Óbaku
| Óbaku iskola | |
|---|---|
 | |
| Iskola: | Lin-csi zen buddhizmus |
| Alapító: | Jin-jüan Lung-csi |
| Alapítva: | 1661 |
| Fő templom: | Manpukudzsi |
| Altemplomok: | 420 |
| Vonal: | Jin-jüan |
| Elsődleges helyszín: | Japán |
| weboldal | |
| http://www.obakusan.or.jp | |
| A sorozat témája Buddhizmus |
|---|
 |
|
|
|
Körvonalakban |
Az óbaku iskola (japán: 黄檗宗, óbaku sú) a japán buddhizmusta zen egyik iskolája a szótó és a rinzai mellett. A Manpukudzsi templom az óbaku legfőbb temploma. Az iskola altemplomainak száma Japán szerte 420 templom volt 2006-ban.[1] Az óbaku iskolát a 17. században alapította a japán Udzsi városban található Manpukudzsi templomban, a egy csoport kínai buddhista mester és az ő japán tanítványaik. A Kínából érkezett szerzetesek többsége kalligráfus volt, és az óbaku egyik alapítója Jin-jüan Lung-csi és további két mester, Mokuan Sótó és Szokuhi Njoicu, japán híres kalligráfusai közé tartoztak.[2][3]
A kínai lin-csi iskolából eredő óbakut rokoni szálak fűzik a rinzai iskolához, ám erőteljesebben figyelhető meg benne a kínai hatás. Ma az összes óbaku apát az ótókan vonalba tartozik – ahogy a rinzai is – ezáltal a gyakorlatok is egészen hasonlatosak, bár ez korábban nem volt így. A történelem folyamán az óbakut lekicsinylő nevezték úgy is, hogy „nembucu zen”, amely az iskola zen és Tiszta Föld buddhizmus gyakorlataira vonatkozott.[4] Ma már az óbaku és a rinzai templomok és kolostorok között külsőre nincs sok különbség.[5] Statisztikailag Japán legkisebb tagságú zen iskolája az óbaku, amely a rinzaihoz hasonlóan konzervatívabb és intellektuálisabb, mint a szótó.[6]
Története
[szerkesztés]
Az óbaku iskola alapját jelentő lin-csi vallás-filozófiai irányzat 1620 körül érkezett meg Japánba, amikor a sógunátus engedélye után kínai kereskedők érkeztek Nagaszakiba. A kínaiak kérése volt, hogy a vallási szükségleteik kielégítése érdekében kolostort építhessenek késői Ming stílusban.[7] Ennek kapcsán érkezett Japánba 1654-ben a lin-csi iskola mestere Jin-jüen Lung-csi (japán: Ingen Rjúki), néhány tanítványával együtt. Jin-jüannak kapóra jött az utazás, ugyanis Kínában éppen szörnyű háború dúlt.[7] Jin-jüant három templom fejlesztésére kérte fel a kínai közösség. Ezt a három templomot Nagaszakiban úgy nevezték, hogy a „jó szerencse három temploma”. Ez a három a következő: Kófukudzsi, Fukuszaidzsi és Szófukudzsi.[8] Később egyre több japán tanítvány is csatlakozott az iskolához.[9] A helyi tanítványok elérték, hogy Jin-jüan engedély mellett áttegye székhelyét Kiotóba, ahol tanítványa Rjúkai Sószen szerette volna, ha Jin-jüan lett volna a Mjosindzsi rinzai templom apátja. A rinzai hatóságok nem örültek ennek,[8] emiatt Jin-jüan belekezdett az óbaku jelenlegi fő templomának építésébe 1661-ben, amely az óbaku alapításának dátumaként vonult be a japán buddhizmus történetébe. Nyolc év alatt épült fel a kínai Ming-dinasztia stílusát használó templom
A helyi bakufu vezetők engedélye mellett az óbaku iskola részt vett a rinzai felélesztésében. Viszont ebben a korban a Manpukudzsiban használt gyakorlatok eltértek a többi rinzai templométól. A megközelítésmód sokkal több kínai elemet hordozott. Jin-jüan által bekerültek elemek a ezoterikus buddhizmusból illetve a Tiszta Föld hitvilágából. A zenben általában az ülőmeditáció és a kóan gyakorlata a leglényegesebb, a kultikus szertartások másodlagos fontosságúak. Mivel az óbaku a rinzai hagyományhoz tartozott, így a zazen és a kóan szintén a mindennapi gyakorlatok közé tartozott, ám a szertartásoknak is fontos szerepük volt.[8] Ezenfelül, az óbaku kolostorokban és templomokban követték az ún. óbaku singi gyakorlatát, amely olyan kínai elemeket hordozott, mint a nembucu recitálása (dháraní), valamint igyekeztek megőrizni a csoport kínai jellegét.[9] Az óbakuban olyan szútrákat is kántáltak kínai zenére, amelyek a Tiszta Föld buddhizmusból származtak.[8]
Jin-jüan 1664-ben vonult vissza[10] és 1673-ban hunyt el. Az ekkortájt Japánban érkező többi szerzetes a Manpukudzsi megkezdett hagyományát kívánta folytatni. Jin-jüan tanítványai közül a legkiemelkedőbb Mokuan Sótó volt, aki a templom második apátja lett 1664-ben. Az iskola irányítását bevándorló kínai szerzetesek látták el, majd japán tanítványaik az ország egész területén építettek további templomokat. Kezdetben igen népszerű volt ez az iskola Japánban.[8][10] Később az óbaku negyedik vezetője, Tu-csan Hszing-csung (Dokutan Sótei) intézkedéseivel lerombolta az iskola népszerűségét, miután például a nembucu recitációra túl nagy hangsúlyt fektetett, és egyesek a „Nembucu Dokutan” csúfnévvel illették.[11]
Az óbaku egyik legfontosabb alakja Tecugen Dókó volt (1630 – 1682), aki a átírta a Ming-kori Tripitaka teljes szövegét fatáblákra, amely később a „Tecugen-ban” (Tecugen kiadás) vagy „Óbaku-ban” nevet kapta.[12] Raised as part of the Jōdo Shinshū of Japan, Tetsugen first met Yinyuan in 1655 at Kōfuku-ji in Nagasaki and eventually came to join the Ōbaku.[8] Az iskola első japán származású apátját (Rjútó Gentó) 1740-ben nevezték ki. 1786-tól az óbaku élére kizárólag japán vezetőt választottak.
Nevezetes templomok
[szerkesztés]Fő templom
[szerkesztés]Altemplomok
[szerkesztés]Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]Jegyzetek
[szerkesztés]Források
[szerkesztés]- Allen, Percy Stafford. Transactions of the Third International Congress for the History of Religions. Clarendon Press (1908). OCLC 1090222
- Baroni, Helen Josephine. Obaku Zen: The Emergence of the Third Sect of Zen in Tokugawa, Japan. University of Hawaii Press (2000). ISBN 0-8248-2243-9
- Baskind, James. The Nianfo in Obaku Zen: A Look at the Teachings of the Three Founding Masters [archivált változat] (2008) [archiválás ideje: 2014. március 22.]
- Baroni, Helen Josephine. Iron Eyes: The Life and Teachings of the Ōbaku Zen master Tetsugen Dōko. State University of New York Press (2006). ISBN 0-7914-6891-7
- Dodd, Jan. The Rough Guide to Japan. Rough Guides (2001). ISBN 1-85828-699-9
- Dougill, John. Kyoto: A Cultural History. Oxford University Press (2006). ISBN 0-19-530138-2
- Dumoulin, Heinrich. Zen Buddhism: A History. Collier Macmillan (1990). ISBN 0-02-908240-4
- Fischer, Felice. Ike Taiga and Tokuyama Gyokuran: Japanese Masters of the Brush. Yale University Press (2007). ISBN 0-300-12218-7
- Haskel, Peter. Letting Go: The Story of Zen Master Tōsui. University of Hawaii Press. ISBN 0-8248-2440-7
- Heine, Steven. Zen Classics: Formative Texts in the History of Zen Buddhism. Oxford University Press (2005). ISBN 0-19-517525-5
- Heine, Steven. The Koan: Texts and Contexts in Zen Buddhism. Oxford University Press (2000). ISBN 0-19-511748-4
- Kraft, Kenneth. Zen: Tradition and Transition. Grove Press (1988). ISBN 0-8021-3162-X
- Lloyd, Arthur. The Creed of Half Japan: Historical Sketches of Japanese Buddhism. Gardeners Books (2007). ISBN 0-548-00645-8
- Rowthorn, Chris. Lonely Planet Kyoto: City Guide. Lonely Planet (2005). ISBN 1-74104-085-X