Szerkesztő:Tyuxem/Beszterce története
Már az őskorban lakott hely, majd dák és római település. 1141 és 1162 között szász bányászok települtek ide és Nősen néven alapítottak várost. Először 1241-ben említik, de rögtön ezután a tatárok elpusztították, majd 1284-ben ismét felégették a várost.
Károly Róbert alatt fejlődött leginkább. 1330-tól szabad királyi város. 1452-ben 25 helységgel együtt leválasztották Doboka vármegyéről, és önálló grófság lett. 1453-ban a város feletti hegyen Hunyadi János várat épített. 1458-ban Szilágyi Mihály az ellene fellázadt várost felégette. 1464-ben Mátyás megszüntette a Besztercei grófságot. Ekkor a humanista műveltség egyik központja volt, itt nyomtatták ki Bonfini több munkáját is. 1465-ben a várat a város lebontotta, és a várost erősítette meg falakkal és 10 bástyával. 1530-ban Péter moldvai vajda eredménytelenül ostromolta.
1596-ban a városnak már gimnáziuma volt. 1602-ben Basta seregei vették be, 1603-ban Székely Mózes ostromolta. 1661-ben elfoglalta a török de a század végén felszabadult. 1705-ben Rákóczi vezére, Pekri Lőrinc dúlta fel. 1717-ben a tatárok rabolták ki.
1848. december 31-én Bem serege kiszorította a városból a császári sereget. 1849. február 21-én itt verte szét Urban ezredes seregét. június 25-én az oroszok rohammal bevették, de 26-án Bem visszafoglalta. Falait 1856-ban kezdték bontani, ma már csak a Bognár-torony és falmaradványok állnak.
1910-ben 13 236 lakosából 5835 német, 4470 román, 2824 magyar volt. 2002-ben 81 259 lakosából 73 613 román, 5204 magyar, 1958 cigány és 484 egyéb volt.
Beszterce vidéke
[szerkesztés]Az első emberi nyomok
[szerkesztés]Nem bizonyított állítás szerint Beszterce vidékén 50 000 évvel ezelőttről maradtak ránk emberi jelenlétet bizonyító tárgyi emlékek[1].
Ha ebből a korból nem is, az újkőkori és az utána levő időszakból már vannak leletek. Lakott települések maradványait tárták fel a régészek Jádon, Szászlekencén, Tacson és Felőr határában, Vindán és Magyarberétén jelentős mennyiségű munkaeszközökre és félkész termékekre bukkantak, Besztercén és Mezőerkeden bronzkori temetőket azonosítottak.
Régészeti kutatások eredményei bizonyítják a kelták jelenlétét Dipse, Mezőerked, Galacfalva területén. Vaskori földvárakat azonosítottak Szeretfalva, Kisdemeter és Árokalja határában. Gazdag éremleletek és ezüst dísztárgyak kerültek elő Beszterce, Petres és Tacs területéről.
A dákok fölött aratott római győzelem után Beszterce vidéke is római fennhatóság alá került és a birodalom új, északkeleti limesének egy szakasza itt húzódott.
Lásd még: Erdély ókora
A honfoglalástól a királyságig
[szerkesztés]Krónikáink fennmaradt töredékei szerint a magyarok hat hónapon át jöttek megszakítás nélkül a borgói hágón át, mintegy 200 km szélességű erdőrengetegen keresztül, amely Királynémetiig ért. Az itt elkezdődött honfoglalás idején keletkezhetett a Sajósárváron feltárt nagy temető. Miután a magyarok Erdély után Pannónia területét is birtokba vették, a törzsek felosztották egymás között a területeket.
A Géza fejedelem által elkezdett hittérítő munkát fia, a későbbi Szent István fejezte be. Megszervezte a magyar katolikus egyházat, templomokat építtetett, érsekségeket alapított, közöttük a gyulafehérvárit is. Ez utóbbihoz tartozott egész Erdély, így Beszterce és a környező falvak is. Létrehozta a vármegyerendszert, amely közigazgatási és védelmi feladatokat volt hivatott megoldani. Beszterce vidéke Doboka vármegye része lett, aminek előbb kétharamada, majd fele a király tulajdonát képezte. Erre a királyi birtokra telepítették később a leendő erdélyi szászokat.
Lásd még: Erdély középkora
Szászok
[szerkesztés]
A szász telepesek első hulláma 1150 körül érkezett Erdélybe, amikor II. Géza magyar király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett. Erre alapvetően a Bizánci Birodalom I. Mánuel császár alatt kezdett expanzív politikája adott okot, noha Géza nem érte meg az első betörést (1166).
Az Andreanum tudósít arról, hogy Géza a telepeseket egy elhagyatott („deserta”) területre telepítette, de ez csak részben igaz, mert a déli határsávon már a székelyek éltek (akiktől a szászok a helyneveket átvették: Szászkézd, Szászorbó, Szászsepsi stb.), így őket észak-keletebbre kellett telepíteni. A német telepesek ekkor alapították meg Nagyszebent, amelynek német neve az alapító nemes ("geréb") nevét őrzi: Hermannstadt, és körvonalazódott az Olt völgyében a később Altland névvel illetett központi terület, mely mindig is kitüntetett szerepet játszott a szászság történetében, bár a Szászföld (Királyföld) határai később kitolódtak.
A nyelvészeti bizonyítékok alapján Rajna és Mosel vidékéről származó eredeti szászság részben közrendű parasztokból, részben lovagokból állt. A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a lovagok ütőképes haderőt biztosítottak a Magyar Királyság számára, melyért cserébe a király a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított. A vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak (a lucrum camerae-t is megválthatták), maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek.
A II. Géza király korában megindult telepeshullám a kedvező feltételek hatására nem állt le, mind több németajkú család érkezett a mai Nyugat-Németország és Belgium területéről, hogy Erdélyben új életet kezdjen. A szászság történetében fontos időszak a Német Lovagrend rövid, ám dicstelen barcasági tartózkodása, ugyanis amikor II. András a kiűzésükről döntött, előzőleg átszervezte a környékbeli határsávot.
Az Andreanum szabályozta a szászok katonaállítási kötelezettségét, és megerősítette adókedvezményeiket. Ekkor – feltehetően a német lovagoktól látott példán okulva – a szászok kiharcolták, hogy egyes településeik vásártartási és árumegállítási jogot kapjanak, ami elővetítette az addig zömmel paraszti népesség városias jövőjét.
Besztercevidéki szászok
[szerkesztés]
Eredet
[szerkesztés]Bizonyított tény, hogy a besztercevidéki szászok a mai Luxemburg területéről jöttek új hazájukba, ahol új településeiknek sokszor az óhazából kölcsönzött neveket adtak (Wallendorf, Reisdorf, Niesu, Dürrbach, Birk és Trappen). Vándorlási útvonaluk az Odera folyó mentén vezetett Felső-Sziléziába, onnan ereszkedtek le Észak-Magyarországra. Átkeltek a Tiszán, majd a Szamos völgyén fölfele haladva érkeztek meg a Nagy-Szamos, a Beszterce és a Sajó völgyébe. [2]
Városalapítás
[szerkesztés]A Beszterce vidéki szász települések központja Beszterce, az akkor még Nősen nevű védőszentjéről elnevezett város volt. Besztercét az azonos nevű folyó völgyében, mocsaras területen építették szász bányászok a 12. század közepén. 1216-ban már állt a Ferences rendi szerzetesek temploma. Ugyancsak 13. századi a város első ránk maradt okleveles említése is.
Tatár pusztítások
[szerkesztés]1241
[szerkesztés]1241. április 2-án törtek a tatárok a városra, amit különösebb nehézség nélkül el is foglaltak. Kegyetlenségük látható a legyőzöttekkel való bánásmódjukból: a mesteremberek életét megkímélték, a rabszolgaságra alkalmasakat Tatárországba hurcolták, a többieket pedig a város piacán baltával agyonverték. Egy 1241-ben írt, pápához intézett jelentés szerint a tatárok Nősen piacán 6014 keresztyént öltek meg.
1285
[szerkesztés]1285-ben IV. László király uralkodása idején másodízben törtek be Erdélybe a tatárok. Útjukban raboltak, gyilkoltak és mindent felgyújtottak. Tatárdúlás áldozata lett Beszterce és vidéke is. A szörnyű pusztítások mielőbbi kiheverése érdekében a magyar király Beszterce polgárait mentesítette az adó kétharmadától. Ezt a kiváltságjogot megerősítette az utolsó Árpád-házi király, III. András is.
Újjáépítés, gazdasági fellendülés
[szerkesztés]
1291-re Beszterce gazdaságilag annyira megerősödött, hogy ismét fizetnie kellett a királyi adót. Ekkor már működött a városban egy ispotály (szegények kórháza), amit a keresztes háború idején itt is megforduló Szentlélek lovagrend tagjai alapítottak. A kórház a mai római katolikus plébánia helyén volt. Utcáját évszázadokon át Kórház utcának nevezték.
A 14. század elejére Beszterce rendezett város képét mutatta. Fapalánk védte a két fő utca mentén szorosan egymás mellé épített házakat és azok lakóit. A mai Gh. Sincai (egykori Hársfa, Kórház) és a Dornei (egykori Hunyadi János, Erszény) utcák alkották egymás folytatásaként a város egyik főutját, míg a másik a velük párhuzamos, mai nevén N. Titulescu (egykori Magyar) utca volt.
A főtéren a Szent Miklós plébániatemplom állt, amit később újjáépítettek. A város északkeleti részén a Szent Ferenc-rend épített kolostort 1316-ban. A város déli oldalán, a Kádárok bástyája közelében a Domonkos-rendiek 1303-ban épített kolostora volt.
A mai Malom-téren vízimalom működött, ami a városszélen átfolyó Malomárokból kapta a szükséges vizet.
A várostól keletre, a Beszterce vizét patak formájában végigvezették a főbb utcákon. Az egyik ág a régi kórháznál, a mai református templom közelében hagyta el a várost. A másik ág a ferences kolostortól északkeletre, még a városon kivül két ágra szakadt, a mai Búzasor előtt és a nagytemplom mögött kétfelől fogta közre a mai Főteret. Néhány éve a főtéri út korszerűsítésekor előkerült egy másik vízerecske is, ami a Kispiac (Alfred Berger utca) felé kanyarodott. Amikor a Főtemplom déli oldalán egy régi épületet lebontottak, a földből előkerült egy hajdani facsatorna teljesen ép része is, még vékonyan folydogált benne a víz.
Beszterce első gótikus polgárháza a főtéri plébániatemplommal szemben épült papilak volt. A csúcsívesen épített kapubejárat fölött áll Erdély címere, a Nap, Hold és csillagok szimbólumaival, alattuk pedig az 1480-as évszámmal. A több mint fél évezredes épület ma is látható a Búzasor végén.
A Hunyadiak kora
[szerkesztés]Hunyadi János ifjúságát apródként a Délvidéken, katonák között töltötte.
1430-ban Zsigmond király szolgálatába lépett, idővel a királyi tanácsban is helyet kapott.
1439-től szörényi bán, majd 1441-től erdélyi vajda és temesi bán lett.
Albert király halála után I. Ulászló megválasztásáért harcolt. A lovagkirály bizalmasa lett, s uralma elején Újlaki Miklóssal együtt látta el a török határ védelmét.
A törökellenes csatákban magát kitüntető hadvezér a királyi birtokok nagy részét megkapta, 28 vár, 57 város, 930-nál több falu, összesen 4 130 000 katasztrális holdnyi terület uraként Magyarország leggazdagabb birtokosa lett belőle.
V. László 1453-ban Hunyadi Jánost Beszterce örökös főispánjává, grófjává teszi és címerét kibővíti az ún. besztercei oroszlánokkal.
Felkelés
[szerkesztés]Amikor a törökverő hős gróf fényes kíséretével először látogatott Besztercére, a városbíró, oldalán két porkolábbal, 12 esküdt és az ünneplőbe öltözött polgárság a város falain kivül vártak rá. Hunyadi szürke paripán ülve fogadta a városatyák latin nyelvű hódolatát és jó benyomást tett rá a lakosság fegyelmezett és ünnepléshez méltó magatartása. A Kolozsvári Boldizsár 1342 óta álló Magyar utcai fényűzően berendezett házában szállásolták el és az épületet minden tartozékával együtt a város neki is ajándékozta. De Hunyadi rangjához és vagyonához méltó vár építését parancsolta meg a műépítész Eyben mesternek. Az építési munkálatban minden 16 éven felüli besztercei és környékbeli legényt ill. férfit mozgósítottak, és a szédületes munkairam következtében hat év alatt elkészült a vár a várostól északra levő Várhegyen. Amikor 1458 áldozócsütörtökén sor került a Flestenburg (Hunyadi-vár) felavatására, a nagyszabású ünnepen az ingyen munkavégzéshez nem szokott szabad szász fiatalok megtagadták a táncolást és ezért verekedés kezdődött köztük és Hunyadi építtetői között. Ezt követően Ulrich Thümmel besztercei bíró fegyverbe szólította a céhek tagjait. A csapat élére Engelbrecht bíró állt. Előbb Hunyadi Magyar utcai házát rombolták porig, majd rátámadtak a várra, amit sikerült is elfoglalniuk[3], de Szilágyi Mihály várvédő emberei ezalatt a védtelenül maradt várost gyújtották fel. Döntő ütközetre került sor a város előtt, amit a szászok elveszítettek.
A megtorlás iszonyú volt. A besztercei börtön zsúfolásig megtelt. Szilágyi Mihály jelenlétében számos halálos ítéletet hoztak és csonkítással, megnyomorítással (megvakítás, kézcsonkítás, ajak, orr vagy fül lemetszése, korbácsolás, botozás, megpöckölés) járó enyhébb büntetést róttak ki a felkelés vezetőire.
A bosszúállástól való félelmében sok szász polgár elmenekült Besztercéről. Üresen maradt házaikba a környékbeli falvakból románokat és cigányokat telepítettek.[4]
A város virágkora
[szerkesztés]Az 1458-as felkelés okozta sebek lassan begyógyultak. Ehhez az is hozzájárult, hogy Mátyás király még ez évben ellátogatott Besztercére és megkegyelmezett a menekülteknek, a következő évben pedig megerősítette a várost korábbi jogaiban. Megszüntette a besztercei grófságot is.
Epületek: vár, várfal, város
[szerkesztés]1464. június 2-i oklevelében utasította Petrus Zobot, a besztercei Hunyadi-vár parancsnokát, hogy a várat minden tartozékával együtt adja át a beszterceieknek 6000 aranyforint ellenértékében. Következő évben abba is beleegyezett, hogy a szászok lebontsák a várat, és a köveiből a várost körülvevő védőfalat erősítsék. Beszterce polgárai 1485-ben fejezték be ezeket az építési munkálatokat. A védőfal három tornyos kapuval rendelkezett (Kórház utca, Magyar utca, Szalma utca). A kőfaltól védett város biztonsági okokból a falakon kívül nem terjeszkedett, így váltak egyre gyakoribbá az emeletes házak, és a zsúfoltság is jelentősen nőtt. Számos utcában a szomszédos házak falai összeértek, a közlekedést a főbb utcák között lélekszorítókon oldották meg. A fejlődésre utal az a kimutatás is, mely szerint 1580 körül Besztercén 450 faház volt, míg kőház mindössze 130. 1600-ban még mindig 450 faház volt, de kőház már 350. A város lakossága hozzávetőlegesen 4000 volt, családonként 5 fő.[5]
Oktatás
[szerkesztés]Az Erdélybe bevándorló szászok nemcsak családjaikat, hanem papjaikat és tanítóikat is magukkal hozták, így Besztercén már a kezdetektől léteznie kellett iskolának. Az legkorábbi ránk maradt írásos említése a besztercei iskolának egy 1388. júniusában készült brassói per iratában található. A tanítók többnyire papok voltak, az oktatás pedig latinul folyt.
Lakosság
[szerkesztés]A városban főleg kézművesek és kereskedő családok laktak. Ezen kívül itt éltek a város papjai, a kolostorok apácái, tanítók, jegyzők, harangozók, borbélysebészek és a várost körülvevő termőföldek művelői is. A polgárok nem látták szívesen maguk közt a nemeseket, hiszen ezek adómentességüknél fogva nem járultak hozzá a városi önkormányzat működéséhez. Ugyanígy a nem szász etnikumú emberek letelepedését sem engedélyezték a város falain belül. Akikkel mégis kivételt tettek, azok a városi adókönyvekben a colonus jelzőt kapták.
A város befolyásának kiterjedése
[szerkesztés]1472. november 4-én Mátyás király Beszterce joghatósága alá rendelte a dipsei, lekencei és a demeteri egyházközséget. Azért, hogy a város gazdaságát is fellendítse, 1475-ben a király a Radna dominiumot is Besztercének ajándékozta, ami magába foglalt egy óriási földbirtokot, uradalmat és a Radna völgyi húsz falut. Ezek a helységek 300 éven át kötelesek voltak a besztercei önkormányzatnak munka-, termék- és pénzjáradékot fizetni.
Beszterce és Rares vajda
[szerkesztés]Szapolyai János Petru Rares moldvai vajdának adta Bálványosváralját, Csicsót, Küküllővárát, Radnát és Besztercét. A királyi parancsnak kijáró engedelmességet egyedül Beszterce tagadta meg. Mivel okkal számíthattak fegyveres támadásra, a céhek tagjai nagy erővel kezdték el megerősíteni az 1300 méter hosszúságú védőfalat és megszervezték a város védelmét. A moldvai vajda nem is késett, megostromolta Besztercét, de a jól megszervezett védelem ellenállását nem tudta megtörni. Rares vajda 1529. szeptember 3-án engedelmességre szólította fel Beszterce polgárait, hozzátéve hogy ellenkező esetben a városhoz tartozó szőlőket elpusztítja és a város apraját-nagyját kardélre hányja.[6] A sikertelen ostrom után a vajda megpróbálta tönkretenni a gyümölcsösöket, szőlősöket. 1529. október 6-án, távozást színlelve, Jádra vonult vissza, és ugyanezen a szombati napon rátámadt a szőlősökbe igyekvő gyanútlan és védtelen városiakra, sokat lemészárolva közülük. Thomas Werner kapitány ekkor ellentámadásba lendült és Petru Rares seregét meghátrálásra kényszerítette. 1529. december elején a moldvai seregek újból ostrom alá vették Besztercét, de ezúttal is csúfos vereséget szenvedtek. A szászok egy kis időre fellélegezhettek, de a vajda bosszút forralt, ezért megerősítették a kőfalat, a kapukat, ágyúkat öntöttek Petrus mester vezetésével, hatalmas élelmiszerkészletet halmoztak fel a városban, készültek az újabb ostromra. Néhány összecsapásra a beszterceiek és Rares között sor került, de az ostrom elmaradt. Helyette 1530. júniusában végre sikerült megkötni a békét, aminek az elfogadásával Besztercének autonómiájáért cserébe évi adót kellett fizetnie és alkalomadtán zsoldosokkal segítenie a vajdát.
Amikor Petru Rarest saját bojárjai elhagyták, és korábbi szövetségese, Szapolyai János is hátat fordított neki, Beszterce akkor is kitartott mellette és az adófizetést most sem tagadta meg. Hálája jeléül, miután 1540-ben a szultán újból vajdává tette, óriási adót rótt ki Besztercére (8800 zlotyit, amiből csak 6064-et sikerült összeszedni, a többit később törlesztették a beszterceiek[7]), amit a szászok csak nagy nehézségek árán tudtak összeszedni, hiszen még nem heverték ki a nem is olyan régi, elhúzódó háborúskodás okozta gazdasági visszaesést. 1544. júliusában Petru Rares megkísérelte elfoglalni a szomszédos Csicsó várát, a Martinuzzi György által vezetett királyi seregek döntő győzelmet arattak a vajda seregei fölött, így ez kénytelen volt visszatérni Moldvába és többet nem is lépett Erdélybe.
Az Erdélyi Fejedelemség kora (1541-1690)
[szerkesztés]Az Erdélyi Fejedelemség a 16. század közepétől a 17. század végéig Erdély területén fennálló állam volt, amelynek története a magyar történelem fontos részét képezi.
A fejedelemség a mohácsi csatavesztést követő kettős királyválasztás következményeként jött létre. Az Oszmán Birodalom által támogatott Keleti Magyar Királyságból alakult ki, mikor II. (Szapolyai) János lemondott a királyi címről. Így ő lett az első erdélyi fejedelem János Zsigmond néven.
Belső építkezés
[szerkesztés]A reformáció elterjedése
[szerkesztés]A 16. század első felét a vallást megújítni igyekvő törekvések is jellemezték. Luther Márton német nyelven terjesztett tanai hamar kedvező visszhangra találtak az erdélyi szászok körében. Ezek a tanok ellen lépett fel II. Lajos, akinek a parancsára 1523-ban Szebenben elégették Luther összes, az országban található művét. Tizenöt évvel később Szapolyai János is a lutheránusokkal szemben foglalt állást, de helyzetét nehezítette, hogy Besztercén egyre inkább nőtt a gyűlölködés az itt tevékenykedő katolikus, de nem szász papok ellen. Az inkvizícióra is felhatalmazott helybeli dominikánusok semmit se tehettek, sőt az ellenük irányuló magatartástól való félelmükben Franciscus Vigorosi jegyzőt a pápához küldték segítségért. 1518-ban X. Leó pápa külön bullában a védelmébe vette a besztercei Domonkos-rendi szerzeteseket, 1519-ben Raffael és 23 bíboros társa nagyszabású bűnbocsátó szertartást celebrált Rómában a beszterceiek számára. 1523-ban a pápa újból megerősítette jogaikban a besztercei domonkosokat. Ebben az időben kezdte hirdetni Kristian Pomarius, tudós városi jegyző és tehetséges hitszónok, a brassói Honterust megelőzve az egyház megreformálásának szükségét. A besztercei káptalan két papja levélben közölte Bornemisza Pál erdélyi püspökkel, hogy ezentúl nem engedelmeskednek neki, hanem az új hit tagjainak tekintik magukat. A besztercei tanács elhatározta és végrehajtotta a dominikánusok kiűzését a városból, de a bonyodalmak ezzel még nem értek véget, mindaddig amíg a medgyesi egyházi zsinaton a szász papok el nem fogadták az összes szász áttérését az evangélikus hitre, és Báthory István fejedelem 1572. július 4-én jóvá nem hagyta a zsinat határozatát.
A céhek aranykora
[szerkesztés]
A város gazdasági erejét a benne szervezetten tevékenykedő azonos foglalkozású tanult mesteremberek szakmai és érdekvédelmi szervezetei, a céhek alkották.
Okmányok bizonyítják, hogy a középkori Magyarországon, de még a mai Románia területén is az első céhek Besztercén létesültek.[8] Beszterce várossá fejlődésében az játszott döntő szerepet, hogy olyan kereskedelmi utak találkozásánál feküdt, amelyek Erdély középső részét kötötték össze Moldvával, Bukovinával és azon túl Lengyelországgal. Előnyös földrajzi elhelyezkedése valóságos vonzerőt gyakorolt a környék szász faluiban élő kézművesekre. A kézművesek mellett jelentős számú kereskedő is megtelepedett a városban. A 13. század végére Beszterce Észak-Erdély legfontosabb kézműipari és kereskedelmi központjává nőtte ki magát. Írásos emlékek bizonyítják, hogy a besztercei kereskedők otthonosan mozogtak az akkori Magyarországon, Moldvában, Szlovákiában, Lengyel- és Németországban illetve Itáliában, lévén hogy a besztercei céhek által készített árukat mindenhol kifogástalan minőségűként ismerték.
A céh szabályzatában pontosan rögzítették a céhbelépés és a szakember utánpótlás módját is. Céhtaggá válhatott valaki, ha
- szakmájának igen jó ismerője volt, és mint céhen kívülit a céhbeliek befogadták;
- beházasodott a céhtagok családjába;
- inas- és mesterlegény éveit becsülettel leszolgálta;
- olyan mesterművet készített, amiben semmi hibát felfedezni nem lehetett;
- saját költségén szervezett bőséges lakomán megvendégelte a céh összes tagját.
1602-ben a fejlődés megtorpant, majd olyan szintre süllyedt, amit a középkori Beszterce soha nem hevert ki. Beszterce megszűnt Erdély egyik legfontosabb városa lenni.
|
|
|
Beszterce ostroma
[szerkesztés]Viharfelhők
[szerkesztés]1599. október 28-án a székelyek által segített Vitéz Mihály győzelmet aratott Báthory András fölött. A besztercei szászok azonnal átlátták a megváltozott politikai helyzetet, és gazdag ajándékok árán megpróbálták elnyerni a Gyulafehérváron székelő román uralkodó kegyeit, de ez hatalmas sarc fizetésére kötelezte őket.
Az elégedetlen magyar főnemesek magyar fejedelmet szerettek volna, ezért visszahívták Báthory Zsigmondot, aki 1601. március 23-án érkezett Erdélybe és Besztercén szállt meg. Ezt hallva Basta, a császári hadak erdélyi generálisa, seregeit nyomban Beszterce alá küldte, ami nagy kárt jelentett a városnak, mert a katonák felgyújtották a környező falvak házait, az állatokat pedig elvitték. Augusztus 25-én Beszterce behódolt, de Basta csak 30 000 arany értékű ajándék ellenében volt hajlandó megkímélni a várost. Báthory egyik tábornoka, Székely Mózes megtámadta a Beszterce felügyeletére kirendelt császári helyőrséget, és Désre szorította vissza, majd közölte a beszterceiekkel, hogy Basta elvesztette hatalmát, nem jelent további veszélyt, és kérte őket, hogy csatlakozzanak a törökök által is támogatott erdélyi magyar fejedelemhez. A polgárok 7000 aranyat adtak a fejedelemnek hűségük jeléül, ezért Vitéz Miklós kolozsi ispánt és Nagy Bertalant rendelték Beszterce védelmére 200 katonájukkal. Az érkezett segítség láttán a szászok elkezdték a városfal és a bástyák megerősítését, tudva, hogy Basta megtorlása nem várat magára.
Az ostrom
[szerkesztés]1602. január 30-án Basta seregének előörsei rajtaütöttek a városból távozó embereken, szörnyű mészárlást végezve köztük. Mindössze két nappal később megérkezett Basta 4-5000 főnyi serege is a város alá. Főhadiszállásuk a közeli Aldorf lett. A generális parancsára elzárták azt a csatornát, ami Beszterce vízellátását biztosította. A vizesárok vize befagyott a kemény télben, így nem jelentett már akadályt az ostromlóknak. A Vitéz Miklós irányítása alatt levő párszáz védő sorra visszaverte Basta sokkal nagyobb seregének rohamait.
Február 15-án az ágyúknak sikerült egy három öl széles rést ütniük a kőfalon. Feljegyzések tanúsítják Pfapfenbruder kovács hősiességét, aki a résbe állva hatalmas pörölyével ütötte, vágta az ellenséget. A védőknek ezúttal is sikerült visszaverniük a támadásokat. Ráadásul a vizesárok jege is beszakadt az ostromlók sokasága alatt, így többszáz ellenséges katona megfulladt vagy megfagyott, ha sikerült kimásznia a jeges vízből. Basta generális nem számított ilyen kemény ellenállásra, kénytelen volt visszavonulni ismét. A városban is rengeteg volt a sebesült és jelentősek a károk, ezért a magisztrátus az elhúzódó ostrom következményeitől való félelme miatt, a katonatisztek és céhmesterek tiltakozása ellenére hat napos fegyverszünetet alkudott ki Bastától. A generális a fegyverszünetet viszont súlyos feltételekhez kötötte: a város hűtlensége miatt fizessen neki helyben 30.000 aranyat[11], fegyverezzék le a helyőrséget, a városban tartózkodó összes magyar hagyja el a várost. A távozás esetére sértetlenséget ígért a távozó katonáknak. Az önös érdekeiket előtérbe helyező szászok elfogadták Basta követeléseit, elárulva ezzel a város magyar védőit.
Fekete vasárnap (1602. február 24.)
[szerkesztés]A város magyar helyőrsége és a magyar nemesek családjai a Kórházkapun (Spitteltor) át távoztak, a budaki híd felé véve az irányt, mivel a Budaki-hegyen át Nagysajó és Szászrégen érintésével Székelyföldre akartak eljutni. A sor élén a három magyar tiszt, Vitéz Miklós, Nagy Bertalan, Bogáti Mihály és száz székely lovasa haladt. A lovasság mögött a kétszáz gyalogos menetelt, utánuk következett a szekérkaraván (87 szekér) a katonák hozzátartozóival és a városból elüldözött főúri és polgári családokkal.[12] Basta seregének sorfala között távoztak a városból, a generális megdícsérte a székely várvédők hősiességét. A császári sereg egy része viszont a nyomukba szegődött, és a Budaki-hegyen rátámadtak a számbeli kisebbségben levő magyarokra, a katonákat lemészárolták és csak néhány asszonynak és leánynak sikerült a városba menekülnie.[13]
A tragikus kimenetelű Fekete vasárnapról 400. évfordulóján városszerte megemlékeztek. 2002. június 9-én a városi temetőben tartott gyászszertartás keretén belül egy fekete márvány obeliszket lepleztek le.[14]
Következmények
[szerkesztés]Basta követelte a hadisarcot, aminek a felét (16.000 aranyat) is csak nagyon nehezen tudtak megfizetni a polgárok, vállalva a teljes elszegényedést. A császári sereg végre elvonult, de a generális a város gondjaira bízta sebesült katonáit. A tavasz közeledtével a rengeteg temetetlen tetem oszlásnak indult, a város arra kényszerült, hogy saját költségén temesse el őket. A bajt tetézte, hogy a Basta ottmaradt katonáinak köszönhetően kitört a pestis, ami két évig tombolt a városban és a környező településeken. Az iszonyú éhség miatt a városiak, még a leggazdagabbak is koldusok vagy tolvajok lettek. A lovakat, sertéseket, szarvasmarhákat és juhokat felfalták a császári sereg katonái, a város piacán drága pénzért árusított kutya- és macskahúst pedig csak nagyon kevesen tudták megfizetni, ezért a szegények őrölt fakéreggel, gyökerekkel vagy vízben főtt gyomnövényekkel próbálták csillapítani éhségüket. Több helyen az ablakbeli hártyákat szedték ki, főzták meg, majd fogyasztották el. Az elhalálozások nagy száma miatt (napi 70-100[15]) kénytelenek voltak koporsó nélkül, közös sírban elhantolni az elhunytakat. Már a nekik kijáró végtisztességet sem lehetett megadni, hiszen a besztercevidéki 28 papból csupán a nagydemeteri Andreas Kempler lelkész maradt életben.[16]) A pestistől és éhínségtől szenvedő városnak az egész Erdély súlytó szarvasmarha-dögvész és az Afrikából kiinduló sáskajárás adta meg a kegyelemdöfést. Ennek tudható be, hogy fél évszázadra teljesen megbénult Beszterce gazdasági élete.
Osztrák uralom
[szerkesztés]101. oldal után.
Források, külső hivatkozások
[szerkesztés]Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Bistriţa-Năsăud. Monografie. Ed. Sp.-Turism, Buc. 1979, p. 36
- ↑ Constantin C. Giurgescu şi Dinu C. Giurgescu: Istoria Românilor. Ed. Ştiinţifică, Bucureşti, 1974, vol. 1, p. 198.
- ↑ Oskar Kisch: Geschichte von Bistritz und des Nösnergau. Verlag Minerva - Bistritz, 1926, 26, 1.
- ↑ Oskar Kisch, i. m., 28. 1.
- ↑ Erdély története. 1. k. 393-397.1.
- ↑ Alexandru Husar: Túl a romokon. Tudományos Könyvkiadó, Bukarest, 1961. 101-105.1.
- ↑ Oskar Kisch: Geschichte von Bistritz und des Nösnergau. Verlag Minerva - Bistritz, 1926, 45. 1.
- ↑ Szilágyi Zoltán, besztercei történész dokumentálatlan állítása Besztercevidék, a népek és hegyek szorításában (2006) című könyvének 51. oldalán (kiadók: Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Beszterce és a Litera-Veres Könyvkiadó, Székelyudvarhely)
- ↑ S. Goldenberg, i. m., 161. 1.
- ↑ S. Goldenberg, i. m., u. o.
- ↑ Szilágyi Zoltán, besztercei történész állítása Besztercevidék, a népek és hegyek szorításában (2006) című könyvének 65. oldalán (kiadók: Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Beszterce és a Litera-Veres Könyvkiadó, Székelyudvarhely). Más forrás szerint 32.000 aranydukát.
- ↑ A távozók számáról Oskar Kisch ír Die Geschichte von Bistritz und des Nösnergaues című könyvében
- ↑ Az eseményről író szász és magyar történészek (Otto Dahinten, Oskar Kisch, Emil Csallner, Kővári László, Szilágyi Zoltán) egyhangúlag állítják, hogy a mészárlás valóban megtörtént és az időpont az 1602-es év Reminiscere vasárnapja (február 24.) volt, a részletekben viszont eltérések vannak elbeszéléseik között. Oskar Kisch besztercei szász történész Die Geschichte von Bistritz und des Nösnergaues című könyve szerint Basta parancsára mészárolták le hajdú és vallon zsoldosai a várost elhagyó magyarokat, majd a várost is feldúlták és kirabolták. Szilágyi Zoltán Besztercevidék a népek és a hegyek szorításában című könyvében a vérfürdő az császári generális tudta nélkül és akarata ellenére történt, amit bizonyít a tény, hogy a gyilkosok rabolt értékeit lefoglalta a maga részére, őket pedig másnap Besztercén kivégeztette. Ez utóbbi állítás valószínűleg csak a rajtaütés kigondolóira és vezetőire értendő, mert figyelembe véve a várvédő magyar vitézek számát, gyilkosaik sokan lehettek.
- ↑ Bencze Anna Beszterce fekete vasárnapja 401 év után című cikke a Szabadság internetes archívumában.
- ↑ Szilágyi Zoltán, besztercei történész állítása Besztercevidék, a népek és hegyek szorításában (2006) című könyvének 67. oldalán (kiadók: Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Beszterce és a Litera-Veres Könyvkiadó, Székelyudvarhely)
- ↑ Szilágyi Zoltán, besztercei történész állítása Besztercevidék, a népek és hegyek szorításában (2006) című könyvének 67. oldalán (kiadók: Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Beszterce és a Litera-Veres Könyvkiadó, Székelyudvarhely)