Pannonicum flóratartomány

Pannonicum flóratartomány
	;
Florisztikai besorolás
Flórabirodalom:	Északi flórabirodalom (Holarktis)
Flóraterület:	Közép-európai flóraterület
Tudományos név
	Pannonicum
Flóravidékek
	Eupannonicum flóravidék; Matricum flóravidék; Bakonyicum flóravidék; Praenoricum flóravidék; Praeilliricum flóravidék;

A Pannonicum az északi flórabirodalom (Holarktisz) közép-európai flóraterületének egyik flóratartománya, ami nagyjából a Kárpát-medence belső területeit öleli fel.

Határai

Ide tartozik Magyarország területének nagy többsége néhány egészen apró kivétellel:

a Zempléni-hegységben a Nagy-Milicet és közvetlen környezetét a Carpaticum flóratartományba (az Északi Kárpátok flóravidékébe) soroljuk;
a nyugati határszélen néhány kisebb folton (Sopron, Kőszeg, Vendvidék) már az alpi flóratartomány Noricum flóravidékének jellegzetességei tűnnek fel;
délnyugati határa a szubmediterrán flóraterület Illiricum flóratartományával (a szlavóniai flóravidékkel) nem egyértelműen tisztázott. A határt a legtöbb szerző nagyjából a Dráva, illetve Száva vonalán vonják meg, egyesek azonban az Illiricumhoz csatolják a teljes Dél-Dunántúlt. A többségi álláspont szerint az Illiricumhoz csak a Zákány-őrtilosi-dombvidék és a Villányi-hegység tartozik – afféle szigetként a Pannonicumban (valamint egy kis, a Dráva bal partjára is átnyúló folt Dél-Zalában).

A Pannonicum értelemszerűen kiterjed a szomszédos országok határmenti területeire is. A közvetlen határvidéken kétfelé terjed túl jelentősebben:

Szerbia és Románia határvidékén, a Duna és a Tisza alluviális síkságán több mint száz kilométernyit nyúlik az országhatártól dél felé, ahol is a szubmediterrán flóraterület bánsági (vagy kelet-balkáni) flóratartományába megy át;
Észak-északnyugat felé (az alpi és a kárpáti flóratartomány között) a Bécsi-medencén át Dél-Morvaországig ér.

Fő jellemzői

Mivel a Pannonicum:

több karakteres és egymástól markánsan különböző flóratartomány között helyezkedik el;
földtörténeti közelmúltjában egymástól erősen különböző éghajlatú szakaszok váltakoztak,

növényvilága meglehetősen gazdag. Magyarországról közel háromezer növényfajt írtak le; ebből mintegy 2350 a virágos növény. A mediterrán és a kontinentális-pusztai flóraterület viszonylagos közelsége miatt ezek közt viszonylag sok a kontinentális és szubmediterrán faj és kevesebb a szubatlanti elem – azok is főleg a Nyugat-Dunántúlon élnek. A keleti-kontinentális fajok főleg a Nagyalföldön, még inkább a Carpaticum flóratartomány mezőségi flóravidékén terjedtek el – utóbbiban sok a pontuszi sztyeppnövény is. A hegyvidéken (Carpaticum) viszonylag sok, a medencében pedig a sokirányú hatás eredményeként viszonylag kevés a bennszülött faj A legtöbb bennszülött fajt a Keleti Kárpátokban (Transsylvanicum flóravidék) találjuk. Magyarország jelenlegi területén húsznál kevesebb bennszülött növényfaj él.

A kelet-balkáni (moesiai) flóraelemek az Al-Duna felől hatolnak be a Kárpát-medencébe, a Déli-Kárpátok, Deliblát magasságán túl alig terjednek. Az erdélyi flóra (dacikus elemek) közelsége némileg a Nyírségben és az Északi-középhegységben (Matricum flóravidék) érezteti hatását. A nyugat-balkáni (illír) elemek Szlavónián keresztül egészen a Balaton vonaláig gyakoriak.

A többszöri klímaváltozás eredményeként a medencében nemcsak jégkorszaki (hidegkedvelő), de a pleisztocén előtti meleg klímából megőrzött mediterrán-szubmediterrán reliktum fajokat is találunk.

Növényzetének kialakulása

Harmadkor

A jégkorszak előtti időkből csak kevés növénypopuláció és vegetációtöredék maradt fenn, ezért a harmadkori hatások a Pannonicum vegetációtörténetében elhanyagolhatóak. A harmadkor éghajlata a mostaninál több fokkal melegebb volt, és a Kárpát-medencét az idő tájt uraló melegkedvelő fajok közül csak némely, különleges körülmények között maradt fenn néhány fajuk:

Melegvizű források, tavak harmadkori reliktumai:
- nílusi lótusz (Nymphaea lotus ssp. thermalis): Nagyvárad (Püspökfürdő),
- tengermelléki káka (Schoenoplectus litoralis): Hévíz.
Hegységek déli lejtőinek reliktumai:
- keleti gyertyán (Carpinus orientalis),
- szirti pereszlény (Calamintha thymifolia),
- magyar kikerics (Colchicum hungaricum),
- cselling (Cheilanthes maranthae),
- bakszarvú lepkeszeg (Trigonella gladiata),
- majom kosbor (Orchis simia),
- sárgás habszegfű (Silene flavescens)
- keleti zergevirág (Doronicum orientale).
Hegységek déli lejtőinek endemizmusai:
- magyar gurgolya (Seseli leucospermum),
- magyarföldi husáng (Ferula sadleriana),
- dolomitlen (Linum dolomiticum),
- bánáti bazsarózsa (Paeonia officinalis ssp. banatica),
- magyar méreggyilok (Cynanchum pannonicum).

Jégkorszak (pleisztocén)

A melegkedvelő növények uralmának a mintegy 600 ezer éve kezdődött jégkorszak vetett véget. A szekuláris szukcesszió menetét ettől az időtől viszonylag jól ismerjük. Az eljegesedések idején Európa északi felét összefüggő sarki jégtakaró borította, amely néha elérhette a Kárpátok északi lábát is. A Kárpátok magasabb régióiban gleccserek csúsztak le firnmezőkből. A Magyar Középhegységben havasi növényzet, az Alföldön hideg-száraz löszpuszta és erdős tundra uralkodott. A Kárpát-medencéből a harmadkori melegkedvelő növényzet csaknem teljesen kipusztult, illetve délre, délkeletre vándorolt, és a Földközi-tenger mellékén, valamint Észak-Afrikában, a mai Szaharában talált menedéket. Néhány faj dolomithegységeink déli lejtőin talált magának menedéket – ez az úgynevezett dolomitjelenség.

A jeges periódusok közötti, kisebb-nagyobb felmelegedések (interglaciálisok) idején egyes harmadkori növények átmenetileg és egyre csökkenő számban visszatérhettek a déli refúgiumokból (Balkán, Észak-Afrika).

Pleisztocén maradvány növények:

Lápokban:
- európai zergeboglár (Trollius europaeus),
- lápi nádtippan (Calamagrostis neglecta),
- füles fűz (Salix aurita),
- mocsári angyalgyökér (Angelica palustris),
- lisztes kankalin (Primula farinosa),
- tőzegkáka (Rhynchospora alba),
- havasi hízóka (Pinguicula alpina),
- tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccus),
- tőzegeper (Comarum palustre),
- gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa),
- szibériai hamuvirág (Ligularia sibirica),
- hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum),
- karcsú gyapjúsás (Eriophorum gracile),
- kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia).
Hegységek északi lejtőinek reliktumai:,
- tiszafa (Taxus baccata),
- havasi ikravirág (Arabis alpina),
- sárga ibolya (Viola biflora),
- tarka nádtippan (Calamagrostis varia),
- ősz bogáncs (Carduus glaucus),
- lila csenkesz (Festuca amethystina),
- győzedelmes hagyma (Allium victorialis),
- havasi éger (Alnus viridis).
Hegységek északi lejtőinek endemizmusa:,
- medvefül kankalin (Primula auricula ssp. hungarica).

A würm eljegesedés végén a Kárpát-medence legelterjedtebb vegetációtípusa a kontinentális hidegsztyepp volt. Az erdőszerű fás növényzet (főként cirbolya-, vörös- és törpefenyő) csak a kedvező mikroklímájú zugokban, vízfolyások mentén valószínűsíthető. A medence a driász II. és driász III. (későglaciális) fázisokban (12 300–10 200 éve) kezdett visszaerdősülni: előbb a nyírligetes erdőstundra, majd a korszak végére a tajga- és tajgaerdő állapot vált jellemzővé.

Jelenkor (holocén)

A mai növényzet a legutóbbi jégkor utáni (posztglaciális) időszakban kezdett kialakulni.

Fenyő-nyír kor

A preboreálisnak is nevezett fenyő-nyír kor nagyjából i. e. 8000-től (más források szerint 8200-tól) i. e. 7000-ig tartott; a közép-európai történelemben ez a mezolitikum (átmeneti kőkor) eleje. Az éghajlat jóval enyhébb volt, mint az eljegesedések alatt, de a mainál így is hűvösebb és szárazabb.

A különböző feltételezések szerint keletről-délkeletről érkező, illetve a Magyar Középhegység déli lejtőiről levándorló (Ősmátra-elmélet), mérsékelten hidegkedvelő, kontinentális elemek elkezdték észak, illetve a hegyvidékek felé kiszorítani a jégkorszaki flórát.

Határozottan megnőtt az erdőterületek aránya – olyannyira, hogy a Kárpát-medence nagy részét tajgaerdők (tajgaszerű nyíres fenyvesek) borították, közöttük pedig lápok, láperdők (nyírlápok) fejlődtek ki. Megjelentek a melegigényes lombos fák első képviselői (szil, hárs, tölgy).

E kor jellegzetes, maradvány jellegű növénytársulásai:

Jellegzetes maradvány fajok (ezek a jégkorszakban is itt éltek):

európai zergeboglár - Trollius europaeus,
havasi éger - Alnus viridis stb.

Mogyoró kor

A boreálisnak is nevezett mogyoró kor az i. e. 7000-re datált hirtelen felmelegedéstől nagyjából i. e. 5500-ig tartott; a közép-európai történelemben ez a mezolitikum (átmeneti kőkor) vége.

A Kárpát-medence nagy részén keleti, pusztai elemek jelentek meg, terjedtek el. Valószínűtlen, hogy ezek a Keleti-Kárpátok magas hegyláncain át vándoroltak volna be: az újabb elképzelések szerint a jégkorszakban délre szorult sztyeppelemek a Balkánról és a Fekete-tenger mellékéről hatoltak északra. A flóravándorlás iránya a Déli-Kárpátok lábánál ketté vált: keletnek a mai ukrán és dél-orosz puszták felé, nyugatnak pedig a Kárpát-medencébe hatolt – ezért fordul elő sok közös sztyeppelem az Alföldön és a Kelet-európai-síkságon.

E kor jellegzetes, maradvány jellegű növénytársulásai:

hegy- és dombvidéki tájainkon: mogyorócserjések, hárs- és kőriserdők;
a Nagyalföldön: füves puszták (klimatikus sztyepp).
az Északi-középhegységben: hárs-kőris sziklai sztyepperdő (Tilio-Fraxinetum) (hársas-kőrises és sziles-juharos-tölgyes típusokkal)

Jellegzetes maradvány fajok az alföldi száraz gyepek növényei:

tátorján (Crambe tataria),
pamacslaboda (Krascheninnikovia ceratoides, syn. Eurotia ceratoides),
bókoló zsálya (Salvia nutans),
kisvirágú macskamenta (Nepeta parviflora),
pozsgás zsázsa (Lepidium cartilagineum) stb.

Tölgy kor

A atlantikusnak is nevezett tölgy kor nagyjából i. e. 5500-tól i. e. 2500-ig (különböző szempontú vizsgálatok szerint i. e. 2000-ig, illetve 3000-ig) tartott; a közép-európai történelemben ez nagyjából a újkőkorszak (csiszoltkő-kor).

Az éghajlat némileg csapadékosabbra fordult, de a mainál melegebb maradt. A Kárpát-medencébe föltehetőleg délről és nyugatról szubmediterrán és szubatlanti-szubmediterrán fajok érkeztek.

Hegy- és dombvidékeinket melegkedvelő üde tölgyesek borították el szubmediterrán aljnövényzettel. A szubmediterrán hatás erősödésével párhuzamosan az Alföldön a klimatikus sztyeppet fokozatosan az erdős sztyepp (klimatikus erdőssztyepp) váltotta fel. Ez a molyhos tölgy, a cser és az ezüst hárs bevándorlásának korszaka.

E kor jellegzetes maradvány jellegű növénytársulásai:

hegyvidékeinken a melegkedvelő tölgyesek.
az Alföldön az erdős sztyepp maradványai:

Szubmediterrán reliktum fajok:

pirítógyökér (Tamus communis),
szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus),
fehér aszfodélosz (Asphodelus albus),
illatos hunyor (Helleborus odorus),
ligeti szőlő (Vitis sylvestris),
kígyónyelv páfrány (Ophioglossum vulgatum) stb.

A mintegy i. e. 2500-tól napjainkig tartó bükk kort két fázisra osztjuk:

I. fázis – i. e. 2500-tól i. e. 800-ig;
II. fázis – i. e. 800 óta

Bükk kor, I. fázis

A tölgy kornak egy lehűlés vetett véget: az éghajlat hűvösebbé vált, a csapadék mennyisége tovább nőtt.

A bükk kor szubatlantinak is nevezett I. fázisában nyugatról és északnyugatról) szubatlanti fajok érkeztek a Kárpát-medencébe, a környező magashegységekből (Alpok, Kárpátok) pedig szubalpin elemek ereszkedtek alá. Hegy- és dombvidékeinken visszaszorultak a xerotherm tölgyesek és bokorerdők, amik helyén (mint a kor neve is jelzi) a bükk és a gyertyán terjedt el. Ezek sok más, hegyvidéki növényfajjal együtt lehatoltak az Alföld peremvidékére is. Az Alföld közepén az erdős sztyepp maradt a klimax társulás.

E kort maradvány növénytársulásai az alföldi maradvány bükkösök:

Észak-Alföld,
Dráva-sík.

Az alföldi gyertyános-tölgyesek és a tölgy-kőris-szil ligetek montán elemei:

kapotnyak (Asarum europaeum),
sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum),
erdei madársóska (Oxalis acetosella),
erdei szélfű (Mercurialis perennis),
enyves zsálya (Salvia glutinosa),
hegyi veronika (Veronica montana) stb.

Bükk kor, II. fázis

Az éghajlat az I. fázisnál kissé melegebbé, kissé szárazabbá és kissé kontinentálisabbá vált (nőtt a hőingadozás).

A bükk és vele a montán elemek nagy része az Alföld peremvidékéről visszahúzódott a környező hegy- és dombvidékekre. Kialakult a jelenlegi magyar flóra és vegetáció.

A Pannonicum flóravidékei

Hagyományosan öt flóravidékre tagolják. Ezek határvonalai közül a legjelentősebb az úgynevezett közép-dunai flóraválasztó vonal, ami nagyjából a -2 °C-os januári izotermának felel meg. Ez a vonal választja el a meleg-mérsékelt klímaövet (Köppen klímarendszere szerinti „C klíma”) a hideg-mérsékelt klímaövtől („D klíma”). A vonalnak különösen az a szakasza markáns, ahol a Börzsönyben átszeli a Magyar Középhegységet; ez a vonal választja el az Északi-középhegység flóravidékét (Matricum), a Dunántúli-középhegység flóravidékétől (Bakonyicum). Számos, szubmediterrán jellegű növény csak a flóraválasztótól nyugatra, sok kontinentális és kárpáti faj csak attól keletre él.

1. Alföldek

Az Alföldek flóravidéke északnyugat felé jóval túlnyúlik határainkon: nemcsak a Bécsi-medence tartozik hozzá, de a Morvamező is. Kelet és dél felé is eltávolodik határainktól, egészen a hegyvidékek lábáig. A flóravidék fő jellemzője, hogy síkság. Flórája alapvetően délkeletről települt be, ezért a pontusi flóraterület növényzetével rokon. A hosszú elszigetelt fejlődés miatt több bennszülött faj is kifejlődött itt.

Éghajlata túlnyomórészt az erdős sztyepp zónáénak felel meg, de eredeti növénytakarójából a mezőgazdaság térhódítása következtében csak töredékek maradtak fenn. A flóravidék magyarországi részét az alábbi flórajárásokra osztjuk:

1.1. Kisalföld (Arrabonicum flórajárás);
1.2. Mezőföld és Solti-síkság (Colocense flórajárás);
1.3. Duna–Tisza köze (Praematricum flórajárás);
1.4. Dél-Alföld és Dráva-sík (Titelicum flórajárás);
1.5. Tiszántúl (Crisicum flórajárás);
1.6. Nyírség (Nyírségense flórajárás);
1.7. Észak-Alföld (Samicum flórajárás)

Az igazán jellegzetes faj aránylag kevés. Ismertebb endemikus fajai:

A fás fajok közül az ártereken jellegzetes:

fekete galagonya,
magyar kőris (ez a Dél-Dunántúlon is).

Jellegzetes (klimax) növénytakarója az üdébb homoktalajokon a gyöngyvirágos tölgyes, a szárazabb homok-, illetve löszterületeken a pusztagyepek, löszpusztarétek. Az egykori kiterjedt árterületeket és lápokat borító liget- és láperdőknek már csak nyomai lelhetők fel. A nagyrészt másodlagos szikeseken szolonyec (Tiszántúl), illetve (a Solti-síkságon) szoloncsák szikes puszták alakultak ki, a Tiszántúlon helyenként sziki tölgyesekkel. A kedvezőbb klímájú Nyírségben, valamint a nagyobb folyók (Dráva, Rába, Felső-Tisza) völgyeiben gyakoriak voltak a gyertyános-tölgyesek is.

2. Északi-középhegység

A Matricum flóravidék flóravidék a Dunakanyar andezit-vonulataitól a Zempléni-hegységig terjedő hegyvidéki területet öleli fel. Növényzetét a kettősség jellemzi: a 800–900 m magasságot is elérő tetők, az északias lejtők és a szurdokvölgyek sok szempontból a Kárpátokat idézik, az alacsonyabb felszíneken és a déli lejtőkön azonban a pannon flóra a jellemző. A változatos földtani és kőzettani felépítésű hegyvidéket zárt erdőtakaró borítja. Az alacsonyabb hegyek uralkodó erdőtársulása a cseres-tölgyes, a magasabb régióké a gyertyános-tölgyes. 750–800 m között a bükk uralkodik: a hegyvidéki bükkösök (montán bükkös) elegyetlen állományai a 800 m fölötti fennsíkokon és a 900 m körüli tetőkön, az elegyes bükkösök (szubmontán bükkös) az alacsonyabb, északi lejtőkön. Az alacsonyabban fekvő, száraz, bázikus talajokon molyhos-, illetve kocsánytalan tölgyesek, illetve sziklai erdők, a sekély váztalajokon sziklagyepek, pusztafüves lejtők alakultak ki.

A Matricum flórajárásai:

2.1. Zempléni-hegység (Tokajense flórajárás);
2.2. Tornai-karszt (Tornense flórajárás);
2.3. Bükk (Borsodense flórajárás);
2.4. Mátra (Agriense flórajárás);
2.5. Börzsöny és Cserhát (Neogradense flórajárás).

Az Északi-középhegység flórája kontinentálisabb, mint a Dunántúli-középhegységé, bár van néhány jellegzetes, közös fajuk:

A tucatnyi endemikus faj közül az ismertebbek:

A dacikus flórára jellemző fajok:

A kárpáti-dealpin flóra képviselői:

Kontinentális hatást jelző fajok:

3. Dunántúli-középhegység

A Dunántúli-középhegység (Bakonyicum flóravidék) növényvilágában nagyobb szerephez jutnak a szubmediterrán, balkáni és kelet-alpesi flóraelemek, mivel a flóravidék makroklímája szubmediterrán jellegű. A nehezen erdősülő, szélsőséges mikroklímájú dolomitszirteken számos reliktum faj és -társulás maradt fenn. Az uralkodó növénytársulása a cseres-tölgyes (Quercetum petraeae-cerris), a gyertyános-tölgyes és a szubmediterrán molyhos-tölgyes (Vicio sparsiflorae-Quercetum pubescentis). Ezek egyes területeken (Kelet-Bakony, Balaton-felvidék) zonális helyzetbe kerülnek.

A mészkő- és dolomithegységekben a mészkedvelő tölgyesek dominálnak. A magasabb térszíneken gyakoriak a középhegységi bükkösök – a bükkösök a Magas Bakony kivételével extrazonális helyzetűek. Az erőteljes szubmediterrán hatást elsősorban a meredek, délnek néző sziklás lejtők bokorerdei (Cotino-Quercetum pubescentis) és gyeptársulásai, valamint az északi lejtők reliktum jellegű elegyes karszterdői (Fago-Ornetum) tükrözik.

A Balaton-felvidéken megtalálhatók a balkáni száraz tölgyesek, karsztbokorerdők és bokorerdők, a szárazabb termőhelyeken sziklagyepek és sziklai cserjések. A hegység peremén egykor lösztölgyesek nőttek.

A Bakonyicum flórajárásai:

3.1. Pilis–Budai-hegység (Pilisense flórajárás)
3.2. Vértes és Bakony (Vesprimense flórajárás)
3.3. Balaton-vidék (Balatonicum flórajárás)
3.4. Dunazug-hegyvidék (Visegradense flórajárás).

A Dunántúli-középhegységben több a bennszülöttnek tekinthető faj, mint az Északi-középhegységben. Endemikus lágyszárúak:

a fás növények közül bennszülött a berkenyék számos „kisfaja” és a magyar körte. A flórában feltűnik ugyan néhány dealpin-kárpáti faj (mint például a füles kankalin), de ezeknél jellegzetesebbek a szubmediterrán fajok, főleg a dolomithegységekben:

4. Dél-Dunántúl

A Dél-Dunántúli flóravidéken – mint ezt a bevezetőben jeleztük – sok a nyugat-balkáni flóraelem, és ezek mellett az atlanti flóraelemek is megjelennek. A növényzet délről északra, illetve nyugatról keletre haladva is jellegzetesen változik: a mediterrán, a szubmediterrán és a balkáni elemek csökkenésével nő a pannóniai, xeroterm elemek szerepe. A Mecsekben és a Villányi-hegységben kelet-balkáni hatások is érvényesülnek, olyannyira, hogy a Villányi-hegységet számos kutató afféle szigetként az Illiricum flóratartományhoz sorolja.

A flóravidék jellemző társulásai a kiterjedt cseres-tölgyesek mellett a kedvező klimatikus hatásoknak köszönhetően az illír gyertyános-tölgyesek és a bükkösök (Aremonio-Fagion), a síkságokon pedig a liget- és láperdők. Az illír bükkösök és gyertyános-tölgyesek a flóravidék délnyugati részén a sík vidéken is nőnek. A szárazabb dombvidéket cseres-kocsánytalan tölgyesek borítják elegyes ezüst hárssal. Külső-Somogy és Tolna löszdombjait egykor lösz- és karszttölgyesek borították. Belső-Somogy völgyeiben gyakoriak az égerlápok.

A flóravidéket négy flórajárásra tagoljuk:

4.1. Mecsek (és Villányi-hegység) (Sopianicum flórajárás);
4.2. Külső-Somogy (Kaposense flórajárás);
4.3. Belső-Somogy (Somogyicum flórajárás);
4.4. Zalai-dombvidék (Saladiense flórajárás).

Jellegzetes fás növényei:

Tipikus illír lágyszárúak:

szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus),
lónyelvű csodabogyó (Ruscus hypoglossum),
pirítógyökér,
bánáti bazsarózsa,
illatos hunyor,
olasz müge,
majom kosbor.

5. Nyugat-Dunántúl

A Nyugat-Dunántúli flóravidék növényzete is átmeneti jellegű, méghozzá az atlanti-mediterrán flóra irányába. Ezt jelzik az alábbi fajok:

A flóravidék keleti határa aránylag bizonytalan, mert kevés a jellegzetes faj. A magashegységekből számos, ún. dealpin flóraelem ereszkedett le ide, balkáni és szubmediterrán elemek viszont alig fordulnak elő. Mivel viszonylag sok a csapadék, gyakoribbak a savanyú talajok növénytársulásai. Vas és Zala dombjain gyertyános- és cseres-tölgyesek, az Alpokalján acidofil kocsánytalan tölgyesek és bükkösök is gyakoriak; az Őrség és Göcsej gyertyános–tölgyeseibe erdei fenyő elegyedik. A Lajta-hegység mészkövén bazofil száraz tölgyeseket, pontuszi-mediterrán fajokban gazdag sztyeppréteket találunk. A vegetációt egyes tűlevelűek, főként az erdei fenyő (Pinus sylvestris), valamint a számos helyen megtalálható tőzegmohalápok teszik sajátossá. Az erdei fenyő lombos fafajokkal elegyedve olyan, kiterjedt állományokat (Pino-Quercetalia) alkot, amiket az Alpokalja zonális erdőtársulásaiként is felfoghatunk.

Flórajárásai:

5.1. Göcsej (göcseji);
5.2. Őrség és Vasi-dombság (vasi);
5.3. Lajta-hegység (lajtai).

Források