Ugrás a tartalomhoz

Mao Ce-tung

Hivatkozások szerkesztése
Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
 Ehhez a szócikkhez további forrásmegjelölések, lábjegyzetek szükségesek az ellenőrizhetőség érdekében.
Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts a szócikk fejlesztésében további megbízható források hozzáadásával.
 Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.
Mao Ce-tung
A Kínai Kommunista Párt 1. elnöke
Hivatali idő
1945 – 1976. szeptember 9.
ElődCsang Ven-tien (mint pártfőtitkár)
UtódHua Kuo-feng
A Kínai Népköztársaság 1. elnöke
Hivatali idő
1954. szeptember 27. – 1959. április 27.
UtódLiu Sao-csi
A KKP Központi Katonai Bizottsága 1. elnöke
Hivatali idő
1954. szeptember 8. – 1976. szeptember 9.
UtódHua Kuo-feng
A Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület 1. elnöke
Hivatali idő
1949 – 1954
UtódCsou En-laj
Katonai pályafutása
Csatái
Született1893. december 26.
Saosan, Hunan, Kína
Elhunyt1976. szeptember 9. (82 évesen)
Peking, Kínai Népköztársaság
SírhelyMausoleum of Mao Zedong
PártKínai Kommunista Párt
SzüleiVen Csi-mej
Mao Ji-csang
HázastársaLo Ji-hsziu (1907-10)
Jang Kaj-huj (1920-30)
Ho Ce-csen (1930-37)
Csiang Csing (1939-76)
Gyermekei
  • Mao An-jing
  • Mao An-csing
  • Mao An-lung
  • Jang Jüe-hua
  • Li Min
  • Li Na
Foglalkozás
  • politikus
  • költő
  • író
  • filozófus
  • tanár
  • könyvtáros
  • stratéga
  • politikaelmélet szakértője
  • forradalmár
  • kalligráfus
Iskolái
  • Dongshan Senior High School (1910–1911)
  • Xiangxiang First Senior High School (1911–1911)
  • The First High School of Changsha, Hunan (1912–1912)
  • Hunan First Normal University (1913 – 1918. június)
Halál okaszívinfarktus
Vallás
DíjakPeople's Liberation Army Strategist (1)
Mao Ce-tung (Mao Zedong) aláírása
Mao Ce-tung aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Mao Ce-tung témájú médiaállományokat.
Kommunizmus
Alapfogalmak
Irányzatok
Internacionálék
Nevezetes kommunisták
Kapcsolódó témák
Mai szocialista államok
Sablon:Kommunizmus

Mao Ce-tung (Mao Zedong; pinjin hangsúlyjelekkel: Máo Zédōng kiejtéseⓘ; szoros magyaros átírásban helyesen Mao Cö-tung; egyszerűsített kínai: 毛泽东; hagyományos kínai: 毛澤東;) (Saosan, Kína, 1893. december 26. – Peking, 1976. szeptember 9.) kínai forradalmár, politikus, költő, kommunista vezér, a Kínai Népköztársaság teljhatalmú vezetője annak megalapításától haláláig (1949–1976). Az általa a marxizmus–leninizmus, a hagyományos kínai szokások, a konfucianizmus, a legizmus, valamint a kínai nacionalizmus alapján kidolgozott rendkívül összetett eszmeáramlatot maoizmusnak nevezik.

Mao Ce-tung mind a mai napig ellentmondásos személyiség, öröksége rendkívül vitatott. Kínában jelentős forradalmárként, politikusként, katonai vezetőként és a nemzet megmentőjeként tisztelik. A legtöbb kínai a gondosan felépített személyi kultusznak köszönhetően ma is pozitív véleménnyel van Mao elnökről. Szociális-politikai programjai, mint a nagy ugrás és a kulturális forradalom, azonban emberéletek millióit követelték, hatalmas éhínségeket okoztak, és ártottak a kultúrának, a gazdaságnak és a társadalmi életnek. Számos nyugati forrás, mint a kommunizmus fekete könyve aggregált becslései szerint Mao politikája, politikai alapú üldöztetései és bosszúhadjáratai összesen 44–72 millió ember halálát okozták.[1] Más források – Mao történelmi bűneinek és hibáinak elismerése mellett – a maguk részéről arra mutatnak rá, hogy Mao vezetése alatt Kína modern országgá vált és például a várható élettartam az 1949-es 35 évről a hetvenes évekre 65 évre nőtt.[2]

Élete, politikai pályája

[szerkesztés]

Fiatalkora

[szerkesztés]

Mao jómódú parasztcsaládba született a Hunan tartománybeli Saosan faluban. 18 évesen katona lett, s részt vett az 1911-es kínai polgári forradalomban, majd tanítói képesítést szerzett. A tanítóképző elvégzése után a pekingi egyetem segédkönyvtárosa lett. A kommunista mozgalommal 1920-ban ismerkedett meg az oroszországi polgárháború idején. Másodmagával képviselte a hunani csoportot a Kínai Kommunista Párt megalakulásánál (1921. július 1.), a párt összesen 12 alapítójának egyike – a nagy kormányos nevet is azért kapta, mert már a kezdet kezdete óta rajta tartja a kezét a kormányrúdon. A kínai kommunisták tömegbázisa eleinte nem a munkásság, hanem a kispolgári értelmiség volt. Mao volt az, aki felismerte, hogy a munkásságra is szükség van a forradalmi eszmerendszer gyakorlatba való átültetéséhez. Két évvel a párt megalakulását követően már a központi bizottság és a politikai bizottság tagja, 1924-től pedig a központi bizottság szervezési osztályának vezetője lett. Ettől kezdve rendszeresen dolgozott a Nemzeti Pártnak is (Kuomintang): akkoriban a szovjet támogatás még nem a kínai kommunistákat, hanem a köztársaságpárti nemzeti erőket segítette. 1927-ben, mikor a Kuomintang kettészakadt, s Mao szembekerült Csang Kaj-sekkel (mandarin olvasatban Csiang Csie-si), politikai tevékenységében is fordulat állt be. Ettől kezdve a kommunista rendszer bármi áron való megteremtése lett a célja. Mao Ce-tung ebben az időben került szembe a Szovjetunióval is, mivel a kínai polgárháborús idők meglehetősen zavaros időszakában Sztálin nem az általa elvárt mértékben támogatta a helyi kommunistákat. Ez nyilvánvalóan szerepet játszott abban, hogy később a kommunista Kína a maga útját járta, s nem szovjet bábállamként működött.

Harc a túlélésért

[szerkesztés]
a hosszú menetelés vázlatos térképe
a hosszú menetelés vázlatos térképe

Az 1930-as évek elején már nyoma sem volt a korábbi kuomintangos barátságnak. Csang Kaj-sek igyekezett szisztematikusan kiirtani a kommunista ellenzéket, mellyel csak azt érte el, hogy az ország számos pontján működő baloldali fegyveres sejtek egy helyre, a Csingkangsan-hegység környékére, majd később Csianghszi tartomány területén csoportosultak, s az ellenőrzésük alá vont területen kialakították a maguk államát az államban. 1930–31-ben igen súlyos támadásokat éltek át: Mao otthon maradt feleségét, Jang Kaj-hujt elfogták, felnégyelték, s maradványait kitűzték a város kapujára, s húgát is kivégezték a kuomintangosok. 1934-ben már nem volt tartható a helyzet, a kommunista Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg kitört a Kuomintang gyűrűjéből, s megindult Jan'an felé. Ezt az egy év alatt megtett 9600 (a hivatalos kínai propaganda szerint 13 000) kilométeres utat, melynek 90 000 vöröskatona vágott neki, s csak 15 000 érkezett meg, hosszú menetelésnek hívják. Mao párton belüli hatalma is ekkor erősödött meg: egyrészt egész egyszerűen azért, mert számos társa életét vesztette a hosszú menetelés ideje alatt, másrészt mert a rendkívül nagy emberveszteség miatti felelősséget másokra tudta hárítani.

Egységfrontban

[szerkesztés]
Mao dolgozószobájában (1938)

1931-ben Japán megtámadta Kínát, s 1932. február 18-án Északkelet-Kína, azaz Mandzsúria (Mancsou) japán „védnökség” alá került. A terület felszabadításáért folyó küzdelem egységfrontba kényszerítette Csang Kaj-seket és Maót. Ez a „kényszerházasság” egészen 1945-ig fennmaradt; a második világháború vége, Japán bukása és Mandzsúria felszabadulása azonban azonnal egymás ellen fordította a korábbi szövetségeseket, és tovább folyt az öldöklő polgárháború. 1949-ben győzött az akkora már a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg nevet felvett Vörös Hadsereg, és október 1-jén kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Csang Kaj-sek maradék katonáival és híveivel Tajvan (Taiwan) szigetére menekült, ahol a másiktól független Kínai Köztársaságot alapította meg.

Hatalmon

[szerkesztés]
Mao Ce-tung kikiáltja a Kínai Népköztársaságot 1949. október 1-jén

A 'Nagy ugrás' és a szovjet viszony

[szerkesztés]
Mao Vörös Könyvecskéjének német kiadása

1954-ig Mao a központi népi kormány vezetője, majd 1954-ben, az új alkotmány elfogadásakor államfő lett. Bevezette a kollektív gazdálkodást, főként a Szovjetunióból érkező gyárakra és technológiára alapozva felgyorsította az iparosítást, melyekért Kína mezőgazdasági termékekkel fizetett – miközben az országban páratlan éhínség pusztított az élelmiszer központi elvonása miatt (ez volt a ’’Nagy Ugrás’’). Mao együttműködése a Szovjetunióval jellemzően a taktikai kérdések megbeszélésére és technológiai importra szorítkozott, főként nehézipari, hadászati és nukleáris fejlesztéseket kaptak a szovjetektől. Sztálin és Mao kölcsönös bizalmatlansággal (például Mao fiát évekig nem engedték haza moszkvai tanulmányai után, mintegy „biztosítékként”) vegyes elismeréssel tekintettek egymásra, azonban a két ország együttműködése és stratégiai partneri viszonya Sztálin haláláig stabilnak tekinthető. Mao több szempontból is igyekezett Sztálin méltó partnere lenni, világpolitikai szinten pedig szívesen követte volna példáját: Kína akkori gazdasági lehetőségeit felülmúló erőket és támogatásokat vetett be Sztálin halála után, hogy Mao a kommunista blokk élére állhasson, azonban gazdasági, ipari és technológiai szinten a szovjetek messze Kína előtt jártak s így Mao nem tudott jelentős befolyásra szert tenni Kelet-Európában (Albániát kivéve). A maoizmus egyik akkor jellemző sajátossága volt, hogy a sztálini idők után is rendkívül kemény fellépést és tisztogató politikát javasolt külföldi kommunista látogatóinak a „belső ellenségek kezelésére”, miközben a szovjet blokk országai a sztálinizmus után már visszafogottabb „politikai harcot” folytattak – így a maoizmus ideológiailag sem vert igazán gyökeret néhány nem túl jelentős kivételtől eltekintve (mint például Nepálban vagy Kambodzsában). Világpolitikai és ideológiai ellentétek miatt a Szovjetunióval fenntartott viszony fokozatosan megromlott Hruscsov idején, olyannyira, hogy a két, egyébként hasonló társadalmi berendezkedésű ország között 1969-ben nyílt fegyveres konfliktus alakult ki egy határvita kapcsán. Az incidensnek ugyan szovjet oldalról mindössze 17 halálos áldozata volt, ám az összecsapás politikai hullámai olyan magasra csaptak, hogy a Szovjetunió komolyan foglalkozott egy megelőző atomcsapás tervével.

Kulturális forradalom

[szerkesztés]

A „nagy proletár kulturális forradalom” – nevével ellentétben – voltaképpen Mao Ce-tung hatalmának megerősítését, a lehetséges riválisok elszigetelését, a revizionista gondolatok megelőzését szolgáló program volt, mely 1964–66-ban vette kezdetét, és egészen 1976-ig – Mao haláláig – tartott. Mao pártbéli ellenfeleivel való leszámolás eszközeként fiatalokból álló, fanatizált csoportokat szerveztek, akik első feladata az ősi kínai múlt és kultúrával történő leszámolás volt: egyetemeken megszűnt az oktatás, tanárokat vertek a diákok, a kulturális forradalom égisze alatt számos értékes műemléket leromboltak, könyveket égettek, műalkotásokat semmisítettek meg, s általában igyekeztek radikális módszerekkel megszabadulni az évezredes kínai történelem kulturális örökségétől. Megszüntették a mozivetítéseket, bezárták a könyvtárakat, tiltották a csoportosulást és általában, a szórakozás minden formája tilos volt a politikai elit tagjait kivéve mindenkinek. Másik hajtása a vörösgárdisták légiójának létrehozása volt, akik a legdurvább módszerekkel számoltak le a nép ellenségeinek kikiáltott – nemritkán szintén baloldali, de Mao útjában álló vagy hatalmára veszélyes – emberekkel. 1969-ben, mikor már nem volt szükség rájuk, Mao utasítást adott a hadseregnek, hogy számolja fel a vörösgárdisták csapatait (ezzel lényegében megismétlődött, ami a Szovjetunióban történt: a kommunisták közül azok, akik hatalomra jutottak, leszámoltak a külső és belső ellenzékkel, majd azokkal, akik az ellenzékkel leszámoltak…).

A kulturális forradalom vége Kína gazdasági–társadalmi válságba zuhanása volt, melyet később Mao utódai kíséreltek meg rendezni – ez a feladat főként Teng Hsziao-pingre hárult.

Az enyhülés útján

[szerkesztés]

Miután Mao Ce-tung a kulturális forradalom révén sikeresen leváltotta a Kínai Kommunista Párt vezetésének nagy részét (és „mellesleg” megsemmisítették Kína kulturális örökségének jelentős részét), váratlanul összeveszett a tisztogatás alatti legnagyobb szövetségesével, Lin Piao katonai vezetővel, akinek fia még puccsot is megkísérelt Mao ellen, sikertelenül. Ezt követően Lin Piao és családja repülőgépen elmenekült Kínából, de gépük Mongólia területén lezuhant. A balesetet a gépen utazók közül senki se élte túl.

Ezután Mao – hogy stabilizálja helyzetét a pártban – kénytelen volt néhány korábbi kádertársát rehabilitálni, akiket a Kulturális Forradalom alatt száműztek a hatalomból (egyebek között Teng Hsziao-pinget, Kína Mao utáni vezetőjét is), és politikai engedményekre kényszerült otthon és külpolitikájában is.

1971-ben az amerikai asztalitenisz-válogatottat kínai vendégszereplésre hívták Mao jóváhagyásával, ami a két ország közötti fagyos viszony és Kína bezárkózottsága miatt a világ újságjainak címlapjaira került. A kialakult közhangulatban és a közeledő amerikai választások előtt Henry Kissinger tárgyalásokat és előkészületeket kezdett az első amerikai–kínai csúcstalálkozó előkészítésére Pekingben. Ezzel Kína kilépett hosszú elszigeteltségéből, egyebek között elfoglalta helyét az ENSZ – vétójoggal is együtt járó – Biztonsági Tanácsában, mely posztot addig Tajvan foglalta el.

Mao 1972-ben, a hidegháború közepén fogadta Pekingben Richard Nixon amerikai elnököt. Míg akkoriban az Egyesült Államok egyedül Tajvant ismerte el a hivatalos Kínának, s Nixon mint republikánus elnök korántsem volt híve a közeledésnek, mégis ez a látogatás volt az, ami megindította nemcsak a kínai–amerikai, de a szovjet–amerikai viszony enyhülését is (úgy látszik, ennek az enyhülésnek Tibet megszállva tartása vagy az olyan események, mint az 1989. június 4-i vérengzés sem tudták komolyan útját állni).

Az út vége

[szerkesztés]
Mao Ce-tung mauzóleuma Pekingben

Mikor diagnosztizálták Mao Ce-tung gyógyíthatatlan betegségét, belső hatalmi harc kezdődött közeli szövetségesei (így felesége, Csiang Csing (Jiang Qing) és a később a Négyek Bandája névvel illetett csoport) és a mérsékeltebb kommunisták között. Mao a politikai hatalmat egyre kevésbé volt képes gyakorolni, és a valós irányítás mind inkább Teng Hsziao-ping kezében öszpontosult. A nagy kormányos 1976. szeptember 9-én halt meg; bebalzsamozott teste – akárcsak Moszkvában Leniné – a mai napig megtekinthető Pekingben.

Művei

[szerkesztés]

Magyarországon 1952 és 1953 között Válogatott beszédek és cikkek címmel adott ki 4 kötetes munkát a Szikra Könyvkiadó (ez a 4 kötetes sorozat 1945 aug. 9-ig tartalmazza műveit), később megjelent egy 5. kötet is, ami 1949-től, 1957 november 18-ig tartalmazza műveit. Versei is jelentek meg magyarul Mao Ce-tung 21 verse címmel (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1959). A kötet Weöres Sándor, Károlyi Amy, Hegedűs Géza, Csanádi Imre és Keszthelyi Zoltán fordításait tartalmazza. Egyéb kötetekben Franyó Zoltán, Gábor Andor és Somlyó György fordításai között is találhatunk Mao Ce-tung verseket.

Mao és a kínai hagyományok

[szerkesztés]

Mao Ce-tung a kor színvonalán és a kínai körülményeket figyelembe véve igen művelt ember volt. Rengeteget olvasott, jól ismerte a kínai történelmet, és az évezredes kínai tradíciónak megfelelően napi politikai döntéseinél a kínai történelemhez, különösen a régi császárokról fennmaradt hagyományokhoz is visszanyúlt. Természetesen ezeket az amúgy is eléggé sematikusan továbbélő történeteket sokféleképpen lehetett értelmezni, és velük minden és mindennek az ellenkezője is igazolható volt. Mao 1964-ben egy beszélgetésen a különböző kínai császárok olvasottságával és sorsával példálózva kijelentette: „Látható, hogy ha sokat olvas valaki, az ártalmára van.”[3]

Mao marxista műveltsége jó esetben is csak felszínes, vulgáris, a végletekig leegyszerűsítő volt. A humán értelmiséget illető politikáját így foglalta össze:[3]

„A színészeket, költőket, irodalmárokat, drámaírókat mind ki kell kergetni a városokból. Egymás után, csoportosan menjenek a falvakba és az üzemekbe. Aki nem akar menni, annak nem adunk enni. Majd ha elment, ott kap.”

Mao Ce-tung privát viszonya a kultúrához viszont ellentmondott politikai gyakorlatának. Verseket írt, mégpedig klasszikus nyelven, miközben azt az utasítást adta, hogy a versek közlésénél az új típusú verseket kell előnyben részesíteni. Megjegyezte, hogy bár néhány régi típusú verset is lehet írni, de ezek alkalmatlanok arra, hogy az ifjúság körében terjesszék őket, mivel ez az irodalmi forma gúzsba köti a gondolkodást.[3]

A kommunisták által a kínai polgárháborúban aratott győzelem után a Kínai Népköztársaság szinte teljes blokád alá került a Nyugat részéről. Ez kiszolgáltatta Kínát a Szovjetuniónak, mint egyetlen jelentős támogatójának. Mao ettől a gyámkodástól is szabadulni szeretett volna, amikor sajátos kínai utat akart követni, és ezt az ötvenes évek végén a nagy ugrás mozgalmával kívánta megalapozni. Ez nem csak a gazdaságra, hanem a kultúrára is csapást jelentett. A kínai nacionalizmus hivatalos élesztgetésére jellemző volt az a jelszó, miszerint[3]

„Amit a külföldiek meg tudnak csinálni, azt mi is meg tudjuk csinálni, amit a külföldiek nem tudnak megcsinálni, mi azt is meg tudjuk csinálni.”

Mao Ce-tung a nagy ugrás utópisztikus terveinek megvalósíthatóságát a kínai emberek létszámfölényére, tehetségére, lojalitására és áldozatkészségére alapozta. Ezzel is kötődött a hagyományokhoz. Már Szun Jat-szen célja is a világelsőség meg- illetve visszaszerzése volt – nem beszélve a császárokról, akik Kína világhatalmi elsőségét magától értetődőnek tartották, ezt a fikciót akkor is fenntartva, amikor az ország a gyakorlatban félgyarmati sorban tengődött. A nagy ugrás végül is kudarcra ítélt modernizációs kísérlet volt, amiben nem csak Mao szélsőséges voluntarizmusa nyilvánult meg, hanem az ópiumháborúk óta megalázott nemzet vágyakozása is a nagy sikerekre.[3]

Mao Ce-tungnak a kínai hagyományokhoz és a kultúrához való viszonyára jellemző, hogy rokonszenvesnek találta az antikonfuciánus, legista Csin államot és vezetőjét, a paranoiás Csin Si Huang-ti császárt, aki i. e. 221-ben egyesítette a kínai fejedelemségeket és aki a hagyomány szerint elégettette a konfuciánus könyveket, élve eltemettette a konfuciánus írástudókat. A párhuzam azonban folytatódik: a zsarnok Csin császár műve, az egységes Kína ma is fennáll, csakúgy, mint Mao műve, a függetlenségét helyreállító, önálló Kína.[4]

Magyarul megjelent művei

[szerkesztés]
  • A kínai nép forradalmi háborújáról; ford. Baudiss Margit; Szikra, Bp., 1949 (Marxista ismeretek kiskönyvtára)
  • A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-tung válogatott beszédei és írásai. 1939–1949; Szikra, Bp., 1950
  • A gyakorlatról. 1937 július; Szikra, Bp., 1951 (Marxista ismeretek kiskönyvtára)
  • Mao Ce-tung válogatott művei, 1-4.; Szikra, Bp., 1952–1954
  • Az ellentmondásról; Szikra, Bp., 1952
  • A szövetkezeti mozgalom kérdései Kínában. Beszámoló a Kínai Kommunista Párt tartományi, városi és területi bizottsági titkárainak 1955. július 31-én tartott értekezletén; Szikra, Bp., 1955
  • S. Gordon–T. Allan: Egy sebészorvos hősi élete / Mao Ce-Tung: Bethune emlékezete; ford. Gábor Jozefa; Szikra, Bp., 1956 (Érdekes könyvek)
  • A népen belüli ellentmondások helyes megoldásáról; Kossuth, Bp., 1957
  • Liu Sao-csi: A párton belüli harcról / függelék Mao Ce-Tung: A liberalizmus ellen; Kossuth, Bp., 1958
  • Mao Ce-tung 21 verse; ford. Weöres Sándor et al., nyersford., jegyz., utószó Józsa Sándor; Magvető, Bp., 1959
  • Az ellentmondásról. A gyakorlatról. A megismerés és a gyakorlat, az ismeret és a cselekvés összefüggéséről; MSZMP Borsod Megyei Bizottsága, Miskolc, 1959
  • Idézetek Mao Ce-tung elnöktől; bev. Lin Piao; Idegen Nyelvű Könyvek Kiadója, Peking, 1968
  • Beszédek és írások, 1956–1974; szerk. Polonyi Péter; Kossuth, Bp., 1976
  • Mao Ce-tung válogatott művei. 5. köt.; Kossuth, Bp., 1980
  • A vörös könyvecske. Idézetek Mao Ce-tung elnöktől; Fapadoskonyv.hu, Bp., 2010 (A demagógia klasszikusai)

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ 14 forrás
  2. ↑ Did Mao Really Kill Millions in the Great Leap Forward?. [2019. október 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. október 15.)
  3. ↑ a b c d e Juhász 82. o.
  4. ↑ Juhász 84. o.

Források

[szerkesztés]
  • ↑ ELTE: Mao Zedong. [2015. április 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. február 21.)
  • ↑ Juhász: Juhász Ottó (2012). „A modernizáció és a tradíció kérdései Kínában, 1840–2012”. Külügyi Szemle XI (2), 75–104. o. ISSN 1587-9089. 
  • Jung Chang, Jon Hallyday. Mao – Az ismeretlen történet. Budapest: Európa Könyvkiadó [2005] (2006). ISBN 963-07-8158-1. Hozzáférés ideje: 2010. július 26. 

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Mao_Ce-tung&oldid=27255857”