Doni kozákok
A doni kozákok (oroszul Донские казаки) a Don folyó középső és alsó folyása mellett megtelepedett kozákok. Történetileg a Doni Kozák Had (oroszul Всевеликое Войско Донское, Vszevelikoje Vojszko Donszkoje, „Leghatalmasabb Doni Had”) területén éltek, amely független, illetve autonóm demokratikus köztársaság volt a mai Dél-Oroszországban és a mai ukrán Donbasz régióban a 16. század végétől 1918-ig. A Doni Kozák Hadnak 17 reguláris ezrede volt és hat független százada (сотня). Egy kozák század létszáma 120 ember volt békeidőben, ami háborús időben 135 főre duzzadt. A kozák ezredek hat századból álltak. A parádékon bemutatott egység katonáit, a cári testőrség két ezredét is a Don vidékéről toborozták. Identitásukban meghatározó szerepet játszott az a meggyőződés, hogy a pravoszláv hit védelmezőjeként önként szolgálnak a cárnak.[1] Az orosz forradalmat követően a kommunisták csaknem kiirtották a kozákokat. 1992-től orosz elnöki rendelet alapján regisztrálhatják magukat a kozákok. A valamikori Doni Kozák had területén is újjáéledtek kozák közösségek.
A gazdag katonai hagyományokkal rendelkező doni kozákok fontos szerepet játszottak az Orosz Birodalom fejlődésében, és részt vettek szinte minden jelentősebb háborújában.
Névetimológiájuk, eredetük
[szerkesztés]A kozák (казак, козак) nevet „szabad ember” értelemben használták, szemben azokkal, akiknek valamilyen kötött státuszuk volt a feudális társadalomban, mint a jobbágyok, nemesek, papság. A kozák szót használták a vándorlókra, rablókra, törvényen kívüliekre is.[2]
Az, hogy honnan jöttek a kozákok, pontosan nem ismert. A ma elfogadott nézetek szerint olyan szlávok leszármazottai voltak, akik a Dnyeper folyótól, a Novgorodi Köztársaságból és a Rjazanyi Fejedelemségből érkeztek, illetve keleti gótok, alánok az Észak-Kaukázus nyugati részéből.
Történetük
[szerkesztés]A kezdetek
[szerkesztés]Több mint kétezer évvel ezelőtt, a Don partjain szkíták éltek. Sok szkíta sírt tártak fel ebben a régióban.[3] Később a területet a kazárok és a kunok népesítették be. A Don-vidéki sztyeppéket "A Vad Mezők" néven (Дикое Поле) emlegették. A mongol hódítás után a vidék az Arany Horda felügyelete alá tartozott, gyakran portyáztak erre tatár csapatok, akik megtámadták az orosz és külföldi kereskedőket.
15–17. század
[szerkesztés]Egy 1444-es dokumentumban a rjazanyi kozákokat Pereszlavl-Zalesszkij védői közt szerepelnek az Arany Horda csapatainak a támadása ellen. Említi őket III. Iván moszkvai nagyfejedelem egy későbbi dokumentuma is. Miután 1480-ban az Arany Horda összeomlott, a Don folyó térségének nyugati felét a Krími Tatár Kánság, keleti részét a Nogaji Tatár Kánság ellenőrizte. A határvidékek tágas Don-vidéki sztyeppéin a 14. század óta olyan emberek és leszármazottaik éltek, akik másutt összeütközésbe kerültek a társadalmi renddel, nem ismerték el a földbirtokosok hatalmát, szökött jobbágyok voltak és szabadságot akartak, amit a sztyeppe megadhatott. Ahogy az idő haladt, közösségé kovácsolódtak, és kozákoknak kezdték el nevezni őket. A közös foglalatosságuk kezdetben a vadászat és halászat volt, illetve a folytonos csatározás a török és tatár támadók ellen. Csak később szoktak a letelepedett életmódhoz és a földműveléshez.
16. század
[szerkesztés]A kozák falvak, a sztanyicák – régi magyar szóval „kozákgyarmatok”[4] (A Pallas nagy lexikona) – legkorábbi írott forrása 1549-es keltű. 1552-ben a Szuszar Fedorov atamán vezette doni kozákok is csatlakoztak Rettegett Iván hadához Kazany ostromakor. 1556. június 2-án Ljapun Filimonov atamán kozák csapatai a moszkovita sztrelecekkel segítségével meghódította és annektálta az Asztrahányi Kánságot.
.jpg)
Rettegett Iván cár uralkodása alatt Jermak Tyimofejevics atamán Szibéria meghódítására indított hadjáratot. Miután 1582 őszén legyőzte Köcsüm kánt és elfoglalta Szibirt, a Szibériai Kánság székhelyét, Jermak egy kozák csapatot küldött az Irtis folyó mentén lefelé 1583 telén. A Bogdan Brjazga (más források szerint Nyikita Pan) vezette különítmény áthaladt a vogulok földjén és elérkezett Szanarovo városhoz. A meglepett osztjákok megadták magukat. 1585 őszén Ivan Manszurov kozák parancsnok megalapította az első orosz erődítményvárost Szibériában, Obszkojt, az Irtis torkolatánál, az Ob folyó jobb partján. A manysik és a hantik óriási kiterjedésű földje ettől fogva az orosz államhoz tartozott, amit megerősített Pelim és Berjozov városok megalapítása 1592-ben és Szurguté 1594-ben.
17. század
[szerkesztés]
Az 1605 és 1618 közt folyt lengyel–orosz háború során a lengyel–litván nemes Aleksander Józef Lisowski zsoldos könnyűlovascsapatot szervezett (amelyre halála után kezdtek el lisowczi néven emlegetni), részben doni kozákokból, a lengyel uralkodó szolgálatában. A moszkvai háború után a csapat részt vett a moldvai lengyel–török háborúban, a felvidéki homonnai csatában (1619. november 23.). Később Sziléziát és Morvaországot fosztogatták a Habsburgok szövetségeseiként a cseh felkelés (1618–1620) során, ami a harmincéves háború kezdő epizódja volt. A háború első jelentős ütközete a fehérhegyi csata volt 1620. november 8-án Prága közelében. A vallon hadvezér Johann t’Serclaes Tilly a magyar lovasság ellen küldte a lisowczikat. A kozákok győztek, húsz zászlót zsákmányoltak. A csata után terrorizálták a cseh lakosságot,[5] úgyhogy kifizették őket és 1621. május 7-én szélnek eresztették a csapatot. Egy részük visszatért Lengyelországba, mások a Habsburg I. Miksa bajor választófejedelem szolgálatába álltak.
Nagy Péter cár és utódai alatt a doni kozákok számos hadjáratban vettek részt, amelyek révén az Orosz Birodalom kiterjedt, a Balti-tengerről a Fekete-tengerig. A kozákok sokáig az oszmánok és a Krími Tatár Kánság ellen hadakoztak. A doni (és a zaporizzsjai) kozákok nagy fegyverténye a 200 ágyúval megrakott Azov elfoglalása volt a törököktől 1637-ben. A kozákok ezek után sikerrel megvédték a rommá lőtt várat egy óriási török sereg ellen, de végül a cár az erődítmény kiürítését rendelte el, mert nem akart háborúba keveredni a szultánnal. A doni kozákok történelme ettől az időszaktól összefonódott Oroszországéval. Oroszország déli történelmi határainak védelméért cserébe a kozákok adómentességet kaptak, és a területükön a cári fennhatóság nem volt olyan szoros, mint Oroszország más vidékein.
Ebben az időszakban Oroszország leghírhedtebb három lázadója – Sztyenka Razin, Kondratyij Bulavin és Jemeljan Pugacsov – doni kozákok voltak.
18–19. század
[szerkesztés]
1786 után a doni kozákok földjét hivatalosan Doni Had Földnek nevezték, majd 1870-ben átnevezték Don Had területnek (oroszul Область Войска Донского, átírva Oblaszty Vojszka Donszkovo) nevezték. Területei ma a Rosztovi, volgográdi és voronyezsi régiókhoz tartoznak Oroszországban, és a Luhanszki területhez Ukrajnában.
1805-ben a doni kozákok központja Cserkasszk helyett a magasabban fekvő területre épített Novocserkasszk lett.[6]
A doni kozákok jelentős szerepet játszottak abban, hogy kudarcot vallott Napóleon oroszországi hadjárata. Matvej Ivanovics Platov atamán vezetése alatt a doni kozákok számos csatát vívtak a Grande Armée ellen. A borogyinói csatában a doni kozákok a francia sereg utóvédjét támadták. Az összes kozák had élén Platov sikerrel fedezte az orosz hadsereg visszavonulását Moszkváig. A doni kozákok részt vettek a későbbi hadjáratokban is, részt vettek például Párizs elfoglalásában 1814-ben. Napóleon maga ezt mondta róluk: „A kozákok a létező legjobb könnyűcsapat. Ha az én seregemben lennének, az egész világon átmennék velük.”[7]
Az 1884-es népszámlálás szerint a doni kozák férfinemű népesség 425 ezer volt. Az akkor létező tíz kozák had közül ők voltak a legnépesebbek. Az összes hadrafogható kozák férfi több, mint egyharmadát adták.
20. század
[szerkesztés]Első világháború
[szerkesztés]Az első világháború előestéjén a Doni Kozák Hadnak 17 reguláris ezrede volt és hat független százada (szotnya). Ezen felül a Cári Testőrség két ezredét is a Don vidékéről toborozták. 1916-ra a haderőt 58 harci ezredre és 100 önálló szotnyára emelték. A Don-vidék központi fekvése miatt ezeket az egységeket a német és az osztrák-magyar fronton is gyakran bevetették. A kozákok kiemelt fontosságát a lovasságon belül jól mutatja, hogy 1916-ban az orosz reguláris lovasság egyharmadát feloszlatták, de a kozák egységeket nem.[8]
Az 1917 februári forradalom
[szerkesztés]Az 1917. februári forradalom kitörésekor Petrográd helyőrségéhez három doni kozák zászlóalj is tartozott (az 1., 4. és 14.). Jórészt a Had szegény vidékeiről toborzott újoncok voltak, és hatással volt rájuk a cári hadseregen belül eluralkodott kiábrándultság. Amikor az egyre dagadó tömegmegmozdulások feloszlatását kapták parancsba, nem léptek fel hatásosan. A cári rezsim összeomlásában szerepet játszottak az arról elterjedt hírek, hogy még a hagyományosan lojális kozákokban sem lehetett már bízni.[9]
Üldöztetés a bolsevikok alatt
[szerkesztés]Fő szócikk: Vörösterror
Az 1917-es oroszországi forradalmak után 1918-ban a Doni Kozák Hadat feloszlatták. A Fehér Gárdában a kommunisták ellen harcoló és az emigrált kozákok megőrizték hagyományaikat és kultúrájukat. Alekszandr Kolcsak admirális, a polgárháborús fehér mozgalom egyik kiemelkedő vezetője doni kozák származású volt. A fehérek veresége után a szovjet rezsim a kozáktalanítás (Расказачивание, raszkazacsivanyije) politikájába kezdett, ami a rezsimre veszélyesnek tekintett kozákság legyilkolását és kitelepítését jelentette.[10]
A kozák földek egy része nagyon termékeny volt. A kozákok maradékai az erőszakos mezőgazdasági kollektivizálás időszakában gyakran estek áldozatul, mint kulákok. Michael Kort történész szerint "1919 és 1920 folyamán a mintegy másfél millió doni kozákból a bolsevik rezsim a becslés szerint 300-500 ezer embert ölt meg és telepített ki.[11] A régiónak óriási szenvedést hozott az első ötéves terv okozta éhínség 1932-ben és 1933-ban.
A második világháborúban
[szerkesztés]1936. április 20-án megszüntették annak a tiltását, hogy kozákok szolgálhassanak a Vörös Hadseregben. Még ugyanebben az évben két lovassági egységet a doni kozákok kaptak. 1939-ben számos hagyományos kozák dísz- és harci uniformisú zászlóalj alakult. Sötétkék nadrágjukon széles vörös csík volt, ami megkülönböztette az egyenruhájukat a forradalom előtt használttól. 1943-ig a doni kozák lovasegységeket sokat használták, szerepük ezután lehanyatlott, ahogy a többi maradék lovasegységé is.[12] A doni kozák lovasság ezután sem szűnt meg, az 1945-ben Moszkvában tartott győzelmi felvonulásban is részt vett.
Legnagyobb tömegben azonban a doni kozákok nem a szovjet hadseregben szolgáltak a második világháborúban, hanem a németek oldalán, a XV. SS kozák lovassági hadtestben. Ezeknek a kozákoknak a jó része korábbi orosz polgár volt, akik nem azért szolgáltak, hogy a németeknek segítsenek, hanem hogy a Szovjetuniónak ártsanak. A hadtest az 1. és a 2. kozák hadosztályból állt.
A mai kozákság
[szerkesztés]1941 és 1945 között a doni kozákok több, mint felét megölték, vagy kitelepítették. Az elűzöttek leszármazottai nem térhettek vissza. A kárpótlási törvény sem ismerte el őket a kommunizmus áldozatainak. A mai orosz állam legalább nem ellenséges a kozákokkal. A doni kozákság hagyományát az 1990-es években újraélesztették, és 1997-ben az orosz kormány hivatalosan is elismerte.
Az 1992-es transznisztriai háborúban, Moldova keleti részén a doni kozákok a szeparatisták oldalára álltak a román önkéntesek és tanácsadók által is támogatott kormányerőkkel szemben.[13]
Ma is számos antikommunista kozákszervezet létezik Oroszországon kívül. A legismertebb a Hatalmas Doni Had Oroszországon Kívül, amelynek vezetője korábban Nyikolaj Vasziljevics Fjodorov (1901–2003) atamán vezérőrnagy volt, a Szent György-rend birtokosai közül az utolsó túlélő.[14] 2006 februárja óta Jaropolk Leonyidovics Mihejev.
Doni kozákok önkéntesként a 2014-ben Kelet-Ukrajnában kezdődött kelet-ukrajnai háborúban is részt vettek, nem ismert számban. Hírek szerint számos egységük is volt, de ezeknek jó részét feloszlatták és a tagjaikat átvette a szakadár donyecki és luhanszki köztársaságok fegyveres ereje.[15][16]
A doni kozákok nemzeti szimbólumai
[szerkesztés]Zászlajuk
[szerkesztés]
A hivatalos zászlót 1918. május 4-én fogadta el a Pjotr Nyikolajevics Krasznov elnökölte doni kozák gyűlés Novocserkasszkban, a két évig fennállt Doni Köztársaságban. Háromszínű: kék, sárga és vörös. Hasonlít az ugyancsak 1918-ban létrejött Ukrajna zászlajához, amelynek a Doni Köztársaság keleti szomszédja volt.
Címerük
[szerkesztés]A doni kozák címer 17. századi eredetű. 1918. szeptember 15-én a Doni Köztársaság címerének fogadták el.
Egyenruhájuk
[szerkesztés]1914-ig a Doni Kozák Had megkülönböztető színe a vörös volt, amely sapkaszíjaikon volt látható és csíkokban a sötétkék uniformison, amely laza szabású volt, mint a sztyeppei kozákok ruhái. Alkalmakra magas, vötrös tetejű báránybőr sapkát viseltek. A váll-lapjaik ugyanolyan sötétkékek voltak, mint a kabátjuk.[17] Sarkantyú helyett ostort használtak ösztökének.[18] 1908 előtt valamennyi kozák had katonáinak maguknak kellett gondoskodniuk az egyenruhájukról, lovaikról és a lószerszámról. A Doni Kozák Had nagysága és gazdagsága lehetővé tette közös ruhagyárak létesítését.
1908-ban keki színű tunikákat rendszeresítettek, amelyek a normál napi feladatok során viselt sötétkék kabátot, vagy fehér nyári inget váltották. A rég rájuk jellemző sötétkék lovaglónadrágot a széles vörös csíkokkal továbbra is viselték, aktív szolgálatban is, mindkét világháborúban.[19]
Himnuszuk
[szerkesztés]
Всколыхнулся, взволновался православный Тихий Дон. Szerzője Fedor Aniszimov, 1853-ban.[20]
Vallásuk
[szerkesztés]A legtöbb doni kozák orosz ortodox hitű és hagyományosan a hit védelmezőinek tekintik magukat. Sokan vannak köztük óhitűek, oroszul sztaroverek. (Ez egy olyan egyház, amely 1666-ban szakadt ki az orosz ortodox egyházból, elutasítva annak reformjait.)[21] 1903-ban a doni eparchia (püspökség) 2,5 millió tagjából 150 ezer volt óhitű.[22] Matvej Platov atamán családja például a sztaroverek popovci ("papos") ágához tartozott.[23] A doni kozákok toleránsak voltak más vallásokkal szemben, kivéve a zsidókat. Buddhistákat, muszlimokat, óhitűeket és más vallásúakat könnyen befogadtak közösségeikbe.[24]
Hagyományaik és kultúrájuk
[szerkesztés]
A kozákok társadalma demokratikus volt. A legfontosabb döntéseket a nagygyűlés hozta (Казачий Круг). A gyűlés időszakos hivatalnokokat választott, az atamánokat.
A doni kozákok képzett lovasok és harcosok voltak. Ennek hagyománya a krími kánság és az oszmán török birodalom elleni folytonos hadakozás közben alakult ki. Katonai szolgálataikat áruba is bocsátották, Kelet-Európa különböző hatalmainak. A zűrzavaros idők (Смутное Время) során a lengyel királlyal együtt ostromolták meg Moszkvát, a törökök és Perzsia ellen pedig az oroszokkal szövetkezve vettek részt hadjáratokban.
A maguk életét élve orosz és muszlim területek között, a kozákok sajátos kultúrát és nyelvet alakítottak ki, amely ukrán, orosz, kalmük és tatár elemeket ötvözött.[25]
A doni kozákoknak komoly kóruséneklési hagyományuk van. Sok daluk, mint a Csornij voron (Fekete holló), vagy a Ljubo, bratci, ljubo (Ez jó, testvérek, jó) címűek Oroszország szerte népszerűek lettek. AZ énekeik gyakori témája a halál és a háború.
A 18. századig a házasságok és a válások a nagygyűlés (Казачий Круг) előtt történtek. Ha egy kozák meg akart házasodni, be kellett mutatnia a választottját a gyűlésnek. Ha a gyűlés hozzájárult, a házasság következhetett. Ugyanez a procedúra zajlott válás esetén. Nagy Péter cár megtiltotta mindezt és azt parancsolta, hogy a házasságok csak templomban köttessenek.
A kozák házasság komplex rituálé, dalaival, táncaival, előadásaival. A vőlegény lovon érkezik és a templomba viszi a menyasszonyt, miközben utánuk vonul a násznép. A nép ezután a vőlegény házához megy. A szülők itt köszöntik a párt, a fejük felett eltörnek egy kenyeret és megszórják őket búzával, dióval, édességekkel, komlóval. Ezután kieresztik a fonást a menyasszony hajából.
Ha egy kozák családban fiúgyermek születik, a rokonok nyíllal, íjjal, golyóval, puskával ajándékozzák meg. Ezeket a gyerek ágyánál a falra függesztik. A fiúgyerek hároméves korában megtanul lovagolni. Hét- vagy nyolcéves korában megengedik neki, hogy lovagoljon az utcán, halászni, vadászni menjen a felnőttekkel.
A lovasverseny a doni kozákok népszerű szórakozása volt. A lovasok lóhátról célba lövésben versenyeztek. A legügyesebbek a ló hátán állva is meg tudták ezt csinálni. Hagyomány volt a kozák családokban, hogy a fiatalemberek két lovat, uniformist és fegyvereket kaptak.
A távozás szintén hagyományos ceremónia volt. Az összes távozó összegyűlt a templomban. A nyakukba zacskót akasztottak, benne az anyaföld darabjaival, és utána énekeltek. Elhagyva a sztanyicát, ittak egy kupica vodkát, és búcsút mondtak a szülőföldnek.
A Szergej Zsarov-kórus
[szerkesztés]A Szergej Zsarov doni kozák kórust a cári hadsereg volt kozák tisztjei hozták létre, akik Çilingirben, Isztambul közelében kaptak rá az éneklésre, ahova azután menekültek, hogy a seregük vereséget szenvedett a Krímben. Első hivatalos koncertjüket 1923-ban Bécsben tartották, az alapító, a karmester és zeneszerző Szergej Zsarov vezényletével.
A kórus nagy népszerűségre tett szert Európában, Amerikában és Japánban és az 1930-as évek óta turnéznak a világban. A hagyományos kozák ruhába öltözött kórus a cappella stílusban énekelt orosz világi és egyházi dalokat, katona-, nép- és műdalokat. Egy idő után a kozák tánc is a műsoruk részévé vált.[26]
Magyarország városaiban is visszatérő vendégek, nagy sikerű előadásokat tartottak.
Az irodalomban
[szerkesztés]Mihail Solohov monumentális regénye, a Csendes Don szimpátiával festi a doni kozákokat, és elmondja, hogy semmisült meg az életformájuk az első világháború és az orosz polgárháború következtében.
Lásd még
[szerkesztés]Nevezetes doni kozákok
[szerkesztés]- Doni kozák nemesi családok
- Kondratyij Bulavin felkelő vezér
- Alekszej Makszimovics Kalegyin lovassági tábornok
- Pjotr Nyikolajevics Krasznov történész, altábornagy
- Matvej Ivanovics Platov atamán
- Jemeljan Ivanovics Pugacsov parasztfelkelő vezér
- Sztyenka Razin
Styenka Razin, doni kozák felkelővezér - Jermak Tyimofejevics, Szibéria meghódítója
- Ivan Vasziljevics Turcsanyinov — Uniós tábornok az amerikai polgárháborúban
- Alekszandr Alekszejevics Hanzsonkov, az orosz film atyja.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Kozák emigránsok szervezkedése Magyarországon az 1920-as években. (Hozzáférés: 2022. április 20.)
- ↑ В.О. Ключевский. Курс русской истории. Лекция 45. (Hozzáférés: 2015. április 23.)
- ↑ (2009) „Ancient DNA provides new insights into the history of south Siberian Kurgan people”. Human Genetics 126 (3), 395–410. o. DOI:10.1007/s00439-009-0683-0. PMID 19449030.
- ↑ A gyarmaton telepet értettek akkor, tehát kozáktelepek voltak.
- ↑ [1], pp. 8–9
- ↑ Paul Heineman, "In Defense of an Anachronism: the Cossack Question on the Don, 1861-1914." PhD Dissertation, Georgetown University, 2000.
- ↑ Talk Of Napoleon At St. Helena. Internet Archive. (Hozzáférés: 2015. április 23.)
- ↑ Littauer, Vladimir. Russian Hussar, 220. o. (2007. május 5.)
- ↑ Albert Seaton, page 27 "The Cossacks", SBN 85045 116 7
- ↑ Chereshneff, W.V.: The History of Cossacks: The Cossackdom. Russian Imperial/Red/Soviet Army Museum, 1952 [2014. július 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. április 23.)
- ↑ Kort, Michael (2001). The Soviet Colosus: History and Aftermath, p. 133. Armonk, New York: M.E. Sharpe. ISBN 978-0-7656-0396-8.
- ↑ Albert Seaton, pages 31-32 The Cossacks, SBN 85045 116 7
- ↑ Hughes, James and Sasse, Gwendolyn: Ethnicity and territory in the former Soviet Union: regions in conflict. Taylor & Francis, 2002, page 107. ISBN 0-7146-8210-1
- ↑ [2]
- ↑ "Russians Find Few Barriers to Joining Ukraine Battle" The New York Times June 9, 2014. - "... among eastern Ukrainian militants, Cossack symbols like sheepskin hats, or the Don Cossack symbol of a stag struck by an arrow — meaning it is better to die free than to live like a slave — are commonplace."
- ↑ "Ukraine: Common history pulls in aid from west Russia". BBC News. 23 June 2014.
- ↑ Kenny, Robert W.. Uniforms of Imperial & Soviet Russia in Color, 88. o.
- ↑ page 591 of volume 27, The Encyclopaedia Britannica, Eleventh Edition
- ↑ Kenny, Robert W.. Uniforms of Imperial & Soviet Russia in Color, 186–187. o.
- ↑ http://a-pesni.org/grvojna/bel/vskol1918.php A doni kozákok himnusza az orosz polgárháború idején.
- ↑ http://www.apocalypse.orthodoxy.ru/zenkovskij/37.htm Don Cossacks in defiance of Old Faith
- ↑ Report of Antiraskol and antiheretic mission of Don Eparchy for 1903 (Отчет о деятельности Противораскольнической и противоеретической миссии Донской епархии за 1903 г.)
- ↑ Woorgaft S.G., Ushakov I.A. Old Believing. Moscow, 1996. (Вургафт С. Г., Ушаков И. А. Старообрядчество. Лица, события, предметы и символы. Опыт энциклопедического словаря, Москва, 1996)
- ↑ Minahan, James. One Europe, Many Nations: A Historical Dictionary of European National Groups. Greenwood Press, 216. o. (2000). Hozzáférés ideje: 2013. december 9.
- ↑ Encyclopedia of the Stateless Nations: D-K, By James Minahan. page 540
- ↑ Az angyal így kiáltott. Zeneszerző: Dmitrij Bortnyanszkij (1751–1825). Kórus: Szergej Zsarov doni kozák kórusa
További olvasmány
[szerkesztés]- Peter Holquist, "'Conduct Merciless Mass Terror': Decossackization on the Don, 1919," Cahiers du Monde russe, vol. 38, no. 1/2(Jan.-June 1997), pp. 127–162. In JSTOR
Külső hivatkozások
[szerkesztés]Oroszul:
- Doncossacks.ru: A Doni Kozák Múzeum — Novocserkasszk.
- Novocherkassk.net: Novocserkasszk — a doni kozákok fővárosa
Fordítás
[szerkesztés]Ez a szócikk részben vagy egészben a Don Cossacks című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.