Portál:Opera
 OPERAPORTÁLszerkesztés
 Az opera olasz eredetű szó, dalműt jelent (másként: dramma per musica). Vokális-hangszeres drámai színpadi műfaj, melyben a szerepeket éneklik. Az opera három-négy, ritkábban egyfelvonásos, többnyire nyitánnyal kezdődik. A 16. század ismert műfaja, a hangszerkísérettel ellátott egyszólamú ének, a monodia egyre bővült rövidebb drámai jelenetekkel (intermezzo), míg a század végére létrejött az első mai elemeket is magában foglaló operaelőadás. A középkori Firenzében a 17. század legelején, mint hangszerekkel kísért énekbeszéd volt ismert. A század elején a velencei opera virágzott, megkezdődött a recitativo és az ária szétválása, mely végül a nápolyi operában különült el egymástól teljesen. A 18. század során az olasz vígopera és a vidám és komoly jeleneteket felvonultató úgynevezett semiseria életképesebbnek bizonyult a komoly operánál, erre jó példát jelentenek Mozart művei. A 19. században ugyan az olasz opera egyeduralma teljes, de kialakulnak a nemzeti operák is. Franciaországban időközben a nagyopera élte virágkorát, míg Németország a 19. században valóságos opera-nagyhatalommá nőtte ki magát, így például Richard Wagner nevéhez fűződik a drámai kifejezés erősítése is. Az opera születésének a történelem folyamán két vonást különböztethetünk meg: az egyik az új forma létrejötte, a másik a forradalmi változás a zenében. Kiemelt és „jó” cikkekszerkesztés
Hangosztályokszerkesztés
Az énekesek – pontosabban az énekhangok – különböző típusokra oszlanak, de nemük és hangfekvésük szerint hét osztályt alkotnak. Ezek az osztályok az idők során további alkategóriákra oszlottak.
Híres énekesekszerkesztés
Híres karmesterekszerkesztés
Híres operaházakszerkesztés
Az opera története
16. század - Az opera születéseszerkesztés
 Az opera gyökerei a reneszánsz korára nyúlnak vissza, amikor újjáéledt a klasszikus ókor zenéje iránti érdeklődés. Akárcsak a reneszánsz, az opera is Itáliában alakult ki és onnan hódította meg Európát, majd az egész világot. Az opera egyik legfontosabb előfutára az intermedium volt (azon közjátékok sorozata, amelyeket a darabok felvonásai között adtak elő, s eredetileg a cselekmény tagolását vagy a fő darab eseményei között eltelt időt érzékeltette). Az első intermediumokat Ferrarában adták elő a 15. század végén, azonban a műfaj kiteljesedésére Firenzében került sor, a Mediciek udvarában. Ekkor már sokkal fontosabb szerepük volt a szórakoztatásban, mint az eredeti drámáknak. A díszlet és a jelmezek látványosak voltak, a zenei számokat pedig a legjobb zenészek, énekesek és táncosok adták elő. Firenzében alakult ki a Camerata, az arisztokráciához kapcsolódó értelmiségiek csoportja, akik fő célkitűzésként az ókori zene jellegének minél teljesebb újjáteremtését határozták meg. Kiemelten fontosnak tartották a költészet teljes egységét, mely szerintük az ókori ének és dráma előadásakor megvalósult. A filozófiai eszmecserék eredményeként a Camerata javaslatot tett egy ideális zenei stílusra, melyben egyenlő a költészet és a dallam. Az összejövetelek 1573-tól egészen az 1580-as évek végéig rendszeresek voltak. A csoportosulás legjelesebb tagjai Vincenzo Galilei, Giulio Caccini, Jacopo Peri és Emilio de Cavalieri voltak. Az első mai értelemben vett operát, a Dafnét Peri komponálta 1597-ben. Ez sajnos elveszett ezért Peri másik kompozícióját, az 1600-ban megírt Euridikét tartják számon az első operapartitúraként.
Az első operákszerkesztés
 Az első tulajdonképpeni opera a cremonai Claudio Monteverdi L’Orfeo című műve volt, amelyet 1607-ben mutattak be. Ez az opera drámai fejlődés volt az elődökhöz képest: gazdagabb lett a zene, megnövekedett a zenekar ugyanakkor nőtt a kórus szerepe is. Megjelent az első „nyitány” és az első duett. Sőt itt találkozhatunk a „vezérmotívum” első csírájával is: a halál küldöttének a motívuma még kétszer megismétlődik, a megfelelő helyen. Az 1630-as években Velencében megnyílt az első színház a Teatro San Cassiano, mely számára Monteverdi három operát írt (Odüsszeusz hazatérése, Aeneas és Lavinia házassága és Poppea megkoronázása). Az operát ebben az időben még igen rugalmasan kezelték: az előadások körülményeinek megfelelően változtattak rajta, hozzátettek vagy elvettek belőle. Monteverdi Poppeája megnyitotta az utat az itáliai zeneszerzők egész sora előtt (Francesco Cavalli, Antonio Cesti, Antonio Lotti, Tomaso Albinoni, Antonio Caldara, Alessandro Scarlatti), aki révén a műfaj az itáliai kultúra egyik fő exportcikkévé vált. A zeneszerzés központjai Velence és Nápoly voltak.
Az angol opera kialakulásaszerkesztés
 Miután kialakult az új zenei forma az opera, Olaszországban nagy lendületre kapott. A 17. század közepén Németország és Franciaország is behódolt az új műfajnak, Anglia azonban mögöttük kullogott. Az 1600-as évek végén Henry Purcell (1659–1695) ugyan próbálkozott az új műfajjal (Dido és Aeneast), de leginkább csak semi-, azaz féloperákat komponált, vagyis olyan darabokat, melyekből a szöveg nagy részét eltávolították helyükbe pedig kísérőzene és látványos zenei játék került (ún. masque darabok)). Angol szövegre, de itáliai stílusa született Nicholas Lanier (1588–1666) a Rodosz ostroma című darabja, 1656-ban. Angol zeneszerzők további korai operái közt megemlíthető Ben Jonson, mára már elveszett Lovers Made Men című darabját és William Congreve Párizs döntése darabjának négy különböző változatát. Az angol opera reform műve John Gay és a német származású Johann Christoph Pepusch alkotása A koldusopera (1728) volt. Ez a mű az olasz opera fonákságát tette nevetségessé, másrészt az angol közönség idegenmajmolását, az udvar, a főurak feleslegességét állította pellengérre. A mű helyszíne a külváros, szereplői tolvajok, gyilkosok, rendőrök, utcalányok. Pepusch a zeneszerző csak a nyitányt komponálta meg, a mű többi részét ismert operák kedvelt számaiból valamint angol, skót és ír népdalokból állította össze. Ez a mű egyben egy új műfajnak is életet adott a ballad opera műfajának, a vígopera angol változatának. Ez az új műfaj, később, Thomas Augustin Arne és Charles Coffey darabjai jelentős szerepük volt a német singspiel kialakulásában.
A francia opera kialakulásaszerkesztés
 A francia opera kiindulásának kezdete az 1570. esztendőre tehető. Ebben az évben nyitotta meg Költészeti és Zenei Akadémiáját a király engedélyével a kiváló humanista költő, a velencei születésű, de francia származású Jean-Antoine de Baïf. Barátjával Pierre de Ronsarddal a görög verses, zenés, táncos dráma újjászületését tűzte ki célul. (Tehát cameratát hozott létre – a Camerata előtt). Ők ketten fejlesztették tovább a francia chansont, megteremtve a metrikus, vagyis antik típusú időmértékes francia verset. Elméletüket a kor olyan ismert zeneszerzői alkalmazták mint Claude Le Jeune és Jacques Mauduit. Kialakult az udvari dal amely idővel mindinkább egyszólamúságra tört, és egy Baltarazini nevű hegedűstől megszületettet az udvari balett első terméke: A királyné vidám balettje (1581). Az első igazi értelemben vett opera komponista Jean-Baptiste Lully (1632–1687) volt, aki még a dicsőségtől és hatalomtól elvakult Napkirályt is az ujjai köré csavarta. Így Lully, mint a királyi család zenemestere 1671-ben megkapta az operaelőadások kizárólagos jogát. Hamarosan kialakultak a különböző operatípusok, melyek közül a tragédie lyrique vagy tragédie en musique Lully kivételezett helye azonban olyan tehetséges komponisták rovására ment, mint például Marc-Antoine Charpentier (1643–1704). Hiába írt egy remekművet is (Médea című operát), amely mélyebb és gazdagabb volt mint bármi amit Lully valaha is írt, csak Lully halála után kerülhetett színpadra, 1639-ben. Charpentier másik fontos drámai műve a sokat vitatott, első meleg operának tartott David et Jonathas (1688). A következő kor legnagyobb komponistája pedig Jean-Philippe Rameau (1683–1764) volt, akitől több lírai tragédia is fennmaradt. Rameau rendkívül eredeti és fantáziadús hangszerelést használt, ugyanakkor elvetette a prológust. Franciaországban, addig ismeretlen hangszereket honosított meg, neki köszönhető például a klarinét megjelenése is. Ezenkívül különleges hanghatásokat is bevezetett, mint például a pizzicatót (az egyébként vonóval megszólaltatott hangszer húrjainak a pengetését) és 1745-ben a glissandót (csúszás az egyik hangtól a másikig).
A német opera kialakulásaszerkesztés
 Ausztriában és Németországban sokáig a külföldi, elsősorban olasz zene volt az uralkodó. Drezdában, Stuttgartban és Bécsben tevékenykedő Johann Hesse, Niccolò Jommelli és Antoni Caldara olasz példát követve komponált operát, a nagy librettista, Pietro Metastasio (1698–1782) pedig a bécsi udvar költője volt. Az első helyi művészet megteremtője Heinrich Schütz (1585–1672), 1672-ben komponált, azóta elveszett Dafné című operája volt. A külföldi művészet dominanciájának ellenére az osztrákok és a németek is, az egyébként itáliai színpadi darabok jeleneteiben, a hatás fokozásaként, németül beszéltették és énekeltették is a szereplőket. A singspiel részben az angol ballad opera hatására jött létre. Bécsben jelent meg először, a prózát dallal párosította, továbbá számos vígjátéki elemet is tartalmazott. Az előadók többnyire valamennyi énekhanggal is rendelkező színészek voltak, a korai singpiel akár valamilyen korai musicalnak is tekinthető. E műfaj egyik legjelentősebb képviselője Johann Adam Hiller (1728–1804) volt. A német operák az éneklés nyelvén kívül sokban eltértek olasz társaiktól: az áriák rövidebbek voltak (bár néha olaszul énekelték), elsődleges fontosságot kapott a dráma. Nem foglalkoztattak különleges énekeseket, így kasztráltakat sem, nem akarván ily módon a közönség figyelmét elvonni a darab fontos részeiről.
Az opera buffaszerkesztés
 Az opera buffa csírái már a 16. században megjelentek a Plautus és Terentius-utánzatok és a commedia dell’arte darabokban. A műfaj állandó szereplőkkel dolgozott: a szerelmes és zsugori velencei kalmár Pantaleone, az agyafúrt szolga Arlecchino, az fecsegő ügyvéd doktor Grazianio, a két vidám női alak Colombina és Pulcinella, a hetvenkedő katona stb. Ugyanekkor a régi, komoly operákban is megvolt az a hajlandóság, hogy mitológiai, vagy hősi történeti témákat tréfás szereplőkkel, humoros jelenetekkel ékesítsék. A tréfás jelenetek azonban, többnyire két „komoly” felvonás közé voltak iktatva intermezzóként, csak később lett belőle különálló darab. Nemsokára azonban az opera buffa egész Európát meghódította, népszerűségének az volt az oka, hogy a nagy hősök, istenek történetei helyébe a hétköznapi ember gondjait, bajait, örömeit, bánatait helyezte. Az első igazi opera buffa Michaelangelo Faggioli 1706-ban komponált La Cillája volt. 1724-ben a nápolyi Nuovo és Palace színházak megnyitották kapuikat az opera buffa előtt, s ettől kezdve addigi „komoly” szerzők is próbálkoztak a műfajjal. Rómába az 1730-as években került színpadra opera buffa: ott mutatták be Gaentano Lutilla La finita cameriera operáját, amely az elkövetkező évtizedben Itália legtöbbet játszott darabja lett. A század folyamán Velence vette át a stafétabotot Baldassare Galuppi La forza d’amore (1745) című darabjával. Az opera buffa csúcsa azonban nem Itália földjén termett, hanem Bécsben, éspedig Mozart tollából, a Figaro házassága, a Don Giovanni és a Così fan tutte darabokban.
A reformoperaszerkesztés
 Gluck operaírói pályafutását Olaszországban kezdte (1741–1745), innen Angliába, Londonba utazott ahol gyakorlatilag megbukott (1745–1746) majd egy pár év kóborlás után 1752-ben Bécsben telepedett le. Itt nyolc operát is írt, azonban ismerté a forradalmian új balettzenével, a Don Juannal (1761) vált. Ebben a műben a hagyományos táncos szórakozást a drámai cselekményes balett váltotta fel. Ugyancsak Gluck volt az aki felismerte, hogy főként azon a korabeli szokáson kell változtatni, hogy egy zenedarabot egy bizonyos énekesnek írjanak. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az énekes pályafutásának a vége, az adott darab végét is jelenti. Gluck első lépése a kasztráltak és primadonnák egyeduralma ellen a librettó megreformálásában valósult meg. E reform végrehajtásában Raniero Calzabigi költő volt a társa. Első reformoperájuk Orfeusz és Euridiké (1762) volt. Később számos más operákat is írtak, a legismertebb és egyben a Gluck munkásságának a csúcspontja Iphigénia Tauriszban című mű (1779) volt.
A francia vígoperaszerkesztés
 Akárcsak más országokban, Franciországban is valószínűleg évszázadokra tekintett vissza a könnyű, népszerű, a prózát a zenével elegyítő utcai szórakozás. Adam de la Halle 13. századi zeneszerző Le jeu de Robin et Marion darabjában már keveredett a próza és a zene, és megjelentek az itáliai commedia dell’arte jellegzetes szereplőihez, nagyjából hasonló alakok. Istenek és királyok helyett az opera most hétköznapi emberekről is szólt. Az opéra comique kifejezés 1715-ben született. S bár a zene még mindig másodlagos volt, megjelent egy fontos zenei újítás, a vaudeville (utcai dalokból szőtt népies színpadi műfaj) és az ária között elhelyezkedő ariette. A komédiákat tiltotta a törvény, az előadok azonban frappáns ötleteket dolgoztak ki, annak érdekében, hogy a műveiket mégis elő tudják adni: némajátékot játszottak, a szöveget kartonokra írva a mennyezetről eresztették le, s a közönség közt ülő színész elkezdett énekelni, a közönség pedig vele együtt. Egyre gyakrabban születtek szigorító rendeletek, azonban minden rendelet után, egyre maróbb lett a színpadi gúny, egyre nevetségesebb a torzkép melyet a vezető arisztokráciáról rajzoltak. Így vált az együgyű vásári komédia a forradalom előkészítőjévé. 1726-ban megjelent a vidám, vidékimádó figura szerepe a színpadon, magával hozva a kétértelműség (double entendre) művészetét is, s a következő öt évben az opéra comique-é lett a főszerep. Számos jelentős zeneszerző tevékenykedett ebben a korban: François-André Danican Philidor (1726–1795), Pierre Alexandre Monsigny (1729–1817) és mind közül a legjelentősebb, André Grétry (1741–1813)
Mozart operáiszerkesztés
 Mikor Gluck dicsősége teljében visszavonult Bécsbe, ugyancsak ott jelent meg az élet és művészet egységének halhatatlan egyénisége: Mozart (1756–1791). Élete rövid volt, akár egy üstökös jelent meg, fényes, szédítő pályát futott be, majd, ahogy jött úgy el is tűnt. Bár élete rövid volt, csupán harmincöt év, művészete az egyik legragyogóbb volt az összes addig élt zeneszerzők között. Mozart több operát is írt, azonban csak négy lett igazán híres: a Lorenzo Da Ponte (1749–1838) librettóira komponált Figaro házassága, Don Giovanni és Così fan tutte, valamint Emanuel Schikaneder (1751–1812) librettójára A varázsfuvola darabja. További operái: Szöktetés a szerájból, Idomeneo, Lucio Silla, Mithriadész, A pásztorkirály és Mozart utolsó operája, a Titusz kegyelme (1791-ben fejezte be).
Beethoven és Haydn operáiszerkesztés
 Haydn és Beethoven munkássága főként a szimfonikus és kamarazene területére esik. Haydn otthonülő ember volt, aki a biztonságot és az állandóságot mindennél jobban szerette. Ezt a biztonságot biztosította neki az Esterházy család Eszterházán (ma Fertőd) valamint Eisenstadtban található kastélyokban. Műveit, köztük több operát is, főként a pártfogó család megrendeléseire írta. Kevés operáját játsszák manapság. Néhány ismertebb operája: Aki hűtlen pórul jár, A váratlan találkozás, Élet a Holdon, A megjutalmazott hűség, Armida. A legismertebb operáját, az Orfeusz és Euridikét, Londonban komponálta 1791-ben. Beethoven egyetlen operát írt, a Fideliót. Pályafutása során a Fidelót azonban Beethoven háromszor is átdolgozta: 1805 novemberében, 1806 májusában és végül 1814 májusában.
A német romantika kezdeteiszerkesztés
 A 19. század elején főként Novalis, Schelling és Ludwig Tieck munkásságának köszönhetően beköszöntött a romantika. A romantika a művészetek egészére, így az operára is, nagy hatást gyakorolt. A 19. század német operája Északról húzódott Dél fele. Az első nevezetes évszám a német romantikus opera történetében, 1816. Ekkor mutatták be Berlinben E. T. A. Hoffmann (1776–1822) Udinéjét és Prágában Louis Spohr Faustját. A romantikus opera másik nagy mestere Carl Maria von Weber, a nemzeti daljáték megteremtője és betetőzője volt. Weber nevéhez fűződik az operaelőadások egységes, zavartalan lebonyolítását segítő, pontos rendezői utasításokkal ellátott zongorakivonatok készítése és az operaismertetők bevezetése. Ugyanakkor őt tekintjük az első modern operakarmesternek és rendezőnek. Ugyancsak 19. századi romantikus operaszerző volt Albert Lortzing (1801–1851) és Heinrich Marschner (1795–1861). Általában őt tartják Weber szellemi örökösének, aki ezt a hagyatékot átadja Richard Wagnernek. Werber, Marschner és Lortzing, a három német ihletésű zeneszerző mellett két idegen hatásokat beolvasztó komponista emelkedett ki a romantikus német opera sorából: az olasz iskolázottságú Otto Nicolai (1810–1849) és a francia képzettségű Friedrich von Flotow (1812–1883).
Az opéra comique és a grand opéraszerkesztés
 Miután Napóleon 1804-ben császárrá koronáztatta magát, visszatért XVI. Lajos korából jól ismert pompa, ragyogás, vagyis a régi grandeur ismét polgárjogot nyert a francia opera célkitűzései között. Az opera ismét látványosság lett, fényes diadalmenetekkel. Ez a korszak jelentős komponistái: Joseph Gossec (1734–1829), Pierre Gaveaux (1761–1825), és Étienne Nicolas Méhul (1763–1817). A kor másik kiemelkedő komponistája Hector Berlioz (1803–1869) volt. Berlioz főként mint programzene és modern szimfonikus zenekar megteremtője ismert. Hangszereléstana máig alapja a zeneszerzőképzésnek. Operái is szimfonikus ihletésűek. Berliozzal egy időben támadt fel a francia vígopera (opéra comique). Ezt a műfajt a komoly operától nem a komikus elemek túlsúlya különböztette meg, hanem az érzelmes jelenetek térhódítása, és az, hogy az énekszámokat recitatívo helyett prózai párbeszéd köti egybe. Legjelentősebb művelői: Boieldieu, Auber és Adam. A fejlődés másik irányát jelzi a 19. század reprezentatív műfaja a Daniel Auber, Fromental Halévy (1799–1862) keze alatt kialakult nagyopera. Ez az opera rendszerint történelmi tárgyat feldolgozó, pompás kivitelezésű színpadi mű jellegzetes terméke a restauráció, a polgárkirályság korának, a mely a feltörekedő, vagyonosodó polgárság igényeinek is megfelelt. A vígopera és a nagyopera összeolvasztásából egy új stílus jött létre: a lírikus opera. Az új műfaj, melynek legnagyobb mesterei Charles Gounod (1818–1893), Ambroise Thomas (1811–1896), Jules Massenet (1842–1912), érzelmes alaphangú dallamokra épült, s a drámai elevenségű jeleneteket lírai nyugvópontokkal válogatja. Az ifjabb nemzedék sikerei a hetvenes évekre érettek be. A legeredetibb egyéniség közülük Georges Bizet (1838–1875) volt, a Carmen komponistája. Ugyancsak kimagasló hely illeti meg a lírikus opera műfajának művelői között Camille Saint-Saënst (1835–1921) és Léo Delibest (1836–1891).
A bel cantoszerkesztés
 A bel canto egy olasz operai kifejezés (jelentése: szép ének), amely olyan éneklési technikát jelent, ami a tökéletes dallamformálást helyezi az előadás középpontjába. A 17–19. században volt a legnépszerűbb, főleg az olasz operákban. A zeneszerzők az énekhangot már-már instrumentumként használták. A bel canto operákban gyönyörű áriák, mai szóval slágerek szólalnak meg. Tulajdonképpen magának az áriának a kialakulása is a bel canto időszakára tehető. Híres bel canto áriák például Norma cavatinája a Normából (Bellini), Malatesta és Don Pasquale kettőse (Don Pasquale), vagy Nemorino románca a Szerelmi bájitalból (Donizetti), avagy a rágalomária Rossini A sevillai borbély című operájából. A bel canto legnevesebb zeneszerzői Vincenzo Bellini, Gaetano Donizetti és Gioachino Rossini. A szép, technikailag tökéletes dallamformálás előtérbe kerülése ugyanakkor a drámai történés háttérbe szorulásával járt.
Verdi operáiszerkesztés
 Verdi volt az az operaszerző, akinek az addigi zavaros forrásokból egyéni, új világot alkotott. Annak ellenére, hogy 1832-ben sikertelenül felvételizett a milánói konzervatóriumba, később ő lett az olasz opera egyik legnagyobb zeneszerzője. Első operáját, az Oberto, San Bonifacio grófját 1839-ben írta, a huszonnyolcadaikat és egyben az utolsót, a Falstaffot, 1893-ban. Már korai alkotásai eltértek a Rossini utáni korszak bevett formáitól. Műveiben az együttes, a közös munka szerepe nagy szerephez jutott. Az énekeseknek nemcsak jó énekeseknek kellett lenniük, hanem jó színészeknek is. A francia és német befolyásokat követve áttörte korának bel canto kliséit, és a zenedráma szolgálatába állította az éneket, kritikusai emiatt gyakran nyersnek, csiszolatlannak minősítették zenéjét. Mesterműveket alkotott mint fiatalember, mint érett komponista és mint idős zseni, melyeket a mai napig a világ összes operaházában előadnak. Bár gazdagon hangszerelte műveit, Verdi inkább a dallamra, a zenei kifejezés leghatásosabb eszközére helyezte a hangsúlyt. Sok tételében, különösen az áriákban, az egész zenekar egy dallamot játszik, mintha csak egyetlen hatalmas hangszer szólna. Kritikusai szerint szakképzetlensége miatt nem fordított elég figyelmet a komponálás technikai részleteire. Ezt Verdi is elismerte: „Az összes zeneszerző közül én vagyok a legkevésbé képzett”, majd hozzátette: „Ezt a legkomolyabban gondolom, de képzettség alatt nem a zene ismeretét értem.”
A verizmusszerkesztés
 Amikor Wagner zenéje elérte Olaszországot, nagy változásokat hozott magával a zenei életben: a jelenet helyett a felvonás lett a legfontosabb zenei egység, a zenekar szerepe pedig, a korábbi időkhöz képest, nőtt. A változás hírnökei Alfredo Catalani La Wally (1892) és a fiatal Puccini Lidércek (1884) művei voltak. Az első verista darabot, a Parasztbecsületet Pietro Mascagni írta 1890-ben. E darabbal kezdődött a realista opera, párhuzamosan a francia Émile Zola regényeivel. A Parasztbecsület valójában egy stiláris keverék: a benne megjelenő konfliktus összjáték wagneri súlyú, a harmónia franciás az ének pedig olaszos. Tárgya pedig az emberi szenvedély. A Parasztbecsületet Ruggero Leoncavallo kétfelvonásos színpadi műve, a Bajazzók (1892) és a Zazà (1900) követte. Aztán jött Francesco Cilea Az arles-i lány (1897) és Adriana Lecouvreur című operái; Umberto Giordanótól az Andréa Chénier (1896) és a Fedora (1898), majd Pietro Mascagni Iris című alkotása. E művek és szerzőik nagy hatású darabok voltak a maguk idejében, azonban csak mellékszereplők a verizmust kiteljesítő Giacomo Puccini mellett. Puccini új, nagy sikert hozó zenei receptje: egzotikus tájakba helyezett mély emberi érzések.
Wagner zenedrámáiszerkesztés
 Mozart és Verdi mellett az opera történetének legkimagaslóbb alakja, Monteverdi és Gluck mellett a zenés színpad egyik legjelentősebb reformátora Richard Wagner volt (1813–1883). Költő, komponista, karmester és zeneíró, a romantika „összművész” típus megszemélyesítője. Törekvése az volt, hogy szintetizálja mindazokat a művészeti ágakat, amelyek a dalszínházi hierarchiában addig egymás ellenében keresték a helyüket. Wagner számára az opera hitvallás volt, melynek szentséges szertartásait a legkisebb részletekig be kell tartani. Librettóit maga írta, ő rendezte a saját produkcióit, a díszleteket is ő tervezte. Két új hangszínt is bevezetett: a hősszopránt és a hőstenort. Elítélte a zárt szólamokból álló operát – az olasz „koncert”-operát éppúgy mint a francia nagyoperát. Az opera tárgyválasztásáról ezt mondta: „Valójában általános és nemes hatású csak olyan opera lehet, amelyet a közönség minden egyes tagja az általános, közös emberi szemlélettel szív fel magába.” Ez szerinte egyedül a klasszikus görög drámában valósult meg. A librettókat elítélte a szövegismétlés miatt, saját érett műveiben kerülte a szóismétléseket. A zenekarnak sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint az olasz komponisták, úgy gondolta, hogy az operaforma teljes egységének megvalósítása elsősorban a zenekar révén érhető el. Ennek a feladata, hogy a költői szándékot „szünet nélkül” éreztesse. Ennek megvalósításához segítséget a vezérmotívumok rendszerének bevezetése nyújtott.
Az orosz opera kialakulásaszerkesztés
 Nagy Péternek köszönhetően a 18. századi Oroszországban gyakran kerültek színpadra olasz és francia operák. Az első orosz opera Dmitrij Zorin 1777-es Metamorphosisa volt. Ezt követte két évvel később Mihail Szokolovszkij A csaló és házasságközvetítő bűvös molnár című vígoperája. Ez utóbbi a falusi életet ábrázolta, azonban nemsokára megjelentek a történelmi operák is. Az első nemzetközi rangú operaszerző Mihail Ivanovics Glinka (1804–1857) volt. Glinka két operát írt: a történelmi témájú Ivan Szuszanyint (1836) és a Puskin azonos című mesekölteménye alapján készült Ruszlán és Ludmillát. Glinka műveit Alekszandr Borogyin Igor hercege (1890) és Mogyeszt Muszorgszkij Borisz Godunovja (1874) követte. Közvetlenül Glinka nyomában haladó Rimszkij-Korszakov (1844–1908), a zenetörténet egyik leghíresebb darabjának, Seherezádé írója, tizenöt operát is komponált. Rimszkij számára a zene volt az első, a jellemábrázolás csak ezután következett. Ezért operáit sokan tündérmeséknek tekintik, amelyekben bábuk a szereplők. Az első szakképzett orosz operaszerző Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1993) volt. Tíz operája marad fenn. Művei bizonyos értelemben konzervatívak, mert az akkoriban divatos wagneri folytonosság elve helyett megtartotta az operán belül önmagukban is teljes egésznek tekinthető zenei egységek rendszerét. Az opera kialakulása Közép-Európábanszerkesztés
Az első cseh szövegkönyvre komponált operát 1826-ban, a cseh nemzeti himnusz szerzője, Frantisek Jan Skroup (1801–1862) írta. 1862-ben Prágában új operaszínpadot avattak, melynek az igazgatója Bedřich Smetana (1824–1884) volt. Smetana fél tucat operát írt, a leghíresebb közülük Az eladott menyasszony (1866) volt. Smetana példáját követte az „Új világ” szimfónia írója, Antonín Dvořák (1841–1904), majd Zdenek Fibrich (1850–1900). Nemzeti stílusban születtek operák Lengyelországban, Bulgáriában, a balti, valamint a skandináv országokban.
A magyar opera kialakulásaszerkesztés
 Magyarországon, akár az összes többi európai országokban, először főúri kastélyok házi színpadain játszottak német és olasz operákat. Az első feljegyzés ilyen előadásról 1677-ből való: gróf Forgách Ádám pozsonyi palotájában pásztorjátékot adtak elő. A 18. században több főúri színház is létrejött, közülük a legismertebb az Esterházy hercegek fertődi, majd kismartoni kastélyában létrehozott opera volt. Haydn számos operáját itt mutatták be. Jelentős volt báró Patasich Ádám püspök nagyváradi színháza is. A későbbi polgári operajátszás szempontjából fontosnak számított Erdődy János gróf 1785–1789 között fennállt pozsonyi operája. A magyar opera kezdetét Chudy József Pikkó hertzeg és Jutka Perzsi című daljátékának 1793. május 6-i, budai ősbemutatójától szokás számítani. E mű zenéje elveszett. Az első magyar, mai értelemben vett opera Ruzitska József (kb. 1775–1883) Béla futása című műve volt. Ezt az operát 1822-ben mutatták be. A magyar nemzeti opera atyjának azonban Erkel Ferencet (1810–1893) tekintik. Őt követte az első magyar vígopera (A csel) komponistája Bartay Endre 1799–1854), Mosonyi Mihály (1815–1870), Hubay Jenő (1858–1937) és végül, de nem utolsósorban Bartók Béla (1881–1945).
A romantika alkonyaszerkesztés
 A Wagner utáni zeneszerzők műveinek dallamai szabatosabb, pikánsabb és humorosabb hangzás fele hajlottak. Ismertebb operaszerzők ebből a korszakból: az egyik legismertebb német daljáték, A bagdadi borbély szerzője, Peter Cornelius (1824–1874) és a Shakespeare művéből készült Makrancos hölgy című opera szerzője, Hermann Götz (1840–1876), Wilhem Kienzl (1857–1941), Hugo Wolf (1860–1903), Eugen d’Albert (1864–1932). E kor legnagyobb zenei alakja Richard Strauss volt. Ő volt az egyetlen aki zseniális érzékkel felismerte, melyek a wagneri zenedráma továbbfejleszthető elemei, s határozottan elfordult mindattól amiben Wagner már kimondta az utolsó szót. Strauss művészetének csúcsát – szimfonikus költeményei, különösen a Don Juan és a Till Eulenspiegel mellett – a század első évtizedeiben írt három operája, a Salome, az Elektra és A rózsalovag jelentik.
Német modernizmusszerkesztés
 A 20. század elején a komponisták fellázadtak a romantika szónokias pátosza, érzelmi túlfűtöttsége ellen és szakítottak Wagnerrel is. Több irányzat is született, melynek egyetlen közös vonása a romantika tagadása és egyes gondolati elemek előtérbe helyezése volt. Arnold Schönberg (1874–1951) célja az volt, hogy a zenét megszabadítsa a korlátaitól. Megteremtette a tizenkétfokú kompozíciós technikát, ami a hangrendszer teljes kihasználásának és a variáción alapuló tematikus szervezettségnek az elvén épül. A tizenkét egyenrangú félhangból álló hangrendszer, a dodekafónia, megszüntette a dúr-moll sok évszázados egyeduralmát. Így értelmét vesztette a hangnem, a harmónia fogalma. Schönberg reformját tanítványa, Alban Berg (1885–1935) vitte tovább, egyetlen befejezett operájában, a Wozzeckben. Miközben kialakult az új bécsi iskola, Paul Hindemith (1895–1963), Kurt Weill (1900–1950), Ernst Krenek (1900–1991) valamint további német nyelvű zeneszerzők megpróbáltak a saját elképzeléseik szerint operát írni. Weill és Krenek vezette be az opera színpadára először a jazzt. Hindemith az 1920-as években a Sztravinszkij és mások által hirdetett neoklasszikus gondolkodás híve lett. Leghíresebb operája az 1935-ben befejezett Mathis a festő, a festőművész életútját követő mű, amely egyúttal a művész a társadalomban betöltött helyéről is szól, arról, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy egy ember magához hű maradjon. A darabot a fasiszta német hatóságok betiltották, Hindemith pedig elhagyta Németországot.
Minimalizmus és strukturalizmusszerkesztés
 A minimalizmus eredeti formájában az 1960-as évek művészetelmélete volt. Népszerű minimalista szerzők Philip Glass, John Adams, Michael Nyman és Gavin Bryars voltak. Glass művei különösen népszerűek voltak – az Ezer repülőgép egy háztetőn című művét a bécsi nemzetközi repülőtér 3. számú hangárjában mutatta be 1988-ban. Adams főként mai témákat dolgozott fel, Nyman Aki kapalnak nézte a feleségét című operáját Sztravinszkij és a rock and roll ötvözetének is szokás nevezni. Luciano Berio a 20. század nagy operaszerzője volt: vokális és instrumentális művei egyaránt színpadi művek. Első operája a Passaggio (1963) már az avantgárd jegyeit mutatta magát: a darabban egy nő megy át a színpadon, és különböző pontokon megáll. Vonulása azonban különböző kínszenvedések és megszabadulások sorozatát adja elő. A kórus a zenei árokban van elhelyezve, onnan kommentálják a történteket, ugyanakkor a nézőtéren, a nézők közé beültetett csoportok külön reagálnak minden eseményre.
Tudtad-e, hogy…szerkesztés
E havi évfordulókszerkesztés
 Születések
Halálozások
Segíteni szeretnél?szerkesztés
 Segíteni szeretnél?
Fontosabb operával kapcsolatos fogalmakszerkesztés
Hiányzó szócikkekszerkesztés
Az alábbi, operával kapcsolatos szócikkek hiányoznak a magyar Wikipédiáról:
Operai műfajokszerkesztés
Részletek operákbólszerkesztés
További portálokszerkesztés
|
.jpg)
.jpg){kind=small}
