Ugrás a tartalomhoz

Szélsőjobboldal

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Ultrajobboldal szócikkből átirányítva)

A szélsőjobboldal a politikai gondolkodás olyan spektruma, amely általában radikálisan konzervatív, ultranacionalista és tekintélyelvű, gyakran nativista irányzatokat foglal magába.[1] A kifejezés a politikai spektrum azon szereplőire használatos, akik többek közt a hagyományos értelemben vett jobboldali középpártokkal sok kérdésben egyetértve, de azoktól egyben el is határolódva jóval szélsőségesebb, gyakran agressziót tanúsító nézeteket vallanak. Ideológiájuk gyakran részben vagy teljesen ellentétes a jogállamiság és a demokrácia elveivel, normáival és értékeivel.[2]

A korábbi szélsőjobboldali ideológiák legismertebb formái az (egymáshoz hasonló) nemzetiszocializmus és a fasizmus. Mai csoportjai közé tartoznak a neonácik, az alternatív jobboldal, a hozzákapcsolódó identitárius mozgalom (wd) és olyan ideológiák vagy szervezetek, amelyek tekintélyelvű, ultranacionalista, soviniszta, idegengyűlölő, teokratikus, rasszista, transzfób, homofób és reakciós nézeteket képviselnek.[3]

Világszerte az országok hatóságai eltérően határozzák meg és kezelik a jobboldali szélsőségességet. A szervezett jobboldali szélsőséges, erőszakos cselekményeket jobboldali terrorizmusnak (wd) nevezik.

A jobboldali áramlatok egy lehetséges csoportosítása
Nincs
felsőbbrendűségi
tudat
Van
felsőbbrendűségi
tudat
Mérsékelt
politikai
eszközök
Jobboldali
középpártok
Ultra-
nacionalisták,
fajvédők
Radikális
politikai
eszközök[4]
Nemzeti
radikálisok
Neonácik

Történelem

[szerkesztés]

A politikai spektrum „ jobbra ” és „ balra ” való felosztása egészen az 1789-es francia nemzetgyűlés ülésrendjéig nyúlik vissza. A demokraták és az általános választójog hívei a megválasztott francia nemzetgyűlés bal oldalán helyezkedtek el, míg a monarchisták a legtávolabb, a jobb oldalon.[5]

A 19. században a liberalizmus és a demokrácia legerősebb ellenfelei, mint Joseph de Maistre és Friedrich Nietzsche, erősen bírálták a francia forradalmat.[6] Azok, akik a 19. században az abszolút monarchiához való visszatérést szorgalmazták, "ultra-monarchistáknak" nevezték magukat.

A német Völkische Bewegung (Népi mozgalom) a 19. század végén alakult ki, ihletet merítve a német romantikából és a középkori Német-római Birodalom iránti vonzalomból. A Blut und Boden (wd) („vér és talaj”) eszméjére épülő faji, populista, etno-nacionalista és antiszemita mozgalom volt az 1900-as évektől kezdve.[5] Idealizálták az "eredeti nemzet" mítoszát.[7] Az Arthur de Gobineau, Houston S. Chamberlain, Alexis Carrel és Georges Vacher de Lapouge vezette gondolkodók eltorzították Darwin evolúciós elméletét, hogy a "faji harcot" támogassák. A mozgalom által megfogalmazott ősnemzet tisztaságáról úgy beszéltek, mint amit az idegen elemek, különösen a zsidók megrontottak. [5] A mozgalom egy olyan áltudományos, rasszista ideológiát karolt fel, amely a zsidókat olyan fajnak tekintette, amelynek tagjai halálos küzdelemben vannak az árja fajjal szemben a világ uralmáért.[8] Ezek és hasonló elképzelések Európa-szerte hatással voltak a nácizmus előtti „forradalmi jobboldalra”.

Németországban a szélsőjobboldali nemzetiszocialisták (nácik) 1933-ban demokratikus eszközökkel ragadták magukhoz a hatalmat és ennek az eredménye a történelem egyik legszélsőségesebb diktatúrája és a kirobbanó második világháború lett.

A szélsőjobb történelmi példái:

Tipikus példák szélsőjobb vezetőkre: [9]

Irányzatok

[szerkesztés]

A szélsőjobb különböző áramlatokból áll, beleértve: [10]

Mai jellemzők

[szerkesztés]

A szélsőjobb nagyon sokszínű. Ideológiai alapjai főként három közös jellemzőt mutathatnak: [10]

A szélsőjobboldali politikai ideológiák képviselői gyakran tagadják az univerzalizmust, az emberek általános egyenlőségét. Gyakran kirekesztők, rasszisták,antiszemiták, muszlimellenesek, bevándorlásellenesek. Kitüntetett, természettől fogva felsőbbrendű közösségnek valamely rasszt (Európában és Észak-Amerikában a fehéreket, Afrikában a feketéket, Japánban a japánokat) vagy valamely nemzetet tekintenek. Sovinizmusukat előszeretettel állítják be egészséges patriotizmusként. A közösség politikai szervezőelve többnyire nem a demokrácia, hanem felsőbbrendűségen vagy kiválasztottságon alapuló vezérkultusz, tekintélyelvűség és az ezekből felépülő hierarchikus rendszer. A felsőbbrendűséget vagy a „természet rendjére” (lásd: szociáldarwinizmus), vagy valamilyen misztikus hatalomra való hivatkozás, fajelmélet igazolja.

A szélsőjobboldal támadja a liberalizmust és a kommunizmust, de még a mérsékelten nacionalista polgári demokratikus konzervativizmust képviselő pártokat is. Idegen érdekek kiszolgálóinak, hazafiatlannak, becstelennek, illetve gyávának nevezi őket.

A szélsőjobboldali gazdasági nézetek általában a „nemzeti kapitalizmus” megvalósítását tűzik ki célként. Ez a profitszerzésre irányuló kereskedelem és a kereskedelmi bankok, pénzügyi közvetítők korlátozását, csak a nemzet tagjai részére biztosított teljes kereskedelmi szabadságot, esetenként az erős állami beavatkozást (etatizmust), a korporatizmust (a termelők hivatásrendbe szervezését), és a teljes önellátást, az autarchiát takarja.

A szélsőjobboldal nem konzervatív, hanem progresszív: saját elképzeléseinek bevezetésétől, megvalósításától várja egy eljövendő jobb, harmonikus társadalom létrejöttét.

Az európai szélsőjobboldal fő jellemzői:[13]

Radikális jobboldal

[szerkesztés]

Az amerikai és általánosabb angolszász környezetben a leggyakoribb kifejezés a "radikális jobboldal", amelynek tágabb jelentése van, mint az európai radikális jobboldalnak.[14]

Vitatott, hogy a radikális jobboldal a szélsőjobb mérsékeltebb verziója-e.[13]

A radikális jobboldal minimális fő jellemzői: [13]

  • autoritarizmus (a társadalom szigorú szabályozása és súlyos büntetések a törvények megsértéséért)
  • nativizmus (egy homogén nemzetállam vágya idegenek nélkül)
  • populizmus (ahol az „elit” -et úgy határozzák meg, mint egy homogén korrupt csoport).

A szélsőjobb Európában

[szerkesztés]

Európában szinte mindegyik országban van szélsőjobboldali politikai szerveződés, a legtöbb helyen azonban még a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt sem érik el.

Európában a szélsőjobboldali pártokat a bevándorlásellenes politikával, a globalizációellenességgel és az európai integráció ellenzésével hozzák kapcsolatba. A szélsőjobb képviselői gyakran tesznek nacionalista és idegengyűlölő felhívásokat, az etnikailag tiszta nemzetet szem előtt tartva. Kopeček politológus alapján „a közép-európai szélsőjobboldalt erős antikommunizmus is jellemzi, sokkal markánsabban, mint Nyugat-Európában.[15]

2024-től az Európai Parlamentben az „Szuverén Nemzetek Európája" (ESN) néven alkotnak külön frakciót, de a Patrióták Európáért nevű képviselőcsoportban is túlsúlyban van a szélsőjobboldal.

Németország

[szerkesztés]

1945-ben a szövetséges hatalmak átvették az irányítást Németország felett, és betiltották a horogkeresztet, a náci pártot és a Mein Kampf kiadását. Németországban kifejezetten betiltották a náci és neonáci szervezeteket. [16]

1960-ban a nyugatnémet parlament egyhangúlag megszavazta, hogy "tilos a gyűlöletkeltés, az erőszak provokálása, vagy a "népesség egy részének" sértegetése vagy nevetségessé tétele, illetve rágalmazása."

A 21. században a német szélsőjobb különböző kis pártokból és két nagyobb csoportból áll, amelyekből az Alternatíva Németországért (AfD) [10] és a Pegida csoport emelhető ki.[16] [17] [18]

Franciaország

[szerkesztés]

A 2010-es években Európa legnagyobb szélsőjobboldali pártja a francia bevándorlásellenes Nemzeti Tömörülés.[19][20] Jean-Marie Le Pen vezetése alatt a párt széles körű felháborodást váltott ki a gyűlöletkeltő megnyilvánulásai miatt, beleértve a holokauszt tagadását és az iszlamofóbiát. [21][22] 2012-ben Jean-Marie Le Pen lányát, Marine Le Pent választották meg a párt élére.

Olaszország

[szerkesztés]

A fasiszta Benito Mussolini bukása óta a szélsőjobb folyamatosan jelen volt az olasz politikában. Közülük pl. kiemelhető az Olasz Szociális Mozgalom (1946–1995) nevű neofasiszta párt. 1994-től Silvio Berlusconi és a Forza Italia párt uralta az olasz politikát. Egyes kutatók alapján ők új tekintélyt szereztek a neofasizmusnak.[23]

Caio Giulio Cesare Mussolini, Mussolini dédunokája a szélsőjobboldali Olaszország Fivérei párt tagjaként indult a 2019-es európai parlamenti választáson.[23] 2011-ben a becslések szerint a neofasiszta CasaPound pártnak ötezer tagja volt.[24]

Az európai migránsválság egyre inkább megosztó kérdéssé vált Olaszországban.[25] Matteo Salvini belügyminiszter szélsőjobboldali ideológiával jelentkezett.[26][27][28] Az Északi Liga pártja bevándorlóellenes, nacionalista mozgalommá vált,[29] ahogy a későbbi, szélsőjobbnak jellemzett [30][31][32] Ligája is.

Kelet-Európa

[szerkesztés]

Kelet-Közép-Európában a kommunista rendszerek bukása (1989-1990) után erősödött meg a nacionalizmus és így a szélsőjobboldali pártok is.

Szlovákiában például a Szlovák Nemzeti Párt a kormánykoalíció részét képezi (2023-tól).

Romániában a Moldova annektálását önmaga elé nyíltan kitűző Nagy-Románia Párt 2004-ben 11,5%-os választási eredményt ért el, utána viszont kiestek a román Parlamentből.

Nemzetközi politikai megfigyelők alapján a magyar Fidesz politikai pozíciója és ideológiája is erősen megváltozott és a 2010-es évek végétől jobb- és szélsőjobboldal közötti pártként pozicionálódik.[33][34][35][36]

Magyarországon

[szerkesztés]

Az első világháború után Magyarország elvesztette területének 71 százalékát és lakosságának 64 százalékát. A mai mintegy 14 millió európai magyar harmada az ország határain kívül él, sokan a szomszédos országokban, Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, továbbá Ukrajnában, Szlovéniában, Horvátországban és Ausztriában. Az 1920-as trianoni béke utáni országmegosztás ma is „nemzeti szégyen” sok magyar számára. Főleg a rendszerváltás óta különböző csoportok és pártok, valamint a nagy pártok politikusai revizionista és nacionalista retorikával léptek fel a szomszédos országok ellen.

név típus alapítás megszűnés megjegyzés
Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) szervezet 2001 működik Jobboldali szélsőséges, nacionalista.[37]
Jobbik politikai párt 2003 2018 után szakított radikális nézeteivel Eredetileg jobboldali szélsőséges párt. [37] Jobboldali populistaként és jobboldali radikálisként is emlegetik. [38]
Magyar Gárda szervezet 2007 2009 Rövid életű szervezet, a Jobbik félkatonai alakulata volt. [37][39]
Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) politikai párt 1993 2021 Jobboldali szélsőséges párt. [40]
Magyar Nemzeti Arcvonal (MNA) hungarista szervezet 1989 2016 A hungaristák félkatonai kiképzése. [41]
Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom mozgalom 1935 / 1939 1945 Hungarista mozgalom és együttműködési kormány. [41]
Mi Hazánk Mozgalom politikai párt 2018 működik Többnyire azon politikusok alapították, akik nem értettek egyet a Jobbik arculatváltásával

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. * Mudde, Cas (2002). The Ideology of the Extreme Right. Manchester University Press. ISBN 978-0-7190-6446-3.
    • Ignazi, Piero (2003). Extreme Right Parties in Western Europe. Oxford University Press. ISBN 978-0-19-829325-5.
    • Baker, Peter (28 May 2016). "Rise of Donald Trump Tracks Growing Debate Over Global Fascism". The New York Times. ISSN 0362-4331.
  2. NWS, VRT: Wat is het verschil tussen radicaal-rechts en extreemrechts, en radicaal-links en extreemlinks? (holland nyelven). vrtnws.be, 2019. május 28. (Hozzáférés: 2024. július 15.)
  3. Fascism and Nazism: Alt-right, white supremacy: Ultranationalist, racist, homophobic, xenophobic etc.:
    • Carlisle, Rodney P. (2005). The Encyclopedia of Politics: The Left and the Right, 2. kötet: A jobboldal . Sage Publications. ISBN 978-1-4522-6531-5.
    • Phipps, Alison (2019). "The Fight Against Sexual Violence". Soundings. 71 (71): 62–74. doi:10.3898/SOUN.71.05.2019
  4. Például fenyegetés, személyes megfélemlítés, félkatonai szervezetek létrehozása és erőszakos cselekmények elkövetése.
  5. a b c Camus, Jean-Yves; Lebourg, Nicolas (2017). Far-Right Politics in Europe. Harvard University Press. ISBN 978-0-674-97153-0.
  6. Beiner, Ronald Verfasser (2018). Dangerous Minds : Nietzsche, Heidegger, and the Return of the Far Right. University of Pennsylvania Press. ISBN 978-0-8122-9541-2. OCLC 1148094406
  7. François, Stéphane (24 August 2009). "Qu'est ce que la Révolution Conservatrice ?". Fragments sur les Temps Présents
  8. Conan Fischerː The Rise of the Nazis 2002, 47–49. o.
  9. a b c d Benjamin Biard, « L’extrême droite en Europe occidentale (2004-2019) », Courrier hebdomadaire du CRISP, vol. n° 2420-2421, no 15, 2019, p. 5 (ISSN 0008-9664 et 1782-141X, DOI 10.3917/cris.2420.0005 (franciául)
  10. FBI memo examined activities of far-right radical Catholics ahead of 2024 election (angol nyelven). La croix international, 2024. április 24. (Hozzáférés: 2024. július 15.)
  11. Gosling, Tim: Nationalist, populist, far-right parties eye rising support across Europe (angol nyelven). Al Jazeera. (Hozzáférés: 2024. július 15.)
  12. a b c d Far-right Extremism. Ran Factbook - Migration and Home Affairs - European Union. (Hozzáférés: 2024)
  13. Kopeček, Lubomír (2007). "The Far Right in Europe". Středoevropské politické studie. IX (4). International Institute of Political Science, Masaryk University in Brno: 280–293. Archived from the original on 7 February 2021. Retrieved 21 December 2020 – via Central and Eastern European Online Library.
  14. Kopeček (2007). „The Far Right in Europe”. Středoevropské politické studie IX (4), 280–293. o, Kiadó: International Institute of Political Science, Masaryk University in Brno. [2021. február 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. december 21.) 
  15. a b Wildman: Why you see swastikas in America but not Germany. Vox. Vox Media, 2017. augusztus 16. [2021. március 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. június 2.)
  16. "PEGIDA in Germany" Archiválva 2021. február 24-i dátummal a Wayback Machine-ben..
  17. "The Pegida Movement and German Political Culture: Is Right-Wing Populism Here to Stay?" Archiválva 2021. március 9-i dátummal a Wayback Machine-ben..
  18. The French National Front: On its way to power?. Policy-network.net, 2015. január 22. [2018. február 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. március 31.)
  19. John Lichfield. „Rise of the French far right: Front National party could make sweeping gains at this month's local elections”, Independent, 2015. március 1. (Hozzáférés: 2015. március 31.) 
  20. Jean-Marie Le Pen fined again for dismissing Holocaust as 'detail'. theguardian, 2016. április 6.
  21. Jean-Marie Le Pen condamné pour incitation à la haine raciale”, Le Monde.fr , lemonde.fr, 2005. február 24. 
  22. a b Mantesso. „The ghost of Benito Mussolini lingers as far-right popularity surges in Italy”, ABC News, Australian Broadcasting Corporation, 2019. május 26.. [2021. február 22-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2019. május 26.) 
  23. Tom Kington. „Italy's fascists stay true to Mussolini's ideology”, The Guardian, 2011. november 6.. [2021. február 3-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2013. december 14.) 
  24. Somerville. „Italy's populist government to continue turning refugee rescue boats away as they boycott European crisis meeting”, The Independent, 2019. július 22.. [2020. november 26-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2019. szeptember 9.) 
  25. Stille, Alexander. „How Matteo Salvini pulled Italy to the far right”, The Guardian, 2018. augusztus 9. (Hozzáférés: 2024. július 14.) (brit angol nyelvű) 
  26. Italian far-right leader Salvini fights to escape Meloni's shadow. Reuters. (Hozzáférés: 2024)
  27. Italy’s far-right leader Matteo Salvini fights for political survival. www.ft.com. (Hozzáférés: 2024. július 14.)
  28. Mantesso. „The ghost of Benito Mussolini lingers as far-right popularity surges in Italy”, ABC News, Australian Broadcasting Corporation, 2019. május 26.. [2021. február 22-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2019. május 26.) 
  29. Italy
  30. Gianluca Passarelli. La Lega di Salvini. Estrema destra di governo (2018. november 12.) 
  31. Il centro-destra in cerca di unità e il riemergere della destra neo-fascista
  32. Strickland, Patrick: Everything you need to know about Hungary’s far right (angol nyelven). Al Jazeera. (Hozzáférés: 2024. július 14.)
  33. Zerofsky, Elisabeth. „Viktor Orbán’s Far-Right Vision for Europe”, The New Yorker, 2019. január 7. (Hozzáférés: 2024. július 14.) (amerikai angol nyelvű) 
  34. Viktor Orbán has not arrived on the far right just now by his ‘mixed race’ comment], 2022 „The rhetoric of Orbán has then, year after year, increasingly sought to blur the boundary between the right and the far right.”
  35. Orbán’s Fidesz forming new far-right alliance with Austrian, Czech parties]. politico.eu, 2024 „Hungarian Prime Minister Victor Orbán and his far-right Fidesz party are forming a new political alliance with Austria’s Freedom Party (FPÖ) and the Czech Action of Dissatisfied Citizens (ANO) Movement”
  36. a b c Martin Langebach, Andreas Speit: Europas radikale Rechte, Zürich 2013.
  37. Katherine Kondor: Jobbik: A Wolf in Sheep’s Clothing? – Centre for Analysis of the Radical Right (brit angol nyelven) Archiválva 2023. november 28-i dátummal a Wayback Machine-ben
  38. Politikai szakadás a Jobbikban, Hunhír.hu, 2006. július 29.
  39. Die Welt: Ungarischer Rechtsextremist Csurka gestorben, 4. Februar 2012.
  40. a b Lebenslange Haft für Neonazi-Chef in Ungarn wegen Polizistenmordes

További információk

[szerkesztés]