A nádor vagy nádorispán (latinul palatinus, comes palatinus, comes palatii) a király után a legnagyobb országos méltóság volt Magyarországon a Szent Istvántól1848-ig terjedő időszakban. Más néven a király helyettese. Szent István nyugati mintára hozta létre a tisztséget a német-frank palotagróf(wd) (pfalzgraf) mintájára. Eleinte tisztsége egybeesett az udvarispánéval(comes curialis), aki általában a udvarház gazdasági és jogi ügyeinek felelőse volt. A 12. századtól vált el tisztsége az udvarispánétól – ahogy később az országbíróé is – és vált önálló, országos hatáskörűvé. Ekkor kialakult bírói szervezete és ekkor lett a király helyettese. A 13. századtól udvari helyett rendi méltósággá vált, a rendek hatalmi törekvéseit szolgálta a királlyal szemben is.[3][4]
A szó eredete tisztázatlan. Egy elmélet szerint a szláv „nádvorný župan” (udvari ispán – nádorispán) kifejezésből ered. Azaz az udvarispán szóból, akinek tisztségéből kivált, ahogy később az országbíró is.[4]
Az „udvar” szó is a szláv u dvora azaz „udvarnál”, tulajdonképpen az „ajtónál” kifejezés átvétele. Az udvar szó (latinul curia, aula, palatium), mint királyi udvar a középkorban a fejedelem és kíséretének tartózkodási helyét jelentette, ami nem volt állandó, hanem a királyi udvarházakat, valamint az azokhoz csatolt szolgáltató falvak hálózatát jelentette. Ezek népeinek felügyelője, bírája volt különböző korokban az udvarispán, a nádor és az országbíró.[4]
Szent István udvarában valószínűleg a nyugati „Pfalzgraf” mintájára keletkezett a tisztség. Kezdetben a királyi udvarházak udvarnokainak felügyelőjeként (majd bírájaként) a kezdetleges udvar (azaz a kíséret) szükségleteinek biztosítása volt, majd bírói működése az udvari hivatalt lassan országos hatáskörűvé alakította. Az első név szerint ismert nádor Aba Sámuel, későbbi magyar király volt. A nádor ellátási funkcióinak megsokasodásával tehermentesítették a nádor és az udvarispán (curialis comes) vagy régebben másképpen udvarbíró tisztség szétválasztásával, amiből utóbb az országbíró tisztsége nőtt ki.
A királyné és gyakran az ifjabb király is rendelkezett saját nádorral. A királyné udvarispánját először 1198-ban említik.
Az Árpád-kor végén több esetben előfordult, hogy a nádori hivatalt kettéosztották, „dunáninneni” és „dunántúli” nádorságra.
Az Árpád-ház kihalása utáni évtized anarchiával terhelt időszakában egyazon időben többen is viselték a nádori címet, nehezen meghatározható területi hatáskörrel. A tartományurak többnyire akkor is nádornak hívatták, illetve tekintették magukat, amikor a (kérdéses legitimitású) király már mást nevezett ki helyükbe. Ezért a hivatal tekintélye lehanyatlott, és Károly Róbert udvarában átmenetileg a tárnokmester lett az ország legfőbb méltósága (Kristó 1995).
A rendek először 1447-ben, Hunyadi János kormányzósága alatt választottak nádort.[3]
Az 1485-ben, nádorválasztás céljából tartott országgyűlésen részletesen szabályozták a nádor hatáskörét is. A következő évszázadokban ezek a nádori cikkelyeknek (Articuli pronunciati de officio palatinatus) nevezett törvénycikke jelentették a nádor hatáskörének alapvető szabályozását. A későbbi törvényekkel ezen csak apróbb változtatást végeztek.[3]
József nádor az 1840-es években (Johann Nepomuk Höfel festménye)István nádor lovasportréja. Franz Xaver Zalder színezett litográfiája. (Budapesti Történeti Múzeum)
A mohácsi csata után Magyarországon hatalomra kerülő Habsburg uralkodók uralkodói székhelye nem Magyarországon volt, ezért az országot királyi helytartón keresztül kívánták kormányozni. A magyar rendek azonban követelték a nádori hivatal betöltését és 1542. november 26-án nádorrá választották Révay Ferenc túróci főispánt. Ettől kezdve a nádori hivatalt – kis kihagyásokkal – mindig betöltötték, de a nádor személye nem volt azonos a királyi helytartó személyével.
Ezt az ellentmondásos állapotot a II. Mátyás koronázása előtt (1608. november 18-án) kiadott 3. törvénycikkben szüntették meg, ahol újra szabályozták a nádorság intézményét.
A király 2 katolikus és 2 protestáns jelöltet állíthatott, a rendek ezek közül választották meg a nádort, aki ekkortól a nádor a rendi országgyűlés elnöke, különösen a felsőtábla elnöke is volt.[3]
1723-ban létrehozták a helytartótanácsot és a Hétszemélyes Táblát, amelyek elnöke a nádor lett.
1790 után Habsburg főhercegek töltötték be a nádori tisztséget, 1848 után a tisztség betöltetlen maradt.
A legnevezetesebb késői nádor József nádorHabsburg főherceg (1776 – 1847), Magyarország utolsó nádora István nádor volt. Az ő lemondatásával (1848. szeptember 25.) a gyakorlatban megszűnt a nádori hivatal, de ennek törvényi kifejezése csak később történt meg. Még ezen a napon a bécsi udvar Magyarország katonai parancsnokává és ideiglenes nádorává nevezte ki gr. Lamberg Ferencet, de a pesti tömeg meggyilkolta, mielőtt gr. Batthyány Lajos miniszterelnöktől átvehette volna megbízatását.
1867-től megmaradt szerepköreit a miniszterelnökre ruházták,[3] I. Ferenc József király koronázásán gróf Andrássy Gyula és IV. Károly koronázásán gróf Tisza István mint az országgyűlés által megválasztott nádorhelyettesek segédkeztek.
A nádor bírói működését szabályozta a Szent László III. dekrétumának nevezett törvény harmadik cikkelye:
3. A nádorispánról
Azt is akarjuk, hogy ha olykor a nádorispán hazamegy, a király és az udvar pecsétjét hagyja annál, aki helyetteseképpen ott marad, hogy miképpen a királynak egy udvara van, úgy pecsétje is egy legyen. Ameddig pedig ez az ispán otthon marad, pecsétjét senkire se küldje, csupán azokra, kiket "udvarnokok"-nak neveznek, és akik önként, saját akaratukból mennek hozzá, azok felett legyen szabad neki ítélkezni. Ha másképpen cselekszik, ötvenöt penzát fizessen. Hasonlóképpen a herceg ispánját is, ha az nemcsak a saját alattvalói, hanem mások felett is ítélkezik, ugyanazon büntetéssel javítsák meg.
Az 1485-ben, nádorválasztás céljából tartott országgyűlésen részletesen szabályozták a nádor hatáskörét is. A nádori cikkelyeknek (Articuli pronunciati de officio palatinatus) nevezett törvénycikkek a következők:
Nádori cikkek
A király választásánál övé az első szavazat,
A kiskorú király gyámja vagy gondnoka;
Király nem létében vagy a király serdületlen kora alatt országgyűlést hirdethet;
Nemesi felkelés (insurrectio) esetében ő az országnak főkapitánya;
A honfiak között felmerült meghasonlásokat kiegyenlíti,
A király és ország között felmerült meghasonlás esetében közbenjár;
Ha a király gyengeelméjűségnél vagy hanyagságnál fogva azt nem tehetné, vagy nem tenné, az ország szónokait meghallgatja, és azoknak válaszol;
A királyi adományok alkalmánál felmerült panaszokat a király elé terjeszti;
Ő az országnak első nagybírája oly értelemben hogy a királyi méltóságon kívül, nagyobb vagy az övéhez hasonló bírói hatalma senkinek sincs,
A király távollétében annak helytartója;
A kunoknak főkapitánya és bírája s ezért tőlük évenként 3000 aranyat húz;
Dalmáciának bírája, amiért bizonyos dalmátszigeteknek jövedelmei illetik.
Szőcs Tibor: A nádori intézmény korai története, 1000–1342; MTA Támogatott Kutatócsoportok Irodája, Bp., 2014 (Subsidia ad historiam medii aevi Hungariae inquirendam)
C. Tóth Norbert: A Magyar Királyság nádora. A nádori és helytartói intézmény története, 1342–1562; Magyar Történelmi Társulat–BTK TTI, Bp., 2020 (Századok könyvek)
Németh István: A nádori méltóság a középkori Magyarországon; Romanika, Bp., 2021 (A Szent Korona öröksége)
.svg)
.jpg)
