A modern építészet (más néven modernista építészet) építészeti mozgalom és stílus, amely a 20. században volt kiemelkedő, a korábbi art déco és a későbbi posztmodern mozgalmak között. A modern építészet az új és innovatív építési technológiákon (különösen az üveg, az acél és a beton használatán), a funkcionalizmus elvén (vagyis azon, hogy a forma kövesse a funkciót), a minimalizmus elfogadásán és a díszítés elutasításán alapult.[1]
Sokan Otto WagnerModerne Architektur című művétől számítják a modern építészet születését, Le Corbusier szerint a mozgalom gyökerei Eugène Viollet-le-Duc munkáiban keresendők, míg Ludwig Mies van der RoheKarl Friedrich Schinkel inspirációját emelte ki.[2] A mozgalom a 20. század első felében alakult ki, és a második világháború után vált uralkodóvá egészen az 1980-as évekig, amikor az intézményi és vállalati épületek fő stílusaként fokozatosan felváltotta a posztmodern építészet.
A modern építészet a 19. század végén alakult ki a technológia, a mérnöki tudományok és az építőanyagok forradalmából, valamint abból a vágyból, hogy elszakadjanak a történelmi építészeti stílusoktól, és valami tisztán funkcionálisat és újszerűt találjanak ki.
François Coignet francia gyáros volt az első, aki a vasbetont, azaz a vasrudakkal megerősített betont épületek építésénél alkalmazta. 1853-ban Coignet építette az első vasbeton szerkezetet, egy négyemeletes házat Párizs külvárosában.[4] További fontos előrelépés volt a biztonsági felvonó feltalálása, amely Elisha Otishoz köthető, és elsőként a New York-i Kristálypalotában az 1854-es világkiállításon mutatta be a nyilvánosságnak, és ezzel a magas iroda- és lakóépületeket praktikussá és kényelmessé tette. Az új építészet másik fontos technológiája az elektromos világítás volt, amely nagymértékben csökkentette a 19. században a gáz által okozott tüzek veszélyét.[5]
Az új anyagok és technikák megjelenése arra ösztönözte az építészeket, hogy szakítsanak a 19. század végén az európai és amerikai építészetet uraló neoklasszicista és eklektikus modellekkel, különösen az eklektikával, a viktoriánus és a VII. Edward-korabeli építészettel, valamint a Beaux-Arts építészeti stílussal.[6] Ezt a múlttal való szakítást különösen Eugène Viollet-le-Duc építészetteoretikus és -történész szorgalmazta. Az 1872-ben megjelent Entretiens sur L'Architecture című könyvében szorgalmazta: „használjuk fel azokat az eszközöket és ismereteket, amelyeket korunk adott nekünk, a ma már nem életképes, közbeeső hagyományok nélkül, és így új építészetet avathatunk. Minden funkciónak megvan a maga anyaga; minden anyagnak a maga formája és dísze.”[7] Ez a könyv építészek egy egész generációjára volt hatással, köztük Louis Sullivanre, Victor Horta-ra, Hector Guimard-ra és Antoni Gaudíra.[8]
A 19. század végén néhány építész kezdte megkérdőjelezni a hagyományos Beaux Arts és neoklasszikus stílusokat, amelyek Európában és az Egyesült Államokban uralták az építészetet. A Charles Rennie Mackintosh által tervezett Glasgow School of Art (1896-99) homlokzatát a nagy, függőleges ablakok uralták.[9] A szecessziós stílust az 1890-es években Victor Horta Belgiumban és Hector Guimard Franciaországban indította el; új, növényi és virágos formákon alapuló díszítményeket vezettek be. Barcelonában Antonio Gaudí az építészetet a szobrászat egyik formájaként fogta fel, az általa tervezett barcelonai Casa Batlló (1904-1907) homlokzatán nem voltak egyenes vonalak, hanem színes kő- és kerámialapokból készült mozaikok borították.[10]
Az építészek új anyagokkal és technikákkal is kísérletezni kezdtek, ami nagyobb szabadságot adott nekik új formák létrehozásában. 1903-1904-ben Párizsban Auguste Perret és Henri Sauvage a korábban csak ipari szerkezetekhez használt vasbetont kezdte el alkalmazni lakóházak építéséhez. Ezzel a vasbeton, amely bármilyen formájúra alakítható volt, és hatalmas tereket tudott áthidalni tartópillérek nélkül, felváltotta a követ és a téglát, mint a modern építészet elsődleges alapanyagát. Perret és Sauvage első beton lakóházait kerámiacsempékkel burkolták, de 1905-ben Perret megépítette az első beton parkolóházat a párizsi Rue de Ponthieu 51-ben: itt a betonfelületet csupaszon hagyták, és a beton közötti teret üvegablakokkal töltötték ki. Henri Sauvage egy másik építési újítással egészítette ki a párizsi Rue Vavin egyik lakóházát (1912-1914): a vasbetonépület lépcsőzetes volt, minden emelet visszahúzódott az alatta lévőhöz képest, így teraszok sorozata jött létre. Auguste Perret 1910 és 1913 között építette fel a Théâtre des Champs-Élysées-t, a vasbeton-építészet mesterművét, amelynek homlokzatán Antoine Bourdelle art déco bazaltreliefjei láthatóak. A betonszerkezetnek köszönhetően egyetlen oszlop sem akadályozta a nézők rálátását a színpadra.[11]
Otto Wagner Bécsben volt a szecesszió másik úttörője. 1895-ben megjelent Moderne Architektur című könyve tekinthető a modern építészet kezdetének. Ebben egy racionalistább építészeti stílust sürgetett, amelynek alapja a „modern élet” volt. 1888-89-ben a bécsi Karlsplatzra tervezett egy stilizált díszítésű metróállomást, majd egy szecessziós díszítésű lakóházat, a Majolika-házat (1898), mielőtt az Osztrák Postatakarékpénztárban (1904-1906) áttért egy sokkal geometrikusabb és egyszerűbb, díszítés nélküli stílusra. Wagner kinyilvánította azt a szándékát, hogy az épület funkcióját a külsejében is kifejezze. A vasbeton külsőt márványtáblákkal borította, amelyeket csiszolt alumíniumból készült csavarokkal rögzített. A belső tér tisztán funkcionális és takarékos volt, acélból, üvegből és betonból készült nagy, nyitott tér, ahol az egyetlen díszítés maga a szerkezet volt.[12]
↑Wagner:Werk Museum Postsparkasse: Otto Wagner: die Österreichische Postsparkasse. Österreichische Postsparkasse. 1. Aufl. 1996. ISBN 978-3-85439-180-7 Hozzáférés: 2025. február 23.
↑Bouillon 1985: Bouillon, Jean-Paul (1985): Journal de L'Art Nouveau (francia nyelven). Párizs: Skira. ISBN 2-605-00069-9.
↑Crouch, Christopher. 2000: "Modernism in Art Design and Architecture", New York: St. Martins Press. ISBN 0-312-21830-3 (cloth) ISBN 0-312-21832-X (pbk)
↑Poisson 2009: Poisson, Michel: 1000 Immeubles et monuments de Paris (francia nyelven). Parigramme. ISBN 978-2-84096-539-8
Ez a szócikk részben vagy egészben a Modern architecture című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
.svg)