Madárberkenye
 | ||||||||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 Egy példány érésben levő termései Göteborgban (Svédország, 2005)
| ||||||||||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||||||||
Nem fenyegetett      
| ||||||||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||||||||||
| Sorbus aucuparia L. | ||||||||||||||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Madárberkenye témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Madárberkenye témájú médiaállományokat és Madárberkenye témájú kategóriát. |
A madárberkenye vagy veres (vörös) berkenye (Sorbus aucuparia) a rózsafélék családjába tartozó berkenye (Sorbus) növénynemzetség egyik faja. További nevei: gálnafa, kutyacseresznye, rekettyefa.[1][2][3][4]
Elterjedése, előfordulása
[szerkesztés]A természetben Európa nagy részén – az óceáni, a nedves kontinentális és a hegyvidéki éghajlatú területeken –, Ázsiában pedig főleg Oroszország területén és Kína északkeleti részén elterjedt: elsősorban középhegységi-magashegységi növényfaj, de dombvidékeken is megtalálható. Közép-Európában 2000 méter tengerszint feletti magasságban is előfordul. Városokban díszfaként is ültetik.[5][6]
Magyarországon a természetben az Északi-középhegység magasabban fekvő területein – például a Mátrában is[7][8] –, valamint a Nyugat-Dunántúlon gyakoribb, de ezeken kívül a Dunántúl más területein szórványosan is előfordul. Díszfaként és utakat szegélyező faként is ismert.[5][3][4]
Alaki jellemzői
[szerkesztés]Többnyire kis termetű, 10 m magas fa, ritkábban elérheti a 15–20 méteres magasságot is. Egyenes, hengerszerű a törzse, és nem ritka, hogy a gyökfőnél elágazik. Kérge világosszürke, sima, fényes, paraszemölcsök gyakoriak rajta. Koronája laza (csak ritkán tömött), inkább nyúlt, tojásdad alakú, ágai nyúlánkak, felfelé törők, a végük azonban lecsüngő. Vesszői a kéregnél barnásabb árnyalatúak (szürkésbarna, vörösesbarna színűek), hosszú ízköz jellemzi őket. Rügyei ibolyásfekete színűek, nyúlánk tojásdad alakúak, de zömökek; szőrösek és nem ragadósak. Levelei sötétzöldek és szárnyasan összetettek: páratlanul szárnyaltak, 9–15 levélkére tagolódnak; a levélkék 2–6 cm hosszúak, alakjuk nyúlt elliptikus, kissé lándzsás, válluk részaránytalan (aszimmetrikus), szélük alsó harmada ép, felső két harmada fogazott, csúcsuk hegyes; a levelek kezdetben molyhosak, később lekopaszodnak. Virágai kicsik, öt fehér-sárgásfehér szirmuk van, 3-4 bibéjűek, kellemetlen illatúak, és 10–15 cm átmérőjű, lapostányérszerű, dús virágú, sátorozó buga – más szerzők szerint bogernyő[9][3] vagy fürt[4] – virágzatokba csoportosulnak; a vacok és a virágkocsányok is molyhosak. Az éretlenül még sárga, éretten narancssárga-cinóbervörös színű almatermései – korábban bogyószerű csontárnak vélték[4] – 9–10 mm átmérőjűek, kis méretű almácskák, kerekdedek (bogyószerűek), paraszemölcsösek, 3 magházúak. A magházak fala pergamenszerű, a magok 3,5–4,5 mm hosszúak, vörösesbarna színűek, féltojás alakúak.[5][10][6][3][4]
Biológiai jellemzői
[szerkesztés]A madárberkenye a rövidebb életű fafajok közé tartozik: egyedei körülbelül 80 évet élnek. Növekedése mérsékelt gyorsaságú, tőről jól, gyökérről kevésbé jól sarjad. Lombhullató fafaj. A lombfakadást követően virágzik: Magyarországon május második felében, a hűvösebb területeken június-július folyamán. Termései hirtelen, a berkenyefajok közül elsőként érnek be – Magyarországon szeptemberben –, s a tél végén hullanak le a fáról. Ősszel, a lombhullást megelőzően lombszíne sötétvörös.[5][10][6][3][4]
Ökológiai jellemzői, élőhelye
[szerkesztés]Szárazságtűrő, hidegtűrő, de fényigényes fafaj, s habár a savanyú kémhatású talajokat kedveli, a talajra kevéssé érzékeny. Természetes élőhelyein főként nyirkos, hegyvidéki erdei környezetben: mészkerülő erdőkben, sziklaerdőkben, erdők tisztásain vagy határán (tölgyesekben, fenyvesekben, bükkösökben egyaránt), cserjésekben, csarabos fenyéreken és sziklás lejtőkön fordul elő; molyhos levelű változata – a Sorbus aucuparia var. lanuginosa (Kit.) Schur – azonban mészkedvelőbb.[5][6][3][4]
Felhasználása
[szerkesztés]Levelét, virágzatát, érett termését (frissen vagy szárítva), kérgét és fáját is hasznosítják.[3]
Az érett terméseket – szárításuk előtt – le kell szedni a fürtről, majd kiterítve kell szárítani őket – akár napon is lehet – egészen addig, amíg meg nem keményednek; a szárítás során 3 kg friss termésből 1 kg szárított termés lesz. Az érett termés akár friss, akár szárított formája a madárberkenye termésdrogja, a Sorbi fructus, ami 0,04% para-szorbinsavat (para-szorbozidot), szorbinsavat, szorbitot, 0,06% prunazint (egy ciánglikozidot), almasavat, cseranyagot, pektint, karotint, 0,06–0,15% C-vitamint tartalmaz. A magokban zsírosolaj és kevés (0,2–0,5%) amigdalin (egy ciánglikozid) található.[4][11]
Mérgező növény
[szerkesztés]Termése több olyan anyagot is tartalmaz, amelyek a helytelen felhasználás, vagy túladagolás esetén enyhébb mérgezést okozhatnak. Az egyik a para-szorbinsav, ami a terméshús sebzésekor képződik az addig glikozidos kötésben levő állapotából (para-szorbozid); a para-szorbinsav nyálkahártyát és bőrt ingerlő folyadék, ami főzés hatására nem mérgező szorbinsavvá bomlik. A másik a prunazin (egy ciánglikozid) a terméshúsban, a harmadik pedig az amigdalin (egy ciánglikozid) a magokban.[11] Az érett termés húsában nincs vagy minimális mennyiségű a méreganyag, főzés hatására pedig elbomik. A magvak mérgezők.[12]
Élelmiszernövény
[szerkesztés]A madarak kedvelik a termését, s ezzel együtt magjait is terjesztik.[5] Érett termései ugyan az ember számára is ehetőek, de fanyar, édes-savanykás ízűek és csípősek;[6][4] a nyersen fogyasztással egyébként is vigyázni kell, mert terméshúsa és magjai is ciánglikozidokat tartalmaz.[3] A faj egyik változata az édes madárberkenye (Sorbus aucuparia var. dulcis), amelynek termései nagyobbak és az ember számára élvezetesebbek, és amelyet ezért növényfajtaként termesztenek (Sorbus aucuparia cv. Edulis).[1]
Friss érett, megfőzött terméséből savanykás zseléket, lekvárokat, kompótokat, szörpöt, gyümölcslét, alkoholos üdítőitalt, likőrt, bort vagy pálinkát is készítenek.[3][6][4][11] A szárított érett termésből lisztet is őrölnek.[3]
Virágai jó mézelők.[6]
Gyógynövény
[szerkesztés]Friss érett termése – a benne található jelentősebb mennyiségű C-vitamin[5][6][3] okán – vitaminpótlás céljából, a megszárított érett termés főzete vesekőképződés és húgyúti betegségek esetén fogyasztható.[4]
Az érett termés szorbittartalma kivonható, amiből aztán C-vitamint[4] (szorbóz köztes termékkel), arcpakolást,[3] toroköblítőt,[3] illetve a cukorbetegek számára is fogyasztható édesítőszert állítanak elő.[6][3][4]
A népi gyógyászatban érett terméseit vizelethajtóként, leveleit összehúzó és vérzéscsillapító hatása miatt alkalmazták.[6] Kérgének és levelének főzetét szájpenész kezelésére használják.[3]
A virágaiból készített tea enyhén has- és vizelethajtó hatású, a leveléből készített tea pedig pótolja az „oroszteát” (gyarmati teát).[4]
Faipari növény
[szerkesztés]Barnásvörös fája kemény, tömör, nehéz, egyenletes szövetű, könnyen faragható és esztergálható; belőle északon és a hegyvidékeken szerszámnyelet, gazdasági eszközöket készítenek. Vesszőiből egyes helyeken kosarat fonnak.[6][5]
Bőripari növény
[szerkesztés]Kérgét korábban bőrcserzésre használták.[6]
Dísznövény
[szerkesztés]A szennyezett levegőt jól viseli, szórt árnyékot ad, épületek közelébe ültethető. Tavasszal a dús virágú, sárgásfehér virágzatai, ősszel a vörös lombszín, Magyarországon pedig már a nyár közepétől egészen őszig-télig a gömbölyű vöröslő termések teszik mutatóssá.[6][5]
A kultúrában
[szerkesztés]Európai előfordulásának északi részén gyakori fafaj, itt számos monda és babona kapcsolódik hozzá.[6]
Képek
[szerkesztés]-
A madárberkenye termése -
-
-
-
-
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b Priszter Szaniszló: Növényneveink: A magyar és a tudományos növénynevek szótára. Budapest: Mezőgazda. 508. o. ISBN 963 9121 22 3 1998. [1999]
- ↑ madárberkenye (Sorbus aucuparia). In Csapody Vera – Priszter Szaniszló: Magyar növénynevek szótára. Lektorálta: Kárpáti Zoltán és Jolsvay Alajos. Budapest: Mezőgazdasági Kiadó. 1966. 122. o. ISBN nélkül
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o Madárberkenye. In Lesley Bremness: Fűszer- és gyógynövények. Fényképezte: Neil Fletcher és Matthew Ward. Szakértő: Pat Griggs. Fordító: Molnár Katalin. Lektor: Mándics Dezső, Horák Gyula. 2. kiadás. Budapest: Panem Kft., Grafo Kft. 1998. 84. o. = Határozó Kézikönyvek, ISBN 963 909 015 8 Első kiadás: 1995
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n Berkenye. In Rápóti Jenő – Romváry Vilmos: Gyógyító növények. Az ábrák Csapody Vera, a borító Urai Erika munkája. Hetedik, változatlan kiadás. Budapest: Medicina Könyvkiadó. 1983. 88–89. o. ISBN 963 241 190 0 Ez a könyv az 1977-ben megjelent ötödik kiadás fényképmelléklet nélküli változatlan kiadása
- ↑ a b c d e f g h i Madárberkenye. In Bartha Dénes: Magyarország fa- és cserjefajai. Lektorálta: Schmidt Gábor, Vancsura Rudolf. Rajzolta: Csapody Vera, Jelitai Edit, Kerekes Péter, Kiss László, Vaski László, Velledits Dorottya. Budapest: Mezőgazda Kiadó. 1999. 244–245. o. ISBN 963 286 105 1
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n Madárberkenye. In Oleg Polunin: Európa fái és bokrai. Barbara Everard rajzaival. Fordította és kiegészítette: Debreczy Zsolt. A fordítást az eredetivel egybevetette: Zombori Lajos. Szakmailag ellenőrizte: Priszter Szaniszló. Budapest: Gondolat Könyvkiadó. 1981. 80., 193. o. ISBN 963 280 947 5
- ↑ Adatok a Mátra és környéke edényes flórájának ismeretéhez. kitaibelia.unideb.hu. (Hozzáférés: 2017. március 22.)
- ↑ A Woodsia ilvensis (L.) R. Br. ˙j előfordulása az Eperjesi Tokaji-hegységben. kitaibelia.unideb.hu. (Hozzáférés: 2017. március 22.)
- ↑ Fák (Fürkész Könyvek-sorozat), 154. o.
- ↑ a b Fák (Természetkalauz-sorozat), 174–175. o.
- ↑ a b c Para-szorbinsav (2-4-hexadiénsav-lakton). In Marczal Gabriella: Mérgező növények, növényi mérgezések. Szerkesztette: Szőke Éva. Lektorálta/szakmailag ellenőrizte: Sátory Éva, Szabó László Gyula. Fotók: Szőke Éva, Reményiné Kóródi Zsuzsa, Ágocsné Faludi Andrea. Budapest: Semmelweis Könyvkiadó. 2008. 32–34. o. ISBN 978 963 9656 89 5
- ↑ László-Bencsik 1992, 54–56. o.
További információk
[szerkesztés]
