Oroszországi polgárháború

Oroszországi polgárháború
Az első világháború és az Oroszországi forradalmak része
Fentről a óramutató járásával egyezően: A fehér Doni Hadsereg katonái; fehér gyalogsági egység; a vörös 1. lovashadsereg; Trockij; Osztrák-magyar katonák munkásokat akasztanak
Dátum	1917. november 7. – 1923. június 16. (5 év, 7 hónap, 1 hét és 2 nap)
Helyszín	az egykori Orosz Birodalom, Mongólia, Galícia
Eredmény	Bolsevik győzelem: Az Orosz Birodalom vége, a Szovjetunió megalakulása. Az orosz cári család kivégzése Az antikommunizmus kezdete A függetlenedni akaró államok részleges győzelme: Új államok létrejötte Kelet-Európában.
Terület- változások	Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia és Lengyelország függetlenné válása, Besszarábia Romániához kerülése.
Harcoló felek
Kommunisták: Oroszországi SZSZSZK (1917-22) Szovjetunió (1922-) Ukrán SZSZK Belorusz SZSZK Kaukázusontúli SZSZSZK (1922) (...további kommunista köztársaságok) Orosz Köztársaság (1917-18) Orosz Állam (1918-20) Dél-Oroszország (1917-19) Kelet-Ukrajna (1920) Antanthatalmak: Japán Birodalom Egyesült Királyság Egyesült Államok Franciaország Olasz Királyság Csehszlovákia Román Királyság
Parancsnokok
Vlagyimir Lenin Lev Trockij Szemjon Bugyonnij Mihail Tuhacsevszkij Vaszilij Blücher Mihail Frunze II. Miklós Alekszandr Kerenszkij Alekszandr Kolcsak Anton Gyenyikin Pjotr Vrangel Nyikolaj Jugyenyics Jui Micue William S. Graves
Haderő
Vörös Hadsereg (5 498 000 fő) Fehér Hadsereg (1 023 000 fő) Dél-Oroszországi Hadsereg (270 000 fő) Szibériai Hadsereg (60 000 fő) További Orosz Hadseregek (200 000 fő) Japán Birodalmi Hadsereg (70 000 fő) Királyi Hadsereg (60 000 fő) További Antant Hadseregek (164 000 fő) Összesen: 1 510 650 fő
Veszteségek
1 500 000 fő 1 500 000 Az intervenciós erők vesztesége ismeretlen

Az oroszországi polgárháború (oroszul: Гражданская война в России, Grazsdanszkaja vojna v Rosszii) 1917-től 1922-ig tartó belháborús konfliktus volt Szovjet-Oroszországban az egyik oldalon a kommunista bolsevikok („vörösök“ illetve később a Lev Davidovics Trockij által alapított Munkás-paraszt Vörös Hadsereg), a másik oldalon pedig az orosz konzervatívok, demokraták, mérsékelt szocialisták, nacionalisták és a Fehér Hadsereg heterogén egységei, különböző fegyveres csoportjai („fehérek”) között. Emellett mindkét csoportosulás szembekerült és harcolt Nesztor Ivanovics Mahno ukrán anarchista mozgalmával, valamint a Zöld Hadsereg nevű parasztmozgalommal, ami elsősorban a jobbmódú parasztság érdekeit igyekezett védeni mindkét fél rekvirálásaitól, de a zsidóellenes pogromok nagy részét is ők hajtották végre. A polgárháború kezdetét a történészek egy része az 1917-es októberi orosz forradalom idejére, mások csak 1918 tavaszára teszik.

A polgárháború rendkívül elkeseredett és brutális küzdelmeket hozott, aminek különösen a civil lakosság látta a kárát. Összesen mintegy 8–10 millió ember vesztette életét. A külföldi intervenciók jelentősen hozzájárultak a küzdelmek hevességéhez és elhúzódásához.

A polgárháború eredményeképpen Szovjet-Oroszország az egykori Orosz Birodalom területének nagy részét meg tudta hódítani. A birodalom más részei elszakadtak, így a már 1918-ban függetlenné vált Lengyelország – amely megkapta a határos ukrán, belarusz, litván területek egy jelentős részét is –, a balti államok, Finnország új államot alapítottak; és bolsevik befolyás alatt a Tuvai Népköztársaság is formálisan független lett.

A külföldi intervenciók nagyban befolyásolták a harcok alakulását. A breszt-litovszki béke eredményeképpen rövid időre hatalmas területek kerültek a központi hatalmak megszállása alá. Később a győztes antanthatalmak és az általuk támogatott antikommunista erők számos várost foglaltak el az ország peremén, amiket támaszpontként használhattak fel.

A polgárháború fejleménye volt az 1920/21-es lengyel–szovjet háború is.

A konfliktus Európában a Vörös Hadseregnek az utolsó fehér csapatok felett a Krímben aratott győzelmével ért véget 1920 novemberében, a Kaukázusban Batumi 1921-es, a Távol-Keleten pedig Vlagyivosztok 1922-es bevétele volt a végpont. 1922 végén létrejött a Szovjetunió.

Előzmények

A bolsevik kormányzat által ellenőrzött terület 1919-ben (sötéttel, Moszkva körül)

1916/17 telén az orosz városok lakosságának üzemanyag- és élelmiszerellátása egyre rosszabb lett, megjelent az éhínség. A fővárosból, Petrográdból kiindulóan országszerte sztrájkok és tüntetések alakultak ki. II. Miklós orosz cár kísérletei a tömegmozgalmak erőszakos leverésére kudarcot vallottak, mert a helyőrségi katonák nagyrészt támogatták a lázongókat, és a cári rendőrség ellen is felléptek. A kormány megbukott, és a cár pedig kénytelen volt lemondani a trónról. Kettős hatalom alakult ki: egyrészt a Kerenszkij vezette ideiglenes polgári kormány, másrészt az alulról építkező demokratikus munkás- és katonatanácsok (szovjetek osztoztak a hatalmon. 1917 júliusában összeomlott a Kerenszkij-offenzíva, Oroszország utolsó jelentős támadó hadművelete az első világháborúban.

A bolsevikok már 1917 júliusában megkísérelték megragadni a hatalmat a júliusi felkelés révén, hogy a gyakorlatba ültessék át a Vlagyimir Iljics Lenin által az áprilisi tézisekben meghirdetett szocialista forradalom eszméjét. Ez sikertelen maradt, ugyanakkor a bolsevikok a háború azonnali befejezésének és a nagybirtokok kisajátításának követelésével mind nagyobb befolyást szereztek a szovjetekben és követelték minden hatalom átadását ezeknek a szervezetnek. Az is a bolsevikok kezére játszott, hogy Kornyilov, az orosz haderő új főparancsnoka brit támogatással puccsot kísérelt meg a teljhatalom átvételére a Kerenszkij vezette kormány ellen, de kudarcot vallott.

Az októberi forradalomtól az központi hatalmak intervenciójáig

1917. november 7-én Péterváron a bolsevikok az októberi forradalom révén átvették hatalmat. Három nap múlva a petrográdi tisztiiskolások és egy kozák különítmény Krasznov atamán vezetésével már megpróbálták leverni a forradalmat, azonban a felfegyverzett munkások és matrózok visszaverték ezt a kísérletet.

A kommunista párt a többi orosz politikai szerveződéssel szemben jelentős befolyással, helyi szervezetekkel rendelkezett Közép- és Dél-Oroszország valamint a Baltikum ipari városaiban, üzemeiben, ami a hatalom gyakorlásának alapját biztosította számukra. Tömegbázisukat a felfegyverzett munkások, matrózok és a frontról visszatérő katonák jelentették. Hatalmuk konszolidálása után a bolsevikok a Vörös Gárda révén felszámolták az eszerek által uralt alkotmányozó nemzetgyűlést, a parlamentarizmus kísérletét.

Miután a bolsevikok politikailag és katonailag megszilárdították hatalmukat az egykori cári birodalom magterületén, megkezdték kiterjeszteni befolyásukat a birodalom szélesebb területeire. Ekkor ütköztek az ellenállás első megjelenési formáiba a soknemzetiségű államon belül. A polgárháborúnak ezt az időszakát „vasúti háborúnak” is nevezik, mivel a bolsevikok katonai akciói elsősorban a rögtönzött forradalmi egységek kiküldésén alapultak a Petrográd és Moszkva központú vasúti hálózaton keresztül a különféle konfliktusok helyszínére. Ezek a műveletek a forradalmárok számára igen sikeresek voltak, és egészen a központi hatalmak 1918. februári beavatkozásáig tartottak.

A kozákok ellenállása

A különleges kiváltságokkal rendelkező, monarchista kozákok azonban igen ellenségesek voltak a bolsevikokkal szemben. Már 1917 folyamán megkísérelt az orenburgi kozákok vezetője, Alekszandr Iljics Dutov atamán fegyveres ellenállást szervezni a bolsevikokkal szemben. A háborúból hazatérő, megfáradt kozákokból azonban nem tudott ütőképes egységet szervezni. Orenburgot is meghódították a vörösök 1918 január 31-én.

Veszélyesebb volt a szovjet állam számára a doni kozákok ellenállása. Itt Alekszej Makszimovics Kalegyin volt tábornok és atamán megpróbált erőt gyűjteni a birodalom helyreállítására. A nem kozák lakosságot is megpróbálta mozgósítani projektjéhez a „Régió Egyesített Kormányzatán” keresztül. Azonban a frontról hazatérők háborús fáradtsága itt is erős volt. Ráadásul a régió nem-kozák földművesei abban reménykedtek, hogy a szovjet hatalom felszámolja a kozákok kiváltságait, és így földet nyerhetnek a gazdaságaik számára.

A vörösök reakciója nem sokáig váratott magára, mivel a Don-vidék elzárta a Kaukázusba vezető vasutakat, és az ottani zűrzavar veszélyt jelenthet a Donyec-medence fontos iparvidékére. A hadügyminisztérium népbiztosa, Vlagyimir Alekszandrovics Antonov-Ovszejenko már 1917 novemberében utasítást kapott az ellenintézkedések megtételére. Petrográdból munkásokat, a kaukázusi frontról hazatérők katonákat, és a Donyec-medence munkásait mozgósították, így a tél folyamán sikerült erős vörös erőt felállítani. kozákok lázadása 1918. február 25-én a Don régió fővárosának, Novocserkasszknak az elfoglalásával ért véget. Kalegyin a kudarca és a kozákok támogatásának hiánya miatt öngyilkos lett.

A Kubán kozák régiója volt az utolsó ellenállási góc. A helyi kozákok itt népszerű külső vezető nélkül fordultak a szovjet hatalom ellen, de március 13-án fővárosukat, Jekatyerinodart elfoglalták a vörös csapatok.

A fehérek hadseregének létrejötte

A bolsevikokkal szemben álló fehér haderő magja 1918 januárjában jött létre Novocserkasszkban, a doni kozákok területén, az orosz cári hadsereg menesztett tábornoka, Mihail Vasziljevics Alekszejev legfelső vezetésével. Az Önkéntes Hadsereg nevű fegyveres egység mindössze néhány ezer katonával rendelkezett. Első katonai parancsnokuk Kornyilov tábornok lett. Amikor a vörösök meghódították a doni kozákok területét, a fehérek Kubán felé vonultak vissza. Jekatyerinodart szerették volna elfoglalni de vereséget szenvedtek, Kornyilov is elesett. A sereg magvát azonban sikerült megőrizni és Anton Ivanovics Gyenyikin tábornok parancsnoksága alatt újra visszavonultak a Donhoz.

1918 nyarán aztán további hasonló katonai egységek jöttek létre Oroszország keleti, északi és északnyugati vidékein.

A nemzeti kisebbségek felkelései

1917. november 15-én a a forradalmi orosz kormány kinyilvánította az önrendelkezés jogát, beleértve a teljes elszakadáshoz való jogot Oroszország minden népe számára. A bolsevikok abban bíztak, hogy a világforradalom részeként az esetleg függetlenné váló országok amúgy is a világforradalom útjára lépnek.

Ukrajna

Az ukránok a cári Oroszország legnagyobb nemzeti kisebbségét alkották, összefüggő területen éltek, ahol nagy többséget alkottak. Az ukrán nemzeti függetlenség iránti vágy már a 19. században megjelent. A központi hatalom gyengülésével az ukránok 1917-ben saját kormányt hoztak létre és kikiáltották az Ukrán Népköztársaságot. Ennek vezető erejét az ukrán szociálforradalmárok és a marxisták adták, mégis megőrizték a nemzeti függetlenség vágyát.

A lenin vezette petrográdi kormányzat azonban nem akarta eltűrni Ukrajna nemzeti függetlenségét, különösen azért, mert Oroszország az ukrán élelmiszer- és nyersanyagtermeléstől függött. Kijevben 1917 december 17-én az megalakult a „Szovjetek Összukrán Kongresszusa” és a bolsevikok ultimátumot adtak át az ukrán parlamentnek a ennek elismerésére. Ellenkező esetben katonai erő alkalmazásával fenyegettek.

Lenin pártja azonban meglehetősen népszerűtlen volt Ukrajnában, az 1917-es nemzetgyűlési választásokon az ország lakosságának mindössze 11%-a szavazott rájuk. Ezért hogy a bolsevikok képviselőinek ki kellett vonulniuk Kijevből Harkivba. Az ottani, túlnyomórészt orosz etnikumú lakosság körében népszerűbbek voltak. 1918 február 9-én az orosz bolsevikok csapatai Kijevet is meghódították.

Finnország

Finnország a cári birodalmon belül jelentős autonómiával rendelkezett. Az országot saját parlamentje igazgatta, a finnek a kötelező katonai szolgálat alól is felmentést kaptak. A bolsevikok azonban nagy befolyást szereztek a munkásmozgalomra Finnországban is.

A finn parlament 1917. december 6-án kikiáltotta az ország függetlenségét. Az alkotmányos válság, az élelmiszerhiány és a hagyományos társadalmi feszültségek, valamint ez az oroszországi forradalom hatása Finnországban is a forradalomhoz vezetett 1918. január 27-én. Ez Dél-Finnországban győzött is, míg északon a „fehér finnek” vették át a hatalmat. Kitört a finn polgárháború. A nagyjából egyenlő erejű két fél közötti brutális harc mintegy 37 ezer áldozatot szedett az egyébként kisszámú lakosság körében. Végül német támogatással a fehérek győztek. Az orosz bolsevikokat a breszt-litovszki békeszerződés akadályozta meg abban, hogy nagyszabású segítséget nyújtsanak a finn vörösöknek. 1918. május 5-re a fehérek Mannerheim tábornok vezetésével leverték a vörösök ellenállását.

Besszarábia

1918 januárjában Besszarábiában kikiáltották a Moldáviai Demokratikus Köztársaságot. Odesszából vörösgárdisták érkeztek a függetlenségi törekvések leverésére, de őket román segítséggel visszaverték. 1918 áprilisában az 1,5 milliós lakosságú terület csatlakozott Romániához. 1919 májusában hozták létre a bolsevikok a rövid életű Besszarábiai Szovjet Szocialista Köztársaságot Bender városában; 1924 szeptemberében pedig Tatarbunari városában robbantottak ki felkelést a moldáviai szovjet köztársaság létrehozására, de ezek a kísérletek kudarcot vallottak.

A központi hatalmak intervenciója

Az első világháború keleti frontján 1917. december 5-én létrejött a fegyverszünet. A bolsevik vezetés megosztott volt abban, hogy miként járjon el a központi hatalmakkal. A pártnak csak egy kis része – köztük Lenin – emelt szót a bármi áron való béke mellett. A kommunisták többsége elfogadhatatlannak tartotta, hogy az ország nagy részét átengedjék az „imperialistáknak”. Ennek következménye Trockij formulája volt, miszerint a Német Birodalommal és az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben sem háborúra, sem békére nem kell törekedni; ki kell várni, amíg (hamarosan) győz a proletárforradalom ezekben az országokban is. Ezt Trockij be is jelentette a fegyverszüneti tárgyalások során.

A központi hatalmak természetesen folytatták az előretörést. 1918 február 18-án megkezdődött a „Faustschlag hadművelet”. Az orosz hadsereg már felbomlott, a forradalmi munkások és parasztok irreguláris egységei pedig nem voltak képesek hatékony ellenállásra. Három nappal később Minszk, február 24-én Zsitomir, végül március 3-án az ukrán főváros, Kijev is elesett. A német előretörés hatására Leninnek sikerült meggyőznie a pártot az azonnali békekötés szükségességéről. Az elfogadott breszt-litovszki béke Ukrajna, a Krím, valamint Fehéroroszország és Dél-Oroszország egyes részeit a németek kezére adta. A központi hatalmak előretörése azonban a szerződés megkötése után is folytatódott.

A központi hatalmak előretörése olyan mértékben veszélyeztette Oroszországot és egyben a bolsevikok hatalmát is, hogy 1918 február végén a murmanszki szovjet Trockij utasítására elfogadta a brit ajánlatot a város megvédésére a németek és a fehér finnek támadásával szemben.. Márciusban megkezdődött a brit, majd a francia csapatok partraszállása Murmanszkban.

A központi hatalmak intervenciója mindenütt megtörte a vörösök hatalmát és új lehetőségeket adott a korábban marginalizálódott csoportoknak. A Krímben felkeltek a muszlim tatárok, és meggyilkolták a helyi szovjet autonóm köztársaság bolsevik vezetőit.

Ukrajnában a német invázióval újjáéledt a nacionalizmus. Az előrenyomuló német csapatok már Zsitomir elfoglalásakor is támogatást kaptak az ukrán vasutasoktól. Nem sokkal Kijev meghódítása után a Rada, az ukrán parlament visszatért a fővárosba. A német megszállók azonban továbbra is veszélyesnek tartották a szociáldemokrata és eszer marxisták uralma alatt álló parlamentet, ezért azt 1918. április 29-én feloszlatták. A hatalmat egy konzervatív nacionalista politikus, Pavlo Szkoropadszkij kapta meg, aki hetman címmel diktátor lett, egészen a világháborúban elszenvedett német vereségig. 1918 novemberében a nacionalista irányzatú szociáldemokratákból és eszerekből álló direktórium vette át a kormányzást. A belső hatalmi harcokból Szimon Vasziljovics Petljura emelkedett ki. Harcot folytatott mind a bolsevikok, mind a fehérek, mind a Szkoropadszkij illetve Nesztor Ivanovics Mahno vezette rivális ukrán frakciók, mind pedig a lengyelek ellen. Az irányítása alá tartozó milíciák tömeges pogromokat hajtottak végre a zsidó lakosság ellen. 1920 novemberében a Vörös Hadsereg elfoglalta Ukrajnát és az ellenséges frakciókat a lengyel uralom alatt álló nyugat-ukrán területekre szorította ki.

Észtországban a német megszállás alatt nacionalista kormány alakult az észt szociáldemokraták vezetésével. Litvániában a bolsevikok egy helyi szovjet köztársaság létrehozásával próbálkoztak, de ez a kísérlet Lengyelország katonai beavatkozása és az ország polgári erőinek ellenállása miatt kudarcot vallott. Lettországban instabil egyensúly alakult ki a nacionalista konzervatív és a kommunista csoportok között. 1919 májusára közülük német támogatással a konzervatívok kerekedtek felül. Az egykori német tábornok, von der Goltz parancsnoksága alatt álló német–lett Freikorps elfoglalta Rigát, és ezzel kiszorította a szovjet befolyást a Baltikumból.

A Vörös Hadsereg létrehozása

A bolsevikok kezdetben forradalmi gárdaként akarták létrehozni a Munkás-paraszt Vörös Hadsereget. Sztálin és az első főparancsnok, Nyikolaj Vasziljevics Krilenko elképzelései szerint ebben a milícia-szerű seregben nem lettek volna a rangok és a katonák maguk választották volna parancsnokaikat. A német offenzíva idején azonban az ilyen improvizált egységek nem voltak képesek ellenállni még a gyengébb német Landwehr csapatoknak sem.

Krilenkót leváltották és Trockij kapta a feladatot, hogy hozza létre a saját elképzelései szerint a Vörös Hadsereget. Ő egy olyan hadseregben gondolkodott, amely bár ideológiailag indoktrinált, de szilárd fegyelemre épül. A vezető pozíciókat főleg egykori cári tisztek kapták, akiket gyakran családjuk túszként tartásával is kényszerítettek. A politikai megbízhatóságról a politikai komisszárok gondoskodtak.

Eredetileg egy 700 000 fős hadsereget kívántak létrehozni 1918 végéig. Hamarosan azonban úgy döntöttek, hogy hárommilliós hadseregre lesz szükség.

1918 – a szemben álló erők konszolidációja

Bár a fiatal szovjet hatalom megnyerte a vasúti hadjáratokat, a németek 1918 tavaszi inváziója nyomán hatalmuk ugyanolyan bizonytalan és törékeny maradt, mint közvetlenül a forradalom után. Ismét egy külső tényező lett az a meghatározó tényező, amely elindította az 1918-as bolsevikellenes felkeléssorozatot. Az első világháború idején az orosz hadsereg oldalán a központi hatalmak ellen harcoló Csehszlovák Légió lett az első komolyabb katonai fenyegetés a bolsevik uralomra. Ezeket a csapatokat Vlagyivosztok kikötőjén át szándékoztak visszaküldeni Európába. A transzszibériai vasútvonalon történő szállítás azonban elhúzódott. Május 14-én a cseh katonák és a vörösök felé hajló magyar hadifoglyok között Cseljabinszkban halálos áldozatokkal járó összecsapás volt. Trockij mint katonai vezető ezután parancsot adott az idegen csapatok lefegyverzésére. A Légió megtagadta a parancsot. Trockij ezután kiadta az utasítást a csehszlovák fegyveresek megsemmisítésére. Azonban a Volga-vidéken és Szibériában lévő vörösök ereje sokkal gyengébb volt a harcedzett légiósokénál.

Az eszerek felkelése

A Szamara városában jelentős befolyással rendelkező eszer (Szociálforradalmár Párt) politikusok a Csehszlovák Légió erejében lehetőséget láttak politikai hatalmuk visszaszerzésére. 1918 júniusában megalakították a bolsevikok által feloszlatott petrográdi alkotmányozó nemzetgyűlés (amelyben annak idején az eszerek többséget alkottak) egykori tagjainak bizottságát (Komucs), a bolsevikokkal szembeni ellenkormányként.

A csehszlovákokkal szövetségben hatalmukat kiterjesztették a Szamara és Ufa körüli területekre. A szociálforradalmi ellenkormány 30 000 fős „néphadsereg”-et próbált toborozni erről a területről. Mivel azonban csak körülbelül 10 000 önkéntes állt rendelkezésükre, a további katonákat erőszakkal sorozták. Ez népszerűtlenné tette az eszereket, mivel a bolsevikok korábban csak önkéntesekre támaszkodtak. A szociálforradalmárok nem tudták politikai tőkévé változtatni kezdeti népszerűségüket a gazdák körében; más társadalmi rétegeket sem sikerült megnyerniük. A polgárság idegenkedett az eszerek marxista gyökereitől, a munkások a bolsevikok mellé álltak.

A nyár folyamán Trockij a lehető legtöbb katonát visszavonta a központi hatalmak szembeni frontról. 1918 októberére a Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij vezette hadseregcsoport már több mint 100 000 emberrel rendelkezett, és augusztusban megindult Szimbirszk irányába. Ugyanakkor Trockijnak sikerült megfegyelmeznie a Kazany előtt álló kaotikus 5. hadsereget, és egyúttal visszaverte az eszerek kísérletét a Moszkvába vezető vasútvonal elvágására. A Komucs erői demoralizálódtak, október 7-én Szamara elesett. A csehszlovák egységek harc nélkül kivonultak keletre; a légiók helyi parancsnoka, Svec öngyilkos lett a mozgalom fővárosának bukása után.

Újabb kozák felkelések

Nemsokkal a doni kozákok felkelésének elfojtás után, 1918. május 6-án a fehérek elfoglalták a kozákok fővárosát, Novocserkasszkot. A kozákok és a fehérek a környező területeket a breszt-litovszki béke értelmében megszálló németektől is támogatást kaptak, a német csapatok elzárták a Don vidékére vezető vasutakat, lelassítva a vörösök érkezését. A zsákmányolt orosz fegyvereket is átadták a felkelőknek. A fehér hadsereg Krasznov tábornok vezetésével júniusban már 40 ezer fegyveresre támaszkodhatott.

1918 augusztusában Mamontov tábornok lovassági rohamot indított Caricin ellen. Ez volt a lovasság első tömeges alkalmazása a polgárháborúban, és arra késztette a vörösöket, hogy maguk is lovasságot állítsanak fel. Caricin ostroma elhúzódott, és végül a helyi katonai vezető, Sztálin irányításával a védők kerekedtek felül. Sztálin szerepe ebben a csatában jelentősen járult hozzá későbbi személyi kultuszához, illetve ahhoz, hogy a várost utóbb róla nevezték el Sztálingrádnak. A sikertelen ostrom után a kozákok többsége kiterjedt fosztogatásba kezdett, majd zsákmányával hazatért.

Kubán kozák népessége is ismételten felkelt 1918-ban az új hatalom ellen. A németek blokádja ezt a térséget is elzárta a középső Szovjet-Oroszországtól. Az Önkéntes Hadsereg parancsnoka, Gyenyikin megpróbálta kihasználni ezt a gyenge pontot. A májusban kezdődött hadjárat végén a fehér gárda 1918. augusztus 18-án elfoglalta a rövid életű Jekatyerinodar Tanácsköztársaság fővárosát.

A fehérek mozgalma Szibériában

Szibériában bolsevikok társadalmi bázisa sokkal gyengébb volt, mint a központi területeken. A ritkán lakott vidéken nem volt olyan markáns a nagybirtokosok és a szegényparasztok közötti feszültség, mint az európai területeken. A városokban sem volt jelentős a munkásosztály ereje. Az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon az eszerek érték el a legjobb eredményeket, a városokban nagy volt a konzervatívok befolyása. Amint a Csehszlovák Légió a bolsevikok ellen fordult, a vörösök Szibéria feletti befolyása gyakorlatilag eltűnt. A csehszlovák hadtest átvette az irányítást a transzszibériai vasútvonal felett, amely az egyetlen közlekedési tengely volt a hatalmas országrészen belül.

A csehszlovákok 1918. június 25-én, egyhetes ostrom után elfoglalták Jekatyerinburgot, a bolsevikok helyi közigazgatási központját. A visszavonuló bolsevikok kivégezték az ott fogva tartott cári családot. Két nappal később Omszkban a regionalisták és az eszerek részvételével megalakult a „szibériai ideiglenes kormány”.

A fehérek mozgalmának két másik pillére is volt Szibériában: az Omszkban központtal rendelkező szibériai kozákok, valamint a cári hadsereg mintegy 8000 elbocsátott tisztje, akik Szibériában telepedtek le. Ők az egységes orosz állam hívei voltak, elutasították a regionalisták elszakadási törekvéseit csakúgy, mint az eszerek – szociálforradalmárok – társadalmireform-követeléseit.

Az omszki ideiglenes kormány a nyár folyamán nem tudott kiépíteni a Szibéria hatalmas területeit átfogni képes apparátust, és nem tudta áthidalni a konzervatívokkal fennálló politikai ellentéteket. A fehér katonaság 1918. november 17-én vértelen puccsot hajtott végre, lezárva a bolsevikokkal szembeni ellenállás parlamenti szakaszát. Kolcsak tengernagy katonai diktatúrát hozott léte és kikiáltotta magát „Oroszország Legfelsőbb Vezetőjének”. A fehér mozgalom többi fő vezetője bizonyos fenntartások ellenére is elismerte őt, és ez a vezetés nagy mértékben hatott a polgárháború következő évi alakulására. Programját így foglalta össze:

„A polgárháború rendkívül nehéz körülményei között felveszem ennek a hatalomnak a keresztjét, és kijelentem: sem a reakció, sem a pártpolitika végzetes útjára nem lépek. Fő célom egy hatékony hadsereg felépítése, a bolsevikok legyőzése, valamint a törvény és a rend helyreállítása, hogy a nép elnyomás nélkül döntsön saját kormánya természetéről, elismerve a szabadság eszméit, amelyeket szerte a világon hirdetnek.”

xxxxxxxxxxxxxx

A háború lefolyása

Polgárháború és intervenció Szovjet-Oroszországban, a kék vonalak a fehérek és a csehszlovák légió előrenyomulását mutatják

A Balti-tenger felől Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics, az Urál felől Kolcsak admirális, a Fekete-tenger mellékéről Gyenyikin és Vrangel báró vonult Szovjet-Oroszország ellen.

Erőviszonyok

Vöröskatonák egy páncélautó mellett

A keleti fronton elszenvedett többmilliós emberveszteség (egyes becslések szerint 10 millió orosz halott, hadifogoly és sebesült), valamint az orosz haderő 1917–1918 közötti szétesése mind a vörösök, mind a fehérek számára megnehezítette a sorozást és a mozgósítást. Kezdetben csak néhány alakulat maradt érintetlen és bevethető állapotban, mint a Szibériában tartózkodó oroszországi Csehszlovák Légió és a bolsevikokhoz hű lett lövészhadosztály, míg a logisztikai problémák, a dezertálások, valamint a mindkét hatalommal szemben ellenséges ukrajnai és dél-oroszországi parasztfelkelések megkötötték a hadviselő felek kezét. (A vörösök és fehérek harca mellett a parasztfelkelőkhöz a zöld, az anarchistákhoz a fekete szín kapcsolódott.) 1919 tavaszán a szovjetek sorozással 2 200 000 főre növelték a Vörös Hadsereg állományát. Bár Trockij szervezőtevékenységének köszönhetően a Vörös Hadsereg legmagasabb létszáma elérte a 3 millió főt, a haderő ütközeti létszáma a fentinél jóval alacsonyabb lehetett.

A polgárháború hadműveletei

Kolcsak admirális megszemléli a katonáit 1919-ben

Az 1918-as német offenzíva rávilágított arra, hogy az idő tájt a bolsevik hadsereg csak papíron létezett. A breszt-litovszki békekötés súlyos presztízsveszteséget jelentett, Ukrajna átmeneti elvesztését okozta, és hosszútávon a bolsevik kormányzat ellen hangolta az antantot. Szórványos ellenállások után azután lángoltak fel a harcok, hogy a szovjet-orosz erők behatoltak a német haderő által 1918-ban kiürített kelet-európai területekre, más szovjet csapatok pedig megkísérelték elfoglalni Közép-Ázsiát. 1918-ban három irányból érte támadás a fehérek részéről a kormány kezén lévő területeket: Gyenyikin tábornok délről, Kolcsak admirális keletről, Jugyenics tábornok északnyugatról. Előrenyomulásukat segítette, hogy a korábban a földosztás gondolatával megnyert parasztságot a rekvirálások a bolsevikok ellen fordították, emellett a vörösterrornak kitett doni és kubányi kozákság nagy számban Gyenyikin mellé állt, aki elfoglalta Harkovot és Caricint, már-már Moszkvát fenyegetve. Ezzel egy időben Kelet-Ukrajnában az anarchisták erősödtek meg.

A kezdeti vereségek után a szovjetek a hadikommunizmus bevezetésével, kényszersorozásokkal és terrorisztikus eszközök alkalmazásával úrrá lettek a „fehéreken”. Trockij 1919 tavaszán újjászervezte a Vörös Hadsereget, sorozással 2 200 000 főre növelte annak állományát, majd a szovjetek 1919 nyarán és őszén mindhárom frontszakaszon visszaszorították az ellenséget. 1919 novemberében a bolsevikok bevették Omszkot, Kolcsak csapatait szétverték, őt magát pedig kivégezték. A Vörös Hadsereg déli és nyugati hadjáratát megkönnyítette, hogy a lengyelek, Gyenyikin erői és az ukrán nacionalisták nem fogtak össze egymással. Tény, hogy Gyenyikin később a lengyeleket okolta vereségéért, sőt a Vörös Hadsereg egyik tábornoka, Mihail Tuhacsevszkij is úgy fogalmazott 1923-ban, hogy „Ha a lengyel kormány meg tudott volna alkudni Gyenyikinnel”, akkor a háború „számunkra jóval rosszabbul végződhetett volna: nehéz is lett volna megjósolni a végeredményt.” 1920-ban a britek hajókon elszállították Jugyenics megmaradt erőit Észtországból, Gyenyikin csapatait pedig Vrangel báró vette át. A lengyel–szovjet háborút lezáró fegyverszünet (1920) után a dél-oroszországi szovjet csapatokat Vrangel erői ellen fordították, aki a többszörös túlerő miatt visszavonult és kiürítette a Krím-félszigetet. Ezt követően a Vörös Hadsereg 1921-ig felmorzsolta Machno ukrajnai anarchistáit, amivel a polgárháború véget ért az európai hadszíntéren. Oroszország keleti peremén 1922-ben értek véget a harcok, amikor a – japánok kivonulása után sebezhetővé vált – Szemjonov vezette fehérgárdisták Mongólia és Kína irányába hagyták el az orosz Távol-Keletet. Ezzel a polgárháború néhány kivétellel – közép-ázsiai muszlimok, jakut ellenállók – véget ért.

Az európai nagyhatalmak nem akadályozták meg a fehérek vereségét. Egyesek potenciális szövetségest láttak bolsevikokban, mások – mint a csapataikat 1919-ben kivonó britek – nem kívántak egy véres és költséges küzdelmet megvívni közvetlenül az első világháború után. A külföldi országok beszüntették az intervenciót és 1922-re véget ért a véres polgárháború. A japánok 1925-ben hagyták el Kamcsatkát és Észak-Szahalint. A polgárháború ideje alatt (1918 nyarán) a bolsevikok kivégezték a fogságukban lévő II. Miklós orosz cárt, a polgárháború alatt a Romanov-család összesen 19 tagja vesztette életét. A kiterjedt konfliktus során 8 millió oroszországi lakos pusztulhatott el éhínség, járványok és vérengzések miatt, emellett félmillióra tehető együttesen a „vörösök” és a „fehérek” harcban elesettjeinek száma.

A bolsevik hatalom megszilárdulása

1918 januárjában egy napi ülésezés után Lenin utasítására feloszlatták és megszüntették az alkotmányozó nemzetgyűlést. 1918. február és június között államosították a bankokat és a nagyipart. Lenin több írásában "idiotizmusnak" nevezte a parlamenti szisztémát. A demokratikus gyakorlat pártján álló Kadet párt feloszlatása után csak a bolsevik és a bolsevikokat addig támogató Eszer Párt kisebbik szárnya, az un „baloldali eszerek” működhetett legálisan. 1918. július 6-án a baloldali eszerek körülzárták a Kremlt, és ultimátumot küldtek Leninnek, a bolsevik párton kívüli baloldali erők legalizálása, a szovjetek (tanácsok) demokratizálására. A Kreml telefonjait nem kapcsolták ki, Lenin néhány közeli munkatársa (Sztálin, Zinovjev) segítségével a bolsevik kisebbség így sikeresen mozgósította a Moszkva környékén állomásozó lett hadosztályt, amely szétverte a blokádot. Lenin másnap betiltotta a baloldali eszer pártot.

1918. augusztus 30-án a baloldali eszerekkel kapcsolatban álló forradalmár, Fanni Kaplan több lövést adott le Leninre, aki súlyosan megsebesült. A merénylőt azonnal, tárgyalás nélkül kivégezték. Másnap elrendelték a vörösterrort. A vörösterror a fehérterrorral szemben szisztematikus volt és nagyobb áldozatokkal járt, amire jó példa a Krím-félsziget 1920-as elfoglalása utáni terror, amelyet Kun Béla vezetett. Ez elsősorban a „vörösök” által elfogott „fehér” hadifoglyok és civilek ezreinek tömeges kivégzésében és a krími tatárok elleni etnikai tisztogatásokban nyilvánult meg, amely utóbbi 60 000 áldozatot követelt.

A háborúk hosszú évei megszedték áldozataikat Oroszországban, és az ország nagy része romokban hevert. A húszas évek legelején épült ki az első nagy orosz kényszermunka-tábor az Fehér-tenger Szolovki-szigetek nevű pontján, ahol a cári rendszer visszaállításának hívei mellett mensevikek, alkotmányos demokraták és eszerek, valamint kuláknak bélyegzett módos gazdák raboskodtak. 1921 márciusában Lenin a hadikommunizmust az Új Gazdasági Politikával (NEP) váltotta fel, hogy újra felépítse az ipart és a mezőgazdaságot. De ugyanebben az évben verték le a kronstadti tengerészek felkelését is, melynek egyik fő célja és jelszava volt a „szovjeteket bolsevikok nélkül”.

Az intervenció és megítélése

Az oroszországi intervenció célja az antant és a központi hatalmak részéről egyaránt az ő országaik társadalmi berendezkedését is fenyegető orosz forradalom leverése volt, valamint területszerzés, illetve gazdasági érdekeik érvényre juttatása a láthatóan bomlásnak indult Oroszország területén. Német értékelés szerint:

Nálunk Németországban a következőképp alakul a helyzet: a baloldal a szovjet hadsereg előrenyomulását látná szívesen, a közép gazdasági előnyöket remél Oroszországtól, a jobboldal nem ismeri fel a veszélyt. Ezt csak kevesen veszik észre. Nézetem szerint a szovjet hatalom egyaránt fenyegeti Németországot és Magyarországot, ugyanúgy, mint az egész polgári világot, mely a közös ellenséget nem ismeri fel vagy nem akarja felismerni.

– Erich von Ludendorff tábornok levele Horthy Miklóshoz, 1920.

Az antantot két szempontból érintette hátrányosan a bolsevik hatalomátvétel. Egyfelől Oroszország véget vetett szövetségesi kötelezettségének és német katonák százezreit csoportosíthatták át a nyugati frontra, másrészt az antant hadianyag-szállítmányai a bolsevikok és a németek kezére kerülhettek. Az antanton belül a britek és franciák hajlandóak lettek volna teljes háborút indítani a szovjetek ellen, de ezt az amerikaiak ellenezték. Az angolok és a franciák jelentős gazdasági előnyöket is reméltek a beavatkozástól. William Henry Chamberlin írta erről:

Néhány héttel a bolsevik forradalom után, 1918. december 23-án Párizsban angol-francia megállapodás született a brit és a francia erők orosz területen folytatandó akcióiról. Ez a megállapodás brit „befolyási övezetként” határozta meg a kozákok területeit, a Kaukázust, Örményországot, Grúziát és a kurdok lakta területeket, míg a francia zóna Besszarábiát, Ukrajnát és a Krímet fogta át. A megállapodásnak volt bizonyos gazdasági háttere: a kaukázusi olajmezőkön a brit beruházások domináltak, a franciák viszont nagyobb érdeklődést mutattak az ukrajnai vasérc- és szénbányák iránt.

Az intervenciós egységekben számos európai ország katonái vettek részt. Az Osztrák–Magyar Monarchia seregéből dezertált cseh és szlovák katonákból szervezett Csehszlovák Légió a polgárháború során a bolsevikokkal szembehelyezkedett és megszállta a transzszibériai vasútvonalat, de 1920-tól már nem támogatta a fehéreket (sőt Kolcsak admirálist a csehszlovákok adták át a bolsevikoknak, cserébe Oroszország elhagyásáért). A Távol-Keleten kezdetét vette a japán intervenció, melynek során Észak-Szahalin, Habarovszk és Csita térsége átmenetileg japán fennhatóság alá került.

Az antant csapatai elsősorban Oroszország peremvidékeit szállták meg és csak ritkán kerültek közvetlen konfrontációba a szovjetekkel. Japán 1918-ban 70 ezer főnyi expedíciós sereget küldött a Távol-Keletre, ahonnan 1922-ben kivonta a haderejét. A japán erőkhöz brit, olasz és francia kontingensek is csatlakoztak, hogy közösen szorítsák vissza Szibériából nyugatra, az Urál mögé a bolsevik erőket.

Az intervencióban résztvevő országok jelentős száma (14) hozzájárult a mindenfelől kapitalista országok által fenyegetett szocializmus teóriájának megalapozásához. Lenin az 1922-es genovai konferencián az intervencióra hivatkozva a külföldi beavatkozás által okozott károk megtérítéséhez kötötte a Szovjetunió által államosított külföldi érdekeltségek ügyének újratárgyalását.

Szovjet intervenció külföldön

A bolsevik kormányzat 1917-től a világforradalomra, a forradalom exportjára törekedett, bár képtelen volt komoly támogatást nyújtani „vörös” (baloldali szociáldemokrata, szocialista és kommunista) politikai erőknek. Emellett a hagyományos orosz nagyhatalmi politika is továbbélt: a cári Oroszországtól elszakadt területeken, továbbá Közép-Kelet-Európában, a Balkánon és a Földközi-tenger térségében az orosz geopolitikai érdekek hatalmi és katonai eszközökkel való biztosításán volt hangsúly. A törökországi kemalista erőknek adott, legalább egymillió rubelnyi támogatás egyszerre szolgálta az antant meggyengítését és a tengerszorosokhoz való hozzáférést.

A polgárháború veszteségei

Az orosz polgárháború az első világháborút Európa-szerte követő politikai és társadalmi zűrzavarba és a bal- és jobboldali csoportok összecsapásainak sorába illeszkedik, melyek közül például a finn polgárháborúban 37 ezer ember vesztette életét. Az oroszországi belháború emberveszteségének meghatározását nemcsak a szovjet levéltárak kutatásának nehézségei hátráltatták, hanem a kommunista rendszer és az 1990 után újra megerősödő orosz nacionalizmus torzításai is. Emellett az 1897-es birodalmi cenzus és az 1926-os szovjet népszámlálás között csak részleges adatokat ismerünk az orosz majd szovjet területek demográfiájáról.

A bolsevikok a Mojszej Urickij pétervári Cseka-vezető ellen elkövetett sikeres merényletet és a Lenin elleni, Fanni Jefimovna Kaplan által 1918. augusztus 30-án végrehajtott merényletkísérletet egy szervezett mozgalomnak tulajdonították, ezért 1918-ban nagy letartóztatási hullám kezdődött, 1921-re már hetvenezer embert börtönöztek be. Történészek, mint Mihail Voszlenszkij és Gunnar Heinsohn azzal vádolják Lenint, hogy a forradalom és a szocialista rend felépítése számtalan áldozatot követelt. Voszlenszkij ezek számát legkevesebb 13 millióra teszi, Heinsohn 4 millióról ír. Számos szerző, köztük Hannah Arendt, Karl Popper, Friedrich August von Hayek és Zbigniew Brzezinski, azzal vádolják Lenint, hogy már a forradalom előkészítésekor az elitér káderpártról alkotott koncepciójával legalábbis megkönnyítette a szovjet rendszer totálissá válását. Egyes történészek csak a bolsevikok által kivégzett doni és kubányi kozákok számát több tízezer és félmillió közé teszik, a kozákokkal való bolsevik bánásmódot népirtásnak tekintve. A túszszedés és letartóztatás a külföldi hadifoglyokat is érintette: a szovjet-orosz kormány – válaszul az 1920-as népbiztos-perekre – magyar hadifogoly tiszteket vett őrizetbe, és csak a Tanácsköztársaság vezető személyiségeinak szabadon bocsátása ellenében engedélyezte hazatérésüket.

A fehérek az általuk ellenőrzött területen hasonló tisztogató akciókat indítottak, az úgynevezett fehérterrort. Utóbbi a vörösökkel szimpatizáló vagy semleges magatartást tanúsító falusi lakosság között is szedett áldozatokat. A történettudomány sokáig a fehérgárdisták rovására írta ötven-százezer zsidó megölését, holott valamennyi fegyveres erő rendezett pogromokat (beleértve a vörösöket is). A fehérterror során egyedül az oroszországi csehszlovák légió egyes becslések szerint több mint 5000 emberrel végzett.

Az éhínségek és a járványok áldozatainak számát több milliósra teszik. Már az első világháború első éveiben nagy gondot jelentett a gabonatermés visszaesése és az állatállomány csökkenése, ami a korlátozott vasúti kapacitással együtt teljes országrészek lakosságát szolgáltatta ki az éhínségnek. Egyes számítások szerint az 1920-as évek Volga-vidéki éhínsége 5-6 millió ember halálával járt együtt, melyet hasonló katasztrófának tartanak, mint az 1930-as évek nagy ukrajnai éhezése. További veszteségekkel járt az Oroszországon végigseprő tífuszjárvány. Komoly károkat okozott a későbbi Szovjetunió számára a vagyonos és művelt rétegek emigrációja: több százezer és kétmillió között lehetett az Oroszországot elhagyó monarchista, alkotmányos demokrata, baloldali vagy nemzetiségi emigránsok együttes száma.

A polgárháború értékelése

A polgárháború során Szovjet-Oroszország külpolitikája az általuk várt világforradalom támogatására irányult. A szovjet-orosz vezetés lehetővé tette ugyan Finnország függetlenedését, de a Finnországban állomásozó orosz egységeket a finn polgárháborúban az ottani vörösök támogatására utasította és felkelést szított Észtországban is. 1918–1923 között több összecsapásra került sor a jobb- és baloldali erők között a vereséget szenvedett központi hatalmak országaiban, azonban a zilált belpolitika és baloldali tömegmozgalmak ellenére a szovjet-orosz politikának nem sikerült forradalmasítania Közép-Európa és a Balkán területeit.

Az októberi forradalom és az azt követő polgárháború megítélése máig vitatott. A kommunizmus politikai és szellemi befolyása előbb az 1920-as években, majd a Szovjetunió második világháborús győzelme után világszerte megnőtt, így 1917-et tekintették a fenti erők hivatkozási alapjuknak. A diktatúra kiépítését a polgárháborús helyzet által megkívánt centralizációval magyarázták, az elnyomó politikára mint a modernizáció szükséges velejárójára tekintettek, míg a kétségbevonhatatlan sztálini terrort a lenini forradalom kisiklásaként mutatták be. A baloldal körében sokáig népszerű fenti történelmi narratívákkal szállt szembe A kommunizmus fekete könyve, mely a „Lenin, a jó cár” népszerű elképzelésével szállt szembe, továbbá a kommunizmus erőszakos jellegét hangsúlyozta.

A vörösterror szükségességét a fehérterrorral szemben a kommunisták ideológiailag is alátámasztották, a marxista Lukács György szerint "a vörösterror a hatalomra jutott proletárosztály el­szánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait (ellenforradalom, szabotázs, korrupció, lánckereskedés stb.) eltaka­rítsa a maga útjából." Lukács április 15-i cikkében (Népszava) többek között arra is fölhívja a figyelmet, hogy nem szabad késlekedni: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!” ( [1] Archiválva 2007. október 29-i dátummal a Wayback Machine-ben)</ref> s amit utóbb a baloldali történészek a fehérterrorra adott válaszként magyaráztak vagy a polgárháború részeként kezeltek. Valójában „1922-re a polgárháború Oroszországban gyakorlatilag befejeződött, mégis ebben az esztendőben a birodalmon olyan megtorló hullám söpört végig, amelynek az egyházak, a polgári értelmiség és politikai ellenzék volt a célpontja.”

Megjelenése a művészetben

• A fehér gárda: Mihail Afanaszjevics Bulgakov ukrán-orosz író 1923 és 1924 között írt regénye, melynek színpadi változatát is bemutatták Turbinék napjai címmel. A mű egy kijevi, fehérekhez húzó értelmiségi családot helyez a középpontba.
• Mihail Alekszandrovics Solohov: Csendes Don – A Nobel-díjjal jutalmazott, négykötetes regény az első világháború és az orosz polgárháború keretei között mutatja be egy kozák közösség történetét.
• Csillagosok, katonák – a magyar-szovjet játékfilmet Jancsó Miklós rendezte 1967-ben, a forgatókönyvet Hernádi Gyula, Georgij Mdivani, Jancsó Miklós írta.

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Russischer Bürgerkrieg című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

• Mihail Heller – Alexandr Nyekrics – Orosz történelem I–II. Budapest, 2003, Osiris ISBN 9789633895467
• Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest, 2001, Pannonica ISBN 9789639252370

További információk

• Halász Iván: A tábornokok diktatúrái – a diktatúrák tábornokai. Fehérgárdista rezsimek az oroszországi polgárháborúban, 1917–1920; Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 2005 (Ruszisztikai könyvek)
• N. I. Szalov-Asztahov: Az orosz forradalom lángjában Istennel és a Bibliával; Evangéliumi, Bp., 2017
• Hahner Péter: 13 diktátor. Fejezetek a forradalmak történetéből; Animus, Bp., 2017
• Romsics Ignác: Honmentők/honvesztők; térkép Sebők László; Helikon, Bp., 2021

Kapcsolódó szócikkek

A Wikimédia Commons tartalmaz Oroszországi polgárháború témájú médiaállományokat.

• 1917-es oroszországi forradalmak