Tibeti zene

Tibet zenéje magában foglalja azokat a zenei hagyományokat, amelyeket az ősidőktől kezdve alakított ki a Himalája és a Tibeti-fennsík hegyvidéki népe. Központja Tibet, de ismert máshol is, ahol etnikai tibeti csoportok találhatók, így Nepálban, Bhutánban, Észak-Indiában és máshol. A tibeti zene elsősorban vallási zene, amelyre a sámánizmus, a bon és a tibeti buddhizmus is erős hatással volt.

A tibeti hosszú kürtön (dungcsen) játszó szerzetesek

Tibeti szerzetesek

Három szerzetes kántál Lhászában (1993)

A tibeti buddhizmus liturgiájában a zene a szellem- és spirituális világgal való kapcsolattartás legfőbb eszköze. A zene éppúgy, mint a rituálé többi része, felajánlás azon istenségek és egyéb lények számára, akiket a meditáció során felidéznek.

A lámaizmus liturgiájában a zenének különösen nagy a szerepe: nélkülözhetetlen a kolostorok szertartásaiban; áthatja a szerzetesek életét, de továbbá a kolostoron kívüli mindennapokat is. Megtalálható a különféle rítusokban, a születéshez, házassághoz, temetéshez, processzióhoz fűződő vallásos megnyilvánulásokban. Bár vannak önálló hangszeres rituálék is – mint például a napkeltéhez, illetve a napnyugtához kapcsolódó, mágikus típusú zenélések, melyeket a kolostor együttese a falakon kívül szólaltat meg, – a rendes napi szertartásokban és az ünnepi alkalmakon a hangszeres zene része a vokálisan előadott szertartásoknak.

A zenei stílusok némileg eltérnek a tibeti lámaizmus szektáiban, de az alapvető megközelítés és az eszközök ugyanazok.

Miként a tibeti vallás maga, a hozzá kapcsolódó liturgikus zenegyakorlat is számos különböző forrásból alakult ki. Legkorábbi mintái az animisztikus kultuszok rituáléihoz kapcsolódnak, elsősorban az ősi bon valláshoz (sámánok tánca ütőhangszerek kíséretében). A buddhizmus tibeti válfaja, amelyet lámaizmusnak is hívnak, széles körben használta az ősi sámán kultuszokat és hagyományokat. Az újkori zenei formák – szorosan kapcsolódva a valláshoz, – a dzongokban, az erődített kolostorokban jöttek létre, amelyek Tibet társadalmi és kulturális életének központjai voltak. Annak ellenére, hogy a tibetiek a Himalája felvidékén más népektől többnyire elzárva éltek, nagy hatással volt rájuk Közép- és Dél-Ázsia zenei hagyományai is.

A zene legjellemzőbbje az antifónikus kántálás.

A szent szövegek felolvasását mindig hangszerek kísérik. A szövegek skandálása kis hangterjedelemben mozog és gyakran használ félhangnál kisebb hangközöket. Az éneklésmód alapvetően unisono, a szólamok azonban olykor spontán heterofóniává alakulnak át, s nemegyszer szekund- vagy kvartpárhuzamokban mozognak. A zenében nem létezik tonalitás, nincs modális struktúra, csupán a dallamkontúrok emelkedései és esései adják a sajátos hangzást. Az ún. torokéneklés és a sajátos hangszerek (lábszárcsont trombita, kagylókürt stb.) hangjai már magukban is tudatállapot módosító hatással rendelkeznek.

A zene változásokat hoz létre a belső világban, és ehhez az elvhez kapcsolódnak a mágikus szótagok, az ún. mantrák is. A mantra-kántálásnak gyógyerőt is tulajdonítanak, de ennél fontosabb, hogy hitük szerint megtestesíti az általa megszólított istenség erejét és tulajdonságait.

Hangszerek

Tibeti damaru dob

Jellemző hangszerek a következők

• a cintányér két fajtája (rolmo és szilnyen)
• csengők (tribu vagy drilbu)
• kagylókürt (dung kar)
• dobok
  • damaru (az ősi hagyomány szerint két emberi félkoponyából készült )
  • gna (rúdra vagy keretre erősített nagydob)
• kürtök
  • kang ling, emberi lábszárcsontból készült rövid kürtök
  • dungcsen , hosszú (általában 1,5–3,5 méter) nevű fémtrombita vagy kürt, amely talán közel-keleti eredetű

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Music of Tibet című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Kapcsolódó szócikkek

• Buddhista zene
• Namgyal Lhamo
• Tibet művészete