Ion Constantin Brătianu

Ion Constantin Brătianu
Született	1821. június 2. Pitești
Elhunyt	1891. május 16. (69 évesen) Ștefănești
Állampolgársága	román
Házastársa	Pia Brătianu
Gyermekei	Dinu Brătianu Vintilă Brătianu Ion I. C. Brătianu Sabina Brătianu-Cantacuzino Maria Brătianu-Pillat
Foglalkozása	politikus
Tisztsége	Románia szenátora romániai országgyűlési képviselő Románia külügyminisztere Románia miniszterelnöke (1876. július 24. – 1881. április 9.)
A Wikimédia Commons tartalmaz Ion Constantin Brătianu témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Ion Constantin Brătianu (Pitești, 1821. június 2. – 1891. május 16.) román politikus.

Élete

Tanulmányait Párizsban fejezte be. Visszatérve hazájába Romániába, a francia forradalom eszméit hirdette, de a fölkelés, mely az ország szabadsága érdekében 1848-ban kitört, a bevonult orosz és török csapatok által leveretvén, Brătianu kénytelen volt menekülni. Leginkább Párizsban tartózkodott, ahol az akkori emigránsokkal élénk összeköttetésben állt. Az 1856-os párizsi békekötés után, mely Románia viszonyait is szabályozta, hazakerült és minden törekvésével azon volt, hogy Havasalföld és Moldva egyesüljenek. A románságnak a vezető elemei politikusok írók, költők támogatták céljában.

Vasile Alecsandri akkor írta a Romániában később is széles körben énekelt «Hora Unirii»-t (Az egyesülés dalát). Cuza fejedelem uralkodása alatt azonban nem tudott jelentékenyebb szerephez jutni. Ennek detronizálása után Brătianu egyike volt azoknak, akik buzgólkodtak Hohenzollern Károly jelölése mellett. Az új fejedelem a bizalom minden jelével kitüntette és már 1867-ben mint a liberális párt vezérét miniszterelnökké nevezte ki, de 1868-ban megbukott. 1870-ben tört ki Ploieștiben a forradalom, mely köztársaságot akart Romániából alakítani élén Ion Ghicával és Golescuval, azonban a fölkelést még csírájában elfojtották.

Brătianu a román nemzet legnagyobb politikusa volt, akiről nem éppen alaptalanul írták sokan, hogy dáko-román tendenciákat táplált magában és hogy Erdélynek Magyarországtól való elszakítása volt lelke titkos vágya, noha midőn a kormány élén állott, meghajolva a külpolitikai viszonyok előtt, elég józan és tapintatos volt az ilyes törekvéseknek látszatát is kerülni, sőt ő volt az, aki száműzte Romániából azon oda kivándorolt irredentistákat, akik az erdélyi románságot fölkelésre szólították föl.

Brătianu a közép-európai nagyhatalmak külpolitikájához való csatlakozásának volt híve és volt elég politikai belátása, hogy a magyarországi románság sorsa iránt csak érdeklődjék, de politikai dolgokba soha ne avatkozzék. Miniszterelnöksége alatt, 1877. május 22-én proklamálta magát Románia függetlennek a török uralom alól. Ugyancsak az ő kormánya alatt vívta ki a román hadsereg Plevnánál a fényes győzelmeket, melyek az orosz csapatokat kimentették a bajból. Ő volt a kormány élén akkor is, amikor Románia 1881. május 10-én királysággá és egy kis török vazallus államból kibontakozva helyet foglalt a független államok sorában. Oroszország azonban a neki nyújtott segítséget úgy hálálta meg, hogy a San Stefanó-i békében Besszarábiát követelte Romániától és cserébe felajánlotta a terméketlen és lakatlan Dobrudzsát. Brătianu tiltakozott ezen erőszakosság ellen; elment támogatásért Bécsbe és a berlini kongresszushoz, de sikertelenül, mert az 1878. július 13-án kötött berlini szerződés értelmében az orosz cselszövény fölülkerekedett. Brătianu 1888-ban kénytelen volt otthagyni miniszteri székét, mert az orosz fondorkodásnak Hitrovo bujtogatására sikerült a bojár pártot, bátyjának Brătianu Demeternek vezetése alatt föllázítani; március 26-án rátörtek a királyi palotára, és március 27-én a kamarában óriási botrányt idéztek elő.

Források

• Bokor József (szerk.). Bratianu, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X