Ugrás a tartalomhoz

Vörös Hadsereg Frakció

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vörös Hadsereg Frakció
Alapítva1970
Megszűnt1998. április 20.
Típusterrorszervezet
Vezető
A Wikimédia Commons tartalmaz Vörös Hadsereg Frakció témájú médiaállományokat.

A Vörös Hadsereg Frakció (németül Rote-Armee-Fraktion, röviden RAF), eleinte vezetőiről elnevezve, Baader–Meinhof-csoport (németül: Baader-Meinhof-Gruppe vagy Baader-Meinhof-Bande) egy szélsőbaloldali terrorszervezet, amely 1968 és 1998 között tevékenykedett Nyugat-Németországban. Alapítója Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Horst Mahler, Irmgard Möller és Ulrike Meinhof. Kezdetben olyan neves értelmiségiek is rokonszenveztek a csoporttal, mint Jean-Paul Sartre és Heinrich Böll.[1]

A Vörös Hadsereg Frakció diákmozgalmakból bontakozott ki, alapelve az antikapitalizmus(wd) és a neomarxizmus(wd) volt. Elutasította az imperializmust, különösképpen annak vezető hatalmát, az Amerikai Egyesült Államokat, amely Indokínában folytatott háborút. A szervezet tagjai Nyugat-Németországot a Harmadik Birodalom folytatásának tekintették. Tagjai tudatosan vállalták az erőszakot céljaik elérése érdekében, mert abban bíztak, hogy az akcióikra adott, szintén erőszakos fellépés leleplezi majd a „rendőrállamot” és az „állami terrorizmust”, valamint tevékenységükkel elérhetik a forradalom kitörését.[2][3]

A terrorszervezet a harmadik világ felszabadítási mozgalmait akarta segíteni az imperializmus központjában folytatott háborújával, tagjai magukat városi gerillákként definiálták. Radikalizálódásukban kulcsszerepe volt a Benno Ohnesorg-gyilkosságnak. A szervezetnek soha nem volt tíz-húsz embernél több tagja, az utánpótlás a Vörös Segély-csoportokból és a Kínzásellenes Bizottságokból érkezett.[4]

Kezdetben, az 1970-es évek elején a német fiatalok jelentős része szimpatizált a mozgalommal, az elveivel egyetértett, később azonban az egyre durvuló módszerek miatt támogatásuk egyre csökkent. A RAF-ot külföldről is támogatták, elsősorban a keletnémet titkosszolgálat és palesztin szélsőségesek.[2]

Célpontjaik általában az államapparátus emberei voltak: ügyészek, gyáriparosok és bankvezetők. Módszereik egyre könyörtelenebbek lettek, a kinézett célpontok testőreit és a rendőröket habozás nélkül gyilkolták meg. Mivel szerintük a vietnámi amerikai bombázások az imperializmus lényegét testesítették meg, előszeretettel támadtak Németországban működő amerikai katonai létesítményeket.[5][6]

1972-ben a rendőrség sikerrel lépett fel ellenük és letartóztatott vezetőinek pere 1975-ben kezdődött meg. Eközben megszerveződött a terrorszervezet második generációja, amely véres akciókkal sikertelenül próbálta meg elérni fogvatartott vezetőinek szabadon bocsátását. Miután balul sült el az ehhez csatlakozó palesztin gépeltérítési kísérlet, a börtönben lévő vezetők öngyilkosságot követtek el 1977. október 18-án.[5][6]

A második nemzedék vezetőinek börtönbe kerülése után új irányítói lettek a RAF-nak, akik az 1980-as évek első felében számos további támadást követtek el. A keleti blokk összeomlása és az így elmaradt anyagi és erkölcsi támogatás megroppantotta a szervezetet. A Vörös Hadsereg Frakció 1991. április 4-én követte el utolsó merényletét, és hét évvel később bejelentette megszűnését. A szervezet működésének három évtizede alatt 32 embert gyilkolt meg, a tagjai közül pedig 26 vesztette életét.[7]

Előzmények

[szerkesztés]
Ulrike Meinhof, a szervezet ideológusa

Az 1960-as évek végén a fejlett ipari társadalmak jelentős részében megjelentek a baloldali ifjúsági mozgalmak. Az Amerikai Egyesült Államokban fő követeléseik polgárjogi jellegűek voltak, Nyugat-Európában, főleg Franciaországban és Nyugat-Németországban viszont az idősebb generáció által megtestesített társadalmi berendezkedés ellen lázadtak. A baloldali német fiatalok fő célja az autokratának tekintett hatalom megváltoztatása, a vietnámi háború és a fejlődő világ elnyomása elleni tiltakozás volt.[2]

Gretchen Dutschke-Klotz, a baloldali diákszövetség (Sozialistische Deutsche Studentenbund) karizmatikus vezetője, Rudi Dutschke felesége így emlékezett vissza erre az időszakra később: „A kezdetekkor a hangulat euforikus volt. Egyre több ember csatlakozott a mozgalomhoz, és emiatt úgy éreztük, hogy valóban tudunk változtatni a dolgokon.” A kezdeti sikerek azonban nem vezettek áttöréshez: a mozgalmak nem tudták megszólítani a németek többségét, és kevéssé érintették meg a baloldal hagyományos bázisát, a munkásokat és a szakszervezeteket.[2]

Erőteljes lökést adott viszont a diákmozgalmaknak, hogy 1966-ban a kereszténydemokraták és a legnagyobb baloldali párt, az SPD nagykoalíciót kötött. A radikális baloldalt felháborította, hogy a spanyol polgárháború veteránja, Willy Brandt olyanokkal fogott össze, akiknek nemzetiszocialista múltjuk volt.[3] Rudi Dutschke azonnal meghirdette a parlamenten kívüli baloldali ellenzéki összefogást. A kezdeményezés lényege az volt, hogy a kormányzattal szembeni ellenzékiséget az „utcának” kell képviselnie a parlament helyett, ráadásul nemcsak szavakban, hanem irányított akciókkal is.[8] A baloldali diákokat felháborította, hogy a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt korábbi tagjai továbbra is fontos pozíciókat töltenek be a társadalomban, demokratikus változásokat követeltek, és elutasították a burzsoá társadalmat. Ekkor lettek fontos elemei a politikai vitáknak a nők és a gyerekek jogai, vagy a szexuális liberalizáció.[9]

A jobboldali sajtó, elsősorban az Axel Springer-csoport lapjai egyre ellenségesebben írtak a diákokról, Rudi Dutschkét például az állam ellenségének nevezték. Megerősödtek a diákokat elutasító antikommunista mozgalmak, különösen Nyugat-Berlinben. 1967. június 2-án itt történt a demonstrációk történetének első erőszakos halálesete, a Benno Ohnesorg-gyilkosság, amikor a Reza Pahlavi iráni sah látogatása ellen tüntetők összecsaptak az uralkodó támogatóival és a rendőrökkel. Ez óriási lökést adott a baloldali radikalizmusnak.[3] Gudrun Ensslin a Szocialista Diákszövetségben már aznap éjjel kijelentette: „Ez Auschwitz nemzedéke, ezek ellen nem lehet érvelni! Erőszakra csak erőszakkal lehet válaszolni.”[7]

Egy év múlva, 1968. április 11-én egy antikommunista meggyőződésű fiatalember, Josef Bachmann a nyílt utcán fejbe lőtte Rudi Dutschkét. Ettől kezdve megszaporodtak az erőszakos megmozdulások.[2] Ulrike Meinhof a Konkret című lapban a merénylet után azt fejtegette, hogy az erőszakra hasonló eszközökkel kell válaszolni.[10]

A baloldali diákok általában harcoltak a tekintélyelvűség ellen, és többségük a vietnámi háború miatt Amerika-ellenes lett. A demonstrációkon gyakran skandálták a vietnámi kommunista vezető, Ho Si Minh nevét. Fő ellenségük azonban a kancellár, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt korábbi tagja, Kurt Georg Kiesinger által megszemélyesített régi rend volt. Günter Wallraff később így beszélt erről: „Bűnözők nemzedéke irányította a társadalmat a háború után, és senki nem beszélt arról, mit tettek. (…) Úgy éreztük, valami drámainak kell történnie.”[9]

A RAF első akciói

[szerkesztés]
A frankfurti Terrace Club a támadás után

A Vörös Hadsereg Frakció első erőszakos akcióját 1968. április 2-án követte el, amikor négy tagja – Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Thorwald Proll és Horst Söhnlein[6] – felgyújtott két frankfurti áruházat. Két nap múlva elfogták őket.[6] A bíróság előtt Andreas Baader és barátnője, Gudrun Ensslin azt mondta, hogy a vietnámi háború elleni tiltakozásként követték el tettüket. Elítélték őket, de a másodfokú tárgyalásig szabadlábra kerültek, ám Baadert 1970. április 4-én ismét letartóztatták. Akkorra már ügyvédjükkel, Horst Mahlerrel, aki az ezredforduló után a neonácikhoz csatlakozott, megkezdték egy városi gerillacsoport szervezését.[6]

1970. május 14-én a szervezet felfegyverzett tagjai kiszabadították Baadert, akit azért szállítottak át a Német Központi Társadalomtudományi Intézetbe, hogy Ulrike Meinhof újságíró interjút készítsen vele.[6] Meinhof a többiekkel együtt illegalitásba vonult, és a szervezet első számú ideológusa lett.[11] Az akcióban az intézmény egyik dolgozója súlyosan megsérült.[6]

1970. június 5-én a szervezet kiadta első közleményét az Agit 883-ban, amelyben kifejtette, hogy tagjai városi gerilláknak tekintik magukat. Céljuk a hatalom és az ellenzék, valamint a fejlődő világ és kizsákmányolói közötti konfliktus eszkalálása, valamint az antiimperialista fegyveres ellenállás kirobbantása.[5][12] Ekkor használták először a RAF elnevezést.[6] A manifesztumban kifejtették, hogy a RAF teremt kapcsolatot a legális és illegális harc, a nemzeti és nemzetközi harc, a politikai és a fegyveres harc, valamint a nemzetközi kommunista mozgalom stratégiai és taktikai pozíciója között.[5] Céljuk az, hogy Nyugat-Európában az imperializmus központjában segítsék a harmadik világ harcát elnyomóik ellen.[7]

A csoport tagjai 1970 nyarán Jordániába utaztak, ahol a Palesztinai Felszabadítási Szervezettől fegyveres kiképzést kaptak. Forrásaikat németországi bankrablásokból töltötték fel. 1970. szeptember 29-én három berlini pénzintézetet fosztottak ki. Horst Mahlert 1970. október 8-án letartóztatták és 14 év börtönbüntetésre ítélték.[6][11] A rendőrség, válaszul a sorozatos akciókra, felállított egy RAF-ellenes osztagot.[3]

1971. július 15-én egy rendőri akcióban lelőtték a szervezet egyik tagját, Petra Schelmet. Ebben az évben három bankrablást követtek el, január 15-én két intézményt fosztottak ki Kasselben, december 22-én egyet Kaiserslauternben. Az utóbbi akció során megöltek egy rendőrt.[6]

A szervezet 1972. május 11-én, a vietnámi kommunisták iránti szolidaritásból, pokolgépes merényletet követett el az amerikai hadsereg tiszti klubja, a Terrace Club ellen, amelyben egy katona meghalt, 13 megsebesült. Másnap három bombát robbantottak Augsburgban, a rendőrségnél, hogy megbosszulják társuk, Thomas Weisbecker halálát, valamint Münchenben követtek el pokolgépes merényletet. Május 15-én bombát robbantottak egy szövetségi bíró autójában, amelyet a támadáskor felesége használt. A nő súlyosan megsérült, de túlélte a támadást. A terroristák az akcióval azt akarták megtorolni, hogy szerintük egyik letartóztatott társuk nem kapott megfelelő ellátását a börtönben. Május 19-én pokolgépet robbantottak a hamburgi Springer-épületben, válaszul a médiakonszern baloldalellenes írásaira. Habár telefonon figyelmeztették a szerkesztőséget, az akcióban 17-en megsebesültek. Öt nap múlva lecsaptak az amerikai hadsereg heidelbergi bázisára, és megöltek három embert, így bosszulva meg a Vietnám elleni aknablokádot és a szőnyegbombázásokat. Habár ezek az akciók emberéleteket követeltek és sebesüléseket okoztak, a Wolfgang Buddenberg bíró elleni pokolgépes merénylet kivételével nem konkrét személyek ellen irányultak. A RAF első generációja „általában” támadott katonai létesítményeket és rendőrőrsöket, míg a későbbi generációk előszeretettel likvidáltak fontos beosztású, nagy hatalmú embereket.[5]

Később, 1975 augusztusában, Ulrike Meinhof így határozta meg harcmodorukat: „A városi gerilla akciói sohasem irányulnak a nép ellen. Azok mindig az imperialista apparátus elleni akciók. A városi gerilla az állam terrorizmusa ellen harcol.” A Springer-ház elleni robbantás azonban megmutatta, hogy a harcnak nemcsak az „apparátus” emberei esnek áldozatul.[7]

A per

[szerkesztés]
A stammheimi börtön

1972 nyarán a hatóságok letartóztatták Ulrike Meinhofot, és tűzharcban elfogták Andreas Baadert, Jan-Carl Raspét és Holger Meinst Frankfurtban. Egy hét múlva Gudrun Ensslin is rendőrkézre került. Szintén őrizetbe vették Brigitte Mohnhauptot, Bernhard Braunt, Gerhard Müllert, Klaus Jünschkét és Irmgard Möllert.[5][11] Ulrike Meinhof 1974. szeptember 13-ai, a börtönben írt nyilatkozatában leszögezte, hogy a harc célja továbbra is az imperialista rendszer politikai, gazdasági és kulturális dominanciájának megsemmisítése, amire csak a proletár internacionalizmus alkalmas.[5]

Stuttgart-Stammheimben 1975. május 21-én kezdődött meg a per, amelyet Holger Meins már nem ért meg éhségsztrájkja miatt. A tárgyalás zavartalan lebonyolítását számos törvénymódosítással akarta biztosítani a parlament. Többek között megtiltották a csoportos védelmet, vagyis azt, hogy egy védő több vádlottat is képviseljen, és könnyítettek a védők kizárását lehetővé tevő szabályokon. Kimondták: a per akkor is folytatható, ha a vádlott önhibájából – például éhségsztrájkja miatt – nem jelenik meg azon. A tárgyalások akadoztak, a vádlottak gyakran tettek politikai kinyilatkoztatásokat és szidalmazták a bíróságot, „fasiszta seggfejnek” vagy „imperialista államdisznónak” nevezve az elnököt. Emiatt az gyakran élt a rendreutasítás lehetőségével.[7]

A tárgyalás idején a terroristák rossz egészségi állapotban voltak, ami elsősorban éhségsztrájkjaik következménye volt. Ezeket az akciókat elkülönítésük, az általuk „izolációs kínzásnak” nevezett elhelyezésük megszüntetéséért folytatták.[7] 1976. május 9-én Ulrike Meinhof egy törülközővel felkötötte magát a cellájában; az önkezűséget családtagjai és a szervezet tagjai is vitatták.[11] Öngyilkosságában szerepet játszhatott, hogy a börtönben Baader és Ensslin döntött minden fontos kérdésben, illetve Ensslin a tárgyalóteremben elhatárolta a RAF-ot az egyetlen olyan akciótól, az Axel Springer-székház elleni támadástól, amely Meinhof nevéhez fűződött. A bíróság 1977. április 28-án négy gyilkosság és három tucat gyilkossági kísérlet miatt életfogytiglanra ítélte a vádlottakat.[7]

A német ősz

[szerkesztés]

Ugyan a terrorszervezet vezetőinek első generációja börtönben volt, de a RAF szabadlábon lévő tagjai újjászervezték a csoportot. A terrorszervezet második generációja úgy döntött, hogy a bebörtönzött tagok szabadon bocsátásáért erőszakos akciókat indít. 1975. április 24-én megtámadták a stockholmi német nagykövetséget, túszokat ejtettek, és Andreas Baader és 25 társa elengedését követelték. Az akció modellje a Június 2. Mozgalom hasonló túszejtése volt február-márciusban, amikor az elrabolt Peter Lorenz kereszténydemokrata politikusért cserébe hat társukat szabadon bocsátották.[5] Helmut Schmidt kancellár nem alkudozott, és a svéd rendőrök megostromolták az épületet. Az akcióban két túsz – Andreas von Mirbach katonai attasé és Heinz Hillegaart gazdasági attasé – és két terrorista meghalt.[11]

1976 őszén és telén számos RAF-szimpatizánst és támogatót vettek őrizetbe a hatóságok. Szinte mindegyikőjüket a büntető törvénykönyv 129. paragrafusának A pontjával, vagyis terrorszervezet támogatásával vádolták meg. A letartóztatások ellen 2956 demonstráció volt szerte az országban az év végéig, és megkezdődött a később „német őszként” elhíresült időszak.[5]

Hanno Böck felvétele az aktacsomagról, amelyben fegyvert csempésztek be Baaderéknek a börtönbe

1977. január 4-én a szervezet támadást intézett egy amerikai tüzérségi bázis ellen Gießenben. Több terrorista meghalt. Február 8-án szabadlábra került Brigitte Mohnhaupt, aki átvette a RAF irányítását. 1977. április 7-én a terroristák meggyilkolták a vádat képviselő Siegfried Buback szövetségi főügyészt, mivel őt tartották felelősnek Holger Meins 1974. november 9-ei haláláért. Szintén felelősnek tartották az egyik stockholmi támadó, Siegfried Hausner haláláért, aki szerintük nem kapott megfelelő kórházi kezelést a nagykövetség ostroma után.[5]

A terrorszervezet korábbi támadásaitól eltérő új irányvonal Jürgen Ponto, a Dresdner Bank vezetőjének frankfurti meggyilkolásával folytatódott július 30-án. A RAF célpontjai az államapparátus és a gazdasági szektor kulcsfigurái lettek. Szeptember 3-án bombát robbantottak a szövetségi ügyész hivatalában, hogy elérjék a börtönben tartott RAF-tagok izolálásának megszüntetését. Szeptember 5-én elrabolták Hanns-Martin Schleyert, a gyáriparosok szövetségének elnökét, egykori SS tisztet, és a kíséretében lévő rendőröket pedig agyonlőtték. Schleyer szabadon bocsátásáért a bebörtönzött RAF-terroristák elengedését követelték. A rendőrség soha korábban nem látott erőkkel kereste a gyárost, de nem sikerült a nyomára bukkannia.[5]

Október 13-án palesztin radikálisok eltérítették a Mallorcából Frankfurtba tartó Lufthansa-gépet Rómába. Azt követelték, hogy a hatóságok engedjenek szabadon tizenegy német és két palesztin terroristát. Utóbbiakat Isztambulban tartották fogva. A RAF közleményben támogatta az akciót. A gép később Ciprusra, Bahreinbe és Dubajba, majd Mogadishuba repült a német túszokkal. Utolsó állomásukon a terroristák agyonlőtték a gép kapitányát. Miközben a repülőgép újabb és újabb helyekre repült, Hans-Jürgen Wischnewski(wd) külügyminiszter több országot (Algéria, Jemen, Líbia és Irak) is megpróbált meggyőzni arról, hogy fogadják be a szabadon engedni tervezett terroristákat. Október 18-án a mogadishu-i repülőtéren a német terrorelhárítók megrohanták a gépet, és megöltek három géprablót, a negyediket pedig súlyosan megsebesítették.[11]

A hírek hatására Andreas Baader, Gudrun Ensslin és Jan-Carl Raspe október 18-án öngyilkos lett. Baader és Raspe az ügyvédjük által becsempészett FÉG-pisztolyt, Ensslin kötelet használt. Irmgard Moeller túlélte öngyilkossági kísérletét, és később azt állította, megszúrták. Az ügyvéd nem tudott róla, hogy egyik RAF-szimpatizáns alkalmazottja fegyvert rejtett el az iratai között.[6] Másnap Schleyer elrablói megölték túszukat, és egy autó csomagtartójában hagyták a holttestet.[11]

Ideológiai alapvetések

[szerkesztés]
Hanns-Martin Schleyer, akit 1977-ben gyilkoltak meg

1978-ban Christian Klar vette át a szervezet irányítását, és több sikeres bankrablást hajtottak végre. A Vörös Hadsereg Frakció 1979. június 25-én hallatott újra magáról, amikor megpróbálta meggyilkolni az amerikai NATO-főparancsnokot, Alexander Haig tábornokot. 1981-ben a bebörtönzött RAF-tagok több éhségsztrájkot tartottak, amelyekben április 16-án meghal Sigurd Debus.[6]

A Vörös Hadsereg Frakció csaknem kétéves hallgatás után, 1981. augusztus 31-én bombát robbantott a ramsteini amerikai légi bázisnál, két héttel később pedig Frederick Kroesen amerikai tábornokot próbálta megölni Heidelbergben. Habár ezek az akciók sikertelenek voltak, rámutattak arra, hogy a RAF korántsem fejezte be tevékenységét.[5]

A ramsteini akció után közleményt adtak ki, amelyben leírták, hogyan látják az 1980-as évekre kialakult, Vietnám utáni politikai helyzetet: „A pusztítás imperialista háborúja most visszatér a harmadik világból Európába, ahonnan indult. Európa és a Német Szövetségi Köztársaság lakói rájönnek, hogy ez a változás a pusztulásukat hozza, ha nem állítják meg. Közvetlen ismereteket szereznek az ázsiai, afrikai és latin-amerikai emberek évszázadok óta tartó valóságáról, az imperializmus általi elnyomottak közé tartozásról.” Hasonló víziót fogalmaztak meg a Haig tábornok elleni akció után is: „A világ új amerikai támadással szembesül. (…) Nyugat-Európa már nem az imperializmus hátországa, ahonnan háborút visel. Most, a harmadik világ szabadságharcainak győzelmeivel, a nyugat-európai gerillák erősödésével, a teljes imperializmus krízistől szenved, és Nyugat-Európa a világ frontvonalának része lett.”[5]

1982 májusában a RAF kiadta A gerilla, az ellenállás és az antiimperialista front című hitvallását, amelyben hasonló célokat és elképzeléseket vázolt fel. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a nyugat-európai ellenállásnak, amelyet a világméretű harc sarokkövének tekintettek. A közlemény legfontosabb eleme a szervezet újrapozicionálása volt. Míg a RAF korábban a harmadik világ felszabadítási harcait a nyugat-európai nagyvárosokból utóvédként támogató, annak magát alárendelő fegyveres szervezetnek tekintette magát, most már kulcsszerepet szánt magának a világméretű felszabadítási csatározásokban. A dokumentum vitát váltott ki a baloldalon, sokan úgy érezték, a Vörös Hadsereg Frakció fő célja, hogy maga alá gyűrje a hasonló ideológiájú, kevésbé szervezett mozgalmakat. 1984 júliusában az Antiimperialista Harc (Antiimperialistischer Kampf) is megfogalmazta véleményét, amelyben kritizálta az eltérést az 1970-es évekbeli irányvonaltól.[5]

A harmadik generáció akciói

[szerkesztés]
A ramsteini pokolgépes támadás helyszíne a merénylet után

A nagy port kavaró kiáltványuk utáni első RAF-akció 1984. december 18-án volt, amikor autóbombát akartak robbantani a NATO továbbképző iskolájánál, Oberammergauban. A pokolgépet felfedezték és hatástalanították. Néhány nappal később bebörtönzött RAF-tagok éhségsztrájkba kezdtek, hogy elérjék elkülönítésük megszüntetését. Decemberben és januárban a terrorszervezet számos kisebb robbantást hajtott végre, hogy nyomatékot adjon a követeléseknek. 1985. február 1-jén a terrorszervezet egyik kommandója meggyilkolta Ernst Zimmermann(wd) hadiipari gyárost.[5]

1985 januárjában a Vörös Hadsereg Frakció és az Action directe francia gerillaszervezet közös nyilatkozatot adott ki egy nyugat-európai antiimperialista front megalakításáról. Augusztus 8-án a két szervezet együtt vállalta a felelősséget a frankfurti amerikai légi bázis elleni merényletért, amelyben két ember vesztette életét. A RAF előtte elrabolt és megölt egy amerikai katonát, Edward Pimentalt, és az ő személyazonossági irataival jutott be a támaszpontra.[5]

A terrorszervezet támogatóit megosztotta az akció, sokan feleslegesnek tartották a gyilkosságot. Többen emlékeztettek: miközben a RAF-terroristák azt követelik, hogy hadifogolyként és ne köztörvényes bűnözőként kezeljék őket a börtönben, addig a szervezet szükségtelenül kivégezte saját foglyát. A gyilkosság olyan vitát váltott ki, hogy a RAF, addig egyedülálló módon, 1985. szeptemberben egy támogatójának adott interjúban válaszolt a kritikákra. A katona meggyilkolását azzal indokolták, hogy a RAF és az amerikai hadsereg háborúban áll. Az interjú nem nyugtatta meg a szimpatizánsok kedélyeit, ezért a terrorszervezet 1986 januárjában kénytelen volt némi önkritikát gyakorolni, ami azonban újabb vitákat gerjesztett baloldali támogatói körében.[5]

A ramsteini merénylet helyszíne a támadás után

1986. július 9-én a szervezet meggyilkolta Karl Heinz Beckurtsot, a Siemens cég elnökét, aki 1973 és 1976 között a Német Atomfórumon belüli Nukleáris Társaság, valamint több más atomenergiát vizsgáló kutatóintézet elnöke volt, és [13]az úgynevezett csillagháborús projekt egyik kulcsfigurája. Augusztus 2-án a rendőrség letartóztatta Eva Haule RAF-tagot, és két támogatót, Luiti Hornsteint és Chris Klutht. Augusztus 13-án két másik támogatót, Barbel Peraut és Norbert Hofmeiert fogták el. Ezek a rendőrségi akciók kezdetei voltak egy sorozatnak, amelynek célja a RAF-támogatók kriminalizálása volt. Válaszul a Vörös Hadsereg Frakció október 10-én megölte Gerold von Braunmühlt, a külügyminisztérium politikai igazgatóját, aki a közel-keleti ügyekkel foglalkozott. A rendőrök sorozatos razziákkal és letartóztatásokkal válaszoltak.[5]

1988. szeptember 20-án a RAF sikertelen merényletet követett el Hans Tietmeyer államtitkár ellen, aki Németországot képviselte a Nemzetközi Valutaalapban és a Világbankban. 1989. február 1-jén a bebörtönzött RAF-tagok ismét éhségsztrájkba kezdtek elkülönítésük megszüntetéséért és politikai fogolyként való kezelésükért. Akciójukat, amely nem járt eredménnyel, de a legális baloldal egy része támogatta azt. A RAF 1989. november 11-én megölte Alfred Herrhausent, a Deutsche Bank elnökét, majd 1991. április 4-én Detlev Karsten Rohweddert, a Treuhandanstalt, a kelet-német állami vagyonkezelő hivatal vezetőjét. A szervezet 1991. december 23-án az Izraelbe kivándorló orosz zsidók egy csoportja ellen intézett támadást Magyarországon, a Ferihegyi repülőtérre vezető úton. A robbantásban két magyar rendőr és több utas megsebesült.[3]

A RAF vezetői ebben az időben kezdtek a szokásos politikai diskurzus eszközei felé fordulni a fegyveres harc helyett, aminek első komoly jele az 1992. áprilisi tűzszünet bejelentése volt.[5] 1993. márciusban az épülő weiterstadti börtönnél robbantottak. Júniusban egy rendőri rajtaütésben lelőtték Wolfgang Gramst, a RAF egyik tagját, egy másikat, Birgit Hogefeldet letartóztatták.[5] 1999-ben Bécsben lelőtték a szervezet tagját, Horst-Ludwig Meyert, és elfogták Andrea Klumpot. A RAF második nemzedékének több tagja életfogytiglani börtönbüntetését tölti, a harmadik generációból többeket még keresnek a rendőrök.[7]

A szervezet megszűnése

[szerkesztés]

Az 1980-as évek végén a szélsőbaloldali terrorizmus egész Európában a végét járta. Franciaországban leszámoltak az Action directe-tel, Olaszországban a Vörös Brigádokkal, Belgiumban a Harcoló Kommunista Sejtekkel (CCC), a GRAPO-val Spanyolországban. Németországban a Forradalmi Sejtek is szakított a fegyveres harccal, és hasonló krízisen ment át a szeparatista Ír Köztársasági Hadsereg és a baszk ETA.[5]

Óriási csapást jelentett a RAF-ra a keleti blokk összeomlása, Kelet-Németország gyors haláltusája. A nyugatnémet baloldal egyik pillanatról a másikra új helyzetben találta magát, amelyben teljességgel megváltozott a politikai és társadalmi közbeszéd. A Szovjetunió és a keleti blokk szétesése nyomán világszerte hagytak fel a fegyveres harccal a szélsőbaloldali gerillaszervezetek, melynek egyik fő oka, hogy elmaradt az onnan érkező támogatás.[5][14] A RAF ebben a helyzetben nem tudta magát újrapozicionálni, és 1998. április 20-án egy nyolcoldalas, írógéppel írt közleményt faxolt el a Reuters hírügynökséghez. Ebben az állt, hogy „Közel 28 éve, 1970. május 14-én a RAF létrejött egy kiszabadítási akcióban. Ma véget ért ez a projekt. A RAF-féle városi gerilla immár történelem.” „Ezzel a közleménnyel a Vörös Hadsereg Frakció felállította saját sírkövét” – értékelte a bejelentést Horst Herold egykori főnyomozó.[15]

Utóélet

[szerkesztés]

A Vörös Hadsereg Frakció működésének három évtizede alatt 32 embert gyilkolt meg, tagjai közül 26 halt meg. 2007. március 27-én, 24 év börtönben töltött év után, a stuttgarti körzeti bíróság feltételesen szabadlábra helyezte az akkor 57 éves Brigitte Mohnhauptot.[15]

2016 januárjában a német hatóságok DNS-nyomok alapján megállapították, hogy a szervezet három szabadlábon lévő tagja, Ernst-Volker Staub, Daniela Klette és Burkhard Garweg több rablást követett el Németországban. Feltételezéseik szerint a trió Hollandiában él. Ők a szervezet harmadik generációjához tartoztak, és a hatóságok szerint közük volt Gerold Braunmühl diplomata, Karl Heinz Beckurts Siemens-vezető és Alfred Herrhausen bankvezető meggyilkolásához, valamint a weiterstadti börtönnél elkövetett pokolgépes robbantáshoz. Klette a gyanúsítottja a bonni amerikai nagykövetség elleni fegyveres támadásnak is.[16]

Megjelenése a kultúrában

[szerkesztés]

A Vörös Hadsereg Frakció története két játékfilmet is ihletett: Margaretha von Trotta Ólomidő (1981) és Uli Edel A Baader-Meinhof csoport (2008) című alkotását.[17] Gerhard Richter October 18, 1977 címmel festménysorozatot készített a RAF-tagok öngyilkosságáról.[18]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ HVG
  2. ↑ a b c d e Britannica
  3. ↑ a b c d e Konok
  4. ↑ Schaunitz
  5. ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v Hartford
  6. ↑ a b c d e f g h i j k l Academia
  7. ↑ a b c d e f g h Schauschitz
  8. ↑ ICC
  9. ↑ a b DW
  10. ↑ Meinhof
  11. ↑ a b c d e f g BBC
  12. ↑ Terrorism
  13. ↑ (2023. június 9.) „Karl Heinz Beckurts” (angol nyelven). Wikipedia. 
  14. ↑ Magyari
  15. ↑ a b Cowell
  16. ↑ Telegraph
  17. ↑ Filmtett
  18. ↑ MOMA

Források

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]
Commons:Category:Red Army Faction
A Wikimédia Commons tartalmaz Vörös Hadsereg Frakció témájú médiaállományokat.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Vörös_Hadsereg_Frakció&oldid=27581013”