Ugrás a tartalomhoz

Kemény Zsigmond

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kemény Zsigmond
Barabás Miklós festménye (1876)
Barabás Miklós festménye (1876)
Született1814. június 12.
Alvinc
Elhunyt1875. december 22.
Pusztakamarás
Állampolgárságamagyar[1]
SzüleiKemény Sámuel
Csóka Rozália
Foglalkozásaíró, publicista, politikus
Tisztsége
  • magyarországi parlamenti képviselő (1848. július 5. – 1849. április 5.)
  • magyarországi parlamenti képviselő (1849. április 5. – 1849. augusztus 13.)
  • magyarországi parlamenti képviselő (1865. december 14. – 1868. december 9.)
IskoláiBécsi Egyetem (1838–1840)
SírhelyePusztakamarás
Írói pályafutása
Jellemző műfajokregény
Irodalmi irányzatromantika
Első műveIzabella királyné és a remete (1837–1838)
Fontosabb műveiGyulai Pál (1847),
Özvegy és leánya (1855)
Zord idő (1858)
A rajongók (1858–1859)
Kemény Zsigmond aláírása
Kemény Zsigmond aláírása
A Wikiforrásban további forrásszövegek találhatók Kemény Zsigmond témában.
A Wikimédia Commons tartalmaz Kemény Zsigmond témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814. június 12. – Pusztakamarás, 1875. december 22.) magyar író, publicista, politikus. A magyar romantikus regényirodalom Jókai Mór melletti legnagyobb alakja. 1867-től haláláig a Kisfaludy Társaság második elnöke.

Élete

[szerkesztés]

Családja és ifjúkora

[szerkesztés]

Édesapja, Kemény Sámuel (1758–1823. december)[2] nagymúltú erdélyi családból származó birtokos második házasságából született, édesanyja Csóka Rozália (1780–1855) volt. 1820-ban betegeskedése miatt levegőváltozásra Zalatnára küldték, ahol 1823-ig nagybátyjánál, ikafalvi Barók Dániel bányatörvényszéki elnöknél lakott, és az ottani római katolikus elemi iskolába járt. Édesapja 1823-ban bekövetkezett halála után az első házasságból származó gyermekek pert indítottak az özvegy édesanya ellen; az 1827-ig tartó, botrányokkal kísért per – melynek során édesanyját karhatalommal lakoltatták ki Pusztakamarásról, ahova a zaklatások elől költözött – beárnyékolta a születésétől fogva melankolikus gyermek kedélyét.[3]

1823-ban felvették a nagyenyedi kollégium harmadik osztályába. Eleinte a család hagyományainak megfelelően nem a kollégiumban, hanem rokonainál a Kemény-kastélyban lakott, de miután megromlott velük viszonya, 1826–27 körül annak ellenére átköltözött a bentlakásba, hogy ennek anyagi fedezetét édesanyja elég nehezen tudta előteremteni. Tizenegy évet töltött Nagyenyeden: hét évig a gimnáziumban, majd két-két évig bölcsészetet illetve jogot tanult. Az alsóbb osztályokból a klasszikus irodalom alapos ismeretét és nyelvtudását vitte magával; felsőbb tanulmányai során nagy hatással voltak rá az őt írói pályára buzdító Szász Károly, illetve a bölcseletet előadó Köteles Sámuel. Egy fegyelmi ügyet követően 1834 kora tavaszán félbehagyta tanulmányait, és Kolozsvárra költözött.[4]

Az 1848-as forradalom előtt

[szerkesztés]

1834–35-ben hallgatóként részt vett a kolozsvári országgyűlésen, és annak Alsó-Fehér megyei közgyűlésein. Kolozsváron 1835 elején barátságot kötött Wesselényi Miklóssal, Kovács Lajossal, Bölöni Farkas Sándorral és Szentiváni Mihállyal. Miután az országgyűlést 1835. február 6-án katonai erővel feloszlatták, és az ellenzéki vezetők ellen per indult, 1835 tavaszán Kapudra költözött édesanyjához, és itt 1837 elejéig vezette a gazdaságot. Emellett irodalmi, történelmi és jogi tanulmányokkal foglalkozott; ekkor született Históriai töredék című tanulmánya (1835–1836), és itt kezdte el írni Izabella királyné és a remete című első regényét is.[5]

Kemény–Zeyk udvarház
A királyi tábla épülete Marosvásárhelyen

1837-ben a marosvásárhelyi királyi táblánál kancellistaként végzett joggyakorlatot, egyben Dósa Elek jogi előadásait hallgatta. Első cikkei 1837 decemberében jelentek meg a Nemzeti Társalkodóban Gondolatok illetve Két levél a bajviadalról címmel. Gyakori vendég volt báró Kemény Pálnál Malomfalván, ahol beleszeretett Kemény Pólikába, a lány azonban nem viszonozta érzelmeit. Kemény Zsigmond 1838 májusában ügyvédi vizsgát akart tenni, de a királyi tábla elnöke ragaszkodott az előírt két évnyi gyakorlathoz, és nem engedte vizsgázni. Ezt követően folyamodott a kolozsvári főkormányszékhez írnoki állásra, ahol aztán június 20-án esküdt fel. Történelmi érdeklődéséhez számos anyagot talált a levéltárban, a város irodalmi és színházi élete is élményt nyújtott számára, de maga a hivatali munka és karrierlehetőség nem elégítette ki. Terveire, hogy Bécsbe költözik, valószínűleg döntő hatást gyakorolt az a hír, hogy Kemény Póli eljegyezte magát Gyárfás Domokossal. 1839–1840 között a bécsi egyetemen beiratkozás nélkül orvostudományi előadásokat hallgatott. Bécsben megismerkedett a kortárs francia és német irodalommal, folytatta Kapudon elkezdett regényének írását, és behatóan tanulmányozta Goethe és Schiller életművét.[6]

A kolozsvári Wass-ház

1840 őszén tért vissza Kolozsvárra, ahol 1841–től az Erdélyi Híradó, az erdélyi alkotmányos ellenzék lapjának munkatársa lett. Ezzel párhuzamosan részt vett a kor politikai mozgalmaiban is; szónokként nem aratott sikert, de a párttanácskozásokon jelentős befolyásra tett szert. Irodalmi tevékenységét éjszakánként folytatta; 1841-ben kezdte el Balassa Bálint című regényét, melynek kézirata nem maradt fenn, 1842-ben pedig Élet és ábránd című regényét. 1842. január 1-től ez Erdélyi Híradó szerkesztője lett Kovács Lajossal; meghonosítva a vezércikk(wd) műfaját, kifejtette az erdélyi liberális reform elvi alapjait. Reformprogramjának elemei a jobbágyok terheinek fokozatos megszüntetése, az adórendszer reformja, modern polgári jogrend bevezetése, közigazgatási reform, sajtószabadság; a magyar nyelv államnyelvként való elismertetése, toleráns nemzetiségi politika és unió voltak. A lap ellen 1843. júniusban hivatalos vizsgálat indult, ezért Kemény és Kovács visszaléptek a szerkesztéstől. 1843 júliusa és novembere között Korteskedés és ellenszerei[* 1] című röpiratán dolgozott, amelynek azonban csak első két része jelent meg. A röpirat, amelyben a megyerendszer megtartása, de a választási rendszer reformja mellett érvelt, vegyes fogadtatásra talált: a Pesti Hírlapban Kazinczy Gábor támadta, saját pártja sem volt elégedett vele, ugyanakkor az írás felkeltette Széchenyi István érdeklődését a szerző iránt, és a Magyar Tudományos Akadémia 1843. október 7-én levelező tagjává választotta. [7] 1843 második felétől gróf Wass Györgyné kolozsvári házát látogatta, ahol kölcsönösen megszerették egymást Wass Ottíliával; a lány anyja azonban nem járult hozzá házasságukhoz, így a kapcsolat megszakadt.[* 2][8]

A politika területén szerzett tapasztalatait írta le 1844-1845-ben A hírlapszerkesztő naplója című regényében, amely befejezetlen maradt. 1845 januártól kezdve tervezte, hogy Pestre költözik; közben elkezde első nagy regényét, a Gyulai Pált, amely aztán 1847-ben jelent meg. 1846-ban Magyarországra utazott, és a politikai és irodalmi élet számos jelentős személyiségével találkozott. Kossuth eszméitől idegenkedett, Széchenyiről viszont az volt a véleménye, hogy „ő a legirtóztatóbb zsarnok és a legkellemesebb ember;” a legközelebb a centralisták álltak hozzá. Széchenyi szerkesztőnek hívta,[* 3] de ez ellenkezett volna elveivel, így 1846. novemberétől a Pesti Hírlapba írt cikkeket. 1847 elején Pestre költözött; az újságírás azonban annyira megterhelte idegrendszerét, hogy ősszel Velencébe utazott pihenni. Olaszországi élményeit utóbb A szív örvényei és Férj és nő című regényeiben használta fel.[9]

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt

[szerkesztés]

Noha 1848 elején még a centralistákkal együtt Széchenyivel akart összefogni Kossuth megbuktatására, március 3-án azonban már a „Pesti Hírlap tanainak apostola“-ként méltatta Kossuthot. A márciusi törvényeket helyénvalónak találta, de félt a forradalom következményeitől; ez a kétféle hozzáállás jellemezte egész 1848-as tevékenységét. Május 16-tól Csengery Antallal együtt szerkesztette a Pesti Hírlapot, melyben kiállt a Batthyány-kormány mellett, és rendszeresen cikkezett a radikálisok ellen. 1848. június 22-én Kővárvidék remetei kerületének képviselője lett, de a parlamenti munkában kevésbé vett részt. 1848 őszétől a Békepárt törekvéseivel rokonszenvezett az egyre inkább balra tolódó Kossuth ellenében. December 31-én Csengeryvel együtt visszavonult a Pesti Hírlap szerkesztésétől.[10] Az országgyűlés 1849. április 13-i zárt ülésén többek mellett ő is ellenezte a függetlenségi nyilatkozat azonnali kibocsátását. Részt vett a Madarász László elleni szervezkedésben, és a Szemere-kormányt támogatta. Május 9-én Szemere belügyminisztériumi tanácsossá nevezte ki. Júniusban követte a kormányt Szegedre és Aradra.[11]

Világostól a kiegyezésig

[szerkesztés]

A világosi fegyverletétel után egy ideig Szatmár megyében bujdosott, majd decemberben a kormány felszólítására jelentkezett a haditörvényszék előtt.[* 4] Lojális magatartását Széchenyi titkára, Tasner Antal igazolta. 1850 júliusában végül felmentették.[12]

Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Utolsó évei és halála

[szerkesztés]

Életének utolsó része részletesen le van írva R. Berde Mária: Hajnal emberei c. regényének végén. A forrás hiteles, kortárstól (Berdéné Weress Mari) származik.

Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Munkássága

[szerkesztés]

Regényei és elbeszélései

[szerkesztés]
Lásd még: Báró Kemény Zsigmond összes művei

Tanulmányai

[szerkesztés]
Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Publicisztikája

[szerkesztés]
Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Életében megjelent kötetei

[szerkesztés]

Az adatok a mokka.hu adatbázisból származnak

Egyéb szépirodalmi művei és tanulmányai

[szerkesztés]

Csak az első, jellemzően folyóiratbeli megjelenés szerepel a listában, Szinnyei alapján.[13]

  • A mohácsi veszedelem okairól (Nemzeti Társalkodó, 1838)
  • Károlyfehérvár. (Athenaeum, 1839)
  • Izabella királyné és a remete. (regényrészlet, Athenaeum, 1840)
  • Néhány szó Szatmármegyéről a maga idejében. (Nemzeti Társalkodó, 1841)
  • Élet és ábránd. (regényrészlet, Honderű, 1844)
  • A két Wesselényi, Széchenyi István. (Csengery M.: Statusférfiak és Szónokok Könyve, 1851)
  • Két boldog. (beszély, Budapesti Viszhang, 1852)
  • Visszaemlékezések. (novellaciklus, Budapesti Viszhang, 1852)
  • Élet és irodalom. (Pesti Napló, 1852–1853)
  • Az Ujabb Nemzeti Könyvtár iránt. (Pesti Napló, 1853)
  • Eszmék a regény és dráma körül. (Szépirodalmi Lapok, 1853)
  • Alhikmet a vén törpe. (beszély, Szépirodalmi Lapok, 1853)
  • Egy kaland a Missouri mellől. (Délibáb, 1853)
  • Szellemi tér. (Pesti Napló, 1853)
  • Deborah. (novella, Budapesti Hírlap, 1855)
  • Buda első gyásznapja. (Szépirodalmi Figyelő, 1861)

Fordításban megjelent kötetei

[szerkesztés]

Az adatok a mokka.hu és worldcat.org adatbázisokból származnak

  • (németül) Rauhe Zeiten. Pest: Emich. 1859. Ford. Otto Veber
  • (németül) Rauhe Zeiten. Zürich: Magazin. 1867. Ford. Theodor Opitz
  • (németül) Zwei Glückliche. Pancsova: Wittigschlager. 1877. Ford. A.H.
  • (románul) Văduva şi fiica ei. Bucureşti: Kriterion. 1980. Ford. Livia Bacâru
  • (eszperantóul) Vidvino kaj ŝia filino. Budapest: Hungara Esperanto-Asocio. 2014. Ford. Horváth József.

Irodalomtörténeti- és kritikai méltatása

[szerkesztés]

A kolozsvári Ellenzék című napilap 1923-ban emlékszámot adott ki, benne Kemény Zsigmond a történelmi regényről írt esszéjének egy részletével s György Lajos átfogó Kemény-tanulmányával. E számban Csűry Bálint a Ködképek a kedély láthatárán című társadalmi regény egyik alakjának forrását tárta fel, Bitay Árpád Kemény zalatnai iskoláséveit nyomozta ki, Papp Ferenc Kemény első szerelméről, Wass Otíliáról közölt tanulmányt.[14]

Kemény Zsigmond portré, Barabás Miklós litográfiája (1847)
Dombormű a címerével a szegedi Dóm téren

A félszázados halál-évforduló alkalmából Jancsó Béla Zsigmond báró című tanulmányában Széchenyi és Kossuth közé emelte „a tömeglélek realitását látó ész és az aggódó lelkiismeret” íróját (Nyugat, Budapest, 1926/2), s egy következő írásában (Erdélyi Helikon, 1930/2) visszautasította Kemény kortársainak kívülről alkotott hamis képét, újraértékelést sürgetve.[14]

Makkai Sándor már 1925-ben tartott egy előadást Kemény lelke címmel (melyet utóbb az Ellenzék közölt, 1925/85), a Zord idő-t elemezte a Nyugatban (1932/II. 35–46.), majd Erdélyi szemmel című kötetében (Kolozsvár, 1932) régebbi tanulmányait újraközölve a tragikus költőt láttatta, aki korának és saját magának ellentmondásaival szemben a nagyság önnevelő iskoláját vívta. Szellemtudományi felfogásából kiindulva Makkai a magyar lélek nagy önleleplezését, bűnbánatát érzi aktuálisnak a Zord idő olvastára, szerinte Kemény „változó körülmények és külsőségek között változatlanul hirdeti az ítéletet a bűn felett és az új életet annak, ami érdemes is, képes is élni egy nemzet jellemében”. Ezt a gondolatmenetet folytatta Szemlér Ferenc Kemény-tanulmánya az Erdélyi Helikonban (1935/5), azzal jellemezve Erdély történelmi regényíróját, hogy „viharos korának nyugtalanságai révén érthette meg az elmúlt viharos korok lelkét.” Jellemzőnek tekintette, hogy az író nemcsak a feudális múlt embertelenségeivel fordult szembe, hanem a magyar polgáriasodás nacionalista kizárólagossági törekvésével is: „vezető eszméi között előkelő helyet foglalt el az a követelés, hogy a nemzetiségek jogos követeléseit teljesíteni kell”.[14]

A kutatásnak egy váratlan irodalomtörténeti esemény adott lendületet. Árvay József ugyanis a sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárban megtalálta Kemény Zsigmond valamikor a Kemény Zsigmond Társaságnak adományozott, de később eltűntnek hitt 1846-os naplóját, s ez előbb Benkő Samu gondozásában az Igaz Szóban (1964/11), majd ugyancsak az ő bevezető tanulmányával és jegyzeteivel Kemény Zsigmond naplója cím alatt külön kötetben is megjelent (1966).[14]

Benkő Samu további tanulmányai közül az első A fiatal Kemény Zsigmond és a közügyek címmel (Korunk, 1964/12) a reformkor erdélyi hírlapíróját mutatta be, aki az Erdélyi Híradó útján úgy akarja befolyásolni a közvéleményt, hogy az ne sérelmi politikával és ne akadémikus vitákkal, hanem a haladó eszmék és a gyakorlati politika összefüggésében keresse az igazság érvényesülését. A Kemény Zsigmond fiatalkori közírásainak eszmetörténetéhez című második Benkő-tanulmány (Korunk, 1965/1) szerint Kemény a társadalmi tennivalók kérdésében az előtte járó nemzedékekkel szemben nem a jogtudománynak, nem is a bölcseletnek, hanem a közgazdaságtannak juttatta az elsődleges szerepet. A tanulmány párhuzamot vont Kemény és román szellemi rokona, George Bariț között, hangsúlyozva, hogy mindketten „elutasítják a nemzeti gyűlölséget, és a jogegyenlőség gondolatának hódolnak”. A megtalált Kemény-naplót bevezető harmadik Benkő-tanulmány széles történelmi korrajzot adott, s Köteles Sámuel etikai humanizmusának, valamint a polihisztor Szász Károly pedagógiai optimizmusának hatását és folytatódását mutatta ki tanítványuk, Kemény Zsigmond gondolati fejlődésében.[14]

Az író halálának 100. évfordulójának évében az Utunk Benkő Samu Kemény Zsigmond műveltsége című tanulmányával jelent meg (1975/50), az Igaz Szó hasábjain Benkő Korigény és erkölcsi parancs címmel Keménynek a nemzetiségi kérdésről írt cikkeit elevenítette fel, míg Vita Zsigmond ugyanitt Keménynek a nagyenyedi kollégiumban töltött diákéveiről adott pontos képet (1975/12). A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények két részben közölte Katona Ádám értekezését Kemény töredékben maradt első regényéről, melyet hol Martinuzzi, hol Izabella és a remete címen ismer az irodalomtörténet (1973/1 és 1975/1).[14]

Katona Ádám a pályakezdő Kemény Zsigmond eszmerendszeréről írt tanulmányt (Korunk, 1976/1–2), melyben elmélyítette ismereteinket mindarról, amit Kemény nagyenyedi diák korában professzorának, Szász Károlynak köszönhetett. A csalódások lépcsőfokán egyre lejjebb című dolgozatában (Irodalomtörténet, Budapest, 1977/2) arra a lelki válságra mutatott rá, mely nemcsak a hatalmi erőszakkal szétkergetett 1834–35-ös erdélyi diéta, hanem az ellenzéken belül támadt torzsalkodás következtében is a reálpolitika felé szabta meg Kemény Zsigmond útját.[14]

1978-ban a Dacia Könyvkiadó Veress Dánielnak Szerettem a sötétet és szélzúgást című kismonográfiáját adta ki.[14]

Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Személyisége

[szerkesztés]
Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Emlékezete

[szerkesztés]
Kemény Zsigmond – Pusztakamarás

Életműve iránti tiszteletből vette fel nevét egy évvel halála után a Tolnai Lajos alapította marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság. A Kisfaludy Társaságban Szász Károly mondott felette emlékbeszédet 1877. február 11-én, a Magyar Tudományos Akadémiában pedig Gyulai Pál 1879. május 27-én. Gyulai 1889-verset is írt Báró Kemény Zsigmond sírjánál címmel. Születésének századik évfordulóján, 1914-ben Marosvásárhelyen emlékünnepélyt rendeztek. A kolozsvári Ellenzék 1923/245-ös számában közölte Berde Mária A pusztakamarási sír című megemlékezését. Dóczyné Berde Amál a Zord idő-ből dramatizált Bujdosó királyasszony című színművét a Kemény Zsigmond Társaság mutatta be 1929-es jubileumi ünnepségén, ugyanitt Tabéry Géza előadta Zord idő című versét.[15]

A 150. születési évfordulón Sütő András pusztakamarási emlékeiből idézte fel Kemény Zsigmond ott töltött utolsó esztendeinek szájról szájra szállt családi emlékeit; ő maga „Zsiga báró ledőlt sírkövén üldögélve” vette számba az utókor tartozásait. Élet és ábránd című írásával (Igaz Szó, 1964/9) már e tartozásokból rótt le valamit. Az egykori szombatosok falujából való Bözödi György is személyi emlékeiből indult ki megemlékezésében (A "rajongók" földjén. Igaz Szó, 1964/11).[14]

Az író halálának 100. évfordulója alkalmából a Kriterion Könyvkiadó 1972-ben jelentette meg a Magyar Klasszikusok sorozatban az Özvegy és leánya című regényt, majd ugyanebben a sorozatban az 1975-ös évfordulóra a Zord idő is a közönség kezébe jutott. A következő években Csávossy György hasonló címmel dramatizálta Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényét; ezt a kolozsvári Állami Magyar Színház mutatta be. 1978-ban a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház Veress Dániel Örvényben című Kemény Zsigmondról szóló lélektani drámáját adta elő.[14]

Barabás Miklós egykorú festményét Kemény Zsigmondról a kolozsvári Művészeti Múzeum őrzi. Az író arcvonásait korunkban Cseh Gusztáv grafikája örökítette meg.[* 5][14]

2016-ban a kolozsvári Helikon folyóirat irodalmi díjat alapított Kemény Zsigmond-díj néven.[16]

Származása

[szerkesztés]
Kemény Zsigmond ősei
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
8. b. Kemény Boldizsár (? –1755 előtt)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
4. b. Kemény Zsigmond (1732–1769)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
9. losonczi b. Bánffy Ágnes (? –1734. július 12.)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
2. Magyargyerőmonostori b. Kemény Sámuel (1758–1823)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
10. b. Wass György
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
5. czegei b. Wass Éva (1743–?)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
11. sajószentpéteri Szentpétery Erzsébet
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
1. Kemény Zsigmond[17]
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
6. Csóka Izsák
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
3. Csóka Rozália
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
7. nagyváradi b. Jósintzi Júlia
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Sírja Pusztakamaráson 2019-ben

Megjegyzések

[szerkesztés]
  1. ↑ Eredeti címe: Nézetek Nemzeti Kórállapotunkról és Gyógyszereiről. Lásd György 1930.
  2. ↑ A kolozsvári szerelem történetének egyes részleteit utóbb az Élet és ábránd illetve A szív örvényei című regényeiben rajzolta meg. Lásd Papp 1927: 8. o.
  3. ↑ Széchenyi 1846-ban egy középpárt létrehozására törekedett, és Jelenkor című lapját Független címen ennek szolgálatába állítani; lásd Gábori Kovács 2015: 518. o.
  4. ↑ Védekezésül 1850 elején emlékiratot írt a Békepártról, amelyet 1883-ban Beksics Gusztáv adott ki; lásd Papp 1927: 19. o.
  5. ↑ Albumban posztumusz jelent meg: Cseh Gusztáv: Hatvan fő ember. Debrecen, 1988.

Hivatkozások

[szerkesztés]
  1. ↑ LIBRIS. Svéd Nemzeti Könyvtár, 2013. január 15. (Hozzáférés: 2018. augusztus 24.)
  2. ↑ Barla 1975 : 613. o.
  3. ↑ Papp 1927 : 4. o.; Sőtér 1964 : 243. o.; Barla 1975 : 609. és 613–614. o.
  4. ↑ Papp 1927 : 4–5. o.; Sőtér 1964 : 243. o.; Barla 1975 : 612., 615–616. és 621. o.
  5. ↑ Papp 1927 : 5–6. o.; Sőtér 1964 : 244. o.
  6. ↑ Pais 1911 : 328. o.; Papp 1914 : 132., 134., 138–140. o.; Papp 1927 : 6–7. o.; Sőtér 1964 : 244. o.
  7. ↑ Pais 1913 : 521–523. és 526–527. o.; Sőtér 1964 : 244–245. o.; Szabolcsi 1985 : I. 663. o.; Gábori Kovács 2015 : 502–503. és 507–508 o.
  8. ↑ Papp 1927 : 8. o.; Sőtér 1964 : 245. o.
  9. ↑ Szinnyei 1897 ; Papp 1927 : 9. o.; Sőtér 1964 : 245. o.; Szabolcsi 1985 : I. 774. o.; Gábori Kovács 2015 : 513. és 521–526. o.
  10. ↑ Papp 1927 : 18. o.; Sőtér 1964 : 246. o.; Szabolcsi 1985 : II/1. 76. o.; Bene 2012 : 56. o.
  11. ↑ Papp 1927 : 19. o.; Sőtér 1964 : 247. o.
  12. ↑ Sőtér 1964 : 247. o.
  13. ↑ Szinnyei 1897
  14. ↑ a b c d e f g h i j k RMIL 1991
  15. ↑ Szinnyei 1897 ; Sőtér 1964 : 265. o. RMIL 1991
  16. ↑ Kemény Zsigmond Irodalmi Díj átadása. www.helikon.ro (2016. november 22.) (Hozzáférés: 2021. november 13.) arch
  17. ↑ Gudenus 1993 : 59–61. o.

Források

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]
Ez a történelmi vagy jelenkori Erdélyről szóló vagy Erdéllyel kapcsolatos lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Kemény_Zsigmond&oldid=27577779”