Szerkesztő:Kreamar/Magyar szobrászat

Magyar szobrászat

Története

Hazánk területén, jelesül a tul a dunai vidéken, mely Pannónia római tartomány egy része volt, a szobrászat gyakorlatának emlékei a magyarok bejövetele előtti időkbe, a Kr. u. első századokba vezetnek vissza. (Aquincum, Pannónia).

Fő korszakai

Hazai szobrászatunkban két korszakot különböztetünk meg: Az első korszak a magyar királyság alapításától a 19. század elejéig tart, a második e század negyvenes éveivel kezdődik.

Az első korszakbeli szobrászat java részben hazai ugyan, ám nincs egyéni és nemzeti jellege, a fennmaradt emlékek mestereinek nevét nem ismerjük, nem tudjuk, kik voltak ők, honnan jöttek. A második korszakbeli, eddig rövid életű szobrászat úgyszólván szemünk láttára keletkezett és fejlődik; határozottan egyéni és nemzeti jellegű művészet. Az előbbit e szerint helyesebben «magyar-országi», az utóbbit pedig «magyar» szobrászatnak nevezhetjük. Az előbbinek nincs is tulajdonképpeni története, csupán egyes művekről lehet szó, amelyek nincsenek egymással fejlődési kapcsolatban : a második korszakbeli fejlődésnek történetét a legapróbb részletekig ismerjük.
Szent István király és az Árpád-házbeli első királyok alatt a keresztény vallás felvételével kapcsolatban megindult egyházi építkezés a legszükségesebbre szorítkozott, utóbb azonban a fejlettebb román művészetű, terjedelmesebb és díszesebb templomok alkalmat nyújtottak a szobrászat gyakorlatára is. Legrégibb és a maguk nemében páratlan emlékek azok a domborművek, amelyek a pécsi székesegyház alsó templomába vezető két lépcső mentén a falakat borították, és melyek az első emberpár, Krisztus születése és élete, továbbá Sámson történetének több jelenetét, és ezeken kívül több egyes alakot ábrázoltak. Azelőtt e domború művek sorozatának csak egyes darabjait ismerjük; a székesegyháznak 1882—1892 folyamán történt teljes újjáépítése alkalmával azonban valamennyi napvilágra került. Egy részük igen megrongálódott, más részük valamivel jobb állapotban van. Vannak köztük esetlen, gyarló darabok, vannak viszont olyanok is, melyeken a képzelet élénksége és az alakítóképesség meglepő; valamennyi fogyatékos kimunkáltsága. Keletkezésük idejét nem ismerjük; valószínű, hogy a 12. század legvégén, vagy a 13. század elején készültek, kétségtelenül olaszországi származású mester művei, de kevésbé avatott kezű segédek is dolgoztak rajtuk. A székesegyház újjáépítésekor a maradványok nyomán készített, lehetőleg hű másolatokkal borították a két bejárat falait, a régi darabokat pedig félretették, hogy egy majdan alapítandó múzeumban helyezzék el. Hozzájuk járul többé-kevésbbé megrongált állapotban levő több emberi és állati fej, melyek a templom építészeti részeit, jobbára a gyámokat díszítették. Ugyanebből az időből való a bátmonostori rombadőlt román templom ajtaja felett volt domború mű, mely három karajos ívmezőben Krisztust ülő helyzetben ábrázolja, amint a tőle jobbra és balra bizánci módon leboruló két alaknak felemelt jobbjával áldást oszt. A Jób érsek által 1200 körül építtetett esztergomi székesegyház kapujának szobrai a székesegyházzal egyetemben, nyomtalanul elpusztultak , csak írott kútfőből van róluk tudomásunk. Esztergom vármegyében Kis-Bény község mostani plébániatemploma a 13. század elején épült és premontrei monostortemplom volt, megrongálódott és sokféle javításon esett át, azonban megőrizte néhány pillérfőnek domború művét, amelyek esetlen alakítású vadászati jelenetet és néhány emberi és állati alakot ábrázolnak; két vadász hosszú, bő zekéje, felálló gallérja, a mai botoshoz hasonló, sark nélküli, hosszú szárú lábbelije, kerekre nyírt rövid haja, bajsza és borotvált arca úgy látszik a 13. század-beli magyar népviseletet tünteti fel. Gyulafehérvárt a 12. század végén épült székesegyház szentélyzáradékainak külsejét számos állati és emberi alak élénkíti, belseje pedig a románkori szobrászatnak legérdekesebb emlékeivel dicsekedhet, ezek: az északi kereszthajó falába illesztett domborművek, amelyek prófétákat és apostolokat ábrázolnak, köztük Pétert, aki hosszú kulcsot tart a kezében, egy másik Erzsébet láto-gatását ábrázolja, míg a szentélyben két dombormű közül az egyik a sárkánnyal küzdő Szent Mihályt, a másik ugyanezt, vagy Szent Ráfaelt ábrázolja, amint leszúrja a halat, végül a kapu ívmezőjét Krisztus és két tanítvány félalakja díszíti. Szobrászati dísz tekintetében a román korból fenmaradt valamennyi építményünk közül leggazdagabb a jáki, egykor bencés apátsági templom, amelyet 1256-ban szenteltek fel; homlokzatán a kapunyílás fölött emelkedő és a homlokzat szintjéből kiszökellő oromnak oszlopokkal szegélyezett fülkéiben Krisztus és a tizenkét aposotol áll, azon kívül külseje, különösen a három záradék, szinte el van borítva jelképi jelentőségű emberi és állati alakokkal. (L. Építészet XIII. és XIV. mellékletét.) Ilyen jelképi alakok, u. m. oroszlánok, szirenek, szfinxek stb. csekélyebb számban több románkori épületen fordulnak elő. Jelképi tárgyánál fogva érdekes a domború mű, mely Sopronban a szt. Jakabról nevezett temetői kápolna ajtaja fölötti ívmezőt díszíti : a terebélyes életfa törzsén jobbról és balról egy-egy sárkány féle képzelt állati alak, a gonosz lélek jelképei, rágódnak. A kápolna a XIII. sz. végén keletkezett kora csúcsíves építmény, a domború ábrázolás ellenben még román művészetű. Hozzá csatlakozik és szintén a román és a csúcsíves művészet mesgyéjén áll Pozsonyban az egykori koronázási templom ÉK-i díszes kapujának mezőjében levő domború mű, mely a Szentháromságot jelképi alakok: oroszlán és pelikán környezetében ábrázolja.

Kora csúcsíves művészetű kiválóbb emlékek : Kassán a szt. Mihályról nevezett, egykor temetői kápolna ajtajának ívmezőjében levő domború mű, mely Mihály arkangyalt hosszú köntösben, szárnyasan ábrázolja, egyik kezében kardot tart, a másikban mérleget, melynek serpenyőiben az igazakat és a gonoszokat mérlegeli ; továbbá az iglóitemplomkapujának ívmezőjében a Megváltó és szt. Szűz alakja két angyal társaságában, az ívmező aljában pedig vállkövön ülő egy-egy alak. A csúcsíves művészet hazánkban nem volt kedvező az épülettel kapcsolatos szobrászatnak; nagyobb alkotások gyérebben keletkeztek és azok is jobbára elpusztultak. A kifejlett csúcsíves építészet, kiváltképen a templom kapuját, annak bélletét, ívmezőjét és a kapunyílást környező falterületet díszítő gazdagon szobrászati művekkel. Hazánkban ilynemű legkiválóbb alkotás a kassai székesegyház északi kapuja ; ívmezőjét fölül a mennyei dicsőségnek, Istennek, szentjeinek és angyalainak, alul pedig az utolsó ítéletnek domború ábrázolása foglalja el; a kapu kiszökellő homlokfalának négy mezőjét elfoglaló domború művek magyarországi szt. Erzsébet, a templom védszentje, életéből élénk jeleneteket, a legfölső mezőben levő domború mű Krisztus fölfeszíttetését ábrázolja. A garamszentbenedeki 14. századbeli, de 1882-ben újjáépített templom főkapujának gerendáját és ennek vállköveit a prófétákat és az evangélistákat ábrázoló fejek, továbbá az evangélisták jelképei díszítették. Csekélyebb szobrászati művek maradtak még fönn a késmárki, az eperjesi, a bártfai, s még néhány csúcsívestemplomon.Elég gyakoriak az oszlopfőket, a vállköveket s az épület egyéb szerkezeti részeit, kivált a boltívek záróköveit díszítő faragványok, melyek emberi és állati, jobbára jelképi alakokat ábrázolnak. Ilyenek kivált Sopronban a mostani bencés, egykor ferencrendi templom mellett levő káptalanterem oszlopain látható alakok (1. Építészet XIX. mellékletét), továbbá a felvidéki és erdélyi csúcsíves templomok valamennyien több vagy kevesebb maradvány. A maga nemében érdekes szobrászati emlék a besztercebányai plébániatemplom falába vájt fülkében levő festői elrendezésű szoborcsoport, mely Krisztust az Olajfák hegyén ábrázolja, amint a Júdás által vezetett poroszlók, valami husz alak, a kertbe tör, hogy Krisztust elfogja; a jelenet hátteréül szolgáló tájképben Besztercebánya város emelkedik. Keletkezésének idejét nem ismerjük, de valószínű, hogy a csúcsíves művészet legvégső korából, a 14. század utolsó éveiből való. A csúcsíves művészet idejében, kivált a felvidéken, általánosan uralkodott a szárnyas oltár divatja s azzal kapcsolatban szép virágzást ért a szobrászat egyik ága, a fafaragvány. ( Szárnyas oltár). Hazai szobrászatunknak talán legérdekesebb és művészetileg legbecsesebb alkotásai az elhunytaknak alakját ábrázoló síremlékek, melyek a XIV. századtól kezdve szép számmal maradtak fönn, szintén jobbára a felvidéki és néhány erdélyi templomban, névszerint a gyulafehérvári székesegyházban.

Hogy a szobrászat terén hazánkban a 14. és 15. században igen élénk volt a tevékenység, arról tanúskodik számos olyan szobrászati mű, mely elpusztult, de melyről írásbeli följegyzésből van tudomásunk. Még a 13. században Lombardiai Péter és Albert szobrászok készítették szt. Margitnak domború művekkel díszített márványravatalát, mely a margitszigeti templomban állott. I. Lajos királynak vörös márvány szobra állott a székesfehérvári sírkápolnában, melyet a király építtetett magának. A nagyváradi székesegyház előtt magas márvány talapzaton állott László király ércből öntött és megaranyozott lovas szobra, melyet III. János váradi püspök készíttetett 1390-ben Miklós kolozsvári festőnek fiai, György és Márton szobrászok által. A lovas szobor körül három ércszobor, melyek fölfegyverzett férfiakat, szenteket vagy királyokat ábrázoltak, s melyeket Dömötör püspök készíttetett ugyanazon szobrászok által. György és Márton koruknak legkiválóbb mesterei voltak az ércöntésben, hírnevük bejárta a nyugati országokat, 1373-ban Prágában dolgoztak. Ottani tevékenységük emléke Szent Györgynek a várpalota harmadik udvarán levő, fél életnagyságú lovas szobra, melyről általánosan elismerik, hogy e korbeli bronzöntésnek páratlan alkotása. A 15. században a pálosoknak Szent Lőrincről nevezett budai kolostorában és templomában Dénes és Vince szerzetes szobrászok dolgoztak, műveik azonban elpusztultak. Szintén csak írott kútfőkből van tudomásunk Báthory István erdélyi vajda lorettói ezüst szobráról, Dóczy Orbán egri püspök két ércszobráról, melyek közül az egyik a mindenestől elpusztult egri székesegyházban, a másik a visegrádi várban állott. Guthi Ország Mihály nádor a budai Frisspalotában (?) fölállította Zsigmond király szobrát, Hunyadi Mátyás budai palotáját a saját szobra, továbbá Hunyadi Jánosé és Lászlóé díszítek. Nyomtalanul eltűntek ezek, valamint azon mitikus alakokat, Herkulest, Dianát, Apollont ábrázoló és egyéb szobrok, melyek a művészetkedvelő király budai, visegrádi, tatai palotáiban állottak, és valószínűleg idegen mesterek művei voltak. Traui Jakab és János dalmáciai mesterek voltak Mátyás király udvari szobrászai, rajtuk kívül olasz mesterek is megfordultak az udvarában. A 15. század második felében meghonosodott reneszánsz művészetnek fönmaradt legkiválóbb szobrászati műve a díszítő szobrászat körébe tartozik. Ez az esztergomi Bakács-kápolnának (1507) oltára, melyet Andrea Ferrucci da Fiesole olasz szobrász készített. Szintén díszítő szobrászati művek: a pécsi székesegyházban levő u. n. pastoforium, amelyet Szathmáry György püspök korában (1507—21) állíttatott, továbbá a két pastoforium a Budapest belvárosi plébánia-templomban, melyek egyike 1507-ből való. A három műnek mesterét nem ismerjük, hasonlóságuk azonban szinte kétségtelenné teszi, hogy egy mester műhelyéből kerültek ki. A 16.század ban élt néhány magyar szobrász nevét írott kútfőkből ismerjük. Porosz Márton ércöntő szobrász műve volt II. Ulászló érc síremléke. Ismerjük Demeter pécsi szobrász nevét. Továbbá van említés néhány domonkosrendi szerzetesről, akik szintén gyakorolták a szobrászatot. Ezek: Antal Servet, Zagor György, Péter és Orbán. Azonban egyiküknek műveiről sem találunk följegyzést; nem tudjuk, mit készítettek, sőt azt sem tudjuk, vajon a 16. száadban a renaissance művészetet gyakorolták-e, vagy pedig a középkori irány hívei voltak. Ekként e neveknek alig van művészettörténeti értékük.

A mohácsi vésztől kezdve a török hódoltság több mint kétszáz éves korszaka nem kedvezett a művészeti tevékenységnek, sőt az teljesen megszűnt hazánk ama vidékein, ahol török parancsolt. A felvidék városaiban, ahova a török nem jutott el, a művészet gyakorlata sem szűnt meg. Miként a korábbi században, úgy ezentúl is a nemesi és polgári kiválóbb családok elhunyt tagjainak emelt síremlékek voltak hazai szobrászatunk legfőbb feladatai, egyszersmind java részben ezek képviselik a renaissance szobrászatot. A XVI. és a XVII. sz. folyamán számos ily síremlék keletkezett. Pozsony, Szent-György, Bazin, Nagyszombat, Vágbeszterce, Bártfa templomai dicsekednek a legkiválóbb e fajta szobrászati művekkel ; mestereik nevét azonban nem ismerjük.

A reneszánsz díszítő szobrászat egyik legjelesebb alkotása Pozsonyban a városház előtti kút 1572. Körülbelül ugyanezen időből való a pozsonyvármegyei Szent-György város csúcsíves templomának fehér kőből faragott renaissance oltára, mely építészetileg és szobrászatilag kevésbbé sikerült munka. Említésre méltó Nagy-Bittse síkföldi várkastély főkapuja 1571., továbbá a kastély első emeletén levő ajtó 1574., végül a külső udvarban levő u. n. jegyesek házának ajtaja 1601. Mind a három kőből van, alakos díszű, nyers, de érdekes alakítású. A 17. század elejétől kezdve általános uralomra jutott a későreneszánsz, vagy másként barokk művészet. A török hódoltság megszűntével országszerte nagyobb lendületet nyert, s jobbára a jezsuiták által gyakorolt, vagy azoknak hatása alatt álló építkezéssel kapcsolatban élénkebb volt a tevékenység a szobrászat terén ; a megrongált templomokat kiigazították és számos újat építettek, s azoknak külsejét, de még inkább a bennük felállított oszlopos oltárokat, továbbá a szószékeket benépesítő szentek és angyalok alakjai voltak az akkori szobrászat legfőbb feladatai. A szobrok részint kőből, fából vagy pedig stukkóból készültek, az akkori ízlés szerint igen élénk mozdulata, sőt szertelenül nyugtalan alakok és középszerű, sőt művészetileg jobbára értéktelen művek. A mesterek neveit nem ismerjük: legnagyobb részük oly középszerű volt, hogy följegyzésre nem érdemes; bizonyára nagyobb számmal voltak a külföldről behívottak, de találkoztak hazaiak is. Nagyszombatban az Esterházy Miklós gr. nádor által épített (1630—40) akkori egyetemi templom, most rokkantak temploma, belsejének és a zborói Rákóczi-kápolna stukkó díszítményei, gazdagság és formai befejezettség tekintetében kiváló alkotások. Említésre méltó e fajta művek még: a nagyszombati templom főoltára (1640), a nyitrai székesegyház kápolnájának Pernegger János által 1662-ben készített oltára, mely hazánkban a késő renaissance egyik legszebb emléke; Trencsénben egykor a jezsuiták, most kegyesrendiek templomának főoltára; Késmárkon a Thököly-vár kápolnájának és ugyanott az evangélikus fatemplomnak oltára (1718) ; Budapesten az egyetemi templom külsején és belsejében levő szobrok (1715— 1776) ; Egerben egykor a jezsuiták, most ciszterciek templomának főoltára (1734) ; Zircen az apátsági templom szószéke és főoltára (1752) ; Pápán egykor a pálosok, most bencések templomának, bibliai jeleneteket ábrázoló domború művekkel díszített padjai. Az utóbbiak a pálosok fafaragó művészetének becses emlékei. Nemkülönben érdemes munka a pozsonyi koronázási templom főoltára felett Szent Márton lovas szobra, amelyet Donner Ráfael öntött ólomból 1734-ben. Az egyházi építkezés szolgálatában álló barokk szobrászat számos művével találkozunk még az ország minden vidékén.

Ugyanebben az időszakban divatossá vált a városok terein szobrokkal díszített, vallásos vonatkozású emlékművek felállítása; alig van nagyobb város, amely nem dicsekedhetnek a 18. század folyamán keletkezett ilyen szobrászati művel. A vágbesztercei templom előtt álló, 17. századbeli emlékoszlopnak a talapzatát díszítő domború művek művészeti becset kölcsönöznek. Pozsonyban a Halpiacon levő Szentháromság-oszlopot 1613-ban állították fel. A Budapesten levő e fajta művek közül megemlítjük a várbeli Szentháromság- és a Szervita téren levő Mária-oszlopot. Sopronban az 1701-ben felállított Szentháromság-oszlop hazánkban egyik legjellemzőbb példája a barokk művészet szertelenségének. Ugyan e városban Mária szobra 1745-ben készült Altomonte András terve szerint. Győrött a Corpus Domini emléket III. Károly 1731-ben egy Sterf nevű művész által emeltette. Gyérebbek a szobrászati művekkel díszített 18. századbeli világi építmények. Budapesten a Károly-kaszárnya (1716—28) kapuján Atlaszt, továbbá a békét és a háborút ábrázoló allegóriai alakok, valamint a várbeli régi fegyvertár épületének (1740) homlokzatán az állhatatosságot és a bátorságot ábrázoló allegóriai alakok és a hétfejű szörnyet lesújtó Herkules alakja a legjobb művek. Említésre méltók a pozsonyi érseki palotát (1787) díszítő jelképi szobrok. Esterházy Pál hercegnek az életnagyságnál valamivel kisebb és kőből faragott lovas szobra (1687), amely Fraknóvár udvarán áll, noha csekély a művészeti becse, mégis említésre méltó, amennyiben hazánkban e korbeli egyetlen e fajta szobrászati mű. A 19. század első tizedeiben az építészetben a klasszikuskodó (!) ízlés uralkodott, a szobrászati tevékenység pedig ezen építmények nagyobb díszéről gondoskodott. Monti szobrász műve a cinkből öntött hét allegóriai alak, mely a nemzeti múzeum oromfalát foglalja el. Az esztergomi és az egri székesegyházak szobrait Marco Casagrande olasz művész készíti. A pesti régi városházat díszítő alakok Bauer J. magyar szobrász művei. Ugyan a művész faragta a Nagy Kristóf szobrát, mely Budapesten a róla nevezett tér sarkán áll. Budapesten a Ferenciek terén levő kutat díszítő két női alak Uhrl Ferenc szobrász műve. A nemzeti élet föllendülésének nyomában a 19. század elején kezdődik a nemzeti irányú szobrászat korszaka. Első képviselője Ferenczy István (1792—1856). Utána következtek Züllich Rudolf, Engel József, Dunaiszky László, Kugler Ferenc, végül Izsó Miklós, a nemzeti jellegű szobrászat eszméjének első igazi hirdetője. Ezen első úttörők nyomába léptek: Aradi Zsigmond, Vay Miklós báró és Huszár Adolf. A korán elhalt művész mintegy kapcsot alkot a magyar szobrászat régebbi és ifjabb nemzedéke közt.

Ezek Kiss György, Donáth Gyula, Stróbl Alajos, Zala György, Mátrai Lajos, Brestyánszky Béla, Bezerédi Gyula, Vasad Ferenc, Sennyei Károly, Róna József, Köllő Miklós, Loránfi Antal, Szécsi Antal, Szárnovszky Ferenc, ifj. Vastagh György, Fadrusz János, Tóth István, Holló Barnabás, Hirsch József, Kallós Ede, Ligeti Móric, Mayer Ede, Jankovits Gyula, Zsolnay Gyula.

A budai várban 1852-ben felállított Hentzi-emléket Sprenger udvari építész tervezte, József nádornak Pesten 1865-ben felállított emlékszobra Johann Halbig müncheni szobrász műve. Ugyanebben az időszakban részben a magyar szobrászok csekély számánál, részben az irányukban való bizalmatlanságnál fogva a nagyobb szabású nyilvános építkezéseknél kínálkozó díszítő szobrászati feladatokkal idegen művészeket bíztak meg. E címen szép számát sorolhatjuk fel a Budapesten lévő ama szobroknak, melyeket az utóbbi ötven év alatt idegenek készítettek. A Magyar Tudományos Akadémia palotáját díszítő szobrok égetett agyagból vannak, mintáik Wolf Albert berlini szobrász műhelyében készültek, kivéve Révai Miklós szobrát, amely Izsó Miklós műve; a közvágóhíd bejáratának két szoborcsoportja Regau berlini szobrász műhelyéből került ki; a vámház erkélyein álló 16 szobrot Sommer Ágost német szobrász, a népszínház oromfalának csoportját Schröffel bécsi szobrász, a fővárosi Vigadó nagy pilléreinek domborműveit Alexy idegen származású szobrász, az Első magyar biztosítótársaság palotáján levő gigászokat Bienaimée francia szobrász, a kálvin téri díszkút szobrait Fessier Leo bécsi szobrász készíti. Sőt a legújabb időben Simor János prímás az esztergomi székesegyház számára Pázmány Péter 34 méter magas márványszobrát Deila Vedova torinói szobrásszal készíttető. Ám 1870 után kedvező fordulat állott be, amikor a dalszínházat díszítő szobrok elkészítésével csakis hazai művészeket biztak meg. Ugyanez ismétlődött az új Országház építésénél. A felsorolt magyar szobrászok készültségüknél és tehetségüknél fogva művészetünknek ugy ezen, valamint többi ágában is megállják a helyüket.

Irodalom

• Ipolyi Arnold Magyar műtörténelmi tanulmányaiban Magyarország középkori szobrászata emlékei, 62— 218., új kiadás 1884. u. a., A besztercebányai egyházi műemlékek története és helyreállítása, 1878; Henszlmann Imre, Magyarország ó-keresztény, román és átmeneti stylű műemlékeinek rövid ismertetése, 1876; u. a., Magyarország csúcsíves stylű műemlékei, 1880 ;
• Nagy Iván, Magyarországi képzőművészek, Századok 1874;
• Szana Tamás, A magyar művészet századunkban, 1890 ;
• Pasteiner Gyula, A magyar szobrászat, Budapesti Szemle 1883., 77., 78. sz.;
• Keleti Gusztáv, Festészet és szobrászat. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország III. köt. PAST.

Források

• A Pallas nagy lexikona, 12. kötet: Magyar-Nemes (1896) 180. és köv. old.

Kapcsolódó szócikkek

• Mellszobor