Ugrás a tartalomhoz

Porajmos

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Porrajmos szócikkből átirányítva)
Stephanie Holomek, a holokauszt egyik roma áldozata

A porajmos, parajmos vagy parrajmos (ejtsd: parajmosz) kifejezés a cigány nyelv egyik balkáni dialektusából származik, magyarországi lovari alakja pharrajimos. Eredeti jelentése „elpusztítás, elnyeletés”. A kifejezés magyar megfelelője: roma holokauszt. A roma holokauszt cigány nyelvű elnevezései még a samudaripe (sa: mind, összes; mudaripe: gyilkosság) és a kali trash (kali: fekete; trash: félelem). A porajmos a második világháborúban a Harmadik Birodalom által a cigányok körében végrehajtott etnikai tisztogatás. Mivel a cigányság kevésbé volt szervezett, mint a zsidóság, és mivel sokukat mindenféle nyilvántartásba vétel nélkül gyilkolták meg, az áldozatok számát nehezebb megállapítani; a becslések 200 000-től 2 000 000-ig terjednek. A zsidó holokauszt árnyékában a porajmos sokáig ismeretlen maradt a közvélemény előtt. Helmut Schmidt német kancellár 1982-ben elismerte ugyan a porajmos, a cigány holokauszt tényét,[1] de a cigányságot csak az 1990-es évek elején, Ian Hancock angliai roma polgárjogi aktivista publikációi nyomán kezdték a náci rendszer áldozatai közé számítani. A cigányholokauszt emléknapja augusztus 2. A cigányok nem kaptak a zsidókéval összemérhető kárpótlást az atrocitások után.

A cigányok a nemzetiszocialista ideológiában

[szerkesztés]

A vándorló életmódot folytató cigányok 1000 körül hagyták el Indiát és a 12–13. század környékén érték el a Balkán-félszigetet, a 15. században Közép-Európát, s lassan elterjedtek az egész kontinensen.

A többségi társadalmaktól kultúrájában, nyelvében is elkülönülő cigányok vándorló karavánjait évszázadokon keresztül számos előítélet övezte szerte Európában, s le- vagy kitelepítésükre is számos kísérlet történt. Így a 20. században könnyűszerrel váltak a faji tisztaságot hirdető nemzetiszocialisták természetes célpontjaivá is, bár ennek is megvoltak a maga közvetlen előzményei.

Roma asszony egy rendőrrel és Robert Ritter náci pszichológussal

A 19. század végi Bajorországban 1899-ben létrehoztak egy a cigányság genealógiai adatait, fényképeit és ujjlenyomatait gyűjtő intézetet Nachrichtendienst in Bezug auf die Zigeuner néven, 1927-ben pedig külön a cigányok számára rendszeresített, az ujjlenyomatot is tartalmazó személyi igazolványt vezettek be.[2] Másfelől azonban a nemzetiszocialistáknak súlyos dilemmával kellett szembenézniük: az ekképpen megbélyegzett cigányok az indiai árják leszármazottai, és nyelvük, a romani az indoárja nyelvek egyike.[3]

A probléma megoldását Hans Günther, a fajelmélet egyik fő ideológusa, egyébként a Jénai Egyetem szociálantropológusa találta meg: szerinte a cigányság az árják azon alsóbb osztályaiból származik, amelyek keveredtek az árják vándorlása során érintett, alacsonyabb rendű népekkel, például a dravidákkal, a szemitákkal és a törökökkel. Szegénységüket és nomád életmódjukat e keveredés következményének tartotta, és így az árják faji tisztaságát fenyegető tényezőknek tekintette őket.[4] A probléma alaposabb tanulmányozására a nemzetiszocialisták 1936-ban felállították a Fajhigiéniai és Népességbiológiai Kutatóegységet (Rassenhygienische und Bevölkerungsbiologische Forschungsstelle), Robert Ritter vezetésével; a szervezet feladata a „cigánykérdés” (Zigeunerfrage) alaposabb tanulmányozása és egy cigánytörvény megalkotása volt. A szervezet, miután számos interjú és orvosi kutatás keretében genealógiai és genetikai adatokat gyűjtött, megállapította, hogy a cigányság nagy része veszélyt jelent a német faj tisztaságára, és eliminálni kell őket. A maradékról – elsősorban a szintó és a lalleri népcsoportok tagjairól, akik az európai cigányság mintegy tíz százalékát tették ki – nem hoztak döntést, bár több javaslat is született. Heinrich Himmler például egy távoli rezervátum felállítását javasolta, ahol a romák zavartalanul folytathatják nomád életstílusukat.

Üldöztetés és megsemmisítés

[szerkesztés]

1935. november 26-án a zsidók és „árják” közötti házasságot megtiltó 1935-ös nürnbergi törvényeket a cigányokra is kiterjesztették, majd 1936. március 15-én a cigányoktól is megvonták a szavazati jogot. Május 22-én több száz berlini romát, többségükben szintót telepített ki a rendőrség a Marzahnnál kijelölt karavántáborba.[5]

Az 1940-es évekre a Harmadik Birodalom cigánysága hamarosan a zsidósághoz hasonlóan embertelen megaláztatást és méltánytalanságokat volt kénytelen elviselni. A zsidókhoz hasonlóan a cigányokat is gettókban különítették el, 1940. január 30-án például döntés született arról, hogy 30 ezer németországi cigányt a megszállt Lengyelországba deportálnak. A terv ugyan e formájában meghiúsult, de 5 ezernyi német romát így is elhurcoltak a łódźi gettóba. 1942. április–június folyamán további németországi romák kerültek a varsói gettóba, ahol Z betűs (Zigeuner) karszalaggal megkülönböztetve, a zsidóságtól elkülönült közösségként élték életüket.[6] Az 1942. január 20-ai – a zsidókérdés „végső megoldás”-át szentesítő, nemzetiszocialista vezetők részvételével zajló – wannseei konferencia szellemében Himmler még ugyanazon év december 16-án elrendelte, hogy az összegyűjtött és fekete háromszöggel jelölt romákat az auschwitzi koncentrációs táborba szállítsák.[7] 1943. november 15-én kibocsátott rendeletében pedig arról rendelkezett, hogy a tiszta vagy félvérű cigányok a zsidókéval azonos elbánásban részesüljenek, s kétséges esetekben a rendőrség dönti el a cigány származást.[8] Jóllehet, „munkakerülő” (Arbeitsscheuen) cigányokat szórványosan már 1938 óta szállítottak Buchenwaldba, de a cél ekkor még nem a gyors megsemmisítésük volt.[9] Az 1943-as Himmler-féle dekrétumot követően ugrásszerűen megnőtt az internált romák száma, Buchenwaldban például 1942 végén 9500 rab volt, számuk egy évvel később már elérte a 37, 1945 januárjára pedig a 110 ezret.[10] A táborokat túlélő zsidók és nemzetiszocialista fogvatartóik tanúvallomásai alapján az Auschwitz-Birkenauba, Buchenwaldba, Ravensbrückbe, vagy kisebb számban a sobibori és belzeci táborba[6] hurcolt romákkal sok esetben embertelenebb módon bántak, mint a zsidókkal. Ravensbrückben például tömegesen sterilizálták a cigányokat,[11] Birkenauban cigány gyermekek és nők tífuszkísérletekben vettek részt[12] stb.

Eközben a birodalom keleti csatlós államaiban a különböző bevetési csoportok is tömegesen pusztították a már koncentrációs táborba hurcolt cigányokat, illetve a különféle bábkormányok szívesen álltak a nemzetiszocialisták segítségére „a cigánykérdés megoldásában”. A horvátországi usztasák a jaszenováci koncentrációs táborban gyilkoltak meg több tízezer romát (szerbekkel és zsidókkal egyetemben). Romániában az Antonescu-kormány a Dnyeszteren túl létesített koncentrációs táborokat, ahova 25 ezer romát hurcoltak el, s mintegy 11 ezren ott is haltak meg.[13] A nemzetiszocialisták által megszállt cseh és morva területek cigányságát a letyi és hodoníni táborba, majd onnan Auschwitzba szállították, ahol elgázosították őket.[14] A Szovjetuniótól időlegesen elhódított balti és belarusz területeken mintegy 30–35 ezer cigányt öltek meg a nemzetiszocialisták.[15]

A porajmos Magyarországon

[szerkesztés]
Az EU-döntés utáni Porajmos-megemlékezés– a spanyol Ostalinda Maya Ovalle beszél, Bársony Kata fordít

Előzmények

[szerkesztés]

A porajmosnak már a 19. század végétől megvannak az előzményei, több járvány terjedése miatt felelősnek tették meg a cigányokat. Az üldözést több módon valósították meg, például gettósításokkal próbálták a cigányokat bizonyos helyekhez kötni (többek között Ondód, Pankasz, Bicske, Pankota dokumentáltak) vagy például olyan rendeletekkel (1901 után) mely önkényes megállapítások alapján cigány gyermekeket Magyarországon kiszakított a családjukból, a cigányságot külföldre űzni (például 60000/1907 belügyi rendelet). A Horthy-korszakban a cigányok jogfosztása tovább fokozódott, mert helyi rendeletek is korlátozták a mozgásukat, illetve kitiltották őket a kereskedelemből.

Közvetlen előzmények, gettósítás, 1931-1943

[szerkesztés]

1931-ben már országos rendelet tiltotta a megyehatáron kívüli iparűzést és a munkavégzéshez lovas szekér használatát. A roma holokauszt első közvetlen előzménye 1934-ben Endre László későbbi államtitkár követelése a romák koncentrációs táborba zárásáról és a férfiak sterilizálásól, 1938-tól pedig életbe lépett a romákat üldöző azon rendelet, mely szerint minden cigányt gyanús egyénnek kell tekinteni.[16]

Az ezt követő években részint ez alapján több településen, például Esztergomban 1942-ben, zárt cigánytelep létesítéséről döntöttek a városatyák, amit csak a munkavégzés céljából hagyhattak el.[17][18][19]

Az EU-döntés utáni Porajmos-megemlékezés Daróczi Ágnes vezetésével

A magyarországi cigányságot sújtó porajmos története csak megközelítően dokumentálható. Széles körben elterjedt vélekedés szerint Magyarország 1944. március 19-ei német megszállását követően – jelentős mértékben ezekről a zárt cigánytelepekről – kb. 30–70 000 romát, köztük gyerekeket, nőket és öregeket deportáltak a komáromi Csillagerődbe, majd onnan különböző koncentrációs táborokba. A porajmos során meghalt magyarországi cigányokról nem rendelkezünk pontos számadatokkal. Karsai László történész, a magyarországi holokauszt kutatója szerint kb. 5000-re tehető azon cigány honfitársaink száma, akiket 1944–45-ben etnikai hovatartozásuk miatt álorvosi kísérletekkel megkínoztak, megnyomorítottak, illetve akiket haláltáborokban gyilkoltak meg, vagy munkaszolgálaton haltak meg.[20][21] Karsai egy 2012-ben készült televíziós beszélgetés során a cigány üldözöttek összlétszámát 10 000-re, a halottakét mintegy ezerre becsülte.[22][23]

Irodalom

[szerkesztés]
  • Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945 – Út a cigány Holocausthoz. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest 1992. 197 old. ISBN 9637990895
  • Karsai László: Holokauszt. Pannonica, Budapest 2001. 426 old. ISBN 9639252255
  • Pharrajimos I–II. A romák sorsa a nácizmus idején (szerk. Bársony János és Daróczi Ágnes, L’Harmattan Kiadó, 2005)

Dokumentumfilm

[szerkesztés]
  • Varga Ágota (forgatókönyv, rendezés): Porrajmos. 2000. 93 perc, Operatőr: Markert Károly

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Karola Fings – Donald Kenrick, The Gypsies during the Second World War I–II., Paris, Gypsy Research Centre, 1997–1999, I. 183.
  2. ↑ Sybil Milton, Holocaust: The Gypsies, in Century of genocide: Critical essays and eyewitness accounts, New York, Routledge, 2004, 162.
  3. ↑ Yitzhak Arad, Belzec, Sobibor, Treblinka: The Operation Reinhard death camps, Bloomington, Indiana University press, 1987, 150.
  4. ↑ Arad 1987. 150.; Deborah Dwork, Holocaust: A history, New York, Norton, 2002, 92.
  5. ↑ Fings–Kenrick 1997–1999. II. 174.; Milton 2004. 162.
  6. ↑ a b Arad 1987. 151–152.
  7. ↑ Arad 1987. 151.; Fings–Kenrick 1997–1999. II. 95.
  8. ↑ David Crowe, A history of the Gypsies of Eastern Europe and Russia, New York, 1994, 186.
  9. ↑ Fings–Kenrick 1997–1999. II. 77.
  10. ↑ Fings–Kenrick 1997–1999. II. 83.
  11. ↑ Fings–Kenrick 1997–1999. II. 72, 94.
  12. ↑ Fings–Kenrick 1997–1999. II. 100–106.
  13. ↑ 'The report of the International Commission on the Holocaust in Romania – a Jad Vasemtől.. [2007. július 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. augusztus 2.)
  14. ↑ Fings–Kenrick 1997–1999. II. 149–170. Bohemia and Moravia – two internment camps for Gypsies in the Czech lands c. fejezet.
  15. ↑ Crowe 1994. 186.
  16. ↑ A cigányság története - CKÖ. [2014. szeptember 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. július 28.)
  17. ↑ A roma vészkorszak (múlt-kor.hu)
  18. ↑ "A „cigánybűnözés” sulykolásával kezdődött a roma holokauszt" - HVG
  19. ↑ Porrajmos - Beszélő
  20. ↑ Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945 – Út a cigány Holocausthoz. Cserépfalvi Könyvkiadó, Budapest 1992.
  21. ↑ Rights denied: The Roma of Hungary, New York, Human Rights Watch, 1996, 9.
  22. ↑ ATV videó
  23. ↑ NOL 2014.08.05. – Balog, a roma holokauszt és a számháború

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Porajmos&oldid=26914498”