Ugrás a tartalomhoz

Román Királyság

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Román királyság szócikkből átirányítva)
Román Királyság
Regatul României
1881. május 10. – 1947. december 30.
A Román Királyság címere
A Román Királyság címere		 A Román Királyság zászlaja
A Román Királyság zászlaja
A Román Királyság 1914 elején
A Román Királyság 1914 elején
Mottó: Nihil Sine Deo
("Isten nélkül semmi sincs")
Nemzeti himnusz:
Marș triumfal
(1881–1884)
Trăiască Regele
("Éljen soká a király")
(1884–1948)
Általános adatok
FővárosaBukarest
(1881–1916, 1918–1947)
Jászvásár
(1916–1918)
Hivatalos nyelvekromán
Vallásromán ortodox egyház
Államvallásortodox kereszténység
Pénznemromán lej
Kormányzat
Államformaalkotmányos monarchia
KirályI. Károly (1881–1914)
I. Ferdinánd (1914–1927)
I. Mihály (1927–1930)
II. Károly (1930–1940)
I. Mihály (1940–1947)
MiniszterelnökIon Brătianu (első)
Petru Groza (utolsó)
ConducătorIon Antonescu
(1940–1944)
DinasztiaHohenzollern-Sigmaringen-ház
ElődállamUtódállam
← Moldva (fejedelemség)Románia →
← HavasalföldMoldova →
Dnyeszter Menti Köztársaság →
A Wikimédia Commons tartalmaz Román Királyság témájú médiaállományokat.

A Román Királyság alkotmányos monarchián alapuló román állam volt 1881. május 10. és 1947. december 30. között. Az ország az Orosz Birodalom segítségével vívta ki önállóságát a román függetlenségi háborúban 1877–1878-ban. A királyságot 1881. március 13-án hirdették ki, az ország első királya pedig I. Károly lett. Az állam utolsó királya I. Mihály volt 1947. december 30-ig, amikor a Szovjetunió által hatalomra segített román kommunisták megszüntették a királyság intézményét.

Az ország részt vett a második Balkán-háborúban, ahol Bulgária legyőzése után megszerezte Dobrudzsa területét. Románia 1916. augusztus 27-én lépett be az első világháborúba, miután az antant tíz nappal korábban neki ígérte a Tisza vonaláig tartó területet. Az osztrák-magyar és német csapatok azonban hamarosan kiverték a román sereget Erdélyből, és a kormány Moldvába volt kénytelen menekülni miután Bukarest elesett. A románok végül különbékét kértek, ám a világháború végén ismét hadat üzentek. A Román Királyság a trianoni békeszerződésben megkapta Erdélyt és Partiumot, valamint nemsokára megszerezte Besszarábiát és Bukovinát is. Az ország ezután a kisantant egyik alapító tagja lett.

A második világháborúba való belépése előtt a második bécsi döntés eredményeképpen Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, ezen kívül pedig Bulgária visszaszerezte Dobrudzsa déli részét, a Szovjetunió pedig megszállta Besszarábiát. Az ország 1941-ben lépett be a világháborúba a tengelyhatalmak oldalán Ion Antonescu marsall vezetése alatt. I. Mihály a közeledő szovjet csapatok miatt 1944-ben puccsal megdöntötte a marsall uralmát és a szövetségesekhez állt. A háború vége után Észak-Erdély ismét az állam része lett. A szovjet megszállás azonban elősegítette a kommunista hatalomátvételt, és 1947. december 30-án a Román Királyság megszűnt létezni.

Létrejötte

[szerkesztés]

A Románia elnevezés először nyomtatásban 1816-ban jelent meg újgörög nyelven, az első román nyelvű említésre 1838-ig várni kellett.[1] A fogalom alatt jelölt Moldva és Havasalföld évszázadokon keresztül oszmán hűbéresként létezett, ám az 1850-es években ez már csupán névleges hatalmat jelentett a két állam felett. A párizsi békeszerződés 1856-ban arra kényszerítette az Oszmán Birodalmat, hogy egyesült fejedelemségként ismerje el az országot. Ez ténylegesen azonban csak 1859-ben jött létre, mindkét román fejedelemség Alexandru Ioan Cuzát választotta meg fejedelemnek. Cuza ideje alatt indultak meg a polgári átalakulás folyamatai, ennek első lépése a jobbágyfelszabadítás volt, majd a liberális államszervezet kiépítése követte.[2]

A központi román hatóságok létrehozása azonban csak 1862-ben történt meg, és Bukarest is ekkor vált az ország fővárosává.[3] A létrehozott törvények igen liberálisak és haladónak számítottak: például az 1862-es sajtótörvény tiltotta az előzetes cenzúrát és elvetette az előzetes lapengedélyek kérelmét, így lehetetlenné téve a politikai és időszaki lapok betiltását.[4] Románia első alkotmánya, amely a Belga Királyság 1835-ös alkotmányának fordítása volt, 1866 nyarán lépett életbe az országban. Ez létrehozta a parlamentarizmus alapjait és az állampolgároknak széles szabadságjogokat biztosított.[5]

1866. február 23-án összeesküvők államcsínyt hajtottak végre, és megfosztották Cuzát trónjától. Lemondása után a konzervatívok és liberálisok koalíciója létrehozta a helytartótanácsot, amely a trón betöltéséig irányította az országot. Az államcsíny napján az országgyűlés Fülöp belga herceget választotta meg a trónra. A törökök azonban azonnal tiltakozásukat fejezték ki, és követelték egy konferencia összehívását. Időközben Ion Brătianu megnyerte a trónra Karl von Hohenzollern-Sigmaringen porosz herceget, akit Fülöp elutasítása után a románok népszavazása is elfogadott. A közeledő porosz–osztrák–olasz háború miatt pedig a törököket is sikerült arról meggyőzni, hogy Károly trónra kerülése elsősorban osztrákellenes éllel történt, így a nagyhatalmak és Törökország 1867-ben elfogadták az új helyzetet.[6]

I. Károly 1877. május 10-én kikiáltotta az Egyesült Román Fejedelemség függetlenségét,[7] és orosz támogatással legyőzte az Oszmán Birodalom csapatait. Románia így teljesen független országgá vált. 1878-ban, a háborút lezáró békében Andrássy Gyula javaslatára Romániához csatolták Dobrudzsa nagy részét,[8] ám az orosz támogatásért cserébe le kellett mondaniuk Besszarábia déli részéről az Orosz Birodalom javára. A három birodalom közé ékelődő ország Franciaországtól vette át a kulturális, oktatási és adminisztratív modelleket. A román polgári törvénykönyv, amely 1866. december 1-jén lépett hatályba, például a Code Civil teljes átvétele volt, mindössze pár apró módosítással.[9]

Régi Királyság (1881–1918)

[szerkesztés]
A Román Királyság térképe 1901-ből
A Román Királyság térképe 1901-ből
A Román Királyság megyéi
A Román Királyság megyéi

1881. május 10-én kiáltották ki a Román Királyságot, első királya pedig Karl von Hohenzollern-Sigmaringen lett Károly néven.[7] Habár az erdélyi románság kérdését a hazai értelmiség folyamatosan napirenden tartotta, a Monarchiával való kapcsolatok nem emiatt, hanem a Duna-kérdés kapcsán romlottak meg. A berlini szerződés ugyanis kötelezte Romániát arra, hogy végezzen el minden munkálatot a Vaskapu-szoros és Galați között, hogy az itteni Duna-szakasz is elérhető legyen a nemzetközi hajózás számára. Károly király 1881. november 27-én mondott beszédében ezzel ellentétes álláspontot fogalmazott meg, amire válaszul a Monarchia hazarendelte bukaresti nagykövetét, és a viszony csak az elégtétel megadása után állt helyre. 1882-ben ismét felerősödött az osztrák–magyar szövetség gondolata,[10] és 1883-ban titkos szerződést írtak alá az Osztrák–Magyar Monarchiával, amely arra kötelezte Romániát, hogy háború esetén teljes haderejével a Monarchia segítségére siessen. Az egyezményt ötévente hosszabbították meg, legutolsó alkalommal 1913-ban.[11]

1885-ben a román ortodox egyház is függetlenné vált, ezzel végleg függetlenítve Romániát a külső befolyástól.[3]

Habár Románia ezekben az időkben nagy pénzügyi és katonai fejlődésen esett át, a társadalmi problémák döntő többségét nem sikerült megoldani. Ezért 1888-ban nagyszabású parasztfelkelésre, míg 1907-ben valóságos parasztháborúra (lásd román parasztháború) került sor, amelyeket elfojtottak. A második lázadásnak mintegy 10 000 áldozata volt.[12][13]

Az 1913-as második Balkán-háborúban való részvétellel Romániának sikerült megszereznie a korábban Bulgáriához került Dél-Dobrudzsát, ezzel újabb két megyével gyarapodott az ország területe.[8]

Első világháború

[szerkesztés]
Bővebben: Románia hadba lépése (első világháború), Román front (első világháború) és Bukaresti béke (1918)
Az antant propagandaposztere Románia hadba lépéséről
Az antant propagandaposztere Románia hadba lépéséről
Falkenhayn 9. hadserege bevonul Bukarestbe 1917. december 6-án
Falkenhayn 9. hadserege bevonul Bukarestbe 1917. december 6-án

I. Károly király 1914. július 31-én levelet kapott II. Vilmos német császártól, augusztus 1-jén pedig I. Ferenc Józseftől, amelyben sürgették őt, hogy lépjen hadba a központi hatalmak oldalán. A Sinaiában összeülő koronatanács azonban a kivárás mellett döntött. A király felszólítása ellenére nem szavazták meg a hadba lépést, és nem sokkal Olaszország után Románia is deklarálta fegyveres semlegességét. Nagy segítségükre volt ebben az, hogy az 1883-as egyezmény szövege szerint csak nem provokált akció esetén kell Romániának belépnie a háborúba.[8]

A román vezetés döntésében szerepet játszhatott az is, hogy az antant már július 30-án közölte, hajlandó támogatni az ország területi követeléseit Erdélyben, ha a románok hátba támadják a Monarchiát. Románia ettől kezdve intenzív fegyverkezésbe kezdett, hogy hadserege készen álljon az első világháborúba való belépésre. Az ország hadba lépéséig mindkét fél igyekezett megnyerni magának a románok támogatását: míg az antant a területi igények kielégítésével, addig a központi hatalmak gazdasági eszközökkel. Az 1915-ben bonyolított 903 millió lejes román exportból 433 milliót a Monarchiába, míg 266 milliót a Német Császárságba szállítottak.[14]

1915–1916 során Románia több tárgyalást is folytatott az antant képviselőivel, és a döntő elhatározásra 1916 júniusában került sor. Június 4-én indult meg Alekszej Bruszilov tábornok vezetésével a Bruszilov-offenzíva, amely váratlanul érte a Monarchia csapatait, és jelentősen visszaszorította őket. Ezután mindkét oldalról nőtt a nyomás a román kormányra, hogy lépjen be a háborúba. Az antant fontos személyiségei is egyre sürgették a románokat, így Ion I. C. Brătianu miniszterelnök végül engedett. 1916. augusztus 17-én az antant és Románia vezetői egy titkos szerződést írtak alá, amely a Tisza vonaláig a románoknak ítélte a Monarchia és a Magyar Királyság területeit, és kikötötte, hogy egyik fél sem köthet különbékét.[15]

1916. augusztus 27-én este kilenc órakor került sor a román hadüzenetre az Osztrák–Magyar Monarchia ellen. A román hadsereg katonái még egy fél órával a hivatalos hadüzenet előtt támadást indítottak a magyar határőrök ellen, könnyedén legyőzve a gyanútlan katonákat.[16] Mintegy félmillió román katona kezdte meg Erdély megszállását, ám az előrenyomulás mértéke sehol sem haladta meg a 70 km-t, és a támadás hamar kifulladt. A német és osztrák–magyar csapatok október végére ismét saját határaikon belülre szorították a román sereget.[17][18]

A románok ellen indított offenzíva igen gyorsan haladt és 1916 decemberére a központi hatalmak elfoglalták Bukarestet is. Románia területének mintegy háromnegyede került német megszállás alá. Bár a központi hatalmak több támadást is indítottak, az oroszok által támogatott románok stabilan megvetették lábukat Moldvában.[18] Ez az állapot csak akkor változott, amikor Oroszország az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom hatására előbb fegyverszünetet kért, majd megkötötte a breszt-litovszki békét.[19] A románok számára világossá vált, hogy a harcot nem folytathatják, ezért békét kértek.[18]

A bukaresti békében több területi veszteség is érte Romániát: 5,6 ezer km² Kárpátok menti gyéren lakott területet és egész Dobrudzsát át kellett adnia a Monarchiának, illetve Bulgáriának. Azonban a béke hatására gyarapodott is, ugyanis hallgatólagosan elismerték Románia egyesülését Besszarábiával. Ezen kívül Románia hatálytalanította korábbi titkos szerződését az antanttal, és vállalta, hogy a Vörös Hadsereggel harcoló egységeit kivéve leszereli a hadseregét, a gyakorlatban azonban ezt nem hajtották végre. Ezen kívül több gazdasági hátrány is érte volna a béke alapján az országot, ugyanis a teljes kőolajtermelés német kézbe került volna.[20][21] Románia ezen kívül lemondott minden további Magyarország és Bulgária elleni területi követelésről.[18] A békét azonban soha nem iktatták be a román törvények közé, és miután a Németország letette a fegyvert az antant előtt 1918. november 11-én, érvénytelenné nyilvánították.[19]

A két világháború között

[szerkesztés]

Besszarábia, Bukovina és Erdély

[szerkesztés]
Bővebben: 1919-es magyar–román háború és trianoni békeszerződés
Nagy-Románia területi egységei

Besszarábia 1918. január 24-én kikiáltotta függetlenségét Oroszországtól, és április 9-én (a régi időszámítás szerint március 27-én) a román csapatok bevonulása után megszavazta Romániához való csatlakozását.[22] Ez volt az első terület, amelyet a többszörösére növekvő Románia magához csatolt.

1918. november 15-én Románia hivatalosan is egyesült a 19. században Ausztriához került Bukovinával.[23] November 25-én a román csapatok a belgrádi fegyverszünet alapján elkezdték Erdély megszállását, és mivel a magyar kormány nem tanúsított ellenállást, így december 1-jén a gyulafehérvári Román Nemzeti Tanács kikiáltotta a terület egyesülését Romániával.[3] Azonban ez a nyilatkozat nem csak Erdélyt, hanem Bánátot és a Tiszántúlt is örök időkre Románia részévé nyilvánította. Ezt a román törvényhozás másfél évvel a trianoni békeszerződés előtt be is cikkelyezte, így jogi alapot adva a megszállásnak.[24][25]

December 15-én a román csapatok francia engedéllyel átlépték a belgrádi fegyverszüneti egyezményben meghatározott demarkációs vonalát, hogy megszállják Kolozsvárt.[25] A román erőkkel szemben felsorakozó gyenge magyar hadsereg és a Székely Hadosztály csupán lassítani tudta az előrenyomulásukat. Így december 24-én a román erők mintegy 4000 katonája vonult be Kolozsvárra.[26] A front itt három hétig állt, majd 1919. január 19-én a románok Georges Clemenceau ellenkező táviratát figyelmen kívül hagyva ismét támadásba lendültek, és újabb területeket szálltak meg a Máramarossziget-Nagybánya-Zilah-Csucsa vonalig.[27]

A március 20-i Vix-jegyzék újabb területeket juttatott volna Romániának, ám a Károlyi Mihály-kormány nem volt hajlandó elfogadni azt, és lemondásával megnyílt az út a bolsevikok hatalomátvétele felé.[28] Ennek hírére mind Csehszlovákia, mind Románia felkészült a katonai intervencióra a Magyarországi Tanácsköztársaság ellen. A román erők április 16-án indítottak támadást az Alföldön és a hónap végére az egész Tiszántúlt megszállták.[29] Az északi hadjárat visszavonása után a román ígéretek be nem tartása miatt a meggyengült Vörös Hadsereg július 20-án megtámadta a román csapatokat. Ők a támadást napok alatt szétzúzták és ellentámadásba mentek át.[30] Augusztus 4-én pedig a román katonák megszállták Budapestet is.[31]

A megszállt területen a románok komoly fosztogatásba kezdtek, és a MÁV gördülőállományának mintegy felét rekvirálták el, a megszállásuk alá eső területeken lévő bakterházak teljes felszerelésével együtt.[32] Ezen kívül gyárak berendezéseit és élelmiszert is eltulajdonítottak és a fosztogatást a román katonák erőszakoskodása kísérte.[33] Amikor az antant megelégelte a románok fosztogatásait és a magyar belpolitikába való beleszólásra tett igyekezetüket, nyomást fejtettek ki a Román Királyságra, hogy vonja vissza erőit. A románok november 24–26. között kiürítették Budapestet és fokozatosan a Tisza vonaláig vonultak vissza.[34] A Tiszántúlt azonban csak 1920. március 30-án ürítették ki a román csapatok.[35] Románia területi szerzeményeit az 1919. szeptember 10-én kötött saint-germaini és az 1920. június 4-én kötött trianoni békeszerződés véglegesítette. Románia területe ezzel 140 ezerről 297 ezer négyzetkilométerre, lakossága 9 millióról 18 millióra, ipari kapacitása pedig két és félszeresére növekedett.[31]

A kisantant létrehozása

[szerkesztés]
Bővebben: Kisantant

„Románia az egyetlen ország, amelyet Európában senki sem vesz komolyan. Amikor az államférfiak és barátaik 1919-ben a legjobb párizsi szállodákban laktak és a szerződésen munkálkodtak, melyeknek az volt a feladata, hogy európaivá tegye a Balkánt, és amely végül Európát tette balkánivá, a románok bevetésre kész gyorsbeszélők és történelmi precedensidézők válogatott kollekcióját vonultatták fel. Amikor ezek már mind elmondták a magukét, és a szerződések aláírása következett, kiderült, hogy a románok megkapták minden iránybéli szomszédaiknak mindazokat a területeit, amelynek nevét román küldött valaha is kiejtette a száján. A szerződés aláírói valószínűleg ezt sem tartották nagy árnak azért, hogy megszabaduljanak a tüzes román honfiak jelenlététől. Mindenesetre most Románia kénytelen fenntartani Európa legnagyobb békehadseregét, hogy megfékezze a lázongó újrománjait, akiknek egyetlen vágyuk, hogy ne kelljen románnak lenniük.”

Ernest Hemingway, The Toronto Star Weekly, 1923. szeptember 15.[36]

A Párizs környéki békeszerződésekkel Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Román Királyság területei jelentősen megnövekedtek, főleg Magyarország kárára. Mivel mindhárom félnek azonos érdeke volt minden területi változtatás megakadályozása a régióban, így hamar felismerték egy közös szerződés jelentőségét. A három ország 1920 februárjában memorandumban rögzítette a Magyarországgal szemben fennálló területi követeléseiket. Ezt követte egy közös jugoszláv–csehszlovák védelmi szerződés augusztus 14-én, amely elsősorban Magyarország ellen irányult.[37]

Ezt követte 1920. augusztus 17–19-én egy megállapodás Edvard Beneš és Take Ionescu román külügyminiszter között, amelyben megállapodtak a kölcsönös segítségnyújtásról egy magyar támadás esetén. A román politikusok ki kívánták terjeszteni a kisantantot Lengyelországra és Görögországra is. Ez előbbivel 1921. március 3-án kötöttek segítségnyújtási szerződést a Szovjetunió esetleges agressziója ellen, a keleti határok védelmére. A szövetség végleges formáját IV. Károly magyar király ún. második királypuccsa után kapta. Április 23-án sor került a csehszlovák-román szerződésre.[38] A három ország együttműködését megalapozó szerződések közül az 1921. június 7-én kötött jugoszláv-román konstruktív együttműködésről szóló konvencióval lett teljes a sor, és így ténylegesen megalakult a kisantant.[39]

Románia kisebbségpolitikája

[szerkesztés]
Bővebben: Kultúrzóna (Románia)
Az 1930-as romániai népszámlálás adatait tükröző etnikai térkép

Bár az ország több mint kétszeresére növelte területét és lakosságát, mégis sok probléma mutatkozott. Ezek közül a legnagyobb az ország soknemzetiségűvé válása volt, a lakosságnak már csak kétharmad része volt román nemzetiségű.[40] A régi román területek fejlettségben jóval az új szerzemények (főleg Erdély) mögé szorultak, ám a politikai elit mégis ezekről a területekről került ki. Így fő gondja a nemzeti egység megteremtése volt, amelyet a nemzetiségek elnyomásával és központosítással kívántak elérni. Ennek szellemében magas pozíciót csak román származású ember tölthetett be.[41] A gyors asszimilálódás érdekében igyekeztek a kisebbségeket minél inkább elrománosítani, a nemzetiségi kérdés gyors megoldása érdekében.[42]

Ebben a légkörben született meg az 1923-as alkotmány. Mindez a 19. században elterjedt francia nemzetállami modellt és eszmét kívánta megvalósítani soknemzetiségű körülmények között. Magyar szempontból súlyos következményei voltak az 1923-as földreformnak. A földosztások nemcsak az erdélyi magyar földbirtokosok gazdasági pozícióit gyengítették meg, hanem a magyar egyházak, kulturális és oktatási intézmények birtokállományának jelentős részét is kisajátították, míg a kedvezményezettek a román lakosság soraiból kerültek ki. A román-magyar határ mentén, a Partiumban konkrét román telepítésekre is sor került.

A trianoni békeszerződés aláírása után az erőszakosan románosító nemzetpolitika hatására sorra jelentek meg a „Csak románul beszéljenek!” feliratok a közintézmények és hivatalok falán. A kisebbségek anyanyelvének használatát tiltó sorozatos akciókat tetőzte az 1936. március 27-én életbe lépett új közigazgatási törvény, amely már egyenesen szigorú és megtorló intézkedések egész sorát írta elő az anyanyelv használatáért. 1938-ban ugyan megszületett a Kisebbségi Statútum, de kevés jelentőséggel bírt. Némi változás az anyanyelvhasználat terén 1938 után volt észlelhető, de ezt a sürgető intézkedést is csupán külpolitikai érdekek hatására hozták meg.[43]

A román belpolitika válsága

[szerkesztés]
Codreanu a Vasgárda legionáriusainak felvonulásán 1937-ben

Az első világháborút követően a román vezetésnek különböző hagyományú és gazdasági fejlettségű területeket kellett integrálnia. Mivel az egység megteremtését követően a regáti politikai elit szerezte meg a legfontosabb pozíciókat, a román értelmiség és polgárság – különösen az óromániaiaknál iskolázottabb és a Magyar Királyságban 1918 előtt is politikai képviselettel rendelkező erdélyi románok – nem feltétlenül találták meg a számításukat. A földosztás nem változtatott a román parasztság többségének életszínvonalán, ráadásul európai viszonylatban rendkívül alacsony volt az írni és olvasni tudók aránya. Bár Iuliu Maniu vezetésével két párt fúziójából létrejött a Nemzeti Parasztpárt, a liberális párt 1928-ig változatlanul kormányon maradt.

A nemzeti liberális párt meghatározó szerepe ellenére a parlamentáris demokrácia korlátozottan működött, a közéletet kétséges tisztaságú választások és az erőszakszervezetek durva fellépései jellemezték. A nemzeti retorika magyarellenességgel és antiszemitizmussal egészült ki, amit a korábban az Osztrák-Magyar Monarchián belül politizáló Octavian Goga vagy Alexandru Vaida-Voevod szélsőjobb felé fordulása mutatott. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az 1925-ben trónöröklési jogáról lemondó II. Károly király 1930-ban felszámolta a régenstanácsot és visszaszerezte hatalmát. A román király csodálta Benito Mussolini autokratikus hatalomgyakorlását, emellett a Balkán valamennyi politikai és gazdasági válsággal sújtott országa az egyszemélyes, monarchikus diktatúra irányába fordult. (I. Sándor jugoszláv király 1929-ben betiltotta a délszláv királyság valamennyi politikai és nemzeti pártját, Bulgáriában pedig 1935 és 1943 között a cár kezében összpontosult a hatalom.)

A olasz fasizmusnak és a németországi nemzetiszocializmusnak egyaránt megtalálhatóak voltak a romániai követőik. Ezek az irányzatok a gyenge középosztály és a kisszámú ipari munkásság miatt elsősorban a román etnikumú parasztságot akarták megnyerni. A szélsőséges Vasgárda alapját adó politikai mozgalmat Corneliu Zelea Codreanu 1927-ben, a Légió paramilitáris ágát 1930 márciusában hozta létre. A vasgárdisták több száz politikai gyilkosságot követtek el, amire a királypártiak a vasgárdista vezetők likvidálásával válaszoltak. Maniu a parasztpárt parlamenti pozíciójának erősítése és a királypártiak élre törésének megakadályozása reményében 1937-ben olyan választási paktumot kötött, amelynek tagja volt a szélsőséges Vasgárda is. II. Károly 1938 februárjában úgy szüntette meg a Vasgárda jelentette fokozódó politikai veszélyt, hogy korporalista királyi diktatúrát vezetett be. 1938 decemberében az akkor feloszlatott pártok helyett létrehozta a társadalmi reformprogramot hirdető Nemzeti Újjászületési Frontot (Frontul Renașterii Naționale), amelynek ő lett a vezetője.

A második világháborúban

[szerkesztés]
Ion Antonescu román diktátor Adolf Hitlerrel 1941. június 10-én Münchenben

Jóllehet Románia Lengyelország és a nyugati hatalmak szövetségesének számított – a lengyelek az 1939-es német támadást követően a romániai hídfő irányába, majd román területre akartak visszavonulni, – a konfliktusban semleges maradt, sőt a lengyel politikai és katonai vezetés Romániában tartózkodó tagjait internálták. Lengyelország német és szovjet megszállása ráébresztette a román vezetést, hogy nem bízhat a francia és brit garanciákban.

A román külpolitika német orientációja 1940-ben jött létre, amikor az országot több területi veszteség érte. Az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum alapján 1940. június 28-án a Szovjetunió birtokba vette Besszarábiát és Észak-Bukovinát, román állampolgárok tízezreit internálva. Ezzel egyidejűleg a craiovai román–bolgár szerződés értelmében Dél-Dobrudzsa visszakerült Bulgáriához. Míg a szovjet és bolgár területi követeléseket a románok teljesítették, addig a magyar diplomácia revíziós szándékait elutasították, a magyar-román határ mindkét oldalán katonai felvonulás kezdődött. Román felkérésre, német és olasz határozat alapján a második bécsi döntés értelmében ugyanebben az évben Magyarországhoz került Észak-Erdély és a Székelyföld.

Az 1940-es év külpolitikai kudarcai belpolitika bizonytalansággal párosultak (vasgárdista és kommunista) eszmék terjedése). II. Károly 1940. szeptember 4-én Ion Antonescut nevezte ki miniszterelnöknek. Károly kénytelen volt lemondani a trónörökös, Mihály javára, ezáltal a királyi diktatúrát felváltotta Antonescu rendszere, aki német orientációjú, szélsőjobboldali kormány élén állt, lehetővé tette a német csapatok Romániába való bevonulását, emellett a Vasgárdát rendfenntartó erőként alkalmazta (mely 1940–1941 során a zsidó és dél-erdélyi magyar lakosság elleni támadásokkal járt). 1941. január 27-én fellázadt a Vasgárda, azonban Antonescu vérbe fojtotta a felkelést, majd egy kézben összepontosította az állam- és kormányfői hatalmat. Antonescu belpolitikai sikerét a náci Németországnak köszönhette (Hitler Románia stabilitását, a katonai diktatúrától várható fegyveres és gazdasági segítséget többre tartotta az ideológia szempontoknál, a vasgárdisták nemzetiszocializmus iránti vonzalmánál).

Románia háborús részvétele

[szerkesztés]
Amerikai B–24 Liberator nehézbombázó a Ploieștiben lévő olajlétesítmények elleni légicsapásban, 1943. augusztus 1.

Románia a németek oldalán vett részt a Szovjetunió elleni háborúban. A román vezetés a háború ideje alatt összesen egymillió katona bevetésével felülmúlta a magyar háborús részvételt (1941-ben a hadsereg felét küldték ki a frontra, míg a magyarok 1942-ben a három hadsereg közül egyet), emellett a hadigazdaság szempontjából nélkülözhetetlen kőolajat, továbbá élelmiszert szállított Németország részére. A második világháború pusztításaiban körülbelül 800 000 civil és katona vesztette életét Romániában.

A keleti frontot megnyitó 1941-es támadásban a Dél Hadseregcsoport részeként a 3. és a 4. román hadsereg vett részt. A román vezetők célja kettős volt: egyfelől meg akarták szerezni Észak-Bukovinát, Besszarábiát és Transznyisztriát, továbbá a németeknek nyújtott támogatás fejében a magyaroktól vissza akarták kapni Észak-Erdélyt. (A nyugati hatalmakhoz, illetve a szovjetekhez közel állók nem támogatták a Dnyeszteren túli területek elfoglalását.) A román hadvezetés kénytelen volt szembenézni az odesszai csata, a Krímért való harc és az elhúzódó szevasztopoli ostrom veszteségeivel, mely rávilágított a katonai felszerelés, az utánpótlás és a motiváció hiányosságaira. A sztálingrádi csata a 3. és 4. román hadsereg összeomlását okozta – a Vörös Hadsereg a 6. német hadsereg bekerítését a román arcvonal áttörésével tudta megvalósítani, – legkevesebb 200 000 román katona esett el, sebesült meg vagy esett fogságba.

A „végső megoldás”-ban való részvétel

[szerkesztés]

A Conducător Németország leghűségesebb csatlósának vallotta magát. Az elfoglalt besszarábiai és transznyisztriai területeken élő zsidókat potenciális szovjet kémnek tekintették, csakúgy, mint a „régi Romániában” lakókat. 1940. június 19-én Antonescu 40 000 romániai zsidó deportálását rendelte el városi gettókba és elkülönítő táborokba. Június 27. és június 29. között a jászvásári pogrom során mintegy 15 000 zsidót megöltek a román hatalmi szervek.[44]

Antonescu a hadsereget könyörtelenségre szólította fel annak érdekében, hogy megszabaduljon a bukovinai és besszarábiai zsidóktól. Ennek következtében több mint 310 000 zsidót űztek el az említett területekről román és német katonai egységek román, illetve ukrán civilek segítségével. Szeptember 15-én a Conducător elrendelte 150 000 túlélő koncentrációs táborokba és gettókba zárását a németek által megszállt Ukrajna transznisztriai részén – itt a háború során 80 000 európai zsidót végeztek ki a nácik és csatlósaik. A 150 000 főből mindössze ötvenezren élték túl a deportálást (ők 1943 decemberétől a szovjetek közeledtére hazatelepülhettek). 1941. október 22-én az ogyesszai parancsnokságnál történt robbantás hatására Antonescu 200 fő kivégzését rendelte el minden egyes román és német tisztért. Másnap a városban 25000 helyi zsidót végeztek ki a partizánok akcióját megbosszulandó.

Összességében elmondható, hogy a Romániában háború előtt élő 760 000 zsidó közül 420 000 halt meg, főleg Besszarábiában, Bukovinában és a Magyarország részét képező Észak-Erdélyben (itt a német megszállás idején). Románia magterületén azonban Antonescu nem engedélyezte a tömeges deportálásokat, félve, hogy gazdasági összeomlást okozna. (Bár Antonescu személyes felelősségéről voltak viták, 280 000–380 000 zsidó halálért tartják felelősnek. Közvetlen felelősségét egy bizottság állapította meg, amelyet a Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezetett és amelynek jelentését 2004-ben a román kormány hivatalosan is elfogadta.)

Hátország és elnyomó intézkedések

[szerkesztés]

Antonescu a görög és örmény kisebbség ellen is rendeleteket hozott, továbbá a Romániában maradt magyar lakosságot is hátrányos megkülönböztetés érte. A Román Királyság területén már 1935-ben törvény határozta meg a vállalkozások és gazdasági társaságok vezetésének, illetve alkalmazottainak román többségét, mely a magyarországi zsidótörvényekkel szemben nemcsak a zsidóság, hanem valamennyi nem-román nép és csoport visszaszorítását célozta. A két világháború közt elviselhetőnek mondható román-magyar együttélés – melyet a jog- és vagyonbiztonság, továbbá a magyar kisebbség politikai képviselete jellemzett – 1940-ben romlott meg jelentősen, amikor a román csendőrség, vasgárdisták és az észak-erdélyi román közigazgatás tagjaiból szerveződő paramilitáris szervezetek több atrocitást követtek el előbb Erdély teljes területén, majd a második bécsi döntés után Dél-Erdélyben, emellett sok magyar férfit hívtak be kötelező munkaszolgálatra.

A román csapatok az 1941-ben birtokba vett területeken nemcsak a zsidósággal, hanem az orosz és ukrán lakossággal szemben is követtek el atrocitásokat. Antonescu ennek igyekezett történelmi hátteret tulajdonítani, Hitler előtt a román nép szlávellenességét és a szlávok faji alsóbbrendűségét hangoztatta.[45]

Szovjet fennhatóság alatt

[szerkesztés]
Nicolae Ceaușescu és más kommunisták üdvözlik a Bukarestbe bevonuló Vörös Hadsereget 1944. augusztus 30-án

1944. augusztus 23-án, amikor a szovjet csapatok elérték a román határt, a katonai diktatúra megdőlt. A király vezetésével puccsot hajtottak végre és Románia sikerrel kiugrott a németek szövetségéből. A kiugrást többek között az tette lehetővé, hogy Hitler feltétlenül megbízott Ion Antonescu marsallban, így – ellentétben Magyarországgal – semmilyen kísérletet nem tett egy esetleges kiugrás megakadályozása érdekében. Románia számára a kiugrás megcsillantotta a lehetőséget: ismét megszerezheti Erdélyt, miközben az ennél kevésbé értékes Transznyisztriáról és Besszarábiáról kénytelen lemondani a Szovjetunió javára. Románia szeptember 7-én hadat üzent Magyarországnak. A háborút a szövetségesek oldalán harcolva fejezte be,[46] Észak-Erdély és a Székelyföld ismét Románia részévé vált. 1944–45-ben Magyarországon 27 román hadosztály harcolt a szovjetek oldalán.

A szovjet csapatok a kiugrás ellenére megszállták Romániát, megközelítőleg 130 000 románt (főleg katonákat) letartóztattak és a szibériai lágerekbe deportáltak. 1944. október 31-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökhelyettese, Vinogradov tábornok jegyzéket adott át a román kormánynak azzal a követeléssel, hogy november 10-ig írják össze a Romániában található magyar állampolgárokat, besszarábiai szökevényeket, birodalmi németeket és a „német vagy magyar származású román állampolgárokat.” Ennek következtében, közvetlenül Sztálin parancsára tömegesen vittek munkatáborokba erdélyi magyarokat és németeket.[47] (Ugyanakkor ironikus módon éppen a szovjet katonai közigazgatás akadályozta Észak-Erdélyben a nacionalista erők magyarellenes atrocitásait.)

1945. március 6-án, szovjet nyomásra a Román Kommunista Párt alakított kormányt, azonban a kommunisták alacsony támogatottságuk miatt Petru Groza több baloldali pártot tömörítő koalíciós kormányát használták fel arra, hogy hatalomra kerüljenek. A romániai kommunisták a háborús bűnösök népbíróság elé állítását nemcsak Antonescu és társai megbüntetésére használták fel, hanem saját politikai vetélytársaik, a parasztpártiak és liberálisok félreállítására is.

1947. február 10-én a párizsi békeszerződések visszaállították az 1940 előtti román-magyar határt. 1947. december 30-án a román kommunisták lemondásra kényszerítették I. Mihály királyt, és kikiáltották a népköztársaságot. Néhány nap múlva, 1948. január 3-án a királyt és családjának számos tagját kiutasították az országból.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Koszta István, i. m. 16. o.
  2. ↑ Raffay Ernő A vajdaságoktól a birodalomig, i. m. 19. o.
  3. ↑ a b c National Geographic-A román nemzeti ünnep, az Egyesítés (magyar nyelven). [2012. március 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. október 12.)
  4. ↑ Raffay Ernő A vajdaságoktól a birodalomig, i. m. 23. o.
  5. ↑ Raffay Ernő A vajdaságoktól a birodalomig, i. m. 20. o.
  6. ↑ Raffay Ernő A vajdaságoktól a birodalomig, i. m. 27., 28., 32. o.
  7. ↑ a b Május 10-e, román nemzeti ünnep. [2010. december 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. november 12.)
  8. ↑ a b c Pilisi Lajos, i. m. 6. o.
  9. ↑ Raffay Ernő A vajdaságoktól a birodalomig, i. m. 22. o.
  10. ↑ Raffay Ernő Balkáni birodalom, i. m. 40. o.
  11. ↑ Pilisi Lajos A megrohant és felszabadított Erdély, i. m. 5. o.
  12. ↑ Economic Expert:Carol I of Romania (angol nyelven). (Hozzáférés: 2010. november 25.)[halott link]
  13. ↑ Who's Who: King Carol I (angol nyelven). (Hozzáférés: 2010. november 25.)
  14. ↑ Pilisi Lajos, i. m. 7. o.
  15. ↑ Pilisi Lajos, i. m. 8–10. o.
  16. ↑ Pilisi Lajos: A megrohant és felszabadított Erdély, p. 11–14.
  17. ↑ Erwin Rommel Gyalogság előre!, i. m. 112. o.
  18. ↑ a b c d Helméczy Mátyás, i. m. 45–46. o.
  19. ↑ a b Michael Duffy: Treaty of Bucharest, 7 May 1918. [2011. június 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. november 25.)
  20. ↑ A bukaresti béke, 1918. május 1. (Hozzáférés: 2010. november 25.)
  21. ↑ Raffay Ernő Balkáni birodalom, i. m. 185–186. o.
  22. ↑ Moldávia területi változásai (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2010. november 27.)
  23. ↑ Short chronology (angol nyelven). [2007. december 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. november 27.)
  24. ↑ Helméczy Mátyás, i. m. 61. o.
  25. ↑ a b Erdély román megszállása (magyar nyelven). [2011. december 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. november 27.)
  26. ↑ Helméczy Mátyás, i. m. 62. o.
  27. ↑ Bencsik Gábor, i. m. 72. o.
  28. ↑ Bencsik Gábor, i. m. 72–73. o.
  29. ↑ Helméczy Mátyás, i. m. 69. o.
  30. ↑ Helméczy Mátyás, i. m. 74–76. o.
  31. ↑ a b Román város volt Budapest (magyar nyelven), 2010. november 21. (Hozzáférés: 2010. november 29.)
  32. ↑ (2010) „Román fosztogatás a magyar vasutakon”. Rubicon 20. (4-5. különszám), 39. o. 
  33. ↑ Püski Levente, i. m. 9. o.
  34. ↑ Bencsik Gábor, i. m. 85. o.
  35. ↑ Helméczy Mátyás, i. m. 102. o.
  36. ↑ Raffay Ernő A vajdaságoktól a birodalomig, i. m. 241. o.
  37. ↑ 2008-08-14: 1920-ban megkezdik a kisantant kialakítását. (Hozzáférés: 2010. december 9.)
  38. ↑ Magyar katolikus lexikon: kisantant. (Hozzáférés: 2010. december 9.)
  39. ↑ 85 éve alakult meg a Kisantant, 2006. június 7. (Hozzáférés: 2010. december 9.)
  40. ↑ Száray Miklós, i. m. 41. o.
  41. ↑ Románia a két világháború között. (Hozzáférés: 2010. december 9.)[halott link]
  42. ↑ Tóth Szilárd: A „kultúrzóna” – Szükség vagy politikai cél? Gondolatok a két világháború közötti román tanügyi törvények kapcsán. [2011. augusztus 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 9.)
  43. ↑ Erdélyi magyar kisebbségi sorskérdések a két világháború között. (Hozzáférés: 2014. január 25.)
  44. ↑ Megemlékezés a jászvásári pogrom 70. évfordulójáról, Múlt-Kor, 2011. június 28.
  45. ↑ L. Balogh Béni: Az Antonescu-rezsim békeelképzelései 1940–1944 között. 20. o. Online hozzáférés
  46. ↑ Archivált másolat. [2014. március 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. szeptember 4.)
  47. ↑ Az 1945. február 2-án kiadott 3839. számú rendelet értelmében 70 000 erdélyi szász és sváb nőt és férfit – tizennyolc és harminc-, illetve tizenhét és harmincöt éves korig – kényszermunkára vittek a Szovjetunióba. Lásd Tófalvi Zoltán. „1956 erdélyi mártírjai”. Kortárs 45 (12). 

Irodalom

[szerkesztés]
  • Raffay Ernő: A vajdaságoktól a birodalomig. Az újkori Románia története, Jate Kiadó, Szeged, 1989, ISBN 9633850010
  • Raffay Ernő: Balkáni birodalom, Nagy-Románia megteremtése 1866–1920, Kárpátia Stúdió Kft., 2010, ISBN 9633850010
  • Hamza Gábor: "A román magánjog forrásai és fejlődése". Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum de Rolando Eötvös nominatae 40 (2003) 55-74. old.
  • Koszta István: Mária román királynő párizsi követsége, 1919, Kárpátia Stúdió, Budapest, 2011, ISBN 978-963-89291-3-6
  • Pilisi Lajos: A megrohant és felszabadított Erdély, Auktor Könyvkiadó, Budapest, 2005, ISBN 9637780963
  • Helméczy Mátyás: Újraírt történelem 1900–1950, 2009, ISBN 9789630668538
  • Erwin Rommel: Gyalogság előre!, Luxor Stúdió, Kalocsa, 1999, ISBN 963037871X
  • Bencsik Gábor: Horthy Miklós, Magyar Mercurius Kiadó, Budapest, 2003, ISBN 9638552859
  • Joseph Rothschild: East Central Europe between the two World Wars, University of Washington Press, 1998, ISBN 0295953578
  • (2010) „Trianon és a revízió”. Rubicon 20. (1. külösznám), 23–48. o. 
  • (2010) „Szélsőjobboldali radikalizmusok”. Rubicon 20. (3.), 23–48. o. 
  • (2010) „Trianon és a 20-as évek Magyarországa”. Rubicon 20. (4-5. külösznám), 39. o. 
  • (2010. 8) „Lesz még Erdély... 70 éves a második bécsi döntés”. Nagy Magyarország 2. (4.). 

További információk

[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Román_Királyság&oldid=27494801”