Sárköz (néprajzi táj)

Sárköz
Hely	Magyarország (Tolna vármegye)
Legmagasabb pont	Óriás-hegy (285 m)
Elhelyezkedése
Sárköz Pozíció Magyarország térképén
é. sz. 46° 24′, k. h. 18° 49′46.4, 18.816666666667

Az őcsényi református templom egy korabeli fényképen

A Sárköz vagy Tolna megyei Sárköz mint néprajzi kistáj a magyar néprajztudományban többnyire Alsónyék, Decs, Őcsény és Sárpilis községek területét jelenti. A táj némely szerzőnél Bátával, az itt élő református lakossággal is kiegészül, másoknál egész Bátával. A tájnév előfordul a „Tolna megyei” jelzővel és anélkül egyaránt.

A földrajztudományi értelemben vett Sárköz a néprajzi tájnál nagyobb területet jelöl. A Sárköz név a néprajzi szerzők többsége számára a két világháború között, a 20. században szűkült le a Tolna vármegyei nevezetes négy falura. Ennek hatására a Sárköz szó jelentésének térbeli leszűkülése nemcsak a tudományban következett be, hanem a közvélemény tudatában is. Ehhez nagymértékben hozzájárult az egyke fölfedezése, nemzeti üggyé válása, az írók, szociográfusok, újságírók nagy hírverése a Tolnai-Sárköz körül.

Szócikkünkben a Sárköz elnevezést következetesen a néprajzi kistájra használjuk.

A táj felfedezése

A négy falu lakosságát református vallása különítette el a környező települések lakóitól. Népművészetének sajátos stílusával a vidék korán felhívta magára a figyelmet. Már a 17–18. században felkeresték a tájegység jellegzetességei iránt érdeklődő utazók, de a 19–20. században is fogadott jeles vendégeket: Garay János, Baksay Sándor, Móricz Zsigmond, Féja Géza írókat. Gazdag népzenei anyagára Liszt Ferenc és Kodály Zoltán is felfigyelt, népművészetének pompája, színharmóniája többek között Csók Istvánt is megihlette.

Történelem

Középkor

Decs madártávlatból

A honfoglalást követően magyarok, majd besenyők telepedtek meg itt. A helynevek és okleveles adatok alapján Győrffy György ezt írja: „A korai besenyőségnek tekintélyes kiterjedésű településterülete húzódik itt le, a Duna menti mocsarakban. Központja kb. a mai Sárköz… Az itteni besenyőség már a 12. század folyamán teljesen elmagyarosodhatott.

A sárközi és a környékbeli helynevek eredete a legkorábbi századokba nyúlik vissza. Őcsény, Decs neve bizonytalan eredetű, többen a fejedelmi családdal hozzák kapcsolatba. Pesty Frigyes úgy tudja, hogy Őcsény Árpád-kori település, amelynek lakói az I. Béla király alapította szekszárdi apátság szabados katonái: a libertinusok voltak. I. Rákóczi Ferenc hadjárata után a Kálvin vallására tértek, és emiatt elvesztették kiváltságaikat. A decsiek iskolai tanulmányaikból és ismeretterjesztő előadásokból tudják, hogy községük története a magyar állam alapításáig nyúlik vissza, és hogy Decs lakói a honfoglalás után érkezett, a magyarságba beolvadt kunok és besenyők leszármazottai.

Nyék egy honfoglaló törzstöredék nevéből ered, lakói úgy tudják, hogy a honfoglaláskor ide a kazár vagy kun-kabar törzs telepedett le és – szerintük – ők ezek leszármazottai.

Pilis talán szláv földrajzi elnevezésből származik. A falu nevének eredetéről az egyik népies föltevés az, hogy a mocsaras vidéken sok volt a pille. Ezért: pillés, és ebből lett Pilis. A másik álláspont szerint a falu a nádas, mocsaras, ingoványos területből kiemelkedő kopasz dombra települt, amely olyan volt, mint a barátok pilise.

Ete személynévből eredhet. Ete már korábban is népes település volt, hisz a 14. század elején a Szentlélek tiszteletére avatott aránylag nagy jövedelmű parochiális egyházáról olvasunk a pápai tizedjegyzékben.

Ugyanekkor Etén kívül csupán Ebes, Őcsény, Kesztölc és Aszivágy voltak a Sárközben templomos helyek, Decsen csak fakápolna állt még a 15. század elején is, s a váci káptalan 1402-ben kért engedélyt a pápától, hogy helyette kőtemplomot építhessen és kegyúri plébániát alapíthasson. Minthogy kérvényében megemlíti, hogy ezen a vidéken a templomok kőből épültek, kőtemploma volt Etének is. 1402-ben a váci káptalan engedélyt kért a pápától, hogy a decsi fatemplom helyére kőtemplomot emelhessen és kegyúri plébániát alapíthasson.

Török hódoltság

A török hódoltság alá kerülő sárköziek kétfelé adóztak, hiszen új uruknak, a töröknek is fizettek tizedet a gabonatermésből. A szőlőművelés nagy arányban folyt tovább a török alatt is, a magyar és a török források egyaránt a bortermelés központi szerepét tanúsítják. A távoli városok kereskedői is borért látogatták Szekszárd környékét, bár kétségtelen, hogy a munkaigényes szőlőművelés a hódoltsági területeken jelentősen visszaesett. A szőlők pusztulását a magyar források egyértelműen igazolják, de a termőterület csökkenéséről statisztikailag értékelhető adatokat nem szolgáltatnak. A bor nemcsak értékes kereskedelmi cikk volt, hanem azért is fontos szerepet játszott a belső-sárközi falvakban, mert pótolta az ivóvizet, így megvédte az ott élőket a mocsaras vidékeken gyakori járványoktól. Ezért a hegyalji falvak lakói mellett a göröndökön megtelepedett sárközieknek is voltak itt szőleik. De még távolabbi vidékekről, sőt a Duna bal partjáról valókat is találunk a musttizedet fizetők között, így például Kesztölcön pilisiekkel, decsiekkel és asszonyfalvaiakkal mellett négy pestivel is találkozunk. A csatári hegyen Tolnaiak, gerjeniek, faddiak, mázaiak és ságiak, Ebesen tolnaiak, ráckeveiek, kalocsaiak és őcsényiek műveltek szőlőt.

Bár a defterek eredményei magasak, mégis ezek a reálisabb adatok, mivel összeíróik birtokon belül voltak, a szigetiek pedig messze voltak a Sárköztől, és az urbáriumot bemondás alapján állították össze. A defterdár semmiképpen sem tüntethetett fel a valóságosnál több tizedet, mert mindennel el kellett számolnia. Hamisan magas adatok felvételével önmagát károsította volna meg.

Reformáció

A Dunamente – közte a Sárköz lakossága is – a magyar területek közül az elsők között tért át a protestáns vallásra – ahogy Földváry László, a Dunamelléki Református Egyházkerület historikusa írta: „A magyarföldi reformációnak kiindulási pontja az alsó-dunamellékén volt.” Már az 1540-es években terjedt itt a reformáció, és Tolna mezővárosa vált a hódoltsági területek egyik szellemi központjává. Itt már a 16. században protestáns főiskola működött, külföldet megjárt, művelt tanárokkal, és velük közvetlen kapcsolatban álltak a hitújítók:

• Sztárai Mihály
• Szegedi Kis István
• Skaricza Máté
• Eszéki Imre
• Tövisi Mátyás
• Thúri Farkas Pál
• Decsi Gáspár
• Tolnai Fabricius Bálint

Tolna mellett Decs is jelentős szerepet játszott a magyar reformáció terjesztésében. Forrásaink szerint a Sárközben először itt bukkant fel 1540-ben protestáns prédikátor, egy bizonyos Gergely pap. Decs olyannyira fontos szerepet játszott a korai magyar reformációban, hogy az 1560-as években Szegedi Kis István szuperintendens zsinatot tartott itt.

Migráció

A török megszállás hosszú ideje alatt a Sárköz sokat hanyatlott, különösen súlyos volt a pusztulás a utolsó évtizedekben. A nagyobb hadjáratok pusztításai mellett a martalócok, végvári vitézek állandó beütései okoztak nagy károkat. Az itt megmaradt csekély lakosság is állandóan útra készen állott. És folytonos mozgásban volt: Ete és Asszonyfalva lakóit Decs fogadta be; Sárpilis népe a Duna–Tisza közére menekült, majd visszatért; Dél-Baranyából pedig ide húzódtak fel menekülők.

A Dunamente török időket átélt régi magyar falvaiban a migráció legtöbbször nagy múltú népi kapcsolatokat éltetett: ilyen lehetett a halasi és a baranyai kapcsolat. Szinte természetes, hogy hagyományos népi kapcsolat állt fenn a Duna bal parti és jobb parti Sárköz régi falvai között, amely kapcsolat kihatott a két terület lakosságának migrációjára is.

Szeremle és Csanád falvakat református magyarok lakták, akik ha őseik költöztek is egyik faluból a másikba, a Duna menti tájon kontinuusnak számítottak. E falvak a szűkebb környék, a Duna-táj, tágabban a közép-magyarországi régió református népességével tartott fenn népi kapcsolatokat, ami együtt járt veszély esetén tömeges, békésebb időkben szórványos áttelepülésekkel. A népi kapcsolatok terén a török időkben szinte természetes dolognak számított az ismerős falvak közötti kiegyensúlyozott népességmozgás, az oda-vissza házasodás, a rendszeres ki- és beköltözés.

18–20. század

A népesség alakulása

Év	Őcsény	Decs	Sárpilis	Alsónyék	Báta
Az 1728-as összeírás szerint	40 őslakos jobbágy családfő „hereditarii subditi„ , 23 fő egynegyed telken	3 egésztelkes jobbágy mellett 81 fél- és negyedtelkes jobbágy	14 jobbágy, 4 zsellér	30 örökös jobbágy és 2 zsellér	75 szabad költözésű jobbágy
1794-es adatok	284 telkes gazda, 84 kisházas, 8 zsellér, 14 nemes és 3 mesterember, összesen: 1994 fő	244 birtokos, 109 zsellér és 7 házatlan zsellér, 2 nemes és 7 mesterember, összesen: 4000 fő	56 sessiós gazda, 24 kisházas, 2 zsellér, összesen: 570 fő	149 jobbágycsalád, 22 kisházas, 4 nemes és 1 mesterember	116 gazda, 115 házas zsellér és 45 házatlan
1869-es összeírás szerint	2225 fő	2375 fő	598 fő	998 fő	3364 fő
1900-as adatok	3514 fő	3251 fő	791 fő	1318 fő	4080 fő
1930-as adatok	3438 fő	4809 fő	931 fő	1690 fő	3689 fő
2001-es adatok	2572 fő	4275 fő	707 fő	821 fő	1927 fő
Népsűrűség	35 fő/km²	45 fő/km²	32 fő/km²	25 fő/km²	29 fő/km²

A vallási megoszlás alakulása

Év	Őcsény			Decs			Sárpilis			Alsónyék			Báta			Összesen
	ref.	ev.	rk.	ref.	ev.	rk.	ref.	ev.	rk.	ref.	ev.	rk.	ref.	ev.	rk.	ref.	ev.	rk.
1869	1991	3	191	2035	3	273	503	1	65	879	3	108	-	-	-	5408	10	637
1880	1901	43	642	2032	19	571	519	1	133	826	2	281	-	-	-	5278	65	1630
1890	2022	226	1410	2006	89	1014	510	4	195	907	15	435	-	-	-	5445	334	3052
1900	1816	149	1490	1911	114	1112	488	14	267	856	7	437	464	13	3543	5535	297	7116
1910	1820	57	1531	1905	160	1532	481	14	371	843	14	659	431	8	3725	5490	253	7818
1920	1584	58	1755	1777	233	2221	447	17	452	725	28	670	341	6	3344	4874	342	8442
1930	1508	81	1811	1806	216	2700	422	71	434	711	19	939	322	5	3326	4769	392	9210

Hagyományos gazdaság

Földművelés

A régi Sárközben a földművelés jóformán csak annyira szorítkozott amennyi elég volt a kenyérre, szinte a 19. század végéig az állattartás érdekeinek volt alávetve. Táplálékul elsősorban búzát és kölest, takarmánynak pedig árpát és zabot termeltek. A 19. század vége óta elterjedt a kukorica, a burgonya a 19. század elején tűnt fel. A sárköziek nagy gondot fordítottak a kendertermesztésre hisz ez az anyag adta a híres sárközi viselet alapját.

A földművelés jelentősége a 19. század végén a területek ármentesítése folytán drámaian megnőtt.

Ármentesített terület alakulása művelési ágak szerint (1869–1895)

Község	Szántóföld		Rét		Legelő		Erdő		Nádas		Terméketlen		Összes terület
	1869	1895	1869	1895	1869	1895	1869	1895	1869	1895	1869	1895
	kh.	kh.	kh.	kh.	kh.	kh.	kh.	kh.	kh.	kh.	kh.	kh.	kh.
Őcsény	-	4413	2932	1863	2703	1393	1434	-	506	498	1153	563	8731
Decs	-	5804	3849	3747	2180	1273	1890	555	745	338	3389	336	12055
Sárpilis	204	2164	885	692	1130	263	41	77	488	40	668	180	3419
Alsónyék	-	2575	1178	1709	764	1000	877	-	1314	21	1491	319	5627
Báta	-	2364	380	1084	1021	781	254	103	1333	312	1791	134	4781
Összesen	652	20164	10979	10042	10108	6521	4614	783	4388	1210	9736	1759	40480

Állattartás

A régi vízivilágban sok háziállatot tartottak: edzett nagyszarvú szürkemarhákat; gyors, aprótermetű, télire hosszú szőrt eresztő parlagi lovakat és a bakonyi sertésekre emlékeztető, hosszú orrú kesedisznókat; juhokat és kecskéket azonban nem, mivel nem tudták a vizet megúszni. Csak a szőlőhegy kopár oldalain legelt egy-két birka, hogy az ünnepi paprikást elkészíthessék belőlük. Az aprójószágok közül a vadkacsához hasonló tarka tollú réce (kacsa) és riba (liba) volt a legtöbb, valamint a tík (tyúk).

Halászat

A állattartásnál kiterjedtebb volt a halászat. A legjobb zsákmánnyal a Nagy-Duna és számos holtága, morotvája kecsegtetett, a halászok azonban a kisebb folyókon és vízfolyásokon is kivetették hálóikat. A halászó helyeknek úgyszólván „fele hal, fel víz” volt. Sokféle halat ismertek: tok, kecsege, márna, menyhal, ponty, kárászponty, süllő, tarkasüllő vagy barátkóc, erős farkú süllő, kardakeszeg, márnakeszeg, patuckeszeg, jászkeszeg, karikakeszeg, sivánkeszeg, vörösszárnyú keszeg, buborkakeszeg, dévérkeszeg, balin vagy kapókeszeg, harcsa. A tavi halak közül ismerték: a csukát, a compót, a kárászt, a budrest vagy durgencs és a paptetűt. A sárköziek kitűnően ismerték a vizek járását és a halak természetét. Asárközi kisvizeknek a rekesztőhalászat felelt meg legjobban: ennek segítségével a hal útját elzárva olyan helyre terelték, ahonnan könnyűszerrel ki tudták szedni. A vejszét és a varsát használták erre a célra. A vizes világban „sült hallal ették a főtt halat”. Ha megunták, csak a fejét vagy csak a derekát fogyasztották el, a többit eldobták. Télre is tettek el halat: fölhasítva alaposan kimosták, egy napig sóban tartották, kipöckölték a hasát és úgy szivarították (szárították) a kéményben és a padláson. A felesleget a környékbeli piacokon adták el, vagy terményért elcserélték. A halászat annyira fontos volt a sárközieknek, hogy népdalaikban is megörökítették:

De szeretnék aranyhallá válni:
Sárpilistől, Bátáig úszkálni.
Rátalálnék babám hálójára,
Elbúcsúznék tőle utoljára.

Szőlőtermesztés

A sárközi szőlők a híres szekszárdi szőlővidékhez tartoznak. A régi Sárközben a szőlő volt a legfontosabb kultúrnövény. A filoxéravész előtt hazai fajtákat termeltek, ezeket nem kellett olyan intenzíven gondozni (pl. permetezni), mint a későbbieket. A szüret ünnepség számba ment. A szőlőt zsákba gyömöszölve alacsony taposókádba tették. Alatta sajtár állt a kicsurgó színlének; ha megtelt, az úgynevezett töldöklőn át töltötték hordóba. Mezítláb taposták ki a szőlőt, a zsákba maradt ún. csömögét villával átrakták a bálványos faprés kosarába, és amikor megtelt, kisajtolták. A bort vasabroncsos hordóba tárolták. Híres volt a decsi szagos, a bátaszéki fehér és a szekszárdi vörös. A régi Sárvízen Szekszárdig is fölmentek a borszállító hajók, de a sárköziek is elszállították boraikat kocsival Fehérvárra, Budára, Győrbe és Bécsbe.

Népi kultúra

Díszítőművészet

Népviselet

A Kárpát-medence magyar népviseletei közül kettő válik ki gazdagságát, színösszeállítását, alapanyagát tekintve: a kalotaszegi és a sárközi.

Szövés

A sárközi díszítőművészet legfejlettebb, legismertebb ága a szövés. A sárközi szövésről szóló első híradás 1715-ből származik.

Hímzés

A sárközi hímzés múltja nem a szabott és a parittya főkötőkkel kezdődik, hanem a feketével hímzett halotti párnákkal.

Kerámia

A „sárközi stílus” összefoglaló név, mely több központ munkásságát összegzi bizonyos stílusjegyek alapján. Bár a stílusegységet alkotó fazekasközpontok – Baja, Mórágy, Szekszárd, Siklós és bizonyos értelemben Mohács – nem a Sárközben vannak, az elnevezés mégis helytálló.

Települések és építkezés

A Sárközre a zárt falvak, valamint a szétszórtan épített szőlőbeli tanyák és a Duna-menti szállások jellemzőek. A falvak sokszor elpusztultak, újjáépültek.

Népszokások

A sárközi népszokások változatosak, bonyolultak és gazdagok, igen sok régi elemet őriztek meg. Három csoportra oszthatjuk őket: Az emberi élet főbb állomásaihoz kapcsolódóak (születés, házasság, halál), a gazdasági élettel kapcsolatos szokások (aratás, szüret, fonó, disznótor stb.) és a jeles napokhoz (ünnepekhez) kapcsolódóak.

A családi élethez kapcsolódó szokások

• Születés, paszita és csöröglő: A gyermekágyas asszonyt és az újszülöttet sokféle babonás eljárással védték: A vánkos alá kést tettek, fokhagymát dugtak a kulcslyukba, hogy távol tartsák a boszorkányt. Keresztelőre a módosabbak 5-10 komát is meghívtak. A keresztelő napján egyszerű vendégség volt: hideg ételeket tálaltak fel. Ezután a komaasszonyok naponta felváltva hordták a paszitát: Díszes komatálba téve az ételt (leves, sült, tésztafélék) külön komakendővel (szőttes abrosz) kötötték le. Kínálás előtt megkóstolták, hogy a gyermekágyas jobb étvággyal fogyassza. A csöröglő volt az igazi örömünnep, amelyet aratás, szüret, disznótor idején tartottak, néha csak egy-két évvel a születés után. Eredetileg csak az elsőszülött fiú, később a leány kedvéért is megrendezték. Valósággal kisebbfajta lakodalom volt. A vendégeket a bába toborozta össze, aki itt a vőfély szerepét töltötte be. A vendégek csöröglét (forgácsfánkot) vittek.
• Lakodalom: A Sárköz a korai házasságok hazája volt. A lakodalmi szokások több részből tevődtek össze:

Kérető vagy kullogó (leánykérés); Elkendőzés, kézfogó vagy jegyváltás (eljegyzés); Hívogatás; Ökörvágó vagy készítő; Nász; Esküvő; Lakodalmi ebéd; A menyasszony kikérése és elsiratása; az ágyvitel; A menyasszony beköszöntése; Lakodalmi vacsora; Kásapénz és szakácstánc; Lakodalmi tréfák, menyasszonytánc; Újmenyecske tánca; Csiszló vagy tyúkverő

• Temetés és halotti tor: A temetés utáni este van a tor, csak idősebb emberek tiszteletére tartották.

A gazdasági élet szokásai

A gazdasági jellegű népszokások közül a Sárközben a szőlő- (hálótanya, szüret) és kendermunkákkal (kendergázolás, fonó) kapcsolatban éltek legszínesebb és legváltozatosabb hagyományok. A szőlőőrzés szokását már 1833-ban leírta Garay János. A szüreti bál a hagyományos formák között zajlott, külön helyi koreográfiája nem volt.

• Disznóvágás: Téli időszakban rokoni és baráti segítséggel vágták a disznót, a munka végeztével este nagy tort tartottak.

A jeles napokhoz kapcsoló szokások

A sárköziek jóval kevesebb jeles napokhoz kapcsolódó népszokást ismernek, mint gazdasági vagy családi vonatkozásút.Országos viszonylatban is feltűnően kevés a jeles napjaik száma. Ismerik a Luca-napi kurkálást. A jeles névünnepek alkalmával a névnapi köszöntést, az aprószenteki suprikálást, az újév köszöntést. Megtartották a farsangot, elterjedt volt a nagypénteki mosakodás és féregűzés, a Szent György napi harmatszedés. A bátaiak húsvétkor tojást hímeztek. Május 1-jén májusfát állítottak. Bátán ekkor majálist tartottak, ez volt a májusi kalinkózás.

Néphit

A régi sárköziek hittek a rendkívüli képességű emberekben és csodás lényekben. Azt tartották, aki keresetlen szenet talált, ördögi hatalmat nyert. Úgy is lehetett valaki látó és tudó, ha Luca-székre ült. A szemverést az összenőtt szemöldökű, úgynevezett szúrós nézésű emberek tekintetének tulajdonították. Nagyon sokat foglalkoztatta a sárközieket a kincs, a kincskeresés gondolata. Erre a foggal körömmel született hetedik gyermeket, az úgynevezett táltost (a sámán magyar utódja) tartották megfelelőnek. A fekete jérce Luca-napján tojt első tojásából kelt ki a lúdvérce (lidérc): csak férfi költhette ki a hóna alatt.

Népköltészet

A sárközi népköltészetnek legjellemzőbb műfaja a lírai dal. A Sárköz népdalkincse feltűnően gazdag, egy-egy jó énekes sokszor több száz nótát is ismert. Minden alkalmat felhasználtak a nótázásra, még hangszeres zenekíséret mellett is daloltak pl. tánc közben. A szebb alkotások rendkívül rövid idő alatt elterjedtek, és az újak mellett sokáig megőrizték a hagyományos dalkincset is. Az országosan ismert dalokat itt is tudták, sok esetben helyi szövegváltozattal. A lírai dalok közül a szerelmi népdalok csoportja a leggazdagabb. A legrégibb szerelmi népdalok a vízivilágot idézik:

Sűrű nádas, magas a teteje,
Szárcsamadár fészket rakott benne.
Mondd meg nekem, te fekete madár:
Merre jár most az én kedves babám.

Sok pásztor- és betyárdalt is tudtak. A dalok mellett verset, rigmust, különféle mondókákat, falucsúfolókat és találóskérdéseket is gyűjtöttek náluk.

Néptánc

A sárközi táncdialektus a kelet-dunántúli csoporthoz tartozik, amely tovább folytatódik a Duna-Tisza közi Bácskába, Kalocsán és környékén, és általában a Duna egész mellékén. A sárköziek minden alkalmat megragadtak a táncra. Változatosság, a mozgás magasfokú, művészi megnyilvánulása, erő és optimista öntudat jellemző rájuk. A sárközi táncok legrégiesebb rétegét a kanásztáncok képviselik. E régi férfi szóló a Sárközben már fejlettebb páros, csoportos tánccá alakult; a kanásztáncból sarjadt a cinöge, az ugrós és még több más tánc. A verbunk is ismert volt. A páros táncok közül a lassú csárdás eléggé színtelen, annál jellemzőbb a gyors, friss csárdás. A viszonylag épen fennmaradt női körtáncok mindmáig nagyon sok alkalmi változatban élnek. A sárközi táncok közül a nők karikázója (körtánca) tér el legjobban az országosan ismert típusoktól, ez a legjellemzőbb és talán a legszebb táncuk.

Népnyelv

A sárközi népnyelv az alföldi nyelvjárásterület duna-drávai csoportjába tartozik. Hangtani szempontból legfőbb jellemzője az ö-zés. Használata azonban soha nem volt olyan következetes, mint például Szeged környékén. Hasonló jellegzetesség a diftongus (kettős magánhangzó). Jellemző igei és főnévi ragjuk az -a, -e, -ja, -je helyett használt i: adi, tudi, mondi. Nagyon szeretik még a kicsinyítő képzőket, amelyek igéhez és névszóhoz egyaránt járulhatnak például gyerökcse. Erőteljesek és régies jellegűek a sárközi szólások is.

A Sárköz települései

Jelenlegi települések

• Őcsény
• Decs
• Sárpilis
• Alsónyék
• Pörböly
• Báta

Kihalt települések

• Fejérvíz
• Csatár
• Ebes
• Almás
• Ete
• Nyíró
• Lak
• Ság
• Kürt
• Lajvér
• Lángfő
• Kesztölc
• Újfalu
• Kövesd
• Farkasd
• Iccse
• Malonta
• Kis-Őcsény
• Kis-Decs
• Bogra
• Ózsák
• Szomfova (korábban Asszonyfalva)
• Györke
• Nyámád
• Szentmiklós

Források

• Andrásfalvy Bertalan: Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig. (Tanulmányok Tolna megye történetéből 7.) Szekszárd, 1975.
• Balázs Kovács Sándor: A presbitérium szerepe a sárközi parasztság életében. Dunatáj 1994 (XVII.) 2-3. sz. 65-74.
• Balázs Kovács Sándor – Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. Szekszárd, 1999. ISBN 963-7209-16-6
• Balázs Kovács Sándor: Fejezetek Sárpilis történetéből. Szekszárd, 2006. ISBN 963-0604-07-8
• Csalog József: A tolnamegyei Sárköz népi halászata. Néprajzi Értesítő, 1940. (32.). 233-249.
• Féja Géza: Sarjadás. – Sárközi élmények és utazások. Bp., 1963.
• Flórián Mária: A „sárközi szőttes” története. Ethnographia 1990. (CI.) 194-256.
• Fodor Márta: A sárközi kontraktualista jobbágyok úrbéri terheinek alakulása. (Tanulmányok Tolna megye történetéből. V.) Szekszárd, 1974. 277-317.
• Gémes Balázs–G.Vámos Mária: Decs, Sárközi tájház. TKM kiskönyvtár 70., 1981. (a katalógusokban formailag hibás ISBN-nel szerepel) ISBN 963-555-070-0
• Györffy György: Besenyők és magyarok. Bp. 1940.
• Holub József: Ete város története. (Adalékok a Tolna megyei Sárköz település- és gazdaságtörténetéhez.) Történeti Statisztikai Közlemények 1958. (II.) 3-4. 1-19.
• Katona Imre: Sárköz. Bp., 1962.
• Kunszabó Ferenc: Sárköz. Szépirodalmi kiadó, Budapest 1986
• K. Balog János: Évszázadokon át. Tolna megye történeti olvasókönyve I. Szekszárd, 1978.
• Kovách Aladár: A Tolna megyei Sárköz népviselete. Néprajzi Értesítő 1907 (VIII.) I. rész 71-94. o.; II. rész 201-221. o.
• Pataki József: A Sárköz gazdaság- és településföldrajza. Pécs, 1936.
• Pataki József: A Sárköz természeti földrajza. Szekszárd. 1954.
• Szakály Ferenc: Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526–1566), Tanulmányok Tolna megye történetéből II. (Szerk.: Puskás Attila). Szekszárd, 1969 5-85.

További információk

• A Sárköz népi építészete, fotók
• Dr. Horváth Béla: Sárköz múltja. In: Endrédi Lajos (szerk.): Szekszárd vidékének természeti és kulturális környezeti értékei. PTE Illyés Gyula Főiskolai Kar, Szekszárd, 2001
• Sárköziek Baranyában, Janus Pannonius Múzeum, 2006