Ugrás a tartalomhoz

Keleti katolikus egyházak

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Görög-katolikus szócikkből átirányítva)
 Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye.

A keleti katolikus egyházak a keleti keresztény egyházak egyik csoportja. Más néven unitus, uniátus vagy uniata egyházak, akik az Ortodox Egyháztól különböző időkben elszakadtak, a római pápával mint Szent Péter utódával teljes egységben lévő önálló (latin szóval sui iuris, azaz „sajátjogú”) keleti keresztény részegyházak. A nyugati (latin rítusú) részegyháztól elsősorban a liturgikus életük (és az arra épülő lelkiségük, teológiájuk, egyházjoguk) különbözteti meg őket. Hagyományosan Kelet-Európában, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Indiában találhatóak, de manapság már a Föld számos más pontján is vannak ilyen közösségek, amelyek általában a helyi latin rítusú hierarchia alá rendelődnek.

A máriapócsi „Könnyező Szűzanya”

Történelem

[szerkesztés]

A korai keresztény egyház az apostoli hagyományt megőrizve, de a helyi viszonyokhoz igazítva különböző lelkiségi, teológiai, liturgikus közösségeket alakított ki, amelyek a 4. századra egy-egy patriarchális szék köré csoportosultak. A legkorábbi időktől (pl. Antiochiai Szent Ignáctól 110 körül) vannak már arra vonatkozó adatok, hogy Róma egyházának az összes egyház között elsőbbséget tulajdonítottak, ami egyfajta tekintélyt jelentett, de természetesen itt még nem arról az egyetemes pápai hatalomról van szó, amely csak később, fokozatosan alakult ki. Ahogyan az elsőbbség egyre inkább vezetői jogok igényét is jelentette, úgy jelent meg ezekkel a törekvésekkel szemben az ellenállás is, és legfőképp ez vezetett a későbbi szakadásokhoz, amelyek idővel jelentős teológiai különbségekhez is vezettek.

A katolikus egyház is a pátriárkai székek alapján osztható két nagy csoportra, a nyugati (latin) katolikus részegyházra és a keleti katolikus egyházakra. Ez utóbbiak többsége az egyházszakadások során létrejött keleti – elsősorban ortodox és ókeleti – egyházak kis részének a nyugati egyházzal való egyesülése, uniója (latin nyelven unio) révén jött létre. Innét a sokszor használt uniátus, unitus, uniata elnevezések.

A római pápa többször tett kísérletet arra, hogy a keresztény egységet a saját egyházfősége alatt létrehozza. Az ezzel kapcsolatos legsikeresebb próbálkozás a firenzei unió megkötése volt Róma (IV. Jenő pápa) és Konstantinápoly (VIII. János császár) között 1439-ben. A zsinat résztvevői elfogadták, hogy Róma püspöke, a pápa lesz az egész keresztény egyház feje. Az egyezményhez csatlakozott az orosz egyház, az örmény egyház egy része, a koptok, a szír jakobiták és nesztoriánusok kisebb csoportjai stb. Az egység azonban röviddel a zsinat bezárása után felbomlott, az egyesülés további lépéseit megakadályozta az oszmán-török hódítás. A zsinati határozatot aláíró keletiek közül többen Rómába emigráltak, köztük volt Ióannész Bésszarion, akinek jelentős szerepe volt a görög kéziratok megmentésében, Bizáncot elfoglalták a törökök (1453), az orosz és a keleti egyházak pedig újból szakítottak Rómával, már csak azért is, mert közéjük állt, földrajzi értelemben, az Oszmán Birodalom.

A szerzetesrendi missziók (ebben a korban főként a ferencesek és domonkosok) továbbra is tettek kísérleteket a Rómától különálló keresztény közösségekkel kapcsolatos unió létrehozására. Elsőnek III. Gyula pápa (1549–1555) küldte a ferences rendet a Közel-Keletre, Moszulba. A térítő missziók arra törekedtek, hogy a keleti keresztény egyházak egyik vagy másik kisebbségi csoportjának megnyerésével újra létrehozzák a – legalább és természetszerűleg részleges – egyházszervezeti egységet Rómával. (Hatalmi szempontból – ami azonban nem tekinthető tevékenységük egyedüli és feltétlen magyarázó elvének – ez úgy is értékelhető, hogy arra törekedtek, hogy kiterjesszék Róma befolyását). A keleti egyházak szempontjából nézve ez a tevékenység szakadások létrehozásának módszerével történt. Ilyen szakadások következtek be például a nesztoriánus és jakobita egyházakban.

A hagyománybeli különbségek áthidalása többnyire oly módon sikerült, hogy mindkét részről puszta félreértésekként kezelték őket (gyakran valóban azok is voltak): az addig dogmatikai ellentmondásnak vélt különbségeket liturgikus változatoknak, a latin és a görög vagy szír nyelvi formulák (teológiailag valóban nem feltétlenül kibékíthetetlen) tartalmi különbségeit fordítási eltéréseknek minősítették. Ezzel a módszerrel a keleti katolikus részegyházak betagozódtak a Katolikus Egyházba. Átvették a katolikus egyházjogot és a teológiát, mint például az ecclesiológiát, elfogadták a pápa főségét, majd később a tévedhetetlenségét is, valamint a katolikus krisztológiát és a kegyelemtant, a katolikus morálteológiát, az áteredő bűn tanát, a purgatóriumot, vagy Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának dogmáját is.

Rítus (szertartásrend)

[szerkesztés]

A keleti katolikus részegyházaknál öt nagy rítuscsaládot különböztethetünk meg. Ezek mindegyike a jeruzsálemi ősegyház rítusából fejlődött ki.

A kereszténység korai szakaszától egyes szociokulturális centrumok köré szerveződött. Az ezekben kikristályosodó és innen kisugárzó egyházi hagyománytípusokat öt nagy csoportra oszthatjuk. Ezek az alexandriai, antióchiai, káld, konstantinápolyi és örmény rítus. Az egyháztörténet során e tradíciókörök – az örmény kivételével – további alcsoportokra ágaztak szét. Ez utóbbi, a helyi adottságokhoz illeszkedő szerveződési egységeket, részegyház-csoportosulásokat az idők során különböző elnevezésekkel illették. A katolikus szóhasználat az utóbbi időkig a jogi értelemben vett rítus vagy alrítus kifejezést alkalmazta rájuk. A korábban rítusoknak titulált közösségeket ma már a keleti katolikus törvénykönyv is egyházaknak (ecclesia sui iuris) nevezi. Így a rítus szó ma már nem jelöli magukat a keleti közösségeket mint olyanokat, hanem csak azok rituális jellegzetességeit.

Jelenlegi rítusok:

  • az alexandriai rítushoz tartozik: a kopt és az etióp egyház
  • az antióchiai rítushoz a szír (vagy nyugati szír), a maronita, a malankár egyház
  • a káld rítushoz a hasonló nevű káld egyház, melyet hagyományosan keleti szír egyháznak is neveztek, valamint a malabár egyház
  • a konstantinápolyi rítus leágazásaiként ma mintegy tucatnyi egyházat tartunk számon, így a melkita, az ukrán, a rutén, a román, a szlovák, a magyar, az italo-albán, az albán, az orosz, a fehérorosz, a görög, a macedón és a bolgár egyházat
  • az örmény rítusból egyedül az örmény egyház alakult ki

Liturgia

[szerkesztés]

A keleti nagy rítusoknak vannak liturgiái (a bizáncinak több is), és ezeknek országok, illetve „nemzeti” egyházmegyék szerinti alváltozatai is. Tulajdonképpen minden keleti katolikus részegyháznak önálló liturgia-alváltozata van.

Részegyházak

[szerkesztés]
Azok az országok, ahol a keleti katolikus részegyházak székhelye található (piros: bizánci szertartás, zöld: alexandriai rítus, sárga: egyéb, kék: Minden más ország, amelyre részben vagy egészben a keleti katolikus részegyházak előírásai vonatkoznak)

Rítus szerinti csoportosítás

[szerkesztés]

Adminisztratív jogállás szerinti csoportosítás

[szerkesztés]

Megkülönböztetjük a pátriárkai, a nagyérseki, a metropolitai illetve az egyéb sajátjogú keleti katolikus egyházakat.

Pátriárkai egyházak:

Nagyérseki egyházak:

Metropolitai egyházak:

Egyéb sajátjogú egyházak:

Hittételei, erkölcstana

[szerkesztés]

Lásd: Katolikus egyház

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ A Szentatya megalapította a Magyarországi Sajátjogú Metropolitai Egyházat (magyar nyelven). Magyar Kurír, 2015. március 20. (Hozzáférés: 2015. március 28.)

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]
  • Byzantinohungarica – a magyarországi bizánci szertartású katolikus egyházak történelméről és egyházi kultúrájáról
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Keleti_katolikus_egyházak&oldid=27037499”