énekek ismeretlen költőit. Külön kell itt néhány sort szentelnünk a derék Smiles-nek, ki valóságos virtuózitással irt s nemes lelkületről, éles megfigyelésről és roppant olvasottságról tanuskodó jellemképeivel («Thrift», «Duty» stb.), melyek minden európai nyelvre, (magyarra is) lefordítvák, a legérdemdúsabb angol irók egyike. Áttérve az életrajzokra, melyek az angol irodalomban már rég kiváló helyet foglaltak el, előre bocsátjuk, hogy legujabban az angol irók a franciás memoire-szerü alakot is kezdik művelni biografiai műveikben. Előkelő irók e téren: Ruskin («Praeterita»), Bayard, továbbá több életrajz szerzője, mint sir Taylor («Autobiography»), Mackay Károly (Through the long day), Trollope («What I remember») stb. Kiváló érdekességü Darwin életrajza saját fiától, Ferenctől («Life and letters of Charles Darwin by his son Francis»), továbbá a volt külügyminiszter: Malmesbury autobiografiája. Lord Herbert of Cherbury önéletrajza, Evelyn és Pepys naplói (a forradalomból, a Wentworth és Lauderdale családok levelezése (a XVII. és XVIII. századból), Walpole miniszter emlékiratai és Hervey lord ön-életrajza Crooker és idősb Pitt Lord (Chatham) levelezése és Henry Greville naplói 1832-56. Utóbbi angol követ volt Párisban, 1837-től 1852-ig pedig a miniszteri tanácskozások jegyzője (9 kötetnyi naplóit kiadta Reeve). Bloomfield angol diplomata emlékiratai (882, 2. köt.), Thackeray kiadta Goschen tábornok leveleit nővéréhez, Hooper egy érdekes művet bocsátott közre Wellingtonról, Haldane Smith Adámról, Sima Lessingről és Goethéről, Colvin Keatsről, Blackie Burnsről, Masson Milton-ról, Garnett Emersonról és Carlyleről, Morison és Trevelyan Macaulayról stb. Még fontosabbak Miss Bradley önálló és ujabb kutatásokon alapuló műve a szerencsétlen Stuart Arabelláról és Palgrave-é Cromwellről, mely utóbbiban a jeles szerep Cromwellt kevésbbé előnyös oldalairól mutatja be, mig Harrison az angol forradalom e híres férfiát a «Twelve eminent statesmen» címü gyüjteményben szinte az egekig magasztalja. Cromwell új biografusai közül még Picton nevezendő. Wolsey legjobb életrajzát megirta Creighton, Boleyn Annáét Friedmann, Blake tengernagy életét Hannay, Raleigh Walterét Stelbing, Creighton és Gosse, Bolingbroke-ét Harrop, Seeley és Hassel, Nelson-ét Southely Marlborough-ét Saintsbury, Graham of Claverhouse életét Morris, Walpole-ét Morley, lord Carteret életét Ballantyne, Sidney Earl of Godolphin életrajzát Hugh Elliot, Burke életét Morley, id. Pitt-ét Stapleton, Canning-ét H. Hill stb. Mellőzve sok, bár nem érdemtelen más munkát, mégis meg kell állapodnunk egy nagy feltünést keltett műnél «The letters of Ne Duke of Wellington to Miss J. 1834-51»-ről, minthogy e levelekben a híres angol hadvezér viszonya tárgyaltatik egy vallásos hölgyhöz, ki a már öreges Wellington «lelki üdvét» minden áron meg akarta menteni, tetszési vágyának semmi fegyverétől sem idegenkedve. Még ha e levelek költött tartalmuak is, akkor is érdekesek, mert szerfölött ügyesen vannak kigondolva. Igen behatóan irta meg Spencer Walpole lord John Russel életet, maga Viktória királynő is három kötetnyi levelet bocsátván az iró rendelkezésére, mely leveleket az ünnepelt államférfiu hozzá intézett volt. Más, volt brit miniszterelnökök élete tekintetében megemlítendő, hogy Sanders, Kebbel Hitchmann Thomson és Froude leirták lord Beaconsfieldét (d'Israeli), a királynő veje: Lorne marquis és G. Bulwer Palmerstonét, G. W. E. Russel Gladstoneét és Mac Carthy Justin és Montagu Peel Robert-ét. Fitzpatrick adta ki a híres ír agitatornak O'Conellnak életrajzát és levelezését, Lane Poole pedig megirta Strafford Canning-, Viscount of Redcliffenek életrajzát. Lloyd Jones igazi melegséggel és lelkesedéssel irta le az érdemdús Owen életet («Robert Owen, his life, times and labours»), mig a «The charities of Sir Moses and Lady Montefiore» az 1885-ben 101-ik évében meghalt ismeretes zsidó emberbarát és neje kifogyhatatlan jótékonyságával foglalkozik. Végül említendő hogy maga Viktória királynő is beállt az angol írók sorába. Miután Martin által Albert hercegnek, elhúnyt férjének (l. o.) a «The life of Prince Consort» és «Early life of the Prince Consort» művekben méltó emléket állíttatott, kiadta saját napló-jegyzeteit, melyekben «Leaves from the journal of out life in the highlands» (1868) és « More leaves from the journal of our life in the highlands» (1884), melyekben családi életének derült és borús napjairól megható közvetlenséggel és nyiltsággal emlékezik. Tudományos irodalom. Bölcsészet. Angolország elszigetelt fekvése már régi idő óta sajátságos szellemi irányt fejlesztett ott a böl-csészet terén is, melynek egyébiránt már az angol-szászok idejében voltak művelői. (Beda Venerabilis, megh. 735-ben, Alkuin, megh. 804-ben.) A skolasztika apja, Scotus Erigena is (megh. 877) brit földnek volt a szülöttje. A régibb bölcselők között kiemeljük még Salisbury Jánost, Hales Sándort (megh. 1245), ki az arab filozofusok ismeretét először terjesztette földieinél, Bacon Roger szerzetest (1214-1294) és Duns Scotust (megh. 1308), a hites dialektikust, kik a Thomizmus ellen foglaltak állást, míg Occam Vilmos (megh. 1347) és Holcot Róbert (megh. 1349) a nominalizmust hozták uralomra. A skolasztika főhadiszállása Oxford maradt, mig Cambridgeből a renaissance-kor «Uj Platonismusa» terjedt szét. Francis Bacon (Verulami) 1561-1626, ki még latin nyelven írta hites munkáit («Novum organum» stb.), alapítója lett az úgynevezett nemzeti fliozofiának, mig nagynevü ellenfele Cherbury-i Herbert (1581-1648) a «racionális» filoz. iránynak lett meghonosítója. Hobbes Tamás (1588-1679) szenzualizmussá és materializmussá, a világhirü Locke, az angol nemzet egyik büszkesége (1632-1704) empirizmussá fejlesztette Bacon filozofiai irányát. Említendők még e korból Shaftesbury gróf (1670-1713), a morálfilozofus, Hutcheson, az «erkölcsi érzelem» (moral sense) fölfedezője (1694-1747), Ferguson (1724-1816) stb. Fő jellemvonása volt ez iskoláknak a kinyilatkoztatott pozitiv vallással való éles ellentét, melynek helyébe a materializmust, a nyilt hitetlenséget, Herbert Lielle, Clarke és Shaftesbury pedig a deizmust és a természetes vagyis «észvallást», tették. Az úgynevezett «Free thinkers» (szabad gondolkozók) iskoláját Sidney Algernon (1622-1683) és a lángeszü költő Milton alapították. Ez iskolához csatlakoztak: Blount Collins, Lyon, kiváltkép pedig John Toland (megh. 1722), a francia enciklopedisták elődje. Ezek az angol filozofusok a fölvilágosodás ama kezdődő korszakában nagy befolyást gyakoroltak az egész művelt világra. Híresek to-vábbá e korból Hume Dávid (1711-76) a kiváló «skeptikus», továbbá Smith Ádám (1723-90) és Reid Tamás (1710-96). Utóbbi az úgynevezett skót iskolát teremtette meg, melynek nevezetesebb hívei lettek utána Dugald Stewart, Brown Tamás, sir W. Hamilton stb. Ez iskolának ellenfelei gyanánt léptek föl a materialista Priestley (1733-1804) és Locke nagytekintelyü követője: John Stuart Mill (1806-73). A skót iskola azonban még ma is számos s nagy tehetségü követői folytán jelentékeny számot tesz az angolok bölcsészetirodalmi mozgalmaiban. Főközlönye a jelesül szerkesztett «Mind» (szellem). St. Mill és Buckle, a kiváló kulturtörténész által azonban Comte pozitivizmusa is utat tört magának angol földön. A ma is élő angol böl-csészek közül való Spencer Herbert (szül. 1820). Az ő rendszere, melyet maga «az evolució, a fejlődés rend-szerének» nevez, a pozitivizmusból fakad. Darwin leszármaztatási tana századunkban az angol materialista filozofusok számát erősen növelte, kik ellen ujabban Wright, Fraser, Hodgson s mások a Berkeley-féle «immaterializmus» ujra fölélesztése által határozott állást foglaltak. Abbott, Müller Miksa, Stirling stb. által a. német filozofiai rendszerek tanulmánya is elterjedt Angolországban. Végre említendő, hogy a. filozofia története körül az angolok között főleg Stanley, s legujabb időben Thomson, Flint, Morris, Grote, Lewes s mások szerezték érdemet. Az államtudományok összes ágazataiban a britek, szabad alkotmányuk és csonkítatlan sajtószabadságuk által védve, mindig kiváló irodalmat tudtak fölmutatni. Említsük a legujabb korból külön lord Brougham és Bentham Jerémiást, kik műveik által a modern állami reformokat hathatósan segítették elő. Azonban főleg a nemzetgazdaság az, melyben az angolok kitünnek. A híres Smith Ádám (megh. 1790-ben) már a mult szá-zadban építette fel világszerte elismert nemzetgazdasági rendszerét, mig Malthus kiváltkép a népesedési problemákkal foglalkozott. («An essay on the principle of population» 1806.) A spanyol eredetü Ricardo Dávid (megh. 1823) méltólag sorakozik e kettő mellé. Mindezek a nevek tudvalevőleg irányadók lettek a nemzetgazdasági tanok fejlődésében, melyekben halhatatlan érdemet szerzett Stuart Mill János is (megh. 1873). Klasszikus főműve az ismeretes «Principles of political economy». Egyes praktikus irányokban, mint a bankkérdésekben, az angolok mindig első helyen állottak irodalmilag is. (Mac Culloch, Leslie, Ingram, Devas, Ashley Fawcett, Kerr, Senior stb. itt a legkimagaslóbb irók.) - A nemzetgazdaság terén legkiválóbb: Rogers Thorold, a «History of Agriculture and prices in England from 1259 to 1793» c. 6 kötetnyi páratlan nagybecsű munka irója. Megirta még a «The first nine years of the bank of England», a «Six centuries of work and wages», a «The Economic interpretation of history» c. műveket. Klasszikus becsü mű még Dowell-nek «A history of taxation and taxes in England» (4. köt. 2. kiad. 1890). és Buxton Sidney munkája: Finance and Science. 1783-88. (2. köt. 1888). A jogtudomány terén diszes hely illeti a régibbek közt Blackstone-t (megh. 1780). Hosszu sorokat kellene megtöltenünk, ha a mi századunk legelőkelőbb angol jogi iróiról akarnánk itt csak névleg is megemlékezni, habár oly világtekintélyek, mint Mill, Smith stb. itt nem találhatók. Jelenleg Scrutton-t tartják az első roma-nistának («The influence of the Roman law»). Nevezendő még: Stephen («A history of the criminal law of England»), Pollock, (Oxford lectures 1890), Neale («Exposition of Englisch law by english judges». 1892) és Rice («General principles of the law», 1892). A külföld H. Sumner Maine nevét ismeri legjobban, kinek egyik művét («A jog őskora») magyarra is lefordították. Megemlíthető, hogy az országos törvényekből («The Statutes») most jelenik meg új kiadás. (I. köt. 1235-1713). Politikai történet. A középkor történetével foglalkoztak az «Angolszászok» c. alatt említett történészek, első sorban: Elton, («Origins of English history»); Green I. R. («Making of England» és «The Conquest of Eng-land»); továbbá Freeman («History of the Normann Conquest» 5 köt., «.William the Conqueror», «The reign of William Rufus»); Stubbs («The early Plantagenets»); Norgate Kate («England under the Angevin kings»), a Becket Tamás és Montfort Simonról szóló életrajzok (l. o.); Hall H. («Court life under Plantagenets»); Longmann («History of Eduard III.»); Hodgetts («Richard II.»); Wylie («History of England under Henry the fourth»); Gairdner («Lancaster and York»); Brougham («History of England under the house of Lancas-ter»); Church («Henry V.»); Gairdner («Henry the seventh»), («Reigns of Richard III. and Henry VII.») és Markham («Richard III.»). Az Újkor történetével foglalkozó történetirók közül Gardiner a legkiválóbb, ki monumentális tiz kötetes művét: «History of England from the accession of James I to the outbreak of the civil war 1603-42». végre befejezte. Alig hogy e forrásmunkával elkészült, máris más, épp oly nagyszerűbe fogott: «History of the great civil war», miből eddig három kötet jelent meg. Az angol alkotmány története kérdésében roppant te-kintélynek örvendő Stubbs püspök, a «Constitutional history of England» és a «Select Charters» szerzője, ujabb «lectures»-eket adott ki a középkori s ujabb történelemből (St. azelőtt tanár volt az oxfordi egyete-men). Az újkor történetével foglalkozó történetirók sorából még kiemelendők: Gairdner és Gasquet (VIII Henrik), Cavendish és Creighton (Wolsey), Froude(«History of England from the fall of Wolsey» 9 köt.), Burke S. H..: «Portraits historicals of the Tudor dynasty» 4 köt. Ide sorolandó Bagwell hatalmas történeti műve is: «Ireland under the Tudors». Bagwell előadásait rendkivül gondos részletezés jellemzi. Említendők még: «The Stu art Dynasty» Thornton-tól, a Lawless által kiadott « With Essex in Ireland» (kivonatok Essex gróf titkárának naplójából) és Child műve: «Church and State under the Tudors». Kiválóan érdekes ezek közül első sorban a Thornton műve a Stuartokról. Maga Viktória királynő engedte meg a szerzőnek, hogy a windsori palotában eddig föl nem használt oklevelekbe betekinthessen. Thornton azon a nézeten van, hogy legalább Darnley megyilkolásában nem volt részes a szép skót királyi hölgy, amit kútfői nyomozások ered-ményével erősít. A Suart Máriáról szóló, nagy számú irodalom ismertetését l. a Századokban (1885. évf.). Erzsébet karára nézve l. Camden: «Annales rerum Anglicarum» c. művét, a Brown és Bentinck, Stevenson és Crosby meg Birch által kiadot «Calendar of State Papers»-ok (17. köt.), a «Cerils Papers» (Burleigh) le-velezését, szintúgy Walsingham levelezését és az ujabb művek közül Froude művéből a 7-9. kötetet. Az angol forradalomról l. Clarendon miniszternek úttörő, bár elfogult szempontból írt művét: «History of the great rebellion». (6 köt.). Az ideszóló okleveleket kiadta Hamilton (a «Calendar of State Papers» gyüjteményben). Ujabb keletü munkák közül l. első sorban Gardnier eml., műveit, melyekhez hozzájárult: «The constitutional documents of the puritan revolution»). A Cromwell-ról szóló ujabb életrajzi műveket már fentebb említettük. Az okleveleket kiadta Miss Everett Green, Cromwell leveleit és beszédeit Carlyle T. A trónra visszatérő Stuartokról és III. Vilmosról Macaulay műve nevezendő első sorban. Vilmos legjobb életrajzát megírta J. Morley. Vilmos nejétől, Mária királynőtől, napló is maradt (kiadta Doebner). A spanyol örökösödési háborúval foglalkozott Parnell és Markham. Az 1700-iki évvel kezdődik Lecky-nek nagy műve: «History of England the XVIII century». Mint irországi angol ember, Lecky is eleintén Gladstone pártján állott, ismerve hazája szenvedéseit, de midőn amaz Parnellel, az összeesküvővel szövetkezett, a jeles történetiró fölháborodással utasította vissza az azóta szintén elhalt ír pártvezér erőszakoskodási, sőt üzletszerü bujtogatók által támogatott elszakadási programmját. Felsorolandó még: lord Stanhope két műve Anna király koráról (l. o.). A Györgyök koráról irtak: lord Mahon, Skottowe, Walpole, Bright, Thackeray (korrajzok) és Mac Carty. (Az életrajzokat l. fentebb.) A keletindiai eseményekre és az amerikai gyarmatok elszakadásáról szóló irodalom rengeteg. (L. az illető helyen.) E századra vonatkoznak: Mac Carty magyarra is lefordított műve («Anglia a mi korunkban»), Walpole műve («History of England from 1815.» 4 köt.), Bright («History of England»-nak 3 köt.). A fontosabb önéletrajzokról és biografiákról már fentebb emlé-keztünk meg. Wellington hivatalos levelezését («Dispatches») kiadta Gurwood. 12. köt.; Canning, Castlereagh és Lord Holland levelezése is nevezendő. Kinglake befejezte a 8-ik kötettel már 1863-ban meg-indított óriási munkáját a krimi háboruról (The invasion of the Crimea), mely műnek az 1891-ben elhúnyt tudós életéből majdnem harminc évet szánt. Érdekes ránk magyarokra nézve Maurice C. E. vaskos kötete, melyben a mi 1848 - 1849-iki szabadságharcunkat is tárgyalja («The revolutions of 1848-49 in Italy, Austro-Hungary and Germany»). Száznál több az alkalmi művek száma Viktória királynő ötvenéves uralkodási jubileuma alkalmából, melyek közül azonban csak kettőt emelünk ki: Ward-ét («The reign of Queen Victoria») és az itt már többször emlí-tett lankadhatatlan Besant Walterét, ki meggyőző részletekkel bizonyítja, mily hatalmas, minden várakozáson felül álló lendületet vett Nagy-Britannia jelenlegi fejedelemasszonya ötvenéves bölcs és alkotmányos uralma alatt. Sok történeti s ismeretterjesztő mű jelent meg 1880-90 közt az Egyesült Államokról első sorban Bryce tollából («The American Commonwealth». 3. köt.), a brit hadseregről (a hires Dilketól), az orosz kérdésről, még pedig oroszbarát irányzattal (Stead-től) és oroszellenessel (Stepniak-től), a Home Rule kérdésről és Irországról, továbbá Egyiptomról és a többi Afrikáról. Ide valók Stanley világhirü művei is «How I found Livingstone», «Trough the Dark Continent», «The Congo» és «In darkest Africa», melyek közt főleg a 2. és 4-ik hallatlan feltünést okozott, s minden európai nyelvre, magyarra is, lefordíttatott. A bátor és kitartó Gordon pasáról, szintúgy Emin pasáról (dr. Schnitzer) több angol mű látott napvilágot (így Little-től, Felkin-nétől). A francia forradalomról, Carlyle regényes mű-vétől eltekintve, ujabban egy nagyszabásu mű első három kötete jelent meg a már emlitett Justin Mac Cartytól («The French Revolution»). Ugyancsak Franciaországgal foglalkozik Hurlbert műve is («France and her Republic»), de a franciákra nézve nem igen hizelgő fejtegetésekkel. Adomaszerü, de ügyesen írt történeti rajzokat közöltek Montagu, br. de Malortie, Bingham kapitány stb. A művelődéstörténet terén mint szerfölött érdekes mű említendő: «The Kings Book of Sports» Govett-tól, mely a régi vidám (puritán korszak előtti) Angolország hű képét nyujtja, közölvén I. Jakab király 1618-ik évről keltezett rendeletét (declaration), melyben a lancashire-i köznép («vulgar people») elébe terjesztett kérelmének az iránt, hogy vasárnapokon «kedvük szerint mulathassanak», készségesen helyt ád. A viszonyok azóta nagyot változtak, s a vasárnap egész Angolországban, de főleg Skóciában a legcsendesebb, de egyszersmind legunalmasabb napok közé tartozik. Nagy tetszéssel fogadták Middlemore művét «The civilisation of the Renaissance», Creighton művét a renaissance-korabeli pápákról és Symonds művét: «The renaissance in Italy». Fleay és Fitzgerald megirták az angol színpad történetét. Óriási haladást látunk végre az etnográfia (folk-lore) terén, mely az angolok egyik kedvenc tudománya lett s itt a legjobb irói nevek Yeats, Jacobs, Courtney, Curtin, lady Wilde, Garnett Lucia stb. Történetirás fejlődése. Az angoloknál a középkorban nagyobbára csak papok, főleg benedekrendi szerzetesek műveltek a történetirást. E szerzetesek majdnem kizárólag latin nyelven irtak. Egyike a legrégibb és egyszersmind legbecsesebb történeti műveknek Malmesbury Vilmos története az angol királyokról és angol egyházról 1142-ig. Mellette Newbury Vilmos, Wendover és Hoveden Roger krónikái nevezendők. A közép-kor leghíresebb angol történésze azonban Paris Máté (megh. 1259), ki az egyházzal és pápával szemben határozottan állást foglalt. Nem szólunk az úgynevezett rímes krónikákról, melyeknek legfölebb csak iroda-lomtörténeti becsük lehet, de nem történeti. Itéletet, művészetet, magasabb izlést is hiába keresünk a legtöb-ben. Ezek francia nyelven voltak irva s csak a középkor végén s a reformáció kezdetével jelentek meg mind sűrübben angolul is krónikák és történeti könyvek, melyek között mint legjelesebb magaslik ki Sir Raleigh Walter (megh. 1618) befejezetlen angolul írt világtörténete. Tulajdonképeni történetirást csak a nép és a ko-rona közt kitört heves küzdelem óta vehetünk észre, azaz a XVII. századtól kezdve. Eme polgárháboru első megirója May Tamás volt (megh. 1650), kinek hitét azonban Clarendon (l. o.) csakhamar elhomályosítá. Nagyobb lendületet vett az angol történetirás lord Bolingbroke (megh. 1751, «Letters on the Study of history»), Hooke Natániel (megh. 1763) és Middleton (megh. 1650) föllépéseivel. Ezek voltak ama nagy triumvirátus fullajtárai, mely a szkeptiko-racionalisztikus főlvilágosodás korszakát fényesen megkezdette, azaz: Hume (1711-76, «History of England»), Robertson (1721-93) és főleg a világhírü Gibbon Edvárd (1737-94, «History of the decline and fall of the Roman empire»). Gibbon itt jelzett halhatatlan műve né-hány tévedése dacára az összes világirodalom eme szakmájának legbecsesebb gyöngyei közé fog tartozni mindenha. A XVIII. század nagy angol hisztorikusainak sorát méltón fejezi be Roscoe Vilmos (megh. 1831), kinek a Mediciekről irt művei («The Life of Lorenzo de Medici» 1795 stb.) mintaszerüek és jellemzéseikben s korfestéseikben egyaránt jelesek. A XIX. század brit történészei, ami az előadás művészi csoportosítását, a kutatás mélységét és alaposságát és a részletek világos, érdekfeszítő fölépítését illeti, bizonyára az összes művelt nemzetek közt a legelső helyek egyikét foglalják el. Turner Sharon(1768-1847) volt az első, ki eredeti kutfők alapján foglalkozott az angol-szászok addig teljesen homályos történetével («History of the AngloSaxons»). Kiválóbb követői voltak Wright és Palgrave, továbbá Kemble. Mindezeken túltett azonban Freeman, a csak nemrég meghalt nagytekintelyü hisztorikus (1823-1892), már említett «History of the Norman conquest»-jével. -Freeman irta a «The methods of historica, study» és a «The office of historical professor», a «The chief periods of Euro-pean historyn» és a «History of Sicily» címü fontos műveket is. Nagy tudományról tanuskodnak Lingard János (1771-1851) idevágó munkái is, bár katolizáló tendenciájuk miatt az angol nemzetnél nagy népszerüségre nem tehettek szert. A leghírnevesebb művelők akadtak azonban az angol történet ama korsza-kai számára, melyek a népnek a szabadságért és alkotmányért való küzdelmét ölelték föl I. Károlytól II. Ja-kabig. Itt különösen említendők James Mackintosh (1765-1832) «History of England»-jével. Roppant tudo-mányossággal és az igazságszeretet egész melegével irt munka ez, mely szerzőjét világhírüvé tette; aztán Godwin Vilmos (1756-1836), lord Mahon (Stanhope, 1805-75), végre Hallam Henrik (1778-1859), kinek műveiben bizonyos retorikus előkelőség finom bájjal párosul, és a nagyok legnagyobbika: Thomas Babington Macaulay (1800-1859), az angol történetírás világszerte ünnepelt nagymestere, kinél nem tudni, mit csodáljunk inkább: az anyag művészi csoportosítását-e vagy az előadás utánozhatatlan világosságát, avagy a nyelv páratlan szinpompáját és gazdagságát. Főműve: «History of England from the accession of James II» hatás tekintetében korunk összes történeti műveit messze fölülmulta. Mindketten, úgy Hallam mint Macaulay, politikailag a whig-ek pártjához tartoztak és a whig-elvek rettenthetetlen bajnokai és terjesztői voltak. Hallam a főelvek meggyőző erejü fejtegetője, mig Macaulay kivált az egyes korok és több személyek jellem festésében tündöklik. Egészen más álláspontot foglal el a valóban epokhális hatást gyakorolt Buckle Tamás (megh. 1862) világhírü, fájdalom befejezetlen maradt főművében «History of Civilisation in England», mely a föld összes művelt népei közt közkézen forog, a tudományok minden birodalmából példát-lanul gazdag anyagot halmozott össze, hogy ennek alapján megállapítsa az értelmi világ törvényeit. Ragyogó tehetségü tanítványai lettek: Lecky és (az amerikai) Draper a mester szellemében irt történeti munkákkal. Lecky a XVIII. századbeli angol történeten kivül még ezeket írta: «History of European morals» és «History of influence of the spirit of rationalism in Europa»; Draper pedig a «History of the intellectual development of Europe», «History of the conflict between Religion and science». Froude Antal (szül. 1818), fő művé-ről:.«History of England from the fall of Wolsey» már megemlékeztünk. Ő irta továbbá a «Short studies on great subjects» c. művet. Gardiner nagyfontosságu és részrehajlatlan műveit szintén már felsoroltuk. Nem hagyhatjuk itt említetlenül legalább a legkiválóbb skót történetirókat sem. Ilyenek: Burton, Robertson, Malcolm Laings (megh. 1816), G. Chalmers («Caledonia»), továbbá Fraser Tytler («History of Scotland», 1828), Kinloch stb. Mindezen nagynevü hisztorikusok csak szorosan vett hazájuk, Skócia történetét tárgyal-ták. Földieik közt a külföld történetével foglalkoztak a jelesebbek közül: Coxe Vilmos (megh. 1828), ki az «Ausztriai ház» történetét dolgozta fel («History of the house of Austria») s ennyiben ránk nézve is nagyobb érdekü, Malcolm («History of Persia», 1815), James Mill, Elphinstons, Dunlop, és Alison (megh. 1867), kinek nagyszabásu «History of Europe»-ja némi tory-párti színezetü ugyan, de ritka erőteljességgel és ele-ganciával irt munka; a skótok méltó büszkesége e téren: Carlyle (l. o.) (1795-1880). Az ó-kor történelmében is jeleskedett több nevezetes angol hisztorikus, mindenek előtt a lángeszü Grote György (megh. 1871), kinek «History of Greece»-e egyike a legkitünőbb műveknek, mely a hellének régi történetét tárgyalja, Finlay (megh. 1875) a görög és bizanci, Arnold és Lewis a római történetet művelték, valamint Merivale is, ki a római császárok korát tárgyalta. Layard kiásatta az asszir romokat és a British Museumban őrzött cseréptáblákra írt asszir könyvtárnak a felfedezője. Rawlinson Henry az asszir ékíratok gyűjtése és megfejtése körül szerzett nagy érdemeket (l. o.); öccse György pedig bátyja kutatásai alapján írta meg az öt őskeleti monarkiának történetét, annak idején (1862-67) úttörő jellegü művet. Kitüntek e téren még a következők: Smith Gy. és Sayce. Görög és római történettel és régiségekkel Jebb, Mahaffy és Fyffe foglalkoznak jelenleg legtöbbet. Freeman utolsó műve: «History of Sicily» (2. köt.). A görög hőskorral és a kérdéssel maga Gladstone miniszter is foglalkozott több ízben. Ami a történeti kutforrásokat illeti, e téren elévülhetetlen érdemeket szerzett a virágzó «Historical Society» és a «Camden Bociety», melyeknek kiadványai (maga egy egész rengeteg történeti irodalom) mintául szol-gálhatnának sok más kontinentális nemzetnek, kivált a franciáknak, arra, miképen kell és lehet a nemzeti történet leirásában is a hideg megfontolást és a rendületlen tárgyilagosság részre hajlatlanságát mindvégig megtartani. Igaz, hogy ezek oly tulajdonságok, melyek az angoloknak már természetüknél és nevelésüknél fogva is úgyszólván vérükben vannak. A kútfők kiadása körül legtöbbet fáradoztak: Hardy, Stubbs, Luard, Lumby és Thompson. A közkézen forgó kézikönyvek sorából nevezendők: Gardiner műve («Students history of England», 3. köt.); Green John Richardé («Short history of the english people», mely franciára és németre is le van for-dítva); Bright Frank műve («Hist. of E.» 4. kiad); Acland and Ransome («A short hist. of E.»). Nem érdek nélküli, hogy Ince és Gilbert-nek kis könyvéből (Outlines of English History) 1890-ig 624,000 példányt fo-gyasztott az ifju nemzedék. Egyébiránt Green művéből is 100,000-nél több példány fogyott már el. Beveze-tésül szolgálhat Gardiner és Mullinger kalauza: «Introduction to the study of Engl. History». Hogy az angol alkotmány történetére vonatkozó művekben nincs hiány, mutatják: Stubbs, Hallam, Hume, May Erskine, Todd A., Bagehot, Taswell-Langmead, Dicey, Wakemann-Hassal, Feilden, Anson, Hearn, Macleod, Yonge és mások jeles munkái. Hogy az angolok mily korán fogták fel az alkotmányos élet becsét, mutatja többi között az 1265-ből származó «Song of Lewes» (kiadta Kingsford. 1890), az I. Eduárd korában felírt: «The praerogatio regis» (kiadta Stubbs) és Fortescue kancellár műve: «The governance of England», VI. Henrik korából. Idegen nemzetek is bőven foglalkoztak Anglia történetével. A németek közül Lappenberg és Pauli irtak ala-pos és terjedelmes munkát az angolok multjáról («Gesch. von England», 5. köt.), melyet Brosch jelenleg folytat (6-7. köt.). Pauli Reinhold különben is sokat fáradozott az angol kútfők kiadása terén és becses essay-kben örökítette meg Anglia kiválóbb hőseit («Bilder aus Alt-England», «Aufsätze zur engl. Gesch.», «Montfort», «Grosseteste» stb.). Ranke «Englische Geschichte, vornehmlich im 16. u. 17. Jahrhundert» c. hires, sok tekintetben páratlan művére még az angol parlamentben is történt már hivatkozás. Busch most adta ki a 6 kötetre tervezett «Gesch. Englands unter den Tudors» munkának I. kötetét (1892). Winkelmann az angolszászokról irt kézikönyvet. A mostan élő német irók közül Liebermann ismeri legjobban az angol történet középkori részét, különösen a kútfőket. Dolgozatait l. a történeti folyóiratokban; kiadta azonfelül a «Die Heiligen Englands» és a «Quadripartitus, ein engl. Rechtsbuch aus d. J. 1114» c. művet. Az ujabbkori történetről irtak Brosch («Lord Bolingbroke»), Stern («Gesch. d. Revolution in England»), Bresslau és nagyszámú követői Stuart Máriá-ról stb. Az angol önkormányzat és alkotmányról írt első sorban Gneist, kinek két rendbeli műve, a «The history of the English Constitution» és «The english parliament in its tranformation» angol nyelven is megjelentek. Dahlmann régibb keletü: «Geschichte d. englischen Revolution» már kiesett hitéből, Büdinger-nek «Vorlesungen über engl. Verfassungsgesch.» cimű műve különösen Stubbs és Gneist kutatásain alapszik. Fischel «Verfassung Englands» c. műve Bagehot nyomán készült, Brunner H. jogtudósnak, «Die Quellen des engl. Rechts» c. világos és alapos áttekintését Hastie fordította angolra (1888). Egyéb említendő művek: Riess, Geschichte des Wahlrechts zum englischen Parlament (l. 1885). Held-Kapp, «Zwei Bücher zur social. Gesch. 1760-1832» (1883), O. Klopp, «Der Fall des Hauses Stuart» (8 köt., egyébiránt részrehajló, felekezeti szempontból irt mű), Bellesheim, Gesch. d. kathol. Kirche in Schottland» (3 köt.) és «Gesch. der kath. Kirche in Irland» (3 köt.). Schanz, «Geschichte der Handelsbeziehungen zwischen England und der Niederlanden» és «Englands wirtschaftl. Entwicklung im Ausgang des Mittelalters», Wendt: «England. Seine Gesch., Verfassung etc.» (1892). A franciák közül megemlítendők: Guizot («I. Jakab», «I. Károly», «Cromwell», «Monk története»), Mignet («Stuart Mária», magy. ford. Berzeviczi Ed.), Wallon («Histoire de Richard II.»), Bémont («Monfort»), Forneron («Louise de Kéroualle, duchesse de Portsmouth»), Baillon («Henriette Anne, duchesse d'Orlé-ans»), Sayous Ed. («Les deistes anglaises»), Wiesener («Dubois, le régent et les Anglais»), Boutmy művét az angol alkotmányról Pollock fordította angolra («The English Constitution»), Franqueville(«Le gouvernement et le parlement brit.», 3 köt.). Langlois 1890-ben közölt érdekes dolgozatot az «English Historical Review»-ben, «Anglia és Franciaország párhuzamos története a középkorban» c. alatt. A belgák sorából nevezendő: Kervyn de Lettenhove («Relations de Pays-Bas et l'Angleterre», 8 köt.), Philippson («Marie Stuart»). - A spanyolországi (simancas-i) levéltárból került ki a «Calendar of lettres and dispatches» 4. kötete, melyet Bergenroth és Pascual de Gayangos adták ki. A magyar történetirók közül kevesen foglalkoztak önállóan az angol történettel. Igy Csengeri, Zichy Antal, Simonyi Ernő, Széchen Antal gr., Wertheimer. A «Századok»-ban Kropf Lajos (Angliában élő mérnök) és Mangold L. ismertetik olykor az ujabb angol történeti műveket. Kropf egyébiránt angol levéltárakból már több ismeretlen adalékot is szolgáltatott hazai történetünkhöz (a «Századok»-ban és a «Történeti Tár»-ban). Hazánk fiai közül Vámbéry Ármin örvend Angliában a legnagyobb tekintélynek és népszerűségnek. A ki-rályné diplomáciai küldöttje, középázsiai kérdésekben a politikusok és kereskedelmi körök tanácsadója, az angol revue-k fáradhatatlan munkatársa. Életrajza megvan angolul is viszont ő hazánk történetét irta meg angol nyelven: Vámbéry A. and Hellprim, «Hungary in ancient, mediaeval and modern times» (London, 1887). A geografia terén az angolok általában inkább korszakot alkotó nagy utazóik, mint e tudomány rendszeres művelése által lettek nagyokká. E röviden összefogott átnézetnek nem lehet célja részletesen megemlékezni ama halhatatlan érdemekről, melyeket a bátor és rettenthetetlen brit nép idegen világrészek, eddig ismeretlen távoleső országok és tengerek gyakran vakmerő beutazásai, fölfedezései és tudományos leírásai által az em-beri tudomány körül szerzett. Beláthatatlan itt a becsesebbnél becsesebb angol irodalmi produkció s itt is csak a legkimagaslóbb utazókat s írókat említjük. A régiebbek közül Hakluyt (megh. 1616) megírta jelenleg már igen ritka műveiben az angol nemzet leghíresebb hajózási útjait. John Davis már 1595-ben irta meg északsarki útját, majd Sandys egyiptomi, W. Lithgow pedig ázsiai és afrikai expedicióját (utóbbi 1640-ben). Nagy nevek még a mult századokban: a skót Bruce (Utazás Abissziniában, 1768-ban), Mungo Park, az afri-kai földrajzi kutató (megh. 1805), kire aztán az angol, afrikai utazók egész serege következett, kik a «fekete világrész» földerítéséhez oly lényegesen, gyakran életük feláldozásával járultak hozzá, mint: Beke, Burton, Grant, Speke, Baker, a nagy Livingstone, Cameron, Thomson Józs., Stairs, és legújabban a sokat emlegetett Stanley stb. (L, az «Afrika» c. mellékletet. Nem csekélyebb a kiváló angol sarki utazók száma e században. Ott vannak: Halley, Parry Edvard, Franklin, Ross, Ch. Hall, Hayes, Greely. Khina ismertetéséhez hozzájá-rultak: Staunrows, legújabban Bingham, Fortune, Ellis stb. Igen tehetséges angol leírókat talált India, Ame-rika, Sziam, Arábia, az ausztráliai kontinens, a szigetvilág, a Kaukázus, Persia stb., szóval alig van földünk távolibb vidéke, mely a példátlanul gazdag angol utazási irodalomban leggyakrabban mintaszerü leírások által ne volna ismertetve. S e mellett csak ama híres angol utazók nevei közül említettünk nehányat, kik mint írók is kitüntek. Az uti rajzok, uti jelentések stb. mezején a legújabb angol irodalom szinte megmérhetetlen gazdagságot tün-tet föl. Igen érdemes mű Froude történész: «The English in the West Indies»-e és «Oceana»-ja, habár ezek-ben tán tulságos sötét színekkel festi a jeles szerző a néger emancipáció közgazdaságilag igaz hogy nem éppen előnyös következményeit, vagyis inkább a fölszabadult négerek közgazdasági sülyedését, s ki is kelt e miatt ellene egy tudós néger iró, a Trinidad szigetéről való Thomas J. Nagyra becsülik az angolok Lucas «Historical geography of the british colonies» c. 3 kötetnyi művét. Valóban rengeteg az afrikai utleírások száma (Drummond, Matthews, Johnston, Oliver kapitány, Sibree, Shaw s másoktól). Stanley-nak azelőtt való oly föltételes dicsőítése azonban ugyancsak megcsappant a legtöbb angol útleíró előtt is. Kezdték ők is összehasonlítani Stanleyt más angol, német, stb. afrikai uttörőkkel, mint Burton-nal, Livingstone-nel, Rohlfs-szal stb. s e hasonlatok nem igen szóltak Stanley mellett. Nehéz vádakat emeltek azonfelül szavahihető utitársak az említett afrikai utazó ellen bebizonyíták, hogy az emberszeretet és művelődés eszméi összes expedicióiban mily alárendelt szerepet játszottak, holott éppen e tekintetben várt sokat a világ Stanley-től, ki e sulyos vádakkal szemben még máig sem tudta magát kellőleg igazolni. Mindezeket azért kell itt említeni, mert a Stanley-ellenes mozgalom is egész kis irodalmat teremtett, melynek részletezése azonban itt messze vezetne. Áttérve más világrészekre: Ázsiáról írtak még Oliver, Drury ezredes, Dufferin lady, sir Arnold, Goming, Ramsay, Forsyth. Schumacher német mérnök (utobbi egy nevezetes művet e címen: «Within the Decapolis», a Tiberias tótól keletre fekvő bibliai vidékek tüzetes leirásával, értékes rajzokkal) stb. Amerikával foglalkozó munkákat adtak ki: Kroupe, Russell stb.; az ausztráliai és ázsiai szigettengerrel foglalkoztak Cook, ki háromszor indult a föld körüli utazásra, Hickson és Woodford, mindkét jeles szerző egyszersmind alapos természettudós; továbbá Giles, Bevan stb. Ausztráliával magával pedig Warburton, Forrest, Stuart, Eyre, Gregory. Végre európai országok leírásai képezik tárgyát Tozer (Szardinia), Edwards (Black forest), Davies és Broughall (Aveyron) stb. műveinek. Érdekes az öreg sir Baker Sámuelnek, az Albert Nyanza halhatatlan fölfedezőjének négy világrészre vonatkozó munkája: «Wild beasts and their ways, reminiscences of Europe, Asia, Africa and America». A természettudományok rég időtől fogva az angoloknak egyik legnagyobb szeretettel s tehetséggel művelt irodalmi mezejét képezték, Epokhális alakok maga Verulami Baco (megh. 1626), ki véget vetett az addig uralkodott skolasztikus rendszernek a nagy Newton Izsák (megh. 1727), az első természettudós a szó mo-dern értelmében, ki korszakot alkotó működésével egész új irányba terelte a fizikai tudományt és aki a csil-lagászat terén is a leghatalmasabb úttörők egyike volt. A csak legjelesebb angol újabb természettudósok fölemlítése lapokat venne itt igénybe s ezért az illetők külön életrajzi cikkeire kell utalnunk. De nem mel-lőzhetők még itt sem: Sir Humphry Davy (megh. 1829), a kiváló kémikus, a világhirü Sir Herschel (1792-1871), e német eredetü óriási csillagászati tekintély, az Alpesek glecservilágának kutatója: J. David Forbes (megh. 1868), Somerville Mária (megh. 1872), a fáradhatatlan tudós nő, kinek legnagyobb érdeme a csilla-gászati ismeretek népszerűsítése hazájában; a nagy fizikus és vegyész: Brewster Dániel (megh. 1868), to-vábbá Faraday Mihály (megh. 1867), kinek természettudományi munkái világos, könnyen érthető előadásu-kért is valóban mintaszerűek; a hőtan egyik főtekintélye: Tyndall, aztán mint geologusok: Lyell, az újabb földtan megteremtője, Geikie, Murchison stb. Lyell-re következett az, aki egész forradalmat idézett elő a lények fejlődéstanának megalapításával, az epokális Darwin (1809-82). E szellemóriás hatása az egész tu-dományos világra páratlan volt. Az ő szellemében indultak honfitársai legjelesebbjei között Wallace, Huxley, Balfour, sir John Lubbock (szül. 1834) és sok más. A botanikában mint önálló kutatók kitüntek Brown Róbert (megh. 1858), Lindley (megh. 1865) stb: Rendkivül gazdag az angol irodalom különösen növénytani monografiákban és leiró botanikai művekben, melyek gyakran külsőleg is nagyszerü metszeteik stb. által szinte csodálatot keltenek e nemzet tudományos nagysága iránt. Teologia. A teologia, mint sok más országban, Angolországban is az egyházi skolasztika nyüge alatt állott sokáig. A szabadelvü Wiclif fölött még halálos itélete után is (1384) kimondta az egyház az átkot. Még a reformáció sem lendített a voltaképeni tudományos teologián, mint lendített sok szárazföldi államban, főleg Németországban. Hiszen kétségtelen, hogy a hatalmasak, kezdve a királytól a főnemesekig, az új tant csak politikai eszköznek tekintették s csak később támadtak át angol földön oly hittudósok is, kiknél a reformáció meggyőződés volt, mely ért szivük egész melegével lelkesedtek. Ezek közé különösen Hales János (megh. 1656) és Taylor Jerémiás (megh. 1667) tartoztak, utóbbi korának legékesszólóbb és legszellemesebb hittu-dósa. A voltaképen angol hittudomány: azonban csak a XVII. és XVIII. században keletkezett. Az új, mé-lyebb irány főleg a régi, kiváltképp pedig a keleti nyelvek tanulását segítette elő. Említendők itt: J. Fell, (megh. 1686) és tanítványa J. Mill (megh. 1707), ki az uj testamentum első kritikai kiadását bocsátotta közre, valamint Kennik (megh. 1783), aki kiadta az első ó-testamentumot. Híres egyházjogi írók voltak: Usher, Beveridge, Bingham s mások. A XVIII. század vége felé erős hanyatlást venni észre, melyet jelen száza-dunkban annál mozgalmasabb tevékenység váltott föl. A szkepticizmus leghatásosabb ellenfelei voltak Wat-son (megh. 1816) és Horseley Sámuel anglikán püspökök, valamint a hitetlenségé egyáltalában Porteus püs-pök, (megh. 1808), főleg pedig Wilberforce, a híres emberbarát (megh. 1833.). Magában az anglikán egy-házban is támadt ellenzéki szellem s Sidney Smith, a jeles szatirista, bátran rámutatott az egyház kinövéseire. Ez az ellenzéki fontos mozgalom létesítette a tisztán evangélikus alapra helyezkedő új pártot az anglikán egyházon belül, melynek egyebek között a rabszolgaság megszüntetését és sok még ma is virágzó, kiterjedt közhasznu társulat alapítását köszönhetni. Az ujabb «Evangelicals» tisztán a szárazföldi értelemben vett protestantizmust képviselik a «High-church» szertartásos formaságai nélkül és inkább a kálvinizmus felé hajolva. Irodalmi tekintetben azonban igen meddőknek mutatkoztak. Az anglikán merev egyházi iránynak ellenben legtehetségesebb írói egyéniségei századunkban Newman (szül. 1801) és Pusey (megh. 1882), kiváló oxfordi teologusok, kik addig mentek engedményeikben a katolikus tanok befogadása iránt, ameddig csak a protestantizmus elvének megtagadása nélkül lehetett. Méltán sorakozik melléjük Stanley Arthur (1815-1881). Különösen gyakoriak és sokszor valóban irodalmi becsre emelkednek az angoloknál a prédikációk gyüjteményei. Igazi remekíró volt e téren a régiebbek közül Tillotson érsek (megh. 1694). De az anglikán egyházhoz nem csatlakozott brit protestánsak között is már több század óta fényeskedik néhány irodalmi név, így kivált: Baxter (megh. 1691) és Bunyans (megh. 1688). A quaker-ek között kiemelkednek, mint teologiai írók: Barclay, Whitehead, Ellwood stb. Világhírre tett szert tanai által: Wesley (megh. 1791). Végre az ujabb kor legbefolyásosabb nem anglikán, protestáns teologiai írói brit földön: Lardner, Leland, Hall, Clarke stb.; a skótok közt pedig Blair, Alison, Thomson, Caird, Cumming, Chalmers és Spurding (megh. 1892), a legünnepeltebb hitszónokok és egyházi irók. (L. Anglikán egyház.) A filologiai tudományágakban a legrégibb kimagasló író Bentley Rikhard volt (1662-1742), az úgynevezett kritika iskola alapítója. Később kitüntek e téren Clarke, Knight, Elmsley, (megh 1825), Musgrave, Gaisford, Blomfleld, Ellis, Jebb stb. és a nagy államférfiu Gladstone, Homer-ről írt tanulmányai által (Studies on Homer and Homeric ages) hírnévre tett szert mint filologus is. Régészeti tekintetben kutatásaik által Belzoni, Petrie, Leake, Forsyth, Rawlinson H., Layard és sok más vált ki (Egyiptomban, Kis-Ázsiában, Görögország-ban, Mezopotámiában, Indiában stb. eszközölt kutatásaik folytán). Mint keleti nyelvtörténész első helyet foglal el a német eredetü Müller Miksa oxfordi professzor (szül. 1823). Rajta kivül még hires angol orienta-listák: W. Jones, Colebrooke, Crawford stb. Fordítások és vegyes. Itt is csak a legfontosabb irodalmi termékekre szorítkozhatunk. Ohmar Khay Jam ke-leti költőt Huntley Mac Carthy, az ír történész fia, fordította kitünően. Sir Richard Burton, a világhirü utazó, Camoens összes költeményeit fordította angol nyelvre (nem csupán a Luziádákat). Régies kifejezései miatt azonban fordításaiban gyakran homályos. Mickiewicz-et, a lengyelek legnagyobb költőjét Biggs kisasszony fordította. Don Quixote új fordítót talált Watts-ban Dante Plumptre lelkészben, Vergilius Sir Ch. Brown-ban, Hartmann, az uj német filozofus Coupland-ban, Mommsen Dickson-ban, Beust gróf fontos emlékiratai báró Worms-ban, a jelenlegi államtitkárban, Ebers Bell Klárában stb. A nagy német filozofusok közt főleg Fichte átültetésével foglalkoztak 1880 és 90 közt kiválóbb angol tudósok. - Külön pár sort kell szentelnünk e cikk végén az angol íróknak, kik magyar költők átültetésével angol nyelvre foglalkoztak. Tudtunkkal csak két angol író fordított úgy magyar költőkből, hogy az eredeti magyar szöveget is megértette. Ezek Bowring (Petőfi ügyes fordítója) és Butler, a Kisfaludy-társaság kültagja, s ha Jókai, Eötvös («The village notary») s mások meg is jelentek angol nyelven, hozzá kell tennünk, hogy az illető fordítások mind a német fordítások kerülőjén jutottak a britek közé. A vegyes cím alatt első sorba említendő az ismert utas és államférfiú sir Charles Dilkes «Problems of Greater Britain»-je (a tágabb NagyBritannia problemái), J. Bryce kitünő könyve az Egyesült-Államokról. Nem csekélyebb föltünést okozott azonban, kivált angol egyházi körökben a «Lux Mundi» címü, több lelkész által kiadott gyüjteményes munka, mely ellen, minthogy az az angol egyháznak a római katolikushoz közeledő iránya mellett tör lándzsát, csak úgy hemzsegtek a tiltakozó elleniratok és cáfolatok az ellentáborból. Collins Spencer Herbert filozofiáját nagy elmeéllel foglalta össze legújabb művében: «An epitome of the synthetic philosophs», melyhez maga a mester irt bevezetést. A szocialisztikus s hasonló irányu művek száma óriási s itt kitünnek Runciman, Booth s főleg az amerikai Bellamy híres regényével: «Looking backward» (Pillantás visszafelé). Nyelvtudományi téren Jevons, a természettörténetin Ball Róbert és a nemrég meghalt, a természettudományok népszerüsítése körül nagy érdemet szerzett Wood tünnek ki. Társadalmi s nemzetgazdasági, irodalmi beccsel biró munkák közül kiemelendők még: a Booth-féle monográfiák (Life and labour on the East of London), White-é: «The problems of a great city» s Sims-é: «How the poor live» (hogyan élnek a szegények). A német eredetü Sir Vogel, ki azelőtt Uj-Zélandban a gyarmati minisztérium tagja volt, a társadalmi reformok törekvesét Angolországban finom s szellemdús szatirával tárgyalja: «Anno Domini 2000» c. művében. Vallási és etikai kérdéseket taglaltak műveikben többek-között a pozitivista Cotter Morison («The service of man stb.»), a miszticizmussal telt Oliphant Lőrinc. Említendők még: Pearson, Lang, Clodd stb. s e helyen kell megemlékeznünk a már fönnebb is említett Müller Miksa volt ox-fordi professzor vezérlete alatt megjelenő nagyszerü gyüjteményes munkáról: «Sacred books of the East» (A kelet szent könyvei), mely már a harmincadik kötetig jutott, melynek munkatársai azonban nem csupán angol tudósok, hanem más nemzetbeliek is, főleg németek, mint Oldenberg, Jacobi, Eggeling. Meg kell je-gyeznünk, hogy e rövid átnézetében a legutolsó évtized angol irodalmának kizártuk a szorosan vett szaktu-dományi munkákat (fizika, algebra, csillagászat stb. stb.), még a leghíresebbeket is. Még nehány szót kell befejezésül az irodalmi társaságoknak és a folyóiratoknak szentelnünk. A már fönn említett Goethe-társaságon kivül hathatósan működnek a Shakespeare-, Browning-, Ruskin- és Carlyle-társulatok. 1887-ben alakult az «Incorporated Society of Authors» az angol írók érdekeinek meg-óvása céljából. A régi, részben már évszázados és az egész világon nagy tekintélynek örvendő folyóiratokon kivül, mint kiválóbb ujonnan alapítottak nevezendők: «Murray's Magazine», «The Universal Review», «The New Review», 1891-ben egy «Review of Reviews» (Szemlék szemléje) is indult meg. A világhirü «Westminster Review», mely azelőtt évnegyedenkint jelent meg, havi szemlévé változott s most terjedelem tekintetében a világ semmiféle szemléje (még a «Revue des deux Mondes») sem mérkőzhetik vele. Megjegyzésre méltó, hogy a gyakran kitünően szerkesztett, amerikai jelesb folyóiratok is, mint «Harper's Weekly», «The Century», «Scribner's monthly Magazine» stb. Angolországban is mindnagyobb elterjedésnek örvendenek, és hogy igen sok európai angol író is ír azokba. Mellőzve itt a virágzó ifjusági irodalmat, még rámutatunk az epokhális «Encyclopaedia Britannica» hetedik kiadására, mely már 1888-ban a 24-ik óriási kötettel befejez-tetett. Nem kevesebb, mint 1100 munkatárs közt volt megosztva e páratlan nagyszerüségü és valóban fényes kiállításu angol lexikon roppant anyaga és e munkatársak közt nemcsak Angolország és Amerika, valamint a kolosszális angol gyamatok, hanem a többi vezérlő nagy nemzetek sok jeles íróját és tudósát is találjuk. A praktikus angoloknál az összes anyaghalmaz, - kivéve a nyomtatás alatt netán beállt legujabb változásokat és szükségessé vált pótlásokat - már mind a 24 kötetre teljesen készen meg volt irva és csak ezután fogtak hozzá az óriási mű kinyomatásához s csakis igy magyarázható meg, hogy a huszonnégy vaskos kötet aránylag oly rövid idő alatt jelenhetett meg. Az «Encyclopaedia Britannica» joggal képezi az angol nemzet egyik fő irodalmi büszkeségét. És ez korántsem az egyetlen ilynemü nagy lexikon náluk, mert itt is, mint a németek-nél, mindjárt versenyműveket láthatunk. (Ilyen, legalább bizonyos tekintetben, például Chambers kitünő «Cyclopaedia»-ja.) Cassel «Encyclopaedic Dictionary»-ja 1888-ban fejeztetett be. 1888 óta Hazell-nél Price D. szerkesztése alatt jelesül szerkesztett s széles látkörü «Annual Cyclopaedia» jelenik meg (most «Hazell's Annual» névvel). A rendkivüli értékü «Dictionary of National Biography» (Stephen és Lee szerkesztése alatt) első 33 kötete már napvilágot látott. E monumentális nemzeti munka nem kevesebb mint hatvan kötetét fog betölteni. Említendő még: Low, «English Catalogue of books», mely évenkint jelenik meg, Poole és Fletcher műve: «Index to periodical literature from 1882 to 1887», mely 48,000 cikket tartalmaz; Allibone műve: « A critical dictionary of English literature and American Authors». Foster Kirks pótlékkal toldotta meg e hatalmas művet (1892). Lloyd S. a «Celebrities of the Century» c. művet szerkesztette (1884), Lawrence B. Philipps a «Dictionary of biographical reference» c. munkát (1887), mely 100,000 címszót tartalmaz. Boase pedig «Modern English Biography» cim alatt a legifjabb időben szereplő egyéniségeket ismerteti (I. köt. A-H. 1892). Igen örvendetesen halad előre az alapos és tudományos becsében egy Littré, Sachs-Villatte, Grimm és Sanders műveivel joggal versenyző nagy angol szótár, melynek alapját az angol filologiai társulat már harminc évvel ezelőtt rakta le s mely immár a G betüig jutott. A jelenkor angol iro-dalmának e futólagos és nagyon is sommás átpillantását méltóbb és nagyobb fontosságu tény említésével nem zárhatjuk be, mint azzal, hogy a: «British Museum» rengeteg könyvtárának (mely több mint három millió kötetével tudvalevőleg az egész világnak összehasonlíthatatlanul legnagyobb könyvtára) teljes és részletes katalogusa már befejezéséhez közeledik. Mily páratlanul gazdag és tökéletes e könyvtár, azt már abból az egy tényből is megitélhetjük, hogy egyedül a Goethe-vel foglalkozó különféle nyelvü s e rengeteg könyvtárban meglevő művek száma 1497-re rug a katalogusban. Az angol és más népek irodalomtörténete közötti viszonyt megvilágítják a következő becses dolgozatok: Herford H., «Studies in the literary relations of England and Germany in the sixteenth century» (Cambridge 1886). Murray J. R., The influence of Italian on English Literature during the XVI. and XVII. century (1886). Behrens, Beiträge zur Geschichte der französ. Sprache in England (Heilbronn 1886) Paris Gaston, több rendbeli művében vizsgálta az angol és francia irodalom kölcsön hatását. Hazánkra vonatkozik e két legujabban megjelent mű: Felbermann C., Hungary and its people (London 1892) és Ménie Murel Dowie nagy tetszéssel fogadott útileírása: «A girl in the Karpathian» (London 1892). S most szóljunk néhány szót az angol irodalom hatásáról nemzeti irodalmunkra és az angol nyelv és irodalom, különösen az angol szépirodalom ismeretének terjedéséről hazánkban. Péczelitől kezdve Kiss János-ig és nyelvünk tudós s lánglelkü reformátoráig, Kazinczy Ferencig, már régibb íróink foglalkoztak előszeretettel angol jeles írók átültetésével magyar nyelvre. Nem lehetvén e sorok célja, teljes s kimerítő bibliográfiát nyujtani, csak röviden említjük, hogy nemzeti újjáébredésünk kezdődő irodal-mában főleg Young, Pope, Blair («Retorikai leckék»), Swift, valamint Shakespeare voltak ama brit klasszi-kusok, kiknek átültetése körül legnagyobb élénkséget tapasztalhatni. Mellőzve a rengeteg regényfordítást, mely a negyvenes évek végén indult meg leginkább, kevés lévén különösen Bulwer, Scott, Dickens stb. jele-sebb regényei közül egy is, mely magyarul is nem jelent volna meg (sőt néha ugyanaz többszörös fordítás-ban), ki kell mégis emelnünk névleg három hazai tudományos, illetőleg szépirodalmi társulatot, mint amelyek a legkiválóbb angol tudományos és költői remekírók honunkban való meghonosítása körül igen nagy érdemeket szereztek: a magyar tudományos Akadémia, a Kisfaludy-társaság és a Természettudományi Tár-sulat. Az Akadémia által kiadott fordítások közt, mint világhirü forrás-munka, mindenekelőtt említendő Tai-ne művének fordítása. (Az angol irodalom története, írta Taine H. A.; fordította Csiky Gergely, 1-5 kötet, 1884-88. Budapest, az Akadémia kiadványa.) Külön fölsorolandók még az Akadémia idevágó kiadványai közt: Carlyle: A francia forradalom története, ford. Baráth Ferenc (1875-78);. Mac Carthy: Anglia története, ford. Szász Béla; Lewes: A filozofia története, ford. Bánóczi József 1876-78 és «Goethe élete»; Symonds: A renaissance Olaszországban, fordította Pulszky Károly és Wohl Janka 1885-86; kiváltkép azonban Macaulay valóban klasszikus fordítása Csengery Antal-tól (Anglia története, II. Jakab trónra lépte óta, írta Macaulay, fordította Csengery Antal, 2 köt. 1875 -76). Csengery Antal időközben elhalván, a III. kötetet épp oly jelesül fordította Zichy Antal. Ugyancsak az Akadémia adta ki továbbá könyvvállalatai sorában Maine Sumner «A jog őskora», továbbá Todd «A parlamenti kormányrendszer Angliában» híres munkáikat jó magyar fordítás-ban s több más angol kiválóbb irodalmi terméket. A Kisfaludy-társaság a teljes magyar Shakespeare által örök hálára kötelezte a magyar nemzetet. Tudvalevő, hogy Shakespeare remekműveinek átültetésével már a mult század vége óta több magyar író foglalkozott de csak elszigetelten, ki ezt, ki azt a neki tetsző Shakes-peare-féle darabot dolgozva át magyar nyelvre. A Kisfaludy-társaság Magyarország leghírnevesebb s legte-hetségesebb íróit gyüjtve e téren össze céltudatos, közös és vállvetett munkára, melyhez a célhoz méltóan megkezdett alapot Vörösmarty, Petőfi és Arany már meglevő fordításai szolgáltatták, sikeresen megoldotta a fontos kérdést s most már elmondhatjuk, hogy Shakespeare magyar fordításaival bátran léphetünk a művelt nyugat nagy nemzeteivel egy vonalba. A magyar Shakespeare 1864-től 1879-ig a bőkezü Tomori Anasztáz költségén jelent meg. Hogy Ráth Mórnál díszesen illusztrált, valóban művészi kiállitásu alakban is jelentek meg Shakespeare művei magyarul, azt csak mellesleg említjük, fölhozzuk még, hogy ugyancsak a Kisfaludy-társaság Gondol Dánieltől Dickens-, és Szász Bélától Thackeray-, Salamon Ferenctől Eliot-, Lőrinczy Zsigmondtól Moore Tamás- és Csukássy Józseftől szintén Eliot-fordításokat adott ki. Szász Károly azonfelül sokat fordított Shakespearen kivül is angolból, nevezetesen Tennyson király-idilljeit és sok kisebb angol lirai költeményt. De angol fordításaiban visszatért a Kisfaludy-társaság régibb költőkre is, kiadva például James Robin Hood-ját Petőfi fordításában, Warren «Tőzsér»-ét Remellay Gusztávéban stb. A ki bővebben akar tájékozódni Shakespeare nyomai iránt régibb szépirodalmunkban, azt utaljuk Bayer József szorgalmas kutatónknak szintén e társulat kiadványai közt található székfoglalójára («Shakespeare-i nyomok irodal-munkban s a magyar szinészet műsorán 1790-1837»), melyben különösen Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításával is foglalkozik. Thackeray víg elbeszéléseit jóizü humorral fordította le Balázs Sándor, Eliot hites «Middlemarch»-át pedig Csukássy József. A társaság legujabb idevágó kiadványa a magyar Burns (Burns költeményei, ford Lévay József 1891). A kir. magyar természettudományi társulat szintén jeles dolgot végzett, mikor kiváltkép nagybecsü angol tudományos munkákat bocsátott közre. Igy Tyndall «Hő»-jét Jezovits, Darwin «A fajok eredeté»-t Török Aurél fordításában ő adta ki. Továbbá az ő kiadásában jelentek meg Smith (A tápszerek). Hőgyes Endre, továbbá Lubbock Mágócsi Dietz fordításában stb. Magánálló for-dítások közül kiemeljük Smiles-éit Könyves Tóth Kálmántól, Byron kitünő fordítását (Don Juan) Ábrányi Emiltől stb. Kár, hogy a szépen megindult Buckle magyar fordítása abban maradt. A «Civilizáció története Angolországban» ennélfogva még most sincs meg magyar nyelven. Angolszász nyelv és irodalom […] A nagyszámu, napjainkig megmaradt angolszász nyelvemlékek közt a költészetre vonatkozók első helyen állanak. Ezeket a buzgó Grein adta ki összegyüjtve («Bibliothek der angelsächsischen Poesie», Kassel 1857-58. 2 köt. 2. kiad. 1887.). E költészeti nyelvereklyéknek nemcsak megmérhetetlen nyelvészeti és művelődés-történeti becsük, hanem belső és külső szépségük miatt egyszersmind nagy esztétikai fontosságuk is van. Előadásuk nem epikus, hanem inkább szaggatott, ballada-szerü. Különösen gyönyörüek a leiró részletek; de szegények a metáforákban. Ami valamennyit átlengi, az az érzelem nemes melege. A népmondákra vonat-kozó költői művek közt a legfontosabb «Beowulf» (l. o.). Több más epikus tárgyu költemény közt, kiemeljük a Byrhtnoth tanácsos (aldermann) halálára vonatkozó költemény reánkmaradt nagybecsü töredékét. (Byrhtnoth hősies halált halt a dánok ellen viselt háborúban 991-ben.) A töredék élénken irja le a csata me-netét és a fejedelem és népe közt a régi germánoknál uralkodott s már Tacitus által hangsulyozott kölcsönös hűséget és odaadást ujabban bizonyítja. A irók nevei tekintetében vajmi keveset mondhatni. E nevek majd mind elvesztek és csakis három vallási tartalmu nagyobb költemény szerzőjét tudjuk egész biztossággal. E költő neve: Kynewulf, ki valószinüleg Kr. u. a VIII. században északi Angliában élt és a papi rendhez tarto-zott. A három költemény neve: «Crist», «Elene» és «Juliane». Az első, mint neve is mutatja, Krisztussal, a második Konstantin császár megtérésével foglalkozik. A leirás mindenütt élénk, a nyelv gazdag. A tisztán lirai darabok között a legjelesebbek: egy elégia egy váromladék és lakói fölött (csak töredékben maradt meg), a «Vándor», továbbá «A hitves panasza» (leirja egy nő keserveit, ki férje rokonai által rágalmazva, és ennélfogva férjétől kitaszítva, életét sivár magányban tölti el sürü erdő mélyén), és a «Tengeri utas» (itt igen szép a hajós vágyódása a tenger után, ennek ezer veszélye dacára). Vannak azonfelül didaktikai fragmentu-mok. Fölöttébb vonzók továbbá a fent nevezett Kynewulf «Talány»-ai a nyelvezet bája s a természetnek igazán költői megéneklése miatt. E versek már csak a régi német élet megismertetése folytán is kiválóan becsesek. A prózai nyelvemlékek közt a legrégibbek s tán legpontosabbak a törvények, kezdve Äthelbyrht királytól (560-616) Kanut királynak szintén angol népies nyelven kiadott törvényeig. Ezekhez sorakoznak a nyelvé-szeti szempontból roppant becses régi okmányok, amelyek a VIII. századtól kezdve mind latin, mind pedig angol-szász nyelven nagy számban maradtak meg, s melyek összegyűjtve Kemble fontos munkájában: «Codex diplomaticus» (1838, 6 köt.) és Thorpe-éban «Diplomatarium Anglicanum» összegyüjtve jelentek meg. (Az utóbbi mű 1865-ben adatott ki.) Mindezekkel fontosság tekintetében azonban legalább is vetekedik a világhírü angol-szász krónika, mely Julius Caesar benyomulásától eltart 1154-ig. Itt is a legjobb kiadás Thorpe érdeme (1861, 2 köt., uj-angol fordítással). Mellette meg az Earle-é említendő, mely 1865-ben bo-csáttatott közre. Az önálló ó-angol próza kiképezése körül nagy érdemeket szerzett még a jeles Alfred (Alf-red the Great) király is. E kiváló angol-szász fejedelem iratai, igaz, hogy nagyobbára csak szabad fordítások, de gyakran a király saját hozzátételeit is tartalmazzák, és éppen ezek a legbecsesebbek. Igy például, midőn Orosiust fordítja a «nagy» király, e régi iró földrajzi bevezetését megtoldja egy az összes germán területre vonatkozó jelesen irt átnézettel, hozzáadva még skandináv utazók leirásait. (L. Bosworth kiadását 1855-59.) Nagy Alfréd egyáltalában a legtermékenyebb angol-szász irók közé tartozott. Ő dolgozta át Beda művét is «Historia ecclesiae Anglorum» a nép nyelvére, továbbá Gergely «Cura pastoralis»-át és Boetius művét. («De consolatione philosophiae.») Mindezek a királyi művek gondos kiadásban és többször jelentek meg századunkban az angol könyvpiacon Cardale (1829), Fox (1864), Giles (1864), Van Sweet (1871-72) s mások kiadásában Alfréd királynál egy századdal későbben Aelfric tudós szerzetes vivott ki magának ismert nevet mint angol-szász prózairó, éppugy fordításai, mint saját művei által. Ő fordította a biblia legnagyobb részét s Józsua könyvét (kiadta Grein 1872), továbbá irt homiliákat (kiadta Thorpe, 1844 -46), és egy latin nyelvtant angol-szász nyelven (legjobb kiadás Zupitza berlini egyetemi tanártól 1888-ban). Körülbelül egyidejüleg Aelfric szerzetessel irta Wulfstan a maga homiliáit. Híres lett különösen «szózata az angolokhoz» (e latin névvel: Sermo lupi ad Anglos), melyben a szenvedély kitörő hangján és majdnem költői szépséggel irja le hazája elerkölcstelenedését a dán berohanások következtében. Itt említendő még az evangeliom fordítása is A IX-X. századból (kiadták 1858-ban Kemble és Skeat). Azonfelül még birunk néhány szent legendát, továbbá az akkori idők csillagászati, fizikai és orvosi nézeteire való följegyzéseket (összegyüjtötte Wright «Popular treatises of science» c. műben, 1841) s különféle glossza-gyüjteményt. Mindezek a nyelvemlékek a már em-lített és uralkodó nyugati-szász tájkiejtés szerint irvák, míg a másik fődialektusból, az észak-humbriai-ból vajmi csekély, ami ránk maradt. Összesen néhány kis vers, egy rituale és két latin evangeliom-kódex fordítá-sa. Ez utóbbi kettőt gondos átdolgozásban adta ki Kemble-Hardwick és Skeat (Cambridge, 1858). Parszi nyelv és irodalom Parszinak nevezik a pehlevi szövegeknek, melyek telides-teli vannak sémi szavakkal, persa átirását. Eleinte önálló nyelvnek tartották a parszit s mint ilyennek irta meg a nyelvtanát Spiegel, most azonban már tudjuk, hogy nem egyéb az, mint több-kevésbbé sikerült iranizálása a nehezen érthető pehlevi tudós nyelvnek. Az indiai parszik pázend névvel jelöli a parszit, mely elnevezés a persa pá (láb) és zend (kommentár) összetétele lévén, szöveg alatti magyarázatot jelent. Eredeti művet nem találhatni a parszi nyelvü könyvek között, mert mind pehlevi eredetire vezethetők vissza. Tartalmuk csaknem kizárólag vallásos. Egyik legismertebb parszi munka a Mainyoi Khard, azaz a bölcseség szelleme eredetiben és angol fordításban, közzétette West: The book of the Mainyoi Khard. The Pazand and Sanskrit texts w. an english transl. and glossary of the Pazand texts, a sketch of Pazand grammar (Stuttgart 1817). Pehlevi nyelv és irodalom […]

Az irodalmi pehlevinek legrégibb reánk maradt emlékei a VII. századból eredő s Fajumban feltalált papi-rusz-okiratok. Sajnos, hogy ezekről alig tudunk valamit, mert megfejtésüknek a pehlevi irás homályossága s a pehlevi paleográfia fejletlensége áll útjában. Csak homályos fogalmat alkothatunk magunknak a pehlevi irodalom terjedelméről s mibenlétéről. Az arab hódítás és az azt követő mohammedán uralom alatt a legtöbb pehlevi irodalmi termékek elpusztult. L. még Iráni nyelvek.

Persa nyelv és irodalom […] A persa irodalom kezdetét, egyes kevéssé megbizható adatokat elmellőzve, a IX. sz.-ba tehetjük. Az első új-persa költő, kiről tudomásunk van, a Mervből származó Abbasz volt, ki az abbaszida khalifát, Ma'munt, an-nak Mervbe való bevonulásakor (809) egy persa versben magasztalta. Abbasznak sokáig nem akadt utánzója. A tahirisák uralma alatt csak egy hires költőt említenek a persa irodalomtörténészek, Hanzalaht, kinek költeményei olyan frissek szerintök, mint a lehűtött bor és az üdítő északi szél. Mindössze vagy két rövid verse jutott az utókorra. Élénkebb irodalmi élet fejlődött ki a Szaffaridák udvaránál, kik az iráni hagyomá-nyok új életre keltése körül buzgólkodtak. Az akkori irók sorából kiváló hirnévre tettek szert: Firúz el-mesriki és a gurgáni Abú-Szálik. Meglepő felvirágzását látjuk a persa költészetnek a Szamanida dinasztia trónra jutásakor. Talán egy persa dinasztia sem pártolta annyira a szépirodalmat, mint a Szamanida. Időrend szerint Abú-Sukur volt az első udvari poéta. Költeményei azonban egytől-egyig elvesztek. Jeles iró volt Abul-Haszan Sehid, kir Rudegi egy elégiában megsirat. Hires költők voltak még e korban Rudegi fellépése előtt Abú' Abdallah Mohammed, Abulabbasz, a bokharai, kinek versei gyöngéd finomságukról voltak hiresek, a nisapuri Naszr és Ma'nevi. A IX. sz. második felében született az első igazán nagy persa költő: Hekim Feriduddin Mohammed, a persa költészet atyja, közönségesen születési helyéről, Rudek községről Rudeginek nevezve (megh. 954.). Mint Homer, vak volt, ez azonban nem gátolta őt, hogy remek színgazdag leirását adja költeményeiben a természet szépségeinek és az élet örömeinek. Igen termékeny költő volt; ösz-szes művei állítólag 100 kötetet töltöttek meg és 1 300 00 verssort számláltak. Ebből a verstengerből alig maradt fenn egyes irodalomtörténeti művekben szétszórva 50-60 darab. A hires ind mesegyüjteményt: Kalila és Dimnát versbe szedte. Kortársai közül kiváltak: a hires orvos-költő. Abú Tahir Lhoszreváni. Abúfeth s az Emir Abulhaszan el aghacsi, ki egyforma ügyességgel forgatta a tollat és a kardot. Abú Man-szúr Umarah, a jeles csillagász, Madsd-ed-din Kiszai, a vallásos irány művelője. Ő az első siita költő, kinek 'Alit s az imámokat dicsőítő verseit igazi érzés teszi becsesekké. Abú Manszúr Dakiki, ki hangulatos, derült világnézetü lirai költemények mellett a Sah-Námeh 1000 versét irta. Aszádi Tuszi, Firduszi tanítója, ki nagy tanítványát vagy tiz évvel élte tul. Aszádi, mint a munázereh, versengő költemény, megalapítója, a persa irodalomban szerzett magának érdemeket. Abulkaszim manszúr Firduszi (l. o.), vagy arabosan Firdauszi, az előbbinek tanítványa, a persa és a világirodalom egyik legjelesebb költője. Firduszi kortársa volt Abú Sza'id bin Abul-Khajr (968-1049), az első persa költő, ki a később oly általánossá lett panteizmusnak hódolt négy soros verseiben. Jő nevü költők voltak Firduszi korában Farrukhi (megh. 1037.) és a költőkirály, Unszuri. Érdekes alakja a persa irodalomnak a tudós utazó és tankölteményiró Naszir bin Khoszrev, szül. 1004., megh. 1088. Mekkai zarándoklásáról érdekes úti naplót irt. Eredetiben kiadta és franciára fordította Scheffer, Nassiri, Khosrau, Sefer Námeh. Relation du voyage en Syrie, en Palestine, en Egype, en Arabie et en Perse 1035-1042. (Páris 1881). Egészen arab mintára irta verseit az ékesszóló Menucsehri (megh. 1090.). Eredetiben kiadta és francia prózára lefordította Biberstein Kazimirski Menoutchelri poete persan de XI. siecle de notre ere. Texte et trad. (Páris 1886). A szeldsok családból eredő Meliksah (1072-92) udavari köl-tője Muizzi, a kaszide nagy mestere. A XII. sz.-ban Evhád-eddin Enveri (megh. 1190.), a nagy panegirista költő tünt ki ékes irályu dicsőítő verseivel. Szenái, valódi nevén Abdul-Medsd Madsdúd (megh. 1150.) az első nagy misztikus. Fő műve a Hadikat ul-Hakikat u Sar'iet ut-Tarikat a. m. az igazság kertje és a misztikus Istenhez vezető út törvénye címü enciklopedikus vallásos költemény a szufizmus első rendszeres kézi köny-ve. Ugyane korban élt a cinikus persa költő, a szabad szellemü Omer Khejjám (1123), ki oly népszerü lett Európában, különösen Angliában, hol csaknem meghonosodott és polgárjogot nyert az irodalomban Resid Vatvat a. m. Resid a fecske (megh. 1172.), ki kaszidein kivül egy becses verstant irt (Hadá-ik usz-Szihr) és versbe szedte Ali 100 bölcs mondását. Enveri vetélytársa a dicsőítő költészetben Khakani, tulajdonképeni családi nevén Afzál-eddin bin'Ali (született 1131., megh. 1199.). nehézkes, kommentár nélkül alig érthető költeményei nagy becsben vannak keleten. Nimázi (l. o.) teljes nevén Nizámuddin Abú Mohammed a persa regényes műeposz megteremtője. A misztikus és az oktató költészet jut tulsúlyra a XIII. és XIV. sz. persa költészetében. Ferid-eddin Attár (l. o.), Szaádi Muszlih-eddin a persa irodalom első moralistája (szül. 1184., megh. 1292.), Gulisztánja a. m. rózsás kert, a persa irodalom legismertebb műve. Hasonló irányu, egészen versben irt tankölteménye a Busztán, a. m. gyümölcsös kert. Dselál-eddin Rumi (l. o.). Jeles misztikus még e korból Khodsu Kirmáni. A XIV. sz. legnevezetesebb persa költője Semsz-eddin Háfiz, a Kelet legnagyobb lirikusa (megh. 1389.), kinek versei csaknem minden európai nyelvre le vannak már fordítva. Egyetlen nagy irója a XV. sz.-nak a sokoldalu tudós költő Abdurrahmán Dsámi (l. o.). Dsámi után hanyatlásnak indult a persa költészet, mely eredetileg helyett a régiek utánzásában kereste üdvét. Abulfeiz, költői nevén Feizi (l. o.) vagy Fejjázi, valamennyi kortársát fölülmulta. Halála után alig lépett föl igazi tehetség a melegházi növény módra ápolt indiai persa költészet terén. A XVII. sz. költői közt említésre méltók: Zuláli a Mahmed u Ajaz c. kedvelt eposz szerzője; Sza'ib (megh. 1677.), ki egészen új irályt honosított meg a lantos költészetben. A nagy hittudós, Beha-eddin 'Amili szufi szellemü költői műveivel: a Nén u Helvá (kenyér és édesség) s a Sir u Seker (tej és cukor). A XVIII. sz.-ban az iszfaháni Hátif (megh. 1785.) A XIX. sz. legjelesebb költői: Ka'ani (megh. 1854.), kinek műveit válogatott kifejezések és klasszikus nyelvezet jellemzik; Jaghma dsendeki, a nagy szatirikus, a persa költészet Zolája; Szerus (megh. 1868.); Riza Kuli Khán, a század legelső persa tudósa (megh. 1871.), valóságos polihisztor, ki a nyelvészetet, az irodalomtörténete és a történetirást meg a költészetet egyenlő sikerrel művelte. Említést érdemelnek a legújabbkori költők közül: Mirzái Ferheng és Mirzái Jezdáni, valamint Seibáni, a pesszimista költő (megh. 1891.), kinek versei tele vannak keserüséggel. Drámairodalomról alig lehet szó a persáknál, a mohammedánizmus a szinművészet fejlődésére sehol sem gyakorolt kedvező behatást. Az iráni nép drámai tehetségéről tesz tanuságot az a körülmény, hogy passziójáték-féle népies előadásokkal ünneplik meg Huszejn 'Ali fiának és a többi siita mártirok halálának évfordulóját. [V. ö. Chodzko, Sur la littérature dramatique des Persans (Páris 1844); Djungi Chehadet (u. o. 1852) és Théâtre persan (u. o. 1878).] Igen gazdag érdekes művekben a persa történelmi irodalom, mely a mohammedán államok általános világ-történetei mellett egyes államokról szóló monográfiákkal is jól el van látva. Firduszi Sah-Némeh-je a régi történelemre sok adatot tartalmaz, de azért magától érthetőleg, mint költői mű nem tekinthető teljesen megbizható forrásnak. Az első persa nyelven irt történelem Tabari nagy arab históriájának persa fordítása Abú ' Ali Mohammed el-Bal'ami (963) tollából, mely egyik legrégibb új-persa prózában irt munka és egyszerü kellemes irályáról nevezetes; franciára fordította Zotenberg (Páris 1867-74, 4 köt.). Világtörténeteket irtak: a legrégibb időktől 1259-ig Elds-udsáni Tabakát i Nasziri címmel; Hamdullah Musztaufi (1329), Tárikh i Guzídeh a. m. válogatott történet; Hafiz Abrú (megh. 1430.); Mirkhondi (megh. 1497)., Rauzet esz-Szefá a. m. tisztaság kertje, két folio-kötetben pompás szónoki irályban irt világtörténet, e nemü persa művek közt a legáltalánosabban ismert. Kőnyomatu kiadásai Bombay 1853-56 és Teherán 1854 és 1883. Angoolra fordította Rehatsek, Rauzat us-Safa or garden of purity (London 1892-94, 5 köt.). Khondomirtől, Habíb usz-SZijár a. m. az életirások kedvelője, világtörténet. A Tárikh i Alfi, azaz ezredik évig terjedő történet, mely a hidsra 1000. évéig, a mi időszámításunk szerint 1592-ig tárgyalja az eseményeket. A speciális történelmi művek közt nevezetesebbek: Nersákhi (megh. 959.), Bokhara története, arabból persára fordította Abú Naszr 1128., irályának keresetlensége és a bennen levő sok becses történelmi adat elég érdekessé teszik. Eredetiben kiadta és franciára fordította Scheffer, Description topographique et historique de Boukhara par Mohammed Nerchakhy (Páris 1892, 2 köt.). Dsengiz-khán történetét beszéli el Alá-eddin Ata melik el-Dsuveini (szül. 1227., megh. 1283.), Tarikh i Dsihán Gusái a. m. a világhódító története c. a mongolokról sok érdekeset mondó könyvében. A mongolok története Rasid-Eddin-től (1310) Dsámi 'et-Tevárikh a. m. a történetek gyüjteménye. Eredetiben kiadta és oroszra fordította Berezin, Szbornik ljetopiszej. Istorija Mongolov Rasid-eddina (Szt.-Pétervár 1861-88, 4 köt.); Quatremere, Hist. d. Mongol. (Páris 1836). Vasszóf mesterklt irályu, Desngiz-khán utódairól szóló történelme 1328-ból, részben kiadta és németre fordította Hammer (Bécs 1856). Seref-Ed-din Jezdí (megh. 1446.), Zefer-Némeh a. m. a győzelem könyve, Timur története, eredetiben kiadta Muhammed Ilahdád, The Zafar Námah (Kalkutta 1887-88, 2 köt.); franciára fordította Pétis de la Croix (Páris 1722, 4 köt.). 'Abderrazak (megh. 1482.), Matl' esz-Sza'dein a. m. a két szerencsés csillag felkelése, mely a Timuridákkal foglalkozik. Indiában a nagymogulok uralkodása alatt szépen felvirágzott a persa történetirás. 'Abdulkadir Badiuninak India általános története 1595-ből, eredetiben kiadta Lees (Kalkutta 1868-69); Abulfazl klasszikus műve az Akbár-Námeh, eredeti kiad. Abdurrahim Akbar-námah Persian Text eb. by 'Abd Ur-Rahim (u. o. 1877-87, 3 köt. XVI. század); az Ain-i Akbari-val együtt eredeti kiad. Blochmann (u. o. 1872-77, 2 köt.), angolra fordította Blochmann és Jarrett (u. o. 1873-92, 3 köt.). Firiste (1606) nagy történelmi munkája a Gulsen i Ibrahim a. m. Ábrahám rózsás kertje (Bombay 1832, 2 köt.); angol fordítása Briggstől (London 1829, 4 köt.). Mohammed Kaszim 1688 körül irt Alemgir-Námeh a. m. világhódító könyve, mely Azrengzib uralkodásának első tiz évét tárgyalja, eredetiben kiadták Khadim Huszejn és 'Abd el-Hai (Kalkutta 1868). Egyes mogul császárok is irtak mémoireokat, ilyenek Timurnak eredetileg dsagatai nyelven irt emlékiratai, a Tuzukát-i Timur, persa fordításban és angolul kiadta White (Oxford 1783). A Vakiát-i Baberi, Szultán Baber feljegyzései (2. kiad., London 1844(; Dsihángir napjója a Tuzek-i Dsihángiri, eredetiben kiadta Szeijd Ahmed, Toozuk-i Jehangeeree (Ali-Gurh 1864, angolra fordította Price, London 1829). Az újabb keletü persa történelmi művek sorából ismertebbek: Iszkender Munsi-tól a Tárikh i Alemárái Abbaszi, mely a Nagy Abbasz persa sah történetét foglalja magában 1630-ból. Mohammed Mehdí Khán dagályos irályi munkája a hatalmas hódító Nadir sahról (1757, kőnyomatu kiadásban Tebriz 1854, Bombay 1848); A zend dinasztia története Abdulkerim 'Ali Rizá-tól (1796-ból), eredetiben kiadta Beer, Das Târikh-i Zendîje (Lejda 1888); Riza Kuli Khán ékes irályu történelme, melyet Mirkhondi világtörténetéhez irt befejezésül (Teherán 1858). Szipihr, udvari történész, Nászikh-ut-tevarikh a. m. a történetek feleslegessé tevője, nagy terjedelmü világtörténet, 1857-ig vive az események tárgyalását. Az újabb időben oly általános érdeklődés tárgyává lett bábizmusnak is meg vannak a maga történészei. [V. ö. dBrowne, A traveller's narrative written to illustrate the episode of the Báb (Cambridge 1891, 2 köt.), és u. a., The new history of the Báb (u. o. 1893).] Irodalomtörténei és életrajzi munkákkal bőven el van látva a persa irodalom. A legrégibb ilyen mű 'Augi-Lubábul-Elbáb-ja 1200-ból. Európában legjobban ismerik Dauler sah (l. o.) Tezkereh-jét 1487-ből, mely nem valami jeles munka (kőnyomatu kiadása Bombay 1887); Luft 'Ali beg (1722-1782) kitünő könyve az Ateskedeh a. m. tűztemplom) kőnyomatban u. o. 1858); Riza Kuli Khán-tól a Medsma'el fuszehá a. m. az ékesszólók gyülekezete (Teherán 1874, 2 köt.), mely bőven ád jól választott mutatványokat az újabbkori és a régibb persa irodalomból. Portugál irodalom A P. a román irodalmak közt a legifjabb és Portugáliának ugy fekvésénél mint csekély népességénél fogva leginkább ki volt téve az idegen hatásoknak. A P. első korszaka (a XIV. sz.-ig) a provençal műköltészet; Második korszaka (a XVI. sz. elejéig) a spanyol irodalom; harmadik korszaka (a XVIII. sz. közepéig) olasz klasszikai és a drámában spanyol művek; negyedik és ötödik korszaka pedig (a XVIII. sz. közepétől napja-inkig) eleintén a francia klasszicizmus s később az angol és a német irodalom hatása alatt állott. A nemzeti irodalmat főként lágy, áradozó szentimentalizmus és melankolikus borongás jellemzi. I. korszak (1200-1385). A P. a XII. sz. elején keletkezett udvari dalköltők poézisével kezdődött, de teljes virágzásra csak a XIII. sz. közepe táján jutott, amikor is fénypontját dom Diniz-zal (Dénes), a legkitünőbb portugál troubadourral elérte. A királyon kivül dalköltéssel foglalkoztak a király két természetes fia: dom Alfonso Sanches és dom Pedro barcellosi gróf, akik köré számos főúri és polgári költő csoportosult. Mintegy 200 költő neve ismeretes e korszakból. Összesen pedig mintegy 2000 dal jutott reánk. Abban a hat nagy kézirati daloskönyvben, a cancioneirosokban (l. Cancionero) vannak meg, amelyek voltaképen két gyüjteményből állnak. Az első gyüjtemény, mely spanyol földön keletkezett, X. Alfonz számos Mária-énekét (401 darab) foglalja magában és három egymástól jelentékenyen eltérő XIII. sz.-beli kéziratban van meg. Újabban az énekek Cantigos de Santa Maria de Don Affonso el Sabio c. alatt (Madrid 1889) jelentek meg. A második gyüjtemény három töredékes daloskönyvből áll, amelyek közt a legrégibb a XIV. sz.-ból való és Cancioneiro de Ajuda (A Lisszabon melletti ajudai könyvtárban) néven ismeretes. Kritikai kiadásban 1895. Michaëlis Vasconcellos Karolina adta ki. A második, terjedelmes XVI. sz.-beli kódexet, amely a vatikáni könyvtárban van, teljesen Monaci Ernő (Il Canzoniere portoghese della Biblioteca Vaticana, Halle 1875) és javított szöveggel Braga Teofil (Lisszabon 1878) adta ki. A harmadik, bő tartalmu kódexet, ezelőtt Colocci Angelo humanistáé volt, jelenleg pedig Brancuti grófé, Il Canzionere portoghese Colocci-Brancuti c. alatt Molteni adta ki (Halle 1880). A portugál troubadourköltészet java része hangjában, szellemében és formában a provençal minták után alakult; e költésnek csak mintegy harmadrésze áll nemzeti, és hangját, szellemét és alakját tekintve, népies dalokból, melyeket könnyed, élénk ritmus, egyszerü strófa-szerkezet és gyakran a párbeszédes alak jellemeznek. Dénes királyon kivül, aki a költésnek ezt a faját előszeretettel művelte (138 dalát kritikailag megrostálva újabban Lang A. R. adta ki, Strassburg 1894), a következő troubadourok érdemelnek még említést: Estevam da Guarda, a király kancellárja, Joam Coelho, Pae Gomes Charinho, kasztiliai tengernagy, Rodrigueannes Redondo, Airas Nunes stb. E korszak legkésőbbi műve, XI. Alfonz kasztiliai király költeménye már spanyolul van irva. Tehát már 1340 és 1350 közt kezdett a spanyol hatás nyilvánulni. Spanyol irók azonban (igy Pero Gonzalez de Mendoza, Diego Furtado de Mendoza, Macias lovag, Alfonso Alvares de Villasandino stb.) még egy századon át éltek a galiciai v. portugál nyelvvel, de nemsokára egyes portugál irók már spanyol nyelven kezdenek irni. E korszak prózairodalma nagyon szegény. A legtöbb prózai mű franciából és latinból való fordítás. Átültet-ték a szentirás egyes részeit, feldolgozták a szentek életéről szóló fejezeteket, azonkivül készítettek egyébnemü épületes tartalmu műveket s közmondásgyüjteményeket (O Horto do sposo) stb. A világi olvas-mány az ókori mondák anyagából és az Artus- és a gral-mondakörből vett lovagregényekből került ki. Nyomtatásban csak két ilyféle lovagregény van: Estoria do muy nobre Vespasiano (1495) és Cavalleiros da Mesa Redonda (megjelent Berlinben 1887). A történetirás első csirái a rövid krónikákban kereshetők, ami-lyenek voltak: Chronica da fundaçăo do moesterio de Săo Vicente de Lixboa; Chronica da conquista do Algarve, továbbá a nemesi könyvekben, melyek közül a Nobilario-t Pedro barcellosi gróf, Dénes kiály fia maga irta v. iratta. Az önálló lovagi költészet első kezdetei is még a XIV. sz.-ba esnek. A hires Amadis-regény első, a XIII. sz.-ban keletkezett szerkezete is valószinüleg egy portugál troubadour műve, mely por-tugál nyelven volt irva. II. korszak (1385-1521). A XV. sz., mely Portugália történelmi fejlődésére nézve a legjelentékenyebb, irodalmi szempontból tekintve szegény. Különösen a korszak első felében uralkodott néma csend a költészet mezején. Aztán a nemzeti költészet virágzásnak indult és teljesen kiszorította a provençali formákat. Az egyszerü, népies copla, quadra vagy trova, mely az epikai költeményekben már udvarképes volt, most, hogy a lirai udvari és műköltészet is fejlesztette, cantiga-vá és vilancete-vé (vagy villancico) nemesült, melyeknek magyarázására a volta és a glosa szolgált. A felsoroltakon kivül más nemzeti versformák is virágzottak. Em-lítendő, hogy mig az első korszakban számos kasztiliai s más iró portugálul irt, viszont most portugálok a kasztiliai testvérnyelven irtak költeményeket, különösen azóta, amióta számos spanyol hercegnő portugál király alapította burgundi ág védelme alatt is virágzott. Főkép Duarte király, János testvére, dom Pedro infans és ennek fia érdemelnek említést mint olyanok, akik a költészetet pártolták. V. Alfonz, II. János (1481-95) és Emánuel (1495-1521) királyok is sokat tettek a költészet felvirágzása érdekében. Az ő uralko-dásuk idejébe esik a fénykora annak az új portugál udvari költészetnek, amelynek terméket Garcia de Resende költő gyüjtötte össze és adta ki. Az ő Egyetemes dalgyüjteménye (Cacioneiro geral, Lisszabon 1516; újabban Kausler adta ki, 3 köt., Stuttgart 1846-1852) mintegy 150 költőről (a XV. sz. második feléből és a XVI. sz. első két tizedéből) emlékezik, akiktől költeményeket is ád. E költemények, melyek nagyobbára portugál nyelvüek (csak néhány van spanyolul irva), legnagyobb részben mulattató tartalmuak. A költészet komolyabb faját leginkább egyházi dalok, erkölcsbölcseleti értekezések, történelmi elbeszélések és hazafias panaszdalok teszik. A Dante hatása alatt létrejött álomképek, látomások, pokoljárások s az Ovidius heroidáinak utánzatai pedig a későbbi, olykor elegiai hangu szerelmi dalokhoz képezték az átmenetet. A víg költészetnek ártatlan tréfák, de gyakran durva szatirák, átkok, kérdések, tanácsok, vallomások, szerencsekivánatok stb. voltak az egyes fajai. A Resende könyvében említett költők nevezetesbjei ezek: Alvaro de Brito Pestanha, Alvaro Barreto, Guterrez Coutinho, Ferman de Silveria, Nuno Pereira, Joăo Rodrigues de Sá e Menezes, Diogo Brandăo, Joăo Manoel, Jorge de Aguiar, Gonzalo Mendes Sacoto, Duarte da Gama, Duarte de Brito. Valamennyi e könyvben előforduló költő fölött óriási magasságban négy válik ki, akik egyszersmind a harmadik korszakba vezető utat is előkészítik. E négy költő: Christovam Falcăo, Bernardim Ribeiro, Gil Vicente és Sá de Miranda. Az eslő, Falcăo, vagy amint ő maga magát nevezni szokta, Crisfal, számos kisebb költeményen kivül csak egy Crisfal c. eklogát irt (legújabban 1894. Oportóban jelent meg), amely a P. legrégibb ilynemü terméke és költői becsénél fogva is nagy jelentőségü. A maga átélt szerelmi búját panaszolja benne epedő lágysággal és a sóvárgó melankolia borongó hangján. Ribeiro, aki szintén irt eklogákat (legújabb kiad. 1890), főkép Saudades c., félig pásztor-, félig lovagregénynek mondható szentimentális prózai művéről nevezetes, amelyet a nép a könyv kezdő szavaival Menina e moça címmel (Lisszabon 1559; legújabb kiad. 1891) ruházott fel. Ribeiro barátja és tanítványa, Sá de Miranda arról nevezetes, hogy a nemzet költői iskolát újjá alakította és a régi, elavult honi versformákba új tartalmat öntött. Carta-i v. Satyra-i és minden ízükben népies Egloga-i egy új szellemnek és ízlésnek vetették meg alapját. A próza művelésével is a királyi ház számos hercege foglalkozott. Sokat fordítottak vagy fordíttattak mások által Ciceróból, Senecából, Quintus Curtiusból stb. I. János (szül. 1365., uralkodott 1385-1433.) a Mária-kultusz előmozdítása céljából imakönyvet irt, továbbá zsoltárokat szerzett (Salmos para os finados) stb. Duarte király (szül. 1391., uralkodott 1433-38.) fő műve a Hű tanácsadó (O leal conselheiro, Páris 1854) c., 90 fejezetre oszló morálfilozofiai munka, mely azonban teljesen hijával van az önállóságnak. Egész fejezetek vannak benne, amelyek már iróktól valók. Pedro infans (szül. 1392., megh. 1449.) fő munkája az Erényes jótevő (Virtuosa Bemfeitora), mely 6 könyvből és 95 fejezetből áll, nem egyéb mint Seneca De beneficiis c. értekezésének parafrázisa. Tengerész Henrik herceg (1394-1460), Joăo infáns, Affonso barcellosi és grabançai herceg, V. Alfonso (szül. 1432., uralkodott 1448-1481.) is többé-kevésbbé érdemeket szereztek az irodalom körül. De nemcsak királyok és hercegek, hanem egyetemi tanárok, papok, szerzetesek stb. is dolgoztak az irodalom mezején. Említendők egy névtelen tanító irányu komplikációja: A Corte Imerial (Királyi udvar), Pero Menino Livro de Cetreria-ja (vadászatról szól), Vasco Fernandes de Lucena Cicero- és Plinius-fordításai stb. Szónokokban sem volt hiány, igy p. az utóbb említett Luvena is kiváló szónok hirében állott. A történetirás is nagyot haladt e korszakban. A XV. sz. legnagyobbjai e téren: Fernam Lopes, Gomes Eannes de Zurara, Vasco Fernandes de Lucena és Ruy de Pina. A portugál történetirás tulajdonképeni megalapítója: Lopes, aki lelkesülten, de azért pártatlanul és drámai élénkséggel irja le Kegyetlen Péter és Szép Ferdinánd tetteit Chronica del Rey D. Johann de boa memoria, Chronica de D. Fernando és Chronica de D. Pedro c. krónikáiban. Zurara Portugáliának első afrikai hódításairól és ezek hőseiről is, Ruy de Pina legbecsesebb műve II. Jánosról irt krónikája (Chroniva de D. Joăo II). Lucenától irott munka nem maradt fenn. Említendők még egy névtelen Chronica do Condestavel-ja, Frei Joam Alvares Chronica do Sancto e virtuoso iffante D. Fernando (Lisszabon 1527) c. műve és Albuquerque indiai levelei, melyeket királyához irt (114 belőlük megjelent, u. o. 1884). III. korszak. A Sá de Miranda importálta klasszikai olasz ízlés meghonosodtával a portugál nemzeti iroda-lom aranykora kezdődik, amelyben a költészet és próza, az epika, lira, dráma, a történetirás és regény egya-ránt virágzottak. Költeményeinél kevésbbé nemzetiek Sá de Miranda teljesen olasz minta után irt vígjátékai: Os Esttrangeiros (Az idegenek, 1527-1528) és Vilhalpandos (1538?), melyek Bibbiena és Ariosto hatását mutatják és amelyek révén Mirandát a portugál dráma egyik alapvetőjének tekintik. Az első klasszikus ízlésü tragédiát (Ines de Castro) Ferreira Antal adta ki, aki csakis portugál nyelven irt és portugál nemzeti tárgyakat dolgozott föl; O ciso (A féltékeny) c. műve, mely mint az előbbeni, szintén Olaszországban játszik, joggal nevezhető a legrégibb modern jellem-vígjátéknak. Miranda és Ferreira köré számos más költő csoportosult, akik közt Diogo Bernardes és testvére Frei Agostinho da Cruz, Pero d'Andrade Caninha, Dom Manuel de Potugal, Falcăo de Resende, francisco de Sá e Menezes voltak a legkiválóbb lirikusok. Mindeme költők az u. n. quinhenttista iskolát alkották, amely a népre nem igen volt hatással. Pedig a portugál nép, melynek nemzeti öntudatát az e korba eső, Ázsiában, Afrikában és Amerikában tett hódítások nagyon növelték, vágyva-vágyott nemzeti lelkesedésének a költészetben is szószólójára találni. Gil Vicente, a portugál dráma megteremtője irt is népies költeményeket s Gonçalo Annes Bandarra is adott ki hazafias tárgyu köl-teményeket (Trovas em ar de profecias, 1664). a portugálok legnagyobb költője, a világhirü Camjeles pedig szintén a nemzeti nagyság dalosává lett Lusiada-iban. Gil Vicente mellett számos kisebb-nagyobb tehetségü költő: Antonio Prestes, Antonio Ribeiro, Chiado, Henrique Lopes, Affonso Alvares, Jeronymo Ribeiro és Camjeles irt még nemzeti tárgyu darabokat. A portugál nemzeti nagyság letüntével a költészet mezeje is hervadozni kezdett. A hősköltemények, melyeket Camjeles utódai irtak, inkább elegiai panaszdalok voltak, mintsem epopeák. Luiz Pereira Brandăo Elegiada-ján (Lisszabon 1588 és 1785), melyben Sebestyén király bukását dolgozza föl, már-már a beözönlő gongorizmus hatása érzik. Ezenkivül még két eposz érdemel em-lítést: Gabriel Pereira de Castros Ulyssea-ja (1636) és Vasco Mouzinho de Quevedo e Castello-brancos Affonso Africano-ja (Lisszabon 1611, 1787). Mikor nemzeti és politikai önállóságukat a portugálok elvesztették, a spanyol Fülöpök alatt a P. is teljesen a spanyol irodalom hatása alá került. Sok portugál költő anyanyelve mellőzésével egyenesen spanyolul irt. Csak néhány olyan költő volt, akik Camjeles szellemét követték irásaikban (comonistas). Ezek közül neve-zetesebbek: Balthasar de Estaço, Estevam Rodrigues de Castro, Ferman Rodrigues Lobo Soporita, aki lege-lőször adta ki a nagy Camjeles Rima-it, és Frei Bernando de Brito. A pásztori költészetben is néhány költő megőrizte a nemzeti sajátos vonásokat, igy Fernăo Alvares do oriente (Lusitania transformada, Lisszabon 1607 és 1781), de főként Francisco Rodrigues Lobo (Primavera, Pastor peregrino és O desenganado), aki az udvari képzettségről irt, Côrte na aldeia e Noites de inverno c. szellemes értekezésével a P.-ban a szónoki prózát alapította meg. Meg kell még említenünk Eloy de Sotomayor Ribeiras do Mondego c. alatt megjelent pásztori költeményeit (Lisszabon 1623) és Manoel da Veiga Tagarrónak, a legünnepeltebb két portugál bu-kolikus közé számított költőnek Laura de Amphiso (Evora 1627) c. alatt megjelent pásztori költeményeit, melyeken már erősen érzik Lope de Vega hatása. A spanyol uralom alól való felszabadulás után is (Bragançai IV. János, 1640) a P. a spanyol irodalom hatása alatt állott és annak sorsában osztozott. Ugy a marinizmus mint a gongorizmus behatolt a portugál művekbe. E korszak nevezetesebb költői: Manoel de Faria y Sousa (Fuente de Aganippe, 4 köt., Madrid 1644), Anto-nio Barboso Bacellar (1610-63), Violante de Ceo apáca (1601-93) és Dona Bernarda Ferraira de Lacerda (Soledades do Bussaco). A korabeli gongorisztikus, bombasztikus ízléstelenség ellen Jacinto Freire de Andrade, a kitünö prózaista szállott síkra szellemes és éles gúnnyal megirt paródiáiban, de persze sikertele-nül. A portugál szinpad a nagy spanyol drámairókat uralta, e mellett néhány portugál dramatikustól (Diamante, mattos Fragozo) is adtak elő darabokat. A hires és zseniális történetiró, Francisco Manoel de Mello is irt egy vígjátékot (O fidalgo aprendiz), azonkivül számos pásztori párbeszédet és egy kötet lirai költeményt (As segundas tres musas de Melodino). A XVII. sz.-beli portugál nyelvü drámairodalom legter-jedelmesebb termékei Manoel Coelho Rebello A musa entretenida de varios entremeses (Coimbra 1658 és Lisszabon 1695) c. alatt megjelent bohózatai, amelyek a legrégibb portugál közjátékokhoz tartoznak. A XVIII. sz. elején, V. János udvarában az olasz operák hatása alatt komikus operák kerültek szinre, melyeknek szerzője a braziliai Antonio José da Silva volt, akit az 1739 okt. 18-iki autodafén elégettek. E korszak prózairodalma ugyanily mederben haladt. Nagyon kedveltek voltak a lovag- és pásztor-regények, valamint a dramatizált novellák, melyek a XV. sz. első fele kalandos hangulatának nagyon megfeleltek. Az az óriási siker, melyet az Amadis de Gaula c. pásztorregény aratott, számos folytatásnak és utánzásnak adott létet. Nevezetes mű volt Francisco de Moraes Palmeirim d'Inglaterra c. regénye (iródott 1544., nyomtatott először Evora 1567), és Jorge Ferreira de Vasconcellos Memorial das proezas da segunda tavola redonda (Coimbra 1567 és Lisszabon 1867) c. műve, melynek tárgya nagyobbrészt a breton mondakörből való. Vasconcellos, aki mint lirikus is kitünt, még három drámát is irt: Comedia Euphrosina (Lisszabon 1616 és 1786), Ulysippo (1618), Aulegrafia (1619). Joăo de Barros-nak, a hires történetirónak Cronica do Emparador Clarimundo c. műve (Coimbra 1520 és Lisszabon 1791) való történet képében a burgundi fejedelmi ház keletkezése történetének regényes rajzát adja. Érdemes a megemlítésre, hogy Barros a burgundi ház családfáját Magyarországban keresi. Nevezetes művei e kornak Bernardim Ribeiro már említett regénye: Menina e moça, Jorge de Montemayor hires Diana-ja, amely azonban spanyolul van irva és Gonçalo Fernandes Trancoso: Contos e historias de proveito e exemplo c. alatt megjelent (1585 és 1596) novellái. A század közepén a kalandozás vágyai, a letünt lovagság képei helyett a történelmi események kezdték az irók képzeletét foglalkoztatni. Ugyanaz a hősiség, amely a Lusiádák iróját lelkesítette, számos történelmi műnek is adott létet, amelyeken, noha prózában és a krónikák stilusában voltak irva, az eposz költői lehellete érzik. Igy keletkeztek a Historia tragico-maritima (Lisszabon 1773), a Decadas c. mű (kezdte Joăo de Barros, folytatták Diogo do Couto és Antonio Bocarro), Albuquerque Commentariosai (4 köt., u. o. 1557 és 1774), Gaspar Correia Lendas da India c. műve (4 könyv 8 kötetben, u. o. 1858-1882), Ferman Lopes de Castanheda: Historia do bescobrimento e conquista da India pelos Portuguezes (4 köt., Coimbra 1551 és Lisszabon 1833) c. műve, Antonio Galvăonak Tratado dos diversos e desvariados caminhos por onde nos tempos pssados a pimenta e especiaria veyo da India ás nossas partes, e assim de todos os descobrimentos (Lisszabon 1563) c. munkája és Ferman Mendes Pinto Peregrinaçoesei (u. o. 1614 és máskor). A fölfedező korszak királyainak is akadtak történetirói (Garcia de Resende, Damăo de Goes, Francisco de Andrala, Frei Bernando da Cruz). A régi történelmi munkákat is számosan dolgozták át, a század vége felé pedig, az idegen uralom nyomása alatt, egy az egész nemzet történetét felölelő mű szüksége vált érezhetővé. Legnevezetesebb ilynemü munka a Frei Bernando de Brito megkezdette: Monarchia Lusitana (1 köt. 1597; 2 köt. 1600; újonnan megjelent 8 köt., Lisszabon 1806) c. mű, amelynek befejezett két első része Portugália keletkezésének történetét adja elő az államélet kifejlődéséig. Tovább folytatták e munkát négy alcobacei szerzetes: Frei Antonio Brandăo (1609) és unokaöccse Frei Francisco Brandăo (1632), Raphael de Jesus (1683) és Manuel dos Santos, akik azonban csak az Afrikában véghez vitt hőstettek kezdetéig jutottak el (1415). Összefoglaló, teljes képet Por-tugália történetéről Faria e Sousa adott Epitome-jében (Madrid 1624 és más ízben) az Europa Portuguesa, Asia Portuguesa, Africa Portuguesa, America Portuguesa c. önálló műveiben, amelyek azonban mind spa-nyolul vannak irva. Mesterien dolgoz fel egyes korokat a portugál történelemből Francisco Manoel de Mello Epanaphorasaiban; a hires prózairó, Frei Luis de Sousa is számos kitünő krónikát hagy hátra; Jacinto Freire de Andrade különösen klasszikus stilusával válik ki a hisztorikusok között. A szónoklat terén a legnagyobb alak Antonio Vieira jezsuita atya, aki élte javát mint misszionárius a portugál Amerikában töltötte és visszatérte után tüzes nyelvvel védte az amerikai benszülöttek jogát a hódítók bírásvágyával szemben s pártját fogta a zsidóknak. Óriási hatása volt IV. János kormányára. Prédikációi és beszédei, melyeknek révén a portugálok legnagyobb szónokának tartják, 16 kötetben jelentek meg (Lissza-bon 1679-1754). Méltó társa Vieirának a szónoklás mezején Padre Dr. Manuel Bernardes atya (1644-1710), aki Sermjeles e Praticas (u. o. 1771) c. alatt megjelent beszédein kivül egyéb épületes tartalmu műveket is irt (Luz e calor, u. o. 1696; Floresta de apophtegmas, 5 kötet, 1706-28). A levélirodalom terén három mű válik ki: Vieiras Cartas-ai (4 köt.,) Marianna Alcoforado apáca öt levele, melyek az igazi szenvedély nyelvén szólnak a szerelemről, és Francisco Manoel de Mello Cartas familiaresei (Róma 1664). Ugyancsak Mellótól, ettől a zseniális polihisztortól való a művelődéstörténelmi szempontból nevezetes Házasok tükre c. mű (Carta de gauia de casados, 1650, 1873) és a szatirikus Dialogos apologaesok. IV. korszak. A P.-t épp ugy mint többé-kevésbbé valamennyi irodalmat a XVIII. sz. elején a francia klasz-szikai irodalom befolyásolta. Francisco Xavier de Meneses, Eniceira grófja nemcsak hogy lefordította Boileau Art poétique-jét, hanem a benne hirdetett tanok példázására egy gyönge, költőietlen s unalmas eposzt is irt, amelyben a portugál minárkiának burgundi Henriktől való megalapítását zengi (innen a mű címe: Henriqueida, Lisszabon 1741). A francia akadémia mintájára 1721. megalapították az Academia real da historia portuguesa-t, amelynek azonban nem volt befolyása a szépirodalom fejlődésére. Ez akadémiánál sokkal nagyobb hatással volt a portugál költészet fejlesztésére az az egyesület (Arcadia), amely mintegy harminc törekvő tehetséges portugál költőből állott, akik a portugál nemzeti formákban (arcades) a francia álklasszikusokat utánozták. Pombal márki is, aki Portugália kormányát a felvilágosodott despotizmus szel-lemében vezette, eleinte szintén pártfogást igért az Arcadiának, de később a kormány az egyesülettel ellen-tétbe jött, ugy hogy az arcadesek egyik legkiválóbbja: Pedro Antonio Correa a börtönben halt meg, ahová Pombal személyes boszuja juttatta. Correa főkép Horatiust utánozta sikerrel, amiért is portugál Horatiusnak nevezik: irt azonkivül néhány vígjátékot is Terentius darabjainak mintájára. Egy másik arcadista Antonio Diniz da Cruz e Silva kitünő komikus eposzt adott (O híssope); Domingos dos Reis Quita főleg a bukolikus költést művelte, azonkivül francia mintára több tragédiát irt; Manoel de Figueiredo szintén sokat buzgólko-dott a drámairás emelésén, több jóakarattal mint tehetséggel; Francisco Diau Gomez inkább mint kritikus volt hires, semmint költő. Ez időtájt a francia irodalom hatása túlsúlyra emelkedett Portugáliában, különösen a szinpadon, bár Angliának Portugália politikai viszonyaira való befolyásával az angol művek fordításai is mindinkább nagyobb számmal özönlötték el a P.-at. Csak a század vége felé vetett két költő új fényességet a portugál költészetre. Az egyik, Francisco Manoel do Nascimento atya (1734-1819), költői nevén Filinto Elysio, a szigoru klasszikus-nemzeti irány legkiválóbb képviselője, aki főként mint lirikus volt kitünő. A másikat, Manoel Maria Barbosa du Bocage-t, a Nova Arcadia megalapítóját, remek, finoman csiszolt szonettei révén kortársai istenítették. Sok utánzója is akadt, akik az ő cégére alatt a gongorizmusnak egy újabb fajtáját: az elmanismót (Bocage álneve után, mely Elmano volt) honosították meg. Követői közül említendők: a tragédiairó Joăo Baptista Gomez (Nova Castro) és J. M. da Costa e Silva (O passeio). Nascimento atya klasszikus iskolájának voltak hivei: az idilljeiről és canzoneiről hires Domingos Maximiano Torres; a szabadelvü tudós és ódaköltő: Antonio Ribeiro dos Santos; a jeles szatirikus: Nicol. Tolentino de Almeida; a főleg mint matematikus nevezetes filozofiai költő: José Anastacio da Cunha, akit Composiçjeles poeticas-ai egynémely szép költeményében a megnyilatkozó finom érzés és a melankolia boruja a romantika előőrsévé avat. Az idegen iránt való szeretetben a legtovább José Agostinho de Macedo ment, aki O Oriente címü eposzához (ugyanazt a tárgyat dolgozta fel benne, amelyet Lusiadas-aiban Camjeles) fűzött jegyzeteiben azt bizonyítja, hogy a portugálok legnagyobb költője mindent az előtte élt olasz és spanyol költőktől kölcsönzött. macedo legjobb költeménye: a meditaçjelo. A drámai költészet még mindig a francia nyomokon haladt. Az akadémiától megkoszoruzott Osmia c. tragé-dia is (1785, 1788, 1795 és 1835), bár nemzet tárgya volt, szorosan ragaszkodik a francia egység-szabályokhoz. Ugyanilyfélék Manoel Caetano de Pimenta Aguiar tragédiái és Pedro Nolasco da Cunha né-metből, angolból és franciából való drámafordításai is. A próza terén a XVIII. sz. legkiválóbb munkáit a történelmi akadémia kiadványai teszik. Említést érdemel három, a külföldön élt portugál gondolkozó: Antonio Nunes (Cartas sobre a educaçăo da mocidade, Köln 1760), Luis Antonio Verney (Verdadeiro methodo de estudar) és főként Francisco Xavier de Oliveira, aki a protestántizmusra való áttérése miatt hazájából menekülni volt kénytelen. Munkái: Cartas familiares, historicas, politicas e criticas és Discursos serios e jocosos (3 köt., Hága 1742 és Lisszabon 1855). V. korszak. A XIX. sz.-ban a felszabadulásra való törekvések és a politikai átalakulások a portugálokban is felélesztették és lelkesítették a nemzeti öntudatot. Számos fiatal költő ennek a nemzeti érzésnek a szolgá-latába állott és költészetüknek új, népiesebb irányt adtak. Az idegen nyelven való irás rossz szokása is megszünt. S aztán, mint majd mindenütt Európában, Portugáliában is keletkezett romantikus iskola, amely-nek feje Almeida Garrett volt. Mellette Alexandre Herculano de Carvalho e Aranjo küzdött a legtöbb siker-rel a romanticizmus zászlaja alatt. Mindketten Francia- és Angolországban érezték át az új szellem éltető fuvallatát és hazájukba térve, nemzeti irodalmuknak ez új, szabad irányban való fejlesztését tűzték ki céljokul. Almeida Garret legelső, feltünést keltő költeményét (Camjeles, Páris 1825) a száműzetésben irta. A legnagyobb portugál költőnek életét és halálát zengi benne mély, hazafias érzéssel. Ugyancsak Párisban, a szerzetesrendek ellen irta Dona Branca ou a conquista do Algarve c. szatirikus költeményét. Legnevezete-sebb mindazáltal Adozinda (London 1828) c. verses regénye, mely romantikus szellemben és a nemzeti nép-románcok felhasználásával van irva. Almeida Garrett mint régi művek kiadója is szerzett érdemeket. Lirája egyhangu; regényeivel (Arco de Santa Anna, Viagens na minha terra) hazai tárgyakat dolgozván fel, új ös-vényre vezette a P.-at. Herculano (l. o.) legjelentékenyebb volt mint történetiró, nagy érdemeket szerzett azonkivül a legrégibb portugál forrásmunkák kiadásával. Költeményeiben új hang zendül: a vallásos lira hangja. Harpa do Crente c. költeménykötetét a nemes pátosz jellemzi. Történelmi fő műve, melyben először adja Portugáliai külső és belső fejlődésének igazi képét, a Historia de Portugal, sajnos, nincs bevégezve. A harmadik nevezetes romantikus Antonio Feliciano de Castillo, az előbbi kettőt felülmulja. Főként verselése volt tökéletes és nyelve zengő. Sokat fordított a klasszikus és modern iróktól is. E három költő vágta csapá-son egy sereg követő haladt, akik a vígjátékot, a komoly drámát, a nagyobb elbeszélő költeményeket, a tör-ténelmi regényt, a történetirást stb. művelték. A legnevezetesebb történelmi regényirók: Augusto Rebello da Silva (A mocidade de D. Joăo V., 7 köt., Lisszabon 1851-53); Odio velho năo Cança), Andrade Corvo (Um anno na cjelrte, 2. kiad. 1863), Mendes Leal, Gomes de Amorin, Garrett legkiválóbb taníttványa (O amor da patria, 1879; Os Selvagens 1875), Bernardino Pintheiro (Amores de um Visionario, 1874), Silva Gayr (Ma-rio), Oliveira Martins (Phebus Moniz), Figaniere (Guesto Ansures, Lisszabon 1883), Arnaldo Gama (A ultima freira de S. Nicolao), Pinherio Chagas (Ultimo Rei Cavalliero). A legnevezetesebb regényiró a termékeny Camillo Castellobranco (megh. 1890.) volt, aki történelmi regényeken kivül (O senhor do Paço de Ninăes, Lucta de Gigantes, O Juden, O regicida) a legkiválóbb portugál társadalmi regényeket irta (Amor de perdiçăo, Amor de Salvaçăo, O retrato de Ricardina, O bem e o mal). A romantikus lirikusok közül említést érdelemnek: José Freire de Sepra Pimentel, A. L. Palmeirim, Joăo de Lemos,Gomes de Amorim, Mendes Leal, Bulhăo Pato és főleg Ribeiro Tamás (Dom Jayme, Sons que passam, A Delfina do mal). Az említettek közül számosan a drámát is művelték, igy Mendes Leal, Gomes de Amorim, Sepra Pimentel, C. Castellobranco, akik mellett még Biester Ernő és Cordeiro Rikárd drámairók említendők: Újabban a legtöbb sikert arattak: A. Ennes: Os Lasaristas, Lopes de Medonça: O Duque de Visen és Joăo do Camara: Dom Affonso VI. c. darabjai. Garrett halála után az új nemzedék a romanticizmust a féktelenségig vitte: ez ultraromantikusokat aztán az ifju portugálok váltották fel, akik a coimbrai egyetemen Hegel és Comte filozofiájával ismerkedvén meg, ennek hatása alatt a nemzeti románc- és meseköltészet, a mondák kutatásával, a nyelvtudománnyal, szóval a régi irodalmi művek kritikai tanulásával kezdtek foglalkozni. Az Eschola de Coimbra (coimbra iskola) 1865. kitört harcában a szóvivők voltak: Joăo de Deus, akit Braga Teofil a világ legelső lirikusának nevezett; Anthero de Quental, a költőfilozofus, kinek (21) szonettjei mesterművek, és Braga T., aki Comte pozitiviz-musát ismertette meg a portugálokkal Visăo dos Tempos-ában. A romantikus és a pozitivista fő irányokon kivül vannak a P.-ban pesszimisták, szocialisták, naturalisták, szimbolisták, szatanikusok és parnasszisták stb. A romantikus irány követői közül nevezetesek: Guerra Junqueiro, Gonçalves Crespo, Joăo Penha, Eça de Queiroz, aki Padre Amaro, Primo Basilio és Maios c. regényeiben Zolát utánozta s a francia naturalizmust honosította meg. A coimbrai iskola mellett számos más, önálló tehetség fejlődött; Oliveira Martins, a kiváló történetiró, Rodrigues de Freitas, aki szociálökonomiai tanulmányaival tünt ki; a korán elhunyt Julio Diniz, aki főként a falusi történeteket művelte szerencsétlen kézzel. A lirikusok legkiválóbbjai: Guilherme Braga, Manoel Duarte de Almeida, Joaquim de Araujo, Christovam Aires stb. Vessünk most egy pillantást a tudományos P. fejlődésére. A tudományok Portugáliában csak a királyi tudo-mányos akadémiának 1779. való megalapításával (Duque de Lafoes) indultak lendületnek. Ez az akadémia és a Coimbrai egyetem számos történelmi munkát adott ki (Portugaliae momumenta historica, Memorias, Annaes). Nevezetes művek: J. Silvestre Ribeiro, Historia dos estabelecimentos scientificos litterarios e artisticos de Portugal (15 kötet, Lisszabon 1871-85); Antinio da Costa, Historia da instrucçăo publica em Portugal (u. o. 1878-88), és Henrique da Gama Barros, Historia da administraçăo publica em Portugal (u. o. 1885-91). Portugál régi tudósainak történetére nézve fő forrásmunka a Bibliotheca Lusitana (Diego Barbarosa Machadótól, 4 kötet, u. o. 1741-59), és az Innocencio Francisco da Silva megkezdette és Brito Aranha folytatta Diccionario bibliografico portuguez, melyből 1890-ig 15 kötet jelent meg. Portugália szel-lemi életéről a lapok közül legjobban tájékoztat a Revista de Portugal, mely (Oporto) 1889 óta áll fenn. Por-tugál költemény-gyüjteményeket adtak ki: Almeida-Garret (6 kötet, Páris 1834); Braga (Lisszabon 1877); Leite de Vasconcellos (Oporto 1880); Quental (u. o. 1881) stb. Provençal nyelv és irodalom […] A provençal irodalom legrégibb költői emléke egy a X. sz. végéről való, 257 sorból álló verstöredék, mely Boëthiusról szól. (Legjobb kiadása Diez, Altromanische Spradchdenkmale c. vállalatában, Bonn 1846.) Az irodalom virágzási kora a XI. és főként a XII. sz.-a esik. Központját a troubadourok udvari lirája teszi, mig az epikus költészetnek Észak-Franciaországban van legszilárdabb talaja; mindazáltal délen is keletkeztek epikus költemények, regények, legendák, tanító költemények s e mellett a prózai irodalom is gazdagon vi-rágzott. E kor népköltészete a jognleurök kezében volt; csak néhány töredékes adatunk van róla. Mindjárt a XIII. sz. elején a véres albigensi háboru következtében az irodalom gyorsan aláhanyatlott és Dél-Franciaország politikai és irodalmi önállóságát egyaránt elvesztette. A XIV. sz. óta Toulouseban a hivatásos költői iskola a Jeux floraux segítségével iparkodott a nemzeti költészetbe új lelket önteni. A legújabb időben a provençal nyelv ismét irodalmi nyelvvé emelkedett és egyes vele élő költők, mint Goudouli, Despourrins Ciprián (szül. 1798.), Roumanille József, Jasmin Jakab és Mistral Frigyes hiresekké lettek. Néhány szép provençal költeményt Radó Antal fordított le igen sikerülten (Versek, Budapest). Román irodalom az u. n. román (oláh) nyelv irodalma, melyről csak a XIX. sz. második negyedében lehetne szó, mégis szokás az első nyomtatásban megjelent román könyv korától máig több korszakot különböztetni meg. Gaster fölosztását (Chrestomatia Romana) követve, a román irodalom történetét három korszakra osztjuk föl. Ezek a szláv (1705-ig), a görög (1705-1820) s a modern román korszak (1820-tól máig). Mikor s mily körülmények között kezdődött a szláv korszak, maig sem tudjuk. Az ismert legrégibb román kéziratok: Codicele voronetean (Voroneci kódex), talán még a XIV. sz.-ból való, ha nem korábbi; a Psaltirea scheiana (a szkeji zsoltár) stb. mind ezt bizonyítja. Az egyházi munkák legnagyobb részt fordítások s a templom első szükség-leteire vonatkoznak. Legnevezetesebb ezek közül a brassói Coresi által fordított új-testamentom (Noul testament, Brassó 1580). Coresi egyéb munkákat is fordított s mások is. A későbbi időkből nevezetes a Catechismul Calvinesc (l. Oláh káté) és Noul testament (l. Oláh biblia). Pravila mica (Kis törvénygyüjtemény) egyházjogi természetü dolgok foglalatja. De legnevezetesebb a Respunsuri (Válaszok) címü egyházi vitairat, melyet e korszak legkitünőbb metropolitája, Varlaam jászvásári érsek irt. Ez a kor azért is fontos, mert ekkor alapítják az első román nyomdákat Moldva és Havasalföldön. Amott Lupul Vazul, emitt Bassarab Máté fejedelmek. Ez időtől fogva (1642) mind több lesz a nyomda és termékei a két fejedelemségben. Nevezetesebb s maradandóbb emlékü azonban a krónika-irodalom. E kor elejétől több anonim krónika maradt fönn, melyek legtöbbjének hitelessége meg van azonban támadva. Ilyen a többek közt Hurul krónikája, mely ha valódinak bizonyulna be, a legrégibb (1480) keletü román krónika volna. Hitelesek s nevezetesebbek azonban a következők: Urechea Nestor Domnii terii Moldovei si viata lor (Moldva uralkodói és életük) c. krónikája (1359-től 1594-ig). Costin Miron, a legmunkásabb és legtehetségesebb krónikairó, aki megirja a Cartea pentru intaiul descaleca-t (Könyv az első letelepedésről), a Letopisetul terii Moldovei-t (Moldva krónikája) s mondják, hogy Magyarország krónikáját is megirta. Irt egy vallásos elbeszélő költeményt is (Viata lumei a. m. A világ életfolyása) stb. Fia Miklós is irt krónikát, de messze van atyja mély fölfogásától. Munkássága legkiterjedtebb Kantemir Demeternek (l. o.), aki történelmi, bölcsészeti és szépművészeti téren fejt ki munkásságot. A szláv korszak végén legnevezetesebb krónikás Neculce János, aki Moldva krónikáját irja meg (Letopisetul terii Moldovei). Ő az utolsó önérzetes irója e kornak, ki látja már a bekövetkező romlást. Sok krónika van még e korból, de ezek egyike sem közelíti meg az elsoroltakat sem nyelvi, sem történeti szempontból. A hanyatlás, majdnem a végenyészet ideje köszönt be a két fejedelemségben a görög korszakkal (1710-1820). Erkölcs, tisztesség, minden száműzve lett s kezdve a fejedelmi trónon, minden eladó volt. A beözön-lött görögség mindent zsarolt s a nemesség annyira megromlott, hogy ez erkölcsi romlottság máig sem tünt el egészen Romániában. A tobzódáson kivül minden megszünt s csak a vége felé tapasztalunk némi emelke-dést, mely átmenet lesz a modern román korszakhoz. A görög heteria mozgalmai Havasalföldön s ennek nyomán Tudor Vladimirescu lázadása vet véget a román történelem e legszomorubb korszakának. A vége felé találunk tehát némi mozgalmat. Odaát ez gyenge és jelentéktelen s inkább az a fontos benne, hogy megnyilakozni merészelt, mint a munka eredménye. A lökés az ébredés felé megint Erdélyből indul ki. Klein (Micul) sokoldalu munkássága, kivált grammatikája, Sinkai krónikája s Major Péter története a románok eredetéről voltak azok a munkák, melyek mintegy felvillanyozták a román népet, valamint Lazar Gyöürgy iskolája Bukarestben. E kor végén számos nyelvészeti, bölcsészeti s különösen történeti munka jelenik meg. Az öntudatra ébredt románság kezd végtére érdeklődni sorsa és nyelve iránt odaát is, s a mozgalom eredmé-nye a nemzeti fejedelmek uralma, az 1848-iki bukaresti forradalom, a két fejedelemség egyesülése (1859) s Románia független királysága. Ezek azonban már a román korszak vívmányai. A beköszöntött román korszak irodalmi munkássága minden tért felölel, s bár politikai téren sikert csak későn aratott, irodalmi téren már korán minden szükségletet kielégített. A népiskola gondos ápolásban kezd részesülni s a külföldi iskolázottság bár sok ferde szokást honosít meg, a szabadelvü iránynak, a komoly tudásnak sok egyént szerez meg. Virágzik e korban a nyelvészet, történetirás, szépirodalom s a művészet. E mozgalom első fele 1870-ig a latinizáló erdélyi iskola hatása alatt fejlődik. A nyelvészeti munkásság terén a nagy kiterjedésü szótárirodalom áll, az első évtizedben több mint 30 különböző nyelvü szótár jelenik meg. Legnevezetesebb a Budán 1825. megjelent Corneli, Major, Sinkai s többek által szerkesztett szótár, melyhez előszót a román helyesirásról, s a román nyelvről egy párbeszédet ir Major Péter; az irodalomban e szótár Lexicon Budense (Budai lexikon) címen ismeretes. Fontossága abban van még, hogy első latin betüs szótár, melyben bizonyítják s meg is mutatják, hogy kell románul latin betüvel irni. E korszakban fognak a nyelv-emlékek gyüjtéséhez is. Legnevezetesebb a Hasdeu által kiadott Limba romana vorbita intre 1550-1600 (Az 1550 és 1600 közt beszélt román nyelv, Bukarest 1878, 2 köt.). A Budai szótár s korábban már Klein gram-matikája fölvetette a latin betüs irásmód eszméjét. Lassan vert általánosan gyökeret a meggyőződés, de ekkor az is felmerült, hogyan? mert a latin ábéce nem tartalmazza a román nyelv összes hangjait. Ezt a kérdést megoldani először az etimologikus, majd a fonetikus iskola vállalta el. Amannak feje s a román nyelvészeti irodalomnak egyik kitünősége Cipariu Timoteus balázsfalvi kanonok, aki román történeti grammatikája, számtalan értekezése s erős, bár elfogult itélőtehetségével ez irányt több mint ötven évig uralkodóvá tette. Ma a fonetikusok kezdenek túlsúlyra vergődni. Van ma túlzó és mérsékelt fonetikus, csak valódi fonetikus nincs. Ez irány megalapítója Majorescu Titusz. A nyelvészeti irodalom legkitünőbb s európai hirü munkása ma Hasdeu Bogdan Petriceic, aki most a román nyelv történeti szótárát (Etymologicum magnum Romaniae-t) szeerkeszti. Mellette említendők Saineanu, Tiktin, Philippide, Lambrior s az elhunyt Cipariu és Laurian. A történetirodalomnak is vannak jeles munkásai. Ezek: Major, Sinkai, Laurianu, Xenopol s mindnyájuk fölött áll Hasdeu, kinek Istoria eritica a Romanilor (A románok kritikai története) cimü munkája annak idején föl-tünést keltett. A szépirodalom minden ágának akadtak többé-kevésbbé szerencsés munkásai: a költészet főbb képviselői e század elején a Vacarescu testvérek, Konaki, Carloava, később, majdnem máig, Románia legismertebb költője Alexandri Vazul, aki mint lirikus legnagyobb, de az epikai költészetben is maradandó becsü müveket teremtett. Az ódai költészet legméltóbb képviselője Muresanu András, Bolintineanut történeti balladái teszik halhatatlanná. Negruzzi is irt néhány hangulatos költeményt. Ezeken kivül jól ismeert művelői még a pesszimista Eminescu és Nicoleanu, Sion, Kacedonski és mások. A dráma is akadt művelőkre. Főbb képviselői: Bolintineanu, gyenge, de nyelvezete remek, Alexandri irt drámát, tragédiát és vígjátékot, legnevezetesebb azonban Bengescu, aki a Pygmalion tragédiát irta. Ma Carageali a legismertebb. Újabban a hirlap- s folyóiratirodalom is nagy lendületnek indult. Nevezetesebbek a Jummea által 1864. alapított Convorbiri literare folyóirat, Tocilescu Revistája s egyebek. A megindult román irodalom létet adott a román irodalomtörténetnek is. Ennek jelesebb művelői: Pop, Conspect supra istoriei literaturei romane (Bukarest 1875-76, 2 köt.); Popescu, Istoria literaturei romane (u. o. 1878); Lazariciu, Ist. lit. rom. (Nagyszeben 1884); Urechea, Istoria literaturei romane (Bukarest (1885); Densusanu, Istoria lit. romane (Jászvásár 1885 és 1892) s legújabban Philippide, Istoria limbei si literaturei romane (u. o. 1894. I. köt). Egyidejüleg több olyan olvasókönyv is megjelent, melyek régi nyelvemlékeket tartalmaznak és a nyelv ismeretét vannak hivatva elősegíteni. Ilyenek: Cipariu, Analecte (Balázsfalva 1859); Lambrior, Carte de cetire (Jászvásár 1889) s a legteljesebb Gaster, Chrestomatia Romana (Lipcse 1890-91, 2 köt.), melynek bevezetése igen becses nyelvészeti szempontból. Román-magyar szótárt iskolai és magánhasználatra irt Ghetie János naszódi főgimn. tanár (1896). Skót irodalom Északi Skóciában máig is kelte nyelvjárást beszélnek, az ország déli részében azonban már a XI. sz. óta az angolszász nyelv fészkelődött meg, amely a számos angol bevándorló révén mindinkább elterjedt. Noha Skócia nagyobb és népesebb részének nyelvét némely nyelvjárási sajátosságok jellemezték, főbb vonásaiban mégis angol volt, mint az a XIII-XIV. sz.-ból származó legrégibb emlékei is bizonyítják. Az 1300 körül élt Ercildoune Tamás (a rímelő) költeményei közül csak jóslatok és Barbour Jánostól maradt fel egy nagy köl-temény Bruce Róbertről. Mellette még Huchown élt, aki egy költeményt irt Arthurról (megjelent Edinburgban 1872-79). Egyéb művek: Andrew of Wyntoun Orygynal Cronykil of Scotland-jra (megjelent a Historians of Scotland c. vállalatban 1872-79. Edinburgban), a Wallece hősről szóló (1460 körül) eposz, amely a Scottish Text Society kiadványai közt jelent meg (1884-88) és amely máig is kedves könyve a skót népnek. Chaucer költőt utánozták a XV. sz.-ban: I. Jakab király (megh. 1437.), Henryson Róbert (megh. 1506 körül). Felülmulta őket a XVI. sz. kezdetén Dunbar Vilmos (l. o.), akivel egyidejüleg Douglas Gavin (megh. 1522.) is kitünt mint költő. Említendők még Scot Sándor, a skót Anakreon, Lyndsay Dávid (meghalt 1555.), aki a katolikus lerust, a királyt, a nemességet szatirizálta (Poetical works, kiadta Chalmers György, 3 köt., London 1806; megjelent az Early Text Society kiadásában is, u. o. 1865-71). A XV. és XVI. sz.-ból való még sok más, mai napig is elterjedt skót ballada. A XVI. sz. második felében az országban dúló belvi-szályok miatt az irodalom nem igen virágozhatott. Maitland Rikárd (megh. 1586.) és Hume Sándor (megh. 1609.) vallásos, erkölcsös költeményeket irtak, Montgomerie Sándor The cherrie and the slae (1597) címü gyenge allegoriát adott ki. A legjelentékenyebb prózai munka e korból Knox János (megh. 1572.) History of the Reformation címü műve. Miután VI. Jakab, aki maga is tett költői kisérleteket, I. Jakab címmel az angol trónra lépett, a művelt skótok, akik mindig előnyben részesítették a latin nyelvet, teljesen felhagytak azzal, hogy a maguk nyelvjárását használják irodalmi nyelvül. Johnstone Arthur és mások Buchanan mintájára latin verseket irtak, Ayton Róbert (megh. 1638.), Drummond Vilmos (meghalt 1649.) és a többi XVII. sz.-beli költő az angol költői iskolához csatlakozott. A skót nyelv lingua rustica lett, amely nem szerepelt az irodalomban. Csak Ramsay Allan használta ismét a skót népnyelvet a nép életét festő jeles költeményeiben. A jeles költőnek néhány utánzója is akadt a XVIII. sz.-ban, igy Crawford (megh. 1773.), Fergusson Róbert (megh. 1774.), Ross Sándor (megh. 1784.). Nagy hatással voltak Percy (l. o.) Reliques-jei, amelyek a skót népköltészet kincsei iránti érdeklődést ismét felélesztették. Herd Dávid már 1769. kiadta Scottish songs and ballads c. gyüjteményét, 1771. jelent meg az Auld Robin Gray c. fenséges ballada, amelynek szerzőjét csak félszázad mulva ismerték fel Barnard Annában, Balcarres gróf (megh. 1825.) leányában. Egyéb dalköltők: Love János (megh. 1798.), Skinner János (megh. 1807.), Elliot Janka, Blamire Zsuzsána (megh. 1794.) és Cockburn Alicia (megh. 1794.). Végül aztán Burns Róbert (l. o.) adta ki költeményeit, amelyeket nemcsak Skóciában, hanem Angliában is nagy lelkesedéssel fogadta. Honfitársaira nagy hatással voltak e költemé-nyek, sokan is utánozták őket. Igy Wilson Sándor (megh. 1813.), Mayne János (megh. 1836.), Boswell Sán-dor, Tannahill Róbert (megh. 1810.), Macneill Hektor (megh. 1818.). Nagyon kitünt Hogg Jakab (l.o.), Cunningham Allan és Motherwell (megh. 1835.). Scott mintájára a régi skót népmondákat dolgozták fel (The minstrelsy of the Scottish border, 3 köt., 1802). Hislop Jakab (megh. 1827.) a Covenant vértanuit ünnepelte, Nicoll Róbert (megh. 1837.) tanító költeményeket irt. Legújabban nagy népszerüséget szereztek költeményeikkel Gilfillan Róbert, Wilson János, Aytoun Vilmos Edmonstoune (l. o.), Smith Sándor. L. még Angol irodalom. Spanyol irodalom A S. őstermékei latin nyelven vannak irva. Már a kr. u. I. és II. sz.-ban számos hires pogány latin iró élt Spanyolországban, s a III. sz.-tól a VII. sz.-ig is, amikor az ország kereszténnyé lett s a vizigótok hatalmába jutott: több latin nyelvü iró, költő, krónikás és tudós nevével találkozhatni. Sem ez a latin nyelvü S., sem a spanyol-arab munkák nem tartoznak ide; a katalán nyelvü spanyol irókra vonatkozólag pedig l. Katalán nyelv és irodalom. A S. vagy helyesebben kasztiliai irodalmat öt korszakba osztva fogjuk tárgyalni: az első korszak a S. kialakulásáról szól; a második korszak, amely V. Károly és II. Fülöp idejére esik: a nagy lirai és heroikus művek kora; a harmdik a drámai kötészet virágzásának korszaka, amely a XVII. sz. legnagyobb részén át tart; a negyedik és ötödik korszak, amely az idegen irodalmak hatásának korszaka, a XVIII. és a XIX. sz. irodalmáról szól. Első korszak (a XII. sz.-tól kezdve a XV. sz. végéig). A kasztiliai nyelvet, ugy látszik, már jó ideig beszélte a nép, amikor az irodalom nyelve még mindig a latin volt. Az első spanyol nyelvemléknek VII. Al-fonz 1155-ről kelt okmányát tartják (Carta-puebla de Avila), amelyben a király Avila asturiai város jogait és kiváltságait megerősíti. Jelentékeny spanyol kritikusok mint Pidal marquis és Guerra y Orbe azonban azt az okmányt apokrifnak és a XIII. sz.-ból valónak mondják. Ez esetben a spanyol nyelv legrégibb emléke a Cid (l. o.) volna, amelynek keletkezési ideje körülbelül 1140 és 1200 közé esik. A hősköltemény Spanyolország lovagkorát legélénkebben tükrözteti vissza s a spanyol nemzeti szellem és hősiség szelleme lengi át. A ro-máncokat nyilvános és családi ünnepek alkalmával énekelték; a zsonglőrök (juglares) a vásárokon is el-elmondogatták; a műveltebb emberek azonban megvetették, ugy hogy irásba csak a XVI. sz. közepe táján foglalták őket. Igy keletkeztek a romancerók (l. o.), amelyek bár a századok folyamán formájukban, nyel-vükben egyaránt változtak, a XII., XIII. és XIV. sz.-beli kasztiliai irodalmat hűen visszatükröztetik. A ro-máncok lovagerényeket zengő valóságos aranybányái a népköltésnek, aminővel ily korban egyetlen nemezt sem dicsekedhetett. Voltak, bár kisebb számmal, pásztori és szerelmi románcok is, amelyek egynémelyikén a francia és a provençal költészet hatása látszik. E románcokon kivül vannak nagyon régi vallásos költemények is, amelyek legvalószinübben a XIII. sz. elejéről valók. Ilyen vallásos költemények: Apollonius könyve (2600 vers négy soros stanzákban; Egyiptomi Szent Mária Mi Asszonyunk élete (1400 nyolcszótagu vers) és A három szent királyok imádása (250 vers). III. Szent Ferdinánd király uralkodása alatt (1217-1252) a nyelv mindinkább fejlődött s lassankint elfoglalta a latin helyét mint hivatalos nyelv. Spanyol nyelven készülnek a hivatalos okmányok, a törvények; X. Bölcs Alfonz és fia spanyol nyelven irnak vagy iratnak kódexeket és krónikákat. A vallásos költészet legkiválóbb képviselője Gonzalo de Berceo; említést érdemel Segura János Alfonz is, aki Nagy Sándorról irt költeményt. Azonkivül számos másnévtelen munka is gazdagítja a XIII. sz. spanyol irodalmát. A XIV. sz., noha a polgárháboruk és viszályok kora volt, számos jelentékeny költőnek és prózairónak adott létet. Nevezetes iró volt Manuel János, akinek mintegy tizennégy munkája van, melyek közt a legnevezete-sebb: El conde Lucanor, másképen Libro de Patronio v. Exemplos c. tanító irányu, allgorikus alakban irt könyve. Olyanféle munka ez, mint mi Rosnyai Dávidunk Horologium Turcicuma. Ruiz János, akit többnyire «Hita főpapja» néven neveztek, egy Libro de cantares c. költői művet hagyott hátra, amelyben mesék, elbe-szélések, szatirikus rajzok vegyest fordulnak elő, mindanyi tanító célzattal. A didaktikus költészet terén első rangu helyet foglalt el Sem Tob rabbi, máskép Santo de Carrión, akinek legnevezetesebb műve La Danza General de la Muerte c. erkölcs-bölcseleti költeménye; érdemes alakja volt az e korszakbeli irodalomnak a költő és krónikás López de Ayala (1332-1407) is, aki történeti munkáiban Titus Liviust iparkodott utánozni. Feltünő körülmény, hogy e korszakban számos herceg, főur, főpap foglalkozik irodalommal. A nyelv, a forma is tökéletesedik a XV. sz.-ban az olasz és provençal költészet utánzása révén. A lovagirodalom is len-dületet vesz, mindenütt ébredés, mozgás észlelhető, amely a XVI. sz. irodalmát, a S. aranykorát készíti elő. Ennek az újjáébredésnek egyik legkiválóbb alakja Villena marquis (1384-1434), aki polihisztorsága és asztrologiával való foglalkozása miatt ördöngős hirében állott s akinek épp e miatt költői műveit, Vergilius-, Lucanus-, Dante-fordításait egy autodafén el is égették. Tanítványa Inigo Lopez de Mendoza, akit leginkább Santillana marquis (1398-1458) név alatt ismertek, főleg mint lirikus tünt ki; didaktikai munkái közül legjobb a Proverbios (máskép Centiloquio) címü közmondásgyüjtemény. Legnevezetesebb a drámához közel álló Comedieta de Ponza c. történelmi költeménye, melyen Dante hatása látszik. Ugyanebben a korban, ugyancsak II. János uralma alatt és udvarában élt Mena János, aki szintén Dantét utánozta. Sokkal kiválóbb költő volt nálánál Manrique György, akinek verseiben természetes, igazi érzés nyilatkozik. Marique legje-lentékenyebb műve atyja halálára irt Coplas de Jorge Manrique címü, körülbelül 500 sorból álló, igazi régi spanyol versmértékben irt megható költeménye. E kor költőihez számítandó még Padilla János, akit közön-ségesen «kartauzi»-nak (el Cartujano) neveztek. Nevezetesebb prózairók: Pérez de Guzmán, aki Cronica de don Juan II. c. nagybecsü krónikájában II. János korát irta meg; Pulgar Ferdinánd, aki nem annyira króniká-jánál, mint inkább hazája nagyjairól irt leveleinél fogva (spanyol Plutarchosnak nevezték) tünt ki; Gomez de Ciudad Real (1388-1457), II. János orvosa, akinek Centon Epistolario c. levélgyüjteménye érdekes törté-nelmi anyagot szolgáltat; La Torre Alfonz, aki Visión deleytable c. didaktikai művében valamennyi tudo-mányszak rövid kivonatát adja. A krónikások nagy seregéből megemlítjük még: Alvar Garciát, Gutierre Diez Gamezt, Valera Mosen Dezsőt (Cronica abreviada de Espana), Rodriguez de Almella Pétert (Valerio de las historias ó compilación de las batallas campales). Még e században találkozunk a franciából utánzott lovagregényekkel és drámai kisérletekkel is. Az első párbeszédes drámai mű, amelyben már némi cselekmény is van, egy Coplas de Mingo Revulgo (1472 tájáról) c. szatirikus költemény, mely IV. Henrik romlott udvarának szellemes és maró kritikája. E művet Cota Rodrigónak tulajdonítják, akitől azonkivül még két más darabot származtatnak: a Dialogo entre el Amor y un viejo c. kis drámai munkát és egy prózában irt tragikomédiát: Celestinát, amely később a drámairodalom fejlődésére jelentékeny hatást gyakorolt. Az elő-adásra alkalmasabbak voltak Encina János eklogái és vallásos darabjai, amelyek, noha nagyon kezdetlegesek, később mintául szolgáltak a portugál Gil Vicentének. Második korszak (XVI. sz.). A XVI. sz.-ban Spanyolország egységes és hatalmas állammá lett, amely V. Károllyal az európai politikában döntő szerepet vitt. Ebbe a korba esnek a nagy amerikai gyarmatok alapításai is, amelyek szintén növelték a nemzeti öntudatot. S a politikai nagyság eme kora egyúttal az irodalom fénykora is: ez a korszak adott létet a két legnagyobb spanyol irónak, Calderonnak és Lope de Vegának. A költői ízlés e korban teljesen átalakul. Ez az átalakulás a S.-ban is az olasz költészet hatása alatt indult meg. Már a mult században is számos spanyol iró utánozta Dantét v. Petrarcát, de aki a spanyol költést teljesen az olasz hatása alá terelte s ez által a spanyol poézisban valóságos forradalmat idézett elő, az Boscan János volt (0500-44), aki az ugynevezett olasz iskolát alapította meg. Boscan barátja és tanítványa Garcilaso de la Vege (1503-36) folytatta a mestere megkezdette új irányt és harmonikus, könnyed nyelvü elegiákat, eklogákat, szonetteket, canzonékat stb. irt. Boscan és Garcilaso de la Vega nyomdokain számos költő haladt, igy Acuna Ferdinánd és Gutierre de Cetina. Számosan azonban hűek maradtak a régi spanyol formákhoz és tiltakoztak a «petrarkisták» újításai ellen. Legismertebbek az ósdiak közül Castillejo Kristóf és Villegas Antal. A régi, népies irány hivei voltak azonkivül: Barahona de Soto Lajos, Rufo, Vegas Demjén, Padilla Péter, Lopez Maldonado. Discurso de la poesía espanola-jában (1575) Argote de Molina, El Pstor de Filida-jában (1582) Montalvo és San Isidro-jának (1599) prologusában Lope de Vega is a régi spanyol formák mellett törtek lándzsát. De mégis az újítók csapatja győzött: Hurtado de Mendoza Dezső (1503-75), Figueroa Ferenc (1541-1620), La Torre Ferenc (1534), Espinel Vince (a XVI. sz. végén), mindannyian olasz hatás alatt irt költeményekkel tüntek ki. A legtúlzóbb volt köztük Lomas Cantoral, aki 1578. megjelent verskötetében Spanyolország első igaz költőjének Garcilaso de la Vegát mondta. Ami azonban valóban győzelemre segíté az olaszosító iskolát, annak oka abban rejlett, hogy Spanyolország két legnagyobb lirikusa került ki belőle: León Lajos (1527-92) és Herrera Ferdinánd (1534-1597), mindketten szerzetesek. A kor lirája vázlatos ké-pének kiegészítésére meg kell még említenünk La Cruz Jánost (1542-91) és Avilai szent Terézt. A többi irodalmi műfaj, noha nem volt oly virágzó mint a lira, szintén jelentékeny munkákat termelt. Különösen az eposzban tettek sokan kisérletet, amihez az akkori események bő anyagot szolgáltattak. A legtöbb eposz azonban nem aratott sikert s ma már csak irodalomtörténeti szempontból érdemelnek említést. Legjobbak az epikus költemények közt Sempéré Carolea-ja (1560), Zapata Lajos El Carlo famoso-ja (1565), Jimenez de Ayllon Maltea-ja (1582), Rufo János Austriada-ja (1582). Hiresebb és költőibb Ercilla y Zuniga Antal (1533-96) Araucana-ja és Balbuena El Bernardo c. költeménye. A didaktikai költészet nevezetesebb termékei közül megemlítjük: Escobar Lajos Quatrocientas Respuestasait (1545), Corela Alfonz Lopez: Trescientas Questiones naturales, con sus respuestas (1546) c. művét. Számos vallási költemény meríti tárgyát a legendákból, nagyban készülnek a fordítások (igy Jauregui János Lucanus-fordítása), Cueva János Ejemplar poetico c. alatt poetikát ad ki, Cesepdes Pál a festésről ir stb. Ugyanakkor, amikor a lira dús virágzásnak indult, a drámai költés is, hosszas tapogatódzások után, e század végén legmagasabb kifejlését érte el a nagy Lope de Vegával. Torres Navarro Bertalan hat, élénk párbeszé-dénél fogva nevezetes comediát irt, amelyeket Rómában a XVI. sz. elején elő is adtak. Torres Navarro nyomdokait Castillejo Kristóf és Gil Vicente követték, néhány vígjátékot és autót pedig a század első har-madában Valladolid, Valencia és Sevilla szinházaiban adtak elő. Jelentékeny haladás azonban csak Lope de Ruedánál (1500-1567) mutatkozik, akit Cervantes a spanyol szinészet apjának nevezett. Rueda társulatával bejárta Spanyolország nevezetes városait (Sevilla, Cordóba, Valencia, Segovia stb.) és a nyilvános helyeken a maga darabjait adatta elő. Darabjaiban van élénkség, erő, szellem, és nyelvük is drámaibb. Ruedának számos utánzója akadt, akik közül megemlítjük: Avendanót (1550), Aranda Lajost, akinek La Comedia prodija-ját (1554) Moratin e korszak legjobb vígjátékának tartja, Cueva János, aki darabjaiban a komikus és tragikus elemet vegyítve alkalmazta, a dráma versformáit változatosakká tette, darabjait öt felvonás helyett négyre osztotta fel és megadta a spanyol vígjátéknak azt a formáját, amelytől aztán alig tért el többé. Mig Cueva Sevillában e reformokon dolgozott, Madridban a később halhatatlan prózairóvá lett Cervantes irt mintegy harminc-negyven darabot, amelyek közül azonban csak kettő jutott ránk: Numancia és El trato de Argel, amelyeket 1782. fedeztek föl és 1784. nyomtattak ki. Nemsokára aztán a spanyol szinműirás terén olyan ember lépett fel, aki husz éven át kizárólagosan uralkodott a szinpadon. Ez az ember a hires, a nagy Lope de Vega, a Fénix de los ingenios (a lángelmék föniksze), vagy mint Cervantes nevezte: a «természet csodája» volt. Vega (l. o.) minden műfajban hihetetlen szorgalommal dolgozott; darabjainak száma mintegy 1800-ra rúg. Az új spanyol drámát ő alapította meg s drámairása teoriáját Arte nuevo de hacer comedias (1608) c. művében meg is irta. Lope dicsőségének fénye hosszu ideig beragyogta a spanyol szinpadot s valamennyi drámairó kortársa meghajolt nagy szelleme előtt, igy: Sanchez Ramon és Mihály (ez utóbbit «isteni»-nek nevezték) a madridi iskolából; Tarrega Ferenc, Aguilar Gáspár, Boil Károly, Guillem de Castro, Beneito Mihály a valenciai iskolából. Később a valenciai, sevillai, murciai iskolák Lope hatása előtt egy iskolába: a madridiba olvadtak össze, amely aztán a XVII. sz. első felében nagy befolyással volt a drámairodalomra. De nemcsak lirai és drámai, hanem prózai munkákban is gazdag a XVI. sz. spanyol irodalma. A krónikák helyét igazi történelmi munkák foglalják el;a fő munkák ezek: Cronica general, Ocampo Flóriántól; Historia imperial y cesarea, Mejía Pétertől; Cronica de la Nueva Espana és Historia de las Indias, Oviedótól; Brevisíma Relación de la destrucción de las Indias és Historia general de las Indias (1492-1520), Las Casas Bertalantól; a Pizarro megbizásából irt Conquista del Peru és Historia del descubrimiento y conquista del Peru, Zárate Ágosttól; Anales de Aragon, Zuritától; Historia de Carlos V., Sandovaltól; Historia general del mundo és Historia general de los hechos de los Castellanos en las islas y tierra firme del mar Oceano, Herrera Antaltól; Historia de la Florida, Inca Garcilasótól stb. A történetirás mellett a regényirodalom is virágzott, különösen pedig a lovagregény. A XVI. sz. első fele csak ugy ontotta a kalandos lovagregényeket, amelyeket széltében mohón olvastak addig, amig Cervantes Don Quijote-jének maró szatirája halálos csapást nem ért reájok. Csak az ugynevezett Amadis-regényeknek (l. o.) van némi becsük, a többire a feledés fátyola borult. A lovagregény mellett dúsan virágzott a pásztorregény is, amely nagy sikert aratott Olaszországban, Portugáliában és Franciaország révén a magyar irodalomba is eljutott. E műfaj tipusa Montemayor György Diana enamoradája (Szerelmes Diana) volt, amelyet Gil Polo és Pérez Alfonz folytattak és Lofrasso Antal Diez Libros de fortuna de amor-jában és Montalvo El Pastor de Filida-jában utánzott. A pásztorregényeknél sokkal érdekesebbek és nevezetesebbek voltak az ugynevezett pikáróregények (l. o.). E műfaj két igen jelentékeny munkát tud fölmutatni. Az egyik, amely óriási sikert aratott nemcsak Spanyolországban, hanem egész Európában is: Hutado de Mendoza Dezső Lazarillo de Tormes (1544) c. érdekfeszítő regénye volt, amely egy a társadalom salakjából való bitang kalandor változatos életének rajzát adja. A másik regény, amely az előbbinek számtalan utánzata közt kiválik: Aleman Matéo, Guzmand de Alfraracheja (1599), amely ez aljas társadalmi osztály alakjairól hű és jelegzetes képet át. A tulajdonképeni novellát, amelyet leginkább Villegas Antal (1565) és Timoneda János (Patranuelo, 1570) műveltek csekély sikerrel, szintén a nagy Cervantes alakította át, új, végleges formát adva neki. Cervantes a novellába drámai élénkséget, jellemző leirást, szatirizáló szellemet és finom erkölcsrajzot vitt be, és általános érdekü tipusokon kivül XVI. századbeli spanyol nemzeti alakokat is termetett. Ez a nagy szellem, aki a drámában, a pásztorregényben is kiválót alkotott, aki megteremtette a novellát, irta meg azt a világirodalomban is páratlanul álló halhatatlan szatiráju munkát is, amelyen Don Quijote a neve (l. Cervantes és Don Quijotte). A XVI. sz. prózairói közül meg kell még említenünk Léon Lajos barátot, aki költeményeken kivül számos vallásos könyvet irt; Guevarrát, aki prédikációkat, leveleket és egy bölcseleti regényt hagyott hátra; Granadai Lajost (1504-88), aki mint prédikátor és egyházi iró egyaránt kitünt; Szent Terézát, akinek levelein misztikus báj ömlik el; Hita Gines Perezt, aki Granada háboruiról irt művével a történelmi regényt alapítja meg és Pérez Antalt, II. Fülöp miniszterét, aki becses emlékiratokat hagyott hátra. Harmadik korszak (XVII. sz.). A spanyol nemzet, melynek a XVI. sz.-ban hatalom és dicsőség volt osztályrésze, a XVII. sz. első felében is jelentékeny politikai szerepet vitt, és az irodalomnak erre a korszak-ára szintén a régi dicsőség sugarai vetették fényüket. A nemzeti nagyság és ezzel kapcsolatban az irodalom hanyatlásának szembetünőbb jelei csak a század vége felé kezdtek mutatkozni. Mindenekelőtt a drámairoda-lom volt virágzása tetőpontján: Lope de Vega kápráztató képzelőtehetségét és stiljének báját a szindarabok százában ragyogtatta, mellette pedig kisebb-nagyobb tehetségü tanítványai gazdagították a drámairodalmat, igy Vélez de Guevara Lajos (1576-1644); Montalván (1602-38), akit Lope de Vega lángesze örökösének neveztek; Mira de Amescua (1602-35); Mendoza Antal (1623-43); Tellez Gábor, irói nevén Tirso de Molina, akinek La Verdad sospechosa-ját Corneille utánozta Menteurjében s melyet nemzeti szinházunkban is előadtak; Valdivielso József, Belmonte Lajos, Cordero Jácint, Enriquez András Gil, de Enciso Dezső Jimenez, Villaizan Jeromos, Godinez, Herrera Rodrigo stb. Ez irók vígjátékai, autói, vallásos drámái párat-lanul gazdaggá tették a spanyol drámairodalmat, melyből aztán a többi nemzet irói s főként a franciák (Hardy, Corneille, Scarron, Scudéry stb.) nagyon sokat merítettek. Lope de Vega iskolájával szemben egy más iskola is keletkezett, amely az antik minták szerint akarta a spanyol drámát alakítani. Ez iskola hivei voltak: Salas Barbadillo (megh. 1630.), Castillo Solorzano, Mesa Kristóf, az Argensola testvérek, López Alfonz, Artieda, Villegas, akiknek azonban az új iskola ellen intézett támadásai hatástalanok maradtak. An-nál inkább voltak hatástalanok, mert ekkor kezdett működni a spanyol drámairodalom egy másik hallhatatlan alakja: Calderon de la Barca (l. o.), aki a dráma formáját még tökéletesebbé tette, és akit sokan Lope de Vegának is fölébe helyeznek. Calderon mellett a XVII. sz. közepe táján még más nagy drámairókkal talál-kozunk; a legnevezetesebb köztük Moreto (1618-1669), aki történelmi és szent tárgyu drámákat, jellemvíg-játékokat stb. irt; legjobb jellemvígjátéka az El desdén con el desdén (magyarra fordította Győry Vilmos Közönyt közönnyel c. alatt) címü, melyet Moiere La princesse d'Élide-jében utánzott; említendők azonkivül a tragédiában és vígjátékban egyaránt kitünő Rojas y Zorrilla Ferenc (1607-60?), akitől Corneille, Scarron, Rotrou, Lesage francia irók sokat kölcsönöztek; Aragon Alvaro Cubillo, Zárate Ferdinánd, Diamante, Matos Fregosa János, Solis Antal a történetiró, Bances Candamo Ferenc (1662-1704) és Canizares József (1676-1750). A XVII. sz. második fele óta azonban a dráma hanyatlani kezd, prózaivá laposul és a legtöbb iró a Lope de Vega és Calderon felhasználta tárgyakat dolgozza föl; nemsokára aztán a francia hatás nyomaival találkozhatni a darabokban, amelyek mindinkább vesztenek nemzeti jellegükből. A lirai költészeten már a XVI. sz. vége óta mutatkoznak a hanyatlás jelei: a cikornya, a dagály, a túlságos finomkodás. Az első, akinek irásaiban ez iskola minden hibája feltalálható: Ledesma Alfonz (1552-1623). Conceptos (a spanyol conceptos megfelelt az olasz concettinek, l. o.) spiritualesei a lehető legdagályosabbak; de azért az új iskolának, az estilo culto vagyis a művelt stil iskolájának a feje nem ő, hanem Góngora y Argote Lajos (l. o.) lett. Ő volt az, aki után a cikornyás, dagályos és homályos hasonlatokkal telt irásmódot gongorizmusnak nevezték el. Nyomában egész csapatja támadt az iróknak, akik ezt az irásmódot a költői művekbe, a drámába, sőt a prózába is belevitték. Ilyenek voltak a tragikus halállal kimult Villamediana gróf (Tarsis y Peralta János), aki mintegy 200-300 szonettet irt; Paravicino y Arteaga (megh. 1633.), aki a kultizmust a szószéken is meghonosította; Roca y Serna Ambrus, aki La luz del alma c. költeménykötetet hagyott hátra; Vega Antal Lopez, aki El perfecto Senor c. művében és költeményeiben még Góngoránál is túlzóbbnak mutatkozik; továbbá Pantaleon Anasztáz, a portugál apáca, Violante do Cea és a portugál Melo Ferenc Emánuel; Moncayo (1652), La Torre Ferenc, Vergara Salcedo (1663), Rozas (1662), Ulloa Lajos (1674), Salazar Ágoston (1677). A gongorizmus műveit ma már csak irodalomtörténetirók forgatják; koruk-ban is csak azért arattak sikert, mert az udvar, a nemesség is pártjukat fogta. Mindazonáltal a jobb ízlésü irók megtudták őrizni irásaikat káros befolyásától, igy Argensola Lupercio Leonard és Argensola Bertalan Leo-nardo (1570-1640), akiket Spanyolország Horatiusainak neveztek; Jauregui János, Medrano Ferenc (1617), Arguijo János, Villegas Manuel (1596-1669), Rioja Ferenc (1600-58), akinek nehány gyönyörü szonettje maradt reánk (leghiresebb A las Ruinas de Italica címü); Esquilanche herceg (1581-1658); Rebolledo Bernát (1597-1676). Számos hatalmas iró, igy Cervantes, Lope de Vega és főként Quevedo erősen támadták ezt az ízléstelen iskolát, de hibáiba olykor maguk is bele estek. Ugyanazok a költők, akiket mint a dráma és lira művelőit említettünk, a szatirikus, az elegiai, tanító, leiró és pásztori költészetet is művelték. Aki azonban legjobban egyesíti magában a XVII. sz. irodalmát, az Quevedo y Villegas Ferenc (1580-1645), egy sze-mélyben tudós, udvaronc, költő, röpiratiró, aki a költészet komoly és víg fajaiban több-kevesebb sikerrel megpróbálkozott. Legjobbak szatirikus letrillái. A XVII. sz. prózai irodalma még szegényebb mint a költői irodalom. A legérdemesebb és igazán nagy alak a már említettük Quevedo; az érdemesebb történetirók közül megemlítjük Argensola Bertalant, Coloma Ká-rolyt, Mello Mánuelt, Solis Antalt, aki a legkiválóbb e korbeli hisztorikus pikareszk novella- és az elbeszélő irodalom valamivel gazdagabb e korban; Marti János folytatja Aleman Mátyás Guzman de Alfarachéját, Pérez de León András Lopez de Ubeda álnév alatt kiadja La Picara Justina (1605) c. regényét, amely ugyan-csak a Guzman de Alfarache gyarló utánzata; Espinel Vince megirja (1618) El Escudero Marcos de Obregón c. máig is olvasott regényét, amelyből Lesage aztán a Gil Blast merítette; Yanez y Ribera megirja (1624) Alonzo, mozo de muchos amos (Alfonz, sok úr szolgája) c. hires regényét; Solorzano Castillo, aki hiresebb volt mint novella- és szinműiró, három pikareszk regényt ad ki,amelyek közül a La Garduna de Sevilla ó anzuelo de las bolsas (A sevillai nyest vagy az erszényfogó horog, 1634) c. volt a legkedveltebb. Nagyon kapós volt még a Lavida y hechos de Estabanillo Gonzalez, hombre de buen humor (Gonzaleznek, egy jókedvü embernek élete és tettei, 1640) címü regény, amelyet Lesage szintén felhasznált. Egyéb elbeszélők: Hidalgo Gáspár Lukács, Suarez de Figueroa Kristóf, Salas Barbadillo Alfonz Jeromos, Eslava Antal, Agreda y Vargas Dezső, Linan y Verdugo Antal, Salazar Ambrus, Lugo y Avila Ferenc, Camerino József, Tellez Gábor és utánzója, Montalván, Carvajal Mária és Zayas Mária, Mata, Castillo András, Lozano Kristóf, Alcalá Alfonz, Villalpando Jácint, Prado András, Robles Izidor, Garcia Márk, Polo Jácint, Santos Ferenc stb. A prózában is a kultizmus dagálya uralkodott s a XVII. sz. vége felé mindenütt hanyatlás volt észlelhető. Spanyolország gazdasági és politikai sülyedését irodalma is megérezte. A hanyatlás az utolsó osztrákházi királlyal, II. Károllyal érte el legnagyobb mértékét, aki után a francia Bourbonok jutnak a spanyol trónra. Negyedik korszak (XVIII. sz.). A XVIII. századbeli S.-ra a francia irodalom volt döntő hatással. Ez a hatás azonban nem egy könnyen érvényesült, mert sok időbe telt, mig a gongorizmus túlhajtásaitól elcsigá-zott spanyol szellem halálos zsibbadtságából ébredezni kezdett. A francia irodalom hatása sokkal inkább volt hasznos mint káros a S.-ra, amely a sülyedés e korában alig tud egy-két nevezetesebb irót felmutatni. A drámairók közül némikép ketten válnak ki: Zamora Antal (1706-1730) No hay plazo que no se cumpla, ni deuda que no se pague c., Don Juan (l. o.) történetét tárgyazó darabjával és Canizares József (1676-1750). A többi drámairó: Vega y Villaroel János, Ines de la Cruz, León Menyhért Ferdinánd, Tellez de Acevedo Antal és Botello Moraes, Peralta Péter, Lobo Gerardo éppen csak hogy említést érdemelnek. A prózában két tehet-ségesebb iró válik ki: San Felipe marquis (megh. 1726.), aki érdekes emlékiratokat hagyott hátra, és a szor-galmas s tudós Benedek-rendi Feyjóo (1676-1764). Csakhamar ezután a francia irodalom hatása kezd nyil-vánulni. 1714-ben V. Fülöp francia mintára megalapítja az Academia expanola-t, amely 1726-39. Diccionario de las autoridades cím alatt becses szótárt, majd nyelvtant adott ki. 1738. megalakul a Real Academia de la historia, mely nagyban előmozdította a történelmi kutatást. A magasabb osztályok és az irók a francia nyelvet tanulják, számos fordítás készül a francia remekművekből és lassanként egész forradalom keletkezik a francia irodalom hatása alatt. Ezt az átalakulást legjobban Luzán Ignác (1702-1754) párisi követségi titkár képviseli, aki Boileau és Le Bossu munkái után kiadott Arte poética-jában (1737) a spanyol költészetet a többi művelt nemzetnél elfogadott szabályoknak akarja alávetni. Poetikáját kedvezően fogadták és szabályai után indultak. Ugyanez irány mellett törtek lándsát Velasquez Lajos József (1722-72) Origenes de la poesía castellana-jában, továbbá Mayans y Siscar Retórica-jában (1757) s Nazarre Cervantes kiadásához irt bevezetésében (1749). Kedvezett az irodalmi mozgalomnak III. Károly (1739), aki pártját fogta minden liberális reformnak. S csakugyan több kiváló iró is tünt elő: Isla atya (1703-81), aki Historia del famoso predicador Fray Gerundio (1758) c. művében a korabeli prédikátorok cikornyás szónoklatait tette maró gúny tárgyává; Montaino (1697-1764), aki a francia klasszikus tragédiát igyekezett meghonosítani Spanyolor-szágban; Moratín atya (1737-1780), aki Montaino kisérletét több sikerrel művelte és számos epikai, tanító és lirai költeményt irt; Cadahalso József (1741-82), aki Cartas Marruecas-aiban Montesquieu Persa leveleit utánozta és Eruditos á la violeta címü művében a felületes tudósokat gúnyolta ki; Iriarte Tamás (1750-1791), aki Aesopus s Lafontaine meséit utánozta; Samaniego (1745-81), aki ugyancsak a mesét művelte; Arroyal, aki epigramma-gyüjteményt (1784) adott; Montengon atya, aki El Eusebio c. alatt egy Télémaque-utánzatot irt; Salas Gergely, aki 1790-ben könnyed, vidám költeményeket bocsátott közre, Norona Gáspár gróf (megh. 1815.), aki hőskölteményeket irt és arabból, persából és törökből fordított. Mindezek az irók a francia isko-lához tartoztak: velük szemben alakult egy másik iskola is, amely az idegen hatás ellen küzdött és a régi kasztiliai költészet eredetiségét és erejét a klasszikus irodalmi szabályossággal és jó ízléssel akarta összee-gyeztetni. Ez iskola feje Melendéz Valdés János (1754-1817) volt, akit a spanyol parnasszus helyreállítójának neveztek és aki néhány nagyon szép ódát irt; ide tartoztak még González Dezső (1733-94) is, akinek különösen tréfás költeményei nagyon tetszettek; Forner János Pál (1756-97), Iglesias de la Casa (1753-91), aki szatirikus költeményeiben Quevedót utánozta; Cienfuegos (1764-1809), akinek szép dalai, ódái, elegiái, tragédiái nagy hatást gyakoroltak a közönségre; Escoiquiz János, aki egy Mexico conquistada (1798) c. hosszu hőskölteményt szerzett; Quintana Mánuel József (1772-1857), akit spanyol Tyrteusnak neveztek. A XVIII. század vége különösen két irót ural: Jovellanost és az ifjabb Moratínt. Jovellanos (1744-1811) mint politikus, kritikus, tudós és költő egyként kitünt; Moratín (1760-1828) a szinműirást reformálta, Molieret fordította és győzelemre segítette a modern vígjátékot azokkal a másodrangu műfajokkal szemben, amelye-ket ugyanakkor a szellemes és termékeny Ramon de la Cruz (1731-99) akart ismét életre kelteni. De ezzel már a XIX. sz. irodalmának körébe értünk. Ötödik korszak (XIX. sz.). A XIX. sz.-beli S. ugyanolyan hullámzásokon ment keresztül, mint aminőket a politikai és társadalmi mozgalmak mutattak. A napoleoni seregeknek Spanyolországba való betörése volt az ébresztő szózat, amely a francia járom lerázására az első jelt megadta és a nemzeti érzést a hazafiak szivében feltámasztotta. És ennek a felbuzduló, lelkesedő hazafias érzésnek itt is, mint másutt és nálunk is, először a költők: a már említett Quintana Mánuel József, Gallego János Nicasio (1777-1853) és Martinez de la Rosa (1789-1862) adtak lángoló kifejezést. Mindazáltal a XVIII. sz. francia filozofusainak eszméi, amelyek Európa-szerte diadalmas körutat jártak, a régi spanyol tradiciók talaját is meg-megrázogatták. Az ab-szolutisztikus hatalom ismételt helyreállása mindazonáltal még sokszor zavarta meg a haladás munkásait. Breton de los Herreros (1796-1871) a szigoru cenzura akadékoskodása ellenére jellem-vígjátékaival a modern szinműirást igyekszik meghonosítani, de legtöbbször ős is, mint Gil y Zárate (1792-1861), arra van utalva, hogy tehetségét Racine és Delavigne tagédiáinak átültetésére használja fel. Az 1830-iki forradalom meghozza a szabad visszatérhetést a száműzötteknek, akik a hazájukban az új esz-mék terjesztőivé lesznek. VII. Ferdinánd halála ennek a mozgalomnak még jobban kedvez, de a beálló és hat évig tartó polgárháboru ismét zavarba s ingadozásba taszítja a szellemeket. Csakhamar azonban kezdetét veszi az irodalmi újjászületés. A romanticizmus Spanyolországba jut és kedvező fogadtatásra talál, noha épp ugy mint nálunk is, némi módosuláson megy át. A tehetségek gazdag sora áll elő, kik minden műfajban kitünnek és akikhez az arisztokrácia sorából is számosan csatlakoznak. Rivas herceg (Angel Saavedra, 1791-1865), aki klasszikus tragédiáiról és vígjátékáról már ismert volt, az epika mezejére lép és don Alvarójával (1835) az első kitünő romantikus drámát adja. Martínez de la Rosa kiadja legjobb művét, La Conjuración de Venecia c. prózában irt dámáját; Gil y Zárate, aki szintén a romanticizmus hivéül szegődik, ugyancsak nagy sikert arat drámáival. Breton de los Herreros, a kiváló szatirikus és komikai költő Marcela (1831) c. vígjáté-kával először viszi a romanticizmust a spanyol szinpadra; Hartzenbusch (1806-0880) Los Amantes de Teruel (1836). c. drámájával óriási hatást ér el és egyike lesz a legkiválóbb drámairóknak. Ventura de la Vega (1807-1865) három eredeti drámája révén jut kiváló drámairó hirébe. Az egyik: Don Fernando el de Antequera, történelmi dráma; a másik: La muerte de Cesar, tragédia; a harmadik: El hombre del mundo, társadalmi vígjáték. Garcia Gutiérrez (1812-84), aki sok tekintetben a legkiválóbb modern spanyol drámairók egyike volt, óriási sikert arat El Trovador (1826) c. lovagdrámájával. Rubí Tamás Rodriguez (1817-1890), aki kitünően ismerte a szinpadot, Breton de los Herreros után a legkiválóbb vígjátékiró. Sajnos, hogy Expronceda (1810-42), a legzseniálisabb s a legragyogóbb spanyol költők egyike, élte delén tér korai sírba. Calderon Szerafin (1801-67) és Mesonero Ramon (Romanos) kitünő erkölcstanulmányokat irnak, larra József Márián (1809-37), a kiváló röpiratiró, a szellemes, szatirikus költő öngyilkossá lesz. Sírján új költő kél, aki egy félszázadon át betöltötte hirével egész Spanyolországot és aki a világirodalomban is számot tesz: Zorrilla József (1817-1893). Nemzete multjának legragyogóbb emlékeit újította föl és szines, erőtől duzzadó nyelven zengte a szív, a lélek minden érzését, indulatát. Drámáival (főleg a Don Juan Tenorióval) is sikert aratott. Campoamor Ramon (1817) új műfajt honosít meg a költészetben: a dolorát (panasz; kisebb, bölcselkedő lirai vers). Egyéb költeményeiben is a pesszimisztikus bölcselkedő elem a túlnyomó. Ventura Ruiz Aguilera (1820-81) költészete kora szellemét tükrözteti; kortársai spanyol Bérangernak és Hugo Viktornak tartották; Selgas József (1824-82) finom érzésü lirikus. Ezeken kivül nevezetes költők: Bono-Serrano Gáspár, Frias herceg, Arnao Antal, Palacio Manuel, Lista Albert, Arolas, Garcia Bernát Lopez, Diaz Pastor, Sanz Eulogio Florentino (aki számos jó szindarabot is irt), Grilo Antal Fernandez, Coronado Karolina stb. A regényirás, amelyben La Escosura Patricio (1807-78) és mások tettek kisérletet s amely eladdig hijával volt minden eredetiségnek: Böhl-Faber Ceciliában (1796-1877; álneve Fernan Caballero) termékeny művelőt talál. Novellái, regényei nagyon tetszettek s a spanyol társadalmi regény megteremtőjének őt tekinthetni. A történelem, a kritika, a tudományos irodalom mezején is sok kiváló iróval találkozunk. Legelső helyen áll Lafuente Modesto (1806-66), aki 28 kötetben hazája történetét (Historia general de Espana) irta meg. Melléje sorakoznak: Toreno gróf, San Miguel Evaristo, Miraflores marquis, Pirala Antal, Pidal marquis, Gayangos, Ferrer del Río, Alcántara Mihály, Duran Ágost, Canga Arguelles, Gallardo B. József, Guerra y Orbe, Flores Estrada, Ramon de la Sagra, Castro Adolf, Pacheco, Marliano, akik mindannyian a történetirást művelik. Meg kell emlékeznünk Rivadeneyra kiadásáról, amely (Biblioteca de autores espanoles) az összes spanyol irodalmi emlékeket magában foglalja és amelyből (1846-80) 70 kötet jelent meg. A politikai szónoklat terén Martinez de la Rosa, Alcala-Galiano (1789-1865), Cortina Manuel (1802-1881), Lopez Joakim Mária (1802-55), Olozaga (1805-73) és versenytársa Gonzalez Bravo (1811-71), Los Rios y Rosas Antal és Donoso Cortés (1809-53) tüntek ki. A filozofia is akadt művelőkre. Balmes abbé elég mély katolikus bölcselő; de más filozofiai tanok is találtak követőkre a spanyol irók közt. Számos hive volt a német Krause panteisztikus filozofiájának, amelynek iskoláját Spanyolországban Sanz del Rio (1814-69) alapította meg. Hozzája tartoztak; Salmeron, Canaléjas Ferenc, Gumersindo Azcárate, Giner de los Rios, Tapia, Giron Romero. A különböző spiritualiszta iskolák hivei: Azcárate Patricio, Luna Garcia, Matéos Márton, Campoamor Ramon, Nieto Moreno. A skót iskola követői leginkább a kataloniai filozofusok sorából kerülnek ki: Aribau, Llorens, Milá y Fontanals. A skolasztikus iskola feje Gonzalez Zefirin volt. Legújabban a pozitivasta tanok is kezdenek tért hódítani Spanyolországban s a madridi Ateneo a központja a filozofiai és tudományos vitatkozásoknak. Minden téren mozgás és haladás észlelhető. A társadalmi mozgalmak az irodalom legkülönfélébb kérdéseit is fölszinre vetik. A költészet és szinművészet is mind jobban alkalmazkodnak a társadalmi szükségletekhez. Campoamor dicsősége fényében ragyog még, mikor mellette egy új tehetség: Becquer Gusztáv (1836-70) merül fel, aki azonban sírba tér, mielőtt tehetségét kifejleszthette volna. Núnez de Arce Gáspár (1831) ihle-tett mély lirikus, aki költeményében és tragédiáiban kora képét tükrözteti. Jelesebb költők még: Trueba Antal, Cánovas del Castillo, Alarcón Péter Antal, Valera János, Menendez-Pelayo, Palau Menyhért, akinek dalai a nép ajkaira mentek át; La Revilla Manuel stb. Adelardo López de Ayala (1829-78), a kiváló szonettiró, a drámairók legkiválóbbika, aki az igazi jellemvígjátékot éleszti föl. Tamayo y Baus Manuel, aki már a romanticizmus hanyatlása óta tette ismertté nevét Virginia c. klasszikai tragédiájával és történelmi drámáival (legjobb köztük a La Ricahemra c., amelyet Guerra y Orbe Aurél Fernandezzel együtt irt), eleinte Joaquin Estébanez álnév alatt Un drama neuevo-jával (Új dráma, magy. ford. Huszár Vilmos) új mezőre lép, meghonosítván a S.-ban a realisztikus és lélektani drámát. Serra Narcisz két új drámai formát alapít meg: a pasillo-t (rövid, leginkább víg darab) és a drámai balladát. Vele a vígjáték ugyszólván sírba tér. Újabban egy hatalmas tehetség éleszti föl a romantikus drámát: Echegaray József (szül. 1831.), akinek gazdag képzelő tehetséggel és erővel megalkotott darabjai világszerte nagy sikert aratnak. Nehány drámája a mi szinházainkban is állandóan műsoron van. A drámairók közt kitünnek még: Gaspar Henrik, aki a francia realista drámát utánozza; Castro Ferenc Sanchez, aki Theudis (1878) c. tragédiájával nagy sikert aratott; Sellés Jenő, aki lélektani drámáival tünik ki. A regény birodalma is, az olvasó közönség nagyobbodtával, mindinkább zajossá lesz. Fernandez y Gonzalez Mánuel kiváló tehetség, aki legtöbb elbeszélésében Dumast utánoza. Trueba Antal (1821-89) többnyire a falusi élet köréből vesz tárgyakat; Perez-Escrich Henrik (1827-97), a szellemes tárcairó, legtöbb művében a hatást hajhássza. A legeredetibb és kápráztató képzelő tehetségü Alarcón Péter Antal (1833-91), akinek több regényét és elbeszélését Haraszti Gyula és Huszár Vilmos magyarra is lefordították. Kiváló helyet foglal el a regényirók sorában Valera János is (1827), aki az idealisták feje. A legelső hely mindazáltal Benito Perez Galdóst (1845) illeti, akinek a modern spanyol tár-sadalomból vett erkölcsregényei mély megfigyelő tehetségről tanuskodnak. Díszes helyet foglalnak el még Armando Palacio Valdes, Pereda József Mária, Pardo Bazan Emilia és Picon Jácint Oktáv. A kiváló lirikus, Selgas József gyengébb regényiró; Castro y Serrano József főleg humoros vázlataival arat sikert. Catalina Severo (1832-71), aki filologus, filozofus és művészettudományi iró is, A nőről való értekezésével ragadja el leginkább a közönséget. Az irodalmi kritika is jelentékeny haladást mutat. Amador de los Rios József (1818-78), a kitünő tudós, munkás pályáját a S. kritikai történetének megirásával tetőzi be. Mellette Canete Mánuel, Valera János, Milá y Fontanals, Molins marquis, Espino Fernandez, Calvo-Asensio, Menendez-Pelayo, Balart Frigyes, La Revilla Mánuel a kiválóbb kritikusok és esztetikusok. Cruzada-Villaamil, Madrazo Péter, Tubino, Contreras Ráfael, Manjarrés József és Araujo Gomez mint hisztorikusok és művészettudományi irók tünnek ki. Az ékesszólás is a legkiválóbb művelőket tudja fölmutatni; ilyenek: Rivero, Figueras, Salmerón, Pi y Margall, Ruiz Zorrilla és főleg a bájoló Castelar Emil (1832), aki költő, regényiró, esztetikus és tudós egy személyben; továbbá a félelmetes dialektikus Cánovas del Castillo Antal (1828). A jogi irók közt Silvela Lajos, a publicisták közt Gumersindo Azcárate és a gazdasági irók közt Colmeiro Mánuel említendő. A történetirás is a legdúsabban virágzó. Fuensanta del Valle marquis, Rayon József Sancho, Zabalburn Ferenc stb. leginkább kiadatlan történelmi munkák kiadásával foglalkoznak (a Collección de documentos ineditos para la historia de Espana-ban). Rico y Amat, Montesa y Manrique, Fernandez y Gonzalez Ferenc, Duro Fernandez, La Fuente Vince, Fabié Antal Mária, Cavanilles Antal, Valera János, Canovas del Castillo, Balaguer Viktor, Rodriguez Villa, Montero y Vidal stb. a nemzeti történelem különböző korszakaról irtak becses műveket. Nem akarjuk mellőzni a kiválóbb bibliografusokat sem, aminők Hidalgo, Barrantes, La Barrera, Colmeiro Mihály, Ramirez, Picatoste, Arboli, Duro stb., akik szintén hozzájárulnak az irodalmi mozgalmakban gazdag XIX. sz.-beli S. épületének kialakításához. A S. rövid vázlata után azokról kell megemlékeznünk, akik a S. termékeinek magyarra fordítása és ismertetése körül érdemeket szereztek. A régibbek közül e téren az első helyet kétségkivül Győry Vilmos foglalja el, aki Cervantes Don Quijote-ját, Calderon és Moreto egynéhány szindarabját fordította le. Említendők még: Greguss Gyula, aki Győryvel együtt Calderon Állhatatos fejedelmét fordította; Lukács Móric, aki Cervantes novelláiból fordított; Beksics Gusztáv, aki a Cid-románcokat, Moreto egynémely szindarabját, Castelar egy regényét ültette át; Thaly Kálmán, aki spanyol románcokat s Szathmáry György, aki Castelar műveiből fordított. Újabban Haraszti Gyula ültetett át Alarcón regényeiből egynéhányat, mig Echegaraynak drámáiból Patthy Károly fordított. A spanyol költészetet Kőrösi Albin mutatta be antologiájában. Érdemes munkálkodást fejt ki a S. terén Szalai Emil, aki prózai és költői fordításokat vegyest ád. Huszár Vilmos számos kisebb elbeszélésen kivül Alarcóntól és Castelartól, Echegaraytól stb. fordított nagyobb munkákat. Ugyanezek az átültetők egy-szersmind a legtöbb ismertetést, cikket stb. irták a S.-ról. Svéd irodalom A svéd költészet legrégibb emlékei majd mind elvesztek. De néhány megmaradt strófa, felirás sé egyéb irodalmi nyom azt mutatják, hogy a dalok tartalmi és formai tekintetben az izlandi Edda-dalokhoz hasonlítottak. A Folkvisa (svéd népdal), mely a XIII. sz. óta a dán és német népdal hatása alatt fejlődött, nicns szoros kapcsoaltban ezzel a régi költészettel. E közép-svéd népdalokat részint főleg XVI. és XVII. sz.-i kéziratok, részint maga a nép őrizte meg, amely azokat még ma is ismeri. Kämpavisának a történelmi és hősi (hazafias) tárgyu népdalokat nevezik. E dalok formája a váltakozó végrímes strófa; az ó-germán alliterációból semmi sincs bennük. A Kämpavisa mellett, az egyház és a lvoagság hatása alatt keletkezett a Riddarvisa, amelyben az itt is túlságban levő epikai elemhez lirai elem járul. A legrégibb dalgyüjtemények Hans Oluffsontól (XVI. sz., Visbak), Bröms Gyllenmärstól (XVII. század eleje) és Bauertól valók. Fontosabb újabb gyüjtemények vannak Geijer- és Afzeliustól (Svenska Folkvisor, új kiad. Stockholm 1880) és Arwidsontól (Svenska Fornsanger, 3 kötet, 1834-42). Nevezetes és teljesen nemzeti a svéd jogi irodalom, amely számos törvénygyüjteményt mutathat fel a XIII. és XIV. sz.-ból. A közép-S. egyéb része többé-kevésbé a közép-európai irodalmi áramlat közvetetlen hatása alatt áll. A leg-régibb biblia fordításában Mátyás linköpingi kanonok (megh. 1350.) vezetése mellett többen vettek részt; a teologiai irodalom azonban csak szt. Brigitta (l. Brigitta-rend) hatása alatt vett különs lendületet. Az ő latinul irt, de csakhamar svédre lefordított kinyilatkoztatásait foglalják magukban a Heliga Brigittas Uppenbarelser (legjobb kiadás Róma 1628, újabban 4 kötet, Stockholm 1857-62). A Brigitta-kolostorokban számos latin egyházi munkát, keleti mese-gyüjteményeket, tanító-költeményeket s egyéb világi tartalmu köynveket is ültettek át svéd nyelvre. Majd mindezeket a műveket Klemming kiadta Svenska Fornskrift-Sälskapet Samlingar-jában (Stockholm, 1844 óta). Gazdag e korban a S. krónikákban is, amelyeket régente többnyire versben irtak. Ilyenek a Erikskrönika (1320-ig) és folytatása, a nya Krönikan (1496), a Lille rimkrönikan stb. (kiadta Klemming, Svenska medeltidens rimkröniker c., 3 köt., Stockholm 1865-1868). ezenkivül maradt e korból számos latin nyelvü krónika is. A didaktikai munkák közül nevezetes a svéd királyok tükre: Um Styrilsi Kumunga ok Höfdinga (1350 körül, kiadta Geete, 1878). Az upsalai egyetem megalapítása (1477) eleinte nem igen mozdította elő a magasabb műveltség ügyét. A reformáció apostolai: Olaus testvérek és Petri Lőrinc, mindannyian Melanchton tanítványai, ugy szólván az egész irodalomnak képviselői a maguk korában. Bibliafordítók, krónikairók és költők egy személyben. ugyanekkor szerepelt még az elűzött és Rómbáan élő katolikus testvérpár is: Magnus János, egykori upsalai érsek (megh. 1541.) és Magnus Olaus (megh. 1558.), mindketten megirván az északi népségek akalndos történetét. II. Gusztáv Adolf tórnra léptekor sem állott a tudományos műveltség magas fokon. A költészet nagyon szegény volt; a legfontosabb szerepet az iskolai komédia vitte; és ez is a németek révén került Své-dországba. Most két tudós tanár lépett fel, akik az ifjuság kegyéért való versengésben odáig mentek, hogy a király, véget vetendő az általuk keltett nyugtalanságnak, mindkettőt elmozdította állásától. Az egyik, Messenius János (megh. 1637.) történelmi vígjátékokat irt, amelyeket tanulók által adatott elő; később husz évig tartó kemény cajaneborgi fogságában irta 14 kötetes történelmi művét: Scandia illustrata, amely sok tekintetben forrásmunkául szoltált. Tanítványai közül Prytz András nevezetes (En lustigh comoedia om Konung Gustaf I., kiadta Lundell, 1882). Messenius vetélytársa, Rudbeckius János Westeraasban püspök lett és mintaszerüen szervezte az iskolákat, a gimnáziumot, a teologiai tanulmányokat. II. Gusztáv Adolf, aki mint történetiró maga is működött, sok iskolát és az első gimnáziumokat alapította meg; az upsalai egyetemet is rendkivüli pazar módon segítette. Számos államférfiu, diplomata mint tudós is kitünt, igy Axel Oxenstjerna, aki sokban közreműködött, hogy az abói és dorpati egyetemek és egyéb új iskolák létesüljenek. Nagy szerepet vitt az udvar és az upsalai egyetem Krisztina királynő alatt, aki Németországból, Hollandiából és Franciaországból számos neves tudóst (igy p. Descartest) hivatott meg. A svéd költészet atyjának Stjernhelm (megh. 1672.) nevezhető, aki többi közt egy hexameteres Herkules c. tanítókölteményt is irt. E kor legnevezetesebb költői Lucidor (tulajdonképen Lars Johanson, leszúrták 1674.) és Runius (megh. 1713.) voltak, azonkivül kitüntek: Columbus Sámuel (megh. 1679.), akit kortársai «svéd Flaccus»-nak neveztek; a hazafias költő, Dahlstjerna (megh. 1709.); Spegel érsek, akinek Du Bartas s Arrehoe után készült Guds Werk och Hvila (István műve és pihenése) c. vallásos eposza igen szép leirásokat tartalmaz; Brenner asszony (megh. 1730.), akit száraz és pedáns volta dacára kortársai a tizedik muzsának tekintettek; Friese (megh. 1729.), a jeles elegikus költő és Iriewald (megh. 1743.), a «svéd Boileau», aki az új francia klasszikai irányt honosította meg. Mindezek munkáit kevés kivétellel Hanselli adta ki egy címen: Samlade ritterhetsarbeten af svenska författere fran Stjernhjelm till Dalin (Upsala 1856). Az újabb svéd szépirodalom atyjául Dalin tekintendő. Először egy az angol Spectator szellemében szerkesztett Argus (1732-34) c. folyóirattal lépett fel. Költeményein kívűl főleg prózája méltó a dicséretre a svéd birodalom történetét tárgyaló művében. Mellette Nordenflycht asszony tünt ki mély érzésü dalaival. E nő körül költői iskola csoportosult, amely később utile dulci nevet vett föl. ez iskolához tartoztak: Gyllenborg (megh. 1808.), aki meséket, ódákat, és Voltaire henriása utánzásakép Taget öfver Bält c. epikus költeményt irt és barátja, Creutz, aki Atis och Camilla címü idilljével nagy hatást tett nemzetére. A nyelv művelése érdekében rendkivül sokat tett Kellgren (l. o.), akivel a felvilágosodás jutott uralomra Svédországban és aki mint lirai és szatirikus költő a legelsők közt foglalhat helyet. Vetélytársa volt Leopold(megh. 1829.), aki Popet utánozta. Nagy tekintélynek örvendtek Lenngren asszony és Oxenstjerna gróf (l. o.) is. Mindez említett irók a francia minták szerinti klasszikus iskolához tartoztak. Ennek az iránynak angy pártfogója volt III. Gusztáv király, aki maga is készített szindarabvázlatokat, mint szónok is kitünt és 1786. a svéd akadémiát alapította meg. Külön csapáson haladt a szentimentális Lidner (l.o.) és a geniális Bellmann (l. o.). A maga körében eredeti iró volt Ehrenfvärd Károly Ágost gróf is (megh. 1800.). Szellemi rokona, Thorild heves vitába elegyedett az uralkodó ízlés korifeusaival, Hellgrennel és Leopolddal. Néhány év multán Höijer B. filozofus és Silverstolpe G. A. lapot indítottak, amelyben a hazai és külföldi irodalmi termékek beható kritikai méltatásával foglalkoztak. A XIX. sz. elejével a S. legújabb korszaka kezdődik; a svéd nemzeti irodalmat az 1809-iki forradalomtól lehet keltezni. A már említett Thorildon kívűl, aki a merev formalizmus ellen harcolt, Franzén és Wallin lirikusok voltak azok, akik az új irányt megindították. Ugy ezek, mint az egyházi dalköltő Choraeus, a dalt és a tanítókölteményt művelő Kullberg és Valerius, a Blumauert és Wielandot fordító Stiernstolpe és Lindegren s Nordforss, az átmeneti korszakhoz tartoznak. A XIX. sz. elején, afőleg Jöijer filozofus élesztette új szellem Upsalában egy angy részt még tanulókból álló, a széptudományokat kedvelő társaságnak adott létet, amelyből 1807. az Aurora-társaság keletkezett. IV. Gusztáv Adolf kormánya mindenképen ártani törekedett a mozgalomnak és az új eszmék ellen a Wallmark szerkesztésében megjelenő Allmänna journalen för litteratur och theater c. lappal harcolt, amely az akadémia és a régi klasszikus iskola buzgó előharcosa volt. Az 1809-iki forradalom után a könyvkereskedelem és a sajtó felszabadulván, a politikai őjraébredést csakhamar az irodalomé is követte. Az elavult iskola ellen két párhuzamosan haladó irány küzdött, amelyek egyikében az idealisztikus, másikában a nemzeti volt a fő elem. Utóbb mindkté irány a gyakran túlhajtott romantikában találkozott. Az első iránynak 1809 óta két folyóirata volt: a Polyfem (kiadta Stockholmban Askelöf) és Phosphoros (1810-14), melyet Upsalában Atterbom szerkesztett. Nemsokára Atterbom egy Poetisk Kalender (1813-22) c. naptárt is indított meg. A Phosphoros után ez irány hiveit foszforistáknak nevezték el; mikor pedig e lapjuk megszünt, helyét a Svensk litteraturtidning (1814-24) foglalta el. A mozgalom főbbjei Atterbom, Elgstöm, Hedborn, Euphrosyne (Nyberg asszony) s Dahlgren költők, és Hammersköld, Palmblad, Schwerin gróf és Livijn prózairók voltak. A romantikusok és klasszikusok közti ádáz harc hosszu ideig tartott. Mindazonáltal az új eszmék még az akadémiába is behatoltak, és midőn Leopold, a klasszicizmus egyetlen jelentékeny képviselője meghalt, magát Atterbomot is beválasztották az akadémiába. A második fő iránynak, amely a svéd nemzeti irodalom mozgalmában érvényre jutott, noha a harcban nem vett részt, az u. n. gótok voltak képviselői, akiknek lapja az Iduna vala. A foszforistákkal szemben, akik a legelvontabb ideálizmusra törekedtek, a gótok nyelvben és tartalomban egyaránt nemzeti, északi talajból fakadt irodalom felvirágoztatásán fáradoztak. Jellemző mű e szempontból Geijer Manhem c. költeménye. Ez irány fő képviselői Geijer (l. o.) és Tegnér (l. o.) voltak, továbbá Ling, Afzelius, az ifjabb Adlerbeth. Az újabb S. korábbi korszakában még egész csomó költőt találhatni, akik semmiféle iskolához nem sorolhatók. Első rangu hely jut közülök a korán elhunyt Stagneliusnak, aki a költészet minden nemében kiválót alkotott. Barátja, Nicander kevésbé eredeti, de egyöntetübb költő volt. A drámairók közt kimagaslik Beskow Bernát, akinek Torkel Knutsson c. drámája egyike a S. legnagyszerübb alkotásainak. Börjesson trgédiái, valamint Blanche, Jolin, Hodell Hedberg, Alfhild Agrell, Michaeälsson s a finn Numer stb. drámai művei is nagy tetszést arattak. Egész Svédországban hiresek Fahlcrantz szójátékai és paródiái. A legtevékenyebb és legtöbb oldalu költő mindazonáltal Almquist, aki azonban gyakran tulságosan eredetieskedik. Az újabb nemzedék tagjai közt főleg a finn Runeberg (l. o.) vált ki mint poéta, továbbá honfitársa, Topelius. A regény Svédországban egész az újabb időkig majdnem teljesen műveletlen mező volt. A történelmi regény Scott Walter utánzása révén Svédországban is honosult meg. Gumälius pap (Thord Bonde) kisérlete után egy D. K. álnevü iró (talán Palmstjerna) két regénye következett: Snappharnarne és Az utolsó est Östanborgban. Ugyancsak történelmi regényeket irt Sparre Gusztáv gróf (Az utolsó szabadhajós stb.). Crusenstolpe regényeiben sajátságosan vegyül a költészet a valósággal; művésziebb iró már Kullberg (III. Gusztáv udvara). Almquist regényei kevés kivétellel a különcködő genialitás és olykor a kommunizmus bélyegét viselik magukon. Nagyon kedveltek Mellin elbeszélései. Különben tulajdonképeni történelmi regény csak rövid ideig virágzott, helyét csakhamar a jelenkorból vett erkölcsrajz szorította ki. E téren főleg Wetterbergh (irói envén Ádám bácsi) érdemes említést, aki a középosztályból vette genreképeit. Palmblad novellái és regényei közül az utóbbiak a S. legjobb e nemü termékeihez tartoznak. tehetséges tárcairók, akik azonban a regényt és novellát is művelik, Sturzenbecher (Orvar Odd) és Blanche. Egyéb regényirók: Ridderstad, Kjellmann-Göranson (Nepomuk), Adlersparre (álnevén Albano), Zeipel, Bjursten, John, Topelius, Rydberg, Strindberg, Geijerstam és a következő finnek: Taveststjerna, Aho (Brofeldt) és Ahrenbeng. nagyon szeretik Bremer Friderika, továbbá Flygare-Carlén és Freiin Knorring asszonyok jeles regényeit. Említendők még (Stalberg) Vilma novellái is. Az újabbak közt Schwartz Mária Zsófia, Wettergrund Jozefin (Lea), Edgren Sarolta (l. o.), Nyblom Heléna és Roos Mtild vonták magukra a figyelmet. A legújabb korban Svédországban is a realisztikus-naturlisztikus irány érvényesült, amelynek fő képviselője Strindberg Ágost (l. o.). Ez irány követői közt említendők még Alfhild Agrell, Benedictson asszony (Ahlgren Ernő álneve), továbbá Nordensvan, Geijerstam és Thor Hedberg. Újabban Heidenstam V., Levertin O. és Lundegard költők és irók letértek a merev realizmus útjáról, a képzeletnek szabadabb szárnyalást engednek és egyszersmind sokkal egyénibbek is. A S.-mal nálunk nagyon kevesen foglalkoztak; legtöbb érdeme van e téren Győry Vilmosnak, aki Tegnér Frithjof-mondáját mesteri kézzel ültette át irodalmunkba; azonfelül más svéd költőkből is jeles fordításokat adott (Budapest 1892). Számos irodalomtörténeti cikke is jelent meg különböző folyóiratainkban. Szanszkrit nyelv és irodalom A szánszkrit vagy helyesebben ó-ind a legrégibb árja nyelvek egyike s legközelebbi rokona az iráni nyelv-családnak, mely a többi testvérnyelvnél később vált el a közös törzstől. Nem egészen megfelelő a szánszkrit elnevezés, ha a tágabb értelemben vett ó-ind irodalomról van szó, mert a szánszkrit vagy eredeti alakjában szanszkrita összetett, mívelt) kifejezés csak az ind középkor mesterkélt irodalmi nyelvére illik, mely ellen-tétbe jutott a természetes (prakrita) nyelvvel. Három korszakot lehet az ó-ind nyelv történetében megkülön-böztetni, u. m. a véda-, eposz- és a klasszikus kort. Már igen korán kifejlődött az egészen önálló alapból kiinduló szánszkrit nyelvészet. A szent könyvek, a védák helyes olvasása, illetőleg recitálása és értelmezése adta az első ösztönt az indeknek anyanyelvük törvényeinek kutatására. Pánini (l. o.) volt az első ind nyelvész, ki időszámításunk előtt vagy három századdal hires nyelvtanában anyanyelvének egész rendszerét tu-dományosan tárgyalta; eredeti szövegét kiadta és németre fordította Böhtlingk (Szent-Pétervár 1887). Pánini munkájához, mely klasszikus könyvnélküli betanulásra számított rövidsége miatt nehezen érthető, tartoznak Patandsali nagy kommentárja a Mahábhásja (szánszkrit szövegét kiadta Kielhorn, Bombay 1878-85, 3 köt.), és Kasika (ered. kiadás: Balasasztri, Kasika commentary on Panini's grammatical aphorisms, Benáresz 1876-78). Ismertebb ind grammatikai művek Diksita Bhatta Sziddhánta Kaumudi, mely a Pánini-féle nyelvtant magyarázza (első kiadása Kalkutta 1811, újabb kiadása Táránátha Tarkavácsaszpatitól, u. o. 1870-71), rövidítését a Laghu Kaumudit angolra fordította Ballantyne, Laghu Kaumudi, an English version commentary and reference c. (3. kiad. Benáresz 1881); Vopadéva Mugdha bodha (átdolgozta és kiadta Böhtlingk, Szt.-Pétervár 1847). V. ö. Goldstücker, Panini, his place in the Sanscrit literature (London 1861); Burnell, The Aindra school of Sanscrit Grammarians (Mangalore 1875); Kielhorn, Katyayana and Patanjali, their relation to each other and to Panini; Liebich, Panini. Beitrag zur Kenntnis der ind. Literatur u. Grammatik (Lipcse 1891). Igen gazdag az ind szótárirodalom. Az első e nemü mű Jászkanak Nirukta (magyarázat) címü, a ritkább véda-szókat magyarázó munkája, kiadta Roth (Göttinga 1852). Legtöbbre becsült szánszkrit nyelven irt szánszkrit szótárak Amara-Szinha lexikona, az Amara-Kosa (halhatatlan kincs), kiadta és lefordította először Colebrook (Serampore 1808), aztán Loiseleur des Longchamps (Páris 1839, 2 köt.); Hemacsandra, kiadták és németre fordították Böhtlingk és Rieu: Hemakhandra's Abhidhanakintamani, systemat. geordn. synonym. Lexikon (Szt.-Pétervár 1847). Újabb kritikai kiadását fogja adni az ind szótáraknak a bécsi egyetem által támogatott Quellenwerke der altindischen Lexikographie: I. Der Anekarthasamgraha des Hemachandra mit Auszügen aus dem Commentare des Mal endra, kiadta Zachariae (Bombay 1893); II. Das Unadignana sutra des Hemachandra, kiadta Kirste (u. o. 1895). A legterjedelmesebb szánszkrit szótárak Ráddhakanta enciklopedikus műve, a Sabdakalpadruma (a szók csodafája, Kalkutta 1819, 8 köt.) és Tarkavácsaszpati Táránátha Vachaspatya, a comprehens. Sanscrit dictionary (u. o. 1873-84, 22 rész). V. ö. Zachariae, Beiträge zur indischen Lexikographie (Berlin 1883). A szánszkritra először az angol Jones Vilmos (l. o.) fordította az európai tudósvilág figyelmét. Utána Angli-ában Colebrooke, Wilson, Németországban Schlegel, Humboldt és az összehasonlító nyelvtudomány meg-alapítója Bopp Ferenc, Grammatica crit. lingu. Sanscr. (Berlin 1829-32); Boller, Ausführliche Sanskrit-Grammatik (Bécs 1847); Benfey, Vollständige Grammatik d. Sanskr. (Lipcse 1852); Desgranges, Grammaire sanscrite-français (Páris 1845-47); Flechia, Grammatica sanscrita (Torino 1856); Bolz, Vorschule des Sanskrit (Oppenheim 1868); Müller M., Sanscrit grammar in devanagari and roman letters (2. kiad., London 1870); Edgren, A compend. Sanscrit grammar, with a brief sketch of scenic prakrit (London 1885); Kellner, Elementargrammatik der Sanskritsprache (3. kiad. Lipcse 1885); Bühler, Leitfaden für den Elementarcursus des Sanskrit (Bécs 1883), igen jó gyakorlati nyelvtan, mely a modern élő nyelvek módjára tárgyalja India régi nyelvét; Bergaigne, Manuel de la langue sanscrite (Páris 1884); Stenzler, Elementarbuch der Sanskritsparche (6. kiad. Boroszló 1892); Whitney A., Sanscrit grammar (Lipcse 1879, 2. kiad. 1889), a tudomány színvonalán álló szánszkrit nyelvtanok közt a legjobbak egyike; Kielhorn, Grammar of the Sanscrit language (Bombay 1888, németül Berlin 1888). Szánszkrit olvasókönyveket v. kresztomáciákat irtak Lassen, Antologia sanscrita gloss. instructa. Denuo adorn. J. Gildemeister (2. kiad. Bonn 1868); Böhtlingk, Sanskrit-Chrestomathie (Szt.-Pétervár 1845, 2. kiad. u. o. 1877); Benfey, Chrestomathie aus Sanskritwerken (Lipcse 1853-54); Lanman, A Sanscrit reader with vocabulary and notes (Boston 1888, 2 kiad.). Szánszkrit szótárakat irtak Wilson, Dictionary in Sanscrit and English (2. kiad. Kalkutta 1832, 3. kiad. u. o. 1874); Goldstücker (London 1856-63); Benfey, A Sanscrit-English dictionary =u. o. 1866); Williams, Sanscrit-English dictionary, etymolog. and philol. arranged (Oxford 1872 és újabb lenyomata u. o. 1888); Böhtlingk és Roth, Sanskrit-Wörterbuch (Szt.-Pétervár 1855-75, 7 köt.), a legteljesebb és legjobb szánszkrit szótár, rövidítése és javított kiadása: Böhtlingk, Sanskrit-Wörterbuch in kürzerer Fassung (u. o. 1879-89, 7 köt.); Cappeller, Sanskrit-Wörterbuch (Strassburg 1887, angol bővített kiadása u. o. 1891); Apte, Sanscrit-English dictionary (Puna 1890); Macdonell, Sanscrit-Engl. dictionary being a practical handbook (London 1893). Legrégibb emlékei az ind irodalomnak a védák. Történelmi feljegyzések hiányában nem lehet biztosan meg-állapítani a védák keletkezésének idejét, európai kutatók közül többen Kr. e. 1500-1000 évekbe teszik a véda-kort. Újabban Tilak ind tudós és Jacobi német szánszkritista a védaszövegben talált csillagászati adatok alapján sokkal nagyobb régiséget tulajdonítanak az indek szent himnuszainak. Jacobi szerint a védák Kr. e. 4500-2500-ból valók. (V. ö. Tilak, The Orion, or researches into the antiquity of the Vedas [Bombay] és Jacobi a Zeitschr. der Deutsch. Morgenl. Gesellsch., 49-50. köt.). Négy véda van: a Rigvéda (l. o.); a Szama-véda a. m. az énekek védája, mely a Rig-véda dalaiból vagy himnuszaiból vett versekből áll; a Jadsur-véda a. m. az imádságok tudománya vagy védája; végül az Atharva-véda vagy Brahma-véda, a varázsigék védája. Minden véda három alkatrészből áll; az első a tulajdonképi védaszöveg, az u. n. Szamhita; a második a védához irt prózai liturgikus magyarázat, a Bráhmánák (l. o.), és a rövidre szabott oktató mondások gyüjteménye, a Szutra (szó szerint: fonál, zsinór). A szutrák oly rövidek és homályosak, hogy magyarázat nélkül jobbára meg sem érhetők. Kétféle szutra van. u. m. a Srauta-szutra a. m. a Sruti, azaz a szent szöveg vezérfonala (sruti, mely a sru hallani gyökből származik, szó szerint a. m. hallás), mely kizárólag az áldozás ritusának szertartására ád szabályokat. Érdekesebb a másik, a Szmárta-szutra a. m. az emlékezés, a tradició tankönyve vagy vezérfonala, mert ez a mindennapi élet szokásait és erkölcsi szabályait foglalja magában. A Szmárta-szutra ismét két alosztályra oszlik, a Grihja-szutra a. m. házi szabályokra, melyek a családi életben a házassági, születési s egyéb alkalmakra vonatkozó ceremóniákat irják elő és a Dharma-szutra a. m. tör-vénykönyvre, mely a jogot tárgyalja s a később oly szépen fölvirágzott törvénykönyv-irodalom alapja. A véda-irodalomhoz számíttatnak az indek első bölcsészeti okoskodásait tartalmazó iratok, az Upanisádok. Az Upanisádok többnyire egészen prózában irt filozofiai értekezések, tartalmuk igen különböző. Megállapodott bölcsészeti rendszert hiába keresne valaki bennök. Félig költői, félig bölcselkedő modorban látományokat, képzelet szülte furcsaságokat, oktató épületes párbeszédeket, vitatkozásokat tartalmaznak s helyenként ma-gas lendületü költői szépségü nyelven irvák. A világszellem, az Atman felismerése egyik fő tárgya az Upanisádoknak. Az Upanisádok, melyek közül a legrégibbek a Kr. e. VII. vagy VI. sz.-ból valók, teszik az ortodox ind bölcsészet alapját. Európában még a mult században a francia nyelvész Anquetil-Duperron persa fordításból 52 Upanisádot latinra fordított, Oupnekh'at (az Upanisád szó elrontása) címen (Páris 1802-1804, 2 köt.). Ez a másod kézből eredő fordítás magától érthetőleg rendkivül hibás ugyan, de azért annyira-mennyire meg tudta őrizni az eredeti szépségeit. Schopenhauer, a nagy pesszimista bölcsész annyira beleélte magát az Upanisádok filozofiájába, hogy mindennapi bibliája volt neki a latin Oupnekh'at. Egyes Upanisádokat angolra fordított Nam Mohan Roy (Kalkutta 1818) és Roer (u. o. 1848). A tizenkét legfonto-sabb Upanisádot angolra fordította Müller Miksa (Oxford 1879-1884, Sacred books of the east I-XV.). Ne-vezetesebb véda-kiadások a Müller Miksától kiadott Rigvéda (1. kiad. London 1849-74, 6 köt., 2. kiad. u. o. 1890-92, 4 köt.). Szama-védát kiadtak Wilson (u. o. 1843) és Benfey (Lipcse 1848), a Jadsur-védát kiadta Weber (Berlin 1849-59, 3 köt.), az Atharva-védát kiadták Roth és Whitney (u. o. 1856). Németre fordították a Rig-védát Grassmann (Lipcse 1876-78, 2 köt.), Ludwig (Prága 1876-1883, 6 köt.). Angolra Wilson (Lon-don 1850-88, 6 köt.). Az Atharva-védából 100 dalt németre fordított Grill (2. kiad. Stuttgart 1889); angolra Griffith, The hymns of the Atharva-Veda with a popular commentary (Benáresz 1895). A gazdag Bráhmána-irodalomból említést érdemelnek az Aitareja-Bráhmána, szánshkritül és angolul kiadta Haug (Bombay 1863, 2 köt.); a Satapatha-Bráhmána, kiadta Weber (Berlin 1849-55), angolra fordította Eggeling (Sacred books of the east, Oxford 1882-94, 3 köt.) és a Radsendralala által kiadott Taittirija-Bráhmána és Aitareja Aranjaka (Kalkutta 1859-70, 1864-72). A szutrák közül kiválóbbak a Stenzlertől kiadott Die Grihya-Sutra oder Ind. Hausregeln (Lipcse 1865-78, 4 köt.), szánszkritül és németül; a Gobhilja-grihja-szutra, kiadta Knauer (Dorpat 1884); a Latjajana Srautaszutra, kiadta Anandacsandra (Kalkutta 1870-1872); a Katjajana Srauta-szutra, kiadta Weber The Crautasutra with extracts from the commentaries of Karka and Yajnikadeva c. (Berlin 1859); az Apasztambadharma-szutra, kiadta és angolra fordította Bühler (Bombay 1868-78); az Apasztambija grihja-szutra, kiadta Winternitz (Bécs 1887). V. ö. Colebrooke, Essay on the Vedas (új kiadás London 1873); Roth, Zur Litteratur des Veda (Stuttgart 1846); Kaegi, Der Rigveda, die älteste Litteratur der Inder (2. kiad. Lipcse 1881); Muir, Original Sanscrit texts on the origin and history of the people of India (London 1868-73, 5 köt.). Szinghaléz nyelv és irodalom A szinghaléz nyelv, melyet elunak is neveznek, a Cejlon szigeten lakó népség (egy szinghaléz férfi képét l. az Ázsiai népfajok mellékletén) nagyobb részének anyanyelve. Eleinte a nem árja nyelvek közé számították és az indiai dravida nyelvekkel hasonlították össze, újabban azonban általánossá lett az a nézet, hogy a szinghaléz nyelv tiszta árja idioma és a páli (l. o.) egyenes származéka. Geiger szerint a dravida nyelvek befolyása a szinghalézre a hehezetes mássalhangzók aspirációjának elvesztésében s az ural-altáji nyelveket annyira jellemző vokálharmoniában nyilvánul. Szinghaléz nyelvtanokat irtak Chater, Grammar of the Cingalese language (Kolombo 1815); Alwis, Introduction to Singhalese grammar (u. o. 1859) és The Sinhalese handbook in roman characters (u. o. II. 1880); Carter, English and Singhalese lesson-book on Ollendorff's system (u. o. 1860). Szinghaléz szótárakat irtak: Clough, Sinhalese-English dictionary. New and improved edit. (Kolombo 1892); Carter, New English-Sinhalese dictionary (u. o. 1889-91). Tudományos szinghaléz nyelvtant irt Gunasekara, Comprehensive grammar of the Sinhalese language adapted for the use of English readers (u. o. 1891). A buddhizmus hatása alatt vallásos irányban fejlődött ki a szinghaléz iroda-lom, mely számos becses adatot tartalmaz a buddha vallás fejlődésének történetére vonatkozólag. Európában ez ideig kevés figyelmet fordítottak reá s igen kevés mű lett ismeretessé a terjedelmes szinghaléz irodalom-ból. V. ö. Kuhn, Der singhalesische Wortschatz (München 1879); Geiger, Singhalesisches Gurupjeljakaumudi (Lipcse 1896). Szír nyelv és irodalom A szír nyelv, amely eredetileg Nyugad-Mezopotámia Edessza tartományának dialektusa volt s mely a biblia szír nyelvre lefordítása által a keresztény szírek nyelvévé lett: az arámi nyelvtörzsnek egy ága és a semita nyelvekhez tartozik. A szír nyelv virágzási kora Kr. u. a IV-VII. sz.-ra esik; az arab hódítás után a vele rokon arab nyelv mindinkább kiszorította a forgalomból s ma már majdnem teljesen kihalt. Legkimerítőbb grammatikáját Hoffmann A. T. irta meg (Halle 1827, új átdolgozásából Merxtől csak két füzet jelent meg, 1870). Legjobb szír nyelvtan Nöldeke Kurzgefasste syrische Grammatik (Lipcse 1888, v. ö. Duval, Traité de grammaire syrienne, Páris 1881) c. műve; kezdőknek nagyon alkalmas: Nestle, Syrische Grammatik mit Litteratur, Chrestomathie und Glossar címü könyve (Berlin 1888, 2. kiad.). Szótárak: Castellus, Lexicon Heptaglotton-ja (kiadta Michaelis, Göttinga 1788), amely azonban nagyon hiányos; sokkal kimerítőbbek: Payne Smith Thesaurus syriacus-a (1-9 füzet, Oxford 1868-93) és Brockelmann Lexicon syriacum-ja (Berlin 1894 óta). tudósokra nézve Cardahi szír-arab szótára (Beirut 1887) is fontos. A legjobb, glosszáriumokkal ellátott olvasókönyvek Kirsch és Bernsteintől (2 köt., Lipcse 1832-1836) és Rödigertől (Halle 1838, 3. kiadás 1892) valók. A lexikográfiára nézve fontosak még Bar Ali és Bar Bálul szótárai, melyekből Genesius (Lipcse 1834) és Bernstein (Boroszló 1842) közöltek mutatványokat. A szírek irása legrégibb formájában, az estrangelóban (azaz az evangéliumi irásban) leginkább Ázsia különböző népei közt terjedt el. A szír irodalomnak a kereszténység felvétele előtti korszakából semmiféle nyomai nem maradtak ránk. A Kr. u. első századokban a görög munkák nyomán gazdag irodalom keletkezett, amely főleg keresztény teologiai művekből állt. Voltak azonban történelmi, filozofiai, orvosi és természettudomnyi munkák is, amely tudományok tekintetében a szírek a VIII. és IV. sz.-ban az arabok tanítói voltak. Általában a szíreknek nagy hatásuk volt a Kelet kulturai fejlődésére. A középkorban mindenütt elterjedt legendák eredetileg szintén szír könyvekből kerültek ki. A kereszténység első három századából csak bibliafordítások vannak (pesito), melyek egyszersmind a nyelv mintáiul szolgálnak. A szír irodalom virágzási kora a IV. sz. közepén kezdődött. Kiválóbb alakok voltak: Ephrem, Marútasz maiperkáti püspök, Rabulas edesszai püspök, antiokiai Izsák, Józsua, továbbá Ebed Jesu metropolita Nizibiszből, Philoxenus nablogi püspök (Hierapolisz), Sarugi Jakab stb. Az egyháztörténelemre nézve fontosak a következő munkák: Acta martyrum orientalium et occidentalium (szírül és latinul, 2 kötet, Róma 1748, kiadta Assemani); Acta martyrum et sanctorum (Bedjamtól, eddig 5 kötet, Páris 1890-1895); Abhandlungen für die Kunde des Morgenlandes (Lipcse 1880); Ancient Syriac documents (London 1864); Chronique de Josué le Stylite (szírül s franciául; Martintól, Lipcse 1876; szírül és angolul Wrighttől, Cambridge 1882); Efezusi János egyháztörténelme (Oxford 1853, Curetontól); Chronicon Edessenum (szírül és németül, Lipcse 1892, Hallinótól) stb. A keresztény litteratura történetére nézve fontosak Cureton Spicilegium syracum-a (szírül és angolul, London 1855); Didascalia apostolorum (Lipcse 1854); Reliquiae juris ecclesiastici (u. o. 1856), melyeket Lagarde adott ki; Titi Bostreni contra Manichaeos libri quatuor (Berlin 1859) stb. Azonkivül dogmatikai és bibliamagyarázó művekben is bővelkedik a szír irodalom. A költészet csak egyházi és liturgikus; a legrégibb himnuszköltő Bardesanes, továbbá Ephrem, Cyrillonasz, Baleus, Sarugi Jakab, Vanda György stb. A görög irók, egyházatyák, filozofusok és orvosok művei fordításainak jegyzékét Wenrich készítette le De auctorum graecorum versionibus et commentariis syriacis (Lipcse 1842) c. művében. A szír kéziratok leg-gazdagabb gyüjteményei Rómában (v. ö. Assemani, Bibliotheca orientalis Clementino-Vaticana, 3 köt., Róma 1719-28 és Bibliothecae Vaticanae codicum manuscriptorum catalogus, 2. és 3. köt., u. o. 1758-59), Párisban (Catalogue Zotenbergtől) és a londoni British Museumban (Catalogus Rosentól és Forshalltól, 1871-72) vannak. E kézirati művek közül sokat már Cureton, Lee, Wright, Lagarde, Land, Sachau, Ryssel, Budge stb. ki is adtak. Gazdag kéziratgyüjteménye van a berlini királyi könyvtárnak is. A szír irodalom 1871-ig megjelent termékeiről rövid átnézetet adott Bickell: Conspectus rei Syrorum literariae (Münster 1871) c. művében s Nestle: Brevis linguae syriacae grammatica (Karlsruhe 1881, 2. kiad. németül, Berlin 1888) c. művéhez csatolt Literatura syriacájában, továbbá Ryssel Syrien c. cikkében (Herzog Realencyclopädie, 2. kiad., 15 köt., Lipcse 1885). A legteljesebb Wright cikke: Syriac literature, amely az Encyclopaedia Britannicában (22 köt., London 1887) és újabbanh (u. o. 1894) A short history of Syriac literature címen külön is megjelent. Az új-szír népnyelvet az urmiai misszió (Amerikában, Perkinsszel élén) irodalmi nyelvvé tette s benszülöttek segítségével a bibliát és egyebet is kinyomatták. Ez új-szír nyelvnek grammatikáját is megirta Stoddard (New-York 1856), tudományosan Nöldeke tárgyalta (Lipcse 1868); Merx Neusyrisches Lesebuch (Giessen 1874) címen olvasókönyvet szerkesztett. Szöveggyüjteményeket Socin (Neuaramäische Dialekte, Tübinga 1882) és Duval (Les dialectes néoaraméens de Salamas, Páris 1883) adtak ki. A Mezopotámia egy hegyes vidékén, Tur Abdinban bezsélt dialektusból Priym és Socin közöltek mutatványokat (2 köt., Göttinga 1881); tudományos elemzését Nöldeke adta (Zeitschr. d. Deutschen Morgenl. Gesellsch. 1882). Arab irodalom Az A. legrégibb összefüggő emlékei a VI. századból maradtak reánk, az iszlám előtti költeményekben. E költészet életelemét a törzsekre oszló arab nép életével kapcsolatos társadalmi szokások és az az életfelfogás képezik, melyeken amazok alapulnak: a törzseknek szüntelen versengése, dicsekvése, az ellenség gáncsolása, az arab nép magasztalt erényei, a vendégszeretet, a törzshöz szegödő idegenek oltalma stb. E mozzanatok képezik a nagy költemények középpontját, mely körül aztán a kaszidák (igy nevezik a nagy költeményeket) egyéb alkotó részei lazán csoportosulnak. Midőn a költő egy kaszidában p. ünnepelt mecenást készül dicsőí-teni, előbb a szeretője megéneklésén kezdi, leirja a pusztulásnak indult helyeket, melyeken valaha együtt időztek, elkesergi az elválás fájdalmaít; midőn útnak indulását beszéli, előrebocsátja a lónak, vagy tevének, melyen utazik, részletes leirását, a sivatagét, melyen át vándorol, esetleg a zivatarét is, mely útján éri, vagy a vadászatot, melyet útközben véghez visz. Ezután elér hőséhez, kinek erényeit a legtulzóbb hasonlatokkal dicsőíti. Az arab pogányságból (dsáhilijja = barbárság) nagy számmal fenmaradt költészeti emlékeket a IX. és X. század filologusai buzgósággal gyüjtötték össze. Legnevezetesebbek e gyüjtemények között a hét Mo'allakát (l. o.), az Ahlwardttól kiadott «The Diwans of the six ancient arabic poëts» (London, 1870), mely gyüjtemény Nâbiga, Tarafa, Zuheir, Antara, Alkama és Imru-ul-Kejsz fenmaradt verseit foglalja magában, a Hudzeilita törzshöz tartozó költők verseinek gyüjteménye (kiadta Kosegarten, London 1854. és Wellhausen, Berlln 1884), a Hamásza (l. o.), a Mufaddalijját-gyüjtemény (I. füzet, kiadta Thorbecke, Lipcse 1885). E gyüjtemények mellett a pogány időből még egyes hősök, nevezetesen Urva benali Ward (Nöldekétől, Gött. 1863) Al-Hádira (Engelmann, Leid. 1858) stb. divánja is megmaradt. E költői emlékek leghitelesebb kútfor-rásai a régi arabok társadalmi és szellemi életét felölelő ismereteknek. Ezekhez sorakoznak azok a költők, kik a pogányságtól az iszlámra való átmenetelt képviselik, az uj vallás harcainak szemtanui voltak, és hol több, hol kevesebb őszinteséggel az iszlámhoz szegődtek, mint p. Lebid (l. o.), kinek csak nemrég felfedezett költeményei a régi pogányság mellett a vallás eszméit tükrözik, Hasszán ben Thábit (kiadva Bombayban és Tuniszban 1281 H), ki a próféta győzelmeít énekli meg és pogányellenfeleit gyalázza, Ka'b ben Zuhejr, ki midőn Mohammed ellenségéből hirtelen dicsőítőjévé vált, tőle a burda néven ismeretes palástot nyerte ajándokul (l. Burda); a sokat, vándorló A'sá, kinek a próféta dicsőítésére szerzett költeményét Thorbecke kiadta és magyarázta (Morgenländische Forschungen. Lipcse 1875). De az iszlám elsö tizedeiben az új vallás eszmeköre a költők többségére csak csekély, v. éppen semmi befolyást sem gyakorol. Ők továbbra is csak a pogány arabság eszményeinek hívei maradnak, s néha nyilt ellenszegülést mutatnak a vallástól tanított pietizmus ellen. Az omajjád korszak költészete legnagyobb része ily érzületet tükröz vissza, és a pogány arab költészet egyenes folytatásának tekinthető. Legerősebb kifejezést ad e szellemnek Abű Mihdsan ('Omar idejében), kinek divánját előbb Landberg gróf («Primeures arabes» Leid. 1886), később Abel (u. o. 1887) adta ki, és Al-Hutej'a (megh. 688), kinek fenmaradt költeményeit Goldziher dolgozta fel (1892). De csakis az iszlám keletkezése és terjedése által nyilt meg az alkalom arra, hogy az arabok között irodalom keletkezzék. A könyvvé összeszerkesztett Korán (l. o.) nemcsak az első irodalmi termék volt, hanem egyuttal hozzá füződhetett az irodalom további fejlődése is. Az idegen művelődési körökkel való érintkezés, mely a csodálatos gyorsasággal egymást érő hódítások következménye volt, ujabb kultúrelemekkel gyarapította az arabság szellemi életét. Nevezetes tény, hogy abban, amit ezentúl rendesen arab irodalomnak s arab tudománynak nevezünk, túlnyomó része van a hódítások által az iszlám körébe vont nem-arab elemeknek. Az omajjádok alatt az idegen befolyás még csekély mértékben érvényesül; a szellemi élet ez időszakon át még abban a kerékvágásban folytatódik, melyben a pogányság idejében mozgott. Leginkább a költészetet művelik a régi módon. Dsemil (megh. 710), Kuthejjir (megh. 723), a keresztény Achtal (megh. 713, divánját Szalháni adta ki Beirutban 1891-2), ennek kortársa, Omar ben Abi Rabî'a, a hires szerelmi költő, úgymint Dserir és Farazdak (meghaltak 728-ban; az utóbbinak költeményeit kiadta és franciára fordította Boucher Párisban 1869-75. három részben) e korszak legnevesebb költői. Az idegen befolyások túlsúlya az abbászida dinasztia győzelmével érvényesül. Egyúttal a tudományos irodalom is utat tör magának a mohammedánok között, kik a régi kulturnépek (görög, persa) örökségébe lépnek. A khalifák, nevezetesen Hárun-al Rasid (786-809), Mâmun (812-833), Mutaszim (833-842) pártolása mellett az egyházi és világi tudományok fellendülnek; mindenünnen Bagdadba, a fényes székvárosba özönlenek a tudósok, s a kalifák fejedelmi jutalmakkal ösztönzik az írókat, tudósokat és szépszellemü férfiakat. A székvárosban és a távol tartományokban, be egészen Közép-Ázsiáig, nagy számmal keletkeznek a főiskolák és könyvtárak. A tudományos törekvések a tartományokban még erősebb lendületet vesznek, midőn a X. század felé a központi hatalom elgyengülése folytán a tartományokban önálló dinasztiák lépnek fel, melyeknek uralkodói maguk köré gyüjtik a tudósokat és egymással versenyezve mozdítják elő a tudományt és szépirodalmat, melyeknek a kis államok székvárosai uj központjaivá válnak. Az abbaszidák uralkodása óta a fejedelmek részéről nagy pártolásban részesül a görög filozofia és az exakt tudományok művelése, melyeknek legnevezetesebb emlékeit szír tudósok segít-ségével arabra forditották (l. az irodalomról Wenrich: De auctorum graecorum versionibus et commentariis tyriacis, arabicis, armeniacis persicisque commentatio, Lipcse 1842), és e tanulmányok új irányokba terelik a szellemi életet. A teologia fejlődése is, melyben az abbászida uralkodók teokratikus szerepe nagy tényező volt, a görög tudomány hatása alatt állott. A keleti fejedelmekkel a spanyolországi kalifák versenyeznek a tudományok és művészetek előmozdításában. Ezek révén a X. és XI. században a mohammedán Spanyolor-szág volt a tudományok hordozója Európában. Itt virágoztak a főiskolák és könyvtárak, melyekből az euró-pai tudományosság a középkoron át táplálkozott. II. Al-Hakam kordovai kalifa (961-976) könyvtárát, termé-szetesen némi túlzással, 400000 köteből állónak mondják, melyből a kelet legtávolibb tartományaiban kelet-kezett irodalmi termékek sem hiányoztak. A szellemi élet gazdagsága és sokoldalúsága a tudományok akko-riban ismert minden szakában bőven mutatkozik. A földrajz terén nagyon nevezetes munkákat mutat fel az A. A föld ismeretének határait különösen Afriká-ban és Ázsiában, lényegesen kibővítették az arabok. Északafrikában egészen a Nigerig, nyugaton a Szenegá-lig, keleten a Corrientes-fokig hatoltak elő. Arábia, Sziria és Persia ismeretét biztosabb alapra fektették, és a nagy Tatárságra, déli Oroszországra, Khinára és Hindusztánra nézve nem csekély felvilágosítást nyujtanak. Az arabok geográfiai tanulmányainak kezdetben igen jelentékeny tényezői voltak azok a hivatalos tudósítá-sok és jelentések, melyeket a legtávolibb tartományokból adminisztrativ szempontból a központba küldtek. A földrajzi irodalom e kezdetei aztán a zarándok- és tudományos utazások alapján nagyban bővültek. Ama gazdag irodalomból, melyet igy a politikai, vallásos és tudományos érdekek összehatása előhozott; említést a következő írók érdemelnek: Ibn Khordadbe (IX. század) főpostamester, Ibn al-Fakih al Hamadáni (900 körül), Ibn Haukal (977), Al-Mukaddaszî (985). E geográfiai klasszikusok fenmaradt munkáit De Goeje leideni tanár 7 kötetben adta ki (Bibliotheca geographorum arabicorum, Leiden, 1870-92). A legrégibb irókhoz tartozik e téren Ibn Fadhlán, ki Oroszországot a IX. században ismertette (kiadta Frähn, Pétervár, 1823), Al-Ja'kubi, kinek 890 felé irt «Országok könyvét», Ibn Roszteh (régebben helytelenül Ibn Dászta) 900 körül keletkezett nevezetes munkájával együtt (Leiden, 1892. Bibl. geogr. arab VII) De Goeje adta ki. Az arab félsziget geográfiáját, különös tekintettel Délarábiára, Al-Hamdâni (megh. 945) két alapvető munkában tárgyalja; melyekből az egyiket Müller D. H. teljesen kiadta («Die Geographie der arabischen Halbinsel» Leiden, 1884-91), a másikat ugyanő feldolgozva ismertette (Burgen u. Schlösser Süd-Arabiens, két füzet, Bécsi akad. 1879-81). A híres Al-Berunî (megh. 1038) egy Sachautól (London, 1888) kiadott és lefordított nevezetes könyvben Indiát ismerteti. E régi könyvekhez a későbbi korszakokból a földrajzi munkák gazdag irodalma csatlakozik; mint a legnevezetesebbek kiemelhetők az 1154 körül író Idriszének (l. o.) a földrajzi irodalomban korszakot jelző munkái, Al-Dimiski (megh. 1326) kozmografiája (ford. Mehren, Kopenhága, 1874), Abulfeda (megh. 1331) nagy geográfiája (Takvim al-buldán; kiadták Reinaud és Mac Guckin de Slane, két köt. Pár., 1837-40, Schier, Drezda, 1842-45, francia ford. Reinaudtól megkezdve és Guyardtól bevégezve, Páris, 1848-83.). Roppant gazdag az A. útleírásokban is. A IX. századból maradt fenn két névtelen utazónak Indiáról és Khináról szóló leirása (Relation des Voyages faits dans l'Inde et á la Chine; arab és franc. Reinaudtól, 2 köt. Pár. 1845), Ibn Dsubeir uti könyve a XII. század végéről (kiadta Wright, Leid. 1852) és a mindenek felett érdekes Ibn Batuta (megh. 1377), ki Északafrikából kiindulva, majd csaknem az egész mohammedán világra kiterjesztette vándorlásait, melyekről egy tanulságos munkában (francia fordítással kiadva Defrémery és Sanguinettitől, 4 köt. Pár. 1853-58, 2-ik kiad. 1874-77) tesz jelentést. E munkákhoz még sok olyan útleírás is járul, mely zarándok-utazásokból keletkezett; ezek között Abd-el-ganî al Nâbuluszi (megh. 1730), Sziriától Arábiáig terjedő még kiadatlan részletes útleirása a legne-vezetesebb. Geográfiai szótárak sem hiányoznak az A.-ban; ezek közül tudományos célokra leginkább hasz-nálják Abű Ubejd al-Bekrî (m. 1094) munkáját (2 k. Gött. 1876-77) és Jâkűt (megh. 1229) nagy geográfiai szótárát (6 köt. Lipcse 1866-73). Mindkettőt Wüstenfeld adta ki, kinek De Goeje mellett a legtöbb érdeme van az arab földrajzi irodalom ismertetése és kiadása körül. A történelem kezdetei a pogány araboknak a filologusoktól összegyüjtött szájhagyományaiból indulnak ki. E hagyományok a törzsek életének, egy mással való érintkezésének, harcaiknak változatos mozzanataira, hőseik bámult tetteire vonatkoznak és a pogány költészettel, melynek úgyszólván történeti kommentárjait alkotják, a legszorosabb kapcsolatban állanak. Ajjám al-arab «az arabok (emlékezetes) napjai»: ezen a néven foglalják össze e hagyományokat. Ez ismereteket a törzsek genealogiájára vonatkozó adatok egészítik ki, melyeket már az omajjádok alatt kezdtek rendszerbe foglalni és az épp akkor az arabok ismeretkörébe került bibliai történetekkel kapcsolatba hozni. Az első omajjád kalifa, Mu'ávoija udvarán sokat foglalkoztak az efajta kutatásokkal, melyekben különösen Dagfal (VII. száz. II. fele) és a délarab származásu 'Abid ben Sarija tüntek ki; az utóbbitól egy könyvet is említenek ily címen: «Régi történetek». Az iszlám II. századában már nagy terjedelemben foglalkoztak a filologusok a pogányság történelmi hagyományainak gyüjtésével; összes tudásunk e téren azokból áll, miket e korszakra nézve Ibn al Kelbi (megh. 820 körül), Al-Aszma'i (m. 831, Abu Ubeida (megh. 825) stb. közléseiből kritikailag feldolgozva meríthetünk. Sőt e tudósok munkáit is csak azokból az idézetekből ismerjük, melyek belőlük a későbbi korszakok enciklopedikus munkáiban fenmaradtak. Az iszlám eseményei az új vallás keletkezésére s harcaira vonatkozó adatok és hagyományok gyüjtésére is vezettek; ez képezi tárgyát a mohammedán történelmi irodalom legelső termékeinek az ú. n. Magázi (háboruk)-nak. Ez események összefoglalását legelőször Ibn Iszháknak (megh. 768) köszönjük, kinek munkáját Ibn Hisám (megh. 833) újból átdolgozta (kiadta Wüstenfeld, Das Leben Mohammeds 2 köt. Gött., 1858-60, németre ford. G. Weil, Stuttg., 1864). Az iszlám első korszaka és a vele kapcsolatos hódító háborúk történeteinek legnagyobb tekintélyeül Al-Vákidi-t (megh. 822) tekintik (History of Mohammed's Campaigns ed. by Kremer, Calcutta, 1856. Wellhausen, Muhammed in Medina, Berlin, 1882), kinek neve alatt azonban többrendbeli hamisítványt is forgalomba hoztak. A történetírás következő korszakába tartoznak: Al-Azraki (megh. 858), ki Mekka monografiáját írta meg (Die Chroniken d. Stadt Mekka. kiadta Wüstenfeld I. köt. Lipcse, 1858), Al-Balâdzori (megh. 892), kinek munkáit De Goeje (Liber expugnationis regionum, Leid., 1864-66) és Ahlwardt (Anonyme arab. Chronik, Greifsw., 1883) adta ki. A siita politikai nézet szempontjából irta meg az iszlám történetét 869-ig a geográfusok között már felemlített Al-Já'kubi (ed. Houtsma 2 köt. Leid., 1883). Abu Hanîfa al-Din'áveri (IX. század vége) munkáját, mely az omajjád időket és a három első abbászid uralkodót írja le, az orosz Girgasz (Leid., 1888) adta ki. Ibn Kuteiba (megh. 889) ugyanazon időben egy kézikönyvben (Handbuch der Geschichte. kiadta Wüstenfeld, Götting., 1850) az iszlám előtti arab történetet, úgymint az iszlám története terén elért eredményeket röviden összefoglalta, a nagyhirü Al-Tabari (megh. 921) pedig a világ teremtésétől egészen 914-ig terjedő történeteket a rendelkezésére álló tudósítások alapján bőven előadta. E nagy munkának, mely különösen a kalifátus történetének eddigelé leggazdagabb forrásait képezi, a kéziratokból való kiadására De Goeje több tudóssal szövetkezett, kik a korszakok szerint szekciókra osztott óriási munkák kiadását eddigelé 7 kötetig vitték. E vállalat előtt arab nyelven csak egy kis részlet (kiadta latin ford. Kosegarten, Greifsw., 3 kötet 1831 -54) ugymint az egész munkának persa kivonata (francia fordítás Zotenbergtől, 4 kötet Pár., 1867-74) volt ismeretes. Tabari munkájából az arab történetirás eddigi módszerét a legvilágosabban ismerhetjük meg. Ugyanazon úton indul mint a Hadith (l. o.); az elbeszélés első kútforrásáig a tekintélyek egymástól függő láncszemein keresztül szóbeli tudósítás alapján visszamenve, egymásmellé állítja az egy eseményre vonatkozó különböző, sokszor egymással ellentmondó adatokat. Kritikánk számára nagybecsü eljárás ez, bár előadás tekintetében terjengős és darabos. E módszert csak az ezután következő korszakban haladják meg, amidőn másrészt az eredeti alapon eszközölt tudósítást nagyban a kompiláció váltja fel. Tabari után leginkább kiválik Masz'udi (megh. 957), kinek kultúrtörténeti szempontból nagybecsű munkáját francia fordítással a párisi ázsiai társaság adatta ki (9 kötet, 1861-77) és Masz'udi ifju kortársa, a világtörténelmi szempontokat kitűző Hamza al Iszfaháni (961), ki egy rövid kézikönyvben (Annalium libri X, latin fordítással Gottwaldtól, Lipcse, 1844-48) az arabok mellett különösen még saját fajának, a persának, kivánt igazságot szolgáltatni. Az abbászida korszakra nézve (982-ig) nagyfontosságú kútforrásul szolgál Ibn Miszkaveihi (meghalt 1030) «a népek tapasztalatai» cimü De Goeje által (Fragmenta hist. arab. 2 kötet, Leiden 1869-72) kiadott könyve. Míg az eddigi történetirás leginkább az abbászida családnak kedvező irányban indult, addig Bagdadnak Hulaga khán által történt meghódítása után 1302-ben Ibn al Tiktika háborítlanul írhatta meg a kalifátus történetét a bukott dinasztiával ellenséges szellemben (Alfachri, kiadta Ahlwardt, Gotha, 1860). Már ekkor az eredeti felfogásban fogyatkozó kompilátorok korszaka állott be, kik között a legterjedelmesebb munkákat irta Ibn al-Athir (megh. 1232), ki «a tökéletes» címü munkájában a mohammedán világ történetét saját korszakáig egészíti ki (Tornberg, 14 köt. Leid., 1851-76, 12 köt. Bulak 1290 H), Abulfeda (megh. 1331), kinek történelme (Annales moslemici arab. et lat. Reiskétől 5 köt. Kopenhága, 1789-94. Historia antaislamica arab. et lat. Fleischertől Lipcse, 1831) a régibb források felfedezése előtt századunk közepén túl az arab és mohammedán történet majd csaknem egyedűli forrásául szolgált Al-Nuveiri (megh. 1331) mellett, kinek nagy munkáiból már a XVIII. század tudósai feldolgoztak egyes részleteket. Abul Mahászin (meghalt 1469, Annales ed. Juynboll és Matthes, 2 köt. Leiden, 1855-61) ugyancsak a mohammedán Egyiptom történetét tűzte ki tárgyúl, de e keretben egyúttal az iszlám teljes birodalma történetéhez szolgáltatott értékes adalékot, míg Al-Szujúti (megh. 1505), Târich al-Khulafá (a kalifák története) című munkájában, az iszlám történetét egészen saját koráig összefoglaló alakban előadván, az egyiptomi abbászid árnykalifák korszakához szolgáltat becses anyagot (kiadták Kalkuttában 1857, Kairo 1303 H). Jól esik a kompilációk után Ibn Chaldún-t (megh: 1405) felemlíthetni, ki nagy világtörténetét (7 köt. Bulâk 1284 H) egy minden tekintetben nevezetes történetbölcsészeti munkával vezeti be (kiad. Quatremere 3 köt. Pár., 1858), melyet érdemes elolvasni Mac Guckin de Slane francia fordításában (3 köt. Pár., 1862-68). - A mohammedánok mellett keresztény tudósok sem hiányoznak az arab történelmi irodalom terén; kimagasló helyet foglalnak el közöttük Eutychius, arab néven Sza'id ibn al-Batrik (megh. 939), Alexandria melchita felekezetü pátriarkája (Annales, kiadta Pococke, 2 köt. Oxf. 1658-9), Elmakin Georgius (lbn al-'Amid, megh. 1273, Historia Saracenica, arabul és lat. kiadta Erpenius Leid., 1625), Abulfarads Gregorius Barhebraeus sziriai jakobita püspök, később primás (megh. 1286), kinek szir és arab nyelven szerkesztett történelmi kompendiuma (Historia dinastiarium arabul és latinul Pococketól Oxf. 1663, ujabb arab kiadás Beirut, 1890), német fordításban (Bauer Lorenz, 2 köt. Lipcse, 1783-5) is használható. Ezen általános történelmi munkákon kivül az A. fölötte gazdag történelmi monografiákban, melyek részint egyes országok vagy városok, részint egyes dinasztiák vagy uralkodók történetét foglalják magukban. Ezek közül leghiresebbek Egyiptom monografiája Abdellatiftől (megh. 1231), melyet Da Sacy francia feldolgozása (Relation de l'Egypte, Paris, 1810) tett általánosan hozzáférhetővé, Makrîzi (megh. 1441) «Chitat» címü nagy egyiptomi monografiája, melyből Quatremére «Historie des Sultans Mamlouks de l'Égypte» (két köt. Pár., 1837-45) címü munkáját Wüstenfeld «a koptok történetét» (Göttinga, 1845) merítette. A Mekka történetére vonatkozó monografiák gyüjteményét Wüstenfeld «Chroniken d. Stadt Mekka» cim alatt (3 köt. Lipcse, 1857-61) állította össze; az afrikai berberek történetét a fentemlített Ibn Chaldun irta meg (kiadta 2 köt. M. G. de Slane Algier 1847-51 francia ford. 3 köt. u. o. 1852-56). A spanyol arabok politikai és kultúréletéről becses munkát birunk Al-Makkari (megh. 1631) könyvében (3 kötét Leiden, 1855-61), melyet még az eredeti szöveg kiadását megelőzőleg Pascual de Gayangos spanyol tudós «History of the Mohammedan dynasties in Spain» (2 k. Lond., 1840-43) cimü kivonatos ang. fordításban ismertetett. A sziciliai arabság történetének forrásait Amari gyüjtötte össze (Bibliotheca arabico-sicula, Lipcse, 1855 -1887). A keresztes hadjáratok történetére nézve becses kútforrásokat nyújt Imád al din al Iszfaháni (megh. 1030) a «Conquete de la Syrie et de la Palestine» cim alatt Landberg gróf által (Leiden, 1888) kiadott munkájában, valamint Abú Sáma (megh. 1266) munkája Núreddin és Szaladin korszakáról, melyet Görgens és Röhricht («Quellenbeiträge zur Gesch. der Kreuzzüge» Berlin, 1879) feldolgozott. Imád al-din ezenkivül a szeldsuk dinasztia történetéről is becses monografiát szolgáltatott (kiadta Houtsma «Recueil de textes relatifs á l'histoire des Seldjoucides», 2 köt. Leiden, 1889) stb. -- Az A. fölötte gazdag életrajzi munkákban, valamint a hires emberekről szóló életrajzi gyüjteményes könyvekben. Elkezdve Mohammed közvetlen társaitól, egészen le a legujabb időkig, tudományszakok, vagy városok szerint nagy munkákban vannak egybegyűjtve a hires emberek életrajzai. E munkák között leginkább van elterjedve Ibn Challikán (megh. 1282) életrajzi műve (kiadta Wüstenfeld, 1835-43), mely Slane angol fordítása által (4 kötet Páris, 1842-71) tágabb köröknek is hozzáférhehetővé vált, és melyhez az utódok koronkinti folytatásai füződnek. A mohammedán társadalom uralkodó iránya úgy hozza magával, hogy az A. mind tekintélyre, mind terjedelemre igen előkelő helyét a teologia foglalja el. Fölötte nagyszámuak a Koránról írt exegetikus könyvek (l. o.), a próféta szóbeli hagyományát (. Hadith) előadó és gyüjtő, ugymint a vallásos törvényt annak különféle ortodox irányai szerint különféleképen kodifikáló és magyarázó munkák (lásd Fikh). A vallástörvényhez tartozik a jog egész köre is, magánjog, büntetőjog stb. A dogmatika körül is gazdag irodalom csoportosul, melyet a görög filozofia hatása alatt támadt dogmatikai iskolák és szekták egymás tanaitól való eltérései és egymás ellen folytatott irodalmi harcai fejlesztettek. Ez iskolákat polemikus módszerrel a spanyol Ibn Hazm (megh. 1063) tárgyalta (v. ö. Goldziher, Die Zâhiriten, ihr Lehrsystem und ihre Geschichte, Lipcse, 1884), pozitiv ismertetésüket AL-Sahrasztáni (megh. 1153) nyujtotta, kinek nagyérdekü munkája Haarbrücker német fordításában (Religionspartein und Philosophenschulen, 2. köt. Halle 1850) hozzáférhető. Az ortodoxizmusnak a szabadelvü gondolkodók elen (l. Mu'taziliták) három évszázadon át folytatott harca után Al-As'ari (megh. 941) megkisérlette a dogmának a két irány között közvetítő formulázását megállapítani, mely azonban csak a XII. században jutott uralkodó érvényre az ortod. tanban. Legtekintélyesebb képviselője ez időben a hires Gazáli (l. o.). Ő utána Fakhr al-din Rázi (meghalt 1209); Baidáwi (meghalt 1286) - mindkettő hires Korán-magyarázó és Al-Idsi (megh. 1355) említhető, mint a közvetítő dogmatika legmélyebb képviselői. Az utóbbi «Mavákif» (stációk) cím alatt foglalta össze a mohammedán hittanokat, mely munka Dsordsáni (megh. 1413) kommentárjával ez irodalom legtekintéyesebb munkái közé tartozik (kiad. Stambulban 1239 H. és részben Sörensen Lipcse 1848). De a közvetítő tan győzelme után az irodalomban is még nagyon sok képviselője akadt a régi ortodoxizmus szélsőségeinek, különösen az u. n. Hanbaliták (l. o.) között. A mohammedán dogmatika rövid összefoglalásai: Naszafî-nak (megh. 1310) Cureton által (London1843) «Pillar of the Creed of the Sunnites» címen kiadott könyvecskéje, valamint Al-Senúsinak (megh. 1490) Wolf által kiadott kézikönyve «Begriffsentwickelung des muh. Glaubensbekenntnisses»; arab u. deutsch (Lipcse 1848). A mohammedán vallástant theozofikus irányban a szófízmus fejtette ki, melynek tanai egészen a panteizmusig haladtak elő (L. Iszlám, Szúfik) és arab, persa és török nyelven nagy önálló irodalmat idéztek elő. Az arabok filozofiája görög eredetü. Midőn az iszlám birodalmának székhelye az abbászidák alatt Mezopotámiába helyeztetett át, az uralkodók pártolásuk alá fogták azon irodalmi munkásságot és tanulmányokat, melyeket az V. század óta a bizanci birodalomból kiüldözött bölcsészek a persa szaszánidák alatt háborítatlanul folytathattak, és mely által a keresztény egyház nyelvén, a szir nyelven, megmenthették a görög gondolkodás emlékeit az utókor számára. E szir fordításokat a VIII. és IX. században az arab uralom alatt arab nyelvre fordították le s ugya-ne nyelven magyarázták és fejlesztették tovább. Ez az arab filozofia eredete, mely Spanyolország révén a középkorban az európai tudományra oly mély hatást gyakorolt. Az Aristotelés filozofiájában gyökerezik annak alexandriai magyarázói értelmében. Az arab bölcsészet legnevezetesebb képviselői: Al-Kindi (Euró-pában: Alcindus, megh. 864 felé), Aristotelés iratainak magyarázója, ki a tudomány legkülönbözőbb ágaiban sokoldalu irodalmi tevékenységet fejtett ki (Róla: Flügel, Al-Kindi der Philosoph der Araber, Lipcse 1857), Abu Naszr Alfarábi (megh. 950), ki legelőször foglalta össze az egész peripatetikus bölcsészetet, és ez által a következő korszakok tanulmányainak irányát jelölte ki (Steinschneider, Alfarábi, Péterv. 1869. Számos értekezést adott ki tőle Dieterici Leid. 1890, németre ford. 1891), Avicenna (l. o.), Al-(Gazáli (megh. 1111 l. o.). Mindezek az iszlám keleti tartományaiban, Bagdádban és Középázsiában éltek. A nyugati iszlámban (Spanyolország és Észak-Afrika) a bölcsészet leghiresebb képviselői Ibn Báddsa (Avempace, megh. 1138), Ibn Tufeil.(megh. 1190), ki ujplatonikus szempontokon induló «Philosophus autodidactus»-ában (kiadta Pococke, Oxf. 1671, németül Eichhorn «Der Naturmensch», Berlin 1782) az emberi szellem haladó fejlődé-sét a természeti foktól egészen a legmagasabb tökéletesedésig egy lélektani elbeszélés alakjában adja elő. Tanítványa a hires Ibn Rosd (Averroes, meghalt 1198) az Aristotelés iratainak leghiresebb magyarázója (l. o.). Az iszlám filozofiai mozgal-mainak során kiemelést érdemel még az « Őszinték» (helytelenül: őszinteség testvérei, arabul: (ichván al-szafá) szövetsége, melynek tagjai Baszrában (Mezopotámia) a X. században a tudományok enciklopediáját 51 fejezetben megírták. E szövetség irodalmi munkáját és eredményeit Dieterici Frigyes számos könyvben feldolgozta. Nagy hatással volt az arab filozofia a zsidókra is, kik részint önálló munkákban, részint fordításaik által hathatós tényezői voltak a filozófiai eszmék terjedésének. Közöttük a leghiresebbek Avicebron (Salomo ibn Gabirol 1045-70), ki az ujplatonizmus eszméjét képviselő «Fons vitae»-val nagy befolyást gyakorolt a Scotisták és Thomisták vitás pontjainak kifejtésére, és Maimonides (l. o.), ki az arab filozofiai eszméket a zsidó vallásbölcsészetre alkalmazta. A filozofiával párhuzamosan fejlődnek az A.-ban az ugyanazon forrásokból kiinduló orvosi és természettudományok. Körülbelől a IX. századig többnyire keresztény és szabeus tudósok képviselik az arabok között e tudományokat, melyek e korszakban Honein b. Iszhák-ban (megh. 873) érik el tetőpontjukat. A IX. századtól kezdve az egész nagy mohammedán birodalomban a filozofusok az orvosi tudományokat is buzgón felkarolták és azoknak neves képviselőket szolgáltattak, kik között a leghiresebbek keleten Avicenna (l. o.) és nyugaton a kordovai Abu-l-Kászim (Albucasis, v. Alsaharavi, megh. 1106); mindkettőnek orvostudományi munkái latinra fordítva nagy befolyást gyakoroltak e tudomány állására Európában. Ezeken kívül még különösen a következő arab orvo-sok munkái hatoltak be a középkor latin irodalmába: Abűu Bekr al Rázi (Rhazes megh. 932), Ibn Mászaveihi (Mesua megh. 1015), Ibn Botlán (megh. 1052), Serapion ifj(XI. század). Avicenna után az orvostudomány legjelentékenyebb müvelőjének tartják Ibn Nefisz-t (megh. 1290 körül). Mind e tudósok azonban alig vitték tudományukat a görög mestereik által elért eredményeken túl. A boncolás vallásos szempontból tiltva lévén, az anatómiát önállóan nem kutathatták. Lényeges érdemeik vannak azonban a vegytan terén, melyet nevezetes felfedezésekkel gazdagítottak. A növénytant is, melyet Dioscoridés alapján kezdtek tanul-mányozni, tetemesen fejlesztették; e tudományban a legnagyobb írójuk Ibn al-Beitár (megh. 1248), kinek a materia medicát is magában foglaló munkáját Sontheimer (Stuttgart 1840) németre, Leclerc (2 köt. Paris 1877-80) franciára fordította. A zoologiáról több terjedelmes munka van az A. ban, melyek azonban, mint Kazwînî (megh. 1238) könyve (német ford. Ethe, Lipcse 1868) és Damiri (meghalt 1405) «Állatok élete»; inkább kulturtörténeti tekintetben birnak nagy beccsel, amennyiben az állatokra vonatkozó néphitet a velük kapcsolatos babonákat és mondákat bőven megőrizték. Ásványtani munkát a XIII. században Tejfási írt (franc. Clément Mullet, Pár. 1868). A nemzetgazdaság terén nevezetes Ibn al Avámm spanyol természettu-dós munkája, melyet arabul és spanyolul Banqueri (2 köt. Madrid 1802), franciául Mullet (Le livre de l'agriculture, 2 köt. Pár. 1865-67) tett közzé. Az arab orvosok és természettudósok életrajzait Ibn abi Uszejbi'a (megh. 1270) írta meg; e forrásmunkát, mely Wüstenfeld «Geschichte der arab. Ärzte und Naturforscher» (Gött. 1840) és Leclerc: Histoire de la médécine arabe (2 köt. Pár. 1875-6) és más munkák-nak legelőkelőbb forrásául szolgált legujabban Müller August 2 kötetb. (Kairo 1886) tette közzé. V. ö. Heller Agost (magyar tudós) Gesch. d. Physik v. Aristoteles bis auf die neueste Zeit (Stuttg. 1882) I. kötet. Wi-edemann Über die Naturwissenschaften bei den Arabern (Hamb. 1890). Nevezetes érdemeik vannak az araboknak a matematika terén, melyben a gör. tudományból merített ismere-teket (Euklidest tanulmányozták és magyarázták) lényegesen fejlesztették és gazdagították. Tőlük kaptuk számjegyeinket; ők voltak az elsők, kik a zérust külön jeggyel jelölték és e jegy nevétől (Szifr = üresség) származik a számjegyek általános elnevezése. Az algebra (e szó is arab eredetü) tanulmányát legelőször al-Chvárizminak (megh. 820) a XVI. században latinra fordított tankönyvéből merítettük. A geometriában is Euklidésből indultak ki, kinek munkáiról egy teljes. arab fordítás maradt fen napjainkig; sőt Apollonios Pergaios-nak a kúpszeletekről szóló munkáiból több, a görög eredetiben elveszett részlet arab fordításban maradt meg az utókor számára. Valamint az algebrában az egyenletek módszere körül sok felfedezést kö-szönünk az araboknak, úgy a geometria terén a trigonometria fejlesztésében van kiváló érdemük. Ez érde-meket a matématikai tudományok fejlődésének története szempontjából legjobban méltatta Woepke (számos munkájában, különösen Recherches sur l'histoire des sciences mathématipues chez les Orientaux, Páris 1860) és Sédillot (Materiaux pour servir á l'histoire comparée des sciences mathématiques chez les Grecs et les Orientaux, 2 k. Pár. 1745-49). Hogy mily magas fokon állott náluk a csillagászat, és hogy e téren mennyit köszönhet nekik Európa, azt a tőlük átvett sok csillagászati műszóból is következtethetjük. (Ideler: Untersuchungen über den Ursprung und die Bedeutung der Sternnammen, Berl. 1809.) E téren is a görögök eredményeihez füződtek tanulmányaik; vezérük e téren Ptolemaios, kinek munkáját ők Almagést-nek neve-zik. A csillagászat müvelése az A.-ban 772-ben kezdődik, midőn Manszúr kalifa Ibráhim al-Fazari-val szá-mításokon alapuló csillagászati táblákat készíttetett, melyeket Má'mun kalifa (813-833) pontosabbakkal he-lyettesíttetett. E korszak leghiresebb csillagásza Alfergáni (Alfraganus, megh. 830 körül), ki Ptolemaios munkájából használhato kivonatot készített (latinul Golius Amsterd. 1669); utána Abu Ma'sar (Albumasar, megh. 885) és Al Batani (Albategnius, megh. 929) hagytak nyomot a csillagászat történetében, melyben nevezetes felfedezések örökítik neveiket. E tanulmányokat lényegesen előmozdították azon csillagászati intézetek, melyek a IX. századtól kezdve Damaszkusban, Bagdádban és Kairóban virágoztak. Ibn Júnusz (megh. 1009), Hákim fatimida kalifa csillagásza Kairóban az általa szerkesztett Hákim-féle táblákban (fran-ciául Caussintól, Páris 1804) oly számításokat eszközölt, melyeket Európában csak századokkal később al-kalmaztak. Az arab csillagászok megfigyeléseivel lépést tartanak az általuk felfedezett csillagászati eszközök, melyek még mai napig is láthatók európai gyüjteményekben. Ez eszközökről a XIII. században Abul Haszan Ali külön munkát írt, melyet Sédillot francia nyelvre fordított (2 köt. Páris 1834-35). A csillagászattal kapcsolatban felemlíthetők az arab tudósok nagy eredményei az optika terén; itt Ibn al Heitham (megh. 1038), kinek optikáját 1882-ben Baarmann arabúl és latinúl kiadta, a legnagyobb tekinté-lyük. Európában még a XVI. században is az arabok optikai munkáit használták (Alhazenus Arabs, Bázel 1572). Amint a vegytan mellett az alkémia virágzott, ugy a tudományos csillagászatot az asztrologia kiséri, mellyel legkomolyabb tudósaik is foglalkoztak. Al-Kinditől, kit mint filozofust említettünk és ki az asztronomiában is előkelő helyet foglal el, egy asztrologial értekezést Loth Ottó ismertetett (Morgenländische Forschungen, Lipcse, 1875). Az exakt tudományok felvirágozása mellett még mindig előkelő hely jut a költészetnek és szépirodalomnak. A költészet az omájjádok alatt majd csaknem a pogány idők költészetének szinvonalán maradt meg; majd mindinkább mesterkéltebb természetet ölt és valóságos műköltészetté válik, mely a költők megváltozott szemkörének dacára még mindig a régi kaszidák formáját, sőt gondolatkörét is mesterségesen fentartja. Ud-vari költők verseikben csak úgy képzelődnek a sivatag viszonyaiba, mint a régiség beduin költői. Az abbászid korszak leghiresebb költői: Abu Nuvász (l. o.), Muszlim b. al-Valid (megh. 823, dívánját kiadta de Goeje Leid. 1875), Abűu-l-Atáhijja (meghalt 828 körül), kinek szép költeményei a korszak vallásos érzelmeit tükrözik vissza (Beirut 1886), Abűu Temmám (l. o.) é, Al-Buchturiî (megh. 897) egymásnak versenytársai mind a régi minták utánzásában, mind a régi költemények gyüjtésében, Abdalláh ibn al-Mu'tazz (megh. 908), az uralkodó ház sarja (életéről és költeményeiről Loth Lipcse 1882) és mindenek felett Mutanabbi (megh. 965), kit német fordítója Hammer-Purgstall (Bécs 1822) az arabok legnagyobb költőjének nevez. Ő volt mintaképe Abu-l-Alâ al-Ma'arrinak (megh. 1057), a vak költőnek, ki az arab irodalomtörténetben a Mutanabbi módjára szerzett költeményein kívül még ama filozofiai szellemű divánja által is nevezetes, mely az iszlám irodalmában a szabad gondolkodás legnemesebb emlékei kőzé tartozik (A v. Kremer: Űber die philosophischen Gedichte das Abu-l-Alá al-Ma'arry. Bécs 1888). A vallásos spekuláció terén kifejlődött miszticizmus (1. Szúfi) is remek költői kifejezésre talált az A. későbbi korszakaiban. Bort és szerelmet énekelnek a költők, de verseiket az isteni szellemtől való ittasságra és az isteni lény felé vágyódásra és a vele történő egyesülésre magyarázzák. Ily misztikus költeményeket adnak elő a dervisek ájtatos, sokszor őrjöngő gyakorlataik (l. Zikr) alkalmával. Közöttük a legnevezetesebbek Omar Ibn al-Fáridh (megh. 1238) és a spanyol származásu Ibn Arabi (megh. 1240) divánjai, melyeket a keleten adtak ki. A vallásos költők között nagy hirnek örvend Al-Busziri (meghalt 1271), Muhammed dicsőítésére írt «Burda» címü kaszidájának vallásos gyülekezések alkalmával nagy kelete van(német ford. «Funkelnde Wandelsterne» Rosenzweigtól. Bécs, 1825 Ralfstól u. o. 1860). Ide tartozik még a széppróza is, mely az A.- ban mindinkább mesterkéltebb alakban jelenik meg, míg végre a homályosságban találja a tökéletesség eszményét. A makamák (l. o.) stilusában uralkodó keresettség a külső forma (prózai rímek, szójátékok stb.) és kifejezés tekintetében utóbb a történelmi prózába is utat talál. A történetírók között említett Imád al-din al-Iszfaháni (megh. 1030) munkái mind íly homályos s mesterkélt stilusban vannak írva; a későbbi idők ízléstelen túlzásig hajtják e modort. Nagy számmal vannak az A.-ban az erkölcstanító keretelbeszélések, valamint egyes történelmi alakok körül csoportosuló terjedelmes mese-munkák és népregények. Az előbbiek persa mintákon fejlődtek, vagy mint a Kalila va-dimna (kiadta De Sacy Pár. 1861) egyenesen a persából vannak fordítva; közöttük nagy tetszésnek örvend Ibn 'Arabsáh (megh. 1450) könyve (Fructus imperatorum, kiadta Freytag, Bonn 1832-52). A népregények és mesegyüjtemények részint idegen befolyás alatt keletkeztek, mint az «Ezer és egy éjszaka» (l. o.), v. pedig az arab népszellem eredeti termékei. Ez utóbbiak között a leghiresebbek a nagyterjedelmü Antar-regény (lásd Antara), a Szejf regény (17. rész, Bulák 1294 H), a Benú Hilál, Rász el gúl Zír elbeszélései és egyéb regények, melyek a keleti könyvpiac számára folyton ujabb kiadásokban jelennek meg és nagy kelendőségnek örvendenek. Ez elbeszélések csodaszerű motivumai a nyugati meseirodalomra is nagy hatást gyakoroltak. Fölötte sűrű tevékenységet tapasztalunk a nyelvtudomány terén annak minden ágában, a nyelvtanban, szó-tárirodalomban, ugymint a régi költészeti emlékek magyarázásában. E tudomány szorgalmas mivelését a mohammedán népek között annál is fontosabbnak tekintették, mert a szent könyv magyarázatának elsőrendű segédeszközéül szolgált. A nyelvtan, mely párhuzamosan a görög tudomány megismerésével, az aristotelési Periermheiaz -hoz füződik, apró kezdetekből csakhamar nagy rendszerré fejlődik náluk, melyhez mind spekulativ irányban, mind pedig a gazdag nyelvadatok szorgalmas megfigyelése és gyüjtése tekintetében a legfinomabb szellemek mesteri művekkel járultak hozzá. Az arab hagyomány Abu-l Aszvad al Du'alinak (megh. 668) tutajdonítja a nyelvtan megalapítását. Az első, ki e gazdag monografikus előmunkálatok fel-használásával a nyelvtan teljes rendszerét összefüggésben összeállította, a persa eredetü Szibaveihi (megh. 796), kinek «A könyv»-nek nevezett klasszikus munkáját legujabban Derenburg Hartwig (2 köt. Paris 1882-9) adta ki. A nyelvtények méltatására nézve az arab grammatikusok két iskolára szakadtak: a baszrai és kúfai iskolára; ezek vitás kérdéseit Ibn al Anbári (meghalt 1181) adta elő (Jaromir Kosut, Streitfragen der Basrenser u. Kufenser, Bécs 1878). A későbbi korszakok grammatikája a baszrai felfogáson alapszik. Az ez irodalomban létesült sok könyv között a legnagyobb tekintélyre vergődött Al-Zamakhsari (megh. 1143) «Mufasszal» című könyve, melyet Európában Broch krisztiániai tanár adott ki (Kriszt. 1860, 2. kiad. 1879); mellette Ibn Málik (meghalt 1273) «Alfijja» címü munkájának (kiadta Dieterici, Lipcse, 1851) van a legtöbb tekintélye. Isk. tankönyvül keleten leginkább Al-Szanhádsi (megh. 1323-ban) «Adsurrumijja» címü kom-pendiuma használatos. Az arab nyelvtani irodalomba és sajátszerü műnyelvébe és módszerébe legjobb beve-zetésül szolgál Silvestre de Sacy Anthologie grammaticale arabe címü munkája (2 kötet, Páris 1829), mely a legnevezetesebb grammatikusok szövegeiből próbákat mutat be fordítással és utbaigazító magyarázatokkal. Ez irodalomról és szempontjairól v. ö. Flügel, Die grammatischen Schulen der Araber, Lipcse, 1862. Goldziher, A nyelvtudomány történetéről az araboknál, Budapest, 1878. (Nyelvtud. közlem. ) A szótárirodalom az egyes szinonim csoportok monografikus összeállításából és a klasszikus nyelvhaszná-latnak részint a régi költészet, részint a sivatag lakóival való érintkezés alapján történt megállapításából indult ki. A legelső, ki egy összefoglaló szótárt szerkesztett, Khalil b. Ahmed (meg. 790 körül), ennek «Kitáb-al'ajn» címü munkája azonban elveszett. A gazdag szótárirodalomnak legtekintélyesebb munkái AlDsauhari (megh. 1003) «Szaháh» címü nagy szótára és Al-Firúzábádi (megh. 1413/4).«Kámúsz»-a azaz Óceán-ja. Ez utóbbihoz Murtadá al Zabidi (megh. 1791) önálló munka-számba menő, kimeritő kommentárt írt, melyet csak két évvel ezelőtt 10 nagy kötetben Kairóban nyomtattak ki. Szintén a legutolsó évben készült el ugyanott a legterjedelmesebb arab szótár, Ibn Manzúr «Liszán al arab»-jának kiadása 20 kötetben. Ez volt Lane szótárának (lásd Arab nyelv) legfőbb kutforrása. Nagyon hasznos segédeszközül felemlíthető még az ujkor egy keresztény arab tudósa, Botrusz, Bisztánítól szerkesztett Muhit almuhit címü szótár (2 köt. Beirut, 1870). A filologiai irodalmat a régi poézis, a példabeszédek vonatkozásainak és általán a nyelv klasszikus kora emlékeinek megértését elősegítő könyvek egészítik ki. Ezek között a legnevezetesebbek Al-Mubarrad (megh. 898) Kámil című nagy filologiai munkája (kiadta Wright, Lipcse, 1864-1882) Al-Mejdáni (megh. 1124) példabeszédgyüjteménye (Freytag, 3 köt. Bonn, 1838-42), Ibn Dorejd-nak (meghalt 933) «Genealogisch-etymologisches Handb.», címen Wüstenfeldtől (Gött. 1854) kiadott könyve. Az arab filologia enciklopédiáját Al-Szujútî (megh. 1505) egy «Muzhir» címü nevezetes munkában irta meg (2 köt. Bulak 1282 H). Ide sorakozik még számos antologia, melyekben a IX. századtól kezdve a legujabb időkig anyag szerint rendezett fejezetekben az általános írodalmi műveltséghez tartozó ismereteket (különösen a költészeti irodalomból) szokták egybeállítani. Ez irodalomcsoportot Adabnak (műveltség) szokták nevezni. Legnevezetesebb ezek között Ibn Abdi rabbihi (megh. 939) spanyolarab költőnek munkája. A XI. század óta az A. bármely terén kevés eredeti klasszikus munkát termelt; a kompiláció, régibb munkák magyarázása, körülirása vagy átdolgozása foglalja el az irodalom minden terét. Az európai befolyás a XIX. század óta az A.-ra is látható nyomot hagyott. Indiában, Egyiptomban és Sziriában a benszülöttek között nevezetes müveltségi központok támadtak, de ezek nemcsak a régi irodalom felébresztésében, hanem min-denféle silány fordítmányokban (európai nyelvekből) érvényesülnek. Nehány évtized óta termékeny hirlapirodalom is van arab nyelven; még az élclap sem hiányzik belőle. Nagyon nevezetes az a mozgalom, melyet a beirúti jezsuiták egy évtized óta az A. körül nagy eredménnyel kifejtenek. Tibeti nyelv és irodalom A tibeti nyelv Kelet-Ázsia egy tagu nyelvei közé tartozik, Az ind devanagari irásból alkotott betükkel irják. Már a XII. sz. óta használják mint irodalmi nyelvet. Kevés nyelvben van akkora különbség az irás és kiejtés közt, mint a tibetiben, mert az irodalom nyelve a tibetinek régibb állapotát tükrözi vissza. Hazánkfiát, Kőrösi Csoma Sándort (l. o.) illeti az első tudományos tibeti nyelvtan és szótár megirásának a dicsősége: A grammar of the Tibetan language in English by Alexander Csoma de Kőrös (Kalkutta 1834) és Essy towards a dictionary Tibetan and English (u. o. 1834). Tibeti nyelvtanokat irtak még: Schmidt, Grammatik der tibetischen Sprache (Szt.-Pétervár 1839); Foucaux, Grammaire de la langue tibétaine (Páris 1858); Jäschke, Short practical grammar of the Tibetan language (2. kiad. London 1883); Sandberg, Handbook of colloquial Tibetan (Kalkutta 1894). Szótárak: Schmidt, Tibetisch-deutsches Wörterbuch (Szt.-Pétervár 1841); Jäschke, Handwörterbuch der tibetischen Sprache (Gnadau 1871) és ugyanattól Tibetan-English dictionary with special reference to the prevailing dialects (Lodon 1881). A tibeti irodalom nem mondható eredetinek, mert jobbára szánszkritból fordított művekből áll. Két óriási gyüjtemény foglalja magában a buddhista iratokat: I. Kandsur vagy helyesebben Kan-gjur, mely a buddhista Tripitaka fordítása száz kötetben; II. Tandsur (tibeti nyelven Sztan-gjur) az előbbinél újabb keletü gyüjtemény 225 kötetben. A rituális dolgokon kivül általános irodalmi értékü ind művek tibeti fordítását is tartalmazza. Tibeti szövegeket adtak ki és fordítottak: Kőrösi Csoma, Schmidt, Foucaux, Feer, Huth, Jäschke stb. V. ö. Hodgson, Essays on the languages, literature and religion of Nepal and Tibet (London 1874); Duka, Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai (Budapet 1885); Waddell, The Buddhism of Tibet or Lamaism (London 1895). Tót nyelv és irodalom A tót nyelv a magyar felvidék tót népének nyelve, a szláv nyelvcsalád egyik teljesen kifejtett szólásmódja. Középhelyet foglal el az északi és délszláv nyelvek között, miért is e nyelven legkönnyebben megérthető valamennyi más szláv nyelv. A tót nyelvet legtisztábban beszélik Zólyom, Turóc, Liptó, Nógrád, Bars és Hont vármegyékben; az ott divó nyelvjárást fogadta el a Matica irodalmi nyelvnek. A többi felvidéki várme-gye tót lakosságának nyelvjárásán a szomszédos szláv törzsekkel való érintkezés befolyása nagyon szembe-szökő. Igy a Pozsony és Nyitra vármegyékben beszélt tót nyelv már közelebb áll a cseh nyelvhez, mint a tóthoz, mig a Galiciával határos vármegyék (Szepes, Sáros, Abaúj vagy Zemplén) lakói félig lengyelül, Bereg és Ung vármegyében pedig orosz nyelvjárással keverten beszélnek. Minthogy a Stúr és Hodsa által elfo-gadtatott tót nyelvjárás irodalma csak félszázados multtal bir, a Bernolák által kezdeményezett (nyitrai nyelvjárás) irodalma pedig alig száz éves, s az ezt megelőző időkben az összes vallási és imakönyvek csehek voltak: az ág. ev. egyházi nyelv maig is a cseh, melyet ezen felekezet iskoláiban mint egyházi nyelvet rend-szeresen tanítanak is. Minthogy ezen cseh egyházi nyelv a huszitákkal származott be a felvidékre, annak elfogadásától a r. kat. papság mindig vonakodott s ez birta reá Bernolákot is, hogy a nyitrai nyelvjárásra ala-pított Grammatica slavicáját 1790-ben kiadja. Ez maradt használatban 1846-ig, mikor Stúr Hodsával együtt a maig is érvényben álló zólyom-liptói nyelvjárást fogadtatta el irodalmi nyelvül. A 1861. keletkezett Matica tót irodalmi társulat ez utóbbi mellett foglalt állást, nyomtatványait ezen irodalmi nyelven adta ki s ezzel végleg megállapította a tót irodalmi nyelvet, melyet ma már kivétel nélkül használnak az összes tót irók. Ezen irodalmi nyelvnek első nyelvésze volt Hattala Márton, s irói az ezen idő óta szerepelt és szereplő tót költők, mint Sladkovics, Chalupka S., Paulinyi Tóth Vilmos, Botto János stb. Török irodalom Az oszmán nép politikai története a XIV. sz.-dal kezdődik. És miként a még ki nem forrott birodalom mon-dai homályokba van burkolózva, épp ugy kezdődik meg az irodalma is egy még meg nem állapodott nyelv mondai anyagával. Az oszmán nyelv alapja az a türkmen tájbeszéd volt, melyet középázsiai hazájukból hoz-tak és amely az új hazával szomszédos szeldsuki nép nyelvéhez állott közelebb. Az oszmán irodalom is a XIV. sz.-dal veszi kezdetét. Az iszlám műveltség fő fészke akkor Persia volt és ennek költészetével és tudó-saival ismerkedtek meg a törökök legelőbb. Innen van, hogy első tudósaik és iróik a persa seikhek és ulemák voltak. Ehhez járult, hogy egy oly kiváló szellem telepedett meg az új birodalomban, aki egymaga is képes volt az oszmán irodalom fejlődésének irányt adni. Ez volt Dseláleddin seikh, a nagy misztikus költő, a Mesznevi c. munka és műfaj megalapítója. E munka tekinthető a fejlődő török költészet első forrásának. Hatása századokra nyult át, sőt az oszmán nyelv fejlődésének is irányt adott, amennyiben persa szók és kité-telek honosodnak meg a török nyelvben és a mesznevin kivül átveszik a divánt is, mely többnyire lirai és dicsőítő költemények gyüjteményét jelenti. A nagy seikh méltó utódja volt fia Veled szultán, aki először szólaltatta meg a török nyelvet. E korban szólalt meg az első török nyelvü és török nemzetiségü lantos költő is. A XIV. sz. elején lép fel az isteni szerelem dallója seikh Ásik pasa (l. o.) és divánjával a török irodalmi nyelvet és török költészetet megalapítja. Dervis volt ő is, mint e korszak majdnem valamennyi költője. Divánjának tárgya a szimbolikus isteni szerelem volt, különféle jeleivel és hatásával, a szerető és szeretett közötti viszony fejtegetésével. Majdnem egy időben élt vele egy másik török költő, Elván seikh. Nagy di-daktikus költeménye a miszticizmus egész rendszerét magába foglalja és elsőnek szólal meg benne a tiltott italnak, a bornak a poézisa. Harmadiknak a brusszai születésü Szulejmán cselebi lép fel, mint a legkiválóbb didaktikus és dicsőítő költemények szerzője. Ő kezdette meg a sorát a nagy számu mevlud- vagyis a próféta születését megiró költőknek. Ez a három költő tölti be a T. első korszakát, a XIV. sz.-it. Az oszmán birodalom fénykora a XV. és XVI. századra esik. E kor egyúttal az irodalom fellendülésének a kora s virágzásának a fénypontja. Bámulatos gyorsan terjeszkedik az oszmán uralom és egy időben a török költészet is bővül és erősödik. És amikorra Bizánc válik a khalifa székhelyévé, eléri a birodalom nemcsak külső, hanem intellektuális hatalmának is tetőpontját. Kiformálódik az oszmán nyelv, értvén e nyelven azt az irodalmi stílust, mely előbb a persa, majd az arab elemmel is annyira átszűrődik, hogy alkalmassá válik ugy a persa nyelv szinpompáját, mint az arab mondakötés erőteljességét harmonikusan összeolvasztani. Az oszmán irodalom második korszaka a XV. és XVI. sz.-ot tölti be. E korszak ugy költészete, mint nyelvi irányára nézve két egymásba folyó részre oszlik. Az első a XV. sz.-é, a persa hatás kiegészítő folytatása, a második a XVI. sz.-é, az arab befolyás érvényesülése. Amaz Fatih Mohammednek, Bizánc meghódítójának a kora, emez pedig Budavára elfoglalójáé, a «pompás» Szolimáné. Az első rész (a XV. sz.) abban különbözik az előző kortól, hogy az irodalomnak már nem seikhek többé a vezetői, nem dervisklastromok a tanyái, hanem dicsőséges padisák és fénytől áradozó udvaraik. A khalifátus korlátlan ura a költészet birodalmán is uralko-dik, a költőket befogadja kegyeibe és udvartartása részesivé teszi őket. E korban a tanító és panegirikus köl-temények némileg háttérbe szorulnak és diadalmasan vonul be az oszmán poézis udvarába a persa regényes eposz-irodalom és a lira. Kezdetben csak mint utánzat, majd hovatovább önállósulva. A persa irodalom ki-váló mesterművekben tudta feldolgozni a különböző forrásokból eredő regényes eposzokat. A legkiválóbbak egyike Nizámi volt és ennek egyik művét Hoszrev és Sirint dolgozta át Seikhi, Murad szultánnak egyenes felszólítására. Egy másik kiváló persa epikusnak Dsáminak is méltó tolmácsolója akadt a török Hámdiban, aki a nagy persa költőnek több művét ültette hazája irodalmába. E korban jelentkezett nagyobb önállósággal a lira is. A lirai költészet kezdetben inkább a miszticizmus szolgálatában állott és főleg didaktikus szinezetü volt. A nő és a szerelem még nem volt a költői ömlengéseknek igazi tárgya. De mennél inkább gyengült a miszticizmus, annál erősebbekké kezdenek válni a lirai elemek, melyekbe azonban egy diszharmonikus vonás, a sodomita bűnök állatias érzékisége is bele kezd vegyülni. Másik eleme a lirának a bor dicsőítése, keleti anakreonizmus volt. Az első jelentékenyebb török lirikus Ahmed pasa volt. Kaszide és Gázel nevü költe-ményeiben sok az ódai fenség, hasonlataiban és költői képeiben sok az eredetiség és élénkség, a nélkül, hogy dagályossá vagy érthetetlenné válnék. Nagyobb költői tehetség volt Nedsáti a divánköltő, akit kortársai, a biografusok az oszmán lirai költészet királyának neveztek el. Ő jár legközelebb az ideális szerelem fogalmához és költői kifejezéseinek újsága és merészsége jó sokáig az első helyet biztosították számára. Követői közül az első török nőköltő Mihri válik ki. A XVI. sz.-dal ismét emelkedett a birodalom politikai nagysága. Tetőpontját II. Szolimán és utóda Szelim alatt érte el és ezen időszakban az irodalom is eddig el nem ért fokra szállott. Az udvari költészet inkább élte világát, mint valaha, és II. Mohammeddel egész sora kezdődik meg a költő-szultánoknak. A szerencsétlen Dsem herceg, az európaiak Zizimje egész divánt zengett össze földi szenvedéseiről; Szelim szultán persa költeményeket irt, sőt költő volt a nagy Szolimán is a korabeli herceg-efendik majdnem valamennyije. E korban az arab szókincs befolyása kezd érvényesülni és az az ötven esztendő, mely Szolimán és Szelim közt oszlik meg, fénypontja marad a török politikai és irodalmi dicsőségének. Az előbbi kor romantikus költőinek folytatásakép Fázli jelenik meg, a török szépirodalom egyik leghiresebb költeményének: a Rózsa és fülemü-lének szerzője. E mű alapja az a szép persa mitosz, mely a dalnokok fejdelmének a fülemülének és virágok királynéjának a rózsának allegorikus szerelmi történetét tartalmazza. Csak egy költő multa őt felül a regényes eposzban és ez Lámi, a persa romantikus költemények legkiválóbb átültetője, a prózai és költői stíl utólérhetetlen mestere, és ahogy kortársai nevezik: a mesznevi koronája, a romantikus eposz fejedelme, kirá-lya és császárja. Regényes eposzai közül legnevezetesebb a Ferhád és Sirin, és lirai költeményei közül egy kétszáz soros kaszidéje a rózsáról a legkiválóbb. Amilyen joggal nevezték el Lámit a romantikus költemények császárjának, épp oly jogosan illeti meg a törökök legnagyobb dalköltőjét Bákit a lirikusok khánjának, khagánjának s szultánjának a neve. Összes lirai költeményei egy divánba vannak összefoglalva. A szerelem összes gyömöreit és fájdalmait, a nő szépség ezer finomságait, a válás kínzó gyötrelmeit egyetlen egy török költő se tudta oly meglepő virtuózitással kifejezni, mint Báki. Ihletett költője volt ő az eszményi szerelemnek és a női szépségek leirásának. E kor költői közül még Fuzuli tarthat számot a megemlítésre, mint főleg az opiumi élvezetek és egyéb érzéki gyönyörök dallója, ugyszintén Meszihi is, mint sok más költője e kornak, akik főleg II. Szelim uralkodása idejében a XVI. sz. vége felé egyre jobban sülyednek az érzékiség posványába. E korszak egyik kiváló alakja gyanánt még seikh Gálib, vagy népszerübb néven Gálib dede említendő, aki divánjában mint a nemesebb érzelmek dallója ismeretes. Műveit mai nap is olvassák. A török birodalom fénykora után rohamosan kezdett beállani a hanyatlás. Az ország politikai süllyedésével egyidőben áll be az irodalomnak és főleg a költészetnek is a hanyatlása. A költők erkölcsi süllyedése, élükön a XVII. sz. versiró szultánjával, egyre rohamosabb. Kezdetben még igyekeznek rajta, hogy mámoros költé-szetüket, bűnös és zsarnoki szenvedélyeiket a miszticizmus fátyolával takargassák. A miszticizmus kezd ismét divatba jönni, csakhogy a lelki rajongásnak nem a vallás többé a forrása, mint a régi seikhek korában, hanem alacsony szenvedélyek és az érzékek eltompultsága. E korszaknak aránylag sok költője van, de kiváló alig. Mintha az irodalom is megérezte volna a reformok szükségességét, a régi hagyományokkal való sza-kítást. És mint eddigelé történt, ugy ezután is látható a kapcsolat, mely az irodalmat a politikai élethez köti, és alig lép fel a reformáló II. Mahmud, már előre kezdi vetni árnyékát az irodalom újjászületésének moz-galma is. A T. legújabb korszaka II. Mahmuddal kezdődik. Ezúttal is ama politikai eseményekkel volt összefüggésben, melyek arra indították az uralkodót, hogy birodalmát az európai viszonyokhoz alkalmazza ugy társadalmi mint politikai tekintetekben. A hátti humájun évszázadok tradicióinak vetett véget. Azokat a válaszfalakat volt hivatva lerombolni, melyek a különböző vallások és különböző nemzetiségek közt fennállottak és amelyek már annyira kiélesedőben voltak, hogy a birodalom sorsára is végzetessé válhattak. Az európai eszmék közelsége nemcsak a politikai élet nyilvánulásaiban kezdte befolyását éreztetni, hanem megnyilat-kozott az irodalmi életben is. És itt az átmenetnek, az áthidalásnak minden nyoma nélkül. Az irodalom teljes hanyatlását főleg azoknak a férfiaknak volt alkalmuk szivükre venni, akik államférfiui minőségükben a Nyugat országaiban is megfordultak, vagy pedig nyelvtudásaik révén a nyugati irodalmaknak a nyelvre és nemzetre gyakorolt más-másféle hatását. Amott a nemzet közkincse volt az irodalom, emitt egy osztályé, a vallás- és törvénytudók kisebbségéé. Amott fejlődést és a fejlődő viszonyokkal való összeforrást láttak, emitt hanyatlást és visszaesést. Nyugaton művelő hatása volt az irodalomnak, Keleten éppen gátolta a műveltséget; egyebütt a népet nevelte és a nemzet zöméhez szólott, náluk a nép meg sem értette és igy hatás nélkül maradt. Nem volt meg e népnek a keleti műveltsége sem. Mindenek előtt nyelvre volt szükségök. Olyan nyelvre, melyet nemcsak a tudományok embere, hanem a nemzet zöme is megért, és amely kifejezheti mindazokat a fogalmakat, melyekkel a népet meg akarják ismertetni. Új stílust akartak, egy nemzeti török stílust. A mozgalom kezdetben az államférfiaktól indult ki. Ők első sorban politikai okokból akarták e re-formot, mert a nemzeti tudat felébresztését tartották fő-fő szükségnek és mert a szultán reformjainak csak e nemzeti tudat megerősödésével reméltek sikert. A nyelvbeli reformok megindítója az újító szultán nagyeszü külügyminisztere Akif pasa volt. Egyik legbuzgóbb és legóvatosabb munkatársa a padisah reformterveinek, melyeket ritka államférfiui ügyességgel tudott végrehajtani. Kiváló érdemet mint az új stílus (tárz-i dsedid) megteremtője szerzett magának. Egy insát vagy stílustant adott ki, mely könyvében szakít a régi török, most már ó-stílus terjengős, dagályos és hosszura nyuló mondatszerkezeteivel és e helyett világosan, elevenen, rövidebb mondatokban igyekszik mondani valóját kifejezni. Ugy politikai, mint irodalmi téren való újításai-nak több követője akadt az akkor szereplő államférfiak sorában. Az elsők közt voltak: Ali pasa, a mindenható nagyvezir, és vele egy időben Rasid pasa, aki az 1851. megnyilt török tudós társaságot azzal nyitotta meg, hogy a tudománynak és az értelmi műveltségnek európaiasan hangzó dicséretét értelmezte. Resid pasa jórészt elfogadta elődje újításait a hivatalos stílus újjáteremtésében és először kezdte hangoztatni, hogy a nyelvben nyilatkozik meg a nemzet értelmi ereje. E mélyen gondolkozó államférfiak sorát Fuád pasa egészíti ki, szintén e kor egyik kiváló politikai irója és tudósa. Az ő fellépése főleg azért fontos, mert ő már a korabeli szépirodalmi irókra is akart reformterveivel hatni és nem kisebb embert nyert meg szeméinek, mint a belletrisztikus irásmód reformátorát Sinászi efendit. Érdemét még azzal is növelte, hogy a nyugati nyelvek szempontjából tette a török nyelvet vizsgálat tárgyává, és az első európaias török grammatikát ő irta meg. A szépirodalom, a század elejétől egészen a hatvanas évekig, tespedőben volt. A politikai irók, illetve állam-férfiak az állam reformterveivel voltak elfoglalva, melyek máris kezdtek némi visszahatást szülni a föléb-resztett közvéleményben. Érezték, hogy ha az iszlám műveltség összedől, vége a politikai hatalomnak is. E felfogásuak pártját az ó-törökök pártjának nevezték. Időközben Medsid, majd Aziz szultán lépett a trónra. A forradalmi szellő, mely az egész Balkánon végigsuhogott, érezhető volt Sztambulban is, és az irókat illeti meg a dicsőség, hogy a nemzetnek nyelvi és politikai öntudatára való ébresztését keresztül vitték. Most már itt volt az ideje, hogy a nemzethez a nemzet nyelvén beszéljenek, és hogy a nyelv fejlesztéséhez komolyan hozzálássanak. Belátták azt is, hogy a nyugati befolyás elől nem zárkózhatnak el többé. Az államférfiaktól, akik Aziz alatt különben is tétlenségre voltak kárhoztatva, ők vették át a vezetést. Az európai eszméktől nem ijedtek vissza, noha megbarátkozni ők sem tudtak velök. Kényszerüség hatása alatt állottak és megdöbbe-néssel vették észre, hogy nem a mohammedánság az, melyet veszély fenyeget, hanem maga a török mint nemzetiség. És támadtak irók, akik az új fogalmakat terjeszteni kezdték és támadtak költők, kik a haza és testvériség fogalmát magyarázgatták a nép előtt. E szókat irta zászlajára az új- vagy ifjú-törökök gárdája, és megüzenték a harcot az ósdiaknak, konzervativ törököknek. Egy lázban volt az egész főváros. Az ósdi tur-bán egyszerre hullott le róluk és vele együtt a kaftán, mely százados sötétséget takart. Talizmánná vált a haza (vatan) szó és tudatára ébredtek török nemzeti (millet) tudatuknak. Nem európaiaskodáson kezdték, ez gyülöletes maradt előttök továbbra is, hanem az iszlám gondolatvilágából, főleg abból a részéből, mely ma-radiságra kárhoztatta őket, akartak kibontakozni. Hisz az ifju-törökök talán még fanatikusabbak, még mohammedánabbak voltak, mint az ósdiak. A különbség csak az volt köztük, hogy az ósdiak pusztán a val-lásukat féltették, az ifjak meg első sorban a nemzetüket. Amazok jelszava: mindent a vallásért, emezeké: mindent a nemzetért. Ez irány képviselőiből telt ki a legújabb korszak irodalma. Ugy a forradalmi mozgalmaknak, mint a nyelv és irodalom reformjának Sinászi efendi állott az élén. Munkáinak csak egy része jelent meg, de kéziratban köz-kézen forgott valamennyi, melyek mindegyikében az elavult eszmékkel való szakítást hirdette. Modernebb gondolkozásra késztette nemzetét és övé a legnagyobb érdem, hogy megtalálta a nemzettel való érintkezés-nek a legtermészetesebb útját. Ő hirdette először, hogy mindenekelőtt a nyelvet kell nemzetivé tenni, és olyan irásmódra törekedni, hogy még a kevésbbé iskolázott is megértse. Hozzákezdett egy nagy török szótár megirásához, melyre első sorban hazánkfia, néhai Szilágyi Dániel (l. o.), akivel benső barátságban élt, buz-dította. Költeményei és műfordításai csak a legutóbbi években jelenhettek meg, de irodalmi munkásságának javarésze elpusztult. Ugyancsak ő volt az, aki a népköltési hagyományok gyüjtését sürgette. E téren még semmi se történt és nem történt volna eddig se, ha maga nem lát hozzá és néhány száz közmondást össze nem gyüjt. A török nyelvvel foglalkozó európaiak jó ideig csakis ezen gyüjteményből ismerték a nép nyelvét. Ő vitte először a nép nyelvét a szinpadra és oly társadalmi fonákságokat mert benne ostorozni, mely őt az iszlám tanaival hozta összeütközésbe. Hasonló nyomokon járt Ahmed Vefik pasa, a későbbi nagyvezir és Brussza hires kormányzója. Mint elődje, ő is a szótáriráson kezdte, és munkája a Lehcse, mely két testes kötetben jelent meg, maig is a legkitünőbb szótári munka. Kevés kortársa ismerte ugy a nép nyelvét mint ő, és szótárában oly gazdag népnyelvi anyag van összehalmozva, hogy a legbecsesebb nyelvi forrásmunkává lett. Ő e korszaknak a legkiválóbb műfordítója. A Télémaque fordítása örökbecsü emléke marad a prózai stil akkori fejlettségének. Nemkülönben Moliere- és Shakespere-fordításai, melyeket bámulatos hűséggel és virtuozitással tudott tolmácsolni. Irodalmi munkásságának javarésze brusszai kormányzóskodása idejére esik. A tudomány és szinművészet költözködött be a mély tudományu váli pasa konakjába és a kisázsiai Olimpusok városában oly irodalmi életet teremtett, mely Sztambulét is majdnem felülmulta. Legszivesebben a szinművészettel foglalkozott. Saját költségén állíttatott fel szinházat; szinészeket és szinésznőket, utóbbia-kul örmény nőket szerződtetett, szindarabot irt nekik, sőt közönségről is gondoskodott. Hazáját mint nagyvezir szolgálta és midőn a legválságosabb időkben megnyilt egy időre az első török parlament, ő volt az új képviselőház első elnöke. A rumili-hiszári magányába vonult ex-nagyvezirnek sok tekintetben volt ellen-téte e kor egy másik nagy politikus irója Dsevdet pasa. Abban közösek az érdemeik, hogy az újabb irodalmi stílus megteremtéséhez jelentékenyen hozzájárultak. Csakhogy mig Vefik pasa európai eszmék és műformák átvételét tartotta erre szükségesnek, addig az akkor még Dsevdet efendi az iszlám tanaiban kutatott források után. A megújított nyelvet csak eszköznek nézte és nem célnak. És valóban az ő egész irói munkássága, főleg pedig történetirói működése e mellett tesz tanuságot. Modernebb nyelven ő irta meg először nemzete történetét, melyben a mult századokbeli tarikhok felhasználásával forrásmunkát nyujtott a példáján lelkesülő újabb történészeknek. Az iskolai kézikönyvek irói mind az ő műve nyomain haladtak. Megirta a próféta tör-ténetét is, szakítva azokkal a régi hagyományokkal, melyek a miszticizmus tanaival táplálkoztak. Pertev pasa és Zia pasa egészítik ki a modern irány régibb gárdáját. Az előbbi mint műfordító szolgálta az irodalmat és Rousseau s Hugo Viktor néhány költeményének átültetésével példát mutatott az európai versmérték meghonosítására. A hagyományos arab verseléssel, mely az átalakult nyelvre már nem illett többé, ő próbált először szakítani. Zia pasa mint külföldi nagykövet élt sokáig különböző európai városokban és midőn évek multán visszaérkezett hazájába, mint nyelvújító és történetiró foglalt helyet a modernek közt. De mig a nyelvhasználatban és a költészet művelésében nyugati nyomokon haladt, addig Andaluzia, illetve Hispania története címü művében lángoló gyülölettel ir mindarról, ami csak európai. E műve némi visszahatása akart lenni az akkori politikai viszonyok okozta elkeseredésnek. Könyvének azonban csak muló hatása volt. Szadullah bej, a későbbi bécsi nagykövet, főleg a széppróza fejlesztésére volt jótékony hatással. Leveleiben, melyeket európai városokról s intézményekről irt, finom ízlésü stilisztának mutatkozik. Az újításokkal szemben kissé óvatos ugyan és gyakrabban hangozttja a nyelvbeli reformok terén az óvatos mérsékletet. Időközben egyre válságosabbá lett az ország politikai helyzete. Az új-törökök mozgalmával egy időben megindultak a Balkán összes nemzetiségi mozgalmai, melyek éle a török birodalom területi épsége ellen irányult. Már csak hónapok, hetek választották el az országot attól az időponttól, melytől egész jövője, lét-kérdése függött. Ekkor tünt fel egy ifju költő, aki sajátságosan irott könyvekkel, többnyire szépirodalmi munkákkal, a török fővárost úgyszólván lázba hozta. Ez az ifju iró, az új-török párt forradalmi korszakának megteremtője, az újabb T. legnagyobb koszorus költője a rodostói születésü Kemál bej (l. o.) volt. Ő volt az, aki a haza és nemzet szót szent fogalmakká emelte és az irodalmat a nemzet tulajdonává, közkincsévé tette. A fiatal irógárda legtehetségesebbjei ő körülötte csoportosultak. Megpróbálkozott minden műfajjal, kezdve a tudományos prózain és végezve a költészet majdnem minden nemével s oly sokat tudott produkálni, hogy ezzel is a világ ámulatát keltette fel. Szavának majdnem prófétai ihlettsége volt. Hangjának szokatlansága és szókimondó volta aggodalomba kezdte ejteni a kormányt és hogy a fővárostól eltávolítsák, kinevezték Erzerumba kormányzósági titkárnak. Kemál egyet gondolt és a helyett, hogy ez önkénytes száműzetésnek alávetette volna magát, néhány társával 1867-ben Európába ment. Párisban politikai és társadalmi tudomá-nyokkal kezdett foglalkozni és megindította a Szabadság (Hurrijet) címü lapját. Ez az újság volt az új-törökök forradalmi kátéja. Három év multán, minthogy időközben kormánya megengedte neki, visszatért Sztambulba, ahol Remény (Ibret) címen folytatta párisi lapjának irányát. A kormány ismét jónak látta őt elhelyezni a fővárosból és Gallipoliba küldte kormányzónak, ahonnan csakhamar visszatért és kiadta a Sze-gény gyermek (Zavalli csodsuk) és a Haza (Vatan) c. drámáját. E műve miatt elfogatták s Cipruszba inter-nálták. Az alatt a nagyedfél év alatt, mit ott töltött, irt meg Gül nihál és Akif bej c. majdnem forradalminak nevezhető drámáit, melyek megjelenését a cenzura betiltotta. Abdul-Aziz halálával visszatért Sztambulba, ahonnan csakhamar Mitilenébe nevezték ki akarata ellenére kormányzónak. Itt végezte be Dselál c. drámáját, melynek megjelenését szintén nem engedte meg a cenzura. Mitilenéből Ródusba került és Dsezmi c. regényének megjelenése után hozzáfogott a török birodalom történetének a leirásához. E kivalónak igérkező művéből csak az első füzet jelent meg. A bevezetésben olyan eszmék leirását találták, melynek hatásától féltették az új nemzedéket és a füzet megjelenésének estéjén azonnal elkobozták a még meglevő összes pél-dányokat. Iróját egyúttal Kiosz szigetére helyezték át, ahol alig egy év leteltével 1888-ban meghalt. És az az irodalmi iskola, melyet műveivel megteremtett, kénytelen volt az újabb viszonyokkal megalkudni és más irányt szabni a Kemál kijelölte útnak. Ez irány szintelen, hazafiatlan utánzata az újabb, főleg pedig francia irodalomnak. Az irók javarésze, akik akár önkénytes, akár kényszerített száműzetésben voltak, visszatért ugyan, kisebb részök munkához is látott, de hiányzott tollukból a közvetlenség, az őszinte lelkesedés. A re-akció, a szellemi elnyomatás szomoru korszaka kezdett beállani és mintha minden irodalmi életet kiöltek volna. A legtehetségesebbek hivatalokat vállaltak. Legtermékenyebb és legeredetibb irója e korszaknak Ahmed Midhad efendi, egy politikai napilapnak a Terdsuman-i Hakikatnak a szerkesztője. Ő a T. legtermé-kenyebb és az újabb idők legnépszerübb irója. lapot szerkeszt, tudományos műveket ir, nyelvészkedik és teologizál és hivatalnokoskodása mellett arra is ráér, hogy évenként három-négy regényt megirjon. Fő érde-me, hogy a megnemzetiesített nyelvnek közönséget tudott teremteni és ha Kemál-i magaslatig nem is ért fel, mégis ő hozta legközelebb nemzete irodalmát a nyugatihoz. Irói termékenysége bámulatot keltő. Különféle munkáinak a száma jóval meghaladja a százat és ezek legnagyobb része eredeti és főképen regény. Mint Kemál bej irodalmi iskolájának legkiválóbb tagja és eszméinek a lehetőség szerint továbbfejlesztője Abd-ul Hakk Hamid vagy rövidebben Hamid bej keltett legméltóbb feltünést. Atyját, a történetiró Hajrulláh efendit, mint Persiába rendelt nagykövetet ő is elkisérte útjában, ahonnan külügyi államszolgálatba lépett és egymás után került Párisba, Orosz-, Görögországba, a távol Indiába s végül Londonba. Mint lirikus Kemál bej hatása alatt állott és most már nemcsak tartalmilag, hanem külalakra nézve is eltért a régi divánok, gázelek és bejtek költőitől. Annyira, hogy a francia költők mintáján tanulva, megpróbálkozott az európai versmértékkel is. Népszerüsége a Kemál bejét kezdte megközelíteni és őt tekintették ez elfeledhetetlen költő örökösének. Minden egyes cikke oly feltünést keltett, hogy kormányának aggodalmai támadtak. És azóta ő is megszünt irni, megfosztották a tollától. A lirikus Ekrem bejt méltán sorozhatjuk a kiválóbb epigonok kü-lönben is nem sűrü rendjébe. Mint a modern török lirának a megteremtője, ő a legnagyobb élő költője a leg-újabb irodalomnak. Nyelvezete, noha sok tekintetben az arabbal kevert stílushoz tért vissza, annyira kifino-mult, hogy a legmodernebb érzelmek kifejezésére is alkalmas. Költeményeiben európai versmértéket használ, sőt ő az első költő, akinek egyes soraiban a ritmus lüktetését is érezni. A török nyelv e sajátosságát eddigelé nem vette észre senki. Pedig csak a népdalokhoz kellett volna fordulniok, és megtalálták volna a török nyelv természetének leginkább megfelelő nemzeti versidomot. Ekrem bej ugy látszik birt a kellő érzékkel, hogy az újabb lirát a népköltészet motivumai alapján újját teremtse és nem egy költeménye tesz arról tanuságot, hogy az eddigelé teljesen elhanyagolt népdalt műdallá igyekezett finomítani. A hazaszeretet hangja az ő lirájában nyilatkozik meg legelőször. Ő vitte a költészetébe a családi élet rajzát és amire eddigelé költő még nem merészkedett, családi életéről, gyermekeiről is nem egy költeményében emlékszik meg. Sőt mi több, egy-két nyugati műfajjal, mint balladával és románccal is meg mert próbálkozni. Új hangot vitt be a lirába és Kemál bej mellett ő maradt meg kora legszámbajöhetőbb költőjének. Új-görög nyelv és irodalom Ezen alapjában véve helytelen elnevezés amaz immár egészen meghaladott tudományos álláspontnak hatása alatt keletkezett, melyre helyezkedve sokan, de különösen Fallmerayer (l. o.) a mai görögök nyelvét a régi görögtől egészen eltérő nyelvnek tekintették s a kettő között minden történeti kapcsolatot és összefüggést megtagadtak. Újabb kutatások és különösen legújabb időben feltárt nyelvemlékek méltányosabb felfogásnak törtek utat, melynek alapigazsága mindenekelőtt az, hogy a görög népnyelv (Glwssa Pwmaiich), mely mint ilyen már a klasszikus ókorban is létezett, soha sem halt ki teljesen, hanem egyfelől az egészen megállapodott irodalmi nyelvvel, másfelől az u. n. xoinh dialectoV-szal küzdve, egészen napjainkig fentartotta magát. Ezen görög népnyelv, melynek nyomaira már az alexandriai papiruszok tartalmában is ráakadunk, két ízben hátrált meg szerencsésebb testvérei előtt: a középkorban, amikor a bizánci nyelv elől szorult háttérbe, és az újkorban, amikor fölébe került az, amit rendesen U.-nak nevezünk. A bizánci korban, melyet rendesen Justinianus azon rendeletétől kelteznek, mellyel az athéni egyetemet megszüntette (529), két fő korszakot kell megkülönböztetnünk, melyeknek elsejében inkább a népnyelv érvényesül, másodikában az antik mintákra térnek visza. Amaz a korszak (VII-X. század), melynek legjellemzőbb képviselői Theophanes és Georgios Monachos, még ott is, ahol a régi kor nyelvkincséhez nyul, a népies nyelvü irókat (Prokopios, Agathias) utánozza; emebben, melynek tetőpontja a Palaiologosok kormányzatának idejére esik, a purizmus és ódonság megszakítja az előbbi kornak természetes fejlődését. Ez a harc az élő és a mesterkélt nyelv között eltart egészen Konstantinápoly elestéig és a XI. sz. óta beleszól az irodalmi téren a népnyelv is. E nagy kornak, mely tulajdonképen a keleti hellenizmus önállóságát jelenti a nyugati latinizmussal szemben, gazdag és hatalmas szerep jutott a hellén műveltségnek alaki fentartásában és ugyanannak széles körben (Szíria, Oroszország s a többi szlávok, sőt Khina felé is) való érvényesítésében. Irodalmi tekintetben a bizánci kor fő jellemvonása a prózának túlnyomósága a költészet felett, a prózában viszont a történelemnek és földrajznak, bölcseletnek és retorikának s a régészeti tanulmányoknak sokoldalu, de jóformán csak reproduktiv művelése. A magyar szempontból kiválólag fontos történetirásnak kimagasló alakjai: Prokopius, Petrus Magister, Nonnosos, Agathias, Menander Protector, Euagrios, Theophylaktos Simokattes, de különösen Konstantinos Porphyrogennetos, akinek gyüjtő és rendszeresítő működése egy egész irodalmi iskolát teremtett. Utána Leo Diakonos, Attaliai Mihály, de kivált Komnen Anna és férje Nikephoros Bryennios jelzik a művészetre tö-rekvő történetirás fejlődését. Követik őket Johannes Kinnamos, Niketas Akominatos s egy nagy polihisztor: Nikephoros Gregoras. Kantakuzenos János ismét biboros történetiró, méltó versenytársai Laonikos Chalkokondyles, Dukas és Phrantzes. A történetirás pendantját a krónikairók teszik. Többnyire papok, akik népies nyelven a világkrónikán kivül a különleges bizánci történetet művelték és a középkor művelődéstör-ténetét illetőleg elsőrendü kútfők. A magasabb világtörténeti fölfogást a VI. sz.-ban állapítja meg antiokiai János és miletoszi Hesychios. Egy másik fölfogást (a városi krónikások csoportjában) egészen észrevehetőleg végig kisérhetünk a bizánci irodalomban, kezdve Malalas Jánostól egészen Glykas Mihályig, ezentúl a gyér tehetségek a kötött formához folyamodnak, mig a magasabb világtörténeti felfogás szikrája a XI. sz.-beli Zonaras Mihályban lobban egy utolsót. A filologia művelése egyik fényes lapja a bizánci irodalomnak és előkészítője a humanizmusnak, mely már a IX. sz.-ban felragyog, még pedig Photios alakjában. A későbbi kor a formának sokszor feláldozza a szel-lemet, de azért akkor is akadnak olyan férfiak, mint Suidas. Egészen világosan mutatkozik a humanizmus a Kommenosok és Palaeologosok korában. Amott Tzetzes és Eustathios a vezéralakok, emitt Maximos Planudes, Moschopulos Manó, Thomas Magister, de különösen Theodoros Metochites és Demetrios Triklinios a filologia vezetői, akik azonban szöveg és még inkább a verstan tekintetében inkább káros, mint hasznos hatással voltak. A filologiai irodalom grammatikai segédeszközeit a nagyszámu szótár egészíti ki, melynek szerzői hol ismeretlenek, hol apokrifok (Philemon, Eudokia). A grammatika nyelvtani kézikönyvei rendkivül sokat foglalkoznak a helyesirással, mely az idők folyamában a kiejtéstől mindinkább eltért; a VI. sz.-ban tetőpontjára jutott grammatikai irodalom jelesebb alakja Johannes Philoponos. A nyelvtannál és helyesirásnál is nagyobb és alaposabb változáson ment által Bizáncban a verstan, melynek alapja nem az antik mérték többé, hanem a hangsúly, eredménye pedig, mely örökségül maradt a mai görögökre, a magyar alexandrinra emlékeztető politikai vers. Ezt ragadja meg a bizánci költészet, melynek két fő iránya az egyházi költészet és a népköltés. Amaz eleinte még az antik mintákra (kivált Pindarosra) támaszkodik, de aztán határozottan a népszerü ritmikus alakot fogadja el. Különálló csoportot alkotnak költői formába öntött állat- és növénytörténetek, melyeknek központjául, esetleg kiinduló pontjául is az u. n. Physiologus tekintendő (l. o.). A prózairodalom körében jóformán mindenütt a keletről hozott mesés történeteknek tanító és kegyes szellemü iratoknak népkönyvekké való feldolgozásával találkozunk. Ilyenek: Barlaam és Joasaph története (görög feldolgozása a VII. század első felében készült, még pedig alighanem Palesztinában, szt. Szávának ősrégi kolostorában); Syntipas (a Hét bölcs mester keleti feldolgozásának görög verziója); Stephanites és Ichnelates (a Kalila va Dimnah c. szanszkrit népkönyvnek 1080. Komnenos Elek császár parancsára készült átdolgozása). Az új műköltészetnek koráig, mely századunkban (l. alább) kezdődött, a nép mondja el a bizánciaktól meg-alkotott mértékben elébb bánatát, aztán óhajtásait, utoljára reményeit is. De a műveltebb elemek sem marad-tak tétlenül. Egyházunkban, s a vele szorosan összefüggő iskolában nemcsak ápolták és fentartották a nép-nyelvet, hanem tőlük telhetőleg tovább fejlesztették is. E tekintetben korszakot alkot az az idő, mikor a szabadelvü Lukarisz Cirill ült a patriárkai széken, akinek felügyelete alatt egy a nép nyelvén készült teljes bibliafordítás került a leigázott nemzetnek kezébe. Viszont a régi fővárosban, a török kézre került Bizáncban az által emelkedett a görög nyelvnek ügye, hogy a fényes kapunál befolyásra jutott fanarioták a Duna-fejedelemségek uralmát kapták kezükbe, ahol bár kicsiny befolyásu, de mégis görög udvarokat szerveztek, a görög nyelvet hvatalossá tették s igy egy bizonyos fokig irodalmilag is fejlesztették. Ámde a tehetősebbek és előkelőbbek még mindig az attikai (ó-görög) klasszikus nyelvhez ragaszkodtak és a népnyelvet az irodalom közegéül elfogadni sehogy sem akarták. Mások (kivált Pilippidesz és Krisztopulosz) viszont a népnyelv ki-zárólagos jogosultsága mellett kardoskodtak. Változó szerencsével folyt a harc, ameddig az az ember meg nem érkezett, aki a nehéz kérdést megoldotta. Ez a férfiu Koraisz (l. o.) volt, vele köszönt be az Ú.-ra a nyelvújítás kora. Koraisz nyelvújításának lényege a purifikáció és az antik nyelvkincsnek a modern nép-nyelvben való felélesztése. Az igy átalakult irodalmi nyelv hajlékonysága és könnyü továbbképezhetősége egyfelől alkalmassá tette a modern fogalmak visszaadására, másfelől ugy áthidalta a százados távolságokat, hogy a mai nemzedék az antik műveket csekély szómagyarázatok árán teljesen élvezheti. Ami különbség az analizis felé hajló mai görög és az antik görög nyelv között tényleg fennáll, leginkább a következő nyelvi tüneményekben nyilvánul: egyes szavaknak az antik időbelitől eltérő jelentése, a név- és igeragozás némely alakjainak (dualis, infinitivus, optativus, perfectum) kiveszése; lazább mondatfűzés s a szótagos hangsúlynak túltengése az időmérték rovására. Ez az irodalmi nyelv azonban sokáig küzdött, amig a nemzet zöménél polgárjogot nyert. E tekintetben az irodalmi forrongás párhuzamosan halad a politikaival, a szabadságharc győzelme az irodalmi megállapodással, sőt bátran mondhatjuk virágzással is. Egyes költők (Krisztopulosz, Nerulosz, Vilarasz) tagadhatatlan és nagy tehetségük dacára mélyebb hatás nélkül multak el az irodalom teréről, melyen túlnyomó a költészet s ez ismét közvetetlenül a népdalok örökébe lép. Rigasz (l. o.) is csak a népdal nyomán irta hires dalát, mely a szabadságharc éneke lett. Egy átmeneti korszak után, melyben a táj-szólások az olasz irodalomhoz hasonlóan még erősen mérkőznek egymással s amelyben Szolomosz fényes tehetségét a hétszigeti nyelvjárás érdekében érvényesíti: a Szutszosz testvérek egy csapással meghódították lirájuknak a görög népet, sőt irodalmi iskolát alkottak, melynek kiválóbb tagjai: Tantalidesz, Karaszutzasz, a szellemes Laszkaratosz, Tercetisz, Orfanidisz és Zalokosztasz. Valamennyi a népköltés alapján áll, de azért legtöbbjének művein megérzik a nagy filhellén költőnek, Byron lordnak hatása. A magasabb, ódaszerü köl-tészet művelői: Vallaoritisz, Paraszchosz és Vlachosz, Drosszinisz a falusi életet választotta műveinek motivumául. Melisszinosz eposzában (Erkölcsi világ) visszatért a jón nyelvjáráshoz. A drámairodalom fej-lődésének sokáig hátrányára volt az állandó és rendszeres szinház hiánya, miért is a két Szutszosznak és az idősb Rankavisznak (l. Rangabé) művei inkább csak könyvdrámák és a szinszerüségnek csaknem teljesen hijával vannak. Haladást jeleznek Bernardakisz drámai művei (Merope, Doxapatri Mária), még inkább Vlachosz vígjátékai (A kalmár leánya, A honvédkapitány, A kérők ostroma), az ifjabbik Rankavisznak Teodorája és Rhigopulosz Miltonja igen népszerüek, Vasziliadisz Galateája pedig Kállay Béni magyar fordí-tásában a magyar nemzeti szinházig is elhatolt. A regényirodalomban ismét az idősb Rankavisz alakjával találkozunk. A bölcselet hivatottabb művelői: Kairisz, Renierisz, Kotzias és Karusszosz. Jelentősebb a len-dület a történetirás s még inkább a régészet terén. Amott mai napig páratlanul áll Paparrigopulo hatkötetes nagy történelme, versenytársának készül Lambrosz; hozzája csatlakoznak monográfiákkal: Bizantiosz (Konstantinápoly története), Zambelli (Bizánci tanumányok), Milliarakisz (A Kikladok története), Kutzonikas (A szabadságharc története), Romanosz (A jóni szigetek története); a mémoire-irodalmat a sza-badságharc vezéremberei művelték. A régebbi görög irodalom lelkes buvára Szathasz. A régészet, kapcso-latban a helyszinén eszközölt ásatásokkal, hatalmas értekező irodalmat támasztott; nagyobb művekkel léptek fel régebben Kumanudisz, Rankavisz és Kiprianosz; újabban Karapanosz (Dodonáról), Georgiadisz (Tesszá-lia), Staurosz Ikonomakisz (Ithome, Messene). A régészetet egyébiránt mindenfelé egyesületek és szaklapok ápolják. A többi tudományok közül a teologia jelesebb művelői: Kontogonisz, Diomidisz és Ikonomosz; a jogi szakirodalomé: Kalligasz, Paparrigopulosz, Ikonomidesz, de kivált Szaripolosz a jeles alkotmánytaniró és Szutzosz a nemzetgazda; az orvostané: Koszti, anagnosztakisz és Afendulisz. De talán sehol sem mutatkozik akkora tevékenység, mint a hirlapirás terén, ami egyrészt a népnek rendkivüli érdeklődésén, másrészt a kifejlett és élénken pezsgő politikai pártéleten alapszik (l. a Görögország cikknek a közművelődési állapo-tokra vonatkozó részét). Zsidó irodalom (héber irodalom). A régi héberek nemzeti irodalmának egy része, amely vallási jelentőséggel bir, vagy amelynek gyüjtői ilyent tulajdonítottak, reánk maradt. Ezen irodalom vallási és erkölcsi eszméinek nagysá-gánál és erejénél fogva a keresztény és mohammedán népekre világtörténeti jelentőségü befolyást gyakorolt és eszméi ma is a művelt emberiség vallási és erkölcsi életének alapját teszik. A bibliai tudományban jelenleg uralkodó elmélet szerint a Zs. legrégibb alkotó részei énekek voltak, amelyek a kánaáni népek elleni harcokról szóltak. Ilyen a Debora éneke (Birák k. V.) és ilyenek a töredékek, amelyek az Örökkévaló harcainak könyvéből (Móz. IV. k. 21., 14.) s az Igazak könyvéből (Jós. 10., 12-13., Sám. II. k. 1., 18-27.) reánk marad-tak. A történeti irodalom valószinüleg genealogiai följegyzésekből fejlődött ki. E történeti irodalmat hasz-nálták fel a szentirásban meglevő történeti könyvek (Pentateuchus, Józsua, Birák, Sámuel és a Királyok könyvei) szerzői, akik Izrael és Juda történetét a próféták világfelfogása alapján dolgozták fel. A legrégibb részeket a Mózes I. könyvében, a Birák és Sámuel könyveiben olvassuk. A prófétai irodalom kezdetei a Kr. e. IX. sz.-ba nyulnak vissza, fejlődésének tetőpontját pedig Ézsajásban érte el. Ezen irodalomnak reánk jött részei Ézsajás, Jeremiás, Ezékiel és a Kis próféták könyveiben olvasunk, valószinüleg többnyire a második templom első századaiból valók. A világi költészetnek csak kevés maradványa van meg, mivel a zsidók csak azt őrizték meg, ami vallásos jelentőséggel birt. Ezen világi költészetnek nevezetes terméke az Énekek éneke, amelyet azonban némelyek a második templom korába helyeznek. A régi héber életbölcsesség nyilatkozásait játjuk a Példabeszédek könyvében, amelynek egyes elemei különböző időkből származnak. Egységes munkának tekintendő azonban Jób könyve, amely némelyek szerint a babiloni száműzetés idejében vagy a második templomban korában keletkezett. A héber költészet sem az időmértékes, sem a hangsúlyos ritmust, valamint a rímet nem ismeri. Történtek ugyan kisérletek az előbbinek kimutatására, a legnevezetesebbek, amelyeket Bickell, Ley és Grimme H. tettek, de sikertelenül. A héber költői művek a prózaiaktól a parallelizmus által különböznek, amely alatt a gondolatok párhuzamos kifejezése értendő. Megtaláljuk ezenkivül néha a strófákra való felosztást, amelyet néha külsőleg a refrain jelöl meg. Müller D. H. a próféták minden beszédeiben strófikus beosztást keresett, de elméletét a legtöbb tudós visszautasította. Nevezetes a strófáknak az az alakja, amellyel az elegikus köl-teményekben (kînâ) találkozunk. Ilyen strófákban van irva a Siralmak könyve, de találhatók a szentirásban egyebütt is. L. még Héber nyelv. A bibliai korszakot követő Zs. tartalmaz nagyobbrészt vallásos tárgyu, kivált a bibliai irodalomból kiinduló műveket, de felkarolja az emberi tudás csaknem minden egyéb ágát is. Könnyebb áttekintés kedvéért négy szakaszra osztjuk történetét, mely szakaszok mindegyike több történelmi korszakra terjed ki és különféle irányokat tüntet fel. Első szakasz (ó-kor) Ezrától egész a talmud (l. o.) befejezéséig (Kr. e. 444-től a Kr. u. V. század végéig). Ezen korszak irodalmi tevékenysége majdnem kizárólag a bibliához fűződik s a zsidóság fejlődését mutatja, amint Mózes törvényét és a próféták tanításait értelmezi és tovább vezeti. A babiloniai fogságból való visszatérés óta szokásossá vált nyilvános tórafelolvasás (l. o.), melyet Ezra kezdeményezett és melynek alkalmával a felolvasott szakaszt a zsidók akkori népnyelvére, az arameusra fordították, tartalmát pedig értelmezték, alapját vetette az idővel nagy birodalommá fejlődő targumnak (l. o.) és midrásnak. Az előbbi által a nép könyve lett a biblia, az utóbbi által irányadó és zsinórmérték a vallásos és etikai életben. Az Ezra utáni korszak folytatta a szentirási könyvek gyüjtését és a kánon (l. o.) meghatározását, megállapította a legfőbb imádságok szövegét, körülirta a bibliai törvények gyakorlati alkalmazását s azokat újabb rendszabályok és intézmények által megerősítette és tovább vezet. Ezen nagy harmadfél százados munkát (Kr. e. 444-196.) a «nagy zsinat embereinek» (ánsekneszet hágeldólá) szokták tulajdonítani, kik közül azonban csak néhányat ismerünk közelebbről. A zsidó állam újra felélődése második korszakában a szinedrium (l. o.), mint legfőbb állami, törvényszéki és vallásos forum, kivált elnökei által, irányt adott a törvény és a hagyomány fejtegetésének, mely két irányban haladva (Halakha és Haggada, l. o.), az apokrif könyvek (l. o.) néhány könyve által kibővítette régibb irodalmat mindinkább kiszélesítette a vallásos gyakorlatra, erkölcstanra s az akkori általános tudományos felfogásokra vonatkozó új elemekkel. A tudósoknak nyelve, mely eleinte a héber volt, lassanként elveszti régi tisztaságát, mi már Kóhelet és Eszter könyve aramos szóalakjaiban és szófűzéseiben észlelhető és lassankint átalakult az újhéber vagy rabbinikai nyelvre már régebben az aram volt, mig a Nagy Sándor utáni korszakban a görög nyelv kezd uralkodni, mely kivált az egyiptomi zsidók közt nagyobb irodalmi műveket hoz létre. (V. ö. Strack és Siegfried, Lehrbuch d. neuhebr. Sprache, Karlsruhe 1884; Geiger Lehr- u. Leseb. z. Sprache d. Misnah, Borozsló 1845). Ez az u. n. alexandriniai irodalom, részben költői formákban ismerteti, dicsőíti, védelmezi vagy bölcsészetileg megokolja a zsidóság tanait és multját. Legnevezetesebb terméke a bibliának görög fordítása, a Septuaginta, mely az apokrifákat is felkarolja, és miután eredetjük többnyire elveszett, számunkra fentartotta. Aristobulos bölcsészeti szempontokból indulva, a Törvény magyarázatát irta Philometor király számára (Kr. e. 181-146.); Eupolemos, Artapan, Demetrios, Aristaeos és Malchos zsidó hagyományokat és görög mitologiát olvasztottak egybe műveikben. Ezekiel irta az Egyiptomi kivonulás címü szomorujátékot; Philo a Jeruzsálem c. hőskölteményt; Kyrenei Jázon pedig a Makkabeusok harcait (öt könyvben), mely munkának kivonata az u. n. Makkabeusok II. könyve. Ezen Kr. 2. III. egész Kr. u. II. sz.-ig terjedő irodalomnak csak kisebb-nagyobb töredékei maradtak ránk, mig legkiválóbb képviselői, Philo és Josephus apologetikai, bölcsészeti és történelmi munkái jobbára ránk jutottak. (Ezen irodalomról v. ö. Fraudenthal, Hellenistische Studien, I. és II. [Boroszló 1875-86] és Siegfired, Der jüd. Hellenismus, a Hilgenfeld-féle Zeitschrift für Wissenschaftl. Theol. [Lipcse 1875, 4. füz.]). A zsidó állam bukásával (Kr. e. 70.) a zsidóság szellemi életének vezetése a rabbi Jokhánán ben-Zakkái által Jamniában (Jabné) alapított iskolára szállt, mely lemondva az állami és nemzeti aspirációkról, tisztán vallási és erkölcsi téren látta a zsidóság hivatását. A még mindig szóbelileg tárgyalt hagyomány és egyéb vallási tan, kivált Hillel (l. o.) és tanítványai által rövid, szabatos tételekbe foglaltatott, melyeket misnának, a tanítókat pedig, kik ezeket kidolgozták és tovább adták, tannaitáknak (tánnáim) nevezték. R. Jokhánán ben-Zakkái és tanítványai munkáját, mint a jamniai főiskola vezetője, utódja Gamaliel (l. o.) folytatta, ki az imarendet és a naptárt megállapította és ugy látszik, befolyással volt Aquilának görög bibliafordítására. A tannaiták hosszu sorát nemzedékek szerint szokták csoportosítani; összesen mintegy 200-nak a neve maradt ránk. Köztük a legnevezetesebb Akiba (l. o.), ki a hagyomány tanait világosan és szabatosan fogalmazta és valószinüleg csak saját használatára, fel is jegyezte; gyüjteménye, mely mint a Rabbi Akiba Misnája (Misná di rabbi Akiba), hirneves volt, alapjául szolgált a misna végleges gyüjteményének. Jismáel, ki a szentirás értelmezésére Hillel által felállított szabályokat 13-ra kiegészítette, alapját vetett meg a Mózes II. könyvéhez irt Mechilta c. midrásnak (kiadta egyebek közt Friedmann M., Bécs 1870). Jóda ben-Ilai iskolájából került ki a Mózes III. könyvéhez irt Szifra c. halakhai midrás (kiadta Weisz J. H. 1862). Simon ben-Jokhái, kinek nevéhez később a kabbalista irodalom fő munkájának, a Zóhárnak (l. o.) keletkezését fűzték, a Mózes IV. és V. könyvére vonatkozó Szifrához szolgáltatta az alapot (kiadta Friedmann, u. o. 1864). Jószé ben-Jócer a Szédes-Ólám c. krónikának (kiadta Ginzburg, Varsó 1894) és Kahana a nevét viselő Peszikta (kiadta Buber, Lyck 1868) állítólagos szerzője. Az élő szóval tanított, csak itt-ott magánjegyzetekben letett hagyományos tanokat Júdy ha-Nászi végleg rendezte és irásba foglalta (körülbelül Kr. u. 200.). Az ő műve a misna fölöslegessé tette és a használatból kiszorította a többi hasonló irányu gyüjteményeket (ilyenek: Toszifa = hozzáadás, kiadta Zuckermandel M. S., Pasewalk 1880, és Barátja = külső misná) és ezentúl föltétlen mértékadóvá vált. A misna, mely sok esetben a különböző véleményeket egymás mellé állítja a nélkül, hogy döntene és a forrást vagy a megokolást elhallgatja, csakhamar maga is szorult magyarázatra, mi épp ugy szolgáltatott alkalmat nézeteltérésekre, mint az idők folytán keletkezett ugy Palesztinában, mint a babiloni főiskolákban a Gemárá anyaga, melynek megteremtői ámoráimnak (beszélők, előadók) neveztetnek. A gemárá a misnához, illetve annak egyes pontjaihoz csatolva, alkotja a talmud (l. o.) nevü két rendbeli gyüjteményt, melyek közül kivált a babiloniai a rabbinikai zsidóság tudományos hitéletének fő forrása lett. A talmud és korának haggadájára nézve v. ö. Wünsch A., Der babyl. Talmud in seinen hagadischen Bestandtheilen (lipcse 1886-89) és Bacher V., Die Agada d. palestin. Amoráim (2 köt., Strassburg 1892-96). A talmud befejezése után működő iskolafők és egyéb babiloniai tudósok, a szaboráim (véleményezők), már föltétlen tekintéllyel ruházzák fel a talmudot, határozatait többé meg nem változtatják, hanem csak fejtegetik és alkalmazzák és csak itt-ott bővítik ki apróbb toldalékokkal. Ezenkivül keletkeznek még már csekély tekintéllyel biró halakhai és haggadai gyüjtemények; az imarend végleges megállapításának és kibővítésének munkája még mindig tiszta héber prózában tovább folyik, létrejő a maszóra alapja. V. ö. Blau Lajos, Masonetische Untersuchungen (Strassburg 1891) s a csirájában már régebben létező titoktan (Kabbala) irodalmi munkákban jut kifejezésre, igy a többször kiadott Pirke di-Rabbi Eliezerben, valamint Ábrahám pátriárkának tulajdonított, de csak a VII. és VIII. sz. között keletkezett Széfer-Jecirában (teremtés könyve). Második korszak (VIII-XV. sz.). A talmud lezárása után a babiloniai főiskolák (Szurában és Pumbaditában) a zsidó szellemi élet gyúpontjai. Az élükön álló gáonok (Szaádja, kinek arab bibliafordítása és Emunót-vedéót [hit és bölcselkedés] c. vallás-bölcsészeti könyve ránk maradt, Serira, kinek hires körlevele a gáonok történetének fő forrása, ennek fiai Hai, Sámuel ben-Khofni stb.) a VIII-XI. sz.-ig a zsidóság elismert tekintélyei, kiket messze földről megke-restek, hogy vallás dolgában, vagy tudományos kérdésekben döntsenek (döntvények több rendbeli nagybecsü gyüjteményekben jutottak ránk, egyebek közt Castel D., Berlin 1848 és Harkavy A., u. o. 1887, kiadásaiban). A gáonok korába esik a midrás-irodalom virágzása is. Ekkor szerkesztették a Midrás rabboth c. gyüjteményt, mely a talmudkori tekintélyek szétszórt megjegyzései tartalmazza a pentateuchoszhoz, valamint az öt tekercshez (németre ford. Wünsch A., Bibl. Rabbinica, Lipcse 1881-85), a Tankhumá (kiadta Buber S., Vilna 1885), a Lekach-tób (kiadta Buber, u. o. 1880) címü nagyobb és számos apróbb midrás-gyüjeményeket (v. ö. Jellinek A., Béthá-midrás, Lipcse 1853-57 és Bécs 1873-77 és Horowitz Ch., M. m. Frankfur 1881). Ugyancsak a gáonok idejében a sziddur egyes imarészeibe, az ünnepekre és bizonyos alkalmakra költői részeket (piutim) ékeltek, melyeket eleinte költői (pájtánok) Eleázár ben-Kálir (Káliri) és Jósze ben-Jósze (800 körül). Az ez idő körül keletkezett karaiták, kik a hagyomány mellőzésével a szentirás szószerinti értelmét ismerték el vallásos életük egyedüli zsinórmértékéül, a bibliamagyarázatuak új, tisztán grammatikai és értelmi módszerét kezdik megalapítani, mely a köztük és a rabbanita zsidók közti sűrü és heves hitvitákban az utóbbiakat is a héber grammatika és a bölcsészet terére vezeti (a karaiták irodalmáról v. ö. Pinszker S., Likúté kádmónijot [héb.], Bécs 1860); Fürst Gy., Jak. Triglands, Abhandlung über d. Sekte d. Karäer, aus d. Latein. ins Deutsche übersetzt, az Orient c. folyóirat 1843. évf. és Geschichte d. Karäerthums, Lipcse 1862-69; Frankl P. F., Karäische Studien, Boroszló 1876 és Geiger A., Wissenschaftl. Zeitschr. für jüd. Theologie II. 93-125. old., III. 441). A karaita hitszakadásnál sokkal behatóbb következményekkel járt az iszlám terjedése, mely új irányt és lendületet adott a zsidó szellemi életnek. A zsidó tudomány, mely már régebben Kis-Ázsián, Görög- és Olaszországon át egész Francia- s Németországig (Mainz) hatolt, most kiveszi a maga részét az arabok közt feléledt tudományos törekvésekben és az iszlám nyomán Babiloniából s Irákból előnyomul Észak-Afrikába (Egyiptom, Kyrene, Fez), átkel Spanyol- és Dél-Franciaországba, azután ismét keletnek fordulva, hatalmasan terjed Olasz- és Németországban. A Kyrenében (Kairuán) mint fejedelmi testorvos élő Izraéli Izsák (megh. 940.) hirneves volt a gyógyászat, bölcsészet és héber nyelvészet terén; arab nyelven irt munkái közül hét orvosi műve latin fordításban jelent meg (Opera Issaci, Lyon 1515). Khánáel ben-Kusiel ugyancsak Kairuánban a talmud egyes részeihez, valamint Mózes öt könyvéhez irt gyakran idézett, nagy tekintélyben álló magyarázatokat. Dunás ben-Támim (Abuzánál), Izraéli tanítványa, orvostani, csillagászati és matematikai dolgozatokon kivül héber grammatikát irt és magyarázatot irt Niszim ben-Jákob, szintén kairuáni iskolafő, kinek a talmudhoz kulcsot köszönünk (Mafteákh, részben kiadta Goldenthal, Bécs 1847), a rituálére és a magánjogra vonatkozó könyvet (Megilát-szetárim) és egyebek közt állítólag egy csodatörténeteket tartalmazó gyüjteményt is. Juda ibn-Korájs (900 körül, Tahratban, Marokkó) a héber nyelvtudományba bevezette a hébernek rokon (arab és kald) nyelvekkel való összehasonlítást. Miután az arabok meghódították Spanyolországot, a zsidóság szellemi élete és vele irodalma új virágzásnak indult a pirenei félszigeten. Khászdái ben-Izsák (Ibn Sáprút). III. Abdurráhmán és Alhákim kalifáknak test-orvosa és bizalmas tanácsadója Cordovában (940;970) a tudomány és költészet lelkesült fejlesztője és párto-lója volt hitsorsosai közt. Ő maga is egy görög barát segítségével arab nyelvre fordította le Dioskorides or-vostani művét és irta a kazár királyhoz intézett hires levelét, melyben a kazárok zsidó vallásra téréséről tu-dakozódik (a héber levélnek és a kazár fejedelem szintén héber válaszoló levelének magyar fordítását v. ö. Kohn S., Héber kutforrások, Budapest 1881, 10-43. old.). Az általa Cordovába hivott Menakhem ben-Saruk irta az első héber szótárt (Makhberet, kiadta Filipowski, London 1854). A szintén Khászdái által Cordovába hivott Dunas ben-Labrat az arab metrikát alkalmazta a héber nyelvre; a közte és Menákhem közt keletkezett és tanítványaik által folytatott vita (v. ö. Liber responsionum, kiadta Sttern S. G., Bécs 1870) nagyot lendí-tett a héber nyelvtudomány fejlődésén. Ibn-Abitur József irt zsinagógai költeményeket és Alhakm kalifa számára a misnát arabra lefordította. A XI. sz.-ban Hajjug Jóda, mint a héber grammatika igazi megalapítója, felfedezi, hogy minden héber szógyökér három mássalhangzóból áll (munkáit kiadta Nutt J. angol fordí-tással. London 1870). Mértékadó nyelvtani tanulmányokat közölt Ibn-Dsanach Jóna (Abulvalid Merván) előbb Cordovában, később Zaragozában (995-1050). (Szótárát Ibn-Tibbon héber fordításában kiadta Bacher V., Berlin 1896., kisebb iratait Derenbourg H., Páris 1880, l. Bacher W., Abulvalid Merván élete és munkái, Budapest 1885). Khászdái még egy magasrangu pártolója akadt a Zs.-nak Sámuel Hánnágid (Ibn-Nagdila, szül. Cordovában 953), Ibn-Habus, granadai khalifa és ennek utódja (1027 óta) nagyvezírjének személyében, ki maga is irt héber költeményeket a bibliai zsoltárok, példabeszédek és Kóhelet mintájára (Ben Tehillim, Ben Misle és Ben Kohelet cím alatt); tőle származik a Talmud-kiadványokban található módszeres Bevezetés, melynek első része, a történeti bevezetés, elveszett. Mint költő és bölcsész felülmulja lángeszü kortársa, Salamon ibn-Gabirol (megh. 1070.), ki eddig ismeretlen formákat használ, beleviszi a bölcsészeti (új plátói) elemet a köl-tészetbe és tágítja terét, amennyiben a világi érzelmeket is megénekli. (Költeményeit Siré Selomo címen kiadta: L. Dukes, Hannover 1858). Arabul irt bölcsészeti munkája: Mekor Chájim (Az élet forrása) elveszett és csak latin fordítása (Fons vitae) maradt ránk oly időből, midőn a szerzőt nem ismerték, keresztény egyházirónak vélték és nevét Abi-Cebrol-nak, illetve Avicebron-, Avicenná-nak irták. Rövid erkölcs- és illemtani tételeke tartalmazó könyvét: Mibkhár há-peninim (Péchi Simon [kézirat] és Pollák Kaim, Válogatott gyöngyök, Budapest 1686.) magyar fordításban is birjuk. Kortársa Bachja ibn Pakuda zaragozai rabbi (1040) arab nyelven irt egy erkölcs-bölcsészeti munkát, mely héber fordításban (Chóbot halebábót, szivbeli kötelességek) a legnépszerübb zsidó erkölcsképző olvasmánnyá lett; lefordítatott spanyolra és ujabban há-romszor (Fürstenthal, Sern és Baumgarten által) németre. Jellemző a spanyol virágzási korra, hogy benne a héber nyelvészeti (felemlítendő egyebek közt még Ibn-Dsikatilla Mózes és Ibn-Balaam Jehúda), a költői és bölcsészeti irodalom jut túlsúlyra, bár a talmud-irodalmi munkásság sem szünetelt. E éren kiválik öt Izsák nevü férfiu: Izsák ben-Bárukh Albalia Granadában (megh. 1094.), a szevillai király udvari csillagásza és birodalmának főrabbija; Izsák ben-Jehúda Ibn Giát (megh. 1089), az akkoriban virágzó lucenai község rab-bija, ki zsinagógai költeményeket és egy Háláchot (vallásos szabványok) c. munkát hagyott hátra; Izsák ben Róben Barcelonából, ki mint fordító és talmud-kommenátor jeleskedett; Izsák ben Mózes Ibn-Sakni, ki Ba-bilóniában, mint a pumbaditai főiskola elnöke (gáon) fejezte be életét. Mindezeknél jelentékenyebb Izsák ben-jókob Alfaszi (Fezből) (megh. 1133), kinek Halachot c. talmudi kompendiuma, szerzője nevén (Alfaszi, vagy Rif) döntő tekintéllyel birt a későbbi korokban is. A költészetben Gabirolt követte a vándoréletet viselt Ibn-Ezra Mózes (megh. 1139.), ki Arugasz há-bószem c. vallásbölcsészeti és jobbára világi költeményeket tartalmazó Tarsis c. gyüjteményen kivül (kiadta Günzburg D., Berlin 1886) még 200-nál több zsinagógai költeményt irt, melyek részben a zsidó liturgiába felvétettek. A zsidó költészet-történetben a legkiválóbb hely Juda Halévit (l. o.) illeti (1140), ki a zsidó néplélek ihlett dalnoka. legeredetibb alakja a spanyol virágzási kornak ibn-Ezra Ábrahám (Ábn-Ezra), ki korának műveltségi szinvonalán állva, mint bölcsész, héber nyelvész, bibliamagyarázó és matematikus egyaránt jelentékeny. A szentiráshoz irt kommentárai grammatikai ismeret dolgában népserüsítették a spanyol nyelvbuvárok elméleteit, és kritikai önállóság és mélyrelátás dolgában páratlanul állanak. Vallásos költeményeiben szakít a piutok nyelvének uj alakjaival és képtelensé-geivel, melyek ellen egyéb munkáiban is élesen kikel. V. ö. Rosin, Reime und Gedichte des A. i. E. Boroszló 1885. Jellemzik minden munkáját a rejtvényszerü éleselméjü megjegyzések, melyek néhol arra szolgálnak, hogy merész kritikai megjegyzéseit a nagy közönség előtt leplezzék. A spanyol tudósok buzgalma felkarolja a történelmet és földrajzot is. Ábrahám ben Davis (Ibn-Daud, rövi-dítve Rábed megh. 1180), az Emuna ráma (magasztos hit) c. hires vallásbölcsészeti műnek szerzője, a Szefer (Szeder) ha-Kábbálá (a hagyomány sorrendje) c. művében a hagyomány, illetve a vallási tudomány történetét irja meg a maga koráig. Saját korának viszonyait tüneti fel a sokat utazott Tudelai Benjamin (l. o.). A spanyol és portugáli zsidók a földrajz s az akkori felfedezési utazások körül szerzett érdemeiről, l. Kayserling M., Monatschr. f. Fesch. u. Wissenschaft d. Judenthums VII. 433-46 old. és Cristoph Columbus sat. (Berlin 1894). A Zs.-nak legünnepeltebb alakja: Mózes ben Maimun (Maimonidesz, 1135-1204), ki ugy a talmudi törvények kodifikációja, mint bölcsészeti felfogása és megokolása által szerzett hirnevet. Munkái rendkivül tekintélyre tettek szert és csakhamar elterjedtek az egész zsidóságban, melyre nézve korszakot alkottak. Halála után azonban annál hevesebben támadták meg merész, uj bölcsészeti nézeteit és döntéseit. Munkái közül nagy irodalmi harc keletkezik, mely először a Provenceban üt ki és több mint egy századig huzódva, egész irodalmat teremtett. (Az e vita körül folyt levelezést kiadta Bril J., Páris 1871). Maimuni kortársai: Jonathan Hakóhén, Zerachja Halévi Lunel-ben, az utóbbi a Máor c. talmudi munkának szerzője; ugyane korban él a Tibbon-ok családja, melynek tagjai mint zsidó-arab munkák héber fordítói, kiváló szolgálatokat tettek a tudománynak, Abraham ben Náthán a Manhig c. mű szerzője, mely a ritusokat foglalja össze, Izsak ben Abba Mári, az Ittur c. talmudjogi mű szerzője. A szentirás-magyarázat terén e korban kiváló érdemeket szerzett a Kimchi család, melynek feje József ben Izsák K. Spanyolországból a Provencebe kivándorolt és mint bibliamagyarázó, fordító és zsinagógai költő működött. Mózes és Dávid nevü fiai közül az utóbbi (megh. 1132 után; nevének kezdő betüi szerint: Redák) kivált a szentiráshoz irt kommentárai által, melyek nemcsak zsidó körökben váltak népszerüvé, hanem kiin-duló pontul szolgálnak a későbbi keresztény bibliamagyarázóknak is. Nevezetes Michlol c. héber grammati-kája, valamint héber szótára Sorásim (gyökök). Még agg korában mint Maimonides irányának híve lépett fel, úgy mint után Ábrahám ben Khiszdái a Ben hámelek ve-hánázir költője (Prinz und Dervisch c. a. németre fordította Meisel W. A., Pest 1860). E vitában mint közvetítő lép fel egy másik szentirás-magyarázó Mózes ben Nachman (Ramban szül. 1195 kör.), ki mint orvos, bölcsész, költő, irásmagyarázó, talmudtudás szerzett hirnevet. Móz. öt könyvéhez irt, különben világos magyarázata számos kabbalisztikai elemet vett fel és még most is közkézen forog, ugy mint a talmud több részéhez irt magyarázata. Milkhámot Adonáj (Isten harcai) c. polemikus munkában védelmére kelt Alfászinak Zerachja Halévi támadásai ellenében. Királyi meghagyására egy nagyobbszabásu nyilvános hitvitában is vett részt, melyben a zsidó vallást négy napon át védelmezte Pabló Christiani dominikánus támadásai ellen Barcellonában 1263-ban (Disputációját kiadta: Steinschneider, Berlin 1860; nagy, állítólag az aragoniai király alatt tartott prédikációját Ad. Jellinek, Bécs 1872). Nyomdokaiban haladt kiváló tanítványa Salamon ben Aderet (rövidítve Rásbá) barcelonai rabbi (1235-1310) a Tórát há-bájit c. rituális munka, valamint a talmud több részéhez irt halakhai és haggadai ér-tekezések szerzője, ki szintén mint a zsidóság védője lépett fel. A minden oldalról hozzá intézett vallásos kérdésekre kibocsájtott döntvényei közül vagy 6000 maradt reánk, melynek fele még kiadatlan. (V. ö. Perles J., Rabbi S. b. A., Seine Leben u. seine Schriften, Boroszló 1863). Ugyancsak a Maimuni harcban vesz részt Abraham ben Khiszdáj is, a Ben Mámmelech vehanázir (Prinz u. Derwisch c. a. kiadta Meisel A., Pest 1860) szatirikus mű szerzője, ki korának viszonyait metsző gúnnyal illeti és jelesebb iróit ismerteti. Ide tartoznak még Jakob Anatoli a Malmád hátálmidim szerzője Provenceben, az orvos és bölcsész Jókob ben Máchir (keresztény körökben Don Profiat, 1245-1312), a talmud- és bibliamagyarázó Menakhem ben Jákob Meiri (Vidal Salamon), Levi ben Abraham Villafranceban, a hitbuzgó Semtőb ben József Falaquera, Abba Mári ben Mósé (Don Astruc de Lunel) Montpellierben, ki a Minchát kenáot címü művében a maga és kortársai Selómó ben Aderethez és Áserihez intézett vitairatait gyüjtötte össze; a vita a Maimonidesz előidézte filozófiai kutatás megengedhetősége vagy eltiltása körül forog s benne döntő szerepe jutott a Németország-ból bevándorolt R. Ásér ben Jekhiél (Rós, 1250-1327) toledói rabbinak, az Áséri c. talmudi kompendium szerzőjének. A világi tudományokat gyülölő férfiu pártját fogta a hagyományt védőknek és unszolására Sa-lamon ben Aderet (1305) Barcellonában kimondta az átkot azokra, kik 25 éves koruk előtt bölcsészeti mun-kákat olvasnak. Ezt követte a Makhiri vezetése alatt álló ellenpárt ellen-átka Montpellierben midazokra, kik gyermekeiket a tudománytól visszatartják. Részt vett e harcban Jedaja Penini Bezičresből, a Bechinat Ólám (világ megvizsgálása) c. erkölcstani könyvnek szerzője, ki a tudomány védelmében körlevelet intézett Aderethez. Kiváló irók még e korban: Esztori hápárchi, a Káftor vaferákh (Bimbó és rügy) c. Palesztinára vonatkozó érdekes mű szerzője (1306 kör.); Áhron há-kóhen Lunel-ben, az Orchót Chajim (élet ösvényei) c. rituális mű irója; ennek kivonata: Kól-bó (mindent felölelő) általános elismerést vívott ki; Jicchák Aboáb aggada-gyüjteményt állított össze Menórat hamáór (a világító lámpa) cím alatt, mely több nyelvre lefordítva, min erkölcstani olvasmány ma is népszerü. A toledói Ásér fia, Jákob a pentateuchoszhoz irt kommentárt, a talmudi törvényeket pedig ujból kodifikálta (1340 kör.) Árbá Turim (négy sor) vagy röviden Tur címü mun-kájában. Ennek négy része: Órach Chájim (az élet útja) rituális törvények, Jóré Deá (ismeretre tanít) főleg étkezési törvények, Eben-Haézer (segítség köve) házasság törvényszék és Khósen hamispát (az itélet mellvértje) a jogszolgáltatási törvények. (Az utóbbi részből Őchy Simon a 7. fejezetet magyarra fordította, megvan kéz-iratban. V. ö. Kohn S., A szombatosok, Budapest 1889, 283. old.). Ezen beosztás és elnevezés szokásossá vált a későbbi kódex- és responzum-irodalomban is. Lévi b. Gersóm (Rálbág, megh. 1340 után) Milkhámot Adonáj (az úr harcai) címü művében a tudomány védelmére kel; irt még terjedelmes kommentárt is a szentiráshoz, valamint értekezletet az asztronomiáról, melyet VI. Clemens pápa latinra fordíttatott. Dávid Abudárhám Sevillában (1340 körül) a nevét viselő könyvében az imádságokat és rituálékat ismerteti. R. Niszim ben Reubén (Rán) Geronában hires kommentárt irt Alfaszi kompendiumához és a Talmud egyes traktátusaihoz. Ennek tanítványa Jicchák ben Séset (Ribás) zaragozai rabbi (megh. 1406.) responzumairól ismeretes. A bölcsészeti felfogás utat tört magának a szentirásmagyarázatokba is, különösen az apologetikus iratokban. Móse hakóhen de Tordesillas az 1375-iki avilai disputációját tárgyalja Ézer Emuna (hittámogatás) c. művé-ben, hasonlókép Semtób b. Sáprut a Pampelonában Pedro bibornokkal (a későbbi X. Benedek pápával) foly-tatott hitvitáját Eben bóchán (vizsgáló kő) c. apologiájában. Ilyen apologetikus munkák elősegítették a zsidó vallás rendszeres összefoglalását, aminőt Menáchem ibn Zerách Cédá láderech (Útravaló) című kompendi-uma és Khászdái Kreszkasz Ór Adonáj (Isten világossága) c. vallástani munkája, mely Spinozára is gyakorolt hatást. Észak-Afrikában ez időtájt a Durán-család fejt ki apologiai irodalmi tevékenységet. Simon ben Cemách Durán (megh. 1444.) algériai rabbi responzumairól és a Mágén Ábot c. vallásbölcsészeti munkájáról, templomi énekeiről és a kereszténység és iszlám elleni hitvitáiról ismeretes. Fia Salamo Durán (megh. 1467.), valamint ennek fiai és unokája Salamon a talmudtudományban váltak ki. Prófiat Durán (Efódi) szintén folytatott hitvitákat. A tortosai disputáción (1443-1414) a zsidóságot don Vidal Benveniste orvos és költő, Mátitjá Jichári, Todrósz ibn Jáchjá és Jószéf Albo az Ikkharim (Alaptételek) címü vallásbölcsészeti mű hires szerzője képviselték. A politikai elnyomás alatt a kedélyeket a miszticizmus és ez a kabbalisztikus irodalom talaját termékenyítette meg. Ezen misztikus irány már Bakhja ben-Áser bibliaexegezisében mutatkozik s érvényre jut kivált Todrosz ben Jószef ha-Lévi (Abuladia) által (megh. 1304 után), kinek tekintélyes életállása és talmudtudománya nagy súlyt kölcsönöztek a kabbala terjesztésére kifejtett tevékenységének, melynek Ozár há-Kábod (A dicsőség kincse) c. könyve köszöni eredettét. Nyomdokait követték Jicchak ibn Latif (1290 körül), Ábrahám ben Sámuel Abuláfia (szül. 1240.), ennek tanítványa, a rajongó Jószéf Dsikatilja (1300) és Móse de Leon (1250-1300), számos apróbb misztikusirat szerzője, kiben a Zóhar (fény, l. o.) c. Jokhánán ben Zákkainak tulajdonított kabbalisztikus fő munka szerzőjét gyanítják. A pirenei félszigeten még az 1492-iki nagy üldözé alatt is él a Zs. egy kiváló alakja, Don Jicchák Abrabánel (Abravanel, szül. Lisszabonban 1437., megh. Velencében 1509.), egy ideig V. Alfonso portugáliai király bizalmas embere, ki a zsidók kiűzetése után Olaszországba költözött és kinek kivált bibliakommentárja nevezetes. Kortársai Spanyolországban több kiváló talmudtudós mellett: a vallásbölcsész Ábrahám Bibago (1446-89), Jicchák Aráma, az Akédat Jicchák c. homiliaszeerü tórakommentár szerzője. Portugáliában: a matematikus és csillagász Ábrahám Zacuto, a Juchászin c. becse krónika szerzője (kritikai kiadása: Filipowski H., London 1857); Ábrahám Sába (a Zeror hámor szerzője), a bibliakommentátor Tanchum ben Jószéf és mások. Olaszországban már 930. működik Sabbatai Donnolo, aki mint orvos, botanikus és csillagász egyaránt kivált és kommentárt irt a Szefer Jecirához. Mesullám b. Kalonymos Luccában mint talmudtudós és templomi énekköltő tünik ki, Rómában Náthán ben Jekhiél (110), Áruch c. nagybecsü talmudi lexikont irt (utolsó, számos hozzáadásokkal kibővített kiadását Árukh hásálem cím alatt eszközölte Kohut Sándor, Bécs 1878). Salernóban élt Salomo Parchon (1160), a hires bibliai szótáriró és grammatikus; Farragut orvos (1297) arab munkákat fordított latinra Anjou Károly számára; Kalonymos ben Kalonymos (1300) Anjou Róbert számára irt. Immanuel ben Selómó (Rómi), Dante barátja (1320), Mekhaberot cím alatt szellemes héber makamákat irt, melyeknek utolsó szakasza: Pokol s Éden, a Divina Commoedia utánzata, aminőt Rieto Mózes (Rómában, szül. 1388.) is megkisérelt (Mikdás meát); Jesája di Tráni és hasonnevü unokája, kik a talmudtudományok körét kibőví-tették; Menachem Rekánáte a Zóhárt tanulmányozta; Jekhiel ben Jekutél egy erkölcstant irt; Farisszol Ábra-hám földrajzi munkát (Iggeret Orchót Ólám); Juda ben Jechiel Leoni mantovai orvos egy héber grammatikát és bibliai retorikát (Nofet Cúfim); ellenfelének Kolon Józsefnek (Máhárik, megh. 1480.) döntvényei neveze-tesek, épp ugy a Bertinoto név alatt ismeretes misna-kommentár, melyet ennek tanítványa Obádja de Bertinoro (megh. 1510.) irt. Jicchák Náthán héber konkordanciát szerkesztett, Landan Jakab pedig az Agur címü talmudi kódexet Nápolyban. Jóda Menz padovai rabbi az ottani egyetemen tanította a bölcsészetet s ugy mint fia Ábrahám, talmudi tekintélynek volt elismerve (döntvényei többször kinyomtatták). Ennek kor-társa Elia del Medigo (Elia Cretensis) a Bekhinát há-dász (a vallás megvizsgálása) vallásbölcsészeti munka szerzője, Pico di Mirandola barátja és tanítója, nyilvános bölcsészeti előadásokat tartott. 1475 óta Olaszor-szág több városában, nevezetesen: Soncinóban, Casale Maggiore, Bologna, Brescia, Ferrara, Mantova, Ná-poly, Bariban és más helyütt találunk héber nyomdákat. Több olasz zsidó mint orvos vált ki, egyebek közt Elija de Sabbato és Mózes de Luboga mint VII. Ince, Bonet de Lates mint VI. Sándor és X. Leo s Cárfáti Simon mint II. Gyula pápák orvosai. Francia- és Németországban, hol a zsidók szellemi élete már a sűrü érintkezés folytán egymás befolyásolva, meglehetős párhuzamosan haladt, a Zs. sokkal inkább megmaradt a régi hagyomány medrében és leginkább szentírás- talmudmagyarázatot ölel fel. Első nagyobb tekintély volt itt Gerson ben Júda előbb Metzben, ké-sőbb Manizban, a «száműzöttség világossága» (meór-há-góla), ki a talmudhoz kommentárt, zsinagógai éne-keket (szelikhot) és döntvényeket irt és a wormsi rabbigyülésen elfogadott rendszabályaival (tekánot) az egész európai zsidóság által elfogadott üdvös újításokat hoz be (igy p. végleg eltiltja a többnejüséget, a nő-nek beleegyezése nélküli elválasztását, a mások levelének felbontását stb.). Testvére Máchir talmudi szótáron fáradozott. Gerson halála évében (1040) Troyesban (Champagne) született a zsidó teologia tudomány egyik legkiválóbb alakja, Salamon ben Jicchák (l. o., rövidítése Rási). Kortársai közül kiemelendők: Eleizer hággádól, a bibliamagyarázók, Simon és Jószéf Kárá, Menachem ben Chelbo; David ben Mesullám, Kalonymos ben Judá, Sámuel ben Judá és bonni Efraim zsinagógai költők (pájtánok), kik korunk történelmi eseményeit, a keresztes hadjáratok borzalmas zsidóüldözéseit is ecsetelik. Rási talmudmagyarázata oly népszerüvé lett, hogy az iskolákban is rendesen tőle indultak ki és a több mint kétszáz éven át folytatott ér-telmezését és kiegészítését a «toszafót»-ban (toldalék) gyüjtötték össze. Ezek művelői (a toszaisták) között különös megemlítést érdemelnek: Jóda ben Náthán és Meir ben Sámuel (Rameru ben), Rási vejei és az utóbbinak fiai: Sámuel (Rásbám), ki a német-francia iskola legkiválóbb képviselője a szentirásmagyarázat terén (a tórához irt kommentárát kiadta Rosin D., Boroszló 1881), valamint Jákób (Rabbenu Tám). Felemlí-tendők még: a termékeny zsinagógai költő Eliezer ben Náthán (Ráben) Mainzban (1140); Jicchák házáken (Ri), Jisshák hálábán Prágában, Eliezer Metzben, Simson ben Ábrahám Sensban. Az utóbbitól egy tószafot-gyüjteménybe bekebeleztetett; Eleizer ben Jóel hálévi (Rábia), Móse ben Jákób (Coucyból 1236 táján), a «Szefer Micvot gádol», rövidíte Szmag c. kódex (első részét: A szentséges törvények 365 tiltó parancsolatai, magyar fordításban tartalmazza Péchy Simon egyik kézirata) szerzője, Eliezer Tuchból stb. A szentirásmagyarázat terén a Rásbám mellett kiválnak: Tobia ben Eliezer, Jószéf Bechor Sór (Tóra-kommentárát kiadta: Ad. Jellinek, Lipcse 1856); Chizkijah ben Mánóach, Jicchák hálévi stb. Jóda há-Chászid (1200 táján) gyakran misztikus szinezetü erkölcstani előadásait, tán feljegyzései nyomán, tanítványai összeállították a Jámborok könyvében (Széfer Khaszidim, kritikai kiadását közölte Berliner A., Berlin 1891). Az 1242-iki évben Párisban 24 kocsi talmudpéldányt elégettek és üldözőbe vettek a zsidó irodalmat, melynek azonban még mindig akadnak művelői. Németországban 1223. Mainzban nagy rabbigyülést tarta-nak e kor rabbijai, kik közül legkiválóbb Rothenburgi Méir (döntvényeinek kritikai kiadását eszközölte a budapesti rabbiszeminárium tanára Bloch Mózes, Berlin 1891). Melléje sorozhatjuk tanítványát Mordkhai ben Hillelt, kinek talmudi kompendiumát röviden Mordkhai-nak nevezik (v. ö. Kohn S., M. b. H. sein Leben und seine Schriften, Boroszló 1878); Abigdor há-Kóhent Bécsben; a bécsi Izsák (Or-Zerúa c. könyvéből kivonatot is készítettek) és fiát Chájim, Klausner Ábrahám bécsi és Selómo ben Jakab és Mehara bécsújhelyi rabbit. Az utóbbi háromnak tanítványa nagyszombati Ájzek volt (megh. 1421 előtt), ki Minhágim (vallásos szokások) c. művében, mely többször, olykor német fordítással, megjelent, egymás mellé állítja Ausztria, Stíria és Magyarország (zsidó) vallásos szokásait. E kor német tudósaitól többnyire responzumok, rituáliák, moralista munkák maradtak ránk. A középkori zsidó irodalmi hagyatékok nagy része még kiadatlanul hever a különféle nagy könyvtárakban. Harmadik korszak (XVI-XVIII. sz.). Ez a korszak pangást tünet fel az irodalom minden terén, ahol mindinkább kiapad a teremtő erő. Másrészt azonban a könyvnyomtatás általánosabbá teszi az irodalmi ismereteket, melyek többnyire a talmudi tudomá-nyokra s a kabbalára szorítkoznak. A török birodalomban már korán keletkeznek héber nyomdák Konstanti-nápolyban, Szalonikiban és Drinápolyban. Itt leginkább a spanyol száműzöttek hatása érezhető az irodalom-ban; élénk irodalmi összeköttetés keletkezik Német-, Olasz- és Lengyelországgal. A tudósok egymás közötti levelezése bő történelmi forrásul is szolgál. De a bevándorlók már a benszülöttek között is találtak jelenté-keny tudományt. Mósa Kapsali (1480), kit II. Mohammed szultán főrabbivá nevezett ki és aki a mufti jobb-ján ült a divánban, heves tollharcot folytatott Jószéf Kólonnal. Világi tudományáról hires volt Elia Mizráchi (1520) Konstantinápolyban, ki magyarázatot irt Rásihoz és a Szemághoz, számos döntvényt kibocsájtott (megjelentek két gyüjteményben), a karaitákkal is érintkezett; irt responzumokat, toldalékokat és Mósé Coucy Szefer Hamicvotjához és matematikai munkákat, melyek egyikéhez Sebastianus Münster irt jegyze-teket. Tanítója volt Mardokhai ben Eleázár Comtino (1455), ki Kether Thora c. tórakommentárában többnyi-re Ibn Ezrát követi és a karaitákkal vitatkozik és kommentárt irt Ibn Ezra matematikai s nyelvtani munkáihoz, Maimonides és Aristoteles logikai műveihez. A spanyol kiűzetés felébresztette a történelmi érzéket is. Kapsali Illés kandiai rabbi megirja a török dinasztia történetét (1523) héber nyelven. (A Magyarországra vonatkozó adatokat magyar fordításban közölte Kohn S., Héber kútforrások, Budapest 1881, 65-74. old.). Törökországban lett kiegészítve és kiadva a spanyol Jóda ibn Verga Sebet Jehuda c. krónikája, melyet fia Salamon és unokája József folytattak. Sámuel Sullam kaidja Ábrahám Zacuto hires krónikáját és kiegészíti a török történelemből vett adatokkal, valamint a Flavius Josephus Apologiájának héber fordításával. A karaiták között sokoldalu világi irodalmi tevékenységet fejt ki Kaleb ben Elia Afendopolo (meghalt 1500 táján). A talmudtudomány terén Jakob ben Chábib említendő, az Én Jákob c. haggadai gyüjtemény összeállítója. Ő mint spanyol kivándorló Száfetben telepedett le; fia Levi heves vitába bocsátkozott Jákob bé-Rábbal, ki a papi ordinációt akarta újra feleleveníteni, hogy ekkép egységessé tegye a zsidóságot és gátat emeljen az ál-messiási üzelmek ellen, melyek mindinkább elszaporodtak. Bé-Ráb pártjára állott Móse ben Jószéf Tráni (1585), Elia ben Chabibot pedig Mósé Aláskár támogatta, aki Maimunit is védelmezte a kabbalizmus vádja ellen. A talmudtudósoknak igen nagy sora csatlakozik az előbbiekhez, kik többnyire novellákat (chiddusim) irtak a talmudhoz v. responzumokban fejtették ki nézeteiket. Legjelesebbek: David Abi Zimra (Rádbáz), ki Egyiptomban és Palesztinában élt, számos responzumot, exegetikus, kabbalisztikus és költői munkát irt; Becalál Askenázi Egyiptomban (1530) a Sittá Mekubecet szerzője, ki régibb tószafótokat és novellákat gyüjtött. Jákób Castro (1610) a Turt egészítette ki a keleti ritus szabványaival. Az exegézis terén Salomó ben Melech válik ki a Michlál Jófi címü bibliai kommentárával. E korban a népre s iskolára való tekintetből új bibliafordítások is keletkeznek. Ilyenek az új-görög Mose ben Elia Pubiantól (1576) és a persa fordítás Tavusztól (Konstantinápolyban, mely utóbbi, a mellett, hogy fölött szorgosan ragaszkodik a héber szöveg betüjéhez, a Zargum, a maszóra, Száádja, Rási és Ibn-Ezra felfogását is beleviszi a fordításba. Ezen fordítás elkészülése e kor egyik legkiválóbb alakjának és bőkezü mecenásának Móse ben Jószef Hámonnak, II. Szol-imán orvosának köszönhető. Ő nyomatta az 1546-iki bibliakiadást Rási kommentárával és az aram, arab és persa verziókkal. A zsidó tudománynak egy másik nagy mecenása volt Törökországban Don Jószéf Nászi, naxoszi herceg, ki Konstantinápolyban iskolát alapított, nagy könyvtárt szerzett és azt a kutatók rendelkezé-sére bocsátotta; tudósokkal személyes barátságban állott és ezekkel vallásbölcsészeti beszélgetéseket folyta-tott. Keresztény teologusokkal való dialogusait feljegyzette Jicchák Okeneyra, a Ben Pórát Jószéf c. füzet-ben. A költészet is mívelőkre akadt a Keleten. Irodalmi kör alakult, melynek élén Gedalja ben Jáchjá állott és melyhez Jusszuf Hamon, Mósenak fia és ugyancsak a szultán orvosa is tartozott. Méir b. Abraham Angel irt egy allegorikus drámát is rímes prózában Keset Nechóset címen. Legkiválóbb költője e kornak Izráel ben Móse Nágárá (1587) Damaszkusban; tőle származik a Jah ribbón Olam szombati dal is, mely az imakönyvbe is felvétetett. Költeményeit Zemirot Jiszráel-ben gyüjtötte össze, van azonkivül számos liturgikus éneke is. A talmudi tanulmányok egyoldaluságának reakciójakép mind nagyobb arányokat olt a Kabbala terjedése az irodalomban. A kabbala most mát nem azon fokon van, mint Spanyolországban, hanem ment minden filozofiai elemtől. Két századon át tart e szellemi tespedés, mellyel együtt járt az aszkétikus életmód. Rajon-gók messiásokként lépnek fel és közhitelre találván, országokat járnak be s még a pápa és császárok figyelmét is magukra irányítják. Ezek egyike, Dávid Reubeni azt hiresztelte magáról, hogy ő testvére az Arábiában élő, elveszettnek hitt harmadfél törzs királyának és mindenütt hitelre talált. VII. Kelemen pápa kitüntette és III. János portugál királyhoz ajánlotta a törökök elleni segítségre. Portugáliában Salomo Molcho őt messiásnak hirdeti és prédikációkban, melyek Szalonikiben jelentek meg (1520), dicsőíti a kabbalát és Reubeni tanait, melyeket ez (kéziratban levő) úti naplójában hirdetett. Száfetben, a kabbalisták fő fészkében élt Móse Corduero, a Pardesz Rimmónim kabbalista mű szerzője. A Szefer Jecirához irt kommentára és a kabbala egész terjedelmét felölelő nagy munkája oly nagy becsben állott, hogy Menachem Azarja di-Fano, igen ter-mékeny kabbalista iró, 500 zecchinát fizetett a mű leirásának engedélyezéseért. (Ez a másolat a mantovai hercegi könyvtárba került): Mestere volt: Salomo Álkábec, a Lecho dódi pénutekesti dal szerzője. A kabbalisztikus szentirás-magyarázat, melynek egyik ünnepelt képviselője: Móse Alseikh, tetőpontját éri el Luria Jicchákban és Vitál Chájimban. Az előbbi (1522-72) Széfetben rajongó képzelődésével nagy hivősereget von maga köré. Ő semmit sem irt és nem is engedte tanait följegyezni; de halála után tanítványa Chajim Vilta Calabrese (1543-1620) összegyüjtötte kinyilatkoztatásait négy könyvben (az Éc-Chajim, Szefer hagilgulim, Sibche Rabbi Chájim Vital és Szefer Halikutim), melyekbe a maga tanításait is belevitte. A kabbala ezen újabb irodalma mély sülyedést jelez a spanyol kabbalához képest; bölcsészet helyett csodatanná lesz, mely messiásról, égi jelenségekről, szellemekről s bűvölésről szól. Módszere a szentirási betürejtvényfejtegetés, mely fölveszi, hogy a szentirás egyes betüinek, illetve azok számértékének és elhe-lyezése módjának, mélységes jelentősége van. A kabala leginkább Lengyel- és Olaszországban terjedt el. Hogy mélyebb gyökeret nem vert a ritusban, annak köszönhető, hogy Káró Jószéf (1488-1575) épp e korban állította össze nagy talmudi kódexét a Béth Jószéfet, mely kommentárt képez a Turhoz és melynek kivonatát a Sulkhan Áruchban (l. o.) irta meg. Ez lett azóta a zsidó vallásos életnek legelismertebb törvénykönyve. Káro még kommentárt is irt Maimuni Misne Tórájához, valamint toldalékot a Bét Jószéfhez, responzumokat és szentirási kommentárokat. Hutvitz Jesaja (há-Lévi) lengyel származásu (1570-1630) Palesztinában irta Sné luchót háberit (rövidítve; Sloh) c. kabbalisztikus és bölcsészeti kommentárát a tórához, mely sokoldaluságánál és nemes erkölcsi felfogásánál fogva kiválik a kabbalista irodalomból. A kabbalista tanok megérlelték gyümölcsüket. Sábbátai Cevi (l. o.) mint messiás lép fel. Egyik hivője Cardoso Ábrahám Micháel a Bóker Le-Ábrahám c. munkában irja meg Sabbatai tanait, melyek már keresztény szinezetüek. Chájim Nehemja már határozottan kimondja, hogy a háromság a zsidóság dogmája. Olaszországban a kabbala hatása válik érezhetővé. Luzzatto Móse Chájimban (1707-47), ki Padovában született és nevelkedett, valódi költői tehetség és a klasszikus irodalomban jártas férfiu volt. Művei: Lesón limmudim, poétika; Sámson és a filiszteusok, bibliai verses dráma; Zsoltárok, a bibliai zsoltárok mintájára; Migdal Óz, allegorikus dráma olasz mintára; Lajesárim tehilla, dráma klasszikus héber stílusban; a Zohár tinjana (Második Zohár) kabbalista nézeteit tartalmazza. Hollandiában a spanyol és portugál számüzöttek utódai között szintén felvirágzott a Zs. minden ága. A köl-tészet a zsidóság szomoru élményeit karolja fel; a bölcsészeti irók a zsidóság dogmáival és apologiájával foglalkoznak. Az amsterdami rabbikollégium mind a három tagja, u. m. Aboab Izsák, Morteire Saul Lévi és a sokoldalu, bő tudománnyal biró Mánásse ben Izráel működött irodalmilag; köztük legnagyobb jelentőségre jutott az utóbbi (szül. 1604. Lisszabonban), ki héber, latin, spanyol, portugál és angol nyelven irt, keresztény tudósok által is elismert műveket, és az angol parlamentnél s az őt nagyra becsülő Cromwellnél keresztülvitte, hogy Anglia megnyilt a zsidók számára. V. ö. Kayserling M., Manasse ben Israel, sein Leben und Wirken (Berlin 1861). Muszáfia Benjámin (1605-1675) az Árukh talmudi lexikont toldotta meg a latin és görög nyelvből vett jegy-zeteivel (Moszáf há-Árukh). Irt még orvosi és természettudományi dolgozatokat, valamint responzumokut, továbbá egy Zecher Ráb c. költői művet, melyben hat himnuszban a héber nyelv egész gyökkincsét felöleli, a nélkül, hogy egyetlen szót ismételne. Kóhén Dávid de Lara irt talmudi lexikonokat (Keter Kehun. V. ö. Perles, D. K. de Lara's rabbin. Lexikon, Boroszló 1868 és Ir-Dávid és Mecuddát Dávid), különös tekintettel a talmudban előforduló idegen (görög, latin) szavakra. Abendana Jakab (1679) a misnát és a kuzárit spa-nyolra fordította. Az amsterdami műveltség elhatott Angliába is. A londoni község rendesen az amsterdami tudósok közül választott rabbit. Az ilyen volt (1701 óta) Neto Dávid (1654-1728), ki széleskörü műveltséggel birt és mint orvos és szónok is kivált; irt polemikus és apologetikus iratokat, a peszachünnep történeti jelentőségéről (Pascalogia) olasz nyelven és a Matte Dan címü vallásbölcsészeti (héber) munkát, mely a karaitákkal szemben a hagyomány ősrégi voltát vitatja; e mű utolsó, csillagászati fejezetében Kopernikus s Descartes elméleteit igyekszik cáfolni. Hollandiában élt Da Costa Uriel, ki a rabbinikai zsidóság ellen lépett fel (portugál nyelven irt A farizeusi tan megvizsgálása c. könyvében) és Spinozza (l. o.) is. A spanyol és portugál zsidók közül többen mint költők is szerepelnek honi nyelvükben. Mint első szefárd (portugál-ritusu) zsidó-költő Melo Abenatar Dávid említendő, ki a zsoltárokat spanyol versekre fordította (megjelent Majna melletti Frankfurt 1626); de Gomez Antonio Enriquez, a «zsidó Calderon» 22 spanyol vígjátékot irt, melyek közül néhány Madridban, abban a hitben, hogy régi keresztény költők művei, szinpadra is került. Bibliai anyagot ölel fel Simson c. hős- és La prudente Abigail c. drámai költeménye. Amsterdamban irói akadémia is keletkezett de Belmonte Manuel kezdeményezésére (1676.), ki a spanyol kormány rezidense lett Hollandiában. Az akadémiai versenyek pályabirái között volt: Isac de Rocamora, ki mint marannos (ál-keresztény) Mária osztrák császárné gyóntatójává lett, aztán visszatért a zsidóságra. Ezen akadémia mintájára még más harminc irodalmi társaság keletkezett Hollandiában. Tudományos munkásságot fejtettek ki: de Pinedo Thomas, Teixeyra Pedro földrajzi irók, Gomez Immanuel, Castro Jákob orvostudományi terén; Abendana, Jákob és Kuzari-t spanyolra fordította és belekezdett a Mis-na spanyol fordításába. Templo Jacob Juda Leon megkisérlette a jeruzsálemi templom terveinek helyreállí-tását a Tabnit Hekhál címü művében spanyol és héber nyelven (a braznschweigi herceg németre is fordíttatta, lefordították még latinra, hollandra és franciára is). De Oliveyra Salomo amsterdami rabbi (1650-1708) Sársot Gáblut c. rímlexikonában a héber metrika szabályait tárgyalja és irt egy retorikát Ajelet Ahábim cím alatt, mely példaképen az Iszák feláldozását epopeakép tárgyalja; számos grammatikai tankönyv származik tőle héber és portugál nyelven. De Silva Antonio Jose portugál költői művei az e korbeli portugál irodalom-ban kiváló helyet foglalnak el, de a héber irodalmat nem művelte. A maranusok közül csak egy jelentéke-nyebb héber irót említhetni fel: Joseph Penso de la Vega, ki legelőször nyomatott héber drámát Asziré hatikva (a remény rabjai) címen (1673), mely allegorikusan mutatja be a szabad akarat győzelmét a vágyak fölött. A XVI. sz. közepén, mikor a zsidóság legszomorubb napjait élte, először lép az irodalomban a szláv Kelet előtérbe, melyet a Németországból kiűzöttek felkerestek. A tudományos szellem egyszerre felvirágzik itt, a zsidók a külföldi egyetemekre és keresztény iskolákba küldik fiaikat; a spanyol zsidó műveltség itt is ápo-lókra talál; de végül az ellenreformáció csirájában fojtotta el a zsidók művelődését, törekvéseit és szellemi életük ismét a talmudtanulmányra szorítkozott. Itt a talmudtudomány új módszert, a vitatkozót (pilput), te-remtett magának, melynek eredetét a prágai Pollak Jákob (megh. 1530.) és tanítványa Schna Salamon (1557) személyéhez fűzik. Ezek irodalmi munkát nem hagytak hátra. A talmudnak ilyetén szellemeskedő, éles elméjü fejtegetése minden más szellemi tevékenységet háttérbe szorított. Az irodalom hanyatlásához hozzájárult, hogy a zsidóság elzárkózottan élt és a német nyelvet, melyet magával hozott, szláv szavakkal és fordulatokkal keverte és jargonná (zsidó-német, jüdisch-deutsch) tette. A talmud hirnevesebb mívelői közül kiemelkedők: Jáfé Mardokhai poseni rabbi (Lebus, megh. 1602); Loeve ben Becalel (a «magas rabbi Loeb») Prágában (megh. 1609.), kinek nevéhez több monda fűződik (l. gólem), Heller Lipman rabbi Prágában, Bécsben és Krakóban (megh. 1630.), a Tószáfot jom-tov szerzője; Broda Ábrahám prágai, később metzi rabbi (Ésel Ábrahám), Oppenheimer Dávid nikolsburgi és prágai rabbi (megh. 1736.), a Nisál-Dávid c. döntvénytár szerzője és Landau Ezekhiel ugyanott, a Nóda-Bijehua c. hires döntvénytár szerzője. Lengyelországban nagy talmudi tekintélyek és irók: Luria Salomo (1515-1573) irt világos és alapos értekezletet a talmud több részéhez (Jám sel-Selómo), rövidített nevét (Máhársál) viselő glosszákat a talmudhoz és ennek kommentárjaihoz, valamint döntvénytárt. Isterlesz Mózes irt a Sulchám Áruchhoz (terített asztal), Máppá (abrosz) c. glosszákat, melyeknek rendesen szigorító határozatait az áskenázi (l. o.) zsidóság elfogadta, to-vábbá kommentárt a Túrhoz (Dárke Móse) és döntvénytárt. E mellett foglalkozott bölcsészettel (Tórát há-ólá) és toldalékkokkal kibővítette Zacuto krónikáját. Edels Sámuel (rövidítve: Mehársá) Chiddusé Háláchot és Chiddusé Hággárdót c. kiváló dialektikai éllel irt novellái közkézen forognak a talmuddal foglalkozó kö-rökben. Falk Josua (megh. 1614.) Lembergben, a Derisa u-feris tur-kommentárnak, valamint a Chósen-Mispáthoz irt Meirás-Énájim szerzője; ennek ellenlábasa: Lubini Méir, ki sokat tanulmányozott novellákat irt a talmudhoz (Mahram Lubin) és kinek döntvényei is tekintélyben állnak (1616). Zerkesz Joel (Jáfe, 1619 óta), krakói rabbi (megh. 1640.), az előbbinek tudományos ellenfele és a Bét Chádás c. Tur-kommentárnak és egy döntvénytárnak szerzője; ennek veje Hálévi Dávid a Turé Záháb c. Sulchán Áruch és a Rásihoz irt Dibre-Dávid c. kommentárnak szerzője: Kóhen Sábbatái (rövidítve: Sách) ugyancsak a Sulchán Áruchhoz irt éleselméjü kommentárt és egy megillet Áfá címü történelmi rajzot a Chmelnicky-féle zsidóüldözésről (1648), Falk Jósua a Pené Jehosua címü responzumgyüjtemény, Gumbiner Ábrahám (megh. 1642.) a Magen Ábrahám c. Sulchán Áruch-kommentár szerzője. Vilnai Elia (1720-97), a «gáon», szakított kora hagyományos tanulmánymódszerével. A jellemre, tehetségre és mély tudományosságra nézve egyaránt jeles férfiu, ki bátran fellépett a khaszidok (l. o.) rajongása ellen, elsőnek hangsúlyozta e korban a biblia és nyelvtan tanulásának fontosságát, a talmud egyszerüen szó- és észszerinti tanulmányozása és szövegének kritikai megállapítása szükséges voltát és behatóan foglalkozott az aránylag elhanyagolt jeruzsálemi talmuddal (életét és műveit l. Heschel J., Eliót Elijáhu, Vilna 1856 és Fiu J., Kirjá Neemáná 133. old.). A vilnában született, d e Budán (1686-ig) nevelkedett Askenázi Cevi Hirs (Chákám Zevi, 1656-1718) szarajevói, hamburgi, amsterdami és végül lembergi rabbi (l. Kohn, Héber kút-források 129. s köv. old.) ugyancsak e téren működik, nevezetesen a Nehemja khájun álmessiás, valamint a khászidim (l. o.) elleni fellépéséről becses döntvénytárt irt. Ennek fia Emden Jákob Cevi (Jávec 1696- 1776) és Eibeschütz Jonátán között mérges viszályt keltett Németországban a kabbalával és a khászidokkal szem-ben való állásfoglalás, mely egy egész polemikai irodalmat teremtett (v. ö. Graetz H., Gesch. d. Juden, X., 6. és 7. függelék), melyben Emden mint támadó lépett fel Eibeschütz ellen, kit azzal vádolt, hogy titokban a Sabbathai-féle kabbalának hódolt. Ennek művei: Urim vetummim és Krethi upelethi, kommentárok a rituális kódexhez, továbbá: Jáárot-debás c. homiliák; azonkivül összegyüjtötte a védelmére vonatkozó különböző oldalról jövő iratokat (Luchót ádút). Emden iratai többnyire polemikusak, irt továbbá kommentárt a Misná-hoz, a Széder Olámhoz és imakönyvhöz. A vitában Eibeschütz javára lépett közbe, Landau Jechezkél a Nódá bijhuda szerzője. A történetirás terén új tevékenységet indított meg Gaus David (megh. 1613. Prágában), aki Rycho de Brahéval és Keplerrel személyes érintkezésben állt, több matematikai és csillagászati munkát (Nechmád ve-náim) irt héber nyelven, valamint zsidó- és világtörténetet tartalmazó krónikát (Vemákh Dávid). Nyomaiban haladtak a vándorrabbi Conforte Dávid (1670) a Kóré hadorot c. irodalmi krónika, Heilprin Jechiél (München 1725 s köv.) a Széder hadorot c. krónika irója és a Portugáliában született és Amsterdamban (1685 után) meghalt de Barrios Miguel (Historia universal Judaica és Relacion de los poetas s escritos espańoles de la nacion judaica). A történelemre nézve hasznavehető források a mémor könyvek is, melyekben az egyes hitközségek az ő martiraik és egyéb dicső halottaik nevét örökítették meg, melyek közül néhányat kiadtak. Nevezetes bibliográfiai munkát (Szifszé Jesénim) irt Bassista Sábbátai (1641-1718), Azulai Chájim Dávid (1726) Livornóban sokat buvárkodott külföldi könyvtárakban és ismereteit összeállította a Sám héggedólim c. tudós lexikonában, mely minden eddigi hasonló tárgyu munkát felülmul, több mint 2200 cikket tartalmaz, mely mind a megbizhatóság jellegével bir; ő maga 71 munkát irt a zsidó tudomány minden ágából. Kitönő talmudi encikopédiát irt Jicchák Lampronti (1679-1756) Ferrarában Páchád Jicchád cím alatt, melynek utolsó kötetei (nun betütől végig) csak most jelentek meg (Lyck, 1864 óta). A XVI. sz. első felének sajátságos terméke a zsidó-német nyelvü irodalom, melyben csak újabban ismerték fel az egykoru és régibb német nyelv elavult alakjait. Zsidó-német bibliafordítás már 1540. jelent meg Cre-monában és azóta különféle szerzőktől Augsburgban (1544), Konstanzban és Amsterdamban (1676). A nagy elterjedésnek örvendett Teutschchumes, melyet Brzesk Löb a konstanzi fordítás alapján rövid beleszőtt ma-gyarázatokkal készített Cremonában, 1560. nyomatott. Ennél még népszerübbé vált a Jakob b. Jicchák Ceená u-reená c. könyve, mely a zsidó asszonyok legkedveltebb épületes olvasmánya volt (1. kiad. Basel 1590). A bibliának és az imakönyvnek rímes fordításai is közkézen forogtak. A XVIII. sz.-ban megtoldották az imakönyvet külön, asszonyoknak való zsidó-németimádságokkal (techina). Az épületes, népies olvasmányok közé tartozik számos erkölcstani (muszár-széfer) és történelmi munkákat tartalmazó könyv. Ide tartozik még a zsidó-német népdalköltészet, mely többnyire kesergő. (A zsidó-német irodalomról v. ö. Steinschneider M., Hebr. Bibliogr., Berlin 1864; Grünbaum M., Jüd.-deutsche Chrestomathie, Lipcse 1882.) A XV. sz. óta keresztény tudósok is behatóan foglalkoznak zsidó tudományokkal; néhányan közülök kiváló helyet foglalnak el a Zs. történetében. Első helyen említendő a két Boxtorf János, ki sűrü levelezést folytatott német, olasz és török zsidótudósokkal; továbbá Surenhuys Ernő Vilmos (1698), ki a Misnát latinra fordította; Trigland (megh. 1705), ki kiválóan karaita tanulmányokkal foglalkozott; Schudt (megh. 1722) a Jüdische Merkwürdigkeiten és Wolf J. (meghalt 1739), a megdöbbentő szorgalommal irt Bibliotheca Hebraea szerzője és hazánkban Pécsi Simon (l. o.) erdélyi főkancellár. A Zs.-ra támaszkodik a zsidóellenes irodalomban is, melynek főbb művelői: Wagenseil János Kristóf (1633-1708), a Tela ignea Satanae kompilációnak szerzője, Eisenmenger János András (1704), kinek Entdecktes Judenthum c. hirhedt művét később egészen a mi időnkig sokan aknázták ki. Negyedik időszak napjainkig. A Zs.-ban új korszakot nyit meg Mendelssohn Mózes (l. o. 1729-86). Klasszikus tóra- és zsoltárfordítása megismertették a zsidókkal a német nyelvet és ezzel megnyitották számukra az utat a német művelődés teré-re, amelyre most mind sűrübben lépnek és részt vesznek az emberiség általános szellemi munkájában. Ezentúl a Zs.-hoz csak azon munkákat számíthatjuk már, melyek zsidó vonatkozásuak és zsidó szerzőkről valók. Ezen sajátszerü Zs.-ra is mélyen messzeható befolyással járt Mendelssohn szelleme. Biblia- (és zsoltár-) fordítása héber kommentár kisérettében jelent meg (1783), mely világos irályban tartalmaz nagybecsü nyelvtani és stilisztikai megjegyzéseket és «Biur» (magyarázat) nevet visel, melyről tanítványai és munka-társai, kik e kommentár megirásában segédkeztek (Dubno Salamon, Wessely Hartwig, Homburg Herz stb.) «biuristák»-nak elneveztettek, mi azon egész iskolának is neve, melyet azok alkottak, kik példájukat követve, a nagy mester szellemében működtek. Dubno (1738-1815) irt még egy maszorettikus kommentárt a bib-liához, héber költeményeket s biblia földrajzot; Wessely (1725-1805) a szinonimákról (Gán-nául) a Dibré emet vesálóm (Igazság és béke szavai) c. iratában felhivja a zsidóságot, hogy a gyermekeket tiszta német nyelven taníttassák; Mózest dicsőítő Siré Teferet c. hőskölteménye által pedig megalapítója lett az új-héber strófának. Mendelssohn tanítványai egy folyóiratot is bocsátottak ki a héber nyelv ápolására, valamint a zsi-dóság felvilágosítására és védelmére: Meászéf (A gyüjtö) címen (Königsberg 1783), amelynek megalapítói és munkatársai iskolát alkotnak (meászfim), melynek kiválóbb képviselői Ezchel Ábrahám Izsák (1756-1804) és ennek szerkesztőtársa Breszlau Mendel, valamint Wolfsohn Áron (1756-1835), kinek bibliamagyarázatai és pedagogiai dolgozatai a legkiválóbbak a meászfim körében. Satanov Izsák (1732-1805) számos dolgozatát idegen név alatt adta ki; irt példabeszédeket (Mislé Ászáf), zsoltárokat (Zemiról Ászáf) és erkölcstani dolgozatokat. Benzev Juda Lőb (megh. 1811.) héberre fordította Szirách könyvét, irt egy héber nyelvtant (Tálmud Leson Jori) és héber szótárt (Ócár haserásim), melyek zsidó körökben soká maradtak mértékadóak. A meászfim-kör két osztrák tagjáé, Obornik Maieré és Detmold Sámuelé és érdem, hogy a teljes biblia német fordítását héber kommentárral kiadták az 1792-1809-iki időközben Bécsben. E körhöz tartozók csaknem valamennyien költészetet is művelték, fordítottak Gellert, Klopstock, Bürger, Herder, Schiller, Young, Ossian műveiből és megpróbálkoztak a héber drámairással is. Nyelvtudományi téren kivált Heidenheim Wolf, ki az imádságos könyv legpontosabb kiadását eszközölte. Bendavid Lezerus (meghalt 1822.) és levelező társa Herz Márk Kant elméletének szereztek hiveket a zsidók között, mig Kantnak egy harmadik buzgó zsidó hive, a lengyel születésü, éles elméjü Maimon Salamons (1753-1800) fizikai és bölcsészeti munkákon kivül Maimonidesz Móré-jához héber kommentárt irt (Gibbát ha-More). Lengyelországban ismét a kabbalizmus kapott lábra, még Dubno Salomo is hódolt neki, ki Mendelssohn házát otthagyva, hazájába visszament és mint vándorszónok nagy népszerüségre tett szert. Homiliáit az Óhel Jákob-ban a tórához, a Kókháb mijákob-ban a háftárákhoz gyüjtötte össze. Egyébiránt a kabbala már semmi nevezetesebb irodalmi terméket nem tud felmutatni. Inkább a talmudtudományi művek érdelmelnek figyel-met. Mendelssohn tanítványa. Fränekl Dávid a jeruzsálemi talmudhoz irt kommentárt; Theómim József a Pri Megádim címü, Lissa Jákob a Chavot dáát és Lévi Sámuel a Machcit há-sekel címü újabb kodex - kommen-tárok szerzői. Századunk első felében leghiresebb talmudtudósok: Bénet Mardokha (1763-1820) nikolsburgi, Eger Akiba (1761-1837) poseni és Szófér (Schreiber) Móse (l. o.) pozsonyi rabbi. A zsidó önérzet emelésére Németországban Fränekl Dávid a Sulamit s Heinemann Jeremiás a Jedidja címü folyóiratokat alapították, Salomon Gotthold (1789-1862) és Kley Eduárd Hamburgban, Mannheimer Izsák Nóe Bécsben eszméiket modern prédikációikban is juttatták kifejezésre. A zsidók művelődése érdekében 1819. egyesület alakult: Verein für Cultur u. Wissenschaft der Juden, mely folyóiratot is adott ki (Zeitschr. für die Wissenschaft des Judenthums, 1822), melyet Zunz Lipót, a modern zsidó tudomány megalapítója vezetett, ki itt tette közzé Rási életrajzát is, mely mintául szolgál a későbbi Zs.-i monográfiáknak. Még Zunz előtt irt a móri születésü Löwisohn Salamon (1789-1822) Vorlesungen über neuere Geschichte der Juden. A történeti irodalomban kiváló helyet foglal el Jost Izsák Márkus (1793-1860), Geschichte des Judenthums und seiner Sekten c. munkája. Kitünő, többnyire történelmi tanulmányokat irt Rappaport Salomo Juda prágai rabbi (1790-1867) a Bikkuré háittim c. folyóiratban és belekezdett egy nagy talmudi reálenciklopédiába (Erech Millin), melynek azonban csak csekély részét fejezhette be. A lengyel Krochmal Nachman (1785-1840) a Móre Nebuché hazemánban (A kor tévelygőinek vezetője) a zsidó történelmi kritika számára egyengette az utat nagy elmeéllel és mély tudományossággal. Zunz mellett Rappaportot és Luzzatto Sámuel Dávidot Padovában (1800-65) kell megemlíteni mint kiváló hebraistát és jeles kutatót a targum, a héber és aram nyelvtan, a szentirás-magyarázat és az irodalomtörténet terén. Az új korszak beálltával a zsidóság vallásos gondolkodása is átalakuláson ment keresztül. Mig egyesek a hagyományt minden változás fölött állónak hirdettek, mások éppen a zsidóság hivatása érdekében követel-ték, hogy a vallásos élet is alkalmazkodjék az új időkhöz. Az utóbbi irányban ugy gyakorlat, mint elmélet tekintetében úttörő volt Holdheim Samuel (l. o.), a berlini reformközség rabbija (megh. 1860.), még inkább pedig Geiger Ábrahám (l. o.); az ortodoxia védelmére legékesszólóbban Hirsch Sámson Ráfael kelt. A két szélső irány között bölcs mérséklete lépett fel Frankel Zachariás (l. o.). Azóta a zsidó tudomány minden ága: a biblia magyarázata és fordítása, héber nyelvészet, zsidó történelem, régészet, vallásbölcsészet, irodalom-történet és könyvészet, a modern tudomány szellemében és eszközeivel dolgozó számos művelőt talált, kik közül a jelentékenyebbeket, kivált a magyarokat külön ismertettük. Újabban kiváló gondot fordítanak a régi Zs. kritikai kiadására, valamint a még kéziratban levő Zs.-i termékek közzétételére (Buber S., Brüll, Gold-berg, Halberstamm, Harkavy, Berliner, Kaufmann és mások, valamint a Berlinben székelő irodalmi társulat Mekice Nirdámim (alvók felébresztői). A zsinagógai éneket és zenét modern irányban fejlesztették Sulzer, Lewandowsky, Naumburg, Weintraub, Deutsch és Friedmann (Budapesten). A zsidó népéletet részben mű-vészi regényekben és novellákban, olykor költeményekben ismertették Auerbach B., Frankl L. A., Bernstein S., Kompert L., Kohn S. (Prágában). Lehmann M., Ring Miksa, Kulke E., Planek (Placzek) B., továbbá nagy elterjedésnek örvendő képekben a festőművész Oppenheim M. (meghalt 1882.). Legújabban tartalomra, olykor alakra is sajátszerü irodalmat teremtett a modern antisémitizmus támadásainak visszautasítására, melynek számos zsidó iró mellett keresztény tudósok (Delitzsch, Wünsche, Strack, Reman) is szentelték tollukat. A zsidó felekezeti és községi életet szolgálják azon nagyszámu zsidó folyóiratok (többnyire heti-lapok), melyek minden zsidólakta országban, az illető ország nyelvén (olykor héberül) megjelennek és al-kalmilag v. külön mellékletben zsidó tudományos cikkeket is közölnek. (Lajstromukat v. ö. Lippe Ch. D., Bibliograpisches lexikon, Bécs 1879, 662-71. old.). Több más folyóirat tisztán zsidó tudományos célokra van szentelve (a Frankel-Graetz-féle Monatsschrift für Gesch. und Wissenschaft des Judenthums, most Braun és Kaufmann szerkesztése alatt Berlinben); Béttalmud (szerkesztik Weiss és Friedmann Bécsben 1881 óta); Revue des études juives (Párisban); Jewish Quarterly Review (Londonban); Magyar Zsidó Szemle (Budapesten) stb. A zsidó tudomány és irodalom ápolására több egyesület alakult, mely részben még most is működik, igy: Áfike-Juhuda (Prága), Society of hebrew literature (London), Société des études juives (Páris) és az Izraelita magyar irodalmi társulat (l. o.) Budapesten. L. még Zsidók Magyarországon. A zsidó irodalom Magyarországon. Jó részt rabbinikus szinezetü, csak a mult század óra kezd virágozni; a középkorban hazánkban az egyedüli iró Nagyszombati Izsák (l. o.), ki 1421 előtt élt s a Minhágim (vallási szokások) c. gyüjteményes könyv szerzője. Kóhén Naftalu budai rabbi (megh. 1532 után) vallási döntvényei elvesztek, néhány töredék belőlük Katzellenbogen Méir padovai és Tám ibn Jachja konstantinápolyi rabbi könyvében maradt fenn. Szimchá Freudmann ben Chájim, a budai rabbitanács ülnöke, válólevelekre (get) vonatkozó adatokat gyüjtött, melye-ket utóda Szimchá ben Gerzson budai rabbi használt fel. A Budán rabbi-minőségben működő Kóhén Márdocháj ben Izsák Ros márderór (Velence 1614) prédikációs könyve korának ilynemü munkái közt a leg-jelesebbek közé sorolható. A sasvári (Schossburg) Gábriel ben Józsua Hesel, ki Lengyelországban élt (1651), kiadta Amsterdamban Peszách tesuvó gyászdalát (újra kiadta Gurland Ch. J. 1893.), melyben az 1648-iki lengyelországi zsidómészárlást irja le. Szimchá ben Gerzson há-Kóhén (szül. 1622-ben, meghalt Belgrádban 1664 után), ki 1660. két hónapig volt budai rabbi, 1657. Velencében kiadta a Széfer Sémosz címü könyvet, mely a válólevelekre nézve tartalmaz útmutatásokat. A krakói Bochner Chájim ben Benjámin, lakompaki rabbi, a héber grammatika, talmud és kabbala mívelője volt, Amsterdamban (1675) jelent meg: Or Chódos címü munkája. A kismartoni Miér ben Chájim a Vital Chájjim Hágigulim kabbalisztikus munkájához irt glosszákat (Majna melletti Frankfurt 1684); ugyancsak a Kismartonból származó Simon ben Efráim Juda homilétikus munkát irt (Chélek Simeon, Prága 1687). A vilnai származásu Kóhén Efráim (l. o.) budai rabbi irodalmi működésének emléke a Sáár Efrájim döntvénygyüjtemény (Sulzbach 1689); unokája Askenázi Cevi bne Jakab, ki Budán nevelkedett, később sarajevói, altonai, amsterdami és lembergi rabbi (szül. 1660., megh. 1718.) Cháchám Cevi döntvénytárával tette nevét ismeretessé (Amsterdam 1712); nagybátyja Shulhof Izsák ben Mózes budai tudós, később a prágai rabbinátus tagja, Buda visszafoglalásának volt szemtanuja és ez alkalommal szenvedett viszontagságait, s budai hitsorsosainak élményeit gyászdalokban (v. ö. Kohn Sámuel, Héber kútforrások, 131-136. old.) és egy történeti visszapillantásban örökítette meg (kiadta Kaufmann Dávid Megillat-Oven, Die Erstürmung Ofens címen, Trier 1895.) Keszet Jehónoton c. élet- és vallási szabályokat tartalmazó könyvet (Dyherenfurth év nélkül) irt a Budáról foglyul elvitt Jónátán ben Jakab; ő a szerzője az 1697. (Dyherenfurth) megjelent Neu-Maáse-Buch-nak, mely német-zsidó nyelvü legendákat s elbeszéléseket tartalmaz. A budai József ben Sámuel imái és énekei 1731. hagyták el a sajtót. A XVIII. sz.-nak legkiválóbb irói hazánkban: Méir ben Izsák kismartoni rabbi, a három kötetes Pónim Meirot döntvénytár szerzője, ugyancsak ő irta a Kotnát Ór címü prédikációkat és az Ór Hágónust (Fürth 1766), mely talmudi novellákat tartalmaz; az utóbbihoz hasonló irányu a Korban Ósom c. munka Sulzbach 1777), melyet Schacherls Izsák ben Sámson a pozsonyi rabbitanács tagja irt, és Barby Méir pozsonyi rabbi két kötetes (I. köt. Dyherenfurth 1786, II. kötet Prága 1792) munkája. Barby hivatalbeli elődje a halberstadti Eger Akiba Misnát di-rábi Ákiba döntvénytárt szerzett. Termékeny iró volt Élia ben Mózes nagyváradi és bátorkeszi rabbi, legérdekesebb munkája a Hádrát Élujáhu prédikációgyüjteménye (Prága 1785); fia Sámuel Júda szintén mint szónok vált ki; utóbbinak két kötetes munkája: Szálmó mul-eder (1. kiad. Varsó 1814, a 2. javított kiadás Prága 1818). A jelen században a talmud művelése mellett már a héber költészet és történet is lendületnek indulnak ha-zánkban. A talmudi tudományt terjeszti Eger Mesulám pozsonyi rabbi (megh. 1801.), kinek döntvénytára 1885. jelent meg (Varsó) és különösen Schreiber Mózes (l. o.) pozsonyi rabbi (szül. Majna m. Frankfurtban 1761., megh. 1839.), kinek Chátám-Szófer címü hatkötetes döntvénytára a magyar zsidók rabbinikus iro-dalmának legjelentékenyebb és mag is közbecsülésben álló műve. Ezrekre menő tanítványai közül igen sokan mint a talmud-irodalom jelesei válnak ki. Chorin Áron (l. o.) aradi rabbi kivált a zsidó hitújítás érdekében irt talmudi értekezéseket. A költészetet művelték Popper Márdocháj Neszmélyen, ki Ákiba életét tárgyaló drámát irt (Pirké Rábi Ákiba, Bécs 1808), a moóri Löwisohn Salamon (megh. 1821.), ki Melicát Jesurun u. o. 1816) poétikájával nagy hirre tett szert; a héber grammatikát is művelte, Vorlesungen über die neuere Geschichte der Juden (u. o. 1820) c. felolvasásai az első zsidó történeti kisérlet, melyet magyar zsidó irt. Kunitz Mózes Bét Rábi drá-májánál (u. o. 1805) jelentékenyebb Kohn Kálmán Gorál Hácádikim drámai költeménye (u. o. 1821), mely Márdocháj és Eszter történetét dolgozza fel. Kiváló héber költők voltak még Schönfeld Báruch Szenicről (1778-1853), Stark Leó Pesten, az Agudát Sosánim költői fordítások szerzője és Bacher Simon a pesti izaelita hitközség néhai pénztárosa, ki különösen mint magyar költemények héber fordítója tünt ki. Héber tárgyu magyar költemények zsidó iróktól (Szegfy Mór, Friedmann S. Gyula) az Első magyar zsidó nap-naptárban és évkönyvben (Pest 1848) jelentek meg. A modern zsidó teologia, hitszónoklat és történetirás nyelvre és szellemre majdnem teljesen megmagyarosodtak; kiválóbb képviselőik: Löw Lipót, Kohn Sámuel, Bacher Vilmos, Kaufmann Dávid, Löw Immánuel és a budapesti rabbiképző intézetből kikerült fiatal rabbinemzedék. Bengáli nyelv és irodalom A kihalt prakritból, a szánszkrit nyelv népies formájából támadt tiz árja nyelv egyike. Előindia Bengália nevü országában mintegy 40 millió ember beszéli Szókincse tiszta hindu, de a maghódított nem árja őslakosság nyelvéből is nem egy szót vett át. Sajátos, a Nepál tartományban uralkodó és a buddhista pali ábécéhez sokban hasonlító betükkel él. Nyelvtanokat és szótárakat irtak Carey (1805), Haughton (1821 és 1841), Yates (1847) és mások. A bengáli irodalom meglehetős terjedelmes, de csak kevés eredeti költőt és irót tud felmutatni. Végtelen sok benne a fordítás és az utánzás. A hindu vallás követői a szánszkrit, a mohammedánok, a persa és a hindosztáni költészet befolyása alatt állanak. A Rámájana, Nala és Damajanti a szent Bhagavad-gitá, Kalidásza kedves költeménye, a Felhőposta, megannyi remeke az ó-ind irodalomnak, többé-kevésbbé sikerült átdolgozásokban bengáli nyelven is olvashatók. Jóformán minden nevesebb persa és hindosztáni költő le van még fordítva bengálira, Firduszi és Dsámi Bengáliában csaknem oly ismeretesek az ottani moszlimek körében mint Iránban. Mindinkább érezhetőbbé válik az angol nyelv és irodalom hatása. Tudományos munkákon kívül elbeszéléseket, sőt drámákat is fordítanak bengálira, így Csandra Ghos Sha-kespeare Velencei kalmár-jának lefordításával szerzett érdemeket. Az irodalmi élet fellendülését bizonyítja az a körülmény, hogy Bengáliában jelenleg 40 nyoma működik. Bearnes John, Grammar of the Bengali Language (Oxford, 1891). B. nyelvtanokat irtak még: Yates, Forkes és Sama Tsaran Sirkar. Birmai nyelv és irodalom A B. v. helyesebben barmai, angolosan burmahi (börma) az ugynevezett indo-khinai nyelvcsaládhoz tartozik; egytagu, de azért semmi rokonságban sincs a khinaival. A buddhisták szent nyelvének, a pálinak betüivel irják. A kiejtés csaknem annyira eltér az ortográfiától, mint a tibetiben, hol például Serphjin-t irnak és szercsint olvasnak. Különösen a mássalhangzó között sok marad néma a kiejtésben. Európai értelemben vett grammatikáról szó sem lehet a birmánoknál, mert ott, épp ugy, mint a khinaiban, nincs különbség a főnév és az ige között. Csak a helyzetből lehet megtudni, hogy melyik egytagu tőszó viseli az ige s melyik a főnév szerepét. - A név és az ige közt álló igekötők helyettesítik az igeragozást. Az egyes számot külön nem jelölik, de a többesnek és a nemnek megvan a maga szócskája, melyet az igekötő és a név közé szúrnak be. A különböző módokat általános jelentésü tőkkel fejezik ki. Meglehetős gazdag a B. irodalom, de a négy millió birmánon kivül kevesen ismerik. Az egész irodalom a buddhizmus befolyása alatt képződött. A papság és a szent könyvek nyelve a szánszkritból származott páli, a birmán tudósok latinja. Számtalan a páliból fordított, v. utánzott legendagyüjtémény és vallásbölcseleti, olykor óriás terjedelmü mű, képezik a B. irodalom büszkeségét. A hires Dhammapada és a különféle buddhista Szutták Gautama életével együtt szolgáltatják a míveltebbek szellemi táplálékát. Van e mellett történelmi irodalmuk is, mely hazájok és a szomszéd országok történetével foglalkozik. A legnagyobb ilynemü munkát a mult században a király parancsára ujra átdolgozták. Sok érdekes dalt tartalmaz a népköltészet. Még eddig igen keveset fordítottak a B. irodalomból európai nyelvekre. B. nyelvtant irt az ujabbak közül Judson A Grammar of the burmese language Rangún 1866 és 1883), ugyanő B.-angol és angol B. szótárt is irt: Dictionary burmese and english (Rangún 2 kiad. 1883). English and burmese dictionary (3. kiad. Rangon 1877), Birmai nyelvről irtak továbbá Chase, Sloan, Lane, Latter, Bigandet és mások. Cseh nyelv és irodalom A cseh nyelv a szankszkritból eredő szláv nyelvcsaládhoz tartozik s kiterjed Cseh- és Morvaországra s Troppaura. Hozzá sorolják a magyarországi felvidéki tót nyelvet is, holott a kettő közt csak igen közeli ro-konságról lehet szó. A cseh nyelv már a XVI. században igen kiművelődött, de később a német jó időre hát-térbe szorította, ugy, hogy csak a köznép ajkán maradt fenn. Csak a XVIII. század vége felé fogtak ujra mű-veléséhez, midőn előbb Bécsben, majd Prágában tanszéket állítottak neki. A folyó század elején már a kö-zépiskolákba is bevitték a cseh nyelvet s ez idő szerint már meglehetős ujabb irodalma is van. A csehek latin berükkel (latnica) irnak, amelyeket különféle jelekkel tettek alkalmasakká az illető hangok jelölésére, igy az ě=je, ú=oú, ů=ú, č=cs, ň=ny, ř=rzs, ž=zs, d'=gy, t'=ty. Igeragozása korlátoltabb, mint p. a déli szlávoké, név-ragozása azonban, hasonlóan a többi szlávhoz, változatosabb, mint az európai nyelveké, amennyiben van instrumentalis és locativus casusa is. Nyelvtanilag már a XVI. században kezdték feldolgozni (a Blahoslav testvérek); az ujabb nyelvtanok közül jobbak: a Trkáé (Bécs 1832.), Konecznyé (u. o. 1842.), Hattaláé (Prága 1854), Torniceké (u. o. 1865), Censkyé (u. o. 1887.) stb., a szótárak közt pedig: a Hankáé (Prága 1833), Jungsmanné (u. o. 1835-39. 5. köt.) Ranké (1874) és Jordané (1887). A cseh irodalom, hasonlítva a többi szlávsághoz, legelőször indult fejlődésnek, de aztá az 1620. fehérhegyi csata után ugy megakadt, hogy mások (lengyel, orosz) messze túlszárnyalták. Csak a most folyó század ele-jén kezdődik benne ujabb pezsgés. A cseh irodalom legrégibb emléke a Hospodine pomiluj ny kezdetü egy-házi ének, mely a szláv liturgia idejéből való. I. korszak. (A legrégibb időktől Husz Jánosig, 800-1410.) E korszakon a latin egyházi irodalom befolyása vehető észre. Vannak ugyan töredékek, melyeket ebből az időszakból származtatnak, minők a VIII-IX. századból datált és u. n. grünebergi kézirat, s a XIII-XIV. századból datált königinhofi kézirat, valamint több epikus és lirikus költemény, de ezekről kiderült, hogy hamisítványok. A latin befolyás mellet szerep jutott a németségnek is: a német lovag-világgal együtt már I. Vencel és I. Ottokár alatt bevonultak a lovagias szerelmi dalok és lovag-époszok is Csehországba. Igy Châtillon Valter Alexandreis-ét egy névtelen költő a XIII. században át-dolgozta cseh nyelven, hasonlóképen az Artusmonda Tristramját egy későbbi iró (a XVI. sz.). A XIV. szá-zadban az irodalom aránylag gazdagnak mondható, különösen sok és fontos jelentőségü egyházi iratok ala-pítása (1348) után e felsőbb iskola hatása egyre érezhetőbb volt a kulturában és irodalomban, egyuttal pedig azt eredményezte, hogy a latin szertartásu egyház visszaélései ellen protestálások támadtak. II. korszak. (Husz korátol a fehérhegyi csatáig 1410-1620.) Ebben uralkodó elem a latinból és németből csinált fordítások (Gesta romanorum; Barlaam és Josaphat; Hét bölcs férfiu), amelyek eredetileg műveltebb osztályok számára készültek, de később a nép közé is eljutottak. Ilyen körülmények közt önálló cseh szépirodalom nem képződhetett, hanem a helyett utánzatok keletkeztek (Stilfrid cseh logag és fia Bruncvik históriája; Vlasta, a hősnő; Paleček lovag stb.). A németellenes és antikatolikus mozgalom tetőpontját éri el a husziták felülkerekedésével (lásd Husz János). Az irodalom e mozgalmak szolgálatában áll s tartalma latin és cseh nyelven tisztán polemikus. Az uj tant erősen terjeszti a Husz által kezdeményezett irodalmi nyelvujítás. A költészet politikai és történeti dalokat, vallásos és vitatkozó énekeket termel (minő p. a hires huszita csatadal: Kdož ste boži bojovnici). A históriás dalokból a politikai és történeti tekintetben egészen értéktelen rímes krónika fejlődik. Ezeknél fontosabbak a kortörténeti emlékiratok, utirajzi (fordítások és eredetiek). A nemzeti mozgalom túléli a huszita-háborút. A katolikus latinság és a protestáns nemzeti nyelv közötti küzde-lem egész a század végéi elhuzódik. A nemzeti nyelv pártfelei közül támadnak a XVI. és XVII. század kivá-lóbb irói, minők Blahoslav, Žerotin Károly, Conemius Amos, Husz legkiválóbb tanítánya: Clelčic Péter (Chelčicky, 1390-1460), akinek műveiben Husz tanai elméletileg vannak feldolgozva. A XV. százat második felében fejlődésnek indult Csehországban a könyvnyomtatás mestersége (melynek első produktum Pilsenben 1468. lát napvilágot). Egyidejüleg megjelenik a renaissance. A XVII. század elejét a cseh irodalom aranykorának tartják. Míg ezelőtt csak a nemesség és a papság forgolódott az irodalomban, most a nép is részt vesz abban. A népnevelést az iskolák hathatósan előmozdítják. A nem nagy jelentőségü költészet azonban még mindig latin versekből, regényfordításokból, egyházi énekből s utánzatokból áll. A prózai iro-dalomból felemlítendők a történeti kisebb művek a nép és egyház köréből különösen a libočani Hajek Vencel cseh krónikája, a Biblia Kralicka (Kralici biblia, kiadta Žerotin János Morva-Kralicban 1579-1593), mely még a mai napig is a cseh nyelv kezelésének mintájául tekintetik, a Kancional bratrsky énekes könyv stb. A korszak Veleslavin Dániel Ádámmal (1546-99) végződi, akinek munkáit (a Historia Bohemica fordítása, Kalendař historicky stb.) a cseh nyelv tiszta kezelése jellemzi. III. korszak. (A cseh nyelv elnyomatása; 1620-1774.) Ez a hanyatlás korszaka. A legjelesebb emberek kivándorlása a fehérhegyi csat után, a cseh könyveknek rendszeres pusztítása a jezsuiták által, a papság közönye és hasonlók folytán a nép el van zárva a nevelés és képződés forrásaitól. II. József császár a népiskolákba a német nyelvet viteti be, a cseh könyvek a ritkaságok közé tartoznak. Az irodalmat még egy ideig tengetik a kivándorlottak, de azt is csak a magyarországi felvidéki tótság körében. Egyházi énekeken, zsoltárokon kívül csak naptárak, katolikus olvasókönyvek és hasonlók jelennek meg. A kivételek közt magasan kiemelkedik Comenius Amos (l. o.). Kitüntették még magokat Skála Pál (megh. 1640.), aki egy tizkötetes egyháztörténelmet irt, Stránsky Pál (megh. 157.), aki Amsterdamban adta ki Respublica bojema c. munkáját, gróf Slovata Vilmos, akinek 13 kötetes Spisovani historicke c. munkája igen becses történeti adatokat tartalmaz; Balbin Bohuslav jezsuita, Pesina Tamás az ő Predchudce Moravopisu cimü művével, melyben Morvaország történetét kronologiai rendben irta meg egész 1658-ig, stb. IV. korszak. (Ujraébredés. 1774-től napjainkig.) Az 1820-ig terjedő időt a készülődés korának lehet mondani. Az ujraébredés első momentuma a XVIII. század második felébe esik, midőn a történelem és irodalom iránti tisztán tudományos érdekődés felébredt, mint az Dobner Gelasius (1719-90) historikus iró műveiben nyilvá-nult. Egyik legérdemesebb uttörő Dobrowsky József a cseh nyelv és irodalom terén ugy, mint az összeha-sonlító szlavisztikában. Kezdik kiadogatni a régi nyelvemlékeket. Mulattató olvasmányok nem lévén, a hiá-nyon fordításokkal és eredeti népies munkák irásával igyekeznek segíteni. Megjelennek az első, bár a nyelv képzetlen volta miatt még félszeg költői kisérletek, megalakul az első költői iskola, melynek feje Puchmayer Antal (1769-1820). A XVIII. század nyocvanas éveibe esnek a Tham-testvérek által rendezett cseh szini előadások és az első cseh időszaki iratok. Ez igyekezetek gyümölcsei eleinte gyérek, mert az irodalmi életnek nem volt erősebb központja. Ilyenül jelentkeznek az 1818. alapított cseh muzeum s az ezzel összeköttetésben álló és 1830. alapított Matica ceska c. könyvkiadó társaság. 1820-1848 között az irodalom nemzeti irányt követ. Jungmann József vezérlete alatt uj költői iskola támad, mely az akcentuált verselés mellett a méretet is kultiválja s francia, német és angol klasszikusok fordításai által uj mintákat mutat be. Szorgalmasan gyüjtik a népdalokat és mondákat s megírják a nép-szokásokat. A nemzeti mozgalomból lassankint kifejlődik az általános szláv (pánszláv), melynek főképviselői: Hanka V. (1791-1861) ó-cseh irodalmi emlékek kiadásával, különböző szláv irodalmak fordításával; Safarik P. (1759-1861) szláv régiségekkel, szláv etnográfiával; Palacky Ferenc (1798-1876) Csehország történelmével; Jungmann József (1773-1848) a cseh irodalom történetéve, cseh szótárával. A nemzeti költői iskola élén Kollár János (1793-1852) áll az ő Slavy Dcera (a dicsőség leánya) c. művével és Celakovsky Ferenc László (1799-1852) az ő orosz és cseh népdalaival és Százlevelü rózsa c. filozofiko-erotikus költeménygyüjteményével. Ugyancsak itt említendők még: Kamaryt József, Vinaricky K., Jablonsky Bolesláv lirikusok, Holly János, Vocel J. E., Erben K. Jaromir epikusok; Langer, Rubes, Koubek és Borovsky, Havlicek Károly humoristák és szatirikusok; Klicpera V. K. Turinsky és Tyl József Kajetán drámairók. A cseh drámairodalomban is, amelyeben Scott Waltert követik. Itt említendők meg: Marek Jan I. (Jan z Hvezdy) az első novellista, Chocholusek Prokop és mások. A népéletet rajzolják: Hlinka V. (Fr. Pravda), Ehrenberger s különösen Božena Nemcová (1820-1862), akinek Babicka-ját (Nagymama) több nyelvre lefordították. Az 1848. forradalom után a cseh szépirodalomban pangás állott be s 1850. éledt fel ujra. Byron hatása alatt a nemzeti iskola helyét kozmopolita irány foglalja el, mely mintáit az európai világ-irodalomból veszi és kétféle formában jelentkezik, u. m. világ-fájdalmas negatív és a hazai történelemre és népéletre támaszkodó pozitív alakban. A byronizmus első képviselője még az 1848. előtti időkből baló: Mácha H. (1810-36), aki az ő Máj c. liriko-epikus költeményével lépett fel, de kevés visszhangra talált. 1850 után a byronizmus sokoldalu képviselője Halek V. (1835-74), aki egy személyben lirikus, ballada-iró, népies novellista és drámairó. Rajta kívűl az uj iskola megalapításában legtöbb érdeme van a humorista, lirikus elbeszélő és drámairó Neruda Jánosnak (1834-91). E kettőn kívűl kitüntették magukat: Heyduk, Pfleger, Kolár György, Jerabek, Jahn, Vlcek, Bodech, Kapper, Schulz, valamint a nők közül Krásnohorská Eliska és Svetlá Karolina. Ezeket a költők egész serege követi, akik ismét uj iskolához tartoznak, egyesítvén a nemzetit a kozmopolitizmussal: ez iskola főképviselői: Cech Svatopluk és Vrchlicky Jaroslav. A köréjük sorakozó generációból felemlítendők: Klástersky, Machar, Sova, Cenkov K., Simacek és Svoboda. Elbeszélők: Jirasek, Trebizsky, Smilovsky, Winter, Kosrites, Herman és a nők közül Podlipská és Stránecká; végül drámairók: Stroupeznicky, Stolba, Subert stb. A tudományos irodalom minden ága talált művelőkre. Legfontosabb itt a szláv és a cseh történelem, melynek képviselői Safarik (szláv régiségek 1837), Palacky (Csehország története 1826-ig), Tomek (Prága története 1478-ig; legujabb kiadása 1891), Gindely, Dudik, Jirecek józsef és Konstantin, Kalousek, Rezek, Tieftrunk, Zoubek, Goll, Sedlácek, Kolar, Smolik, Brandi, Emler, Bilek, Borovy, Helfert báró, Winter, Pic, A nyelvészet és irodalom terén kiválóbbak: Gebauer, Bartos, Hattala, Jirecek József, Zikmund, Rybicka, Nebesky, Vlcek, Bily, Truhlár József és Antal; a klasszikus filologiában: Kvicala J., Niederle J., Král J. és mások; az összehasonlító nyelvtudományban Zubaty; a jogi tudomány, különösen a szláv jog terén: Palacky, Jirecek Hermenglid, Celakovsky Jaromir, Hanél és Brandl. Dán nyelv és irodalom A dán nyelv mai alakjában, melyben a ném. és angolszász nyelv befolyása nagyon jelentékeny, az izlandi nyelvjárás leánynyelve. A svédnyelvvel együtt az ó-északi-germán nyelv délkeleti ágát képezi. A norvég idióma nagyon eltér a dántól, inkább a svédhez áll közelebb. A selandi nyelvjárásból fejlődött a XIV. sz. vége felé a dán irodalmi és társadalmi nyelv. Fejlődésében főként két hatalmas befolyás érvényesült: a német nyelv és a latin nyelv befolyása. Első izben 1668. irta meg nyelvtanát Broby Eriksen, utána a nyelvtanirók egész serege következett. A dán nyelvben ezelőtt a német irásmodort, a német (tört) betüket használták, a főnevek nagy betüvel való irása mellett, ma a latin irásmodor van általában elfogadva ugy a tudományos, politikai stb. művekben, mint a költői műveknél. Az anyagnevek nagy betüvel való irását azonban még nem igen vetkőzték le. Ortografiájuk különben zavaros. Máig nem sikerült a többi skandináv nyelveknek egyöntetü ortografiát alkotni. A dán nyelv saját ortografiája miniszteri rendelet utján van hivatalosan szabályozva. E szabályozás p. a kettős magánhangzókat (aa, ee, ii) eltörölte. A Berlingske Tidende azonban még ma is a régi modor szerint a leghajlékonyabb, bár nem olyan kellemesen hangzó, mint a svéd. Két fődialektus különböztethető meg benne: a dán kontinentális és a dán szigeteken élő nyelvjárás. A dán nyelvben szigoruan megkülönböztetendő az ünnepélyes szónoki, szinpadi nyelv a közönséges társalgási nyelvtől. A dán nyelvtanok az előbbit tanítják, de ennek használata a mindennapi társalgásban nevetséges, sőt olykor fenhéjázó szint kölcsönöz a beszédnek. Az abéce 28 betüből áll. A nyelv maga e század elejétől rendkivüli mértékben tisztult, gyarapodott, olyan irók és nyelvbuvárok állván a nyelv emelésére megindult mozgalom élén, mint Petersen (Bidrag til den danske Literaturs Historie) Aasen J. (Det norske Folkesprogs Grammatik); a dán akadémia nyelvtudósai (Dansk Ordbog); ujabb időben Bruun C. F. (Kitünő monográfiái közül legemlítésreméltóbb: Om Akcenten eller Tonefaldet i danske Ord), Schneckloth K. A. (Dansk Sproglaere) stb. A dán nyelv fejlődésének kimerítő, teljes történetét legkitünőbben Petersen két kötetes munkája tárgyalja (Det danske, norske og svenske Sprogs Historie).A dán irodalom egész a XVI. sz.-ig alig mutat fel számbavehető termékeket. A legrégibb maradványok, a nép korában élő hősmondákon kivül Logland Péter egyházi énekei, miket Thomano János gyüjtött össze. A középkori törvénygyüjtemények szolgáltatnak egy másik nemű irodalmi emléket ez időből. A XVII. és XVIII. sz.-ban a német iskolák (Opitz) hatása érvényesült nagy mértékben. Ez időből, mint irodalomtörténetirók és a szépirodalom művelői nevezetesebbek: Arreboe A. Ch. (1587-1637) mint didaktikus, Sehested J. St. (megh. 1698.) mint leiró, Kingo Th. (1634-1703) mint lirikus, Helt W., mint népköltő, Bording A. (megh. 1677), Sorterup J. J. (megh. 1742.) mint szatirikusok. Érdemök főként a nyelv fejlesztésében, s a versalak tökéletesbbítésében áll.Holberg Lajossal (1684 v. 85-1754) kezdődik a tulajdonképeni uj dán irodalom. Tisztította, simította a nyelvet és nemcsak magának az uj dán szinműirodalomnak, de általában a skandináv drámairodalomnak alapvetője. Hazája nemzeti szinészetének alapját vetette meg mély, igazi humora (Danske Skueplads). Komikus hőskölteménye: Peder Paars igazi jeleit viseli magán a komikum muzsájának. Latin nyelven megirt szatirikus regénye: Klimius Miklós földalatti utazása (dán nyelvre fordította Baggesen) Swift Gulliver-jével egyértékü. Költészetét bizonyos nyers, de őszinte guny jellemzi; kedélyes bonhómia sugárzik felénk soraiból; mindig poétikus, sohsem köznapi. Mint történetiró, Dánia és Norvégia történetét irta meg szépen. Főérdeme az igazi nemzetiesség. Kortársai közül nevezetesek: Falster Ch. (megh. 1752.) (szatirikus rajzok), Tullin B. Ch. (megh. 1765.) (elegikus, didaktikus, episztolográf).Magasabb fejlődés EwaldJánossal (1743-1781) következett be. Mesterileg használta hazája nyelvét, el tudta találni az emberi szenvedélyek, az öröm, a fájdalom legigazabb hangját. Főként lirikus, drámai műveiben is a lira legerősebb oldala. Vigjátékai finom humorral és élccel telvék. Hires nemzeti dala (Keresztély király ott állt az árbócnál ...) azok közé a szerencsés költők közé sorozta, kiknek neve népeik emlékében halhatatlan marad. Szegényül élt, nyomorban halt meg. (Samtlige Skr. 1780-81, 4 köt.) A dán szomorujáték alapvetője. Hozzá csatlakoznak, mint kotársak: Samsöe O. J. (1759-1796: Dyveke) és Sander L. Ch. (Niels Ebbesen). Legkiválóbb követői közül Wessel J. H. (1742-1783). Zseniális vigjátékiró. Kjaerlighed uden Strömper (szerelem harisnyák nélkül) cimü vigjátéka maró gunnyal ostorozza a francia tragédiák dagályos páthoszát. Tehetséges kortársak még: Heiberg P. A. (Heckingborn stb.), Rahbeck K. L. Tode F. C. (megh. 1806.), Oluffen D. Ch.., Falsen E. (megh. 1808. Kitünő dalműveket irt), Thaarup Th. (megh. 1821). Ez időből, mint lirikusok, szatirikusok és didaktikusok nevezetesek még: Weyer N. (megh. 1788), Storm E. (megh. 1794.)Bruun T. Ch. és Bruun M. C., Guldberg F. H., Zetlitz J., Lund E., Friman C., Smith J., Hjort V. Ch., Hertz J. M. először alkalmazta a dán költészetben a hexametert «Det befriede Israel» dán nyelvü epikus költeményében. Pram Ch. (Staerkodder) ős-északi mondaanygot dolgozott fel romantikus-epikus modorban.Wessel halála után egész a mult század végeig, sőt századunk elején számbavehető emelkedés a dán irodalomban nem volt. Uj korszak Baggesen Jánossal (1764-1826) következett be. Dánia egyik irodalmi korszakában sem annyira szembetünő a német befolyás, mint ebben (Klopstock, Wieland). Baggesen nagytehetségü, de zavart, ingadozó lélek volt. Egyszer nemzeties, másszor idegeneket utánzó. Egyszer lirikus, másszor bölcsész, majd politikus. Majd dánul, majd németül irt. E határozatlansága okozta, hogy sem a német, sem a dán irodalomban a tehetségét megillető magaslatra nem jutott. A költészet minden nemében megkisérlette erejét, de sokszor meglátszik művein az utánzás. Még legjobbak komikus elbeszélései; Komiske Fortällinger, Eventryer og kom. Fort. A stil bája teszi ezeket kiválókká. Dalainak és leveleinek (Digte, Poet. Episteler) a nyelvezet simuló, könnyed volta, üdesége biztosít maradandó helyet hazája irodalmában. Mint dalműiró is működött; e tekintetben jelentéktelen (Holger Danske), annál kitünűbb prózairónak mutatta magát: Digtervandringer i Europa (4 köt.) művében. Élete végén gyülöletes polémiába keveredett azzal, a ki a tőle megkezdett, de tovább vinni nem tudott irányban uj korszakát teremtette meg a dán irodalomnak Öhlenslaeger Ádámmal. Öhlenslaeger Ádám született 1779-ben, meghalt 1850-ben, mint a kopenhágai egyetem esztétika-tanára. A német irodalomban is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Gazdag lirai, elb. és drámai tehetség. Költői reformtörekvéseit az ó-északi irodalmi kincsekre támaszkodva iparkodott érvényesíteni. Költeményei, románcai tárgyául az ó-kori monda-kört és hősmondákat választotta. (Műveit l. Öhlenschläger alatt.) A ném. irodalom művelése korán felkeltette benne a törekvést arra, hogy az akkor honában divó francia irodalom nyomása alól felszabadítsa a dán irodalomat, anélkül azonban, hogy az akkori német romantikusok hibáiba esett volna; Drámái, lirai művei, novellái egyaránt magukon viselik a nagy tehetség nyomait, komikuma azonban kissé száraz. Műveiben a nemzeti szellem, a szabadság hangja beszélt kortársaihoz. legnagyobb vetélytársa Grundtvig Severin N. F. volt (1783-1872); lirai és történeti tárgyu költeményeiben mély felfogása nyilvánul az ó-északi szellemnek (Kvödlingar, Roscilde Rim) mitologiai és archeologiai munkái a legkiválóbbak közé tartoznak. Ez időben Ingemann B. S. (1789-1862) tünt ki bájos, érzelemmel telt lirájával, valamint lelkes nemzeti dalaival, mik közül a legszebb a dán zászló (Danebrog) dala. Sokáig ő volt a dán nemzet legkedveltebb regényirója és sok tekintetben még ma is az. Igazi drámai költő Heiberg J. L. (1791-1860), ki nagy lirai tehetség jelei mellett kezdetben a Calderon romantikája alapján állt, később azonban mint vaudeville-iró találta meg igazi hiva-tottságát. E nemü művei egyrészt nemzeties jellegükkel, másrészt remek jellemfestéseikkel ellenállhatatlan elragadtatásba ejtették kortársait. (Műveit l. Heiberg a.) Kiváló dráma- és regényirók még: Hauch Carsten (1791-1872), Bredahl Ch. (1784-1860), (Dramatiske Scener, melyekben szinte Shakespeari szellem nyilat-kozik meg), Hertz H. és Staffeldt S., ki a plátói életelveket öntötte világos, könnyen érthető dalokba. Kiváló irónő volt Gyllenborg-Ehrenswärd asszony (1773-1856). Mindezeket tulszárnyalta AndersenH. C. (1805-1875). Dalai mély bensőségüek, ábrándosak, gyöngédek. Műveiben nincs meg az a sokszor nyers, de mindig egészséges, skandináv szellem, hatalmas szárnyalás, de annál kedvesebb, bájosabb minden sora. Sokszor többet akar, mint a mennyire képes. Legtöbbre ment a regényirás terén. Legjobb regénye: «O. T.» (Odense Tughtus). Dicsősége fénypontját mint meseköltő érte el. Ezekben minden sora a legszeretetreméltóbb költőt mutatja, és messze fölötte áll kortársainak. Jeles kortársai voltak Winther Ch. (1796-1876.) és Paludan-Müller (1809-1876). A Rahbeck megalapította novellairodalom a már említett Gyllenborg sszonyon kivül jeles művelőt lel Kruse L.-ben; majd Blicher St. (1782-1848), Biehl Ch. Lindenkrone L. és mások szereztek maradandó érdemeket a novellairodalom körül. A művészet magasabb követelményeinek megfelelőn Bergsöe V. művelte a novella-irodalmat, kinek novellaciklusai az ujabb dán irodalom legkitünőbb dán ter-mékei közé sorozhatók. Kitünő irók még e téren: Holst H. P., Aarestrup E. és Lembke E., ki Shakespearet fordította le hazája nyelvére.Ez időben, ugy a politikai, mint társadalmi életben bekövetkezett események (1850-1870-ig) odahatottak, hogy Dánia kizárólag a skandináv költészet zászlója alá állt, megvetve minden mást, elfordulva az addig oly igen felhasznált német irodalomtól. Ez akció természetszerüleg megszülte a visszahatást. Mikor már tulságig ment a skandináv irodalom erejének, hatalmas voltának dicsőítése, mikor az irodalmi sovinizmus tetőpontjára ért, Brandes György volt az, ki ez áramlattal szembeszállt. (Bőv. l. B. a.) 1871-72 telén tartott fölolvasásaiban (A XIX. sz. irodalmának főbb irányai) bebizonyította népének, hogy e szükséges reakciót már átélték Európa nagy államai. E fölolvasások oly ingerültséget keltettek ellene, hogy jónak látta hazájából eltávozni; külföldön (Berlinben) Brandes Eduarddal, öccsével együtt kiadta: Det nittende Aarhundrede lapját, melyben elszánt bátorsággal küzd tovább. Rövid idő alatt iskolát teremtett ma-ga körül.Legkiválóbb tanítvány a Brandes iskolájának Jakobsen J. P. (1847-1885). Hatalmas befolyást gya-korolt tolla minden ujkori dán iróra; minden, amit irt, szinte vérévé vált az ifjabb generációnak. Mély költé-szet, szingazdagság, a hangulatok megragadó festése, az ellentétek mesteri szembeállítása jellemzik tollát. Kezdetben Darwin elméletének volt egyik előharcosa. Lefordította Darwin műveit dán nyelvre. 1873. irta meg: Aperçu systématique et critique sur les desmidiacées du Danemark cimü értekezését. A fiatal termé-szettudós azonban korán megtalálta a tehetségeinek megfelelő utat. Első novellájától (Mogens) kezdve, az utolsóig (Fru Föns) dicsősége folyton emelkedett. Regényei Fru Maria Grubbe, Niels Lyhne igazi gyöngyei, utólérhetetlen remekei a dán irodalomnak. Művei közül nem egy magyar nyelven is megjelent. Igy a Fővárosi Lapokban Mogens, Fönsz asszony; ugyancsak az Élet I. évfolyam 7. Dr. Lázár Béla tanulmánya Jacobsenről. Valamint 1891-ben Elemzés és mesemondás cim alatt szintén ő róla. Mellette Drachmann Hjerholt Holger válik ki a jelen dán irók közül (szül. 1846). Mielőtt hazája egyik legünnepeltebb költőirójává lett volna, tengeri képek festője volt. Vonzalmát a tenger iránt mindig megőrizte. Neve ma is a «tenger költője». D. kezdetben egyike volt a Brandes megindította mozgalom vezérfiainak, késóbb azonban szakított e párttal, bár Brandessel magával nem. Költői egyénisége az összes dán költők közül kimagaslik. Megérti a dán nép gondolkodásmódját és ugy tükrözteti vissza műveiben, mint senki más. Művei közül legismertebbek: Derovre fra Graensen, Tyrkisk Rococo, Esther, Tengeri és tengerparti történetek. Ez utóbbi magyar nyelven Dr. Baján Miksa fordításában (Budapest, 1893). Szeretetreméltó költői egyéniség Shandorph S. Brandes György fedezte föl benne az irói tehetséget. Nagy tehetséggel, igazi virtuózitással festi a seelandi parasztok életét és a nagy városok kicsinyes gondolkodásu nyárspolgárait. Kiváló művei: Kjaerlighed paa Trommesalen, Thomas Fris's historie stb. A fiatalabb irók közül Bang Hermann válik ki, inkább excentrikus egyéniségével, mint mélységével. A dráma-irodalom főképviselője Brandes Eduard (Gyngende Grund, Laegemidler stb.). Mellette Nansen Peder említhető még, kitől joggal várhat sokat a dán irodalom.Ugy a szépirodalmi, mint a tudományos irodalmi téren Holberggel következett be uj korszak. Ő irta meg először népszerü nyelven Dánia történetét (Danmarks Historie). Nyomában a történelemirás terén kitüntek: Gram H. (1685-1748) és Langebäck J. (1710-1775). Suhm Fr. (1728-1798); Eilschow Ch. F. (megh. 1750) a bölcsészeti tanokat igyekezett népszerüekké tenni. A teologiai téren Grundtvig szerzett érdemeket, valamint Mynster Peder (1775-1850). Martensen H. L. Den christelige Ethik műve, messze hazája határain tul is ismertté tette irója nevét. A tulajdonképeni filozofia leghivatottabb művelői egyike Sibbern Ch. (1785-1872) volt, ki mint költő is elég jelentékeny nevet vivott ki magának. Kivüle Nielsen Rasmus tünt ki e téren. A természettudományokban Örsted H. Chr., a villamdelejesség felfedezője, - Forschhammer J. G., Steenstrup J. és Schouw Fr. a nevezetesebb egyéniségek. A régészet terén Müller P. E. (1776-1834) és Magnusson (1791-1846) váltak ki. A nyelvbuvárlás szakában Petersen M. N. (1781-1862) szolgáltatott kitünő műveket, kivüle Thomsen Christian (1785-1865) és Worsaae J. (szül. 1821) említésre méltók. Az ujabbkori történetirók közül nevezetesebbek: Werlauff Ch. (1781-1871), Allen K. F. (1811-1877, De tre nordiske Rigers Historie 1497-1537). Az irodalomtörténet terén, annak már említett művelőin kivül, Nyerup L., Rahbäck. Thortsen, Overskou, stb. tüntek ki.Hazánkban nagy érdekkel foglalkoznak e magvas, igazi költői szépségekben gazdag, erőteljes irodalommal. A külföldön már régebben egész külön irodalom támadt a skandináv szellemi termékek körül, különösen oly nagy alakok felléptével, mint Björnson, Ibsen, a svéd Strindberg stb. Franciaországban legujabban irodalmi és művészi egyesület alakult, mely az északi drámairók műveit ismerteti és terjeszti. A szomszédos Ausztriában a skandináv irodalomban (beleszámítva ebbe az izlandit is) egyik legkiválóbb, leghivatottabb művelője Poestion J. C., kinek alapos tudással és tárgya iránti meleg szeretettel megirt kritikái és biográfiái kitünő tájékoztatókul szolgálnak a skandináv irodalommal bővebben megismerkedni akaróknak. A skandináv irodalom egyik legkiválóbb művelője nálunk Dr. Heinrich Gusztáv egyet. tanár (l. o.). Eszt nyelv és irodalom Az eszt nyelv a nagy urálaltaji nyelvfaj ugor családjához tartozik s a finn nyelvvel a legszorosabb testvéri viszonyban van. Az eszt nyelvet egész Esztország, továbbá az Ösel-sziget lakói és Livland nagy része, ösz-szesen mintegy 633500 ember beszéli. Három tájszólását különböztetik meg, u. m.: 1. a dorpati vagy keleti, 2. a revali vagy északi, s 3. a pernaui v. nyugoti tájszólást. A dorpati igen sok régiességet megőrzött, de a revali a legműveltebb, ebből fejlődött az eszt irodalmi nyelv. A 30 éves háboru előttről nincsenek az eszt népnek nyelvemlékei. Miután 1617. az orosz háboru véget ért és a béke feltételei szerint a lengyel hatalom Livlandban megszünt s az iskolák és egyházak működésüket ismét megkezdték, néhány derék ember felada-tául tüzte ki az esztek művelődésének előmozdítását. Uttörő volt ezen irányban Stahl 1630-ban, midőn a keresztény vallás alapelveit kiadta eszt nyelven, rövid kérdésekbe foglalva. Utána következett Rossinius, ki Luther kátéját fordítá esztre (Riga 1632); ezzel egyidejüleg jelent meg Stahl-nak másik műve: Kézi és házikönyv Eszt- és Livland számára (Riga 1632); ugyanő adott ki egy eszt nyelvtan-t (1637), Blankenhagen Simon revali lelkész pedig 1642. egy egyházi beszédgyüjteményt. Az első eszt énekes könyv 1656. készült, több lelkész közreműködésével. Azonban tulajdonkép eszt irodalomról csak a XIX. sz. második tizede óta lehet szólni. Rendkivül gazdag az észteknek népköltése, és igen sokszor rögtönzik buskomoly dalaikat. Jeles műköltőjük Jannsen Lidia. Ébresztőleg hatott különösen az 1838-ban keletkezett eszt tudós társaság és Rosenplänter folyóirata. A tudós társaság gyüjtötte össze a régi népköltési hagyományokat s ezekből egy hőskölteményt szerkesztett, Kalevi poeg cimüt, mely méltó társa a finn Kalevalának (l. o.). Finn irodalom A legelső irodalmi termékek a F.-nél, legalább a keletkezés időtáját tekintve, ősköltészetük maradványainak Lönnrot Illéstől kiadott becses gyüjteményei: első helyen a Kalevala (Kaleva egy hősnév, Kalevala a. m. Kaleva országa) c. nagy népeposz (I. kiad. Helsingfors 1835, II. kiad. 1849, rövid. kiad. 1862, népszerü, magyarázatos kiad. 1870. L. e cimen); továbbá a Kanteletar (Kanteel v. kannel egy, eredetileg öt-, idővel többhuru hangszer, mellyel epikai s lirai darabjaik előadását kisérik, a -tar végzet nemtőt jelent), mely balla-dákat, dalokat és régi pogány vallásukra vonatkozó verses töredékeket tartalmaz (1840); a Suomen kansan arvoituksia c., 2188 találós mesét tartalmazó gyüjtemény (1844), és a Loitsurunoja (varázsigék, ráolvasások 1880), melyek egytől-egyig a régi finn vallás megannyi becses adaléktárai. Mindezekhez sorakozik a Sananlaskuja (Közmondások) cimü, szintén Lönnrot szerkesztésében megjelent gazdag gyüjteményes mű (Helsingfors 1842), mely 7077 közmondást közöl. Ugy az epikai hagyományok, mint a balladák, dalok, rá-olvasások és közmondások versalakja csaknem kizárólag az ugynevezett ősi nyolcas sor, mely p. a székely balladákban (Molnár Anna) divik; a finneknél azonban a rim helyett alliterációt találunk, mely itt bizonyos művészi fokot ért el. (L. erről bővebben: Budapesti Szemle, 1889 jun. A Kalevala, Vikár B.-tól.) Népmesegyüjteményeik közül nevezetesek az Eero Salmelainen (Rudbeck) szerkesztette Suomen kansan satuja ja tarinoita (A finn nép meséi és mondái, Helsingfors a finn irodalmi társ. kiadása, 1852. kezdve, 4 köt.) és a legujabban Krohn Károly dr. szerkesztésében megindult uj gyüjtemény, mely ugy teljességére s gazdagságára, mint a felhalmozott óriási anyag tudományos feldolgozásmódjára nézve páratlanul áll (I. k. Eläinsatuja, Állatmesék). Egyéb idevágó kiadványok: Florinus H.: Vanhain suomalaisten tavaliset ja suloiset sananlascut (A régi finnek közönséges és kedvelt szólásmondásai, 1072); Ganander C.: Aenigmata fennica. Suomalaiset arvotuxet (finn találós mesék, 1783); Topelius Z.: Suomen kansan vanhoja runoja (A finn nép régi költészetéből, 1822), számos epikai részlet, ráolvasás és dal, melyet Lönnrot első ilynemü kiadványa követett: Kantele (1829), ahol szintén a régi epikus és lirai költéászet számos maradványa van közölve. Említésre méltó népköltészeti kiadványok még: Judén: Valitujja suomalaisten sanalaskuja (A F. válog. közm., Viborg 1818); Europaeus D. E. D.: Pieni runon-seppä (A kis költő. Helsingfors 1847); Piispa Henrikin surmavirsi (Vers Henrik püspök halálára. A Suomi c. folyóiratban, 1856); Korhonen P.: Viisikymmentä runoa ja kuusi laulua (ötven runo és hat dal. 1848). Az utóbbinak szerzője, Korhonen első helyen áll a F. népköltők (runoseppaumlat, runoniekka, runoja, runottaja, runolainen) hosszu sorában. Ezek hamisítatlan népi nyelven és észjárással gazdagították a F. irodalmát. Köztük nem egy a legszélesebbkörü kedveltségre tett szert (Puhakka, Kymyläinen, Lyytinen, Makkonen, Räikönen stb.). Költészete egészen eredeti, sok gyöngédséggel és humorral, de a mellett sok melankoliával, a természeti jelenségek gyakori és bájos személyesítéseivel, a dal és zene dicsőítésének legszebb hangjaival. Väinämöinenről, a kannel feltalálójáról, a finn pogány istenalakok főképviselőjéről; Ilmarinenről, az ég ko-vácsáról és a Sampo (csodaszer) mesteréről; a fiatal Joukahainenről, Aino-ról és Kullervoról s régi termé-szetvallásuk számos egyéb alakjairól, nemkülönben az északi népek közös nagy hazaszeretetéről, csöndes, de mély érzelmeikről a F. népköltészete örökszép runokat és dalokat hozott létre. Epikájuk árnyoldalai közé tartozik, hogy ritkán talál oly hősöket, akik nagy hadi tettekkel tünnek ki, de sokszor időzik hosszadalmas lirai mozzanatok és a régi kultusszal járó szertartások rajzainál. E mellett bizonyos érzelgősség uralkodik egész költészetükön, s ott is, hol élénk cselekvés foly, a cselekvény gyors menetét gyakran késlelteti a héber költészetével rokon paralellizmus, mely egyazon gondolatot legalább is két formában szereti kifejezni. Lirájuknak viszont az a gyengéje, hogy kevés kivétellel csakis az éposz versalakját (az ösi nyolcast) használja s ezzel némileg egyhanguvá válik. Valószinü, hogy az epikai költés a F.-nél mind jobban háttérbe szorította és a maga képére alkotta a lirait, s igy azokat a kizárólag dalokban előforduló, a mi népköltésünk formáival megegyező változatos versalakokat, melyek a F. szerint ujabb koriak, épp ellenkezőleg: régi lirai költésük alakjainak kell tartanunk. Az epikai maradványok nyelvi, verstani és egyéb sajátságaiból Ahlquist (Kalevalan tutkimuksia-kalevalai buvárlatok), szemben Krohn Gyula véleményével, azt állapítja meg, hogy ezeket költőileg nem az egész finn nép, csupán annak keleti (karjalai) ága alkotta. Kétségtelen azonban, hogy az elbeszélő népköltés anyaga eredetileg az egész F. népnél, sőt ennek ugor nyelvrokonainál is megvolt, bár egyes részeiben főkép a skan-dináv érintkezés folytán egyre uj meg uj tárgyakkal bővült s innen p. az a sok egyező vonás, amit a Kalevala és az Edda-énekek közt észlelünk. Népköltésük elbeszélő hagyományai, melyeket a F. már majdnem teljesen följegyeztek, ma is sok helyt, különösen az ország félreesőbb részein, még élnek a nép ajkán s ugy előadásuk, mint fenmaradásuk módja igen érdekes. A szöveg előadásához két ember kell, egyik a daloló (laulaja), másik a kisérő (säestäjä), akik egymással szembe ülnek, egymás kezét megfogják, a daloló elkezdi az illető éneket s a nyolcas sor közepe után a kisérő belevág a dalba s az egész sort együtt ismétlik, miközben folyvást egymással szemben, össze-fogózva hajlonganak; rendesen egy harmadik az előadást a nemzeti hangszerrel (kannel-lel) kiséri, a közönség pedig hallgatja. E nagyrészt mitoszi tartalmu epikus költemények szájhagyomány utján maradtak fenn az őskorból és terjedtek tova egyes jó emlékező tehetségü dalolók révén, akik családjukban vagy ismeretségük körében ismét a legjobb tehetségünek adták át. Az egész nagy epikai anyag több daloló ajkán elosztva élt és csak a tudós Lönnrot vasszorgalmának sikerült a szétszórva élő, sok helyt még az ősi vallás emlékeihez való ragaszkodásból féltett kincsként őrzött anyagot csodálatos módon, parasztnak öltözve, paraszt munkát vé-gezve, hosszu idő alatt összegyüjteni és köztük bizonyos összefüggést előállítani. Az éposz teljes megisme-réséhez, lényegének, alakulásainak, szóval egész életének kellő megértéséhez nagyban fognak járulni az irodalmi társaság kiadásában megindult Kalevala-változatok (Kalevalan-toisinnot. Szerk. Kaarle Krohn). Műköltészetük - ha csupán a F. nyelven irottakat tekintjük - még mindig meglehetős szegény. Ujabb költőik sorából kiemelkednek: Ahlquist A. (Säkeniä-szikrák, Helsingfors 1860-68), ki mint nyelvész is nevezetes; Krohn Gyula (Suonio), Kivi Elek, Erkko J. H., Cajander, Genetz Á. A műfordítás terén ugyancsak Cajander, remek Shakespeare- és Runeberg-fordításaival; Genetz (Arany-ford.), Godenhjelm, Forsman stb. A skandi-náv költészet és irodalom jobb termékeit szorgalmasan fordítják, azonkivül franciából, angolból és németből is a jelesebb műveket (Shakespeare, Moliere, Walter Scott, Schiller, Goethe stb.). Arany, Petőfi, Jókai, Mik-száth mind ismertebbekké válnak a finn irodalomban. Általában a magyar dolgok iránt kiváló érdeklődés van náluk, amit főleg itt járt tudósaik és iróik (Ahlquist, Godenhjelm, Almberg-Jalava, Genetz Setälä E., Paasonen H.) mozdítottak elő. Prózai irodalmuk, mely Agricola M., turkkui püspök bibliafordításaival kez-dődött (1544) s utána évszázadokon jobbára csak vallási kérdések körül mozgott, ma már szép felvirágzást mutat. Nagy része van ebben a Finn Irodalmi Társaságnak (Helsingfors), mely 1831 óta jeles kiadványokkal gondoskodik a próza műveléséről s e tekintetben főleg Suomi c. folyóiratával derekasan hatott közre; a kia-dásában megjelent olvasó- és tankönyvek hosszu sora mind a leggondosabb munka gyümölcse és elsőrangu erők által készült. Ujabban hasonló téren és sikerrel működik - főleg a népet tartva szem előtt - a helsingforsi népművelő társulat (kansanvalitus-seura). A szép próza terén neves irók: Kivi E., Krohn Gyula (Suonio), Ahlquist; az ujabbak közül: a magyar fordításból szintén ismert Aho János, Canth M., Genetz A., Suomalainen S., Reijonen stb. Tudományos irodalmuk, mely előbb latin nyelven, majd pedig svédül és finnül nyilatkozott meg (Juslenius D., Porthan, Ganander, Lencquist, Renwall, Becker R., Sjögrén A. J., Judén,Gottlund, Castrén, Eurén stb.), mind több oly nevet mutat fel, melyek Európa előtt is tekintéllyel birnak (Lönnrot, Ahlquist, Danielson, Aspelin E., Palmén stb.). A F. termékeinek tüzetes jegyzékét, mely Pippingnek már 1854. kiadott ily tartalmu gyüjteménye alapján készült, Vasenius Valfridtól birjuk (Suomen kirjallisuus. La Littérature finnoise. I. köt. 1544-1877 és II. köt. 1878-1879. Helsingfors 1878 és 1880). A F. ismertetése, főleg a finn-svéd költők behatóbb méltatása megvan Szinnyei J. dr. Az ezer tó országában (Franklin). Flamand nyelv és irodalom A flamand vagyis flandriai nyelv a hollandi v. németalföldi nyelvnek Belgium északi felében divó nyelvjá-rása (s igy a német nyelvnek alnémet - plattdeutsch - dialektusaihoz tartozik). A XVI. sz.-ban ez volt Fland-ria és Brahant udvarának irodalmi nyelve. Irodalomtörténete 1830-ig a hollandival esik egybe; azóta jelentő-sége a francia műveltséggel szemben folyvást csökken, bár ujabban ismét élénk mozgalom indult meg a flamand nemzetiség körében, mellyel szemben áll délen a francia nyelvjárást beszélő vallon nemzetiség. Francia irodalom Középkor. Franciaország legelső irodalmi termékei latin nyelven vannak irva; s később is ez a latin nyelvü irodalom, a már francia nyelven irottal párhuzamosan fejlődött. A IX. század kezdetével a latin nyelvü iro-dalom mellett két, népies nyelvü irodalom keletkezett, egyik Franciaország déli részén, a másik Északon. Itt csak az északiról szólunk; a délire vonatkozólag a Provençal irodalom cikkre utalunk. Első korszak. Az őskortól 1050-ig. Az a három lényeges elem, mely mindinkább előre nyomulva, nagy át- meg átalakulás után a francia társa-dalomnak és ez által a F.-nak adott létet: a romanizmus, kereszténység és germanizmus volt. A francia nem-zeti éposz, a középkori F. legeredetibb és legnagyobbszerü terméke is a germanizmusnak köszöni létrejöttét. Mindazáltal a germán epikus dalok mellett, melyeknek Clovis és Dagobert voltak a hőseik, román nyelvü dalok is keletkeztek. Bizonyítja ezt a Vie de saint Chilian (VIII. sz.) szerzője, ki az ifju Dagobertnek a szá-szokon aratott győzelméről szólván, megemlíti, hogy ez alkalommal: «Carmen publicum juxta rusticitatem (azaz népies román nyelven) per omnium volitabat ora». Más, közvetetlen bizonysága ennek a Floovant-féle chanson de geste (l. o.), melynek hőse nem más mint Dagobert. Noha a Chanson de Roland-nál (1080 tájáról) nincsen korábbi ránk jutott chanson de geste, mégis bizonyosra vehető, hogy a nép-éposz épp ugy virágzott a legősibb korszakban, mint a következőben, és hogy Clovis és Dagobert után Martell Károly, Pipin és Nagy Károly számos, elveszett epikus költeménynek voltak a hősei. A fenmaradt irodalmi emlékek mindannyian vallásos tartalmuak; a F.-nak legrégibb ilynemü terméke a 880 tájáról való Séquence de Sainte Eulalie, egy latin népnyelven irt prédikáció töredéke, melyet csak a Serments de Strasbourg (842) néven ismeretes nyelvemlék előz meg, amely szövegét tartalmazza annak az eskünek, amellyel Német Lajos Kopasz Károllyal kötött szövetségét erősíti. A Szt. Euláliáról szóló ének után időrendben a Fragment de Valenciennes, egy Szent Jónásról szóló homélia töredéke következik, mely a X. sz. elejéről való. Fontosabbak már a Szent Légerről és a passzióról szóló énekek, melyek a X. sz. második felében keletkeztek. Az első korszak vége felé (1040 körül) készült a Szent Elekról szóló költemény, a F. első olyan emléke, mely nemcsak irodalomtörténelmi, hanem költői szempontból is becses. E tárgy magyar feldolgozása négy kódexünkben és a Gesta Romanorum révén Haller Hármas históriájának középső részében is megvan. L. Elek-legenda. Második korszak. 1050-től Szt. Lajos nagykoruságáig (1235). A XI. sz. második felével a középkori F. aranykora kezdődik. Legelőször a nemzeti hősköltészet indul vi-rágzásnak, ezért követi az elbeszélő, majd a lirai költészet virágzása; a korszak vége felé fellendül a próza is és a breton regényekben és Villehardouin természetes folyásu, kifejezéssel teljes és őszinte stilusában a maga életrevalóságáról tesz tanuságot. Alább műfajok szerint csoportosítva soroljuk fel e korszak nevezetesebb műveit s iróikat. Elbeszélő irodalom. Nemzeti éposz. Csak két költemény van, mely a XI. sz. vége előtt keletkezett: a Pelerinage de Charlemagne a Jérusalem (1060 körül) és a hires Chanson de Roland (1080 körül), Ez utóbbi a történeti énekek legnevezetesebbje; főeseményét a roncevauxi szerencsétlen ütközet szolgáltatja, melyben Lóránt Ganelon árulása miatt elesett. A mű 4002 verssorból áll és normandiai dialektusban van irva; szerzője ismeretlen. Talán a költemény utolsó sorában említett Turoldus irta. Mindjárt a XII. sz. kezdetéről valók; egy 600 verssorból álló töredék, mely Roi Louis v. Gormond et Isembart cimet visel; továbbá az Orániai Vilmos hőstetteit zengő legrégibb énekek, minők a Charroi de Nîmes, a Couronnement de Louis, a Chevalerie Vivien stb. ciműek. Majd valamennyi hősi ének a XII. század végéről és a XIII. elejéről való. Ezek közül nevezetesebbek: Le Moniage Guillaume, Aliscans, Aspremont, Aiol, Les Lorrains, Aquin ou la Conquete de la Bretagne, a Chanson d'Antioche, Huon de Bordeaux, Aymeri de Narbonne, Girard de Vienne stb. Legtöbb éneknek nincs a szerzője megnevezve, csak néhánynak az irója ismeretes. Ó-kori tárgyu regények. A nemzeti épopeák sikerén felbuzdulva, néhány nap is kezdett hőskölteményeket irni, melyeknek tárgyát az ó-kor történelméből merítették, csakhogy nem az eredeti forrásokból, hanem az V. és VI. sz.-ban keletkezett névtelen v. álnevü szerzőktől való kompilációkból. Legnevezetesebb idetartozó mű a Roman d'Alexandre, melynek Nagy Sándor a hőse. Ezt a XII. sz.-ban Lambert li Cors és Alexandre de Bernay v. de Paris készítették. Tizenkét szótagu versekben van irva és az alexandrinus (v. Sándor-vers) tőle kapta nevét. A mi Haller Jánosunk Hármas Istóriájának első része is ugyane tárgyu elbeszélés, mely a való történet képében Nagy Sándor regényesen kiszinezett hőstetteit meséli el. További klasszikus tárgyu művek a Roman de Thebes (Statius költeményének egy prózai átdolgozása alapján), a Roman d'Énéas (Vergilius Aeneise után), melyek 1150 tájáról valók. Idetartozik még a Roman de Troie (Dictys és Dares kompilációi után), melyet Benoît de Sainte-Maure (1160 táján) készített s II. Henrik nejének, Eleonorának ajánlott. Ez utóbbi munka is megvan magyarul Haller Históriájának harmadik részében. Görög és bizanci regények és kaland-regények. Az idevágó művek v. a hanyatlás korabeli görög regények latin fordításainak utánzatain alapulnak, v. közvetlenül vannak a bizanci hagyományokból merítve. Neveze-tesebb ilyen regények: Apollonius de Tyr, mely magyarul is meg van Apollonius királyfi (1591) cimmel (l. Apollonios); Les Sept Sages (magyarul: Ponciánus Históriája, Hét bölcs mester meséi néven), Eracle Gautier d'Arras-tól (1160 táján); Cliges Chrétien de Troyes-tól (1165 táján); Florimont, Aimon de Varennes-tól stb. Mindezek a regényes mesék többé-kevésbbé szerelmi regények, melyek a kaland-regények talaját készítették elő. Ez utóbbiak közé tartoznak: Ille et Galeron, Gautier d'Arras-tól (1157); Galeran de Bretagne, Guillaume de Dole, Pamphile et Galatée, mind a három Brasdefer János-tól (1225 tájáról). Breton regények. Ezek eredetének kérdése máig sincs tisztázva. Valószinü, hogy a F. a breton legendákkal Angolországban jött érintkezésbe; itt irta lai-it (l. o.) Marie de France; itt készültek az első költői kompilációk kisérletei Tristanról, Percevalról, Gauvainról, Lancelotról és az Arthur király udvarához tartozó többi hősről és innen kerültek e költői kisérletek Franciaországba, hol Chrétien de Troyes és követői sokféleképen feldolgozták őket. Különösen egy, a Chrétien de Troyes bevégzetlen Percevaljában említett titokzatos gral (tál) lett számos legenda tárgyává. E tálról az a monda járta, hogy a Megváltó sebeiből folyó vér felfogására szolgált és egy a XIII. sz. elején élt költő, Robert de Boron e tárgyról trilogia-félét (Joseph, Merlin, Perceval) irt, mely nagyobbrészt elveszett ugyan, de prózában átirva és névtelen költők másnemü toldalékaival vegyítve megvan a Saint-Graalról, Merlinről, Lancelotról, Palamede-ról való kompilált regényekben. Wace Brutja, melyet a breton regények közt szoktak emlegetni, nem egyéb mint Gaufrei de Monmouth Historia regum Britanniae c. történelmének puszta fordítása. Conteok és fableauk. A conteok és fableauk (l. Contes és Fabliaux) a közönséges, polgári életviszonyok közt mozognak, közönségük is szerényebb igényü mint a chansons de geste-ké és a kaland-regényeké. Rövid, rimbeszedett elbeszélések ezek, melyek nevettetni akarnak, de gyakran durva komikumba és aljas cinizmusba sülyednek alá. Sok ilyen elbeszélés keletről származhatott, akár a spanyolországi mórok, akár a keresztes hadak közvetítése utján; legtöbbje a XII. sz. végéről és különösen a XIII. sz. elejéről való. V. ö. Bédier Jó-zsef: Les Fabliaux, 1893. Ezópi mese és roman de Renard. A XII. és XIII. sz. folyamán számos francia nyelvü mesegyüjtemény ké-szült Isopet név alatt; a legnevezetesebb köztük a Marie de France-é; de ez, valamint a többi is nem más, mint két korabeli latin mesegyüjtemény gyakran érthetetlen fordítása, megbővítve ind elemekkel. Nevezetes már a Roman du Renard (Róka-mese) cimü nagy terjedelmü, közel 120000 versre terjedő állatmese, mely allegória alakjában a középkor politikai és erkölcsi viszonyainak nevettető szatiráját adja. Tárgya Renart (a róka) és Ysengrin (a farkas) harca. A meglevő szöveg keletkezése ideje a XII. sz. vége; a XIII. és XIV. sz.-beli hozzátoldások egész mese-ciklussá szélesítették ki. Goethe: Rheinecke der Fuchs-a is ilyen célzatu állat-éposz. V. ö. Sudre Lipót: Les sources du Roman de Renart, 1893. Történelem. Ide tartozó munkák: Gaimar Geffrei 1150 tájáról való nyolcszótagos versekben irt: Histoire des Anglais c. műve; Wace 1160-1174 irt: Geste des Normands v. Roman de Rou (Rollon) c. munkája és Benoît 43000 nyolcszótagu versből álló Histoire des ducs de Normandie c. alatt kiadott történeti műve. E három verses munka, sajnos, nem egyéb mint korábbi latin szövegek átirása. Nevezetes és érdekes már a Garnier de Pont-Sainte-Maxence történelmi költeménye, mely Becket Tamás, a meggyilkolt canterburyi érsek szomoru esete körül forog. Végül 1224 tájáról való egy névtelen Histoire de Guillaume le Maréchal c. munkája. Kü-lönösen prózai fordítás sok készül e korszakban; igy lefordítják Turpin hires krónikáját; ekkor készül Párisban a Faits des Romains (Gesta Romanorum; drávai névtelenünk fordítása szerint: Rómaságnak irt dolgai) c. mesetár, mely irodalmunkban is szerepet játszik: Haller Gábor Hármas Istóriájának második részében ezek-nek a Gestáknak latinból való fordítása van meg; énekmondóink és széphistóriairóink közül is számosan merítettek belőle tárgyakat. - A próza iránt való ilyetén előszeretetnek köszöni létrejöttét a francia történetirás egyik kiváló fontos műve: Villehardouin La Conquete de Constaninople-ja is. Lirai költészet. Mig a bretonoktól kölcsönvett anyagot a F. a feldolgozás módjának eredetisége által a maga sajátjává tette, addig a lirai költészet terén a francia költök, a trouveurök nem mutatnak ilyen önállóságot; csak a provençal költőket, a trobadourokat utánozzák, legtöbbnyire kevés művészi sikerrel. A lirai költészet Franciaország déli részén már a XI. sz. vége felé virágzásnak indul, holott északon nem találunk lirai költe-ményt, mely a XII. sz. végénél előbb készült volna. De még mielőtt a Dél költészete hatással lett volna az északira, léteztek már népies jellegü félig epikus, félig lirai jellegü francia énekek (chansons de toile), pastourellek stb., melyek igen régi eredetüek és semmi közük sincs a troubadourok költészetéhez. Ezt a né-pies költészetet azonban csakhamar lenézték és elhanyagolták, s a XII. sz. felsőbb körei a provençal költészet művelésében találták gyönyörüségöket. A lirai költők közül megemlítjük a nevezetesebbek nevét. Délen: Berna de Ventadour, Jaufres Rudel de Blaye, Bertran de Born, Gaucelm Faidit, Peire Cardinal stb. Északon a főurak voltak az elsők, kik ezt a költészetet művelték: Conon de Béthune, Coucy, Gace Brulé, Thibaut de Champagne, III. Henrik brabanti herceg stb. Vegyes fajok. Szólnunk kellene még a tanító és a drámai költészetről. Ez utóbbi termékei közül Bodel János: Jeu de saint Nicolas cimü munkáját említjük meg, mely a XIII. sz. kezdetéről való. A tanító költészet már nagyon gazdag, de leginkább latinból való verses fordításokból áll. Nevezetesebb termékei: Le livre des manieres, Fougeres Istvántól (1170 tájáról); a Bibles c. könyv Guyot de Provins és Hugues de Berze-től stb. Harmadik korszak. 1235-től a százéves háboru kezdetéig (1337). Ezt a korzsakot a Roman de la Rose századának lehetne nevezni. A Rózsa regéje, mely két költőnek: a Guillaume de Lorris és a Jean de Meung műve, a maga korában rendkivüli nagy hatást tett, s ezt annak kö-szönhette, hogy a F. első költői terméke volt, mely a francia szellemet a legszabadabban és legtöbboldaluan tükröztette vissza. E korszakban a F.-at a lovagiasság kevésbbé jellemzi mint az előbbi korszakban. Még készülnek ugyan chandson de gestek, de hallgatóik köre mindinkább szükül és készítőik már nem annyira éneklésre, mint inkább olvasásra szánják. A lirai költészet, mely a troubadourokénak utánzása, csak a XIII. század végéig tartja fenn magát, az uj lira pedig, melynek emennek helyébe kellett lépnie, csak a következő korszak elején indul virágzásnak. Tudákosság jellemzi az irókat: Chrétien de Troyes helyét de Meung János foglalja el; a jámbor Joinville krónikás szinte kiri Szép Fülöp törvénytudósainak környezetéből. E korszak főbb irói: Adenet le Roi (Ogier, Berte), Beaumanoir (Manekine), Marco Polo (Utleirások), Joinville (l. o.; Historie de Saint Louis); Rutebeuf, aki fabieaukat, legendákat, szatirákat s a keresztes hadakkal foglalkozó darabokat irt, melyek a Szent Lajos korabeli költészetnek legigazibb kifejezői; Adam de la Halle, kinek Jeu de la Feuillée, Jeu du berger et de la berere c. szindarabjai a francia dráma-irodalomban azért nevezetesek, mert az elsők, amelyek világi dolgokról szólnak. Guilebert de Berneville, Guillaume de Lorris (a Roman de la Rose 1-4070. versét ő irta), Jean de Meung (a Roman de la Rose végét irta); Gautier de Metz (Image du monde); Novarai Fülöp (Quatre Ages d'homme), Brunetto Latino (Trésor) Fontaine Péter (Conseil) stb. Negyedik korszak. A százéves háboru kora. E korszak irodalma nem igen lehetett valami gazdagon virágzó, mert V. Károly uralkodásának néhány dicső és áldásos esztendejét kivéve, ez időtájt folytonos nyomoruság sanyargatta az országot. Legkiválóbb alakja: Froissart, a költő és krónikás. Az V. Károlyt dicsőitő költők: Raoul de Presles, Corbichon, Jean Golein stb. egyszerü fordítók. A francia kultura, mely az előbbi korszakban Angliára és Olaszországra is kiterjedt, e korban mindinkább veszít a külföldre való hatásából. De viszont, mintegy kárpótlásul, Dél-Franciaország irodalma lassanként kezd összeolvadni az északiéval és a XV. sz.-tól kezdve a F. nem csupán a langue d'oil-t (l. Francia nyelv) beszélő tartományok irodalma, hanem egész Franciaországé. Az epikus költészet hanyat-lásnak indul s lassanként elenyészik, az érdekes tárgyu chanson de gesteket prózába ültetik át és a kor ala-csony fokán álló izléséhez idomítják; de e veszteségekért kárpótlást nyujt az annál gazdagabb lirai, drámai és történeti irodalom. A lirikusok közül Guillaume de Machaut nevezetes,aki uj egyéni stilt visz a költészetbe; neki köszönhető, hogy virágzásnak indul a ballada, a királydal, a rondeau, a tizenkét szótagu lai (l. o.) stb. A történetirás terén Froissart munkáját illeti az elsőség, de említést érdemel az V. Károly alatt készült Chronques de Saint-Denis c. krónika is. De ami a legfontosabb, e korban születik meg a francia szinészet, mely az előbbi korszakokban csak csiráiban szunnyadozott. Megalakul a hires Confrérie de la Passion (l. o.), melyet 1402. hivatalosan is elismernek; Párisban és másutt a Basoches-ok (l. o.) és az Enfant sans-Souci (l. o.) társasága szervezkedik; gyors virágzásnak indulnak a misztériumok (l. o.), a moralitások (l. o.), a farceok (l. o.), és sotiek (l. o.). Amellett a százéves háboru uj hangot is visz be az irodalomba: a hazafiság hangját. Eustache Deschamps, Christine de Pisan, Alain Chartier és Orléansi Károly legtöbb dalukban hazájuk sze-rencsétlenségei miatt érzett panaszukat zengik. Ötödik korszak. A középkor vége. Az idegenek kiüzetése után (1453) Franciaország udvara kibékült Burgundia udvarával és Jó Fülöp lelkesí-tőjévé lesz egy külön irodalomnak, olyannak, mely összhangban állott pompakedvelő jellemével; a század végét is a burgundi és flamand iskola «nagy rétorainak»: Chastellain Györgynek, Olivier de la Marchenak, Molinet Jánosnak, Meschinot Jánosnak, Alain Chartier tulzó tanítványainak nagyhangu irodalma jellemzi; mindezeknél nevezetesebb: Jean Le Maire de Belges, kit a XVI. sz.-ban Marot és Ronsard iskolája egyaránt megbecsült. De e lármás burgundiai irodalom mellett csöndben a francia is dusan virágzik. Nevezetesebb képviselői: Le Franc Márton, Orléansi Károly, Villon (Grand Testament, Petit Testament stb.), kit még Boileau is tisztelettel említ; Baude Henrik és Castel János; Arnoul Gréban, a Mystere de la Passion szerzője; a farce nemében legkitünőbb egy névtelen műve: Maître Pierre Pathelin (1470 körül; v. ö. Lehr Vilmos: Maître Pathelin és XII. századi német alakjai, Phil. Közl.1893); a Jehan de Paris c. regény; De La Salle Antal művei: Jean de Saintré, Cent Nouvelles nouvelles; végül a XV. sz. prózájának remeke: Philippe de Comines Mémoires-jai. A XVI. század. E század a F. legmozgalmasabb korszakainak egyike. Két főtényező az uralkodó benne, a renaissance (l. o.), melynek jelentőségét a könyvnyomtatás feltalálása még növelte és a reformáció, mely a gondolat, az eszme szabadságát akarta megvalósítani. E kettő mozgásba hozta a szellemeket és élénk, gazdag irodalmat terem-tett. A francia renaissance, éppugy mint a magyar, Olaszország hatása alatt keletkezett. Mikor Olaszország-ban a görög és latin irodalmak tanulmányozása legszebb virágzása korát élte, kitörtek VIII. Károly és XII. Lajos alatt az olasz háboruk s ez alkalommal az Olaszországgal való érintkezés Franciaország számára a művészetnek és irodalomnak termékenyítő forrást nyitott meg. A reformáció, mely a vallási meggyőződés szabadságát és a szabad vizsgálódás jogát hirdette, a hit kérdéseiben a népre hivatkozott és ezért «sietett a kezébe adni az eszközöket, hogy szemeivel láthasson és eszével itélhessen.» Ez a körülmény a nép nyelvének mivelésére adott alkalmat és a latin nyelv helyébe ugy a filozofiában mint a teologiában a nemzeti nyelv lépett. Kálvin is franciára fordítja le eredetileg latin nyelven irt nagy munkáját (Institution de la religion chrétienne). Az udvar elfogadta az uj eszméket, de a Sorbonne (l. o.) heves támadásokat intézett ellenök. A király, ki később üldözte a kálvinistákat, nővére: Margit és anyja: Szavojai Lujza is egy ideig hajlandóknak mutatkoz-tak az uj tanok elfogadására. Az irók és tudósok szintén pártolták az uj hitet: Berquin, Roussel, a két Cop, Estienne Robert és Marot elfogadták Luther v. Kálvin tanait; mások, ha meg is maradtak katolikusoknak, türelmesek az uj hitüek irányában: ilyenek Budeus, Du bellay, Dolet István, a katolikus rakció első áldozata és a cinikus Rabelais. A felsoroltakon kivül még más okok is hozzájárultak a franciaországi renaissance fel-virágoztatásához. Ez okok legjelentékenyebbjei kétségkivül a Valois-k udvari élete és I. Ferencnek az irók és művészek irányában tanusított bánásmódja voltak. A király, mint a mi Mátyás királyunk tette volt,. tudó-sokkal, költőkkel és művészekkel vette magát körül: kikérte Lascaris és Budeus tanácsát, levelezett Erazmussal, tréfálkozott Marot-val és több izben kitüntette a Du Bellay testvéreket. A könyvnyomtatás is terjedt. Fichet, a Sorbonne rektora, 1469. honosította meg a könyvnyomtatást Párisban és 1500 felé már kö-zel 750 mű hagyta el a sajtót. Fontos küldetésök tuadatában, a könyvnyomtatók lépést haladnak a sz. legna-gyobb tudósaival és az Estiennek, kik a Badius Ascensius-ok, Gourmont-ok, Coline-ok, Dolet-k után követ-keztek, mindinkább magasabbra, tökéletesebbre emelték a könyvnyomtatás művészetét. Az iskolázás is elvi-lágiasodott. A király 1531-ben megalapítja a királyi (College royal) kollégiumot; ez iskola, melyben a héber, görög, latin nyelvet, orvostant, matematikát és bölcseletet tanították, korában nagyon fontos szerepet vitt és igen nagy hatással volt az ifjuságra. A francia renaissance általános jellege. A renaissancenak Franciaországban az volt az eredménye, hogy közvetlenül kezdték a pogány irók műveit utánozni; a középkorban szintén ismerték az ókori irókat; csakhogy ekkor Vergiliusban a kereszténység pró-fétáját látták, Homérosz hőseit lovagokká öltöztették fel s a vallási vonatkozások ilyetén erőltetett keresgélé-se, bizonyos helyi szinezetü művészkedés meggátolta az embereket abban, hogy a klasszikusok szellemét igazán felfogják s utánozzák. Az olasz humanizmus éltető fuvallatától ihletett szabad szellemek az ókori irók munkáiban nem a vallás céljaira felhasználható tanuságokat, hanem a sajátos szépet keresték, magukat az irókat csodálták és kezdték utánozni. Miután a klasszikusok nyelvének ismerete különösen Tifernasi Gergely és Spártai Jeromos tanításai révén lassanként elterjedt, a francia tudósok mint p. Erazmus, Budeus, a görög tanulmányoknak Franciaországban ujjáébresztője, a hellen műveltséget virágzóvá tették hazájukban. A nagyszámban megjelenő kritikai, gram-matikai és szótári munkák a tökéletesedés eszméjét keltik fel a szellemekben. Ekkor születik meg a francia humanizmus; előtérbe lép az egyéniség: minden irónak megvan a maga egyéni értéke; mindenki megőrzi a reformáció-biztosította szabad vizsgálódás jogát, melyet a XVII. században egy időre elnyomtak és mely a XVIII. században még nagyobb mértékben érvényesült. A XVI. század gazdag irodalmát két csoportra vá-lasztva fogjuk ismertetni. E két csoport: Költészet és Próza. Költészet. A XV. sz. költészetét a galantéria (l. o.) jellemzi. A renaissance beköszönte előtt a világi költészet, melyet már nem ihletett a harc szelleme s melyet az egyház kizárt a gondolatok birodalmából s arra kényszerített, hogy csak hitbeli dolgokkal foglalkozzék, nem volt egyéb üres szócsépelésnél és allegorizá-lásnál. A XV. sz.-ban Villon (l. o.) egy lépéssel előbbre vitte a költészetet; a renaissancenak pedig az a jelen-tősége rája nézve, hogy elvevén az egyháztól a gondolat fölötti kizárólagos uralmat és közkinccsé tevén azt, lehetővé tette, hogy a poézis felemelkedhetett arra az erkölcsi magaslatra, amelynek eladdig hijjával volt. A XVI. sz. költészetében három korszakot különböztetünk meg: az elsőt, amelyben az irodalmi reform szüksé-gességét érzik, Marot jelzi; ez a korszak II. Henrik uralkodása idejének közepéig terjed. A második korszak folyamán uj iskola áll elő, mely az irodalmi reformot akarja véghez vinni; ez a Ronsard iskolája. Ez a korszak majdnem IV. Henrik uralkodásáig tart. Végre következik a harmadik korszak, melyben Malherbe lép fel, ki végrehajtja a reformot: ekkor már a XVII. sz. küszöbén vagyunk. Első korszak. A XVI. sz.-ban a francia költészet a Marot nevével köszönt be. Marot Kelemen (1495-1544) szeretetreméltó költő, ki mint az igazán átmeneti kor embere, magában egyesíti az ó-francia költészet minden sajátságát: nemes, józan, kedves és csipős. De ő sem lépte tul semmivel azt a kört melyben azok mozogtak, kiknek közvetetlen utódja; noha az eklogát, episztolát, elégiát, balladát, dalt, himnuszt, epigrammát egyaránt művelte, ugyanaz a cél lebeg szeme előtt mint örökhagyóinak: mulattatni kiván és semmit sem gondol a tanítás momentumával; az igaz, hogy érzései olykor nemesebbek és magasztosabbak mint elődeié. Marotnak tanítványai is voltak; legkiválóbbak ezek közt Mellin de Saint-Gelais, Béza Tódor, Brodeau, Fontaine Károly és Valois Margit. Legérdemesebb Mellin de Saint-Gelais, ki jól ismerte az ókori és az olasz irodalmat. Ő kezdte meg a F.-ban a szonett művelését. Második korszak. De a mulattatás nem lehetett a költészet örökös célja. Mindeddig az irodalom a középkor nyomdokain haladt és elhanyagolta a klasszikusok tanulmányozását; nemsokára azonban Dorat János iskolá-jából uj iró-csoport kerül ki, mely a költészet meghódítására törekszik. Dorat tanítványai voltak: Baif, Ronsard, Lancelot, du Bellay, Muret. Ezek közül Du Bellay Joakim volt az, ki az irodalmi mozgalomnak élére állott és 1549-1550 közt megirta Illustration de la langue française cimü művét, mellyel a francia nyelv ügyét akarta előmozdítani. Du Bellay hadat üzen Marot iskolájának: Ronsard, Ponthus de Thiard, Remy Belleau, Jodelle István, Baif tovább folytatják a harcot a modernekkel és a klasszikusok mellett kardoskod-nak és ügyüknek Silve Móricot és Béza Tódort is sikerült megnyerniök. A rondeau, triolet helyébe az ódát, tragédiát, époszt léptetik. A nyelv pedig e törekvések következtében gazdagszik szókban, uj fordulatokban és költői műalakokban. Du Bellay Joakimnak (1524-1560), kit kortársai francia Ovidiusnak neveztek, leg-nagyobb dicsősége, hogy fennemlített művével megadta a jelt a régi iskola elleni harcra. Az uj iskola kiált-ványa Marot halála után öt évvel jelent meg; ez iskolához tartozókat brigade-nak hivták, miután pedig győ-zedelmesen kerültek ki a régi iskolával vivott harcból, pléiade-nak (fiastyuk) nevezték el magukat. Du Bellay helyesen itélő, világos szellem volt, kinek szonetteit (melyek Olive, Regrets és Les Antiquités de Róme c. gyüjteményekben jelentek meg) az élénk érzés igazi bája jellemzi. Ronsard Péter (1524-1585) volt valódi megteremtője a pléiadenak, amelyben Dorat, Ronsard mestere körül Baif, Bellay, Remy Belleau, Jodelle István, Ponthus de Thiard csoportosultak. A pléiadeot, noha középszerü költők voltak benne, nemcsak Franciaország, hanem még a külföld is ünnepelte. Ronsard teljes odaadással tanulmányozta a klasszicizmust, melyet hazájában is meg akart honosítani; irt ódákat, szonetteket, eklogákat, idilleket és egy hőskölteményt: a Franciadeot; legtöbb sikerrel az elegiát művelte. De nemcsak ir, hanem a nyelvet durvának és szegénynek találván, a latinból és görögből kölcsönzött szavakkal akarja gazdagítani és nemesíteni, sőt e célra a népies tájszólások felhasználását is javasolja. Nagy érdeme Ronsardnak, hogy mig előtte megelégedtek a klasszikusok fordításával, ő az első, ki belátta, hogy utánozni is lehet őket, s az első, ki a nyelv nemességére és tisztaságára törekedett. Jodelle István (1532-1575) a Pléiade költői közül a francia tragédia ujjáteremtését tüzte ki magának célul. A misztériumok, melyek a középkorban a szinházat pótolták, allegorikus darabokká, moralitásokká alakultak át: ezeket aztán a farce-szal kezdték helyettesíteni, melyet különösen az Enfants sans-Souci (l. o.) társaság művelt szerencsésen. A farce és a moralitás keverékéből született meg a sotie, melyben még mindig az allegoria játssza a főszerepet; s mivel az allegoria képében gyakran merészen gunyoltak ki különböző, a közéletben szereplő egyéniségeket, I. Ferenc meghonosította a szinházi cenzurát és megtiltotta a farceok és sotiek előadását. De nemsokára a közönség is elpártolt az efféle daraboktól a tragédiák és komédiák kedvéért, melyek az ókori szindarabokat törekedtek utánozni. Már Jodelle előtt is adatott elő néhány középszerü tragédiákat, Ronsard pedig Aristophanes Plutusát szedte versekbe. Jodelle első darabja a Cléopatre volt, melyet 1552. II. Henrik és udvara előtt adtak elő. Cléopatre után Didon se sacrifiant (1555) következett. E darabokban hiába keresnénk drámaiságot, igazi jellemeket; csupán a forma az, ami bennök figyelemreméltó. A pléiade-dal szemben, mely a költészetet a pogány mitologiához vezette vissza, uj iskola keletkezett, mely az irodalmat a keresztény költészet forrásához akarta visszatéríteni. Ez iskola feje: Guillaume de Saluste, du Bartas volt. Du Bartas (1544-1590) legfőbb műve: La Semaine, a teremtés munkáját énekli meg. Költőjét főként a rossz izlés és a dagály jellemzik. Megemlítést érdemel még Agrippa d'Aubigné: Les Tragiques c. szatirikus-epikus munkája. Továbbá Vauquelin de la Fresnaye, Desportes és Bertaut, kik közül Bertaut-t nemes és korrekt stilusa emeli ki társai közül. Harmadik korszak. Ronsard és a pléiade reformtörekvései tullőttek a célon, szükség volt valakire, aki e re-formok tulzásait mérsékelje. Különösen Regnier és Malherbe voltak ez uj célok harcosai. Egyik sem teljesen tudatosan végezte munkáját. Regnier azt hitte, hogy Ronsardot védi, valósággal pedig Marot Kelement vé-delmezte és őt reprodukálta. Szatiráiban (Satires) megtért az egyszerühöz, igazhoz és tudtán kivül visszake-rült a régi gall iskolába, melyet szerencsés utánzatokkal gazdagított. Malherbe azt hitte, a pléiadot és annak görög-latin ujításait teszi tönkre; tényleg pedig sikerüket biztosította. A nép nyelvét a klasszikus nyelvek nemességének magaslatára emelte és ezáltal utját egyengette Corneillenak, Boileaunak és Racinenak. A XVI. sz. költészete minden műfajának ilyetén gazdag virágzását nagyban előmozdította az, hogy e korszakban az uralkodók: XII. Lajos, I. Ferenc, IX. Károly, III. és IV. Henrik nemcsak hogy pártolták az irodalmat, hanem maguk is foglalkoztak vele. Próza. A középkorban a próza gyermekkorát élte; kifejlődése nem ment oly gyorsan végbe mint a költői nyelvé. Nem voltak általános eszméi, melyek maradandóságot biztosítsanak neki. Valamennyi krónikairó (Commines-t kivéve) csupán tényeket irt le, nem kutatva az okok és eszmék után. De ha ez eszmék nem is nyilatkoztak a középkorban, csak szunnyadtak és a renaissance-szal együtt felébredtek. Ami leginkább hoz-zájárult a francia próza emeléséhez, az volt, hogy olyan irók irtak rajta, kiknek lángesze ki tudta kerülni a nyelvrontásnak minden salakját. És ha e korszak prózájában van is sok provinciálizmus, tökéletlenség, ho-mály, mindazáltal már élénkebb, csinosabb fordulatokat is találunk benne. A szókincs gazdagsága és a mon-dattan szabadsága a nyelvet könnyen kezelhető eszközzé tették; azért is oly nagy a XVI. sz.-beli irók száma. Négy csoportba foglaljuk össze e prózairókat, a fajok szerint, melyeket műveltek: 1. teologusok és politikai irók; 2. morálisták s elbeszélők; 3. történetirók; 4. fordítók és tudósok. Teologusok és politikai irók. A görög klasszikusok szenvedélyes tanulmányozása csakhamar megtermette gyümölcseit. A jogtudomány volt az, mely a tisztán tudós irodalom és a filozofia között átmenőül szolgált; a római jogot a középkor folyamán is művelték és a renaissance-szal a történelem és irodalom is szolgálatába szegődvén, uj érvényt kölcsönöztek neki. A francia jogirodalomnak különösen Dumoulin Károly adott lökést és utját egyengette Pothier, a nagy jogtudós munkáinak. A jogi tanulmányok a társadalom alapjainak kutatására vezettek és oly politikai iróknak adtak létet, aminő La Boétie. De mivel a reformáció-előidézte harcok következtében a politika a vallással vegyült össze, ennél-fogva lássuk előbb, hogy - Kálvin közvetí-tésével - minő hatása volt a reformációnak Franciaországban. Kálvin (l. Kálvin) volt az, ki Franciaországban a protestántizmust, azaz a kálvinizmust megteremtette. Institution chrétienne c. munkája, melyet előbb latin nyelven irt meg és maga fordított le franciára, három nevezetes ujítást mutat: a módszer, anyag és nyelv ujságát. A bölcseleti anyag feldolgozása a nép felfogási képességéhez mért; a tárgyalás tudományos és mégis egyszerü; a módszer is uj: a szerző rendszeresen és szabatos felosztás szerint halad; a nyelv pedig uj, mert ezelőtt az ily tárgyu munkák kizárólag latin nyelven irattak, s noha a stilus durva, lelketlen és nem szivhez szóló, mindazáltal tömör, szabatos és folyamatos. A ref. egyház rendszerére alapvető e mű ránk nézve azért is nevezetes, mert Szenci Molnár Albert magyarra fordította (Hanau 1624). A keresztyéni religiora és igaz hitre való tanítás egyike XVII. sz.-beli vallásos irodalmunk diszeinek. - A reformációval szemben a katolicizmus a vallási hagyomány folytonosságát védelmezte s ez időtájt (1553) alapította meg Loyola a Jézus-társaságot. A katolikus teologusok közt leginkább Salezi Ferenc vált ki. - A jogtudományról és a szabad vizsgálódás jogáról irt munkák uj szellem szülői voltak, melynek leghathatósabb kifejezést La Boétie (1503-1563) adott, ki 1578. heves filippikát intézett a királyság ellen: Discours sur la servitude volontaire v. Contre un c. munkájában. A politikai bölcseletnek higgadtabb és tudományosabb kifejezést Bodin János (1530-1596) adott La République c. művében. A valláspolitikai küzdelmek is nagy hatással voltak az irodalomra. E küzdelmek adtak létet a Satire Ménippée-nek (1594), annak a hires röpiratnak, mely nevetségessé tette a Liga párthiveit. E versben és prózában irt röpirat többeknek: Gillot Jakab, Leroy Péter, Rapin Miklós, Passaret János, Florent Chrestien, Pithou Péter és Gilles Durand tudósok együttes munkája. «A renaissance által kiművelt, de át nem alakított, tiszta francia szellem gyümölcse ez» (Nisard), mely az 1593 febr. 10. összeült örökös rendek tanácskozásait paródizálja. Moralisták és elbeszélők. Az e csoportba tartozó irók közül többen munkásságuknál fogva a fennebbi csoport körébe is beleillenek; e kornak jellegét amugy is a szellem egyetemessége adja meg. Legnevezetesebb e sokoldalu irók közt Rabelais. Rabelais (1483-1553), korának első hellénistája, mielőtt meudoni plébános lett, orvos volt, ez időtájt adta ki Gargantua et Pantagruel c. regényét; a középkor szelleme és annak minden intézménye ellen küzd ebben és számos fontos eszmét pendít meg a nevelés, béke, háboru, a fejedelmek kötelességeit illető kérdésekre nézve. Nagy hatással volt a nyelv fejlődésére is: gazdagította, hajlékonyabbá, változatosabbá, szinesebbé tette. Szorosabban az elbeszélők közé tartoznak már Navarrai Margit királynő és Despériers. Margit királynő Nouvelles-jeiben, melyeknek mindenikén az olasz novellisták hatása érzik, van szövevényesség és cselekvény, de hiányzik belőlük Boccaccio elbeszéléseinek ragyogó költőisége. Elbeszé-léseinek hősei nemes emberek, tárgyuk a szerelem. Despériers Bonaventura Nouvelles Récréations et joyeux devis c. novellagyüjteménye egészen a Rabelais szellemét tükrözi vissza; századának ő a legjobb, legnépszerübb elbeszélője, ki a Margit királynő uri hőseivel szemben, a nép embereit szerepelteti és elmésen, szellemesen szólaltatja meg. A navarrai királynő, Valois Margit és Despériers köré még más elbeszélők is csoportosultak, igy Nicolas Troyes, Guillaume Bouchet, Beroalde de Verville, Herberay des Essarts, az Amadis des Gaules fordítója. A moralistákat Montaigne és Charron képviselik. Charron Montaignenak volt tanítványa és legtöbbször nem is tesz egyebet mint mesterét másolja, de még igy se hasonlít hozzá: nincs meg benne sem a Montaigne szellemének eredetisége, sem kifejezésmódjának élénksége. Montaigne (1553-92) a XVI. sz. legnagyobb moralistája. Mindazáltal korában kevesen ismerték és a XVII. sz.-ban erősen megtámadták; a XVIII. század csodálta eszméiért (Rousseau), a XIX. sz. stilusáért. Essais cimmel kiadott remekművében az embert teszi mély és komoly tanulmánya tárgyává. Maga-magát festi, de oly általános érvényü eszméket fejteget, oly igaz és élénk leirást ad önmagáról, hogy az örök emberi rajzát találjuk fel irásaiban. Jelszava: Que sais-je? (Mit tudom?), e szók magában foglalják egész tanát, mely a legszélsőbb szkepticizmuson alapszik. Stilusa utólérhetetlenül egyszerü, vonzó, rövid és velős, tömör és kifejezésteljes. Nagy dicsősége, hogy munkájában a gondolat függetlenségét hirdette, amit aztán Ramus elvéül fogadott és a mi Apácaink (l. o.) is fejtegetett. Történetirók. Ezek közül du Haillau, Bellefort Ferenc, Lancelot de la Popeliniere, Cayet Palma krónikás, Claude Seyssel, Gaquin és Gilles mellett, kik jóhiszemü utánzók és kompilátorok voltak, kettőt kell kiemel-nünk: Aubigné-t és de Thou-t. Aubigné Agrippa (1550-1630) élete valóságos lovagregény. Nemcsak katona, hanem költő, kereskedő, történetiró, regényiró, teologus is volt ő. Prózában irt művét: La confession de Saucy, a politikai számításból vallásukat változtatók ellen intézte. Histoire universellejében kitünő leirónak és elbeszélőnek mutatkozik. Mémoires-jai révén a XVI. sz. Saint-Simonjának nevezték. De Thou Jakab (1553-1617) igazi történetiró a XVI. sz.-ban. Műve: Historia mei temporis népszerüségének sokat ártott, hogy latin nyelven volt irva. Az emlékiratok, melyek a XVI. sz.-ban ugyszólván a történelem helyét pótolják, igen szaporák voltak az 1547-94. terjedő időkben. Huszonhat ilyen munka van, melyeknek szerzői résztvettek azokban az eseményekben, melyeket leirnak. Különösen két ilyen emlékiratiró nevezetes: Blaise Montluc és Brantôme. Montluc (1503-77) katonaember, ki több csatában vett diadalmasan részt. Commentaires cimmel megjelent emlékiratait is bizonyos katonás nyerseség jellemzi. Munkájával gyakorlati célra törekedett, tanítani akart. Stilusa erőteljes és vonzó. Brantôme (1527-1614) megirta kora emlékeit Souvenir de mon temps cimmel, melyek tele vannak pikáns és sokszor botrányos anekdótákkal. Legjobb műve: Vie des hommes illustres et des grands capitaines de France. Fordítók és tudósok. A tudósok között az első hely a fordítókat illeti meg. Legnevezetesebb köztük Amyot (1514 -93). Elvégezvén tanulmányait, megfordult Olaszországban, aztán II. Henrik gyermekeinek nevelője, majd Franciaország alamizsnása lett. Plutarchos-fordítását is, mely eseményszámba ment a XV. sz. irodalmi életében, II. Henriknek ajánlotta. E műve kiadása előtt már Longus Teagenes és Kharikleáját fordította le, melyet a mi irodalmunkba is átültettek Gyöngyösi (1700) s utóbb Dugonics (Szerecsenek). Plutarchos fordí-tásával Amyot két dolgot akart elérni: folytatni Ronsard munkáját és gazdagabbá tenni a nyelvet. Ez sikerült is neki: a stilust hajlékonyabbá, folyékonyabbá tette. Montaigne is dicsérte nyelvének egyszerüségét és tisz-taságát. A többi fordítók is, noha nem emelkedtek a dicsőségnek ama fokára, melyet Amyot elért, munká-jukkal mindazáltal kiérdemelték kortársaik elismerését. Ilyenek: Estienne de la Boétie, Guillaume du Vair, Dolet, Lefevre d'Étaples, Saliat Péter. A tudósok: Claude Fauchet, Le Maire de Belges, Pallisy Bernát, Paré Ambrus mellett főkép Pasquier István és Estienne Henrik válik ki. Pasquier (1529-1615) kiváló finom szel-lemnek mutatkozik Recherches de la France c. munkájában, mely sokban hozzájárult a tudományok haladá-sához. Estienne Henrik (1532-98) az ismert hires nyomdász-családnak (l. Stephanus) tagja. Főmunkája: Thesaurus poeticus linguae graecae. Egyéb művei: Apologie d'Aristote és Précellence du langage français. Összefoglalás. A fennebbiekben igyekeztünk vázolni, mily gazdag volt a XVI. sz. mindennemü irókban és mily nagy volt az a haladás, melyet a renaissance és a reformáció kettős hatása alatt ugy a pórzai, mint a költői irodalom tett. Kronologiailag ebben a száz éves hosszu időközben három, egymástól világosan meg-különböztethető korszakot lehetne megállapítani. Az első, mely magában foglalná I. Ferenc uralkodása idejét (1515-1549), az előkészülés korszakának volna tekinthető. A második korszak folyamán ellenben, II. Henrik és IX. Károly (1549-80) alatt, a költészet teljes virágzásában levőnek, a próza pedig a tökéletesség akkor elérhető fokán állónak mondható. A harmadik korszakban III. Henrik viharos uralkodása (1580-89) és ama küzdelem folyamán, melyből IV. Henrik (1589-1610) került ki győzedelmesen, a költészet hanyatlásának látszik indulni, mignem aztán Malherbe kelti uj életre; a próza viszont legmozgalmasabb korszakát éli és a nagy számban megjelenő röpiratok bizonyítják, hogy a nyelv az irók kezében könnyen kezelhető eszközzé lett. XVII. század. A F. egyik legnagyobb százada. A közviszonyok alakulása nagyon elősegítette benne az irodalom fejlődését. Franciaország politikai tulsulyra jut Európában, az irodalom felszabadul az idegen irodalmak hatása alól, a maga-vágta csapáson halad és aztán ő szolgál a többi országnak mintául. A belső béke lehetővé teszi, hogy az irók az irodalom és művészet tanulmányozását öncélul tekinthessék, nem törődve azzal, hogy műveikbe társadalmi és politikai vonatkozásokat erőltessenek be. A magasabb körök és az udvar is pártját fogják az iróvilágnak. Jellemzi továbbá a XVII. sz.-ot a művészi érzék: még az egészen középszerü műveknek is van irodalmi értékük, másrészt a nyelv fejlettsége, mellyel a prédikációkban, levelekben, emlékiratokban, sőt még az államiratokban is találkozhatni; végül az, hogy minden rendbeli műnek lélektani becse van. Nicole Essais-inek épp ugy mint Scudéry regényeinek, Moliere vigjátékainak és Pascal Pensées-inak. A XVII. sz. irodalmának felosztása. Ha az 1610. évtől indulunk ki, a regény kifejlődését és a tragikai műfaj-ok kialakulását észleljük, ami a XIII. Lajos korabeli (1610-60) F.-t jellemzi, és ekkor eljutunk a klasszikus korhoz, melyet közönségesen XIV. Lajos századának (1660-80) neveznek. Ujabb fejlődési korszak ideje az 1675-1690. eső idő, de ellenkező értelemben véve; ez időtájt ugyanis a szinműirás és egyházi szónoklat ha-nyatlásnak indul; az 1715. évhez érve pedig azt látjuk, hogy az irodalom állapota meglepően hasonlít a szá-zad kezdetén divott irodalméhoz. Brunetiere szerint a XVII. sz. irodalma három különböző terjedelmü és főként különböző szellemü főkorszakra osztható, melyeknek elseje, a másodiktól ideiglen megakasztatván folyásában, visszanyeri azt a harmadikban. Az irodalom állapota 1610-ben. Az irodalom IV. Henrik uralkodása alatt (1598-1610). Amint a politikai világban IV. Henrik gyakorol döntő uralmat, épp ugy az irodalmi világban is valóságos diktátor, Malherbe osztja parancsait. Malherbe szabályozta a nyelvet, megtisztította a neologizmusoktól és józan gondolkozásá-val és éleselméjü kritikáival nagy hatással volt kortársaira. Minthogy nem nagyon szerette a klasszikusokat, különösen a görögöket, előharcosává lett annak a hasznos reakciónak, mely a klasszikusok gondolatainak kizsákmányolása ellen irányult. Vezérévé lett egy iskolának, melynek Racan, Maynard, Touvant, Coulomby, Yvrande, Dumoutier voltak a tagjai, kik folytatták mesterük misszióját és hevesen harcoltak Ronsard iskolája ellen. A reform mindazáltal ellenállókra is akadt, s Vauquelin de La Fresnaye, Regnier és különösen Gournay kisasszony kikeltek, az igaz, hogy nem nagy sikerrel, a «szók és szótagok zsarnoka» ellen. Másik nevezetes vonása e korszaknak az a roppant siker, melyet Honoré d' Urfé regénye: Astrée aratott. E pásztorregény, melynek első kötete IV. Henriknek ajánlva 1610., harmadik kötete 1625. jelent meg, a finom érzések rajzával, friss leirásaival, a pásztori élet egyszerü képeivel egész nemzedéknek adott táplálékot. Lafontaine, Boileau, Sévigné asszonyság is érezték varázsát. Még a pozitivista Montpensier kisasszony sem vonhatta ki magát hatása alól. Rousseau-ra pedig, kinek ifju korában ilyféle regények voltak olvasmányai, szintén igen nagy befolyást gyakorolt. Nevezetes mű még Salesi szent Ferenc: Introduction a la vie dévote (1608) c. műve, mely kenetes, békülékeny hangjával szerencsés ellentétben áll a reformáció teologusainak nyerseségével és ridegségével. Az irodalom XIII. Lajos alatt (1610-1660). Az irodalom reformjának ez az első fellendülése oly hirtelen történik, hogy elnyomására vagy legalább csökkentésére XIV. Lajos százada reakciójának egész erejére van szükség. Nem is csupán a francia talajból táplálkozott: a finomkodó pásztorregények iránt való előszeretetet Olasz- és Spanyolországtól tanulta el. Antonio Perez, IV. Henrik spanyol nyelv-mestere levelezésében meg-honosította a cikornyás irás-módot minden hibájával. Elegáns, az affektáltságig keresett stilusban irt levelei oly nagy elterjedésnek örvendettek, hogy egész sereg utánzót teremtettek, kiknek legnevezetesebbje Balzac Guez volt. Az olasz Marini, aki még affektáltabb és művészieskedőbb, divatba hozta a concettiket. E két hatás egyesült és megerősödött Rambouillet marquise (1620-50) hirneves szalonjában. Rambouilletné asz-szonyság olasz és spanyol könyvek olvasásával művelte ki izlését és vendégeivel szemben értékesíteni tudta egyéni kiválóságát. Korának legnagyobb hadvezérei, legbájosabb női, legszellemesebb férfiai, a legneveze-tesebb irók, tudósok, költők találkoztak szalonjában. Igy Enghien herceg (a nagy Condé), Bourbon kisasz-szony, nővére (Longueville asszonyság), Julie d'Angennes, Lafayette asszonyság, Paulet kisasszony, Sablé asszonyság, Sévigné asszonyság, Corneille, Balzac Guez, Voiture, Ménage, Conrart, Chapelain, a Scudéry kisasszonyok, stb. Eleinte a hocircumflextel de Rambouillet (l. o.) kétségtelen szolgálatokat tett a nyelv ügyének, de az egyszerüt és természetest csakhamar az affektáció, a prétentieux váltotta fel és a précieuses név, mellyel Rambouillet asszonyság nővendégei egymást illették, csakhamar gunynévvé fajult. Kellőleg kifigurázta őket Moliere Les Précieuses ridicules c. vigjátékában. A hôtel de Rambouillet különösen a regé-nyeket kedvelte. A Montemayor György: Szerelmes Dianája által inspirált Astrée nyitotta meg ezek utját. Gombaud megirja Endymion (1634) c. regényét, melyben Medicis Mária iránt érzett szerelmét irja le; Gomberville kiadja Caritéjét (1623); majd Polexandre (1631-37) c. regényét, melynek óriási sikere volt, noha sokkal alacsonyabb szinvonalon áll mint az Astrée; aztán Cythéréet és a Jeune Alcidianet. La Calprenede Cassandre-ban, melyet Báróczy magyarra is lefordított (l. Calprenede), Cléopatre-ban, Pharamond-ban (1648) történeti korhüségre törekszik; csakhogy a történelem furcsa torzításában jelenik meg nála; regényeinek hősei mind cikornyás beszédeket tartanak egymáshoz és nagyon felette állanak a közönséges halandóknak. Arianejában (1632) Desmarets de Saint-Sorlin a szerelem hütlenségének apologiáját zengi. Madeleine de Scudéry, bátyjának, Györgynek közreműködésével, kiadja Ibrahim ou l'Illustre Bassa 81635) kalandregényét, majd a Granc Cyrus c. furcsa művét, melyben leirja a Rambouillet-szalont, jellemrajzát adja látogatóinak, elbeszéli kora valamennyi jelentékeny eseményét és kalandját, stb. Boileau nem szerette e regényt és számos epigrammában gunyolta ki. Mindazáltal van e könyvben nehány, a nők nevelését illető helyes megjegyzés és észrevétel, melyeket Maintenon asszony méltányolt is kellőleg. Scudéry kisasszony főművében: Clélieben (1654), az extravagáncia csapongása már nem ismer féket. - A XVII. sz.-beli francia regény semmiben sem különbözik a rokon irodalmi műfajoktól: az éposztól, a tragédiától, a komédiától v. szatirától; még nincs tisztában a maga mivoltával és tárgykörével. A hôtel Rambouillethoz tartozó irók között más két irócsoportot is lehet megkülönböztetni: a grammatikusok és költők csoportját. Balzac Guez «nagy levélirója» Franciaországnak. Lettres-ei előkelő helyre juttatták kora irói sorában. Stilusa dagályos, fárasztóan cikornyás ugyan, mindazáltal sokat köszönhet neki a francia próza, melynek ugyanolyan szolgálatot tett mint Malherbe a költészetnek. Egyéb munkái: Prince, Socrate chrétien, Aristippe. Legjobb köztük a Socrate chrétien. Műveiben nem találunk eszméket, sem valódi elokvenciát, hanem annál több retorikát, s mégis ő a XVII. század szónoki prózájának első igazi művelője. Sokkal szellemesebb, noha más irány képviselője, versenytársa: Voiture, ki egy ideig istenként uralkodott a Précieusesök kis világában, melynek legjobban ő képviselte jó és rossz oldalait. Uranie c. szonettje, melyet Benserade Job cimü szonettjével akart kiszorítani, két pártot teremtett: az uranisták és jobisták pártját. A grammatikusok feje: Vaugelas, ki megirja a helyes beszéd és jó izlés kódexét (Remarques sur la langue française); Chapelain-nak, kiváló nyelvész és éles ítélő tehetségü kritikus létére az a rossz gondolata támadt, hogy egy Pucelle c. epikus költeményt irjon, mely irói hirnevét teljesen megsemmisítette. A grammatikusok csoportjából egész természetesen alakult meg a francia akadémia (1635), mely szintén a nyelv tisztítására törekedett. Ez akadémia eredete azokban az összejövetelekben keresendő, melyeket a Conrart házában tartattak. Ez összejövetelek tagjai voltak: Chapelain, Malleville, Faret, Gombauld, Desmarets de Saint-Sorlin. Richelieu aztán (1635) rendszeres testületet szervezett ez összejövetelek tagjaiból (l. Akadémia). A költők csoportjából Racan, Malherbe legjobb tanítványa válik ki. Ő nem illik belé a hôtel de Rambouilletba, mert Bergeries c. pásztorregényében a természeti szép igaz érzése nyilatkozik meg. Megemlíthetjük még Scudéry Györgyöt, ki Alarik c. époszt irt és Maynard, Segrais, Benscrade, Brébeuf, Godeau kisebb költőket. Különösen a szinműirás felvirágzása jellemző XIII. Lajos korszakára nézve. 1600-30-ig egy iró, Hardy, állítólag több mint 600 darabot készített a hôtel de Bourgogne szinház számára. Hardy nem volt tagja a hôtel de Rambouilletnak, sőt irt is ellene, amiért viszont ez is ártott neki s elvonta tőle a közönség kegyét. Théophile de Viau mindenfelé páratlan lelkesedést kelt teljesen rossz izlésről tanuskodó, egyébként Gongora (l. o.) után készült darabjával: Pyrame et Thisbéval; Racan, Coignée de Bourron, Pichon, De la Corix, Scudéry György s még számosan irnak rossz és estravagáns darabokat. Körülbelül kilencven drámairó lépett fel, kikre nemsokára a feledés homálya borult. Nehányan kitüntek közülök: igy Mairet (Sophonisbé, melynek tárgyát Trissinotól vette, Duc d'Ossone, Christoval de Silva után; Chrysélide et Arimand, Silvie); Tristan (Marianne, melyet Calderonból vett); Du Ryer (Saül); aztán Richelieu munkatársai: Colletet, Boisrobert, L'Étoile és Rotrou, ki a legjobb köztük. Mű-vei: Antigone, Bélisaire, Saint-Genest, Wenceslas, melyek Roja Ferenc v. Lope de Vega után készültek. - 1636. jelent meg a Cid, melyben a francia szellem a szinpadon a legfényesebben nyilatkozott meg. Corneille Péter pályája kezdetén sokban hasonlított kortársaihoz. Mélite-je, főkép Clitandre-je teljesen a század izléséhez alkalmazkodnak. A Cid, noha spanyol minta után készült, egészen másnemü. Fel is keltette Riche-lieu irigységét, Scudéry hevesen megtámadta, az akadémia pedig nagyon lanyha védelmezésben részesítette. A Cid után Corneillenek három más remekműve következett: Horace (1639); Cinna (1639) és Polyeucte (1640). Többi darabjai gyengébbek. A Cid megjelenése korszakot alkot a francia szinműirodalom történeté-ben, a «Cid-del a francia tragédia (l. o.) tisztába jött a maga valódi tárgyával, megkülönböztette magát a tra-gikomédiától (l. o.), amellyel eladdig összetévesztették; megtalálta az irányt, mely felé haladva, e műfaj tö-kéletességi fokát érheti el» (Brunetiere). Mindazáltal a rossz izlésnek is maradtak az iróvilágban hivei, kiknek darabja a közönség egy részének még mindig tetszettek. A hôtel Rambouilletban gyülekező irókon kivül más iró-csoportok is voltak, melyekből Théophile de Viau, Saint-Amand, Cyrano de Bergerac válnak ki, kik az arisztokratikus Ramboullet-szalon tagjaival merő ellentétet képeznek. Már gyülekező helyük is tanuskodik erről. E szabadgondolkozásuak ugyanis kávéházakban tartják összejövetelöket. De Viau a Mort de Socrate és a Fragment d'une histoire comique, több vers és egy tragédia szerzője, ragyogó képzelőtehetséggel megáldott szatirikus, de nincs izlése. Saint-Amand cinikus iró, kinek Moise sauvé darabja nem sokat ér. Faret a parodiában tünik ki; Dassoucy kiadja Ovide en belle humeur c. művét és a burleszk fejedelmének nevezi magát. Scarron a hősiséget teszi nevetségessé (Typhon ou la Guerre des dieux contre les géants, Énéide travestie); ő a burleszknek legfőbb képviselője. Cyrano de Bergerac tehetséges iró, ki bohózataival, fantasztikus utleirásaival és regényeivel ér el nagy sikert. A többi iró művei is elterjedésnek örvendettek. Descartes (l. o.) nem is áll oly nagyon távol e szabad gondolkozóktól, mint gondolni lehetne. Discours de la Méthodeja (1637) épp ugy mint Corneille Cidje korszakot alkot a F. történetében, mert a Ciddel együtt hoz-zájárult ahhoz, hogy a francia gondolkozást és nyelvet felszabadítsa az ókori irodalom gyámsága alól. Des-cartes elveit a magyar irodalomban Apácai (l. o.) ismertette először. 1650 táján a Port-Royal apátságban egy csoport kiváló férfiu tartózkodott, minők Arnauld, Lemaître, Lancelot, Nicole, valamennyien felvilágosodott grammatikusok és pedagógusok, félelmetes logikusok és kiváló tudósok, kik a predesztináció szigoru tanát hirdették, melynek Saint-Cyran lett apostolává. Ezek a történelmet «az emberiség lassu haladásának tekintik, oly célok felé, melyeket az isteni bölcseség jelölt meg számára» és ez megkülönbözteti őket Descartestől, ki a természet és az emberi tudomány végtelen haladásá-ban hisz. A Port-Royalhoz tartozott Pascal Balázs is (1623-1662), a janzenizmus legkiválóbb iró-képviselője. Épp akkor került a Port-Royalba (1654), midőn a jezsuiták a port-royali remetéket már-már elnémították. Lettres provinciales cimmel (1656) megjelent levelei, melyekben maró gunnyal, éles szellemmel és megyzőző stilusban leplezi le a jezsuiták lanyha morálját, megváltoztatták a harc képét és tönkretették a janzenizmus ellenségeit, legalább a közönség előtt. Pensées-i (Gondolatok), melyek egy halála következtében félbemaradt munkájának (a kereszténység apologiája) becses töredékeit teszik, még teljesebbé tették a rajtuk nyert győzelmet. E korszak, melybe e három nagy szellem: Corneille, Descartes, Pascal fellépése esik, a Fornde zavaraiban ér véget. XIV. Lajos kora (1660-1690). A Fronde sivár harcai XIV. Lajos autokratikus kormányának uralomra jutásáig tartanak. XIV. Lajos uralma valósággal nagy politikai, vallási és irodalmi reakció. E három téren tagadha-tatlanul a király személyes befolyása a döntő. Az irodalom az ő személye körül forgott, őt dicsőítette. Udva-ra központja volt az iróknak és művészeknek, kik a klasszicizmust az ő közreműködésével juttatták fény-pontjára. Hogy ez az igazi klasszikus szellem érvényesülhessen, mindenekelőtt a különböző irodalmi társa-ságokat kellett semmivé tenni. Cotin-t, a Boursault-kat, Perrault-kat, a Chapelain-eket leverte Boileau; a Précieuses-eknek sokat ártott Moliere; Corneille helyébe Racine lépett, akinek tragédiái (Andromaque, Britannicus, Iphigénie, Bérénice, Bajazet, Mithridate, Phedre) formai szigoruk mellett drámai élettel vannak telve s a gondolatok gazdagsága, a nemes jellemek, a hangzatos nyelv révén legjobbak a XVII. és XVIII. sz. tragédiái közt. Bossuet-nek már kevesebb fáradságába került Mast felülmulni. Ezt az öt nagy irót uralja XIV. Lajos egész százada. Érdekes, hogy Moliere és La Fontaine az egyedüliek. kik nem állottak a janzenizmus hatása alatt, mely oly szembetünőleg nyilvánul Racine-nál és észlelhető Boileaunál és Bosseuetnél is. Mind-nyájukat a természet-bölcselet lelkesíti; a teljesen klasszikus korban tehát az epikureusi hagyományoknak és a gall szellemnek képviselői. Boileau, ugy látszik önmagában egyesíti mindama fősajátságokat, melyek XIV. Lajos századának nagyságát teszik. Mindenesetre ő a korifeusa. Mint kritikus majd sohasem csalatkozott kortársai műveinek abszolut becsét illetőleg. Szatirái (Satires 1665) a francia szatira történetében épp ugy korszakot alkotnak, mint a hogy a Cid a tragédia és a Précieuses ridicules (1659) a vigjáték történetében. Art poétique-ja a francia nyelvü didaktikus költészet remeke. Moliere, ki nemcsak kora, hanem az egész emberiség dicsőségét teszi, halhatatlan vigjátékaiban az emberek ferde szokásait, a pedans irókat, précieusesöket, álszenteskedőket, az orvosi kart. stb. gunyolja, egész sereg ellenséges iróra tett szert, kik ugy állottak rajta boszut, hogy parodizálták darabjait; őt magát, jellemét, magánéletének bajait, sőt kisebb gyen-géit is szinpadra vitték; ilyen irók voltak: Somaize, Boursault, LaCroix, Villiers, Montfleury, Chevalier, Le Boulanger de Challussay. Racine-t ugyancsak heves támadások érik a magas körök: Créquy maréchal, Olonne gróf, Nevers herceg, Bouillon hercegnő részéről (a Subligny-, Coras-, Leclerc-, Pradon-félék táma-dásait nem is említve), kiknek ármánykodása utóvégre is elveszi a költő kedvét a szinmüirástól. Lafontaine szerencsés e tekintetben, őt a magasrangu urak és asszonyságok egyaránt pártolják; a király azonban kevésre becsüli. Bossuet, kinek szónoki erejét, mondhatni nyerseségét, szembe szokták állítani a Fénelon lágyságával, a kibékítés művén fáradozott, polémiáit azért irja, hogy a protestánsokat minden erőszak nélkül a kat. egyházba térítse vissza. Elnézéssel van a janzenisták iránt, kiket nagyra becsül és csodál. Ellenesei közül Jurieu és Fénelon voltak a leghevesebbek. A nagy klasszikus irókon kivül minden műfajban más, érdemes irókról is emlékezhetünk. Mondottuk, hogy a XVII. sz.-ban még a legsilányabb műnek is vannak irodalmilag számottevő sajátságai. A nő-irók közül Montespan, Coulanges, Lasabliere, Maintenon asszony a kiválóbbak. Mindnyájukat felülmulja Sévigné asszony, ki szintén janzenista. La Fayette asszony La Princesse de Cleves cimü jó regényéről nevezetes. A Mémoires-ok sorozata is gazdag és kiváló művekben jeleskedő. Legnevezetesebbek a La Reochefoucauld, Motteville asszony, Montpensier kisasszony emlékiratai és Bussy-Rabutin Histoire amoureuse des Gaules-ja. Mindnyájukat felülmulja Gondi Pál retzi biboros, kinek emlékiratai igen szép, tüzzel teli nyelven vannak irva. A moralisták között is először La Rochefoucauld ne-vével (Maximes) találkozunk, aki szintén mestere a stilusnak; aztán Saint-Evremond-dal, aki elég jól képviseli a hivatásos kritikát; végre La Bruyere-ral (Caracteres), kiről utóbb még lesz szó. A törvényszéki szónoklat is változáson ment át. Leginkább kitünt: a Port-Royal remetéinek egyike, Lemaître Antal, ki igazi szónok volt; nagy hirnevét a Patru-é, e század legkiválóbb ügyvédjéé még felülmulta. De különösen az egyházi szónoklat az, mely a drámai költészet mellett legszebben virágzott a XVII. sz.-ban. Megemlíthetjük Lingendes, Senault, Audiffret, Anselme, továbbá Lejeune, Lami, Séraphin, De la Rue atyák nevét. Nagy tekintélynek örvendett Mas, aki azonban nagyon is mögötte marad Bossuetnak. Közelebb áll hozzá Bourdaloue, rideg, szigoru dialektikáju szónok, aki a mi Pázmányunkra emlékeztet. Ide tartozik Fénelon is, akiről később szintén bővebben kell szólnunk. A szinműirók darabjai közül a Racine-éi és Moliere-éi mellett egy sem állhat meg; mindazáltal nem valódi irodalmi becsüket, hanem sikerüket véve tekintetbe, meg kell említenünk: Corneille Tamást (Ariane 1672; Comte d'Essex, 1678; Virginie, 1683); Campistron-t (Acis et Galathée, 1686; Tiridate, 1690); Quinault-t (La mere coquette, 1665; Astrate 1663), ki főkép mint Lully (1671-1686) munkatársa az operában tünt ki. A filozofiában nincs ujító. Malebranche csak a Descartes metafizikájának ad vallásos szinezetet. A hanyatlás (1690-1715). A XVII. sz. vége felé a reakció ujból feltámad a klasszicisták ellen. XIV. Lajos elöregedvén, már nem tanusított oly nagy érdeklődést az irodalom iránt; az irótársaságok ujból feltünnek; a hôtel de Rambouillet ugyszólván ujjászületik a hôtel de Bouillonban; « a márkik és précieuses-ök, kik most Pradon érdekében ármánykodnak, ugyanazok, kik annak idején Moliere ellen szőttek ármányokat» (Brunetieere); a Grand Cyrus és Clélie társasága, melyeket Boileau csapásai alatt mindenki tönkretetteknek tartott, ujból feléledtek s ismét uralmat kezdtek gyakorolni. Ime e prpcieusesök névsora: Pellisson, szörnyen elegáns és ékes iró; Bouhours, jezsuita « bel esprit»; Scudéry kisasszony, ki ugyszólván örökölte Rambouillet márkinő szalonját, a szombati összejöveteleken elnököl, v. szeretetreméltó hölgyeknek közepette (La Vigne kisasszony, Dupré kisasszony) viszi a főszerepet; Fléchier, a Les Grands Jours d'Auvergne szerzője, ki kevésbbé dagályos, de épp oly rossz izlésü mint Balzac; Deshoulieres asszonyság, ki Scudéry kisasszony után átvette a szombatosok társaságának örökségét. E hires társaságnak tagjai: Conrart, Perrault, a Tallemant-ok Mas, Quinault, Ménage, La Monnoye, Nevers herceg, Vivonne herceg, ki hires volt édeskés és érzelgős idilljeiről (Idylles), melyek közül egyedül a Moutons cimü élet őt tul. Deshoulieres asszonyság volt az, ki lelke volt annak a rut ármánynak, mely Racinenal szemben Pradonnak fogta pártját. Említést érdemel Lambert asszony is, kinek szintén volt egy «bureau d'esprit»-je és ki a szerelem metafizikájáról értekezett (Métaphysique de l'amour). A drámai költők közül, kik még gyarlóbbak mint az előbbi korszakban említettek, megnevezzük: Pradon-t, hirhedt Phedrejével (1677), Régulusával (1688), Scipionjával (1697); Duché-t (Absalon 1704); Lafosse-t (Polyxene 1686; Manlius 1698; Thésée 1700; mind a három tragédia); Brueys-t és Palaprat-t, kik együtt dolgoztak (Frondeur 1691; az Avocat Pathelin átdolgozása 1706); La Rue atyát (Adrienne és Homme a bonnes fortunes); Boursaul-t (Mercure galant. 1683; Ésope a la cour 1702); Dufresny-t (Double veuvage); Dancour-t (Chevalier a la mode 1687; Bourgeoises de qualité, 1700); az idősb Crébillon-t (Idoménée 1705; Atrée et Thyeste, 1707) stb.; végül megemlítjük Regnard-t, a hanyatlás korának legjobb drámairóját (Joueur 1696; Distrait 1697; Le légataire universel, 1708). Az egyházi szónoklat is teljes hanyatlásában van Massillon-nal; vele az «egyházi szónoklat uj fázisába lép; anélkül, hogy megszünnék vallásos lenni, bölcseletivé válik. Már távol vagyunk azoktól a beszédektől, melyekben Bossuet fenségessé-gük teljes hatalmában szólaltatja meg a Szentirást és a szentatyákat» (Demogeot). A XVIII. sz. küszöbéhez értünk. Önálló irók: Perrault Károly, ki az Énéas VI. könyvének parodiájával kezdi meg és Contes de ma mere l'oye cimü kedves mesegyüjteményével végzi be irói működését. Ő indítja meg ujból az ósdiak (kik, mint Boileau, Racine, Dacier asszony, a görög, latin irók műveit mindenek fölött állóknak tartották) és mo-dernek (kik mint Perrault, Lamotte, Fontenelle stb., a korukbeli irók klasszicitását az ókori irók fölébe he-lyezték) közti hires küzdelmet, melyben jelentékeny részt vett négykötetes: Parralele des anciens et des mo-dernes (1688-1698) cimü művével. Fontenelle, ki öreg koránál, de még inkább filozofiájának irányánál fogva a XVIII. századba nyulik át, La Motte-tal együtt a moderneknek fogta pártját, szemben Racine-nal és Boileauval, kik az ósdiakat védelmezték. Bayle, a hires Dictionnaire critique (1695-97) szerzője, az Encyclopédie előfutárjának tekinthető; a XVIII. sz. irodalmának kapuját ő nyitja meg. Irásaiban uj életre kel a XVI. sz. szkepticizmusa és megtalálható bennük az a vallástalanságot eláruló hang. mely később uralkodó lett Voltaire műveiben. A szabadgondolkozásuak, kik azelőtt az epikureista Ninon de Lenclos asszony sza-lonjában csoportosultak, most Vendômei Fülöp-nek képezik kiséretét. A herceg pártfogoltjaival a Templeban nagyon is kicsapongó életet folytat. E libertinek közt, kik Chapelle és Desbarreaux szeretetreméltó szellemét és vallástalanságát örökölték, nevezetesebbek: La Fare, Chaulieu, Hesnault, Saint-Pavin, Méré lovag, Saint-Réal. Az irodalom állapota 1715-ben. A XVII. sz. alkonyán három név: a La Bruyere, Fénelon, Saint-Simon neve vonja magára a figyelmet. Ezek az irók leginkább járultak ahhoz, hogy az előbbi század politikai, erkölcsi és irodalmi eszménye tönkremenjen és az ő műveik értetik meg legjobban az uj szellem kialakulását. La Bruyere Caracteres-jei mérték az első csapást XIV. Lajos arisztokratikus uralmára. Műveit, melyeken a társadalmi viszásságok miatt érzett elkeseredés heve izzik, mohón olvasták; gondolataival, melyeknek hatását stilusának egyéni volta is emelte, magával ragadta a közönséget. Fénelon társadalmi és politikai reformtörekvéseit különösen a XVIII. század méltányolta, melynek gondolkozóihoz sok tekintetben hasonlít. Mindazáltal Saint-Simon herceg volt az, ki Mémoires-jaiban a legkeserübben szatirizálta az abszolut monarkiát, melynek pompája alatt annyi ezer meg ezer bün, botrány és gyalázatos képmutatás rejlik. Saint-Simon emlékiratainak ragyogó fénye mellett valamennyi többi XVII. sz.-beli emlékirat elhalványul és noha csak 1788. kezdtek megjelenni és teljes kiadást 1829. értek, mégis őket kell a XVII. század végéről való irodalom legjellemzőbb és leghatásosabb művének tekintenünk. XVIII. század. Az európai kultura fejlődésére e század irodalmi törekvéseinek és remekműveinek volt a legnagyobb hatásuk. Századunk irodalmi, politikai, társadalmi, sőt tudományos törekvései is a XVIII. század irodalmában gyökereznek. A XVII. sz. két főeszméje: a tekintély és vallásosság eszméje helyébe a XVIII. sz.-ban az érzés és az ész lépett. A XVIII. sz. irodalma racionalista, nem kultiválja a tekintély elvét, mint a XVII. sz.; szabadon mozog és egyéni szint ölt. Hogy e változás végbemehetett, abból magyarázható, hogy a monarkia, melynek kifejezése a XVII. sz.-ban maga a király személye volt, tönkrement, az egyház, mely a Sorbonne által uralkodott, szintén elvesztette tekintélyét. Az irók tábora volt az, mely ezek tekintélye ellen harcolt és velük szemben a nép jogát védte. Egy uj hatalom támadt: az «opinion publique», melynek eladdig nem volt képviselője; ez hódította meg a kedélyeket, döntötte le a XVII. század ideáljait és teremtette meg a forra-dalmat. Az irók, kiknek legnagyobbjai: Montesquieu, Voltaire, Diderot, d'Alembert, Rousseau, különböző eszméket visznek be az irodalomba. Igy az ész mindenhatóságának, a haladásban való hitnek, az ember ter-mészettől való jóságának, a tudomány hatalmának, a szabadságnak eszméit. A fennebb megnevezett irók szerint három csoportot fogunk megalkotni: 1. Voltaire és Montesquieu, az uj szellem megalakulása; 2. Di-derot, az enciklopédikus mozgalom, 3. Buffon és Rousseau, kik az előbbi csoportok mellett jórészt külön állást foglalnak el; a klasszicizmus vége. Az uj szellem megalakulása. (1715-1750). Az átmenet az annyira ellentétes XVII. és XVIII. sz. között majdnem észrevehetetlenül történik. A haladásban való hit, a XVIII. sz. legjellemzőbb eszméje, mely e kor valamennyi művében: Montesquieu: Esprits des lois-jában, Voltaire Essai surles moeurs-ében, Rousseau Discours-jaiban, Buffon: Histoire naturelle-jében, az Encyclopédieban, Condorcet: Esquisse sur les progres de l'esprit humain-jében egyenlően megnyilatkozik, megvan Fénelon művében is, valamint hogy az ész mindenhatóságának eszméje egyenesen Descartestól származik. Noha e filozofusok valamennyien, Buffont kivéve, lenézik Descartes-t, mindazáltal az ő rendszeres kételyét valósítják meg. «A XVIII. sz. kettős, nagy munkához fogott, melynek végét nem adatott neki meglátnia; lerombolni mindazt, ami a tekintélyben önké-nyes volt, hogy aztán ugyanazt még rendületlenebb alapra, a jog és igazságosság örök alapjaira fektesse» (Demogeot). Mi egyéb is, az az uj szellem, mint a rombolás szelleme? A mult hiedelmeinek, erkölcseinek, intézményeinek lerombolása a méltányosság és igazság nevében. Bayle és Fontenelle már ebbe az irányba kezdték terelni az irodalmat, de nekik nem volt elég erejük ahhoz, hogy teljesen diadalra juttassák. Ez a sze-rep Voltaire-nek jutott, aki a XVIII. sz.-nak, Rousseauval legnagyobb alakja, s kinek neve után is el lehetne nevezni a XVIII. sz. irodalmát. A legtöbb francia irodalomtörténetiró azt állítja, hogy Voltaire Angolországtól vette át filozofiájának, tudo-mányának és főként teologiájának főelveit. Bacontól, Locketól, Newtontól, Clarketól, Collinstól, Tolandtól, Wolstontól. De ez nem áll, legalább nem ily kizárólagossággal, mert egyéb tényezők is voltak hatással Vol-taire szellemének kialakítására. Igy már fiatal korában bejáratos volt Ninon de Lenclos szalonjába, a Templeba, hol a Vendômeok elnöksége alatt a libertinek akadémiája volt; látogatta a Procope-kávéházat, melyben Boindin az ateizmust egész nyiltan hirdette; ujra meg ujra átolvasta Bayle-t, a toleráncia apostolát, kinek hires Dictionnaire-jében megtalálhatta mindazokat az érveket, melyek az ész és a hit összeférhetetlen-sége mellett szólnak. - Voltaire társadalmi filozófiája arra törekszik, hogy az egyház hatalmát megtörje, sza-baddá tegye a gondolatot és egy igazságos és bosszuálló isten eszméjét keltse fel. Ez utóbbit azonban csak arra valónak tartja, hogy a «canaille» gonosz hajlamait megzabolázhassák vele. Nem lehet itt feladatunk Voltaire roppant munkásságát és megmérhetetlen hatását méltatni; minden műfajban megpróbálkozott ő, egyaránt kiváló sikerrel. Lángesze egyetemes, nyelve világos és meggyőző, szelleme valóságos királyként uralkodott egész Európában. Neki magának kevés önálló eszméje volt ugyan, de azokat az eszméket és érzé-seket, melyek kortársai lelkében szunnyadtak, élénk és ragyogó formában tudta kifejezésre juttatni. Mint költő nem volt nagy, noha korában annak tartották. Inkább kisebb költeményeiben nyilvánul költői tehetsége mint drámáiban, melyekre kora és ő maga is büszke volt. Első drámai műve Oedipe (1718), hiressé tette nevét, de ugy ez mint mindazok, melyeket Angliában tartózkodása előtt irt, a XVII. sz. megcsontosodott formáiban mozognak. Az Angliából megtérte utáni időben irott darabokon Shakespeare hatása ismerhető fel (Brutus, Zaire, Mort de César). Henriadeja is (London, 1726) elhibázott éposz, melyben sok az okoskodás és nincs imagináció. Voltaire nagy jelentősége a prózában van; történeti (Histoire de Charles XII., Siecle de Louis XIV, Essai sur les moeurs, Histoire de Pierre le Grand), bölcseleti (Dictionnaire philosophique) mun-kái, regényei, kritikái, röpiratai, levelezése azok, melyek igazi nagyságát teszik. Óriási munkásságának jel-lemzésére idézzük Nagy Frigyes e sorait: «Kételkedem, van-e egy Voltaire a világon: makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy tagadjam létezését. Nem, bizonyára nem egy ember végzi azt a rengeteg munkát, melyet Voltairenak tulajdonítanak. Cireyben egész akadémia van a világegyetem válogatott szellemeiből. Vannak benne filozofusok, kik Newtont fordítják, vannak heroikus költők, vannak Corneillek, vannak Catullusok, Thukydidesek és ennek az akademiának minden munkája a Voltaire neve alatt jelenik meg, épp ugy a hogy valamely hadsereg minden hőstette ahhoz a vezérhez füződik, aki a sereget vezette». - Voltaire a mi irodal-munkra is nagy hatással volt. (L. alább s azonkivül Bessenyei és Franciás iskola). A XVIII. sz. eszmemenetének másik nagy kezdeményezője Montesquieu, kinek szkepticizmusa rokon a Montaigne-éval. Művei (Lettres persanes, Esprit des lois) telve vannak forradalmi, reformátori eszmékkel; megtámadja a deszpotizmust, a rabszolgaságot, a vallási türelmetlenséget; mindezt nagyon óvatos, mérsékelt formában. Esprit des lois-ja rendkivül fontos. Megjelenése korszakalkotónak mondható a francia klasszikus prózában. A törvényekről, ezek viszonyáról a kormányformákhoz, az éghajlathoz, osztályokhoz, egyesekhez stb. szól benne kellő tárgyilagossággal és kritikával. Hideg, de hatalmas és rendkivüli mély gondolkozónak mutatkozik, kinél párosult a bölcselő szenvedélytelensége a politikus tetterejével. Művének hatása egész Európában rendkivüli nagy volt; Franciaországban ellenben majdnem hidegen fogadták, sőt meg is támadták. A XVIII. sz. ez első korszaka alatt, melyen Voltaire és Montesquieu uralkodnak, számos más iró is uj utat tör a különböző műfajokban. De a vigjátékon és regényen kivül alig lehet számottevő munkát találni. A vigjáték eltért a moliere-itől. Nem annyira az emberi sziv érzelmeinek rajzolására, mint inkább helyzetek alakítására és hatások keresésére törekszik. Megemlítjük: Piron Métromanie-ját (1738), melynek stilusa és jellemfejlesztése egyaránt kitünő; Destouches Glorieux-jét (1732), Philosophe marié-jét (1727), Gresset, a Vert-Vert c. szép kis költemény szerzőjének Méchant-ját. Le Sage és Marivaux azonban valamennyi kortársukat felülmulják ugy a drámában mint a regényben. Le Sage, ki egy jó vigjátékot (Turcaret) is irt, Diable boiteux, Gil Blas, Le bachelier de Salamanque c. regényeivel megteremti az igazi, reális regényt. «E regényekben ébred először e műfaj öntudatára. Innentől kezdve a regény tárgya a való élet rajzolása lesz, legyen az az élet akár arisztokratikus, akár polgári. (Brunetiere). Marivaux teljesen eredeti és önálló egyéniség, ki különösen drámai műveiben nagy és hatalmas. Ő hozta be a drámába a lélektani elemzést (l. Marivaudage). Regényeivel (Marianne, Le paysan parvenu) a polgári néposztály erkölcseinek rajzát honosítja meg. Prévost abbé méltán sorakozik Le Sage és Marivaux mellé; a Prévost «regényei igazán regények, amit alig mondhatni a Diable boiteuxről, de még a Gil Blasról sem; az ő regényeiben igazán a regényes uralkodik, amit nem lehetne mondani sem Marianneról, sem a Paysan parvenuről. Stilusa is a regény igazi stilusa» (Brunetieravere). Ő teremti meg a sötét, komor világu regényt, melyben az angol Radcliffe Anna és Ducray-Duminil s utánok a romantikusok annyira kitüntek. Legismertebb regénye: Manon Lescaut, amely azonban korántsem olyan remek, aminőnek rendesen tartják. Megemlítjük még La Chaussée-t, az érzékeny, megindító vigjáték (comédie larmoyante l. o.) megalkotóját (Fausse antipathie 1723; Préjugé a la mode 1735; École des meres 1744; La gouvernante, 1747); az idősb Crébillon-t, kinek tragédiáit (Rhadamiste et Zénobie 1711; Pyrrhus 1726; Catilina 1742), egy Pompadour asszonyságtól szervezett titkos társaság a Voltaireéivel szem-ben hiába igyekezett érvényre juttatni. - 1750 táján a társadalom vallástalan, érzékies és racionális volt. Pá-risban voltak kávéházak (Procope, Grassot), melyek mindenkor hiresek maradnak az ateizmus évkönyveiben; szalonok, melyekben szellemes, de erkölcstelen nők vitték az elnöki szót (Deffand asszony, Geoffrin asszony stb.); a fiatal főbbranguak épp ugy, mint a polgári osztály fiai, cinikus, kicsapongó életet éltek. Senki sem festette hivebben e kor romlottságát mint Duclos (Considérations sur les moeurs de ce siecle, 1751; Mémoires pour servir a l' histoire du. XVIII. siecle, 1751); semmi sem magyarázza jobban, mint az ifjabb Crébillon erotikus regényeinek a sikere. Igazi moralistája e kornak Vauvenarques marquis (Réflexions, Maximes), kit Voltaire is nagyrabecsült. Az enciklopédikus mozgalom (1750-1765). Különösen e század második korszaka jellemző az egész századra nézve. Az uj eszmék nemcsak a főbb irók kizárólagos tulajdonát teszik, hanem az egész irodalmat elözönlik. Az irók is számosabbak és nagy közönségre tesznek szert és ennek növekedtével akkora tekintélyre, mely hatalommá lett az államban. E változást a filozofiai szellem elterjedése idézte elő. Ha Voltaire nem is vette filozofiájának alapelveit Angliától kölcsön, legalább forgalomba hozta az angol irók és tudósok műveit, épp ugy, ahogy Montesquieu meghonosította a politikai tanulmányokat és az angol kormányformára irányozta a figyelmet. Az exakt tudományok iránti érdeklődésben a F. Newtont és főkép Leibnitz-et utánozta. De a francia tudósok csakhamar az egész világon előtérbe lépnek és munkáikkal, levelezésükkel, kritikáikkal Nápolytól Szent Pétervárig egész Európa közvéleményét ők kormányozzák. Az Encyclopédiet (l. En-ciklopédia és Enciklopédisták) a szellemek eme mozgalma hozza létre; az Encyclopédie tehát nem idézte elő e mozgalmat, csak hathatós, erős formában kifejezést adott neki. - A párisi nép rétegeiben a királyi hatalom kérdése fölött kezdtek vitatkozni; a forradalom eszméje egyre terjedt. «A nép bódéiban alaptörvényekről és nemzeti érdekekről kezdett beszélni» (Barbier). Az irók, kik a népszerüséget hajhászták, nem mulaszthatták el e kedvező alkalmat és a küzdelembe elegyedtek. Diderot adta meg a jelt az Encyclopédie megindításával. E munka mint valami óriási faltörő kos rendítette meg a vallás, morál és a politika, azaz az egész társadalmi épület alapjait. Diderot, ez a kiváló és sokoldalu szellem volt e mű lelke, ő mindvégig kitartott mellette, akkor is, midőn sok hires munkatársa elpártolt tőle. Mint bölcselő, fiziologus, regényiró, drámairó és kritikus egyaránt kitünt, s tipusa volt a boheme és bourgeois irónak. «Az uj Franciaország legelső szellemének» ne-vezték és a pozitivista iskola az emberiség jótevőinek osztályába sorozta. Az Encyclopédie tudományos te-kintetben igen fontos eredménnyel járt, mivel fellendítette a fizikai és természetrajzi tanulmányokat, de olyan utánzókat is támasztott, kik csak a felforgató törekvéseket tanulták el tőle és azután a legvégső határokig vitték őket. Igy Helvétius megirja hires Esprit c. művét, ahol már azt bizonyítja, hogy minden gondola-tunknak előidéző oka a fizikai érzékenység. A metafizikában a materializmus, a morálban az önzés elvének kimondása volt ez. Ez a tan még magukat a filozofusokat is megrettentette. Holbach kiadta Systeme de la nature-jét (1770), mely az ateizmus legteljesebb kodexe. Raynal közrebocsátja Histoire des deux Indes (1778) c. munkáját, mely telve van forradalmi gondolatokkal. Mably Observations sur l'histoire de la France-ában (1765) hevesen megtámadja valamennyi régi intézményt, melyek az ő szemében csak deszpotizmust és anarkiát jelentenek. Nem csoda aztán, hogy Voltaire igy irhatott: «Mindaz, amit látok, magjait hinti el egy forradalomnak, mely okvetetlenül be fog következni és a melynek nem lesz szerencsém tanuja lenni. A fel-világosultság annyira elterjedt, hogy az emberek a legelső alkalommal harcba fognak kitörni, és ekkor szép kis lárma lesz. Boldogok a fiatal emberek: szép dolgokat fognak megérni». A rombolók e lelkes csapatával szemben egy kis konzervativ csoport foglalt állást, amelynek azonban sem tehetsége, sem ereje, sem befo-lyása nem volt. Ez ortodoxok legkiválóbbjai Daguesseau kancellár és Rollin, mindketten a janzenizmus hivei. Ez utóbbi Traité des études (1726), Histoire ancienne és Histoire romaine c. műveivel, melyekben a régiek republikánus erényeiért lelkesedik, épp annyira hozzájárult a monarkikus kormányforma lerombolásához, mint Mably és Rousseau. A klasszicizmus vége (1765-1802). 1754-től kezdve a filozofusoknak veszélyesebb ellenfelei támadnak. Fréron megalapítja az Année littérairet, melyben a vallás és a monarkia nevében főként a filozofiai szellem ellen akart küzdeni. Különösen Voltairet támadta meg, aki aztán kegyetlen boszut állt rajta maró epigram-máiban és Écossaise (1760) c. vigjátékában. Fréron nyomán egész sereg zsurnaliszta (akkor feuilliste volt a nevük) haladt. Az enciklopédisták ellen Moreau kiadta Cacouacs c. könyvecskéjét; Guyon az Oracle des philosophes-ot; Palissot Petites lettres sur de grands philosophes-jét és Les philosophes c. háromfelvonásos szellemes vigjátékát. Mindezek keveset ártottak nekik. Akinek heves csapásait már megérezték, az Rousseau volt. Eleinte ő is az Encyclopédie munkatársa volt, de d'Alemberthez intézett levelében (Lettre a d'Alambert) szakított velök. Kevesebb mint tiz év alatt (1755-1764) a remekműveknek egész sora jelenik meg tőle: Discours sur l' inégalité, Nouvelle Héloise, Contrat social, Émile, Lettre a Christophe de Beaumont, Lettres de la Montagne, melyek rövid idő alatt szédítő sikert arattak. «Minden műfaj, - mondja Brunetiere - ki volt merítve; Prévostval a regény, Diderotval a dráma alighogy megszülettek; a lirai költészet meg se született még; az Encyclopdie ellenére a közönség már unalmasaknak találta Piron epigrammáit, Bernis édeskés ver-seit, az ifj. Crébillon ocsmányságait; Rousseau jött és minden megváltozott». Senki sem gyakorolt nagyobb, hatalmasabb és különbözőbb befolyást mint Rousseau, kinek Contrat socialja a konvent evangéliuma lett. Századának filozofusaitól megkülömböztetik spiritualizmusa, a társadalom ujjászervezésének sürgetése, a természet szépségeinek élénk érzése és az az érzékenység, mely irásainak szenvedélyes, szónoki erőt, meg-indító, fájdalmas hangot ád, melyek a F. történetében ujabb fejlődési korszakot jelentenek. Most már utolsó óráját éli a klasszicizmus; a romantikus irodalom veszi kezdetét. Rousseau bizonyos tekintetben előhirnöke Bernardin de Saint-Pierrenek, Byronnak, Goethenek, Chateaubriandnak és az egész ujabb romantikának. Buffon stilusánál fogva inkább a XVII. sz. embere; a XVIII. sz.-ba a metafizikához való kis előszereteténél fogva tartozik. A filozofusoktól viszonylagos függetlenségben élt; d'Alembert haragudott rá, Voltaire és Montesquieu pedig kigunyolták. Rousseau nagy tisztelője volt. Buffon műveit ma alig olvassák; kortársainál azonban roppant nagy elterjedésnek örvendettek, mert igen szép stilussal festi bennök a természet szépségeit. Épp ugy mint a politikai és vallási téren, a nemzetgazdaság terén is hadat üzentek a régi rendszereknek. Az uj tan hivei Angolországban, Lockenál, Hume Dávidnál keresnek inspirációt. Legfőbb képviselői: Gournay, Quesnay, a Physiocratie (1758) szerzője, Turgot, az Éncyclopédie munkatársa, a Réflexions sur la formation et la destruction des richesses és a Mémoire sur les prets d'argent szerzője, Roland, a későbbi miniszter, Condorcet, Mercier de la Riviere, az Ordre naturel et essentiel des sociétés politiques (1767) szerzője; Dupont de Nemours, az Origine et progres des sciences nouvelles (1756) szerzője stb. Minden a közelgő forradalomra mutat. A régi, megváltozott, elavult társadalom bomló- és eltünőfélben van. E kor moralistái: a még Rousseaunál is nagyobb pesszimista Champfort, Rivarol Antal gróf, kit Burke némi tulzással a forradalom Tacitusának nevezett. Regényirói: Restif, cinikus és bizarr regényeivel; Laclos (Liaisons dangereuses 1782) stb. A röpiratirók közt első helyen Beaumarchais áll, aki Mémoires judiciaires-jeiben és egyéb műveiben is a Maupou-parlament ellen intéz heves, maró szatiráju támadást, továbbá Mirabeau, ki a deszpotizmus, az elfogatási rendeletek és a financierk ellen kel ki. Az eltünő társadalommal együtt a neki tetsző klasszikus művészeti irány is elenyészett. - A tragédiairodalom legnevezetesebb alakja: Ducis, ki a Shakespeare darabjait vitte francia szinpadra. A vigjáték utolsó képviselője Collin d'Harleville. Sokkal számosabban vannak a költők. A leiró költészet művelői közül Delille válik ki Vergilius Georgikáinak fordításával. Mellette még Saint-Lambert, Lemierre, Rosset, Roucher érdemelnek említést. Az ódában Rousseau Ker. János és Le Brun a kiválóbbak; az erótikus költészetben Dorat és Bertin tünnek ki. Két nagytehetségü költő zárja be ezt a korszakot: Parny és Chénier András. A kritikának Marmontel és La Harpe a képviselői. Az utolsó filozofusok: Condillac, Condorcet és Cabanis. - A klasszicizmus romjai alól uj, virágzó irodalaom sarjadzott ki. Sedaine János, ki az opére-comiqueot teremti meg (Blaise le Savetier, Le jardinier et son seigneur) stb., Beaumarchais, Mercier Sebestyén (Jenneval, Brouette du Vinaigrier) voltak az uj, népiesnek nevezhető drámai irány főbb művelői. Legkiválóbb köztük Beaumarchais, kinek Le Mariage de Figaró és Le barbier de Séville c. darabjai minta nélkül állanak a F.-ban. Megemlítjük végül Bernardin de Saint-Pierre kis remekművét: Paul et Virginie. Jelenkor. A XIX. sz. F.-át három korszakra osztjuk: az első 1800-tól 1820-ig, Lamartine Méditations-jainak megjele-néséig; a második 1820-1848.; a harmadik 1848-tól napjainkig terjed. Első korszak (1800-1820). E korszak költői közül még a legkiválóbbaknak is csak viszonylagos értékök van. Nincs meg náluk az érzés, az eszme, egyiknek sincs önálló egyénisége. A fordítások és a leiró költemények teszik e korszak legértékesebb alkotásait. Delille, kinek Géorgiques-jait (1761) már említettük, egyéb fordí-tásain kivül számos leiró-költeményt is bocsátott közre (Homme des champs 1800, Pitié 1803, Trois regnes de nature 1809). Majd a fordítások és leiró-költemények egész sora indul meg, melyeket azonban ma már a feledés fátyola borít. Ugy ezeknek, mint a többi epikus műveknek, valamint Lebrun lirai költeményeinek, Désaugiers dalainak, Andrieux elbeszéléseinek, Ginguené és Arnault meséinek költészetét a mesterkéltség, itt-ott szellemesség, leggyakrabban nehézkesség és üresség jellemzik. Nem lehet mindazáltal említés nélkül hagynunk az e korszak nehány költőjénél (Fontanes, Baour - Lormian, Chenedollé, Millevoye, Saumet), legalább nehány alkotásukban, megnyilatkozó megható szentimentalizmus, őszinte hangot, melankoliát, melynek kifejezési módja nem minden összefüggés nélkül való az első romantikusokéval. A letünő klasszi-cisták csoportjában ők jelzik és készítik elő az uj költészetet és egyuttal a hagyományhoz is ragaszkodnak. A klasszikai irodalom kimerülése különösen e korszak drámairodalmában érezhető. Valamennyi tragédia egyenlő értékü és hasonló egymáshoz. Mindegyikben megtalálhatók az álomképek, a hosszu elbeszélések, a confident-ok és a szavaló irály. A couleur locale-t nem is ismerik. Érdekes például szolgálhat erre nézve Brifaut Ninus II. c. darabja. A tárgyat a szerző a modern Spanyolországból vette, de a kritika megjegyzésére áthelyezte szinterét Assziriába, nem csinálván egyebet mint megváltoztatva a szereplők neveit. Valamennyi darab a szenvedély és a becsület összeütközésén fordul meg. Chénier Mária József pedig, Voltaire mintájára a szinpadot politikai és társadalmi tanok hirdetésére használja fel. Mindezáltal a költők kezdenek már nem-zeti történelmi tárgyu és a jelenkorban játszó darabokat is irni. Igy Raynouard (Templiers 1805), Jouy (Tippo-Saëb, 1813), Lemercier, ki teljesen nemzeti tárgyu szinműirást sürget. Sem Delavigne Kázmér: Vepres siliciennes-ei (1819) s Paria-ja (1821), sem Lebrun: Maria Stuartja (1820) nem voltak képesek életre kelteni a drámai műfajt. A tragédiát Talma művészi játéka tartotta még fenn, az ő 1826. történt elhunyta a tragédiának is halálát okozta. A polgári dráma szintén csak tengődött. A közönség már a melodráma felé kezdett vonzódni. Guilbert de Pixérécourt Chien de Montargis (1814) és Caigniez (Pie voleuse, 1815) c. darabjaikkal jelentékeny sikert arattak. Csupán a vigjáték tartotta meg némikép becsét. Picard, Duval Sándor, Roger, Etienne, Lemercier, majd Empis, Leclerc Tódor, Delavigne Kázmér, Bonjour Kázmér elég jó darabokat adtak. De épp ugy mint a költészetben, ugy e szinműirásban sincs semmi uj. A prózában kell keresnünk e korszak eredetiségét. Bonald-t, a vallási reakció első hangoztatóját, az ultramontán De Maistre Józsefet, La Romiguiere-t, Maine de Biran-t megemlítve, különösen két iróról kell emlékeznünk, kik e korszakon uralkodnak: Chateaubriand-t és Staël asszonyt. Chateaubriand «a művésze, Staël asszony a teoretikusa a romanticizmusnak». Előbbinek: Génie du Christianisme-ja nem csak azért érdekes, mert a forradalom óta hitelét vesztett keresztény valláshoz tér vissza, hanem mert e vallást a költőiség olyan forrásává tudja tenni, melyből az első romantikusok is fognak meríteni. Atalajával (1801), Renéjé-vel, Les Natchezé-vel (1831), miközben felébreszti és erősíti bennük a természet szépségei iránt való érzést, az «én» melankoliáját viszi be az irodalomba. Staël asszony különösen De la Littérature (1802) és De l'Allemagne (1810) c. műveiről nevezetes, melyekben az idegen irodalmak ismeretének terjedését mozdította elő. Regényei (Delphine, Corinne) középszerüek. A romantique szót először ő hangoztatta a F.-ban. Második korszak (1820-1848). Chénier András, kinek művei csak 1819. jelentek meg, nem kisebb hatással volt az uj költői iskolára, mint a fennebb említettük két iró. Tartalmilag és alakilag kitünő verseivel egész sereg utánzót vont maga után. A formára nézve Chénier, a tartalomra nézve Chateaubriand és Staël asszony az a három nagy alak, kikkel a romanticizmus megindul. Nemcsokára megjelennek Lamartine Méditations-jai (1820); Hugo Viktor Odes et Ballades-jai (1822-1826) és a költészet egész birodalmában gyökeres átalakulás áll be. Mint Chateaubriandnál a próza, a költészet is egyéni, szubjektiv lett. Különösen azonban a forma volt az, melyben, ha nem is Lamartine, legalább Hugo Viktor és a köréje csoportosuló költők eltértek az ál-klasszicizmustól és szakítottak hagyományaival. Egyedül Lamartine nem szakított teljesen a tradicióval; olyan költő ő, ki a legegyszerübb nyelven a legcsodálatraméltóbb bájjal fejezi ki érzelmeit. Méditations-jaiban (1820-23), a Harmonies poétiques et religieusesben (1880), Jocelynben (1836), a Chute d'un angeban (1838) stb. örömeit, fájdalmait, kételyeit, reményeit, mindig önmagát, belvilágát énekli meg fülbemászó és tiszta nyelven. «Minden dal volt Lamartinenál; Hugo Viktornál, a romanticizmus fejénél: minden forma és szin. Ő mindent képben lát és e csodálatos képesség által lesz egységessé roppant munkássága köre, eposz, lirai költemények, dráma, szatira.» «A Hugo lelke egyetlen egy emberi érzés iránt se látszik fogékonytalannak lenni: nincs öröm, nincs fájdalom, mely lelkét meg ne indította volna». A világfájdalmas Musset Alfréd ezekétől meglehetősen különböző költői sajátságainál fogva vivta ki helyét e nagy szellemek oldala mellett. Saint-Beuve kimutatta, hogy Musset azért aratott sikert, mert a költészetbe szellemet és emóciót együtt vegyítve vitt be. Senki sem fejezte ki érzelmeit a panasz szenvedélyesebb, fájdalmasabb és őszintébb hangján mint ő. A legtartózkodóbb, legmélyebb és talán az egész csoportben egyedüli filozofus szellem: Vigny Alfréd is, ihletének egyéni voltánál fogva a romantikus iskolához tartozik. Moise, Mort du loup, Destinées c. művei az e korbeli költők legszebb és legjellemzőbb alkotásai közé tartoznak. E költőkön kivül több kisebb költő is harcolt a romanticizmus zászlaja alatt: Saint-Beuve, Deschamps Antal és Emil, Ervers, Nerval, Bertrand, Grammont gróf. Gautier Teofil különösen első műveinél fogva csatlakozik Hugo Viktor ama irányához, amely a Ballades-ban és a Notre-Dame de Paris-ban nyilvánul. Mindeme költők lirikusak voltak és ha más műfajokhoz nyultak, azokat is liraiakká tették. Ilyen az époszban a Chute d' un ange, Eloa, Bretons, Légende des siecles, Fin de Satan, Dieu stb. Ilyen a szatira Barbiernél, az Iambes (1830) szerzőjénél; az elégia és idill Moreau Hégésippenél, Desbordes-Valmore asszonynál, Brizeuxnél, a Marie (1831) szerzőjénél. Sőt a dal is, melyet Béranger «irodalmi műfaj magaslatára emel», később Dupont Péternél romantikus lesz. Mindazonáltal a szinműirás volt az, amely körül a romanticizmus az igazi harcot vivta. A XVIII. sz. vége felé, midőn a valamennyi irodalmi műfajra nézve egyaránt érvényes törvénynél fogva a tragédia is avulni kezdett, uj formát iparkodtak találni. Valami másfélét kellett alkotni, mint a tragédia; Hugo az ellenkezőjét akarta megalkotni és nem tett egyebet, mint hogy a maguk korában nagyon jogos konvenciókat más, kevésbbé elfogadható konvenciókkal helyettesítette. Mindezek mellett irt ő remekműveket, melyek azonban inkább liraiak, mint drámaiak lévén, megmagyarázzák a romanticizmus tagadhatatlan bukását a szinpadon. A romantikus szinműirás tanai éppen ellentétei voltak a klasszikusokénak. E tanok megtalálhatók Cromwell (1827) előszavában. Dumas Sándor (Henri III. 1829) a szinpadon is alkalmazza őket és Hugo Viktor Hernani-ja a következő évben fényes győzelmet arat számukra. A klasszikus szinháztól eltérőleg a romanti-kus dráma az emberi élet igazi képét akarja visszatükröztetni. Formája is változik; a prózát és verset vegyest használja. Ez volt a Hugo, Dumas, Vigny Alfréd és követőiknek drámai poétikája és ennek a poétikának a hatása elég erős volt ahhoz, hogy megnyerjen olyan költőket is, kik, mint Delavigne Kázmér, kezdetben nem fogadták el az uj iskola elveit. Mindazonáltal a romanticizmus tulzásai gyors reakciót hittak ki maguk ellen. Hugo Viktor Burgraves-ja (1843) megbukott. Viszont bő tapsokkal jutalmazta a közönség Rachel kisasz-szonyt, ki a Corneille és Racine darabjait tolmácsolta s Ponsard Lucrece-ét (1843), mely a józan ész iskolá-jának diadalra jutását és a romanticizmus uralkodásának végét jelzi. Pedig csak a realizmusba kezdett át-menni. - A romanticizmus kizárólag a drámából táplálkozott. A vigjátékok művelői közt e korszak nagy neveinek egyikével se találkozunk. Legjobbak: Ponsard Lion amoureux-ja és Honneur et l'argentja. Scribe a vandevilleban jeleskedett; Solliciteur-je (1817) remekmű e nemében. A prózai irodalomba épp olyan gaz-dagságot hozott az ujjáébredés mozgalmassága, mint a költészetbe. A politikai irodalom a szászárság után ujból előtünik a röpirat formájában. Courier Pál Lajos: Pamphlet des pamphlets-je mintája ennek az annyira francia műfajnak. Cormenin már gyengébb röpiratiró. A forradalom egyik vivmánya az volt, hogy szabaddá tette az élő és irótt szót. A politikai szónoklat tere, melyen oly sokáig mély csend honolt, ismét hangossá lett. Mirabeau hatalmas dialektikája, Danton szenvedélyes kitörésü beszédei után a mostani szónokok nagyobb higgadtsággal fejtegetik koruk politikai eszméit. Ezek: Royer-Collard, Constant Benjamin, Foy tábornok és a X. Károly uralma alatti többi szónok. Lajos Fülöp alatt Guizot, Casimir Perier, Lamartine, Berryer tünnek ki. A Massillon óta hanyatlásnak indult egyházi szónoklat is visszanyeri régi fényét Lacordaire-ral. Montalembert a szószéken védi a katolicizmust; a katolikus liberális iskola egyik megalapítójával Lamennais-val, ki Paroles d'un croyant-jában (1834) erős demokratikus érzelmü hitvallást tesz, már a bölcselet terére lépünk. A filozofiában Cousin Viktor folytatja a reakció munkáját a XVIII. sz. materialisztikus törekvései ellen. Eklekticizmusa nem élte őt tul, de mint mestere Royer-Collard, és tanítványa, Jouffroy, ő is hozzájárult ahhoz, hogy a skót és német filozofia némikép meghonosodjék a F.-ban. Du vrai, du beau, du bien c. művében hő lelkesedéssel hirdette a morális filozofia magasztos eszméit. A bölcseleti szónokoknak ő a mesterök. Quinet Edgár Génie des Religions-jában (1842) forradalmi programmját fejti ki; Comte Ágost pedig, kinek tanait Littré tolmácsolta, megalapítja a pozitivizmust. A történetirás terén két iskolával találkozunk; egyik a filozofiai, a másik a leiró. A filozofiai iskola feje Guizot, ki a multak történetét tanító formában adja elő és műveiben is (Révolution d'Angleterre 1827., Civilisation en Europe et en France 1845. stb.) államférfiu marad, kinek szemében a történelemnek jövőre nézve tanulságul kell szolgálnia. Ugyanez a rendszer sugalmazza a Tocqueville La Démocratie en Amérique-jét és Mignet Histoire de la Révolution française-ét. A leiró iskolának, mely a tényeket egyszerüen leirja, anélkül, hogy következtetéseket vonna belülük, Barante Proszper a feje. Az előbbi rendszernek az a hibája, hogy rideg, emezé pedig, hogy tökéletlen. Vannak történetirók, kik egyszerre mind a két rendszert követik; igy Thierry Ágost: Récits des Temps mérovingiens (1840) c. művében, Thiers Histoire du Consulat et de l'Empire-jében (1845-1862). De az e korbeli történetirók legzseniálisabb alakja kétségkivül Michelet, ki valóságos látnoki ihlettel hatol be az események mélyébe és kelti őket életre. Az irodalomtörténetirással együtt századunk kritikai irodalma is megszületett. Csak Villemain (Littérature du XVIII. siecle, 1828), Saint-Marc Girardin (Lafontaine et les Fabulistes stb.), Sainte-Beuve (Lundis 1851-62), Nisard (Histoire de la littérature française) neveinek megemlítésére szorítkozunk. A művészeti kritikának Gautier F., Delacroix, Musset A., d'Angers Dávid stb. a főbb képviselői. A regényirás terén az uj iskola különbnél különbféle műveket hoz létre. Cinq-Mars-ával (1826) és Stello-jával (1835) Vigny A. megteremti a történelmi regényt. Hugo V. egymás után bocsátja közre prózában irt époszait: Hand d' Islande (1823), Notre-Dame de Paris (1831), Les Misérables (1862) stb. Lamartine, Musset Alfréd, Gautier Teofil, Saint-Beuve felváltva novelát, elbeszélést, kaland-regényt, regényes önéletrajzot adnak; végül Dumas Sándor és Sue Jenő megteremtik a tárcaregényt. De a regény igazi mesterei mégis Balzac Honoré és Georges Sand maradnak. Balzac realista, ki mélyen behatol az emberi szivbe és szenvedélyekbe; Sand ellenben tiszta idealista. Innen kezdve az idealizmus és realizmus megosztozkodnak a kor regényeinek birodalmán. Mindazonáltal Constant Benjámin Adolphe-jának önző melankóliája, Stendhal sivár keserüsége, Mérimée gunyos közönyössége is magával ragadja és ihleti az azután következő irókat vagy legalább nagy részüket. Harmadik korszak (1848-1894). E kor irodalmának csak vázlatos képét adhatjuk. A költészet terén Hugo V. továbbra is ámulatba ejti a világot káprázatos képzelő-tehetségével, de nagy nevének cége alatt már uj iskolák keletkeztek, melyek közül leghiresebb kétségtelenül a parnasszusi iskola volt. Ez iskola és a romantikus iskola között egész csoport jelentékeny tehetségü költő foglal állást, kiknek működése határozó befolyást gyakorolt a következő költői mozgalomra. Ezek: Gautier T., Banville Tódor, Beaudelaire Károly és Leconte de Lisle. 1865 táján alakul meg a parnasszusi iskola. Az e korszakbeli fiatal költők egy része: Sully-Prudhomme, Hérédia József Mária, Silvestre Armand és Dierx Leo, Leconte de Lisle; másik része: Coppée Ferenc, Glatigny Albert, Villiers de l' Isle-Adam, Mérat és Valade pedig Catulle Mendes, a Parnasse contemporain szerkesztője köré csoportosul s innen kapta elnevezését az előbb említett iskola (école parnassienne), melyhez nemsokára Stéphane Mallarmé, Verlaine, Lafenestre, d' Hervilly, Theuriet Andor stb. is csatlakoztak. Ez az iskola különösen a stilusra, ritmusra, a formai szépségre fordítván gondot, nehány, eleinte hozzátartozott, önállóbb és eredeti tehetségü költő elválik tőle, igy: Sully-Prudhomme, Coppée Ferenc, Stéphane Mallormé és Verlaine Pál. Ezekből kerültek ki aztán a dekadensek, szimbolisták stb. Végezetül megemlítjük nehány, mindeme csoportoktól független költő nevét, ilyenek: Laprade Viktor, Autran József, Eckermann asszony, Soulary asszony, Manuel Ödön, Cazalis, France, Richepin, Bourget Pál, Vicaire Gábor, Bouchor Móric, Rollinet, Aicard János, Haroucourt, stb. A szinműirás terén az az irány győzedelmeskedik, amely a mindennapi élet hü képét akarja visszatükröztetni. A hősi drámában nehány magában álló kisérlet: Vacquerie Ágost Formosa-ja, Bornier Henrik La fille de Rolandja, Coppée Severo Torelli-ja, Richepin Par le glaive-je arat némi sikert. A népes nagy melodráma, mely félszázadon át az egyedüli Enneryben testesül meg, egyre nagy sikereket arat. De a mai szinház igazi eredetisége nem ebben, hanem a vigjátékban keresendő. 1849. jelen meg Augier Emil versben irt Gabrielleje. Csakhamar azonban a szerző belátta, hogy a versforma nem alkalmas a mindennapi társalgás legcsaládiasabb részleteinek kifejezésére és többi darabjának legnagyobb részét, igy legremekebb művét, Le gendre de M. Poirier c. vigjátékát immár prózában irja. Augier után ifj. Dumas, Gondinet, Sardou, Meilhac, Halévy, Pailleron, Becque, Lemaître Gyula, Curel, Julien János, Ancey, Boniface, Porto-Riche, Wolff Péter művelik e műfajt kiváló sikerrel. A vaudevillenak Labiche Jenő legkiválóbb képviselője. Az egyházi szónoklat terén Dupanloup, Hyacinthe, Didon és Monsabré atyák tünnek ki; a politikai szónoklatban: Thiers, Olivier Emil, Dufaure, Favre Gyula, Gambetta stb. A sajtó munkásai közt Girardin Emil, Sacy, Cuvillier-Fleury, Prévos-Paradol, About Ödön, Lemoine János, Frary Raoul, Hervé, Sarcey, Fouquier neveit emeljük ki. A filozofiában főképen két iró volt nagy hatással a modern eszmék fejlődésére: Reman és Taine (l. o.). E két nagy mester neve mellett meg kell említenünk Ravaisson, Lachelier, Renouvier, Vacherot, Ribot, Janet, Fouillée, Boutroux stb. filozofusokat. A történetirás terén: Fustel de Coulanges, Taine, Aumale herceg, Broglie herceg, Sorel, Thureau-Dangin, Lavisse, Chuquet tünnek ki; az irodalmi és műkritika terén Saint-Victor Pál, Schérer, Blanc K., Prévost-Paradol, Tellier Gyula, Lemaître Gyula, France Anatole, Brunetiere Ferdinánd, Faquet Emil, Desjardins, David-Sauvageot, Maurras, Taine, Mantz, Lafenestre, Geffroy Gusztáv, Boissier, Girard, Martha, Cartault, Larroumet, Gasté, Doumic, Rocheblave stb. neveivel találkozunk. A regényirásban az idealisztikus a realisztikus iránnyal váltakozik. Feuillet Oktáv, Fromentin, About Ödön, Cherbuliez Viktor, Droz Gusztáv, Halévy Lajos, Theuriet Andor, France Anatole, Bourget Pál, Barres Móric, Prévost Marcel inkább az előbbihez; Chamnpfleury Goncourt testvérek, Flaubert Gusztáv, Zola Emil, Daudet Alfonz, Malot Hektor, Guy de Maupassant, Margueritte Pál inkább az utóbbi felé hajlanak. De mekkora árnyalatkülönbözőség észlelhető e különféle iróknál. Mennyire távol áll egyiknek szimbolizmusa a másik pszikologizmusától, emennek impresszionálizmusa amannak naturalizmusától! Különben ha figyelemmel nézzük az utóbbi évek általános irodalmi mozgalmát, kitünik, hogy a regényben, költészetben, szinműirásban ugyanegy irány az uralkodó. «Még vannak mesterek, iskolák, rendszerek, - mondja Le Goffic, a kiváló francia esztétikus, - de senki sincs, aki kövesse őket. Hová mennek? Egyik a másikat kérdezi; mindegyik keres. Mit? ezt senki se tudja biztosan. Idealisták és realisták, prózairók és költők, mind azt mondják, hogy a régi szabályok lejárták magukat és senki se akar többé róluk tudni. De mindjárt oda lesz ez a szép egyetértés, ha arról van szó, hogy hát melyik az uj szabály. És előszók után nyilatkozatok jelennek meg s egymás után állítják fel a teoriákat és csinálják a poétikákat. Ezt az individualizmus győzelmének lehet nevezni; igaz, hogy ez gonosz szó, de az egyedüli, amely alkalmas arra, hogy a századvégi, hullámzó és zavaros irodalmat megjelöljük vele, amelynek jövője lehetetlenné tesz minden előremeghatározást». A F. hatása a magyarra. Nagy körvonalokban megérintjük e fejezetben azokat az irodalmi, művelődési irányokat, amelyek nálunk a F. hatása alatt keletkeztek és azokat a francia irókat, kik a magyar irodalom egyes kiválóbb alakjaira hatással voltak. Ha a magyar és a francia kultura legelső érintkezéséről akarnánk emlékezni, felemlíthetnők, hogy magyar ifjak már a XII. században jártak a párisi főiskolára; III. Béla alatt pedig, kinek neje, Margit, II. Fü-löp francia király huga volt, összeköttetésben állván a francia udvarral, bizonyára szintén hatott a francia művelődés a magyarra; a veszprémi egyetemet is a párisi mintájára tervezé III. Béla királyunk. Említhetnők a XVII. sz.-ban Apácait, ki egy nagy francia gondolkozónak, Descartesnak elveit ültette át irodalmunkba; ezekkel azonban csak kisebb jelentőségü érintkezési mozzanatokat sorolnánk fel a két nemzet kulturája és irodalma között. A magyar irodalomban francia iskola cimet viselő fejezethez érve, a F. irodalomnak már olyatén befolyását észleljük, amely egyike a legnevezetesebbeknek irododalmunk történetében. Azt a moz-galmat értjük, melyet a mult század vége felé a testőrök: Bessenyei és társai indítottak meg (l. Francia iskola). «Azon szellemi mozgásnak, amely az országban Mária Terézia uralkodása végén s azután József császár alatt és Ferenc király éveiben folyt, még pedig igen elevenen, eredeti megindítója a F. volt. E francia hatás bizonyos közvetetlenségben nyilatkozott Bessenyeinél és követőinél, közvetve pedig a többinél. Különösen egy férfiu volt irodalmunkban, aki egyenesen a F.előkészítő irodalmának legnevezetesebb képviselői: Rous-seau, Voltaire, D'Alember, Helvetius hatása alatt kezdett irni, e hatás alatt folytatta egész irói pályáját s ez alatt végezte életét is. S ez Bessenyei volt. Talán az egész világirodalomban nincsen egyetlenegy tanítványa sem Voltairenek, aki annyira hüen követte volna lépését, mint követte Bessenyei. Bessenyeinek nincsen munkája, amelynek alapgondolatát, tárgyát, formáját meg ne találnók Voltairenél, amellyel ő nem Voltaire felé igyekezett volna közeledni» (Beöthy, Poetika, kőnyom. ivek). - Orczy Lőrinc különösen reflexióiban a Rousseau hatását mutatja, de hatott rá Voltaire és Boileau is. Rousseau befolyása alatt ő is a természet szere-tetében, a természethez közelálló nép viszonyaiban véli a boldogságot feltalálhatni. Barcsay, Bárcózy, Teleki József, Naláczy József, Ányos, Péczeli stb. is a F. uj eszméit akarják megismertetni a magyar közönséggel; Teleki annyira a F. hatása alatt áll, hogy maga is ir egy francia nyelvü értekezést: Essai sur la faiblesse des esprits forts (1760), mely - mint Széchy K. mondja - a vallástalanság ellen oly magvas bölcseleti fejtegetés, hogy maga Rousseau akart uj kiadására vállalkozni. De nemcsak hogy irnak munkákat, melyek a F. hatását viselik magukon, hanem fordítások utján is iparkodnak a francia művelődést terjeszteni. Báróczy lefordítja Calprenede Kasszandráját, mely szépprózánk fejlődésére igen nagy befolyással volt, Marmontel Contes moraux-it; Czirjék Mihály számos francia verset prózában stb.; Teleki Ádám Corneille Cidjét; Naláczy d'Armand Páros történeteit; Péceli Voltaire Zairját, Alzirejét, Méropeját, Henriadeját; meséi irásában Lafontainet követi stb. Azok közül, kikre már a politikai mozgalmak eszméi is hatottak, kétségkivül legérdekesebb Bacsányi János (l.o.), kinek A franciaországi változásokra irt költeményében szilaj, majdnem forradalmi érzés nyilatkozik meg. Igen érdekes, u. n. felvilágosodási irodalmunk is, mely szintén a F. keltette eszméknek visszhangja volt. (V. ö.Ballagi Géza czikkét: A felvilágosodás irodalma, mely a Beöthy Képes Irodal.-tört.-ében jelent meg). Legmerészebb alakja az egyház ellen támadó iránynak Laczkovics János (Utazó ember), ki Voltaire módján, nálánál még nagyobb vakmerőséggel tör a keresztény vallás ellen; más képviselői: Szentmiklósi Timoteus, Szacsvay Sándor stb. A Martinovics-féle összeesküvés tagjai is e forradalmi irók soraiból kerültek ki. A francia forradalmi elméletek hatása alatt a magyar nemzet bátorságot nyert II. József alkotmányellenes törekvéseivel szembeszállani. Irodalmunkban ennek az iránynak leghivebben kifejezést különösen két iró adott: Dugonics (Etelka, 1788) és Gvadányi, kinek a Peleskei nótáriusa sok helyütt emlékeztet Montesquieu Lettres persanesjaira. Nem terjeszkedhetünk ki azoknak az érdekes eltéréseknek kimutatgatására, amelyekben ugy Apáczai, mint Bessenyei és társai és Dugonics, Gvadányi különböztek mintáiktól és mennyiben vélték a francia eszméket a magyar viszonyokra értékesíthetőnek, csak utalunk Beöthy Zsolt fennebb említett Poetikájára és a Szépprózai elbeszélés a magyar irodalomban c. kitünő munkájára, amelyekben ezek a különbözések pontosan és részletesen vannak tárgyalva. Későbbi iróinknál is találkozunk a F. közvetlen hatásával. Legszembetünőbb példa erre Kisfaludy Sándor Két szerető sziv története c. levélregénye, melyet Rousseau hatása (főkép a Nouvelle Héloise) jellegez. Végül megemlítjük azt az irányt, amely a F. utján ujabbkori iróinkra nagy befolyást gyakorolt: a romanticizmust. Ez irány művelői közt leginkább Vörösmarty, Jósika, Kuthy, Eötvös báro (Hugó Viktor, Rousseau), Szigligeti stb. említendők. Nagy hatást tettek és gyakorolnak ma is a F. XVIII. sz.-ának (Montesquieu, Voltaire, Rousseau) és XIX. sz.-ának (Guizot, Thiers stb.) nagy irói által felébresztett eszmék számos magyar politikusra és államfériura is (Eötvös, Tréfort, Kossuth stb.). Végül a legujabb francia nagy iróknak (Zola, Guy de Maupassant stb.) is megvannak a maguk követői a magyar irodalomban. A fordítások gazdag sorát tekintve, szintén tapasztalhatjuk, hogy irodalmunkban a F. termékei mindenkor találtak lelkes tolmácsolókra. E helyt csak futtában szólhatunk e fordítók és fordítások nagy seregéről. Kezdhetnők a sort Szenczi Molnár Alberttel, kitől Kálvin latin műve fordítását már említettük; de Molnár fordításainak, noha német közvetítés utján készült, legbecsesebb alkotása: zsoltárfordítása is a francia versbe szedett zsoltárok dallamainak hatása alatt keletkezett. Az első franciából-fordítónk Haller László, aki Fénelon Télémaqueját (1755) ülteti át, melyet aztán Zoltán József, erdélyi orvos is lefordított; Haller László fia, Gábor: Montesquieu Esprit des loisját fordítja le stb.; régibb szépprózánk legnagyobb részét francia for-dítások teszik s igen hosszura nyulnék e cikkünk, ha valamennyit fel akarnók sorolni. (V. ö. Radó Antal, A magyar műfordítás története, Budapest 1883.) Csak mintegy találomra említjük meg: Kónyi Jánost, aki Marmontelból fordít; Mikes Kelement, ki Gomezné asszony Journées Amusantes c. elbeszélés-gyüjteményét dolgozza át; különösen sokat fordítottak a franciás iskola hivei, kiknek néhány fordítását már fennebb felso-roltuk. Említsük még meg Kis Jánost, ki Delille Falusi életét fordítja szabadon, Kazinczyt, ki Moliere Kénytelen házasságát, Botcsinálta doktorát fordítja, Verseghyt, a Martinovics-összeesküvés részesét, ki Rouget de l' Isle Marseillaise-ét fordította le, stb. Mennél közelebb érünk a jelenkorhoz, annál nagyobb az átültetések száma; és az ujabbkori F.- főkép szépirodalom, drámairodalom majdnem minden nevezetes terméke átülte-tőkre talál irodalmunkban. A francia tudományos, irodalomtörténeti, esztétikai munkák lefordíttatása körül az akadémia fáradozik; jeles Moliere-fordítást adott a Kisfaludy-Társaság, mely különben számos más fran-cia munka átültetésével is szerzett érdemeket. (V. ö. ezekre vonatkozólag az akadémia könyvkiadó vállala-tának ciklusát és a Kisfaludy-Társaság évlapjainak könyvjegyzékét.) Roppant nagy különösen a regény- és novellafordítások száma (Dumas, Daudet, Ohnet, Feuillet, Zola stb.); nemzeti szinházunk is egymásután adatja elő a francia drámairók (Sardou, Dumas, Pailleron, Bisson, Hennequin stb.) nevezetesebb szinműveit és vigjátékait. Nem sorolhatjuk fel mindeme műveket és fordítóikat; az egyes francia irókról szóló cikkekben amugy is megemlítjük azokat a munkákat, amelyek magyar tolmácsolókra találtak.(V. ö. Petrik Géza Könyvészetét). A verses művek fordítói közül Szász Károlyt (l. o.) említjük meg; régibb prózában fordítók közül pedig Récsi Emilt; szép, magyaros prózában fordítanak: Tóth Béla, Fáy Béla, Huszár Imre. A F. magyar ismertetői. Azok közül, akik nálunk a F.-t irodalomtörténeti dolgozatokban ismertetik, különösen Haraszti Gyula válik ki, egyes francia irókról irt becses monográfiáival (Chénier Andréről, Budapest 1891. U. ez. franciául bő-vebben La poésie d 'André Chénier cimmel, Hachette, Páris 1892; Augier Emil, Bpesti Szemle 1890. stb.), főképp a francia tragédia történetével, valamint Moliere-rel foglalkozó cikkeivel és néhány más önálló mun-kájával. (Naturalista Regény, Bpest 1886, stb.; l. alább.) Inkább az esztétikai téren mozog Keszler József, aki a F. számos nagy alakjáról irt tanulmányában (George Sandról, Hugó Viktorról stb. a Nemzet tárcarovatában) mélyen be tud hatolna a F. szellemébe; érdemes munkálkodást fejtett ki Hofer Károly főként a francia verstan és nyelvészet terén. Megemlítjük még Theisz Gyulát (Racine ifjusága; egy kis francia nyelven irott irodalomtörténet), aki szintén jelentékeny tevékenységet fejtett ki; továbbá Mayr Aurélt, Bánfi Zsigmondot (A francia dráma a XIX. sz. első felében), Alexander Bernátot (Corneille Cidjéről, a budapesti VI. ker. főre-áliskola 1878/9. értesítőjében); Katona Lajost (Moliere-ről a pécsi főreáliskola 1888/9. értesítőjében); Sala-mon Ferencet (Balzac, Daudet Immorteljéről, Irodalmi Tanulmányok, 1889) Neményi Ambrust (Rabelais és kora, 1877); Gä rtner Henriket (Chateaubriand és művei, nagyváradi főreáliskola 1887/8. értesítőjében); Gérecz Károlyt (Villon-tanulmány, Sárospatak 1890); Erdélyi Károlyt, Willer Józsefet, Arányi Miksát (Dubellay-Ronsard-tanulmány, Budapest) Vajda Károlyt (Le Sageról, Fehértemplom), Haan Adolfot, Bod-nár Zsigmondot (Voltaire, Budapesti Szemle 1874., Chateaubriand és kora, Nagy-Szombat, 1867); Riedl Frigyes (Daudet Alfonz, Budapesti Szemle 1879), De Gerando Antoniát, Varga Bálintot, Szana Tamást, Ujváry Bélát, Binder Jenőt (Voltaire Zairejáról,1879) és Kont Ignácot, Párisban tanárkodó honfitársunkat stb. Fríz nyelv és irodalom Az ó-fríz nyelv egyik ága a germán nyelvnek, középhelyt foglal el az ó-szász és az angol-szász nyelvek közt. Ó-fríz nyelven irt költői művek nem maradtak ránk, s éppen ezért nemcsak az élénkebb, kifejezőbb szólásmódjait nem ismerjük, de hangtani viszonyainak tiszta megvilágítására is hiányzanak a kellő források. Legrégibb irott maradványok a XIV-XV. sz.-ból származó törvénygyüjtemények. Jellemző sajátsága az ó-fríz nyelvnek, hogy benne a k és g hagnok az i és e előtt sz hanggá változnak át (kerke = szerke, liggia = lidszia), A régi törvénygyüjtemények két fő tájnyelvet engednek megkülönböztetni: a keleti fríz és a nyugati fríz tájnyelvet; az előbbi az Ems és Hollandia közt levő területen, az utóbbi az Ems és a Weser torkolata közt volt elterjedve. Volt még egy harmadik tájnyelv is, az északi fríz, de erről irott mardványaink egyáltalában nincsenek. Leghasználhatóbb ó-fríz nyelvtan a Frisisk Sproglaere, irta Rask, megjelent Kopenhágában 1825; az ó-fríz szótárak közt legtöbbet ér Richthofen-é, megjelent Göttingában (1840). A ríz nyelvet ma sokkal kisebb területen beszélik, mint hajdan. A régi felosztáshoz hasonlón az uj-fríz nyelv is a nyugati, keleti és északi tájnyelvekre oszlik fel. A nyugatit másként pór, vagy vidéki nyelvnek is hivják, miután csak a pórnép beszéli. Az irodalmi nyelv a holland. A vidéken maradt fenn legtöbb nyoma az ó-fríz nyelvnek. Már két év-század előtt itt indult meg a mozgalom, hogy a régi nyelvet irodalmilag műveljék. A művek közt, amelyeket e tájnyelven irtak, a legnevezetesebbek: Friesche rymlerye, irta Gysbert Japicx (Bolsward 1668); az ujabb időben irt munkák: Salverda, Itjtlijcke friesche rijmckes (Sneek 1824); Halbertsma J. H., De Lapekoerfen (Deventer 1822). A Waatze Gribberts brilloft cimü szinjáték a XVIII. sz. elejéről való (Lecuw 1812); kedvelt könyve a népnek: It libben fen Aagtje Ijsbrants (Sneek 1827). A nyugati fríz nyelv történelmi, jogi és nyelvi emlékeinek feldolgozásával és kiadásával az 1828. alapított: Friesch genotschap voor geschied-, ondheid- en taalkunde (friz irod. tört. és nyelvtársaság) foglalkozik, amely a De vrije Fries c. folyóiratot adja ki (1852 óta). Alig mulik el év, amelyben nyugati fríz tájnyelven irt művek ne jelennének meg. Rendes folyóiratok: Forjit my net (1871 óta); Swanneblommen (1851 óta); De Bije-Koer (1845 óta). A keleti fríz tájnyelv van a három dialektus közt a legjobban elhanyagolva. Négyszáz év óta érvényesíti rajta a befolyását az al-német nyelv, s amit ma keleti F. nyelvnek hivnak, az nem egyéb, mint az u. n. «plattdeutsch» tájnyelv. Éppen ezért a Stürenburg-féle «Keleti fríz szótár»-ban (Aurich 1857) a fríz nyelvnek csak romjait találhatjuk. Mindössze Wangeroog szigetén és az u. n. Saterland néhány falujában maradt meg tisztán ó-keleti-fríz nyelv. Kimerítő tájékozást nyujt e két vidékt nyelvéről a Friesische Archiv (Oldenbg. 1847-54); fontos, XVII. sz.-ból származó, erre vonatkozó mű Cadovius Müller lelkész, memoriale linguae frisicae c. könyve (Leer 1875); keleti F. szótárt adott ki T. ten Doornkaat-Koolman (Norden 1877-85, 3 kötet). Az északi fríz tájnyelv jobbára dán és al-német elemekkel van keverve, s ma már csak Dél-Jütland és Schleswig nyugati partvonalán, és e part mentén fekvő Sylt, Föhr és Amrum szigeten beszélik. Tulajdonképen a helgolandi nyelv is ide tartozik, de ezt teljesen kiforgatta eredeti alakjából a sok idegen elem. Az északi F. nyelven irt költői művek közt legnevezetesebb Hansen F. P. De gidtshals cimü vigjátéka. Északi fríz szótárt adott ki Outzen (Glossarium, megjelent Kopenhága 1837); legfőbb mű, amely e tájnyelvvel foglalkozik: Bendsen, Die nordriesische Sprache nach der Moringer Mundart (Lejda 1860). Az egész friz irodalom áttekintését Mone, Übersicht der niederländischen Volkslitteratur älterer Zeit cimü művének függelékében találhatjuk meg. Bibliográfiai segédkönyvül ajánlható az Essai d'une bibliographie de la littérautre Frisonne c. munka (Hága 1859). Az összes uj-fríz tájnyelvekről kimerítő nyelvtani és irodalmi felvilágosításokkal szolgál Winkler, Allgemeen nederduitsch en friesch dialektikon könyve (Hága 1872, 2 kötet). Georgiai nyelv és irodalom A G. (vagy oroszul gruz, gruzin-nyelv) a kaukázusi nyelvek közé tartozik (l ezeket); van külön egyházi nyelvük: az ó-G., szemben az uj-G. nyelvével, mely a mai nyelvjárásokat foglalja magában. A ábéce, mely alkalmasint a görög irásból fejlődött, 40 betüt foglal magában kétféle irásban: egy szögletesebb s egy kere-kebb formában. Irodalmi nyelvül már a X sz.-ban alkalmazták. Nyelvtanai közül kiemelendő Brosseté (Éléments de la grammaire géorgienne, Páris 1837) és Csubinové orosz nyelven, (Tiflisz 1857); az utóbbi szótárt is adott ki: Dictionaire géorgien-russe-francais (Pétervár 1840); Cagareli, O grammaticeskoj litterature gruzinskago jazyka (u. o. 1873). Röviden ismerteti Müller Fr. is, Grundriss der Sprachwissenschaft (III. 2. Bécs 1885). A georgiai irodalom eleinte tisztán egyházi volt, de már a XI. sz.-ban profán irodalmuk is van s ez a XII. században virágkorát éri; különösen egy jeles époszuk van e korból: Wepkhwis tkaosani, a tigrisbőrös ember, szerzője Sota Rusztaveli, és egy 800-soros költői regény: Tariel. A későbbi hanyatlás után ujra a XIX. század közepén lendült föl költészetük. Jelesebb költők Csavcsavadze, Baratasvili, Erisztavi, többé-kevésbé Byron utánzói; önállóbb, nemzetibb Cereteli. Van tudományos irodalmik is, p. országuk történetére s földrajzára vonatkozó. V. ö. Liste des travaux de M. Brosset. Mélanges asiatiques tirés du Bulletin de l'Académia des Sciences, IX. köt. (Pétervár 1888). Délszláv nyelvek és irodalmuk A délszláv nyelvek a szláv nyelvcsoport (l. Szláv nyelvek) délkeleti részéhez tartoznak és két főcsoportból állanak: 1. a bolgár csoport, melynek legrégibb képviselője és egyszersmind a legrégibb fenmaradt szláv nyelvalak az ó-bolgár nyelv, melyen már a IX. sz.-ban az első szláv biblia-fordítás és a szláv egyházi könyvek irattak. Azóta ezen nyelv a görög-keleti egyházhoz tartozó szlávok egyházi nyelve maradt máig. Az ó-bolgár nyelvtől származik a mai uj-bolgár nyelv, melyet az alsó Duna jobb partján, Viddintől a Fekete tengerig lakó szlávok beszélnek. 2. a szerb-szlovén csoport, ehhez tartoznak: A) a szerb-horvát nyelv, mely ismét feloszlik a) a tulajdonképeni szerb nyelvre, melyet Szerbia-, Ó-Szerbia-, Montenegró-, Bosznia-, Hercegovina-, a Bánság- és Szerémmegyében beszélnek; b) a horvát nyelvre, mely Horvátország-, Szlavonia-, Isztria- és a tengermelléken terjedt el (az u. n. illir nyelv a szerb-horváttal azonos); B) a szlovén nyelv, az Isztria egy részében, Kraina-, Karinthia-, Stájerország és Délnyugat-Magyarországon lakó szlávok nyelve. I. Bolgár nyelv és irodalom. A bolgár nyelv a délszláv nyelvek egy ága. Történetében három időszakot lehet megkülönböztetni: az ó-bolgárt, melyet először a IX. században Cyrill és Methódios használtak irodalmi nyelvnek és azóta a görög-keleti egyházhoz tartozó szlávok egyházi nyelve; ebből keletkezett a közép-bolgár nyelv, mely kéziratokban már a XII. sz.-ban kimutatható, ebből pedig a mai uj-bolgár nyelv, melyet az Alsó-Duna jobb partján Bulgá-riában és Keleti Ruméliában beszélnek. Az uj-bolgár nyelv a többi élő szláv nyelvekhez képest nagyon ha-nyatlott, igy p. majdnem teljesen elvesztette a deklinációt és egyes eseteit névelők segélyével képezi a román nyelvek mintája szerint. Az uj-bolgár nyelv cirill betükkel van irva, de ortografia tekintetében nagyon ingadozó. A nyelv megtanulására a legjobb segédkönyv Cankov Dragan nyelvtana: Grammatik der bulgarischen Sprache (Bécs 1852. latin betükkel). Egy szótárt kiadott Bogorov J. A.: Frensko-bulgarski i bulgarsko-frenski rěěnik (Bolgár-francia szótár Bécs 1865, cirill irással). Az ó-bolgár irodalom csakis egyházi munkákból áll, melyek közül különösen a bogomilek könyvei nyelvészeti szempontból nevezetesek. Közép-bolgár irodalom nem létezik, mig az uj-bolgár irodalom csak első kezdet n van és alig érdemel említést. A mostani bolgár irók közül említendők Slavejkov Petko (szül. 1825); Gerov Najden, Zimzifov Ks. Jv. (1838-1877); Karavelov Ljuben, Drumov Vasilij, Vojnikov D., Bleskov J. és különösen Rakovskij György Stojko (1818-1868); a legeredetibb bolgár iró, aki egyszersmind költő, történész, régész, etnografus, publicista, egyházi és politikai izgató volt mind egy személyben. A tudományos irodalom terén kitünnek Krestovié Gábor és Drinov Marino. Általában mondható, hogy a bolgár irodalom még éretlen és távolról sem hasonlítható a többi délszlávok irodalmához, aminek oka főképen abban rejlik, hogy Bolgárország csak a hetvenes években szabadult meg a török járom alól, és abban, hogy az irodalmi nyelvnek még nincsen biztos alakja. Kiváló fontosságu a bolgár népdalok nagy kincse. Ezt összegyüjtötte Bogorov István; Bulgarski narodni pěsni i poslovici (Bolg. népdalok és közmondások, Pest 1842); Slavejkov P. R., Bolgarski pěsni (B. dalok, Szt.-Pétervár 1855); Jovanovié Najden: Novi blgarski narodni pěsni (Uj b. népdalok, Belgrád 1851); Bezsonov P.: Bolgarski pěsni etc. (B. dalok, Moszkva 1855); Verković István J.: Narodne pesme makedonszki Bulgara (A macédoniai bolgárok népdalai, Belgrád 1860); Miladin D. és K.: Bulgarski narodni pěsni (B. napdalok, Zágráb 1861); Dozon A.: Chansons populaires bulgares (francia fordítással, Páris 1875); Rosen G.: Bulgar. Volksdichtungen (Lipcse 1875) stb. V. ö. Pypin-Spasović, Gesch. d. slavischen Litteraturen I. köt. (Lipcse 1880); Jirecek C. J., Geschichte der Bulgaren (Prága 1876) és Jirecek, Bibliographie de la littérature b. moderne 1806-70. (Bécs 1872). II. Szerb nyelv és irodalom. A szerb nyelv csak csekélységekben tér el a horvát nyelvtől, Zágráb és Varasdmegye népének kivételével, melynek tájszólása inkább szlovén. A szerb irodalmi nyelv a horváttal teljesen azonos, azért a szerb-horvát (előbb gyakran illir) elnevezés alatt mindkét nyelvet szokták érteni. A szerb-horvát nyelv az ó-szláv ě (jat') hangzó különböző kifejlődése szerint három fő-dialektusra oszlik: a keletire (Szerbia kel. részében), melyben az ě-t e-nek ejtik; a dělire (Szerbia nyug. részében, Bosznia-, Hercegovina-, Montenegróban és Dalmácia déli részében, melyben a ě mint je vagy ije ejtetik ki; végre a nyugatira Horvátországban, ahol a ět i-nek ejtik. A görög-keleti egyházhoz tartozó szerbek a cirill irást használják Karadžié Vuk ortográfiája szerint, mig a római egyházhoz tartozó horvátok, a nyelv követelményei szerint kibővített latin ábécével élnek. A szerb-horvát nyelvet körülbelül 6 millió szláv beszéli. A szerb-horvát nyelv első tudományos feldolgozását Karadžić-Stefonović Vuk szolgáltatta nyelvtanával (Bécs, 1818; melynek bevezetését németre fordította Grimm J. Berlin 1824); későbben Danićić Gy. sokat tett a nyelv kifejlődése érdekében; kitünő továbbá Budmani munkája: Grammatica della lingua serbocroata. A nyelv gyakorlati megtanulására léteznek nyelvtanok és segédkönyvek Brlié-, Fröhlich-, Parcé-, Bosković, Klaié, Vymazal és másoktól. A legkiválóbb szótárt Karadžié V. St. irta (Serb., deutsch latein Wörterbuch, Bécs 1818; 2. kiadás Lexicon serbico-germanico-latinum, Bécs 1852). 1880 óta a zágrábi délszláv akadémia egy nagyra tervezett szerb-horvát tört. szótár kiadását folytatja: Rjěcnik hrvatskoga ili srbskoga jezika cim alatt (1883-ig megjelent XII. köt.) Danicié és annak halála óta Budmani szerkesztése alatt. Használható szótárak még: Filipović, Wörterb. d. kroat. u. deutschen Sprache (2 köt., Zágráb 1875); Popović, Wörterb. d. serb. u. deutsch. Sprache (Pancsova, 1886). A régibb (horvát) szótárak közül a legjobbak Della Bella, Dizionario italiano-latino-illirico (Velence 1728. 2. kiad. Raguza 1725); Stulli, Rjacoslovje (Raguza, 1806); Stulli, Vocabolario italiano-illirico-latino (Raguza 1810). A szükebb értelemben vett szerbek (azaz a szerb-horvát néptörzseknek keleti része) az ujabb időkig külön irodalmi fejlődéssel birtak, melynek termékei a nyugati szerb vagy horvát irodalomból külsőleg is a cirill irás használata által különböznek. Mig a horvátok, kik a római katolikus egyház hivei voltak és polotikailag a nyugat-európai országok befolyásának voltak alávetve, a műveltséget és az irodalmi buzdítást a nyugat népeitől vették, addig a szerbek, mint a görögkeleti egyház hivei, e tekintetben a bizanci középkor befolyása alatt állottak. Ők a szláv liturgia elfogadásával egyszersmind ennek nyelvét is, az ó-bolgár vagy ó-szláv nyelvet, mint irodalmi nyelvet átvették, mely náluk saját nyelvük sajátságainak felvétele által külön alakká, az u. n. szerb egyházi nyelvvé fejlődött. Ezen nyelven az ó-szerb birodalom romlásáig azaz a XIV. sz. végéig eléggé termékeny egyházi irodalom keletkezett, különösen miután Szt. Száva az egyházi állapotokat rendbe hozta és az Athos hegyen a szerb Chilandar kolostort alapította volt. Ezen irodalom áll a már létező ó-bolgár bibliafordításoknak szerb egyházi nyelven készült másolataiból, liturgiák-, legendák-, homiliák-, nomokanonok-, kolostori szabályokból stb., amelyeket részint a szerbek maguk szerkesztettek vagy önállóan a görögből fordítottak, részint pedig szintén az ó-bolgár eredetiekről másoltak le. Az egyházi szerzetesi élet, annak célja, törekvései és nézetei a nép azon köreiben, melyek az irodalomra nézve általában tekintetbe jö-hetnek, annyira uralkodók voltak, hogy emellett világi irodalom csak nagy nehezen fejlődhetett. Ilyennek kezdete a szerb királyok és érsekek életrajzai. Szt. Száva és bátyja István, az első koronázott király, atyjuk Nemanja István életrajzát szerkesztették (kiadta Safarik, Zcaronivot sv. Simeona, Prága 1868 és 1870); Dometiom, Szt. Száva tanítványa, megirta ennek és Szt. Simonnak (azaz Nemanja Istvánnak) életrajzát (ki-adta Danicić, Zcaronivot sv. Simeuna i sv. Save, Belgrád 1865); Danilo érsek Chilandarban 1264 körül a szerb királyok és érsekek életét leirta (kiadta Danicić, Zcaronivoti kraljeva i arhiepiskopa srbskih, Zágráb 1866). Azonban ezek a munkák is csak egyházi panegirikus természetüek és nem történeti dolgozatok. Ilye-nek hiányzanak, kivéve egy pár bizanci évk. fordítását, amelyekhez csekély krónikaszerü feljegyzések a szerb történetből csatlakoznak. Ez az egész irodalom nem lehet népszerü. Előbb lehetne ezt azon különféle népies-vallásos, apokrif és legendai tárgyakról állítani, melyeknek elterjedése részben a bogomil eretnekség terjedésével függ össze. Végre találkozunk a középkori irodalom egy pár tiszta világi elbeszélésével, milye-nek a Nagy Sándor-regény, a trójai harcokról való elbeszélés, Stephanit és Ichnelat stb. (Példák az eddig említett irodalomból találhatók a következő munkákban: Karadžić V. St., Primjeri srpsko-slovenskoga jezika, Bécs 1857; Jagić, Prilozi k historii književnosti, Belgrád 1868). Novaković, Primeri književnosti, Belgrád 1878). Nyelvészeti és történelmi szempontból igen fontosak a szerb királyok és főrendek számos oklevelei és Dusan cár (megh. 1356) törvénykönyve Zakonik (kiadta Novaković 1870). Az irodalom további fejlődése a szerb országoknak a törökök által való végleges elfoglalása (a XV. sz. kez-detén) után ugyszólván teljesen megszünt; egy pár egyházi munka, néhány krónika (a legismertebb Branković György deszpótáé), jelei a még létező csekély irodalmi életnek. Az irodalmi ujjáébredés kezdete a XVII. sz. végére tehető. A passzarovici békekötés (1718) által a szerbek nagy része osztrák uralom alá került és ez által a nyug ati élettel és a modern műveltséggel jött érintkezésbe: iskolákat kezdtek alapítani, részben orosz tanítókkal. Könyvek is sürübben jelentek meg, de ezek sem tartalmuk sem nyelvüknél fogva nem voltak népszerüek, mert ó-szláv egyházi nyelven irattak, még pedig gyakran nem is annak szerb alakjában, hanem a nép által kevésbbé értett orosz alakban, melyet akkor tisztábbnak és régibbnek tekintettek. Ezen szloveno-szerb irodalom legkiválóbb képviselője Rajić) Jován (1726-1801), aki: A szláv nemzetek, különösen a bolgárok, horvátok és szerbek története c. munkája (Ujvidék, 1768; II. kiad. Buda 1823. 4 köt.) által hirnévre tett szert, mert nemzeti emlékeket ébresztett fel. Az irodalom alaposabb reformációját Obradović Dositej (meghalt 1811) kezdte meg, Karadžić Stefanović Vuk (1787-1864) folytatta és Danicić György (meghalt 1886) végre diadalmasan bevégezte. Ezeknek ugyanis hosszu harcok után sikerült a nép nyelvét irodalmi nyelvül felvétetni és azáltal a szélesebb értelemben vett irodalom keletkezésének föltételeit megteremteni. Miután továbbá a XIX. sz. kezdetén Szerbia végleg megszabadult a török járom alól, beállott egyszersmind a lehetőség a nép eredményes művelésére. Azóta a szerb irodalom kisebb mértékben ugyan és nagyobb fellendülés nélkül, az európai irodalom utjain halad. Az első modern költő Musicki Lucián volt (1777-1837), akinek pszeudóklasszikus ódái azonban nem voltak jó hatással az izlésre. Népszerübb nyelven irt Milutinović Simon (1791-1847), aki: Serbijanka cimü költemény-ciklusában (Lipcse 1826) a szerb szabadságharcot énekelte meg. Ezen időszak irói közül említendők még: Stojković Atanaz és Vidaković Milován (megh. 1841) regényiró, Popović Jovan St. (1806-1856) lirikus és drámairó, Lazarević Lázár (megh. 1805) drámairó, Subotić´Jovan (1817-1886) stb. A prózai irodalom a műveltség terjedésével nagyon fejlődött, de nincs önálló jelentősége; a lapok és folyóiratok száma is megnőtt (fontos lett különösen a Srbski ljetopis 1825 óta). Körülbelül a XIX. sz. közepe óta a költészet tárgyra és alakra nézve nemzetiebb életet nyert, különösen két költő munkái által: Njegus Petrović II. Péter, montenegrói vladika (1813-1851), kinek leghiresebb munkája: Gorski Vijenac (hegyi koszoru, Bécs 1847) drámai alakban Montenegró szabadságharcát Törökország ellen (a XVII. sz. végén) festi, és Radicević Brankó (meghalt 1853) lirikus által. A legujabb kor legismertebb költői Jovanović-Zmaj Jován és Jaksić György; mint elbeszélő pedig kitünik Milicević J. A szerb nemzet legki-válóbb költői termékei mindenesetre annak megbecsülhetetlen népdalai, amelyek a legujabb időkig az idegen nemzeteket legjobban érdeklik. A szerb népd. első mintaszerü gyüjteményét Karadžić St. Vuk adta ki: Narodne srbske pjesme cim alatt (2. kiadás, 5 köt., Bécs 1841-65), mely gyüjtemény több idegen nyelvre lefordittatott. Karadžić később még hercegovinai szerb népdalokat is közölt (Bécs, 1866), mig a boszniai népdalokat Petranović Bogoljub tette közzé (három gyüjteményben, Belgrád 1867-70 és Sarajevo 1867). A szerb népmondákat és meséket szintén Karadžić gyüjtötte és közölte (Bécs 1870). A tud. irod. a szerbeknél még csak most kezd kifejlődni, mindamellett egyes szakmákban, igy a történelemben és etnográfiában már is értékes munkákkal dicsekedhetik. A történetirók közül a már említett régibb Rajić és Milutinovićén kivül említendők még: Jovanović Pál (Szerbia legfontosabb eseményeinek története, 1847); Stojaćković A. (A keleti szláv egyház története, 1847); Medaković Milorad (Montenegró története, 1850); Medaković Dániel (A szerb nemzet története, 1851-53); Novaković Stojan, Mijatovic Cedomil és mások. Mint jogtudós kitünt Bogisić Boldizsár (A szláv jogszokások, 1867 és Jelenkori délszláv jogszokások, 1874); mint etnografusok Milicević M., Kovacević Tamás, Petranović Bogoljub, Jukić Fer., Grećković P. stb. Mint elsőrendü nyelvész említendő Danicić György (megh. 1886). A tudományos munkásság összpontosul az 1842. alapított szerb tudós társaság Glasnikjában, a szerb kir. tudom. akadémia Glasában, az 1827. alapított ujvidéki: Matica Srbska folyóiratában és a zágrábi délszláv akadémia közleményeiben. A napi lapok közül a legrégibb a szerb hivatalos lap: Srpske novine, mely 1834 óta folytonosan megjelenik. V. ö.: Safarik P. J., Gesch. d südslav. Literatur (Prága, 1864-65. 4 köt.); Jagić V., Historija kujiževnosti naroda hrvatskoga i srbskoga (Zágráb 1867); Novaković St., Istorija srpske književnozti (Belgrád, 1871) és: Srpska bibliografija (Belgrád, 1865); Pypin.-Spasović Gesch. d. slav. Literaturen II. köt. (Lipcse 1880) stb. III. Horvát nyelv és irodalom. Horvát nyelvnek történeti és nyelvészeti értelemben a szláv nyelvcsalád szerb-horvát ágának nyugati dialek-tusát nevezik. A nyelvhatárok körülbelül: északon a Kulpa torkolatáig, azután a Száva a Verbasz torkolatáig; keleten a Verbasz és a vonal Jajcától Curzola szigetig; nyugaton az adriai tenger a kvarneroi és dalmát szige-tek bezárásával. Azonkivül ide tartozik Isztria keleti partja és Szlavonia nyugati része (Verőce és Pozsega vmegye). A dialektus főkülönbsége a déli szerb tájszólástól abban áll, hogy a szerbek az ó-szláv e hangzót je vagy ije-nek ejtik, mig a horvátok e helyett i-t mondanak; p. Vijenac (koszoru) horvátul vinac. Ezen sajátsá-gok miatt a horvát dialektust Ikavstina-nak (I-dialektus) nevezik vagy pedig néha Cakavstina-nak, mert né-mely helyeken a kérdő névmás «mi» «ca»-nak ejtetik a szerb «sto» helyett (Stokavstina). Ezen tulajdonképeni horvát nyelvtől különöbzik Zágráb- és Varasdmegye lakóinak nyelve, mely közelebb áll a szlovén nyelvhez és Kajkavstina-nak neveztetik (kaj a. m. mi?). Mindezen különbségek azonban csak a nép nyelvében léteznek, mert a horvát irodalmi nyelv a szerb irodalmi nyelvvel teljesen azonos, csak külsőleg különböznek a cirill v. latin betük használata által. A horvát nép elszakadt ága Magyarországon él, ezeket bunyevácoknak nevezik. Dialektusuk csekélységekben eltér a horváttól. Horvát irodalom alatt nem annyira egy egységes, összefüggő irodalmat, hanem három, különböző helyen és különböző feltételek alatt keletke-zett irodalmat szoktunk érteni:1. A raguzai köztársaság és a dalmát városok és szigetek irodalma a XV. sz. végétől a XVII. sz. végéig; ezen irodalom horvátnak neveztetik, mert nyelve történelmi értelemben horvát (nyugati szerb-horvát); délen a raguzai köztársaságban e nyelven kezdettől fogva a szerb nyelv (déli vagy hercegovinai dialektus) befolyásai észlelhetők, melyek idővel tulnyomók lesznek, ugy hogy a XVII. sz.-ban ezen irodalom nyelve horvát sajátságokkal biró délszerb nyelvnek nevezhető. Ezen városok szláv irodalma kezdettől fogva az illető olasz irodalmi irányok utánzata volt és nem volt nemzeti szláv szinezete. A létező munkák nagy része olasz irodalmi termékek fordításaiból v. átdolgozásaiból áll. A prózai irodalom majdnem teljesen hiányzik, mig a költői irodalom Dalmácia viszonyaihoz fogva igen nagy és kiváló. Képviselve vannak különösen: a lirikus költészet, a szerelmi dalok, nem ugyan alakra, de felfogásra nézve az olasz szonettek mintájára; a költői elbeszélés és a nagy műéposzok, a tanköltemény, a dráma és pedig a szomorujáték és végül a vigjáték, az utóbbi néha prózában. Az egész irodalom főszéke a raguzai köztársaság. Az első kiváló, ezen irodalmi korszakot megnyitó költő a spalatói szül. Marulić Márk (1450-1524) volt, aki Szent Judith történetét és más bibliai elbeszélő költeményeket irt és Olaszországban is nagy hirnévnek örvendett. A szo-rosabb értelemben vett raguzai költők élén áll Mencetić Zsigmond (1457-1501), ki mellett Držić György (megh. 1510 kör.) említendő, mindkettő mint az olasz szonetták példájára készült szerelmi költészet képvi-selője. Más kiváló költők még: Lucić Hannibal (1480-1540), szintén lirikus, de amellett egy: Robinja (A rabnő) cimü drámának szerzője is, melynek tárgyát a török háborukból vette; Vetranić-Cavcić Mór (1482-1576), kitől különösen igen jó misztériumok (Ábrahám áldozata, Krisztus feltámadása stb.), és nagyobb köl-teményei: Remeta (Az eremita), Putnik (A vándor) és Italija emelendők ki; végre Hektorović Péter (1486-1572) a Ribanje (Halászat) cimü költői elbeszélés szerzője. A dalmát költők ujabb kora kezdődik Cubranović Endrével, kit különösen Jedjupka (A cigánynő) cimü költeménye tett hiressé. Ide tartozik Naljesković Miklós (megh. 1587) komédia- és pásztorjáték-költő, kit azonban u. e. a téren Držic Marino (megh. 1580) felülmult. A XVI. sz. legismertebb költőihez tartoznak továbbá Ranjina Dinko (megh.1607), aki szerelmi dalokat, vigjátékokat, tankölteményeket és idilleket irt, és Zlatarić Dinko (megh. 1610), tanköltemények irója. Fénypontját azonban a raguzai költészet Gundulić Jánossal (1588-1638) érte el, az Osman nevü hires éposz szerzőjével, ki mellett még csak Palmotić Junius (1606-1657), számos dráma, egy vallásos éposz (Christias) és lirai költemények szerzője, érdemel említést, ki nem ugyan költői tartalomra, de az alak szépségére nézve Gundulić méltó társa. Miután 1667 április 7. Raguza városát a földrengés teljesen elpusztította volt, a város jóléte és evvel együtt az irodalom is gyorsan hanyatlott, ugy hogy a XVIII. sz.-ban életének csak igen kevés jelét adta. Ezen későbbi időkből említendő még Palmotić-Dionorić Jakab (megh. 1680), aki a nagy földrengést és Raguza feltámadását: Dubrovnik obnovljen (Az ujjáépült Raguza) cim alatt énekelte meg; Djordjić Ignác (megh. 1837), tan- és vallási költemények szerzője, és végre Kacić Miosić András (megh. 1760), aki ugyszólván a régi dalmát és az uj horvát-szerb irodalom között az összekötő kapcsot képezi. A régi dalmát költők összes munkáit ujabban a zágrábi délszláv akadémia adja ki (Stari pisci hrvatski, XIX kötet, Zágráb 1869-1892). 2. A mai tulajdonképeni Horvátország, azaz Zágráb-, Kőrös- és Varasdmegye irodalmát az ugynevezett kajkavstina dialektusában találjuk fel, amelynek a XVI. sz. második felétől a XIX. sz. harmincas éveig van-nak termékei. Ezek többnyire népies tárgyakból állanak és mindig jelentéktelenek voltak, ugy hogy az egyes irók említést sem érdemelnek. V. ö. Safarik, Gesch. d. südslav. Literatur, II. köt. 273-304 l. 3. Az uj-horvát irodalom, a horvát és szerb nemzeti eszme felébresztése óta a XIX. sz.-ban. Ez azon törek-vésben gyökerezik, hogy a tulajdonképeni szerbek (a görög-keleti egyház hivei) és a horvátok (római katoli-kusok) között irodalmi és általában szellemi egyesülés jőjjön létre, ezért Karadžić Vuk és a szerbek példájára fel is vette a hercegovinai (délszerb) dialektust irodalmi nyelvnek és a termékei csakis külsőleg, a latin irás által különböznek a szerb irodalomtól. Ezen uj-horvát irodalom kezdete (1834 óta Gaj Lajos (megh. 1872) tevékenységéhez van kötve. Az általa és társai által irodalmi nyelvvé tett délszerb nyelvet egelőre neutrális névvel illirnek nevezték (az egész akkori szellemi és politikai mozgalom is illirnek neveztetik), mely neve 1848-ig megmaradt. Azóta a horvát vagy horvát-szerb elnevezés jött tulsulyra. Az uj-horvát irodalmi élet központja Zágráb; az irók és munkák száma összehasonlítva a nép számával, igen jelentékeny. Mint költők Gaj Lajoson kivül kiválnak: a szlovén eredetü Vraz Szaniszló (megh. 1851; Djulabije, Gusle i tambura cimü lirai költem.); Rakovac Károly (megh. 1854), Vukotinović György (megh. 1893, Pjesme i pripovjedke, Rucne triga stb.), Bogović Mirko (szül. 1816), Demeter Döme (megh. 1872), Trnski Iván (szül. 1819), Kukuljević Iván (1816-1889), különösen pedig Mažuranić Iván (1813-1887), a Smrt Smail-aga Cengijića (Smail-aga Cengić halála) cimü kitünő hősköltemény szerzője, és Preradović Péter (megh. 1872), mint lirikus a legelső horvát költő. Mint regényköltők említendők Senoa Ágoston és Babicacuta Ljuba. A tudományos irodalom központja a Zágrábban 1866. alapított Délszláv Tudományos Akadémia, melynek elnöke Racki Ferenc (szül. 1829) elsőrendü szláv történész. A tudomány más kiváló képviselője: Jagić Vatroszláv nyelvész, Kukuljević Iván, Klaić Vjekoslav, Tkalcić Iván történészek, Pavić Ármin irodalom - történész, Budmani Péter nyelvész, Vukotinović Lajos, Brusina Spirídion, Pilar György természettudósok stb. Dalmáciából, ahol az utóbbi évtizedekben az irodalom szintén uj lendületet vett, mint költők említendők: Pucić Orsat gróf (szül. 1821., megh. 1889), Kazali Antal (szül.1815; Zlatka, Grobnicko opolje, Ban Mátyás drámairó (szül. 1818; Mejrima, Car Lázár) és Sundecić Jován (szül. 1825). A horvát epikus népköltészet a szerbekével tárgyra nézve azonos, de alakra nézve különböző versmértéke van (15 szótagból, a hetedik után caesurával). A XVI-XVII. sz.-ban meglehetősen gazdag volt, most azonban letünőfélben van. A kéziratban fenmaradt epikus népköltemények egy részét kiadta Miklosić F. (Beiträge zur Kenntniss der slavischen Volksposie I. Die Volksepik der Kroaten. Bécs 1870); teljesebb kiadást szerkesztett Bogisić B. (Narodne pjesme iz starijih zapisa, Belgrád 1878). Más horvát népdalokat közölt Kukuljević J. munkáinak IV. kötetében (Zágráb 1847). Népies meséket és mondákat összegyüjtöttek és kiadtak Valjavec M. (Varasd 1858 és Zágráb 1875); Plohl-Herdvigov (Varasd 1868); Kurelac F. (Zágráb 1871) és Krausz (Lipcse 1883-84). V. ö. a szerb irodalomnál említett kútfőket és a Bojnicićtól 1881-83. Zágrábban kiadott Kroatische Revue-t. IV. Szlovén nyelv és irodalom. A szlovén nyelv a délszláv nyelvek szerb-szlovén csoportjához tartozik és a szerb-horvát nyelvhez nagyon közel áll. E nyelvet körülbelül 11/2 millió szláv beszéli Stiriában, Karinthiában és Krainában. A nyelv határai: északon a német nyelv felé egy körülbelőleges vonal Tarvistól Klagenfurton és Völkermarkton keresztül Radkersburgig; Keleten a határ Stiria és Magyarország között; délen a horvát nyelv felé egy Mötlingtől Capodistriáig terjedő vonal; nyugaton pedig az olasz (furlán) nyelv felé a Caprodistriától Monfalconén és Cividalén át Tarvisig vezető vonal. Eszerint a szlovén nyelv elterjedt Karinthia és Stiria déli részén és Isztria északi részében. Nyelvtanok: Kopitar, Grammatik der slaw, Sprache in Krain, Kärnten u. Steiermark (Laibach 1808); Metelko (Laibach 1825); Murko (2 kiadás, Grác 1850); Janežić (Laibach 1850); Lewstik (Die slovenische Sprache, Laib. 1866); Suman (Slovenska slovnica, Klagenfurt 1884); Sket (Sloven. Sprach und Übungsbuch, Klagenfurt 1885); Szótárak: Murko (2 rész, Grác (1833), Janežić (1850 óta több kiadás) stb. A legrégibb szlovén nyelvemlék az u. n. freisingi emlékek liturgiai tartalommal, melyek egy X. sz.-beli kéziratban maradtak fenn (kiadta Kopitar a Glagolita Clozianus-ban, Bécs 1836); attól fogva a reformáció koráig hiányzik majdnem minden nyelvemlék. A krainai reformátor Trubar Primus (1508-86) és társainak munkássága folytán megjelentek: az első szlovén bibliafordítás (I. teljes kiadás 1584) és más egyházi és teologiai munkák. Ezen irodalom azonban az ellenreformáció következtében megsemmisült, ugyannyira, hogy a XVIII. sz. végéig nem létezik szlovén irodalom. Egy teljes bibliafordítás katolikus részről (főmunka-társai voltak Japel és Kumerdey) megjelent 1791-1802. Szélesebb értelemben vett irodalom csak Vodnik-kal (1758-1519) megj.: szerintem a dátum hibás kezdődik; a szlovén költészet valódi alapítója azonban Preseren Ferenc volt 1800-1849 (összes költeményei Pesni Franceta Preserna, Laibach, 1866). A XIX. sz. közepe óta összefüggésben az élénkebb nemzeti élettel a kisebb szláv népeknél az irodalmi mozgalom is erősebb lesz. Mint szlovén ujabb költők említést érdemelnek még: Levstik, Valjavec, Strittar. A költői termékek különösen a laibachi Ljubljanski zvon cimü szépirodalmi lapban szoktak megjelenni. A szlovén népdalok gyüjteménye megjelent Laibachban 1839-44.: Slovenske pesni kranjskoga naroda cim alatt. A szlovén irodalom átnézete: Kleinmayr, Zgodovina slovenskoga slovstva (Klagenfurt, 1881). ÓKORI LEXIKON • Ókori lexikon I–VI. Szerk. Pecz Vilmos. Budapest: Franklin Társulat. 1904.

Keresztény irodalom. I. A görögöknél. Az ókori görög keresztény irodalom, ide számítva bizonyos írókat és műveket a byzantiumi kor első (4–6-ik) századaiból is, a következő öt csoportra osztható. – 1. Az ókeresztény egyház iratai. – Ide tartozik első sorban az Uj testamentum, melyről külön czikkekben szólunk (l. Biblia, I, 2). – Másodsorban említendők az apocryphus könyvek (apocruja biblia, a. m. secreta et recondita scripta), elyek szintén régi időkből származnak, úgy, mint a biblia szent könyvei, csakhogy nem vétettek fel az egyház által emezeknek sorozatába (canonjába), mivel nem tekintettek velük egyenlően authentikusoknak. Csak csekély részük maradt fenn, így pl.: Barnabás (Pál munkatársa az úr szőlejében, ki később Márkkal Cyprusba távozott) levele Hadrianus idejében (117–138) írva, mikor a zsidók azt reményelték, hogy Jeruzsálem temploma újból fel fog épülni; Barnabásnak és Tamás, János, Péter és Pál apostoloknak cselekedetei (prazeiV); ai twn agiwn apostolwn diataxeiV, 8 könyvben, kiadva 300 táján, szólanak a szent apostoloknak rendelkezéseiről; gennhsiV MariaV, thV agiaV, Jeotocccou, Jézus gyermek-koráról; upomnhmata twn tou curiou hmwn ’Ihsou Cristou pracJentwn epi Pontiou Pilatou vagy Acta Pilati, adja Nicodemus följegyzéseit Jézus haláláról; didach curiou dia twn dwdeca apostolwn, a tizenkét apostol tanáról; számos apostoli legenda (részben azonban csak latin, syr, kopt, szláv fordításokban), így különösen a manicheus sectához tatozó 2-ik századbeli Lucius Charinustól (LecioV CarinoV) való apostolwn periodoi Péter, János, András, Tamás és Pál cselekedeteiről ’(praceiV) stb. Mindezek között legfontosabbak az első helyen említett apostoli legendák (praxeiV), melyek telvék ugyan csodákkal és phantastikus elbeszélésekkel, de több historiai visszaemlékezést és az ókeresztény egyház hymnusaiból és imáiból több érdekes töredéket is foglalnak magukban, s így kellőképpen kiegészítik Lukács apostol cselekedeteinek canonikus könyvét (l. Biblia, I, 2), amennyiben tudósítanak az egyes egyházak alapításaira vonatkozó legendákról és a keresztény-ség elterjedéséről. Ugyanis valamint Görögországban és Italiában minden egyes városnak megvolt a maga, rendszerint a trójai mondakörből vett alapító herosa, úgy a keresztényeknél is számos, többé-kevésbbé törté-neti alapon álló legendák keletkeztek, melyek az egyes egyházak alapításait a 12 apostol vagy 70 tanítvány egyikére vezetik vissza. Irodalom: Kiadások: Tischendorf, Evangelia apocrypha, Lipsiae, 1843. Ugyanő, Acta apost. apocr. 1851. Byrennios, ’didach twn dwdecca apostolwn, Konstant. 1883 (és Funktól, Tübingen, 1887). Lagarde, Constitutiones apostolurom, Lipsiae, 1862. Gutschmid, Die Königsnamen inden apokryphen Apostelgeschichten, Rh. Mus. 19 (1864), 161 skk. Lipsius, Die apokryphen Apostelgeschichten und Apostellegenden, ein Beitrag zur altchristlichen Litteraturgeschichte, Braunschweig, 1883–1887 hét kötetben. Wright, Apocryphal acts of the apostles, edited from syrian manuscripts, London, 1871. – Végül ebbe a csoportba tartoznak az apostoli atyáknak vagyis az egyházak ama előljáróinak és tanítóinak iratai, kik az apostolok halála után való legközelebbi időben szerepeltek. Ilyenek: Clemens Romanus levelei és homiliái az 1-ső századból (l. Clemens, 1); az antiochiai Ignatius hét kétséges levele, ki Trajanus alatt 115-ben martyr halállal mult ki; Polycarpus püspöknek egy levele, kit 155-ben Smyrnában kivégeztek; Polycarpus barátjának Papiasnak csak kevés töredékben fenmaradt logiwn curiacn exhghsiV-e 5 könyvben, 150 tájáról, melyben az Úr mondásait magyarázza. Ide sorolandó még Hermas poiuhn-je (pastor) így nevezve az angyal alakjában megjelenő pásztorról, ki a bünös embernek a keresztény hit tanait magyarázza e munkában; szerzője valószínűleg ama 2-ik századbeli Hermas, ki I. Pius római püspök testvére volt; a görög eredetiből csak kevés van meg, de birjuk az egésznek latin fordítását, melyet azután a hírhedt hamisító, Minas visszafordított görögre. Kiadások: Hefele, Patrum apostolicorum opera, ujonnan feldolgozva Funktól, Tübingen, 1887. Hermas ed. princepre Snger-Dindorftól (Lipsiae, 1856); azután kiadva Gebhardt-Harnacktól (u. ott, 187) és Hilgenfeldtől (u. ott, 1887). – 2. Egyházi atyák. – Közöttük első helyre teendők az apologeták, kik mint egyszerű, de erős hitű férfiak a keresztény vallásvédelmére keltek; virágzásuk a 2-ik századba esik. Nevezetesebbek: Justinus Martyr (l. Justinus, 1), Tatianus (l. o.), Athenagoras (l. o. 2), Irenaeus (l. o.) és Iheophilus (l. o. 5) a 2-ik és Hippolytus Romanus (l. Hippolytus, 3) a 3-ik századból. – Ezeket követik a tudós egyházi atyák, kik az alexandriai tu-dományosság alapjaiból kiindulva és az ógörög philosophia és költészet ismeretével fölfegyverkezve töre-kedtek a keresztény hit megokolására, s azonkívül történetírással is folgalkoztak keresztény szempontból. Legkiválóbbak: Clemens Alexandrinus (l. Clemens, 2), a 2-ik, Origenes (l. o. 2) és Sextus Julius Africanus (l. Africanus, 2) a 3-ik és Eusebius (l. o.) a 4-ik századból. – A harmadik osztályt a rhetorizáló egyházi atyák képezik, kik a sophistika iskoláiban kiképezve a classikus korszak mestereit törekedtek elérni stilus és dialectika tekintetében, de műveikben, valamint a korukbeli sophistákéiban, túlságos a pathetikus declamatio, és óriási tekintélyüknek, melyet kor- és hittársainál élveztek, nem felel meg munkáik belbecse. Közülök kiválnak:Ioannes Chrysostomus (l. Chrysostomus, 2), de különösen «a három nagy cappadociai», t. i. Nagy Basilius (l. Basilius), a nyssai és nazianzusi Gregorius (l. Gregorius, 1, 2) a 4-ik században. – Irodalom: Kiadások: Maxima bibliotheca veterum patrum (a görögöké ls latinoké), Lugdumi Bat. 1667, 27 kötet. Galland, Bibliotheca veterum patrum, Venetiis 1765 skk., 13 kötet. Migne, Cursus Completus patrologae, Paris, 1857 skk. (a görögök 1–104. kötetekben). Otto, Corpus apologetarum christianorum saeculi secundi, Jena, 1847–1861, 9 kötet (2-ik kiadás 1876 óta). Möhler, Patrologie, Regensburg, 1840. Alzog, Grundriss der Patrologie, Freiburg, 1888. Herzog-Plitt, Realencykl. für prot. Theologie. Wetzer-Welte, Kirchenlexikon. – 3. Keresztény theosophusok. Igy neveztetnek azok az írók, kik a keresztény hit tanait philosophiailag meg-okolni, rendszeresíteni, vagy bizonyos philosophiai nézetekkel összeköttetésbe hozni törekedtek. A philosophiai rendszerek közül különösen az újplatonikusok tanai voltak hatással a keresztény theosophusokra, nevezetesen a gnostikusokra (gnostici, gnwsticoi), kiknél legelőször mutatkozik a keresztény hitnek (pistiV) a vallási igazságok gondolkodó felfogásához, vagyis a gnosishoz (gnwsiV) való folyamodása. A gnostikusok tanainak forrásai a kopt fordításban ránk maradt Pistis Sophia (kiadta Petermann, Berlin, 1851), továbbá e tanok ellenfeleinek, nevezetesen Irenaeusnak és Hippolytus Romanusnak (l. fentebb) iratai (v. ö. Amelineau, Legnosticisme, az Annales dus musée Guismetben, Paris, 1887, tom. 14). A keresztény hit tanainak philosophiai meghatározások útján határozott tételekbe, dogmákba (dogmata) való felfogások, haeresisek (aireseiV) keletkezésével, a mi ismét nagy vitákat vont maga után, mint ez különösen a polemikus irányú theosophusoknál nyilvánul, kik arra törekedtek, hogy a régi görögöknek és a keresztények egyéb ellenfeleinek tanait észszerűtlennek bizonyítsák. Ilyen polemikus theosophusok: Epiphanius (l. o.) a -2ik és 3-ik század határán, Hermeas (l. o. 3) az 5-ik és Ioannes Philoponnus (l. Philoponnus) a 6-ik században. De nemcsak a pogány görög philosophiai tanokra fordították figyelmüket a keresztény theosophusok, hanem valamint az újplatoikus Porphyrio a jóslatokból merítendő philosophiáról írt, úgy ők is annak bebizonyítására törekedtek, hogy már a pogány görög jóslatokban az isteni megnyilatkozás útján keresztény gondolatok nyilvánulnak. Ez a felfogás mutatkozott pl. egy Zeno császár (474–491) idejében élő Anonymus keresztény írónak Jewn czímen (kiadta Buresch, Klaros, Leipzig, 1889, a függelék 89–126. lapjain). A keresztény theosophusok közül kiválnak: Methodius (l. o.) a 3-ik, Synesius (l. o.) Nemesius (l. o.) és Dionysius Areopagites (l. Dionysius, 14) a 4-ik, Aeneas (l. o. 3) az 5-ik és Zacharias, 14), a 4-ik, Aeneas (l. o. 3) az 5-ik és Zacharias (l. o.) a 6. században. – Irodalom: Huber, Die Philosophie der Kirchenväter, München, 1859. Harnack, Lehrbuch der Dogmengesch., Freiburg, 1886. – 4. Keresztény történészek. A keresztény történetírás kezdeteit már az apostolok cselekedeteinek leírásában látjuk (l. fentebb). Speciálisabb jellegű még Hegesippus (l. o. 4) a 2. században, de általánosabb foglalatnak Hippolytus Romanus (l. Hippolytus, 3) és Sextus Julius Africanus (l. Africanus, 2) művei a 3-ik századból. Azonban az egyházi történetírás tulajdonképeni atyja Eusebius (l. o.) 4-ik században, ki után Socrates (l. o. 5.), Sozomenus (l. o.), Theodoretus (l. o.) és Philostorgius (l. o.) következnek az 5-ik században. Keletkezési idejére nézve részben ide tartozik még a Chronicum Paschale (l. o.) is. – Ide tartoznak az apostolok cseleke-deteinek (l. fentebb) mintegy folytatását képező legendák a martyrokról és szentekről, melyek nagyobbrészt byzantiumi források útján maradtak ugyan ránk, de keletkezésük régibb időkre vezetendő vissza (lásd Krumbacher, Gesch. der byz. Litt. 2-ik kiadás, 1897, 176–105. 312–314. ll.). – Az apostolok és tanítványai-nak jegyzékeit megírták Epiphanius (l. o.) a 2-ik és 3-ik század határán és Dorotheus (l. o.) a 4-ik században. – Örményország történetét tárgyalják keresztény szempontból Agathangelus (l. o.) a 4-ik században és Faustus Byzantinus (l. Faustus). – 5. A görög keresztény költészet l. Keresztény költészet, I alatt. – A byzantiumi kor hatalmas kiterjedésű ke-resztény, illetőleg theologiai irodalmára nézve l. Krumbachert (Gesch. der byz. Litt. 2-ik kiadás, 189) és Ehrhardot Krumbacher könyvében. P. V. II. A rómaiaknál. A keresztény irodalom csak a 2. század második felében kezdődik s az africaiaké a megalapítás érdeme. Kezdetben csak az alakuló szervezet védelmére és megerősítésére szolgál; világtörténeti jelentőségre a 4-ik században jut, a midőn az antik aesthetikai műveltség assimilatiója a kereszténység részéről végbe megy. Ekkor állnak elő azon genialis nagyságú férfiak mint Augustinus és keletkeznek olyan örökbecsű munkák mint vallomásai; ekkor fejleszt az irodalom is a keresztény gondolatok és érzésvilág kifejezésére sajátos formákat a költészetben ép úgy mint a prózában. Az általános hanyatlással a keresztény irodalom teremtő ereje is csökken; mindamellett ápolása Italiában, Hispaniában és különösen Dél Galliában még a 6-ik szá-zadban is tart, de mindig szegényebb lesz, compendiosus ismétléssé válik, s a 7-ik században ki is halna, ha nem találna új hazára az ireknél és angolszászokknál, a kik az egyháztól felvett elemeit az antik műveltségnek örökbe hagyják a karoling-kornak s így a román és germán Nyugat számára megőrzik. – 1. A mint a görögöknél ugy a rómaiaknál is a keresztény irodalom apologiákkal kezdődik, melyek csakhamar a pogányság ellen irányzott támadó iratokká válnak (l. Minucius Felix, Tertullianus, Cyprianus, Commodianus, Arnobius, Lactantius, Firmicus Maternus); még a kereszténység győzelme után is marad a régi államvallásnak pártja (lásd Symmachus) és sokáig kell még azon vád ellen küzdeni, hogy az új hit be-hozatala az oka a jelen szerencsétlenségeknek (l. Augustinus, Orosius). – 2. A római nemzeti szellemhez mérten a keresztény irodalom eleitől fogva inkább practikus és népies philosophiai irányban indul. Cicero tanítványai Minucis Felix, Lactantius és Ambrosius, a dogmától elkülö-nített keresztény erkölcstannal. A nagyrészt rhetori iskolákból vagy a forumról egyházi hivatalba került fér-fiak a praedikálásban új és hathatós eszközt találnak a köznép és a műveltek erkölcsi oktatására és épülésére. A praedicatio mesterei Ambrosius, Augustinus, Hieronymus stb. Az irányzat főképen ascetikus, különösen a monachismus elterjedésével a 4-ik században (l. Cassianus). A pásztorkodásra utasításokat adnak Augustinus (de doctrina Christiana) és l. Gregorius (regula pastoralis). – 3. A dogmatikai speculatio aránylag háttérbe szorul s nagyrészt görög mintákra támaszkodik. A gnosis ellen való harczban Tertullianus vesz részt. A Keleten forrontó trinitariusi és christologiai viták a Nyugatot is erő-sen magukkal ragadják; monarchianus nézetek ellen küzd Tertullianus és Novatianus; az arianismus ellen fordul pictavumi Hilarius egész erejével, mellette követői Lucifer, Marius Victornus, Ambrosius, Augustinius, Faustus és Avitus a pestorianismust czáfolja Cassia-r követőjük. Sok bajt okoznak az egyháznak a rigoristikus, schismára hajló pártok, a montanisták (l. Tertullianus), a novatianusok (l. Novatianus, Cyprianus, Pacianus), a donatisták (l. Optatus, Ambrosius, Augustinus) s a priscillianisták (l. Priscillianus, Orosius). Az egyetlen fontos kérdés, mely a nyugati egyház kebelében keletkezett, az emberi szabadakarat s az isteni kegyelem viszonyának kérdése, melyet Augustinus Pelagius ellenében az ő sajátos mélységével tárgyalt és a latin theologia központjává lett; Dél-Galliában semipelagianistiksu nézetek Cassianus és rejii Faustusban találják főképviselőjüket, leghatározottabb ellenfelüket pedig Prosper Tiro és arelatei Caesariusban. A Kelet monophystikus vitáiba elegyednek I. Leo, Avitus, Vigilius. – 4. A bibliamagyarázatban is a görögökre támaszkodnak a latinok; első művelője petabiumi Victorinus, va-lamint Hilariustól fogva minden egyházatya. Nagy jelentőségűek Hieronymus munkálatai a latin biblia-szöveg javítására vonatkozólag (l. Biblia, II). – 5. A legrégibb történetirási kisérlet keresztény részről (l. Lactantius) apologetikus irányú; hasonló állásponton van Augustinus és Orosius. Eusebius időszaki tábláinak Hieronymus-féle átdolgozása számos világkrónika alapjává lesz (l. Prosper Tiro, Marcellinus Comes, Idacius, Cassiodorius, tunnunai Victor); ezekhez csatlakoznak Jordanes, turonumi Gregorius, vitai Victor és mások korképei. Eusebius egyháztörténetét Rufinus dolgozza át. A kereszténység történetének classikus kivonatát adja Sulpicius Severus. Keresztény irodalomtörténet-féle Hieronymus de viris illustrusa, melyet Gennadius, hispalisi Isidorus és mások folytat-nak. Keresztény életrajzokat írnak Sulpicius Severus, mediolanumi Paulinus, arelatei Hilarius, Eugippius, legendaszerű alakban Hieronymus, Rufinus és mások. Sajátos mű Augustinius vallomásai. Nagyértékűek a kortörténetre a levelezések, melyeknek egész sora maradt ránk Cyprianus, Amborsius, Augustinus, Hieronymus, nolai Paulinus, I. Leo, Sidonius, Avitus, nagy Gregorius ésmásoktól. – 6. Philosophiai adalé-kokat nyujtanak különösen a lélek természetéről való iratok (lásd Tertullianus, Augustinus, Claudianus, Mamertus, rejii Faustus, Cassiodorius), továbbá Augustinus fejtegetései az academikusok ellen stb. Földrajzi emlék a peregrinatio ad loca sancta. Encyclopaedikus írók Martianus Capella, Cassiodorius, hispalisi Isidorus. – 7. A keresztény latin költészet legrégibb emlékei Commodianus apologetikus költeményei. A 4. századtól fogva az epikai költői feldolgozásában (l. Juvencus, Hilarius, Cyprianus, Victorianus, Proba, Marisus, Victor, Sedulius, Dracontius, Avitus, Arator). A szentek közül touronumi Martinus életét dolgozták fel epikailag petricordiumi Paulinus és Venantius Fortunatus. Önéletrajzi költeményt írtak Ennodius és pellai Paulinus. Az egyházi éneket szolgálta a Hilarisus és Ambrosiustól behozott hymnus. A hymnus alakjában írt Prudentius verses legendákat, Augustinius egy népies tanító költeményt. Zsoltárátírásaink vannak nolai Palinustól. Az epigrammát kereszténynyé tette Damasus. A tanító költészet mesterei Prudentius, nolai Paulinus, Orientus, Prosper Tiro, Elpidius. Ha a 4-ik század nagy és valódi keresztény költőket hozott létre, minők Prudentius, nolai Paulinus és az epika művelői, vannak az 5-ik és 6-ik századnak olyan költői, a kik csak névszerint keresztények, mert műveikben a pogány költészet szellemének és alakjának követőiként mutatkoznak, mint Merobaudes, Sidonius Apollinaris, Ennodius. Az utolsó híres költő Fortunatus. A classikus költészet prosodikus formái mellett a keresztény költők nem egyszer alkalmazták a szótagszámon és a szóhansúlyon alapuló népies költészet rhythmikus formáit is (l. Commodianus, Augustinus, Sedulius). – Irodalom: Bibliotheca ss. Patrum ed M. de la Bigne, Paris, 1575 (5 köt.). Magna Bibl. vet. Paturm, Coloniae, 1618 (14 köt.). Maxima Bibl. vet. Patrum, Lugduni, 1677 (27 köt.). Migne, Cursus Patorlogiae completus, I. series Latina, Parisiis, 1844–55. Corpus Scriptorum ecclesiasticorum Latinorum, ed. cons. et imp. Acad. Litt. Caes. Vindobonensis, Vindobonae, 1866 skk. Bähr, Geschichte der röm. Litt. 4. Die christl.-röm. Litt., Karlsruhe, 1876. Teuffel-Schwabe, Gesch.der röm. Litt. Schanz, az I. Müller-féle Handbuch der klass. Altertum-Wissenschaft. 8. köt. 3. részében, München, 1896. Ebert, Allgemeine Geschichte der Litteratur d. Mittelalters im Abendlande. I. Geschichte der christl. Litt. von ihren Anfängen bis zum Zeitalter Karls des Grossen, Leipzig, 1889. Manitius, Geschichte der christl.-lat. Poesie, Stuttgart, 1891. Nirschl, Lehrbuch der Patrologie, Mainz, 1881. Fessler-Jungmann, Institutiones Patrologiae, Innsbruck, 1890–92. Bardenhewer, Patrologie, Freiburg, 1894. Harnack, handbuch der Dogmengeschichte, Freiburg, 1894. Smith and Wace, Dictionary of christian biography, 4 voll. London, 1877–87. Historie littéraire de la France, Paris, 1773 sk. Ampère, Hist. litt. de la France avant Charlemagne, Paris, 1870. B. F. Keresztény költészet. I. A görögöknél. A görög keresztény irodalom kezdetben csak a próza terén mutatkozott, mert a keresztény hit bajnokainak első kötelességük az volt, hogy vallásukat szóval és irásban ismertessék, terjesszék és ellenséges támadások elől megvédjék. Így az első keresztények a költészet tekintetében az Ó testamentum zsoltáraira voltak utalva, de lassanként (a 2-ik században) fejlődésnek indult a költészet is, melynek legrégibb képviselői azonban nem birván szabadulni a classikus költészet hatalmas befolyása alól, még a quantitas alapjára helyezkedve ógörög metrikai formákban költöttek s így műveik mint idegenszerű műalkotások nem találhatták meg a hivők sziveihez vezető utat, mert a nép nyelvében már a Kr. u. első századokban háttérbe szorult a quantitas a szóhangsúly ellenében. Ennek a classikus iránynak követői közül kiemelendők: alexandriai Clemens (l. Clemens, 2), a 2-ik, nazianzusi Gregorius (l. Gregorius, 2) és Synesius (l. o.) a 4-ik században, kiknek hymnusaiban még a gondolatmenet is a classikusok hatásáról tanuskodik; továbbá laodiceai Apollinarius (l. Apollinarius, 1) és Nonnus (l. Epos, 2) a 4-ik és Eudociai császárnő (l. Athenais, 3) az 5-ik században, kik mély poetikus érzéssel eszközölték a szentírás különböző részeinek paraphrasisait; végül Methodius (l. o.) a 3-ik században, kinek Hajadonok-dalában az előénekes és kar között váltakozó előadás már a keresztény egyházakban akkoriban szokásos szent énekek formáját mutatja. Mivel azonban, mint említettük, a görög népnyelvben a quantitas enyészetnek indult és helyette mindinkább a szóhangsúly lépett előtérbe: a zsidó zsoltárköltészet hatása folytán az ókori metrikus formák teljes átalakulásával kifejlett az ókor végső határán (a 4-ik században) a görög keresztény (és utána a nyugati latin) egyházakban a hangsúlyon alapuló, strophikus szerkezetű rhythmikus költészet, melynek a refrain, acrostichis és rím is jellemzetes tulajdonságait képezik és legrégibb emlékei közé tarotznak egy esti dal és egy intő költemény szüzies életre Nazianzusi Gregoriustól (l. Gregorius, 2). A byzantiumi korban azután kiváló virágzásnak indul az uj költészet, melynek tetőpontjait képezi Romanus (’RwmanoV) a 6-ik században, a byzantiumi korszak legnagyobb költője, «a rhythmikus költészet Pindarusa.» – Irodalom: Az ó keresztény görög költők szövegeit kiadták Christ-Paranikas, Anthologia Graeca carminum christianorum, Lipsiae, 1871. Meyer, Anfang und Ursprung der lat. u. griech. rhythmischen Dichtung, Abhdl. d. b. Ak. XVII (1885). Bouvy, Études sur les origines du rhythme tonique, Nimes, 1886. A byzantiumi korra nézve I. Krumbacher Gesch. der byz. Litt. (2-ik kiadás, 1897), 653–705. ll. II. A latin keresztény költészetet l. Keresztény irodalom, II. 7 alatt. P. V.

„	Ha az embernek semmi gondja sincs maga miatt, az Isten iránta való szeretetéből fakadóan, és a jótétemények miatt sem, tudva azt, hogy az Isten törődik vele, – az ilyen remény igaz és bölcs. Ha pedig az ember önmaga gondoskodik saját dolgaiban, és Istenhez imádsággal csak akkor fordul, amikor bajba kerül, amivel önmaga erejéből nem képes megbirkózni, elkezd reménykedni Isten segítségében, – az ilyen remény puszta és hazug. Ugyanis az igazi reménység csupán csak egyedül az Isten Országát keresi … A szív addig nem talál békére, amíg nem birtokolja az ilyen reményt. Ez a remény pedig békét hoz számára, és öröm tölti el őt.	”
– Szárovi Szent Szerafim orosz remete (1759–1833)

„	A nyugati gondolkozás azonban már régóta egészen más irányba fordult. Leszokott arról, hogy befelé tekintsen és a végtelen sok jelenség közös gyökerét keresse, hanem kifelé, a jelenségek sokasága felé irányította figyelmét. Megedzette, kifejlesztette a kifelé irányuló gondolkozás eszközét, a kapcsolatokat kutató racionális észt, és meglepő, nagyszerű eredményeket ért el a jelenségvilág kutatásában. A világban rejlő lehetőségek hosszú sorát tárta fel, kifürkészte az anyag sok-sokféle alkalmazhatóságát, s önmagát szoros kapcsolatba hozta azzal az új, szándékosan teremtett világgal, amelyet elméje és találékonysága alakított ki. És eközben megszokta, hogy azt a szemléleti módot, amely mindezt lehetővé tette – az ésszerű, tapasztalható és logikusan ellenőrizhető tényekben való gondolkozást –, egyedül használhatónak tartsa. Leszokott arról, hogy befelé és önmagába tekintsen, s mert kifelé nézve, a jelenségek világában nem találta meg a lelkét, hovatovább arra a meggyőződésre jutott, hogy a lélek csak mese. S innen már csak egy kicsiny lépés odáig, hogy akkor az Isten is csak mese, mert a csupán kifelé tekintő, csak a kapcsolatok rendjében gondolkozó racionális agy semmi szükségét nem érzi ennek a "hipotézisnek".	”
– Baktay Ervin: előszó Paul Brunton "India titkai" c. művéhez

Háttal álltam a világossághoz, arccal a megvilágított tárgyakhoz, természetes, hogy így arcom, mely a megvilágított dolgokat szemlélte, világosságot nem kaphatott. (Szent Ágoston)

„	Bizonyára tudod, ó, Szókratész: amikor valaki már érzi halála közeledtét, elfogja őt a félelem és a gond olyanok iránt, amikkel eddig mit se törődött. Az alvilágról szóló meséket, hogy az itt igazságtalanul cselekvőknek majd bűnhődniök kell odaát, eddig csak kinevette, ám ezek most megrendítik a lelkét: hátha mégis igazak és maga - lehet, aggkori elesettségében vagy mert valóban közelebb került a túlvilághoz - mélyebben eltűnődik rajtuk. Eltelik lelkiismeret-furdalással és félelemmel, számon veszi és megvizsgálja, ugyan kinek tett valami rosszat; úgy találja, hogy életében bizony sok gonoszat cselekedett, gyakorta fölriad álmából, mint a gyermek, és retteg, rossz sejtelmek között él. Ám aki tudja, hogy semmi gonoszat nem követett el, az édes reménységben él.	”
– Platón: Az állam

„	Mégis-mégis, oly nehéz az sokszor, Megtalálni itten az igazi utat.	”
– Aveszta

„	Óh, Isten, te tudhatod csak, hogy mi legyen a helyes. Én csak annyit tudok, hogy minden tan és minden tanítás lelkem súlyként nyomja s közöttük el nem igazodom s csak újabb vágyódással ölöm a lelkemet és segedelmedért, megváltásomért kiáltozok.	”
– Aveszta

„	Értelem nélkül e világ se lehetne, – de csak az Isten a tudója, hogy mi mi végre van benne. Egykoron majd kiviláglik mégis, hogy mindehol az eszme irányított mindent s a rossznak és a jónak is megvan az ő célja, és hogy a kezdettel karöltve jár a dolgoknak vége. Hogyha gondolatban, szóval s tetteidben harcolsz szüntelen a hazugság ellen, – s helyibe oltod az igazság szerelmét: bizony megismerted a teremtés célját. Jártadban, keltedben, utad ahogy hozza – ha segítséget nyújtsz az embereknek, ugy igazi munkát végezel a földön s e munka gyümölcse az egekben vár rád.	”
– Aveszta

„	I am not alone. God is here, as God is everywhere.	”
– Alaszkai Szent Hermann

„	Jaj, a szelek drótsövénye szét ne szedje már, földet érjen, megpihenjen ez a zöld madár. Előbb ágra száll, aztán gyöpre száll, zöld erdőben, zöld mezőben sétál a madár. Micsoda madár! micsoda madár! kék a lába, zöld a szárnya, fűhegyen megáll. Idegen a táj, Továbbmenne már, véres még a bóbitája, tolla csupa sár. Ne menj el, madár, kilobban a nyár, sárga pernye hull a fákról, füstöl a határ. Nem megy a madár, marad a madár, sűrű eső lesz a rácsa, ketrece a táj. Holnap őszre vál, aztán télre jár, fehér fák közt, hómezőben sétál a madár. Micsoda madár! micsoda madár! kék a lába, zöld a szárnya, dér gyöngyén megáll.	”
– Zelk Zoltán: Micsoda madár

Oktatás

BA

2012/2013 I. BEVEZETÉS A MUZEOLÓGIÁBA Csoma Zsigmond Lajos Bevezetés a néprajzba Csoma Zsigmond Lajos BEVEZETÉS A TÖRTÉNETI FÖLDRAJZBA Bognár Zalán Bevezetés a történettudományba Gergely András BEVEZETÉS A VALLÁSTÖRTÉNETBE Fábián Zoltán Imre Ókori Görögország történelme Fehér Bence Ókori Kelet történelme Fábián Zoltán Imre Ókori Kelet történelme Fábián Zoltán Imre Őstörténet Mester Zsolt Régészeti alapfogalmak Várady Zoltán Történeti Segédtudomány I. Várady Zoltán (+ Latin I-III., felmentés) Tréning-hét: • Az ellenség szeretetéről Máté 5,43-48 • Bolíviáról Rozsa Flores kapcsán (Semsey Viktória) 2012/2013 II. Antropológia - A jelenkor "néprajza" Tóth Árpád Egyházismeret Kodácsy Tamás Filozófiatörténet Dr. Kendeffy Gábor KÖZÉPKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEM 476-1000 Gálffy László KÖZÉPKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEM 476-1000 Bubnó Hedvig KÖZÉPKORI MAGYAR TÖRTÉNELEM –ÁRPÁD-KOR 896-1301 Várady Zoltán KÖZÉPKORI MAGYAR TÖRTÉNELEM 896-1301 Fülöppné Dr. habil. Romhányi Beatrix ÓKORI RÓMA Imregh Mónika ÓKORI RÓMA TÖRTÉNELME Fehér Bence Régiók és Interetnikus kapcsolatok Popély Gyula Régiók Európán kivül Semsey Viktória Tréning-hét: • A köznevelési rendszer jogi szabályozása (Borosán Lívia) • Mi múlik rajtad? - A Föld kövője (Simonfi Zsuzsanna) 2013/2014 I. BEVEZETÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNETBE Fábián Zoltán Imre, Imregh Mónika Etnikum- és kisebbségkutatás Makkai Béla Etnikum- és kisebbségkutatás Popély Gyula Etnikum- és kisebbségkutatás Makkai Béla Iszlám világ Papp Sándor László Iszlám világ II Papp Sándor László Károli műhely Bubnó Hedvig, Gálffy László KORA ÚJKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEM 1492-1648 Dusnoki József Endre Kora újkori egyetemes történelem 1492–1648 Papp Sándor László KÖZÉPKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEM 1000-1492 Bubnó Hedvig KÖZÉPKORI MAGYAR TÖRTÉNELEM 1301-1526 Fülöppné Dr. Romhányi Beatrix Mitológia és régi magyar irodalom Bene Sándor Régiók Európán kívül Kun Miklós Tréning-hét: • Szüleink és nagyszüleink vidéki történetei (Ö. Kovács József) • Ember az űrben - beszélgetés Farkas Bertalannal 2013/2014 II. Japán vallástörténet Nemeshegyi Péter KORA ÚJKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEM 1648 -1789 Kurucz György József KORA ÚJKORI ÉS ÚJKORI MAGYAR TÖRTÉNELEM 1686-1867 Papp Sándor László KORA ÚJKORI MAGYAR TÖRTÉNELEM 1526 – 1790 Papp Sándor László Kremlinológia- A hidegháború évei az emlékiratok tükrében Kun Miklós Kremlinológia- Bevezetés a Kremlinológiába Kun Miklós LEVÉLTÁRI ALAPISMERETEK Dusnoki József Endre Régiók és Intretnikus kapcsolatok Popély Gyula Segédtudomány III Kovács Dávid Történeti segédtudomány II Csoma Zsigmond Lajos ÚJKORI MAGYAR TÖRTÉNELEM 1790 – 1867 Gergely András Vallásközi párbeszéd Sarnyai Csaba Máté Tréning-hét: • A modernizáció ingája (Sík Domonkos) • Vizsolyi kirándulás, önkéntes munka 2014/2015 I. Etnikum- és kisebbségkutatás Makkai Béla (vizsgakurzus) Iszlám világ III Fehér Bence Könyvtárismeret Pénzes Tiborc Szabolcs KÖZÉPKORI ÉS KORA ÚJKORI MAGYAR TÖRTÉNELEM 1301-1686 Hidán Csaba László Régiók Európán kívül Semsey Viktória Segédtudomány IV. Kovács Dávid ÚJ ÉS JELENKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEM 1815 – 1914 SZEMINÁRIUM Popély Gyula ÚJ- ÉS JELENKORI MAGYAR TÖRTÉNELEM 1867 – 1918 Gergely András ÚJ- ÉS JELENKORI MAGYAR TÖRTÉNELEM 1867 – 1918 Földesi Margit ÚJKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEM 1815 – 1914 Makkai Béla Tréning-hét: • Az ír nyelv helyzete Írországban • Hit és kételkedés Bejárás: • Keleti vallástörténet (Nemeshegyi Péter) 2014/2015 II. Bevezetés a magyar művelődéstörténetbe Csoma Zsigmond Lajos JELENKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEM 1920-2000 Popély Gyula JELENKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEM 1920-2000 Popély Gyula JELENKORI MAGYAR TÖRTÉNELEM 1920 – 2000 Szakály Sándor Jelenkori magyar történelem 1920-1945 Szakály Sándor JELENKORI MAGYAR TÖRTÉNELEM 1945 – 2000 Bognár Zalán Kremlinológia- A szovjet katonai blokk szétesése Kun Miklós Régiók és Interetnikus kapcsolatok Popély Gyula Városok, kultúrák, művészet a Selyemút mentén Iránban és Közép-Ázsiában Sárközy Miklós Záródolgozat Hermann Róbert Tréning-hét: • A szeretet és az igazság kapcsolata • Hitvalló Maximos teológiája (Vassányi Miklós) 2015/2016 I. Vallás és természettudomány Vassányi Miklós Tréning-hét: • Bibliai apokrifek (Geher-Balassa Eszter) • Isten és a (magyar) történelem (Kovács Géza) Bejárás: • Középkori teológusok (Vassányi Miklós, levelező) • Ókeresztény filozófiai áramlatok (Kendeffy Gábor, 2 óra) • Történetfilozófia (Fehér Bence) Egyéb alkalmi előadások, események • Gergely András – történettudomány • Sarnyai Csaba Máté – kisebbségkutatás • Hidán Csaba – Kerepesi tanulmányi kirándulás • Sárközi Miklós – Budapesti tanulmányi kirándulás • Popély Gyula – 70. életévre készült tanulmánykötet • Hermann Róbert–Hóvári János–Bubnó Hedvig – a történészi hivatás • Bognár Zalán – deportálások 1945-től • Vallástudományi Szemle 2015/I. szám bemutatója • Vallástudományi Szemle 2015/II. szám bemutatója Hosszabb beszélgetések egyes tanárokkal: • Makkai Béla – politikai helyzet, magyarságtudat • Popély Gyula – politikai helyzet, magyarságtudat (több alkalommal) • Bognár Zalán – 1945 utáni deportálások mellőzöttsége a történettudományban • Nemeshegyi Péter – lelki kérdések, egyháztörténelem • Imregh Monika – reneszánsz filozófia • Sárközy Miklós – Belső-ázsiai történelem • Csomag Zsigmond – magyar paraszti élet • Gergely András – a mai fiatalok • Papp Sándor – román történelemírás • Mester Zsolt – társadalmi kérdések • Várady Zoltán – politikai helyzet • Kodácsy Tamás – keresztény életgyakorlás • Tóth Árpád – megváltozott világ Egyetemen kívüli ismeretbővítések 2012-től: Előadások: • Raffay Ernő – liberalizmus • Kalmár Ferenc – határon túli magyarság • Tompó László – iszlám és kereszténység Beszélgetések: • Nagymamám (Czinege Katalin) – az úri világ • Nagymamám osztálytársai – az úri világ • Hevenesi János atya – az úri világ, kommunizmus • Véghelyi Jánosné (Ili néni) – az úri világ • Kováts Frigyes – az úri világ • Nagyiváni öreg parasztemberek és parasztasszonyok – az úri világ • Bárdos József – az úri világ • Kovács Géza baptista pap – a keresztény élet lehetőségei a XXI. században • Jehova Tanúi (több alkalommal) – a keresztény élet lehetőségei a XXI. században • Evangéliumi testvérgyülekezet – a keresztény élet lehetőségei a XXI. században • Imrényi Tibor – keleti kereszténység • ELTE-’s fiatalember – kultúrált ifjúság Film megtekintés: • Csillagászati filmsorozat megtekintése • Rendszerváltásról szóló film megtekintése • ÁVO-ról szóló film megtekintése • Pincebörtönök c. film megtekintése • Politikai televízióműsorok megtekintése • Komolyzenei darabok megismerése Egyéb: • M62 nap (2015) – vasút járművek megtekintése • Múzeumok éjszakája (2015) – Keleti pályaudvar vasúti műhelye • Kutatók éjszakája (2015) – Mezőgazdasági Múzeum, Planetárium • Wikipédia-szerkesztés • igen sok könyv olvasmány • írott és elektronikus sajtó olvasása • Budapesti ipari körzetek bejárása

MA

2016/17 I.

MTD 1210 Demokratikus és monolitikus politikai rendszerek 3 1 (Kun Miklós) MTD 1211 Demokratikus és monolitikus politikai rendszerek 2 1 (Bognár Zalán) W62MS02S Keresztes hadjárat és világbéke: Pierre Dubois tervei a "De recuperatione Terre Sancte" c. traktátus 0 1 (Leonas Alex ) W62TR11S Mit mond Augustinus az idő fogalmáról? 0 1 (Fehér B. tr. hét) MTD 0150 Történeti ökológia, környezettörténet 3 1 (Balaton Petra) MTD 1242 Társadalmak, hadseregek, hadszínterek 3 1 (Horváth Csaba János) MTD 0010 Historiográfia 2 1 (Hermann Róbert) MKO 9710 A modernitás társadalom és kultúrelméletei 2 1 ( Dr. Legéndy Kristóf) MTD 0020 A történelemkutatás módszertana 2 1 (Balaton Petra) MTD 1240 Társadalmak, hadseregek, hadszínterek 3 1 (Szakály Sándor) MTD 0120 Gazdasági és társadalmi struktúrák Európában (Gálffy László)

2016/17 II.

MTD 0170 Politikai struktúrák és államok Európában az ókortól napjainkig 3 1 (Makkai) MTD 1270 Politikai eszmerendszerek története az ókortól napjainkig 3 1 (Kocsisné Csízy Katalin Erzsébet) MTD 0130 Elit kultúra és tradícionális népi kultúra Európában 3 1 ( Kincses Katalin) W71TA01S Mindenkocka érték-Reformáció 500 Keszi Kovács László kiállítás 0 1 (Tari János Mihály, tr. hét) MTD 0151 Történeti ökológia, környezettörténet 2 1 (Fülöppné Dr. Romhányi Beatrix) MTD 0021 A történelemkutatás módszertana 2 1 (Gálffy László) MTD 1236 A háborúk és a hadművészet története 1. 2 1 (Bognár Zalán) W71TR04S Amikor Mohamed megy a hegyhez - perzsa útinaplók Magyarországról 0 1 (Sárközy Miklós, tr. hét) MTD 0140 Történeti demográfia, történeti statisztika 3 1 (Balaton Petra, Fülöppné Dr. Romhányi Beatrix, Gálffy László, Makkai Béla) MTD 1230 A háborúk és a hadművészet története 3 1 (Horváth Csaba) MVT 9451 Szent Ágoston vitái 2 1 (Kendeffy) MTD 1212 Demokratikus és monolitikus politikai rendszerek 3 1 (Makkai) + Legéndyre bejárás

2017/18 I.

MVT 9450 Bevezetés alexandriai Philón filozófiájába 2 1 (Leonas) MTD 1220 Államok, nemzetek és kisebbségek Európában 3 1 (Makkai) MTD 0160 Egyháztörténet 3 1 (Romhányi) MTD 9609 Társadalom- és mentalitástörténet (1867–1918) 2 1 (Balaton) MTD 0022 A történelemkutatás módszertana 2 1 (Romhányi) MTD 1232 A háborúk és a hadművészet története 2 1 (Horváth Csaba) MTD 1221 Államok, nemzetek és kisebbségek Európában 2 1 (Balaton P.) MTD 0171 Politikai struktúrák és államok Európában az ókortól napjainkig 3 (Makkai) MTD 9601 A hadviselés művészete, emberi tényezők 3 1 (Hidán Csaba) MTD 0131 Elit kultúra és tradícionális népi kultúra Európában 3 1 (Csoma) MTD 0030 Történetfilozófia, történelemelmélet (Gálffy)

2017/18 II.

        MTD 0180	Idegennyelvű forrás- és szakszövegolvasás	2	1		(Kurucz György József)

W81HTK06 Református egyház a kommunista diktatúrában 0 1 (Földváryné K. Réka, tr. hét) MTD 1281 Politikai gyakorlat és civil társadalom 2 1 (Balaton Petra, Monarchia csak a végére könyvet kellett elolvasni) MTD 9000 Záróvizsga 0 1 MTD 1272 Politikai eszmerendszerek története az ókortól napjainkig 3 1 (Semsey Viktória) MTD 0040 Történetfilozófia, történelemelmélet 2 1 (Fehér B.) MTD 0172 Politikai struktúrák és államok Európában az ókortól napjainkig 3 1 (Fehér Bence, Fülöppné Dr. Romhányi Beatrix, Gálffy László, Hermann Róbert, Makkai Béla) MTD 0260 Egyháztörténet 3 1 (Sarnyai, nem teljesít.) MTD 2260 Diplomamunka 20 1 MTD 1222 Államok, nemzetek és kisebbségek Európában 3 1 (Makkai Béla nem teljes.) W81AN11S Beszámoló hallgatói felmérésekről: oktatói munka hallgatói véleményezése, hallgatói elégedettségméré 0 1 (Pődör Dóra, tr. hét) MTD 9997 Kutatásmódszertan 2 1 (Gálffy László) MTD 1271 Politikai eszmerendszerek története az ókortól napjainkig (Gálffy László)

2018/19 I.

W82TR06S "Mire jó a történelem?" - A nemzeti emlékezetről 0 1 (Máthé Áron, tr. hét) MTD 0260 Egyháztörténet 3 2 (sarnyai vizsgakurzus.) W82VE06S Nagy Lajos és a Titkok titka. Egy középkori királyi kódex Oxfordban (nem volt megtartva) + Legéndy 2x (csüt., péntek.)

Jegyzetek

↑ ^a ^b ^c ^d ^e http://lexikon.katolikus.hu/A/apokrif%20iratok.html
↑ ^a ^b Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke; nincs megadva szöveg a(z) slav nevű lábjegyzeteknek

[katolikus-1] ↑ ^a ^b ^c ^d ^e http://lexikon.katolikus.hu/A/apokrif%20iratok.html

[slav-2] Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke; nincs megadva szöveg a(z) slav nevű lábjegyzeteknek

[1]

[2]

12akd
a Magyar Királyság erdélyi vajdája
Hivatali idő [[]]. [[.]] – [[]]. [[.]]
Előd	[[]]
Utód	[[]]

Vallás	római katolikus