Ugrás a tartalomhoz

Vigasznő

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ebben a szócikkben a japán nevek magyaros átírásban és keleti névsorrendben szerepelnek.
 Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.
 Ebben a szócikkben a koreai nyelvű szavak átdolgozott latin betűs és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.
Átírási segédlet
vigasznő
Kínai és maláj nők, akiket Pinangből hurcoltak el japán katonák vigasznőnek
Kínai és maláj nők, akiket Pinangből hurcoltak el japán katonák vigasznőnek
Etimológia:a japán ianfuból
Kínai átírás
Hagyományos kínai慰安婦
Egyszerűsített kínai慰安妇
Mandarin pinjinwèiān fù
Wade–Gileswei-an fu
Magyarosvejan fu
Koreai átírás
Hangul위안부
Handzsa慰安婦
McCune–Reischauerwianbu
Átdolgozottwianbu
Magyarosüanbu
Japán átírás
Kanaいあんふ
Kandzsi慰安婦
Hepburnianfu
Magyarosianfu

A vigasznők (angolul comfort women) olyan nők, akiket a japán birodalmi hadsereg kényszerített szexuális rabszolgaságba a birodalom által elfoglalt területeken a második világháború előtt és alatt.[1][2][3] A kifejezés a japán ianfu (慰安婦) fordítása, mely eufemizmus a „prostituált” szóra. Olyan nőket jelöltek vele, akiknek a feladata a katonák „vigasztalása és szórakoztatása” volt.[4][5]

A vigasznők számát többen is megbecsülték, Hata Ikuhiko japán történész 20 000-re becsüli,[6] mások, például kínai források akár 360 000 vagy 410 000 közé teszik.[7] A kutatások tovább folynak a témában.[8] Sok vigasznő az elfoglalt területekről került ki, beleértve Koreát, Kína egy részét és a Fülöp-szigeteket,[9] de ezen kívül más területekről származó nőket is elhurcoltak úgynevezett „vigaszállomásokra”, Burmából, Thaiföldről, Vietnámból, Malajziából, Tajvanról, Indonéziából, Kelet-Timorból.[10][11] A „vigaszállomásokat” Japán, Kína, a Fülöp-szigetek, Indonézia, a Maláj-félsziget, Szingapúr, Thaiföld, Burma, Új-Guinea, Hongkong, Makaó és a mai Vietnám területén hozták létre.[12] Az elhurcolt nők között kis számban volt holland, francia és ausztrál nemzetiségű is.

Beszámolók szerint a nők egy részét az otthonaikból hurcolták el, másokat gyári vagy éttermi munka lehetőségével csábították a táborokba, majd bezárták őket.[13][14][15][16]

A vigasznő-rendszer története

[szerkesztés]

A japán birodalmi hadsereg levelezéseiből az derül ki, hogy a cél olyan állomások létrehozása volt, amelyek segítségével a nemi erőszakot, és így a helyiek ellenséges viselkedését kívánták megakadályozni.[6] Japánban a prostitúció jól szervezett rendszerben működött, ezért logikusnak tűnt, hogy a katonák számára is szervezetten biztosítsák a lehetőséget.[17] Maga a gyakorlat, hogy a katonaság számára prostituáltakat biztosítsanak szexuális kielégítésük végett nem volt ismeretlen más hadseregeknél sem. Sőt évszázadokkal korábban is működtek tábori bordélyok egy-egy haderőnél, ám rendszerük nem volt szisztematizált vagy a központi hadvezetés által irányított (más haderőknél a katonák maguk oldották ezt meg úgy, hogy a megszállt területeken tevékenykedő prostituáltakat illetőleg nyilvánosházakat keresték fel).[18][19] A japán hadsereg céljai közé tartozott, hogy megakadályozza a szexuális betegségek terjesztését, kényelmesebbé tegye a katonák életét és elejét vegye a kémkedésnek. Josimi Josiaki történész szerint azonban ezek az állomások csak fokozták a problémákat. A hadsereg attól tartott, hogy a katonák elégedetlenkedése zendüléshez vezethet, ezért biztosítottak számukra nőket.[20]

Az első vigaszállomást Sanghajban hozták létre 1932-ben. Az első vigasznők japán prostituáltak voltak, akik önként jelentkeztek a feladatra. Ahogy azonban a birodalom terjeszkedett, nem volt elég a jelentkezők száma a katonák ellátásához, így a hadsereg az időközben félig-meddig magánkézbe adott vigaszállomásokhoz az elfoglalt területekről csábított el nőket, vagy egyszerűen elrabolta őket.[21] Sok nőt gyári munkásnak vagy ápolónőnek vettek fel, és nem tudták, hogy valójában szexrabszolgának viszik őket.[22]

Az első időszakban a japánok hagyományos módszerekkel toboroztak prostituáltakat. A japán, valamint gyarmati városokban közvetítők újságokban adtak fel hirdetéseket, azonban ez a módszer kezdett kimerülni, különösen Japánban.[13][23][24] A külügyminisztérium nem volt hajlandó több vízumot kiadni japán prostituáltaknak, attól tartottak, hogy ez hatással lenne a Japán Birodalomról kialakult képre.[25][26] A hadsereg így legfőképpen Koreából és Kínából szerzett be vigasznőket, sokukat csellel vették rá a bordélyházakhoz való csatlakozásra.[27][28][29] A kínai muszlim huj lányok számára „lányiskolát” hoztak létre, ahol az ígéret szerint gésáknak tanítanák őket, innen azonban szexrabszolgának vitték el a lányokat.[30]

A háború előrehaladtával a helyzet egyre rosszabb lett. A hadsereg képtelen volt teljesen ellátni az egységeit, így a katonák a helyiektől erőszakkal szerezték meg, ami kellett. A frontvonalon, különösen vidéken, ahol nem voltak közvetítők, a katonák a helyi vezetőktől követelték, hogy biztosítsanak számukra nőket. Ha a helyieket, különösképpen a kínaiakat ellenségesnek ítélték meg, a „a három mind” elvét alkalmazták (mind megölni, mind felégetni, mind kifosztani), és válogatás nélkül hurcolták el, erőszakolták meg a nőket.[31][32]

1944-ben az Amerikai Egyesült Államok Háborús Információs Hivatala húsz koreai vigasznő vallomása alapján azt állapította meg, hogy a lányoknak sok pénzt ígértek, a lehetőséget, hogy könnyű munkával kifizethetik a családi adósságokat, és új életet kezdhetnek Szingapúrban. A hamis ígéreteknek köszönhetően a lányok külföldre mentek, pár száz jen előleget kaptak. Csak néhányuk térhetett vissza Koreába, miután kifizették az adósságot.[33]

Egy 2015-ös tanulmány olyan archív adatokat vizsgált meg, amelyek korábban elérhetetlenek voltak, részben az 1972-es kínai–japán közös nyilatkozat miatt, melyben a kínai kormány beleegyezett, hogy nem kér kárpótlást a háborús bűnökért. Az újonnan felfedezett kínai dokumentumok bepillantást engednek a japán katonai területeken kialakított vigaszállomások működésébe, felszereltségébe és a koreai vigasznők életkörülményeibe.[34]

A vigasznők

[szerkesztés]
Jan Ruff O’Herne fényképe. A nő egyike volt azoknak a holland származású nőknek és gyereklányoknak, akiket Indonéziában fogott el a japán hadsereg. Az elkövetkező hónapokban több holland társával együtt újra és újra megerőszakolták.[35]
Burmai kínai lánnyal beszélget egy brit katona, 1945. A lány az egyik japán vigaszállomáson dolgozott

Számuk

[szerkesztés]

Hivatalos dokumentumok hiányában a vigasznők számának meghatározása nehéz, különösen mivel a háborús bűnökhöz és a magas rangú vezetők felelősségéhez kapcsolódó dokumentumok jó részét a japán kormány parancsára a háború végén megsemmisítették.[36][37][38][39] A történészek más-más becsléseket adnak, meglévő dokumentumok alapján, melyekben szerepel az adott területen a katonák és a nők számának aránya, valamint a nők pótlásának aránya.[40] Josimi Josiaki, a téma kutatója a nők számát 50 000 és 200 000 közé teszi.[6]

A becslések alapján a nemzetközi sajtó körülbelül 200 000 fiatal vigasznő létezéséről számolt be. A BBC 200 000 és 300 000 közötti, az International Commission of Jurists 100 000 és 200 000 közötti számadatról ír.[41][42][43][44]

Származásuk

[szerkesztés]

Nozaki Josiko professzorasszony és más források szerint a nők többsége koreai és kínai volt, nagy részük 18 éves vagy még fiatalabb.[45][46][41][47][22][48] Josimi és mások szerint körülbelül 2000 állomáson mintegy 200 000 japán, kínai, koreai, fülöp-szigeteki, tajvani, burmai, indonéz, holland és ausztrál nőt tartottak fogva.[49][47][50][51] Hata Ikuhiko úgy véli, kevesebb mint 20 000 nőről van szó, akiknek 40%-a japán, 20%-a koreai, 10%-a kínai volt, a maradék 30%-ot pedig más nemzetiségek tették ki. Hata szerint a kormány által felügyelt prostituáltak száma a második világháború alatt mintegy 170 000 volt Japánban.[52] Hatát más japán kutatók kritizálták, mert úgy vélik, lekicsinylően ír a vigasznők viszontagságairól.[53]

Josimi ezen felül a birodalmi hadsereg orvosi feljegyzései alapján arra jutott, hogy ha a nemi betegséggel kezelt nők nemzetiségi aránya hasonló lehet a vigasznők egészére nézve is, akkor a koreai nők 51,8%-ot, a kínaiak 36%-ot, a japánok 12,2%-ot tettek ki.[20] A holland kormány tanulmánya szerint számos holland nőt fogtak el a japánok Holland Kelet-Indiában.[54] A japán bordélyházakban talált mintegy 200-300 európai nő közül körülbelül 65 olyan volt, akit csaknem bizonyosan kényszerítettek a prostitúcióra.[55]

Bánásmód

[szerkesztés]

Jan Ruff O’Herne, az egyik holland nő, akit elrabolt a japán hadsereg, 1990-ben az Egyesült Államok Képviselőháza előtt a következőket nyilatkozta:

„Számos történetet meséltek el a holland nők gyötrelmeiről, szenvedéseiről, éheztetéséről a japán börtöntáborokban. De egy történetet sosem meséltek még el, a japánok által a második világháborúban elkövetett, az emberi jogok lábbal tiprásának legszégyenletesebb történetét: a „vigasznőkét”, és azt, hogyan kényszerítették akaratuk ellenére ezeket a nőket arra, hogy a japán birodalmi hadseregnek szexuális szolgáltatásokat nyújtsanak. A „vigaszállomáson” rendszeresen megvertek és éjjel-nappal megerőszakoltak. Még az a japán orvos is megerőszakolt minden egyes alkalommal, aki a bordélyházba jött, hogy megvizsgáljon minket, nem vagyunk-e nemi betegek.[56][57]”

O’Herne nyilatkozata szerint a vigaszállomáson a nők fényképei ki voltak téve a verandán, ahonnan az érkező katonák kiválaszthatták a nőt. Verték és megerőszakolták őket, a teherbe esetteket abortuszra kényszerítették. A verések mellett a kínzás is mindennapos volt.[56][58][59][60] Nem ritkán olyan lányokat is elhurcoltak vigasznőnek, akik még nem is menstruáltak.[61]

Egy Pápua Új-Guineán raboskodó katona, Gordon Thomas naplója szerint a japán bordélyházakban dolgozó nők naponta 25-35 férfit is kiszolgáltak. Egy japán sebész naplója pedig arról emlékezik meg, hogy a nőknek akkor is dolgozniuk kellett, ha megfertőződtek vagy fájdalmaik voltak, és hogy sírtak és könyörögtek a segítségért.[62]

A vigasznők mintegy háromnegyede meghalt, a túlélők nagy része terméketlen lett, vagy a trauma, vagy a nemi betegségek miatt.[63]

Kutatás, publikációk

[szerkesztés]

1944-ben a szövetséges erők Burmában elfogtak 20 koreai vigasznőt és két japán vigaszállomás-üzemeltetőt. A vallomások alapján készített 49. számú jelentés szerint 1942-ben mintegy 800 lányt csempésztek Koreából Burmába a japánok.[64][33]

Az első, japán túlélő által írt könyv 1971-ben jelent meg, Szuzukuo Sirota álnéven, az első japán dokumentumfilmet pedig 1979-ben mutatták be. 1972-ben és 1975-ben Hirota Kazuko írt könyvet a japán vigasznőkről, és azt találta, hogy ezek a nők büszkék voltak a foglalkozásukra, a háború alatti „az ország jóléte érdekében” szlogennek megfelelően úgy érezték, a hazát szolgálják. Későbbi megkeseredésük és némelyikük öngyilkossága a háború utáni megbélyegzésnek tulajdonítható.[65]

1973-ban Szenda Kakó újságíró írt könyvet a vigasznőkről. Szenda 1964-ben látott először képeket ilyen nőkről japán hadi fényképeken. A nők a fejükön hordták a csomagjaikat, ami koreai szokás volt, ez meglepte Szendát és kutatni kezdett a rendszerről, többek között Koreába is ellátogatott, egy koreai túlélővel is találkozott, az azonban nem akart neki részletekbe bocsátkozni. A könyvből 1974-ben filmet készítettek Japánban.[66]

Az első könyvet, mely koreaiul jelent meg, 1981-ben adták ki. Ez tulajdonképpen Kim Ilmjon 1976-ban kiadott japán nyelvű könyvének fordítása volt, a fordítás tényét azonban nem jelölték és a fordító neve mint szerző alatt jelent meg.[67]

1989-ben Josida Szeidzsi emlékiratait lefordították koreaira, azonban 1996-ban Josida bevallotta, hogy az írás pusztán fikció.[68][69][70]

2007-ben Josimi Josiaki és Hajasi Hirofumi bejelentették, hogy a tokiói per archívumaiban hét olyan hivatalos dokumentumot találtak, amelyek arra engednek következtetni, hogy a birodalmi hadsereg arra kényszerített nőket, hogy Kínában, Indokínában és Indonéziában bordélyházakban dolgozzanak. Az egyik idézett vallomás szerint a katonák nőket tartóztattak le az utcán és bordélyházba hurcolták őket.[71] Ugyanebben az évben Kadzsimura Taicsiro 30 holland állami dokumentumot fedezett fel, amelyek egy 1944-es, Magelangban történt esetet világítanak meg, amikor is tömegesen kényszerítettek nőket prostitúcióra.[72]

2014-ben Kínában 90 dokumentumot találtak a Kvantung-hadsereg archív dokumentumai között, amelyek bizonyítják, hogy ázsiai nőket kényszerítettek bordélyházakba a japánok.[73] Ugyanebben az évben japán archívumokból is megvizsgáltak dokumentumokat, melyek azt bizonyítják, hogy a japánok francia nőket is elhurcoltak Indokínában.[74]

2015-ben Kínában sanghaji, tiencsini és nankingi archívumokból is kerültek elő további korabeli dokumentumok.[34]

Bocsánatkérés és kompenzáció

[szerkesztés]
Egykori vigasznők tüntetnek a szöuli japán nagykövetség előtt 2011-ben

1951-ben Dél-Korea 364 millió dollárt követelt Japántól a kényszermunkára vitt és katonának besorozott koreaiak után, túlélőnként 200 dollárt, halottanként 1650 dollárt és sérültenként 2000 dollárt.[75] 1965-ben Japán végül 800 millió dollárt fizetett, valamint 10 éves, alacsony kamatozású kölcsönt biztosított az országnak.[76] Ez azonban az államnak adott pénz volt, az egyének nem kaptak kompenzációt. 1994-ben a japán kormány létrehozta az Ázsiai Nők Alapítványát (Asian Women's Fund), dél-koreai, fülöp-szigeteki, tajvani, holland és indonéz áldozatok kompenzálására.[77] 61 koreai, 13 tajvani, 211 fülöp-szigeteki és 79 holland vigasznő kapott ekkor hivatalosan aláírt bocsánatkérő levelet az akkori miniszterelnöktől, Murajama Tomiicsitől.[78][79] Több koreai vigasznő azonban elutasította a kompenzációt, mert bár az alapítványt a japán kormány hozta létre, a pénzt adományokból kapta a szervezet, vagyis nem a japán állam kompenzálta őket.[80][81][82]

1992-ben koreai látogatása alkalmával Mijazava Kiicsi miniszterelnök bocsánatot kért a koreai nemzetgyűlés előtt.[83][84]

2007-ben, amikor túlélő vigasznők bocsánatot követeltek a japán kormánytól, Abe Sinzó úgy nyilatkozott, nincs bizonyíték arra, hogy a japán kormány szexrabszolgákat tartott volna. Nyilatkozta ezt annak ellenére, hogy 1993-ban a japán kormány ezt már hivatalosan elismerte. Néhány héttel később a japán parlament kiadott egy hivatalos bocsánatkérést.[85]

2015 decemberében Abe Sinzó és Pak Kunhje koreai elnöknő formálisan megegyeztek az ügy rendezéséről. Japán beleegyezett, hogy mintegy 8 millió dollárból alapot hoz létre a túlélők számára, Dél-Korea pedig beleegyezett, hogy a továbbiakban nem kritizálja a japán kormányt az üggyel kapcsolatosan, és elbontják a szöuli japán nagykövetség elé helyezett vigasznő-szobrot.[86] A koreai kormány ezzel az ügyet „véglegesen és visszavonhatatlanul lezártnak” tekinti.[87]

A koreai háborúban

[szerkesztés]

A koreai háborúban az amerikai hadsereg a japánéhoz valamelyest hasonló gyakorlatot alkalmazott, és katonái számára szintén biztosított prostituáltakat, akiket koreai nyelven üanbunak neveztek. A nőket a frontról gyűjtötték be és alkalmazták a hadsereg bordélyaiban. Később a janggongdzsu kifejezés vette át a helyét.[88] Források szerint kényszert is alkalmaztak egyes nőknél, hogy végezzenek szexuális munkát. A mai napig ez is komoly vitákat vált ki és számos kérdést vett fel, ugyanis az amerikai törvények is kimondják az ilyen eljárások törvénytelenségét.[89]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ The Asian Women's Fund: Who were the Comfort Women?-The Establishment of Comfort Stations. Digital Museum The Comfort Women Issue and the Asian Women's Fund. The Asian Women's Fund. [2014. augusztus 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. augusztus 8.)
  2. ↑ The Asian Women's Fund: Hall I: Japanese Military and Comfort Women. Digital Museum The Comfort Women Issue and the Asian Women's Fund. The Asian Women's Fund. [2013. május 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. augusztus 12.) „The so-called 'wartime comfort women' were those who were taken to former Japanese military installations, such as comfort stations, for a certain period during wartime in the past and forced to provide sexual services to officers and soldiers.”
  3. ↑ Argibay, Carmen (2003. december 10.). „Sexual Slavery and the Comfort Women of World War II”. Berkeley Journal of International Law. 
  4. ↑ Soh, C. Sarah. The Comfort Women: Sexual Violence and Postcolonial Memory in Korea and Japan. University of Chicago Press, 69. o. (2009). ISBN 0-226-76777-9 „It referred to adult female (fu/bu) who provided sexual services to "comfort and entertain" (ian/wian) the warrior...” 
  5. ↑ Fujioka, Nobukatsu. 污辱の近現代史: いま、克服のとき (japán nyelven). Tokuma Shoten, 39. o. (1996) „慰安婦は戦地で外征軍を相手とする娼婦を指す用語(婉曲用語)だった。 (Ianfu was a euphemism for the prostitutes who served for the Japanese expeditionary forces outside Japan)” 
  6. ↑ a b c AWF CW 10. oldal
  7. ↑ Huang, Hua-Lun. The Missing Girls and Women of China, Hong Kong and Taiwan: A Sociological Study of Infanticide, Forced Prostitution, Political Imprisonment, "Ghost Brides," Runaways and Thrownaways. McFarland, 206. o. (2012). ISBN 0-7864-8834-4 „Although Ianfu came from all regions or countries annexed or occupied by Japan before 1945, most of them were Chinese or Korean. Researchers at the Research Center of the Chinese Comfort Women Issue of Shanghai Normal University estimate that the total number of comfort women at 360,000 to 410,000.” 
  8. ↑ Rose 88. o.
  9. ↑ Women and World War II – Comfort Women. Womenshistory.about.com. [2013. március 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. március 26.)
  10. ↑ Coop, Stephanie. „Japan's Wartime Sex Slave Exhibition Exposes Darkness in East Timor”, Japan Times , 2006. december 23.. [2011. június 6-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2014. június 29.) 
  11. ↑ YOSHIDA, REIJI. „Evidence documenting sex-slave coercion revealed”, The Japan Times , 2007. április 18. (Hozzáférés: 2014. június 29.) 
  12. ↑ Reuters 2007
  13. ↑ a b Yoshimi 2000 100–101, 105–106, 110–111. o.
  14. ↑ Fackler
  15. ↑ BBC 1
  16. ↑ BBC 2
  17. ↑ Hicks 2. o.
  18. ↑ Prostituáltak a fronton - tábori bordélyok az első világháborúban (origo.hu)
  19. ↑ Magyarország hadtörténete 1. Zrínyi Katonai Kiadó 1984. ISBN 963-326-320-4 old. 242
  20. ↑ a b Korea Times
  21. ↑ Mitchell
  22. ↑ a b Horn
  23. ↑ Hicks 66–67, 119, 131, 142–143. o.
  24. ↑ Ministerie van Buitenlandse zaken 6–9, 11, 13–14. o.
  25. ↑ Yoshimi 82–83. o.
  26. ↑ Hicks 223–228. o.
  27. ↑ Yoshimi 101–105, 113, 116–117. o.
  28. ↑ Hicks 8–9, 14. o.
  29. ↑ Clancey 1021-es szakasz
  30. ↑ LEI, Wan (2010. február 1.). „The Chinese Islamic "Goodwill Mission to the Middle East" During the Anti-Japanese War”. Dîvân Disiplinlerarasi Çalişmalar Dergisi 15 (29), 141. o. (Hozzáférés: 2014. június 19.) 
  31. ↑ Himeta
  32. ↑ Bix
  33. ↑ a b Yorichi
  34. ↑ a b (2015. január 1.) „Comfort women: a focus on recent findings from Korea and China”. Asian Journal of Women's Studies (AJWS) 21 (1), 40–64. o, Kiadó: Taylor and Francis. DOI:10.1080/12259276.2015.1029229. 
  35. ↑ Comfort women. Australian War Memorial. (Hozzáférés: 2013. szeptember 13.)
  36. ↑ Clancey 1135. szakasz
  37. ↑ Yoshimi 91. o.
  38. ↑ Bix 528. o.
  39. ↑ Drea 9. o.
  40. ↑ Nakamura
  41. ↑ a b BBC 3
  42. ↑ Irish Examiner
  43. ↑ IHT
  44. ↑ CNN
  45. ↑ Nozaki
  46. ↑ Dudden, Alexis: US Congressional Resolution Calls on Japan to Accept Responsibility for Wartime Comfort Women. japanfocus.org, 2006. április 25. (Hozzáférés: 2014. március 30.)
  47. ↑ a b Soh 2001
  48. ↑ Gamble–Watanabe 309. o.
  49. ↑ Yoshimi 91, 93. o.
  50. ↑ Comfort Women Were "Raped": U.S. Ambassador to Japan. Digital Chosunibuto (English edition), 2007. március 19. [2008. június 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. július 2.)
  51. ↑ Stephen Moynihan: Abe ignores evidence, say Australia's "comfort women". The Age, 2007. március 3. (Hozzáférés: 2015. december 30.)
  52. ↑ Hata
  53. ↑ Drea 41. o.
  54. ↑ Ministerie van Buitenlandse zaken 6–9, 11, 13–14. o.
  55. ↑ Digital Museum: The Comfort Women Issue and the Asian Women's Fund. (Hozzáférés: 2015. november 24.)
  56. ↑ a b O’Herne
  57. ↑ Onishi
  58. ↑ Jan Ruff-O’Herne. Talking Heads. transcriptabc.net.au, 2009. február 23. [2012. április 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. december 30.)
  59. ↑ Comfort women. Australian War Memorial. [2013. szeptember 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. december 30.)
  60. ↑ "Australian sex slave seeks apology". The Sydney Morning Herald, 2007. február 13. (Hozzáférés: 2015. december 30.)
  61. ↑ Keiji Hirano: East Timor former sex slaves start speaking out. Japan Times, 2007. április 28. [2007. május 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. augusztus 29.)
  62. ↑ Nelson, Hank: The Consolation Unit: Comfort Women at Rabaul (PDF). The Australian National University, 2007. május 17. [2007. június 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. november 26.)
  63. ↑ de Brouwer, Anne-Marie. Supranational Criminal Prosecution of Sexual Violence. Intersentia, 8. o. [2005] (2005). ISBN 90-5095-533-9 
  64. ↑ Soh 2008 34. o.
  65. ↑ Soh 2008 147-148. o.
  66. ↑ Soh 2008 148-150. o.
  67. ↑ Soh 2008 161. o.
  68. ↑ „勇気ある告発者か詐話師か？吉田清治を再考する (A brave whistleblower or a swindler? Reconsidering Yoshida Seiji)”, Nikkan Berita, 2007. március 6. (Hozzáférés: 2008. január 24.) (japán nyelvű) 
  69. ↑ 水野靖夫 Yasuō Mizuno. 近現代史の必須知識: 日本人として最低限知っておきたい (Essential consciousness of modern history: The minimum that Japanese people should know) (japán nyelven). PHP研究所 PHP Kenkyūsho, 129. o.. ISBN 978-4-569-64508-7 
  70. ↑ Ye, Yeong-jun. „고노 담화 (The Kono talks)”, JoongAng Ilbo, 2007. március 4.. [2013. január 11-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2008. január 24.) (koreai nyelvű) 
  71. ↑ Yoshida
  72. ↑ Files: Females forced into sexual servitude in wartime Indonesia. Japan Times, 2007. május 12. (Hozzáférés: 2015. december 31.)
  73. ↑ „Papers prove Japan forced women into second world war brothels, says China”, The Guardian, 2014. április 28. (Hozzáférés: 2014. április 28.) 
  74. ↑ Kimura, Kayoko: Stance on ‘comfort women’ undermines fight to end wartime sexual violence. Japan Times, 2014. március 5. (Hozzáférés: 2015. december 31.)
  75. ↑ Seoul Demanded $364 Million for Japan's Victims Updated. Chosun Ilbo, 2005. január 17. [2006. február 9-i dátummal az the original eredetiből archiválva].
  76. ↑ Korea-Japan ties burdened by baggage. Asia Times, 2013. november 23. [2018. augusztus 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. december 31.)
  77. ↑ Establishment of the AW Fund, and the basic nature of its projects. Asian Women's Fund. (Hozzáférés: 2015. december 31.)
  78. ↑ Letter from Prime Minister to the former comfort women, since 1996. Asian Women's Fund, 1996. [2007. május 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. március 23.)
  79. ↑ Atonement money for Comfort women: 30% lower Koreans accepted (japán nyelven). The Mainichi Newspapers, 2014. február 27. [2014. március 22-i dátummal az eredetiből archiválva].
  80. ↑ Details of Exchanges Between Japan and the Republic of Korea (ROK) Regarding the Comfort Women Issue. Ministry of Foreign Affairs. (Hozzáférés: 2015. december 31.)
  81. ↑ Atonement Project of the Asian Women's Fund, Projects by country or region-South Korea. Asian Women's Fund. (Hozzáférés: 2015. december 31.)
  82. ↑ Hogg, Chris. „Japan's divisive 'comfort women' fund”, BBC , 2007. április 10. (Hozzáférés: 2013. október 22.) 
  83. ↑ „Japanese Premier Begins Seoul Visit”, The New York Times, 1992. január 17. (Hozzáférés: 2012. január 27.) 
  84. ↑ „Japan Apologizes on Korea Sex Issue”, The New York Times, 1992. január 18. (Hozzáférés: 2012. január 27.) 
  85. ↑ Fastenberg, Dan. „Top 10 National Apologies: Japanese Sex Slavery”, Time , 2010. június 17.. [2012. január 7-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2011. december 29.) 
  86. ↑ „South Korea and Japan 'finally and irreversibly' reconcile on World War II sex slaves”, Los Angeles Times, 2015. december 28. (Hozzáférés: 2015. december 28.) 
  87. ↑ Japan and South Korea agree WW2 'comfort women' deal. BBCnews.com . BBC, 2015. december 28. (Hozzáférés: 2015. december 28.)
  88. ↑ szerk.: Patricia Ticineto Clough, Jean Halley: The Affective Turn: Theorizing the Social. Duke University Press, 164. o. (2007). ISBN 9780822389606 
  89. ↑ United States Forces Korea (USFK) Command Policy Letter #12, Combating Prostitution and Trafficking in Persons. United States Forces Korea. (Hozzáférés: 2019. január 8.)

Források

[szerkesztés]

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Comfort women című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Commons:Category:Comfort women of the Empire of Japan
A Wikimédia Commons tartalmaz Vigasznő témájú médiaállományokat.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Vigasznő&oldid=26876391”