Német-római Birodalom
 |
Ehhez a szócikkhez további forrásmegjelölések, lábjegyzetek szükségesek az ellenőrizhetőség érdekében. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts a szócikk fejlesztésében további megbízható források hozzáadásával. |
| Német-római Birodalom | |||
Heiliges Römisches Reich deutscher Nation 962. február 2. – 1806. augusztus 6. | |||
| |||
 | |||
| A Német-római Birodalom kiterjedései (animáció) | |||
| Általános adatok | |||
| Fővárosa | Róma Aachen (800–1562) Palermo (1194–1254) Innsbruck (1508–1519) Bécs (1550–1583; 1612–1806) Frankfurt (1562–1806) Prága (1583–1612) Regensburg (1594–1806) Wetzlar (1689–1806) | ||
| Terület | 1 000 000 km² | ||
| Népesség | 1648: 16 000 000 fő 1700: 25 000 000 fő 1800: 29 000 000 fő | ||
| Hivatalos nyelvek | latin, német | ||
| Vallás | római katolikus, evangélikus (16. sz.-tól), református (18. sz.-tól) | ||
| Államvallás | |||
| Kormányzat | |||
| Államforma | Konföderációs feudális választói monarchia | ||
| Uralkodó | I. Ottó (első) II. Ferenc (utolsó) | ||
| Dinasztia | Liudolf-ház Száli-ház Supplinburg-ház Stauf-ház .svg){kind=small} Welf-ház Luxemburg-ház Wittelsbach-ház Habsburg-ház Lotheringiai-ház Habsburg–Lotaringiai-ház | ||
| Államfő | A mindenkori (szent római) császár (Imperator) | ||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Német-római Birodalom témájú médiaállományokat. | |||
.svg)
.svg)
A Német-római Birodalom vagy Német-római Császárság,[1] eredeti (korabeli) nevén Szent Római Birodalom (majd a 16. századtól – az itáliai területek elvesztése után – A Német Nemzet Szent Római Birodalma – Heiliges Römisches Reich deutscher Nation) egy hatalmas kiterjedésű politikai hatalom volt Közép-Európában. A császári cím német és olasz királyságok feletti hatalmat jelentett,[2][3][4] melyet a Római Birodalom császáraitól származtattak ("translatio imperii").[5] A császárt a birodalom legtekintélyesebb fejedelmei választották mint primus inter pares (első az egyenlők között) és a pápa koronázta meg. Gyakorlatban a császár hatalmának nagysága a hadseregétől és szövetségeitől függött.
A birodalom története egészen Nagy Károlyig nyúlik vissza.[6] A 843-ban megkötött verduni szerződés rakta le az új állam alapjait. Hivatalosan 962-ben alakult meg, és majdnem egy évezreddel később, 1806-ban bomlott fel. Valójában a birodalmat a későbbi korok gyakran csak egyfajta keretnek tekintették, amelyen belül rengeteg kisebb, független hercegség, püspökség, királyság, város és birodalom létezett. Ha mai viszonyok között vizsgáljuk a kiterjedését, akkor a császárság magában foglalta Németország, Ausztria, Csehország, Liechtenstein, Szlovénia, Belgium és Luxemburg – egyes időszakokban Hollandia és Svájc – teljes területét, ezen felül bizonyos időszakokban a mai Franciaország, Olaszország, Lengyelország, Hollandia és Svájc egyes részeit is uralta.
Egyes vélemények szerint a birodalom átmenetet képezett egy állam és egy vallásos konföderáció között. 1748-ban Montesquieu „A törvények szelleméről” című könyvében a birodalmat egyfajta „föderatív német köztársaságnak” (république fédérative d’Allemagne) minősítette, utalva a német népek föderatív jellegű összetartozására.[7] Voltaire véleménye szerint „A Szent Német-római Birodalom semmiképpen sem volt szent, de német, római, sőt még birodalom sem.” [8]
A Birodalmat északon Dánia, a Balti- és az Északi-tenger, keleten Lengyelország, míg délen és délkeleten a Habsburgok területe határolta. Délen a Birodalom területéből alakult meg Svájc, míg nyugaton Franciaország és Németalföld helyezkedett el határainál.
A birodalom elnevezése
[szerkesztés]A magyar Német-római Birodalom elnevezés a későbbi Német Nemzet Szent Római Birodalma egyszerűsített változata (latinul Sacrum Imperium Romanum Nationis Germanicae, ném. Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation).
Miután először III. Leó pápa, 800-ban római császárrá koronázta Nagy Károly frank uralkodót, számos különböző elnevezés vált használatossá. A letűnt Római Birodalom feltámasztása és az új keresztény egyház együttesen szolgáltatott jogi alapot a számos keresztény ország és nép fölötti uralkodásra.[9] A rómait fejezte ki Nagy Károly Imperator Romanorum címe („a rómaiak császára”), míg III. Ottó aki univerzális, nemzetek feletti keresztény birodalomról ábrándozott felvette a „Jézus Krisztus szolgája”, a „világ császára" címeket.[10] 1034-ben II. Konrád birtokának még a Római Birodalom nevet adta. A birodalom szakrális jellegének hangsúlyozására a sacrum (szent) jelzőt 1157-től I. Frigyes használta kifejezve befolyási szándékát Itáliára és az Egyházra.[11] Az antik hagyományokat tükröző Imperium Romanum, 'Római Birodalom' elnevezéssel párhuzamosan a két jelző (Szent Római Birodalom) együttes használata 1254 óta ismert.[12]
Az 1512-es kölni birodalmi gyüléstől a birodalom elnevezése: a Német Nemzet Szent Római Birodalma. (németül: Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation, latinul: Imperium Romanum Sacrum Nationis Germanicæ),[13][14] Ennek egyszerűsített Német-római Birodalom alakja a magyar történeti irodalomban gyökeresedett meg. A német történész szakma nem használja.
A birodalom struktúrája, hivatalai, címei
[szerkesztés]
Megalakulásakor a Német-római Birodalom európai nagyhatalomnak számított. Ezt nemcsak katonai, gazdasági ereje, hanem az erős központi hatalom is indokolta. A sajátos történelmi háttérrel rendelkező államalakulat azonban évszázadok sikerei után végleg eltűnt a történelem színpadáról. Először a nyugati, latin nyelvű területek vívták ki maguknak a részleges önállóságot, a 12. századtól pedig a német területeken is egyre gyakoribbá vált ez a fajta függetlenedési törekvés. Erre kiváló alkalmat biztosított az invesztitúraharc. Ekkor vetette meg függetlenségének alapjait a későbbi Svájc is. A 14. század elejére a császárok hatalma szinte csak attól függött, hogy a birodalom mekkora területére terjed ki családjának hatalma. A császári hatalom hanyatlását, elenyészését a harmincéves háború és az 1648-as vesztfáliai béke adta meg. Ekkor a birodalom 294, külügyeiben is önálló államra esett szét. A központi hatalomnak nem maradt szinte semmi befolyása a birodalomra.
A rómaiak királya és a német királyi címek
[szerkesztés]
Nagy Károly 800-ban a frank királyi cím mellé felvette a rómaiak királya (vagyis Itália királya) címet is, amely a későbbi korokban is megmaradt, és a császár jelzője, egyik hivatalos címe lett.
A Keleti Frank Királyságban még a Karoling családból került ki az uralkodó. IV. (Gyermek) Lajos halálával azonban kihalt a Karoling-ház német ága, azt követően az uralkodó mindig az öt legnagyobb germán törzs (frankok, bajorok, türingek, szászok és svábok) vezetője közül került ki. Ahogy a császári hatalom egyre gyengébbé vált, úgy erősödtek egyre inkább a világi és egyházi méltóságok, akik közül a legfontosabbak összegyűltek, és az ő választásuk során foglalhatta el a trónt a császár. Ez már a 13. század derekán leszűkült a hét választófejedelemre (három egyházi és négy világi méltóság). Működésének jogi alapját az 1356-ban kiadott Német Aranybulla jelentette.
A megválasztás után az új uralkodó először Milánóba ment, hogy Lombardia vaskoronájával Itália királyává koronázzák, majd Rómába utazott, hogy ott a pápa koronázza őt császárrá. Ez a szokás egészen 1508-ig jellemezte a törvényes császári cím megszerzésének menetét.
A császári cím azonban már egyre kevesebb tényleges hatalommal járt. 1648-ban a vesztfáliai békével csak a közös hadsereg védelemre való szervezése maradt a kezében, néhány elhanyagolható adófajta kivetése mellett.
Az 1400-as években jelent meg a Reichstag, azaz a „birodalmi gyűlés” intézménye. Ennek súlya a későbbi korokban növekedett, és 1663-ban érte el azt a hatalmat, hogy döntései a birodalom minden részén jogerőssé váltak.
A birodalom részei
[szerkesztés]A birodalom tartományainak három fő típusa különíthető el:
- Világi fejedelemségek. Ezek élén hercegek, fejedelmek, néhány kivételes esetben királyok álltak.
- Egyházi méltóságok. Ezeket leggyakrabban püspökök, érsekek, bíborosok irányították, néha püspök-hercegnek is nevezték ezen uradalmak vezetőjét. Ebben az utóbbi esetben a püspök-herceg nem csupán az egyházi élet ura volt, hanem a világi hatalmat is ő koordinálta.
- Szabad császári városok. 52 folyamatosan megőrizte rangját, de 36 egy idő múlva elvesztette szabadságát.
A vesztfáliai béke a birodalmat több száz ilyen egységre bontotta fel. Ezért aztán a kortárs politikusok, művészek, de a köznép között is hamar elterjedt a birodalom egyik találó beceneve a Flickenteppich, vagyis a foltozott szőnyeg.
Reichstag
[szerkesztés]A 15. század előtt a Reichstagot csak szükség esetén hívták össze, tehát nem volt a gyűlésnek sem rendszeres időpontja, sem helye. A 15. századtól szerepe megnövekedett, de csak a vesztfáliai béke után, 1663-ban vált igazán meghatározóvá a Birodalmi Gyűlés. A későbbiekben sem sikerült állandó helyet találni ezen gyűléseknek, bár Worms és Nürnberg több Reichstagnak adott otthont.
A Reichstag a birodalom törvényhozó szerve volt, bár nem hasonlított egy mai értelemben vett parlamentre, hiszen ezen a gyűlésen csak a tartományok uralkodói, vezetői vettek részt, illetve képviseltették magukat. A vesztfáliai béke után a császár csupán a birodalmi gyűlés összehívásának és feloszlatásának jogával rendelkezett, annak döntéseit végre kellett hajtania. Megjegyzendő azonban, hogy a nagyjából 300 körül ingadozó államocskák ritkán értettek egyet egyes kérdésekben, és mivel igen alacsony volt a vétózók számának határa, ezért a gyűlés lassú és kevésbé hatékony szervezet volt.
A Reichstagnak három háza alakult ki.
- A választófejedelmek tanácsa: a hét választó és a császár, illetve ezek képviselői.
- A Hercegek háza: a világi és egyházi uralkodók ülése. Gyakran ezt is két házra bontották:
- A világi ház: itt üléseztek a birodalom világi uralkodói.
- Ide tartoztak azok, akiket megilletett a hercegi, nagyhercegi, fejedelmi, a Pfalz grófja és az őrgrófi cím. Mindegyikük külön szavazattal rendelkezett, sőt voltak olyanok is, akik több voksot is leadhattak, hiszen egyszerre több területet is birtokoltak.
- Erre a diétára voltak meghívva a birodalom bárói és grófjai is, akiket a törvény négy kollégiumba osztott. Ezek területi alapon osztották fel a főurakat: Wetterau, Svábföld, Frankónia és Vesztfália. Mindegyik kollégium egyetlen szavazattal rendelkezett, amelyet külön tanácskozás során hozott meg.
- A klerikus ház: az egyházi méltóságok tartották üléseiket ebben a házban.
- Ide tartozott minden püspök, több apát, valamint a Német Lovagrend és a Máltai Lovagrend nagymestere.
- A császárság többi apátja is részt vehetett az üléseken, de őket két (Svábföld és Rajna-vidék) kollégiumba osztva egyetlen, kollektív szavazat illetett meg.
- A világi ház: itt üléseztek a birodalom világi uralkodói.
- A harmadik házban kaptak helyet a szabad császári városok képviselői. Bármennyien eljöhettek erre az ülésre, ugyanis ennek a háznak mindössze két szavazata lehetett: Svábföld és Rajna-vidék kollégiuma ugyanis egy-egy közös szavazattal rendelkezett. A másik két házhoz képest a városok rendjének kisebb hatásköre volt, amely a későbbiekben hátráltatta a német gazdaság fejlődését.
Császári bíróságok
[szerkesztés]A Német-római Császárságban az akkoriban elterjedt gyakorlathoz híven kétféle bíróság működött:
- A császár személyes jelenléte mellett zajló uralkodói bíróság. Ez leginkább azt jelentette, hogy a császár által felhatalmazott testület elnököl a bíróságon, ritkább esetekben maga az uralkodó.
- Az úgynevezett Reichskammergericht, vagyis a birodalmi kamarai bíróság volt a másik igazságszolgáltató rendszer. 1495-ben hívták életre, és a császári reform szerint ez volt a birodalom legmagasabb fokú bírósága. Bárki fordulhatott ehhez a bírósághoz, aki nem olyan területen élt, amelynek uralkodója rendelkezett azzal a joggal, hogy döntése ellen nem lehet fellebbezni. A Reichskammergericht hírhedt volt hosszú, elnyúló vizsgálódásairól. Gyakran a felperes nem érte meg a bíróság határozatát. Leginkább a birodalom egyes császári birtokainak különböző joghatósága és törvényei lehetetlenítették el a bíróság működését. Ítéletei ellen a birodalmi gyűléshez lehetett fellebbezni.
A császárok azon felfogása, hogy ők a római birodalom császárainak jogutódai, s a római jog a császár joga, így a reform keretében átvitték a birodalmi gyűlésen, hogy a bíróságnak, ha nem talál a helyi (szokás)jogban megoldást, akkor a római jogot kell alkalmaznia.[15] V. Károly az 1532-ben kiadott Constitutio Criminalis Carolina törvénykönyvében azt köti ki, hogy ha az abban megjelölt szabály ellentétes a helyi szokásjoggal, akkor a szokásjog lerontja a törvénykönyvi szabályt.[16]
Birodalmi körzetek
[szerkesztés].png)
A birodalmi körzeteket (németül: Reichskreis) 1512-ben hozták létre a császári reformok részeként. Ezen reformnak az volt a feltett szándéka, hogy visszaállítsák a birodalom központi hatalmát. Persze ez nem járt sikerrel, a birodalmi körzetek mégis sokáig fennmaradtak a császárság intézményrendszerében. Egészen az 1790-es évekig, a francia forradalmi csapatok bevonulásáig, változatlanul fennmaradtak. A körzeteket olyan céllal alakították ki, hogy azok megkönnyítsék a birodalom védelmi ügyeit, és a császári adók beszedését. De ezen beosztás alapján vettek részt a Reichstagon is az egyes császári birtokok képviselői. Mindegyik körzet saját gyűlést tarthatott, az úgynevezett Kreistagokat, amelyen közös álláspontot alakíthattak ki a birodalmi gyűlésen tárgyalt kérdésekben.
Kezdetben a császári reform hat körzetet állapított meg 1500-ban:
- a Bajor körzet
- a Sváb körzet
- a Felső-rajnai körzet
- az Alsó-Rajna és vesztfáliai körzet
- a Frankóniai körzet és
- az Alsó-szászországi körzet
Később 1512-ben az alábbi négy körzettel bővült a birodalom:
Azonban Svájc, az olasz területek és Csehország valamint néhány kisebb hercegség (Montbéliard, Schmalkalden) kívül maradt a birodalmi körzeteken.
Története
[szerkesztés]A Német-római Birodalom történetének kezdetét hagyományosan 962-re datálják, amely I. Nagy Ottó uralkodásának kezdetét jelöli, de több történész szerint a birodalmat valójában Nagy Károly császárrá koronázásával hívták életre 800-ban, Rómában.
A verduni szerződéssel 843-ban végképp kettévált a hajdani nagy birodalom keleti és nyugati része. A legtöbb történelmi tanulmányban 843-tól datálják a császárság első uralkodóját, nevezetesen II. Német Lajost. Ő még a Karoling-dinasztia tagjaként lépett trónra a Keleti Frank Birodalomban. 911-ben a királyság területén élő törzsek már nem elégedtek meg a nemzetségfőknek kijáró tisztelettel és birtokkal, súlyuknak megfelelően lehetőséget követeltek a legfelsőbb hatalom birtoklásához is. Így alakulhatott ki az első királyválasztás a birodalom történelme során. Az öt legnagyobb germán törzs, a türingiai, a sváb, a bajor, a frank és a szász vezetői közül választották meg a következő uralkodót. Ezért szakadt meg 911-ben a Karolingok uralma, mert a fejedelmek egy szász vezetőre voksoltak, I. Konrádra.
Utódja szintén szász származású volt, a 919-ben a fritzlari birodalmi gyűlésen megválasztott I. Madarász Henrik. Az ő trónra lépése mérföldkőnek számított a birodalom története során, hiszen ő volt az, aki elismertette a Nyugati Frank Birodalommal a nem Karoling származású uralkodók hatalmát. Ezzel elismerték a két birodalom elválását egymástól hivatalosan is. Később, 936-ban az aacheni gyűlésen Henrik saját fiát, Ottót jelölte ki utódjául. Ezzel megalakult az 1024-ig trónon lévő Szász-ház.
Henrik gyermeke, a későbbiekben Nagy Ottónak nevezett uralkodó szintén igen jelentős lépéseket tett a birodalom fejlődéséért. Ő győzte le a pogány magyarokat az Augsburg melletti síkon. 962. január 31-én fejére helyezték a császári koronát. Ekkor kezdődött a birodalom szoros összefonódása az egyházzal. A császárok Ottó óta valóban a római császárok utódainak érezték magukat, de mindössze csak az Augustus címet vették fel, hiszen az „igazi” római császár a távoli Konstantinápolyban uralkodott.
II. Szent Henrik utód nélkül halt meg, így a Szász-dinasztia 1024-ben véget ért. A trónért folyó harcokból a szász Száli-dinasztia került ki győztesen. II. Konrád birodalma komoly változáson ment át kevesebb, mint egy év alatt. A győztes uralkodó megnyerte a csatát, de arra már nem maradt elég ereje, hogy fenn is tudja tartani hatalmát. A különböző törzsek ezért önálló életet kezdtek, és Konrád hatalma névlegessé vált. A trónon III. Henrik követte. Ottó az egyház védelmezőjének szerepében püspökségeket alapított a birodalom szinte minden pontján. A püspököket maga nevezte ki, és birtokkal, hatalommal látta el őket. VII. Gergely pápa idejében kirobbant az invesztitúraharc, amely 48 évig tartott. IV. Henrik uralkodása alatt érte el csúcspontját a pápasággal vívott küzdelem, és az 1122-es wormsi konkordátum vetett véget.
A Stauf-dinasztia (más néven Hohenstauf-dinasztia) első uralkodója III. Konrád már ennek az egyezménynek az elfogadásával lépett trónra 1138–ban. 1147-ben közös német–francia keresztes hadjárat indult a Szentföldre. Az 1158-ban Roncaglia mezején összeült birodalmi gyűlés újabb szabályokat alkotott az Alpoktól északra fekvő területeknek.
A Staufok uralma is hanyatlani kezdett, amikor 1212-ben II. Frigyes trónra lépett. Nem bizonyult túl jó uralkodónak. Szembeszállt a pápával, amikor kijelentette, hogy Róma is az ő fennhatósága alá tartozik, ráadásul az 1228-as keresztes hadjárat idején magának követelte Jeruzsálem trónját is. A császár majdnem minden idejét Szicília szigetén töltötte, hogy ideális államát megalkossa. Távollétében a birodalom irányítását egyre inkább a hercegek vették át. Szinte minden kiváltságát átengedte a főuraknak, de ami még jelentősebb volt, ezt írásba is fektette. 1220-ban kiadta a Confoederatio cum principibus ecclesiasticis című rendeletét, amelyben Frigyes a pénzverés jogát, a vámokat, a bíráskodás jogát és az erődítés jogát is átadta a birodalom egyházi méltóságainak. 1232-ben pedig a nemesség unszolására megszületett a Statutum in favorem principum rendelet is, amely a világi hercegek mindegyikének ugyanolyan jogokat biztosított, mint az 1220-as törvény.
A birodalom története ekkor érkezett el ahhoz a fordulópontjához, amely később a teljes tagoltság anarchiájába süllyeszti az államot. Mindamellett Frigyes uralma alatt történt meg, hogy 1226-ban Konrád, Mazóvia fejedelme a poroszok megtérítésére behívta országába a Német Lovagrendet, és a városiasodás, a kereskedelem igazi virágkorát élte ebben az időben.
Az egyházi és világi urak Frigyes halála után, 1250-ben egymás ellen választottak uralkodókat. Egészen 1273-ig, I. Rudolf megválasztásáig a birodalom történetében interregnumról beszélhetünk, hiszen nem volt olyan császár, akit az egész birodalom elfogadott volna.
A Staufok utáni uralkodók már teljesen kiárusították a birodalmon belüli birtokaikat, hiszen nem volt értelme megtartani őket. Így Rudolf volt az első császár, aki már nem a császári birtokokra támaszkodva próbálta érvényesíteni akaratát, hanem a kiterjedt Habsburg családi területek kihasználásával adott súlyt szavainak.
Az 1346-50-es nagy pestisjárvány után kb. másfél évtizeddel, IV. (Luxemburgi) Károly – aki 1355. április 5. óta birtokolta a császári címet – 1356-ban, a tartományurak nyomására, kiadta az Aranybulla nevű okiratot. Az irat meghatározta a német-római császár megválasztásának módját, kijelölve hét választófejedelmet – három egyházit és négy világit: (trieri, mainzi, kölni érsekek, szász fejedelem, cseh király, brandenburgi őrgróf, rajnai palotagróf). IV. Károly 1378-ban bekövetkezett haláláig viselte a császári koronát. Még életében, 1376-ban német királlyá (hivatalos nevén: a rómaiak királyává) választatta fiát, Vencelt.
Vencel uralkodása nem volt olyan dicsőséges, mint apjáé, ugyanis többször letaszították a trónról, sőt, fogságba is vetették. Soha nem koronázták meg császárnak. 1381-re újra fellobbant – a még IV. Károly alatti – a városháború lángja. Mainz, Worms, Speyer, Frankfurt és Strassburg csatlakozásával létrejött a sváb és rajnai városok nagy szövetsége, ami ekkor 41, később 70 tagot számlált. E szövetség ellenében lovagi és fejedelmi egyesülések alakultak. Vencel Németországban kezdetben arra törekedett, hogy a hercegek, lovagok és a városok közötti örökös viszálykodásoknak véget vessen, és 1383-ban a nürnbergi birodalmi gyűlésen ünnepélyesen kihirdette a közbékét, és eltörölte az összes szövetkezést. 1384-ben a heidelbergi egyezményben a fejedelmek megígérték ugyan, hogy nem működnek a városok ellen, azok pedig pedig lemondanak a védelmükre létrehozott saját katonai szerveződésekről, de a háborút már nem kerülhette el.
A délnémet szövetség 1385-ben egyesült a svájcival, majd az utóbbi 1386-ban Sempachnál, 1388-ban Näfelnél győzelmet aratott az osztrák sereg felett. Vencel 1389-ben a bohémiai Cheb (németül Eger) várában fejedelmi gyűlést hívott össze, hogy a közbéke feltételeit megállapítsa. Ezen gyűlésen cserben hagyta a városokat – holott azokat röviddel előbb még ő buzdította ellenállásra, eltiltván azok egymás közti szövetségkötését.
1400 augusztusában a választófejedelmek Vencelt letették a német királyi trónról, és helyére Rupert pfalzi választófejedelmet tették. 1401. január 6-án koronázták meg Kölnben. Rupert 1401-ben hadjáratot indított – Firenze támogatásával – az Itáliai-félszigetre, melynek célja Milánó meghódítása volt. 1401 őszén átkelt az Alpokon, de csapatai felbomlottak, de nem sikerült győzelmet aratnia, sőt, otthon is ellenségeket szerzett. Saját hívei közül előbb a mainzi választóval került viszályba, majd a birodalmi jogoknak területükön való érvényesítése miatt a badeni őrgróffal és a württembergi gróffal. 1405-ben a sértett II. János érsek utóbbi két fejedelemmel és 17 sváb birodalmi várossal létrehozta ellene a Marbachi Szövetséget, amelyet Rupert kénytelen volt elismerni. Rupert helyzetét a birodalmon belül az 1410-ben a mainzi érsekkel harcban álló hesseni és braunschweigi-lüneburgi tartományurakkal megkötött Marburgi Szövetség ugyan megerősítette, de ezt már nem tudta kihasználni.1410. május 18-án Landskrone várában, közel Oppenheimhez befejezte életét.
1410-ben a választófejedelmek többsége nem Luxemburgi Zsigmondot, hanem unokatestvérét, Jodok morva őrgrófot támogatta. Zsigmond puccsszerűen 1410. szeptember 20-án, amikor még csak négy választófejedelem volt a helyszínen, saját magát nyilvánította német királynak. Október 1-jén azután a választók többsége Jodokot választotta királynak, és érvénytelennek tartották Zsigmond címét, de ő továbbra is használta azt, mindenféle hatalom nélkül. A helyzetet az oldotta meg, hogy Jodok 1411. január 18-án váratlanul meghalt. Némi diplomáciai huzavona után Zsigmondot Frankfurtban 1411. július 21-én német királynak nyilvánították.
Ezt követően hívták össze a történelmi jelentőségű konstanzi zsinatot (1414-1418), ahol egész Európát sikerült a tárgyalóasztalhoz ültetni. A zsinat elsődleges feladata az 1378 óta tartó, egyházszakadással fenyegető helyzet felszámolása volt. Ekkor ugyanis 3 pápa volt, s mindegyiknek megvoltak a saját támogató országai. Zsigmondnak végül sikerült elérnie, hogy a három pápát lemondatták, és helyettük egyet, V. Mártont választották meg. 1419-ben Zsigmond bátyja, Vencel halála után joggal formált igényt a cseh trónra is. Konstanzi lépéseivel azonban maga ellen hangolta a cseheket, és elkezdődött a 17 évig tartó huszita háború, amelynek leverésére keresztes háborút hirdetett. Végül 1434-ben döntő csapást mért a táboriták seregére. A huszita háborúk vége felé érte el legnagyobb sikerét, ugyanis 1433-ban IV. Jenő pápa német-római császárrá koronázta, de már csak 4 évig, 1437-ben bekövetkezett haláláig viselte a császári koronát. Utóda – mint német király – Albert magyar király lett. Albert is csak 3 évig volt német király, mert 1439-ben bekövetkezett halála utána ezt a címet Frigyes osztrák herceg szerezte meg.
A birodalom egyre inkább elmélyült politikai válságában, és immár a magánbirtokaikra visszavonuló, saját érdekeket követő császárok sem tettek semmit az összbirodalom fennmaradásáért. A válság igen súlyosnak tűnt, hiszen III. Frigyes nem hívta össze a Hoftagot, a birodalmi gyűlést sem. Ezzel több éven keresztül tulajdonképpen megszakadt a kapcsolat a császárság bizonyos részei között. Több herceg saját birodalmát kezdte el építgetni, így aztán ismét fellángoltak a háborúk.
Ebben a lehetetlen helyzetben szerezte meg a trónt 1438-ban II. Albert, és végül sikerült megteremtenie a Habsburgok uralmát a császári trónon. Az uralkodók és a hercegek is belátták, hogy amennyiben meg akarják őrizni hatalmukat, reformokat kell eszközölni. A császári reformokat végül III. Frigyes indította el, ugyanis amikor pénzt kért a birodalomtól saját birtokainak védelmére I. Mátyás, magyar király ellen 1486-ban a hercegek csak nehézkesen reagáltak a császári kérésre. Ezért Frigyes és a hercegek úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Reichstagot, amelyen a birodalom császári birtokainak vezetői találkozhatnak, és megvitathatják a közös ügyeket. A Habsburgoknak ezen a birodalmi gyűlésen sikerült elfogadtatniuk a dinasztikus rendet, és helyreállították a Landfriedent is.
I. Miksa apja nyomdokaiba lépve 1495-ben Wormsba hívott össze egy Reichstagot, amelyen a hercegek és a császár megegyeztek a Reichsreform, vagyis a császári reform végrehajtásában. Ennek a reformnak a keretében alakultak meg a birodalmi körzetek és a Reichskammergericht (a Császári Kamara Bírósága) is.
1517-ben a wittenbergi vártemplom kapujára Luther Márton kitűzte 95 tételét, melyekkel megújítani kívánta egyházát. Ez a cselekedete indította el a reformációt, amely bizonyos értelemben a birodalom fennállásának utolsó felvonásaként is értékelhető.
V. Károly több kontinensre kiterjedő birodalmában a német fejedelmek a reformációban a császári hatalomtól való függetlenedés újabb lehetőségét látták. Jóllehet, a mindenkori császárok a kereszténység védelmezőinek számítottak, Károly – a franciák elleni háború miatt – nem tudott kellő erőket mozgósítani ellenük. 1522-ben felkeltek a német birodalmi lovagok, majd 1524-ben kitört a német parasztháború. Ezeket ugyan elfojtották, de a reformáció eszméje immár a birodalom minden zugában elterjedt. Az evangélikus hitre több fejedelem is áttért, hathatós támogatásukkal háborút is indítottak vallásuk elfogadásáért. 1547-ben ugyan a schmalkaldeni háborút elvesztették, 1555-ben az augsburgi vallásbékében azonban az Ágostai hitvallást követő lutheri irányzatot egyenjogúsították a katolikussal.
A katolikus hit és a pápa mellett kitartó tartományokból (Bajorország, Ausztria) kiindulva azonban hamarosan terjedni kezdett az ellenreformáció (katolikus restauráció). Mindezek mellett – főként a birodalom déli részében – a kálvini tanok is terjedni kezdtek.
A világkereskedelmi útvonalak kora újkori áthelyeződése az atlanti térségre gyökeresen megváltoztatta a Német-római Császárság pozícióit, gazdasági és demográfiai visszaesést eredményezve a császárságban. A vallási ellentétek pedig megbénították a birodalom intézményeit. Az ellentétek odáig fajultak, hogy 1608-ban egyes tartományi urak és hercegek vezetésével megalakult a Protestáns Unió, majd válaszul 1609-ben a Katolikus Liga.
Végül 1618-ban a prágai defenesztrációval kezdetét vette a harmincéves háború. A birodalom egész területe hadszíntérré változott. A harcokba több európai nagyhatalom is beavatkozott (Franciaország, Svédország), de részt vett pl. Erdély és Hollandia is. A hatalmas anyagi és emberáldozatokkal járó háborút – melyben a császárság népességének harmadát elvesztette 1648-ban a vesztfáliai béke zárta. A vesztfáliai béke garantálta a birodalom államainak az önálló külpolitikát is. Ezzel a német-római császárok végképp elvesztették európai politikai hegemóniájukat. A Birodalom városai, gazdasága elvesztette korábbi meghatározó szerepét Európában.
A birodalom államai a 17. század végén és a 18. század elején számos háborúban vettek részt, melynek során azonban csupán saját államuk, nem a birodalom területét kívánták növelni. 1672-ben kezdődött a francia–holland háború, majd 1688 és 1697 között az augsburgi liga háborújában vett részt a német államok egy része. 1701-től 13 éven keresztül a spanyol örökösödési háború foglalkoztatta a birodalom seregeit.
Mindezek következtében a 18. században a Német-római Birodalom területén két birodalom is igen jelentős hatalomra tett szert. Az egyik a Magyarország trónját is megszerző Habsburg Birodalom volt, míg a másik az 1701-ben megalakult Porosz Királyság. Kettejük küzdelme, az 1740-ben kitört az osztrák örökösödési háború, valamint az 1756-ban kirobbant hétéves háború szélesebb nemzetközi konfliktussá fajult.
1792-ben a francia forradalom következtében a szomszédos francia monarchia összeomlott. Napoléon Bonaparte tábornok 1804-ben a franciák császárává koronáztatta magát, és e minőségében önmagát kívánta elismertetni Nagy Károly örökösének. Napóleon már 1804-től titkos tárgyalásokon javasolta II. Ferencnek, hogy mondjon le német-római császári címéről, és vegye fel az Ausztria császára új, örökletes uralkodói címet. Ferenc ezt először elutasította, de a harmadik koalíciós háború és az austerlitzi csata jobb belátásra bírta.
1806. augusztus 6-án II. Ferenc lemondani kényszerült a német-római császári címről. Ezzel hivatalosan megszűnt a Német-római Birodalom, és helyén különböző utódállamok – részben Napóleon által kreált csatlós monarchiák – jöttek létre.
Népessége
[szerkesztés]A Szent Római Birodalom népességi adatai nagyon eltérőek. Tekintettel a birodalom középkori politikai széttagoltságára, nem voltak központi hivatalok, amelyek össze tudtak volna állítani népességi adatokat.
Peter H. Wilson oxfordi történész 1700-ban 25 millióra becsüli a birodalom lakosságát, akik közül 5 millió az itáliai részen élt.[17]
Etnikai megoszlás
[szerkesztés]A Birodalom lakossága etnikailag igen összetett volt. Számos germán és szláv népcsoport élt itt. A szlávok a birodalom keleti, míg a germánok a birodalom nyugati részén éltek.
Vallási megoszlás
[szerkesztés]1555-ig a katolicizmus volt a birodalom egyetlen hivatalos vallása. A császár mindig is katolikus volt.
A lutheranizmust az 1555-ös augsburgi békében, a kálvinizmust pedig az 1648-as vesztfáliai békében ismerték el hivatalosan. Ez a kettő alkotta a hivatalosan elismert protestáns felekezetet, miközben számos más irányzat, mint az anabaptizmus, az arminianizmus stb., illegálisan létezett a birodalomban.
Az augsburgi békét követően egy terület hivatalos vallását a cuius regio, eius religio elv határozta meg , amely szerint az uralkodó vallása meghatározta alattvalóiét. A vesztfáliai béke hatályon kívül helyezte ezt az elvet azzal, hogy kikötötte, hogy egy terület hivatalos vallása az legyen, ami 1624. január 1-jén volt, amelyet „normál évnek” tekintettek. Ezentúl egy uralkodó más hitre térése nem vonja maga után alattvalóinak áttérését.[18]
Az ország középső és északi részén a protestánsok, míg a déli részén a katolikusok lettek túlsúlyban.
Végkövetkeztetések
[szerkesztés]
A történészek és a németek szerint saját történelmüket alapvetően három momentum határozta meg. Az egyik maga a birodalom volt, a másik a reformáció, a harmadik Poroszország és a Habsburg Birodalom szembenállása. Ezek a nagy horderejű történelmi események mind a császárság idejében zajlottak le. Éppen ezért érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon miért nem volt működőképes a birodalom, hiszen a szomszédos Franciaország is hasonló alapokról indult. A következő okokat lehet megemlíteni:
- A Német-római Birodalom már a kezdetektől igen föderalisztikus elvek, módszerek alapján működött. Az uralkodót mindig választották, és ezért cserébe, a hála jeleként a császári birtokokat rendszeresen el kellett ajándékozni.
- Gátolta a császárság fejlődését a birodalom összefonódása – és konfliktusa – a katolikus egyházzal.
- A birodalom széttagoltságát erősítette az a tény is, hogy a császárság északi és déli tartományainak egészen más gazdasági partnerei voltak. Északon a Hanza-szövetség volt a meghatározó, amely a Balti-tengeren és az északi vizeken kereskedett, míg délen Itália, a Velencei Köztársaság és a Földközi-tenger jelentette a fő kereskedelmi útvonalakat.
A mai német történészek – különösen Heinz Schilling – több szempontból is kétségbe vonják, hogy a birodalmat a mai értelemben államnak lehetne nevezni. Tény, hogy a birodalom képes volt fegyveresen megvédeni magát ellenségeitől. De nem rendelkezett központi irányítású hadsereggel, nem volt egységes külpolitikája, a gazdaságirányítás nem volt központosított. Döntően ezek azok a fő szempontok, amelyben a birodalom különbözött a mai kor államától.[19]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Német-római Birodalom (Osiris, 1106)
- ↑ Angol wiki át - Peter Hamish Wilson, The Holy Roman Empire, 1495–1806, MacMillan Press 1999, London, page 2
- ↑ Erik von Kuehnelt-Leddihn: The Menace of the Herd or Procrustes at Large – Page: 164
- ↑ Robert Edwin Herzstein, Robert Edwin Herzstein: The Holy Roman Empire in the Middle Ages: universal state or German catastrophe?
- ↑ http://www.rubicon.hu/magyar/nyomtathato_verzio/az_univerzalizmus_eszmenye_a_kozepkorban/
- ↑ Nagy Károly volt a birodalom első császára. Charlemagne cikk, Encyclopedia Britannica Url: [1]
- ↑ Montesquieu. De L’esprit des Loix. Tome II (francia nyelven) (1748), in: Volker Depkat: Das Alte Reich in den Verfassungsdebatten des kolonialen Britisch Nordamerika und den USA, 1750–1788. (német nyelven) (PDF). Hagener Online-Beiträge zu den Europäischen Verfassungswissenschaften (DTIEV-Online Nr. 1/2013) , ISSN 2192-4228. [2017. október 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. január 8.)
- ↑ Ute van Runset.szerk.: Ernst Hinrichs – Roland Krebs – Ute van Runset: Voltaires Deutschlandbild, „Pardon, mon cher Voltaire …” Drei Essays zu Voltaire in Deutschland. Kleine Schriften zur Aufklärung. Band 5. Lessing-Akademie, Wolfenbüttel (német nyelven). Göttingen: Wallstein Verlag, 49–86. o. (1996). ISBN 3-89244-084-0
- ↑ http://lexikon.katolikus.hu/N/n%C3%A9met-r%C3%B3mai%20birodalom.html
- ↑ http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_kozepkori_nemetorszag/
- ↑ Whaley 2011, p. 17 (angol wikipédia)
- ↑ Peter Moraw, Heiliges Reich, in: Lexikon des Mittelalters, Munich & Zürich: Artemis 1977–1999, vol. 4, col. 2025–2028.
- ↑ Peter Hamish Wilson, The Holy Roman Empire, 1495–1806, MacMillan Press 1999, London, page 2; The Holy Roman Empire of the German Nation at the Embassy of the Federal Republic of Germany in London website Archiválva 2012. február 29-i dátummal a Wayback Machine-ben.
- ↑ History of The Holy Roman Empire. historyworld. [2013. március 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. június 28.)
- ↑ Lábady Tamás A magyar magánjog (polgári jog) általános része (55. oldal)
- ↑ Egyetemes Állam- és Jogtörténet
- ↑ Wilson, Peter H. (2016). Heart of Europe: A History of the Holy Roman Empire. Belknap Press. ISBN 978-0674058095.
- ↑ Whaley, Joachim (2012a). Germany and the Holy Roman Empire, Volume I: Maximilian I to the Peace of Westphalia, 1493–1648. Vol. I. Oxford: OUP. ISBN 978-0-19-873101-6.
- ↑ Heinz Schilling: Das Alte Reich ... Mainz, 2002 (VIEG Abteilung für Universalgeschichte, Beiheft 57.)
Fordítás
[szerkesztés]- Ez a szócikk részben vagy egészben a Heiliges Römisches Reich című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Irodalom
[szerkesztés]- Michael Stürmer: A Német Birodalom ISBN 963-07-7832-7
- Forgó András: A politika kultúrtörténete VILÁGTÖRTÉNET 2. (34) évfolyam 2012. 3–4. Budapest: (kiadó nélkül).
További információk
[szerkesztés]Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]
| Előd: Keleti Frank Királyság |
Német-római Birodalom (962–1806) | Utód: Régi Svájci Konföderáció |
| Utód: Holland Köztársaság | ||
| Utód: Rajnai Szövetség | ||
| Utód: Habsburg Birodalom | ||
| Utód: Francia Császárság | ||
| Utód: Porosz Királyság | ||
| Utód: Egyesült Belga Államok |
