Ugrás a tartalomhoz

Szerkesztő:Milei.vencel/Szél.

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Cas Mudde politológus azt állítja, hogy a szélsőjobb négy tág értelemben vett fogalom kombinációjaként fogható fel, nevezetesen:

  • az exkluzivizmus (pl. rasszizmus, idegengyűlölet, etnocentrizmus, etnopluralizmus, sovinizmus, beleértve a jóléti sovinizmust),
  • az antidemokratikus és nem-individualista vonások (pl. személyi kultusz, hierarchizmus, populizmus, pártellenesség),
  • a hagyományos értékrend, amely a történelmi vonatkoztatási keretek (pl. jogrend , család, etnikai, nyelvi és vallási közösség eltűnése miatt siránkozik. és a nemzet, valamint a természeti környezet )
  • a társadalmi-gazdasági program, amely a korporativizmust, az egyes ágazatok állami ellenőrzését, az agrárizmust, valamint a szociáldarwinista piaci erők szabad játékába vetett különböző fokú hitet társítja.

A tudományos irodalom áttekintése után Cas Mudde politológus 2002-ben arra a következtetésre jutott, hogy a "jobboldali szélsőségesség", a "jobboldali populizmus", "nemzeti populizmus" vagy "neopopulizmus" kifejezéseket gyakran szinonimákként használják a kutatók.

Az európai szélsőobboldal három fő tulajdonságot tartalmaz:[1]

  • autoritarizmus (a társadalom szigorú szabályozása és súlyos büntetések a törvények megsértéséért),
  • nativizmus (egy homogén nemzetállam vágya idegenek nélkül)
  • populizmus (különösen akkor, ha az „elit” -et úgy kell meghatározni, mint a homogén korrupt entitás).

Irányzatok

[szerkesztés]

A szélsőjobb különböző áramlatokból áll, beleértve:

stb.


A szélsőjobboldali politika vagy a jobboldali szélsőségesség a politikai gondolkodás olyan spektruma, amely általában radikálisan konzervatív, ultranacionalista és tekintélyelvű, gyakran nativista irányzatokat is magában foglal. [2] Az elnevezés a bal-jobb politikai spektrumból származik.

Történelmileg a "szélsőjobboldali politikát" a fasizmus, a nácizmus és a falangizmus jellemzésére használták. A kortárs definíciók közé tartozik a neofasizmus, a neonácizmus, a harmadik álláspont, az alternatív jobboldal, és más ideológiák vagy szervezetek, amelyek tekintélyelvű, ultranacionalista, soviniszta, idegengyűlölő, teokratikus, rasszista, transzfób, homofób , transzfób vagy reakciós nézeteket tartalmaznak. [3]

A szélsőjobboldali politika gyakran elnyomáshoz, politikai erőszakhoz, etnikai tisztogatáshoz és népirtáshoz vezetett olyan embercsoportok ellen, amelyeket alsóbbrendűnek vagy a nemzetre, államra, nemzeti vallásra, a domináns kultúrára fenyegetetőnek ítéltek meg. [4]

A The Encyclopedia of Politics: The Left and the Right kijelenti, hogy a szélsőjobboldali politika magában foglalja "szélsőségesen nacionalista, idegengyűlölő, rasszista, vallási fundamentalista vagy más reakciós nézeteket valló személyeket vagy csoportokat".[5]

Lubomír Kopeček politológus alapján [a] kortárs szélsőjobb a nacionalizmus, az idegengyűlölet, a rend és a jóléti sovinizmus négy elemből álló kombinációja, amely Cas Mudde politológus alapján az európai környezetben ezeknél jellemző. [6] Ezekre támaszkodva a szélsőjobboldali politika magában foglalja a tekintélyelvűség, az antikommunizmus [6] és a nativizmus szempontjait, de nem korlátozódik csak ezekre. [7] A nemzetiség, a kultúra és a migráció szociokulturális dimenzióját illetően az egyik szélsőjobboldali álláspont az, hogy bizonyos etnikai, faji vagy vallási csoportoknak külön kell maradniuk, azon a meggyőződésen alapulva, hogy a saját csoport érdekeit kell előtérbe helyezni. [8]

Európában a szélsőjobboldali pártokat a bevándorlásellenes politikával, a globalizációellenességgel és az európai integráció ellenzésével hozzák kapcsolatba. A szélsőjobb képviselői gyakran tesznek nacionalista és idegengyűlölő felhívásokat, az etnikai nacionalizmust szem előtt tartva.

Kopeček poliológus alapján „a közép-európai szélsőjobboldalt erős antikommunizmus is jellemzi, sokkal markánsabban, mint Nyugat-Európában. [6]


Európa legnagyobb szélsőjobboldali pártja a francia bevándorlásellenes Nemzeti Tömörülés, hivatalos nevén Nemzeti Front. [9] [10] 1984 óta a francia nacionalizmus fő ereje. [11] 2012-ben Jean-Marie Le Pen lányát , Marine Le Pent választották meg a párt élére. A párt felháborodást váltott ki a gyűlöletbeszédei miatt, beleértve a holokauszt tagadását és az iszlamofóbiát. [12] [13]

1945-ben a szövetséges hatalmak átvették az irányítást Németország felett, és betiltották a horogkeresztet, a náci pártot és a Mein Kampf kiadását. Németországban kifejezetten betiltották a náci és neonáci szervezeteket. [14] 1960-ban a nyugatnémet parlament egyhangúlag megszavazta, hogy "tilos a gyűlöletkeltés, az erőszak provokálása, vagy a "népesség egy részének" sértegetése, vagy nevetségessé tétele, illetve rágalmazása."

A 21. században a német szélsőjobb különböző kis pártokból és két nagyobb csoportból áll, amelyekből az Alternatíva Németországért (AfD) és a Pegida csoport emelhető ki. [14] [15] [16]

A szélsőjobb Mussolini bukása óta folyamatosan politikai jelenlétet tartott Olaszországban. Az Olasz Társadalmi Mozgalom (1946–1995) neofasiszta párt, amelyet az előző Olasz Szociális Köztársaság (1943–1945) befolyásolt, az európai szélsőjobboldal egyik fő hivatkozási pontja lett a második világháború végétől egészen a végéig. 1980-as évek. [17]

Silvio Berlusconi és Forza Italia</link> 1994-től a párt uralta a politikát. Egyes tudósok szerint ez új tekintélyt adott az újfasizmusnak. [18] Caio Giulio Cesare Mussolini, Benito Mussolini dédunokája a szélsőjobboldali Olasz Testvérek párt tagjaként indult a 2019-es európai parlamenti választáson . [18] 2011-ben a becslések szerint a neofasiszta CasaPound pártnak 5000 tagja volt. [19] A név Ezra Pound fasiszta költőtől származik. A Veronai Kiáltvány, az 1927-es Munkaügyi Charta és a fasizmus társadalmi törvénykezése is hatással volt rá. [20] Együttműködés alakult ki a CasaPound és az identitárius mozgalom között. [21]

Az európai migránsválság egyre inkább megosztó kérdéssé vált Olaszországban. [22] Matteo Salvini belügyminiszter a szélsőjobboldali szavazóknak udvarolt. Az Északi Liga pártja bevándorlóellenes, nacionalista mozgalommá vált. Mindkét fél Mussolini-nosztalgiát használ céljaik előmozdítása érdekében. [18]

A második világháború vége óta Hollandiában számos kis szélsőjobboldali csoport és párt működött, a legnagyobb és legsikeresebb közülük a Geert Wilders vezette Szabadságpárt . [23]

  1. ↑ Far-right Extremism. Ran Factbook - Migration and Home Affairs - European Union. (Hozzáférés: 2024)
  2. ↑ Other names:
  3. ↑ Fascism and Nazism:
  4. ↑ Ethnic persecution, forced assimilation, cleansing, etc.:
  5. ↑ Carlisle 2005, 694. o.
  6. ↑ a b c Kopeček (2007). „The Far Right in Europe”. Středoevropské politické studie IX (4), 280–293. o, Kiadó: International Institute of Political Science, Masaryk University in Brno. [2021. február 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. december 21.)  Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke, „Kopeček 2007” nevű forráshivatkozás többször van definiálva eltérő tartalommal
  7. ↑ Hilliard & Keith 1999.
  8. ↑ Widfeldt, Anders, "A fourth phase of the extreme right? Nordic immigration-critical parties in a comparative context". In: NORDEUROPAforum (2010:1/2), 7–31, Edoc.hu Archiválva 2021. február 24-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  9. ↑ The French National Front: On its way to power?. Policy Network, 2015. január 22. [2018. február 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. március 31.)
  10. ↑ Lichfield. „Rise of the French far right: Front National party could make sweeping gains at this month's local elections”, The Independent, 2015. március 1.. [2015. szeptember 25-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2015. március 31.) 
  11. ↑ Camus & Lebourg 2017.
  12. ↑ Jean-Marie Le Pen fined again for dismissing Holocaust as 'detail'. The Guardian, 2016. április 6. [2021. március 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. július 1.)
  13. ↑ „Jean-Marie Le Pen condamné pour incitation à la haine raciale”, Le Monde, 2005. február 24.. [2021. február 25-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2020. július 1.) 
  14. ↑ a b Wildman: Why you see swastikas in America but not Germany. Vox. Vox Media, 2017. augusztus 16. [2021. március 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. június 2.)
  15. ↑ "PEGIDA in Germany" Archiválva 2021. február 24-i dátummal a Wayback Machine-ben..
  16. ↑ "The Pegida Movement and German Political Culture: Is Right-Wing Populism Here to Stay?" Archiválva 2021. március 9-i dátummal a Wayback Machine-ben..
  17. ↑ Ignazi 2003.
  18. ↑ a b c Mantesso. „The ghost of Benito Mussolini lingers as far-right popularity surges in Italy”, ABC News, Australian Broadcasting Corporation, 2019. május 26.. [2021. február 22-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2019. május 26.)  Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke, „BBCMuss” nevű forráshivatkozás többször van definiálva eltérő tartalommal
  19. ↑ Tom Kington. „Italy's fascists stay true to Mussolini's ideology”, The Guardian, 2011. november 6.. [2021. február 3-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2013. december 14.) 
  20. ↑ Paolo Berizzi. „Saluti romani e un tocco di glamour ecco la nuova strategia di CasaPound”, la Repubblica, 2017. június 21.. [2021. február 24-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2020. április 30.) 
  21. ↑ Eleonora Vio, "Arrivano i Nazi-Pop" Archiválva 2021. február 24-i dátummal a Wayback Machine-ben., dagospia.com, 26 July 2016.
  22. ↑ Somerville. „Italy's populist government to continue turning refugee rescue boats away as they boycott European crisis meeting”, The Independent, 2019. július 22.. [2020. november 26-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2019. szeptember 9.) 
  23. ↑ Staal. „The importance of not courting Wilders”, NRC Handelsblad, 2009. május 12.. [2009. május 17-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés: 2010. december 28.) 
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szerkesztő:Milei.vencel/Szél.&oldid=27289763”