Ugrás a tartalomhoz

II. Ulászló lengyel király

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Nem tévesztendő össze a következővel: II. Ulászló magyar király.
II. Ulászló
Litván nagyfejedelem (először)
Uralkodási ideje
1377 – 1381
ElődjeAlgirdas
UtódjaKęstutis
Litván nagyfejedelem (másodszor)
Uralkodási ideje
1382 – 1392
ElődjeKęstutis
UtódjaVytautas
Lengyelország királya
Uralkodási ideje
1386 – 1434. június 1.
ElődjeHedvig
UtódjaIII. Ulászló
Életrajzi adatok
UralkodóházJagelló-ház
Született1352/62
Vilnius
Elhunyt1434. június 1.
Gródek Jagielloński
NyughelyeWaweli székesegyház
ÉdesapjaAlgirdas
ÉdesanyjaTveri Julianna
Testvére(i)
Házastársa1. Anjou Hedvig
2. Cillei Anna
3. Granowska Erzsébet
4. Holszańska Zsófia
Gyermekei
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Ulászló témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Jagelló, megkeresztelkedése után Ulászló (litvánul Jogaila, lengyelül Jagiełło; 1352/1362 – 1434. június 1.) Litvánia nagyfejedelme (1377–1392) és Lengyelország királya (1386–1434), 1399-ig feleségével, Hedviggel közösen társuralkodóként).

A pogánynak született Jagelló 1377-ben megörökölte apjától a Litván Nagyfejedelemséget, amelyben nagybátyjával, Kęstutisszal megosztottan uralkodott. Miután Jagelló titkos megállapodást kötött a Teuton Lovagrenddel ellene, Kęstutis 1381-ben megdöntötte hatalmát, de a következő évben Jagelló csellel elfogta őt, és börtönbe záratta, ahol meghalt. 1386-ban feleségül vette a tizenkét éves lengyel királynőt, Hedviget, és miután megkeresztelkedett, II. Ulászló néven Lengyelország társuralkodója lett.[1] 1399-ben Hedvig meghalt, és Jagelló perszonálunióban egyesítette Lengyelországot és Litvániát, megalapítva a két ország több évszázados szövetségét. 1392-től Litvániát formálisan Kęstutis fia, Vytautas kormányozta, ő azonban elismerte Jagellót urának. 1410-ben a lengyel–litván szövetség a grünwaldi csatában döntő győzelmet aratott a Teuton Lovagrend felett, és az unió kivívta helyét a korabeli nagyhatalmak között.

Ő alapította a Jagelló-dinasztiát (gyakorlatilag a Gediminas-ház mellékágát), amely a lengyel és litván koronákon kívül időnként a cseh és magyar koronát is birtokolta, így Közép- és Kelet-Európa egyik legfontosabb királyi háza lett.[2] Jagelló és utódai idején a lengyel–litván unió volt a világ legnagyobb területű keresztény állama.[3]

Litván nagyfejedelemként

[szerkesztés]

Jagelló életének korai szakasza csak kevéssé ismert, még születésének időpontja is bizonytalan. A történészek korábban úgy vélték, hogy 1352-ben született, de újabb kutatások szerint egy évtizeddel később, 1362 körül láthatta meg a napvilágot, feltehetően Vilniusban.[4] Apja a Gediminas-dinasztiához tartozó Algirdas volt, Litvánia nagyfejedelme, anyja pedig az ő második felesége, Uljana, I. Alekszandr tveri fejedelem lánya. Jagelló Algirdas tizenhárom fia közül a fiatalabbak közé tartozott (pontos születési adatok híján a sorrend nem állapítható meg), de apja őt tartotta a legrátermettebbnek, és végakaratában őt jelölte meg örökösének. Jagelló és testvéreinek egy része a hagyományos litván isteneknek áldozott; többi fivére pedig ortodox keresztény volt.

Lengyelország és Litvánia a 14. század végén - 15. század elején

A Litván Nagyfejedelemség ekkor két nagyobb, egymástól meglehetősen eltérő nemzetiségből és politikai berendezkedésből álló állam volt: a litvánok lakta kisebbik rész északnyugaton és a valamikori Kijevi Rusz hatalmas darabjain terült el, amelyek ma Ukrajnához, Belorussziához és Nyugat-Oroszországhoz tartoznak.[5] Apja az ország keleti és déli felét kormányozta; az északnyugati, litván régió öccse (Jagelló nagybátyja), Kęstutis trakai fejedelem vezetése alatt állt. Egyes történészek véleménye szerint a két testvér duumvirátust alkotott,[6] mások szerint azonban a vilniusi fejedelem Trakai fejedelme fölött állt.[7] Amikor trónra lépett, Jagelló nem változtatott a rendszeren, de nagybátyjához fűződő viszonya és a kettős uralkodás szisztémája hamarosan feszültté vált.[2]

Uralkodása kezdetén Jagellót a rutén földeken fellángoló lázadás kötötte le. 1377-ben Algirdas legidősebb fia, Andrej polocki fejedelem kijelentette, hogy nem ismeri el Jagellót nagyfejedelemnek, és ő a jogos örökös. 1380-ban Andrej és egy másik Algirdas-fiú, Dmitrij a moszkvaiak segítségére sietett, amikor a moszkvai fejedelem, Dmitrij Donszkoj harcba indult Jagelló szövetségese, Mamaj emír ellen, aki az Arany Horda tényleges uralkodója volt.[8] Jagelló nem ért időben a kulikovói csata színhelyére, ahol az orosz erők első, igaz pürrhoszi győzelmüket aratták a tatárok felett. A győzelem megmutatta a Moszkvai Fejedelemség gyarapodó erejét, és a következő évszázadokban Moszkva lett Litvánia fő ellenlábasa és bukásának okozója. 1380-ban azonban az oroszokat meggyengítette a csatában elszenvedett vérveszteség, és Jagelló eléggé biztosnak érezte a keleti határokat ahhoz, hogy leszámoljon kényelmetlenül erős nagybátyjával.

Az Erdélyből 1224-ben elűzött Teuton Lovagrend a Baltikumba helyezte át működését, és a 13. század eleje óta folyamatosan támadta a litván és óporosz, jatving, valamint egyéb balti törzseket, később pedig a Litván Nagyfejedelemséget. 1380-ban Jagelló titkos egyezséget kötött a lovagrenddel, hogy nem fog nagybátyja segítségére sietni, ha azok megtámadják Kęstutist.[2] Amikor Kęstutis tudomást szerzett az egyezségről, megszállta Vilniust, megdöntötte Jagelló hatalmát, és saját magát kiáltotta ki nagyfejedelemnek.[9] Jagelló elismerte őt urának, de 1382-ben apja vazallusainak csapatait felhasználva felkelést indított, és Trakai mellett találkozott nagybátyja hadseregével. Bántatlanságot ígérve táborába hívta Kęstutist és fiát, Vytautast, hogy a békéről tárgyaljanak, de elfogta és Krėva várába záratta őket. Néhány nappal később Kęstutist holtan találták a cellájában, feltehetően meggyilkolták.[10] Vytautas megszökött, és a Teuton Lovagrendhez menekült, ahol a segítségükért cserébe megkeresztelkedett.[9]

Jagelló korábban a dubysai szerződésben ígéretet tett a lovagrendnek, hogy segítségért cserébe megkeresztelkedik, és átadja nekik Szamogitia Dubysa-folyótól nyugatra eső részét. Győzelme után azonban nem teljesítette ígéretét, ezért a Vytautasszal szövetségre lépő lovagok 1383 nyarán megtámadták Litvániát. 1384-ben Jagelló kiegyezett Vytautasszal, és visszaadta neki apai örökségét. Vytautas ezután korábbi szövetségesei ellen fordult, és felgyújtotta a rá bízott teuton határvárakat.[11]

Megkeresztelkedése és házassága

[szerkesztés]
Jagelló és Hedvig házassága (17. század)

Jagelló orosz anyja, a tveri Uljana azt szerette volna, ha fia a moszkvai Dmitrij Donszkoj lányát, Szofját veszi feleségül, amihez a pogány nagyfejedelemnek előbb ortodox rítus szerint meg kellett volna keresztelkednie. Egyes történészek szerint Jagelló már trónra lépésekor ortodox lehetett.[12] Fontos döntés volt, hogy a nagyfejedelem a kereszténység melyik ágát választja, mert a Teuton Lovagrend a pogányság elleni harccal indokolta Litvánia elleni hadjáratait, az ortodox keresztényeket viszont a pogányoknál nem sokkal jobb eretneknek és szakadároknak tekintették.[2][9] Jagelló ezért inkább a lengyel nemesek ajánlatát fogadta el, akik az akkor tizenegy éves Anjou Hedvig (a magyar Nagy Lajos fiatalabbik lánya) kezét ajánlották fel a litván nagyfejedelemnek. A lengyeleknek több okuk is volt az ajánlat megtételére. Korábban többször is hadakoztak a litvánokkal, és így békét köthettek keleti szomszédaikkal, valamint biztosíthatták a termékeny földű Halics-Volhínia tulajdonjogát. Ezen kívül a litvánok hasznosabb szövetségesek voltak a Teuton Lovagrenddel szemben, mint a távolabbi Ausztria (Hedvig korábbi vőlegénye az osztrák Vilmos herceg volt). A nemesek kiváltságaik megerősítését és kiszélesítését is várták a házassági egyezség megkötésétől.[13] Jagelló 1385. augusztus 14-én Krėva várában aláírta a házassági szerződést, amiben megígérte, hogy megkeresztelkedik és visszaszerzi a szomszédok által elrabolt lengyel földeket. 1386. február 15-én keresztelték meg római katolikus rítus szerint a waweli székesegyházban és felvette a Władysław (latinul Ladislaus, magyarul Ulászló) nevet.[14] A névválasztás egyaránt utalt Hedvig dédapjára, I. Ulászlóra, aki 1320-ban újraegyesítette Lengyelországot és Szent László magyar lovagkirályra.[15] Az esküvőre három nappal került sor, március 4-én pedig Bodzanta érsek Lengyelország királyává koronázta. Egyúttal Hedvig anyja, Boszniai Erzsébet formálisan örökbe fogadta, hogy Hedvig halála esetén megmaradjon a koronája.[9] A király megkeresztelkedése együtt járt a litván nemesség és köznép tömeges keresztény hitre térítésével,[16] Főleg a nemesek lettek katolikusok, a parasztság körében a régi ősvallás és az ortodox kereszténység egyaránt erős maradt.[16] A bojárok katolikus hitre térését elősegítette, hogy Jagelló külön kiváltságokat biztosított a katolikus nemességnek, amelyeket az ortodox vallásúaktól megtagadott.[17]

Lengyelország és Litvánia uralkodója

[szerkesztés]
II. Ulászló szarkofágja a waweli székesegyházban
Hedvig szarkofágja a waweli székesegyházban

Jagelló és Hedvig formálisan társuralkodók voltak, bár Hedvignek kevés tényleges hatalom volt a kezében. 1387-ben mégis ő vezette a lengyel csapatokat, amelyek visszafoglalták a Nagy Lajos által Lengyelországtól Magyarországhoz csatolt Halicsot (a hadjárat oka az volt, hogy a pártviszályok dúlta Magyarországon meggyilkolták Hedvig anyját). Ezenkívül hadserege jelenlétével biztosította I. Péter moldvai vajda hűbéresi hűségét.[18] 1390-ben személyesen tárgyalt a Teuton lovagrenddel. Az ország kormányzásának oroszlánrésze azonban Jagellóra hárult, Hedvig inkább vallási és jótékonysági tevékenységet folytatott.[18]

Röviddel megkoronázása után Jagelló Vilniusnak a krakkóihoz hasonló városjogot adott, amelynek mintáját a magdeburgi jogokról vették. Trakaiban Vytautas a lengyelországihoz hasonló privilégiumokat adományozott a helyi zsidó közösségnek; a hasonló lengyel törvényeket még Jámbor Boleszláv és Nagy Kázmér idején vezették be.[19] A két ország jogrendszerének harmonizálása lassú volt, és Jagelló idejében csak részleges, de a változtatások egy irányba haladtak, és az 1569-es lublini unió idején már nem volt nagy különbség Litvánia és Lengyelország közigazgatási és törvénykezési rendszere között.[20]

Jagelló megkeresztelkedése nem vetett véget a Teuton Lovagrend támadásainak; a lovagok azt állították, hogy csak számításból lett keresztény, és eretneknek tekintendő. Arra is hivatkoztak, hogy a litvánok jelentős része pogány maradt.[9][21] Ettől kezdve azonban egyre nehezebb volt résztvevőket toborozni a keresztes háborúhoz, és a dolgukat megnehezítette a lengyel-litván szövetség is.[22][23] A király támogatta vilniusi püspökség létrehozását, amelynek élére Andrzej Wasilko, Piast Erzsébet magyar királyné (Nagy Lajos anyja) gyóntató atyja került. A püspökséghez Szamogitia is hozzátartozott, amelyet akkor nagyrészt a lovagrend birtokolt; ennek ellenére nem a königsbergi, hanem a gnieznói érsek alá tartozott.[9] Ezzel a megoldással (amit a lovagrend élesen támadott) lehetővé vált a lengyel és litván egyház együttműködése.[16]

Vytautas lázadása

[szerkesztés]
Vytautas

Amikor Jagelló lengyel király lett, Krakkóba költözött, és Litvániát öccsére, Skirgailára bízta. Skirgaila népszerűtlen volt, és 1389-ben Vytautas fellázadt ellene, hogy magának szerezze meg a nagyfejedelmi trónt. Szövetséget kötött a lovagrenddel, és 1390. szeptember 4-én megkezdte Vilnius ostromát. A lengyel-litván-rutén erők által védett város alól a lovagok egy hónap után elvonultak,[2] de a külvárosokat és a vidéket teljesen elpusztították. A polgárháború elhúzódott, és Jagelló végül kompromisszumot kötött unokatestvérével: az 1392-es ostrówi szerződésben annak haláláig átruházta Vytautasra a nagyfejedelmi (magnus dux) címet, de ő maradt a „felsőbb fejedelem” (dux supremus), akinek Vytautas hűséggel tartozott.[24] Ezenkívül visszaadta neki Trakai hercegségét, Skirgaila pedig kárpótlásul megkapta Kijevet.[25]

A litvánok és a lovagrend közötti hosszú háborús időszak 1398-ban ért véget a salynasi békével. Vytautas békét akart északnyugaton, hogy keleten keresztes háborút indíthasson a tatárok ellen, és ennek érdekében feláldozta Szamogitiát, amelyet a lovagrend már régóta szeretett volna megszerezni, mert elválasztotta egymástól északi (livóniai) és déli (porosz) területeit. Ezenkívül a litvánok segítettek a lovagrendnek megszerezni Pszkovot, míg azok Vytautas Novgorod elleni hadjáratát támogatták.[18] A következő évben azonban a katasztrofális kimenetelű Vorszkla-menti csata véget vetett a keleti hódítás reményének, és Litvánia katonailag Lengyelország támogatására szorult.[2][26]

Lengyel-litván viszony

[szerkesztés]

1399. június 22-én Hedvig kislánynak adott életet, de egy hónapon belül mindketten meghaltak. Jagelló Lengyelország egyedüli ura maradt, de nem volt örököse, és a koronára való jogosultsága is megkérdőjeleződött. Kezdtek újra előbukni a feszültségek a Jagelló-párti kis-lengyelországi nemesség és Nagy-Lengyelország arisztokráciája között, míg végül a király 1402-ben feleségül vette III. Kázmér unokáját, Cillei Annát, és újra megszilárdította helyzetét a trónon.

Az 1401-es vilnius-radomi uniós szerződés megerősítette Lengyelország és Litvánia perszonálunióját. Vytautas nagyfejedelmi rangot kapott, de továbbra is elismerte Jagellót urának. Ekkor még egyiküknek sem volt örököse, ezért megegyeztek, hogy haláluk esetén a litván és lengyel nemesség egymással konzultálva választ új uralkodót.[27][28] A hosszú távra biztosított szövetség megszilárdította a litvánok helyzetét, akik újra hadban álltak a Teuton Lovagrenddel (ebben Lengyelország formálisan nem vett részt).[22][26] A lengyel nemesi privilégiumok változatlanok maradtak, de a litván bojárok újabb jogosultságokat kaptak.

Jagelló királyi pecsétje, 1411

1401 végén Litvániában a lovagrenddel folytatott háború mellé a keleti régiókban újabb felkelések párosultak. Jagelló egy másik öccse, a nyughatatlan Švitrigaila, aki nagyfejedelem szeretett volna lenni,[21] a lovagrendhez menekült, és segítséget kért a lázadásához, hasonlóan, mint Jagelló és Vytautas is tette korábban.[27]

A háború 1404. május 22-én a raciążi békével ért véget. Jagelló elismerte Szamogitia teuton kézen való maradását, és megígérte segítségét Pszkov ellen; cserébe Konrad von Jungingen nagymester eladta neki a vitatott hovatartozású Dobrzyńt és Złotoryját, és ismét ígéretet tett, hogy segítséget nyújt a litvánoknak Novgorod ellenében.[27] Mindkét félnek jó oka volt az ellenségeskedés lezárására: a lovagrendnek meg kellett erősítenie fennhatóságát az újonnan megszerzett területen, a lengyeleknek és litvánoknak pedig Moszkvával, illetve Sziléziával gyűlt meg a baja. IV. Vencel német és cseh király felajánlotta, hogy visszaadja Sziléziát a lengyeleknek, ha megsegítik a Német-római Birodalmon belüli harcaiban.[29] A lengyel nemesség azonban nem akart újabb, nyugati háborúba bonyolódni, ezért Jagelló visszautasította az ajánlatot.[30]

Háború a lovagrenddel

[szerkesztés]

1409 májusában litván háttértámogatással felkelés kezdődött Szamogitiában. A lovagrend elküldte követeit Jagellóhoz, hogy figyelmeztesse: ne avatkozzon be egy esetleges teuton-litván konfliktusba.[31] A király azonban nemesei véleménye ellenére azt üzente Ulrich von Jungingen nagymesternek, hogy szükség esetén eleget fog tenni szövetségesi kötelezettségének. A lovagrend el akarta kerülni, hogy kétfrontos háborúba bonyolódjon Szamogitiában és a déli lengyel határon, ezért augusztus 6-án hadat üzent Lengyelországnak. Jagelló augusztus 14-én Nowy Korczynban kapta meg a hadüzenetet.[31]

A lengyel határvárak rossz állapotban voltak, és a lovagok könnyedén elfoglalták Złotoryja, Dobrzyń és Bobrowniki erődítményeit, Brombergbe pedig a német polgárok engedték be őket. Jagelló szeptember végére gyűjtötte össze seregeit, és egyhetes ostrom után visszavette Bromberget. Azon a télen egyik fél sem indított nagyobb akciót, mindketten erőt gyűjtöttek a döntő összecsapásra. A lengyel király előkészítette hadserege északra vonulását: a mazóviai Płockban raktárat létesített és pontonhidat építtetett a Visztulán.[32]

Eközben igyekeztek szövetségeseket keresni. A Teuton Lovagrend az európai uralkodóktól kért segítséget a pogányok elleni harcra;[33] Jagelló szintén leveleket írt a királyi udvarokba, amelyekben a lovagrendet világhódító szándékkal vádolta.[34] IV. Vencel a lengyelekkel kötött szövetséget, míg fivére, Zsigmond magyar király a lovagrend pártjára állt, és hadat üzent Lengyelországnak. A magyar főurak azonban vonakodtak fegyvert fogni.[35]

A grünwaldi csata

[szerkesztés]
A Teuton lovagrend központja, Marienburg

1410 tavaszán ismét megindultak a hadműveletek. Júniusban Jagelló 20 ezer lovassal, 15 ezer gyalogossal és kétezer lovas zsoldossal északnak indult. Miután Czerwińsknél a pontonhídon átkelt a Visztulán, csatlakozott hozzá Vytautas 11 ezer lovasa, vegyesen litvánok, rutének és tatárok.[36] A teuton rend serege 18 ezer lovasból (főleg németekből) és 5 ezer gyalogosból állt. Július 15-én lezajlott a grünwaldi csata, a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete,[37] amelyben a lengyel-litván szövetség döntő győzelmet aratott. A lovagrend vezetőinek nagy része (közte Ulrich von Jungingen nagymester és Friedrich von Wallenrode marsall) elesett, és a szervezet olyan csapást szenvedett, amelyből a későbbiekben már képtelen volt felállni. Mindkét oldalon több ezer katona veszett oda.[36]

Megnyílt a Marienburg, a teuton főváros felé vezető út, de Jagelló ismeretlen okból habozott kihasználni a lehetőséget.[38] Július 17-én megindult, de lassan és óvatosan, és mire 25-én Marienburg alá ért, az új nagymester, Heinrich von Plauen már megszervezte az erőd védelmét.[39][40] Ostromgyűrűt állítottak a vár köré, de komoly támadásokra nem került sor, és szeptember 19-én a lengyel-litván sereg elvonult. Jagelló bizonytalanságát több okkal próbálták magyarázni: túl erősnek mondták a védműveket,[39] feltételezték, hogy az ostromlók nagy veszteségeket szenvedtek, vagy Jagelló nem akarta teljesen megsemmisíteni a rendet, mert akkor területe legnagyobb része Lengyelországnak jutott volna, és azzal felborult volna a lengyel-litván erőegyensúly. A tényleges ok nem ismert.[41]

Kései évei

[szerkesztés]
A Teuton lovagrend konfliktusai Lengyelországgal és Litvániával (1377–1434)

A háborút az 1411 februárjában megkötött thorni béke zárta le, amely az elszenvedett vereséghez képest a lovagrendnek volt előnyös. Lengyelország visszakapta Dobrzyńt és Mazóviában egy kisebb területet, Litvánia visszaszerezte Szamogitiát. A lovagrend azonban alapvetően megtartotta korábbi területeit, és a fogságba esett magas rangú lovagok viszonylag szerény váltságdíj ellenében kiszabadulhattak (mivel azonban sokan voltak, így is eléggé megterhelték a rend kincstárát).[42] A lengyel nemesség ezért a győzelem elvesztegetésével vádolta a királyt és amiatt is elégedetlenkedett, hogy Podóliát átadta a litvánoknak, valamint hosszú ideig Litvániában tartózkodott.[43]

Hogy leszerelje az őt kritizáló főurakat, 1411 őszén Jagelló az ellenzék vezérét, Mikołaj Trąba püspököt Gniezno érsekévé tette, a helyére Krakkóba pedig a Vytautas-párti Wojciech Jastrzębiecet ültette.[43] Helyét megszilárdítandó, 1413-ban a horodłói unióval újabb szövetségi szerződést kötött Litvániával, amelyben a katolikus litván bojároknak a lengyel nemesekkel egyenlő kiváltságokat biztosított. A szerződés megtiltotta, hogy a két tagállam nemessége a másik hozzájárulása nélkül uralkodót válasszon.[28][44] Szintén ekkor, 1412-ben történt, hogy a pénzzavarba került Luxemburgi Zsigmond tizenhárom szepességi várost 37 ezer "széles prágai garasért" elzálogosított Jagellónak. A városok egészen a 18. századig lengyel fennhatóság alatt maradtak.[45]

1414-ben újabb fegyveres konfliktus kezdődött a lovagokkal, ám egyik fél sem kockáztatott egy döntő csatát, és csak feldúlták egymás területét (ezért a konfliktust éhségháborúnak is nevezték). Ősz végére a fosztogatásokkal is felhagytak.[43] Az ellenségeskedés 1419-ben kezdődött újra, a konstanzi zsinat idején, bár a pápai legátus ekkor még képes volt visszafogni a feleket.[43] A zsinaton a litván és lengyel küldöttek panaszt tettek a Teuton Lovagrendre erőszakos térítései miatt (ahogy egy szamogitiai követ mondta, inkább vízzel szeretnének megkeresztelkedni és nem vérrel).[46] A lengyel püspökök felkérték a zsinatot, hogy vonja meg támogatását a lovagrend keresztes háborúitól, amit az katolikus országok elleni agresszióra használ fel. A gyűlés végül Lengyelországra és Litvániára bízta a maradék balti pogányság megtérítését.[47]

Eközben a husziták fellázadtak Csehországban a cseh koronát is megöröklő Luxemburgi Zsigmond német és magyar király ellen. 1421-ben a cseh nemesi rendi gyűlés kimondta Zsigmond trónfosztását, és a koronát Jagellónak ajánlotta fel, ha elismeri a huszita tanokat összefoglaló négy prágai cikkelyt. Jagelló erre nem volt hajlandó, és inkább Vytautast ajánlotta maga helyett. Vytautas elfogadta a koronát, és távollétében meg is koronázták, de közben biztosította a pápát, hogy hű marad a katolikus anyaszentegyház tanításaihoz. Maga helyett unokaöccsét, Koributovics Zsigmondot küldte a huszitákhoz, aki kisebb-nagyobb sikerrel harcolt a huszita háborúkban.[48] 1429-ben Luxemburgi Zsigmond királyi címet ajánlott Vytautasnak (látszólag Jagelló hozzájárulásával), de a lengyel főurak útközben elfogták az általa küldött koronát, és mire a pótlás elkészült, az idős litván nagyfejedelem meghalt.[28][49]

1422-ben újabb háború kezdődött a Teuton Lovagrend ellen, amelyet Jagelló két hónap alatt megnyert, még mielőtt a lovagrendet segítő csapatok megérkezhettek volna a Német-római Birodalomból. A háborút lezáró melnói békében a lovagrend végérvényesen lemondott Szamogitiáról, és átadta a litvánoknak Palanga kikötőjét, de Memel városa a birtokában maradt.[28] Az itt rögzített határ mintegy ötszáz évig, 1920-ig érvényben maradt. Lengyel viszonylatban azonban megmaradtak a kölcsönös követelések és feszültségforrások, ami miatt 1431-ben és 1435-ben újabb határvillongások kezdődtek.

Jagelló szarkofágja a waweli katedrálisban

Vytautas 1430-as halála után megroppant a lengyel-litván szövetség, mert a bojárok egyoldalúan Jagelló öccsét, Švitrigailát választották nagyfejedelemnek, aki megtagadta, hogy hűségesküt tegyen a lengyel királynak. Függetlenségi törekvéseit a lovagrend és az elégedetlen rutén hercegek is támogatták.[50] A lengyel főnemesek erre megszállták Podóliát (ami 1411-ben került Litvániához) és Volhíniát.[28] 1432-ben a lengyelpárti litván nemesek Vytautas testvérét, Zsigmondot választották meg nagyfejedelemnek és a két fél polgárháborúja egészen 1440-ig, jóval Jagelló halála utánig folytatódott.[28][50]

Halála

[szerkesztés]

Jagelló 1434. június 1-én halt meg Gródek Jagiellońskiban (ma Horodok, Ukrajna), 74 éves korában (vagy 84 évesen, ha a régebbi születési dátumot ismerjük el). A trón utódlását valamelyest leegyszerűsítette, hogy lánya, Hedvig 1431-ben meghalt. Hedvig volt az egyetlen a felnőttkort megélt gyermekei közül, akinek Piastok voltak ősei között, így elvileg kiskorú fiai előtt állt az örökösödési rangsorban. Jagelló végakaratában továbbvitte a közte és Vytautas között fennálló "fél-perszonáluniót", Lengyelországot a tízéves Ulászlóra, Litvániát a hétéves Kázmérra hagyta. A litván utódlás azonban már a király halálakor is bizonytalan volt, Kázmért csak 1440-ben választották meg a bojárok nagyfejedelemnek, a belháborút megnyerő I. Zsigmond halála után.

Családja

[szerkesztés]

Jagelló összesen négyszer nősült. Először Hedvig lengyel királynőt vette el 1386. február 18-án. Egy gyermekük született, aki csak néhány hétig élt és Hedvig pár nappal később szintén meghalt:

1402. január 29-én Cillei Annát (1380/81–1416) vezette oltár elé, aki III. Kázmér lengyel király unokája volt (így Piast-leszármazott). Egy lányuk született:

  • Hedvig (1408–1431), állítólag megmérgezték

1417. május 2-án Granowska Erzsébetet vette el, a sandomierzi vajda 45 éves özvegy lányát. Gyermekük nem született. Erzsébet 1420-ban meghalt és két évvel később Jagelló a 17 éves litván hercegnővel, Holszańska Zsófiával házasodott össze, aki végre örökösöket szült neki:

  • Ulászló (1424–1444) lengyel és magyar király
  • Kázmér (1426–1427)
  • Kázmér (1427–1492) lengyel király és litván nagyfejedelem
Jagelló családfája
Gediminas litván nagyfejedelem
sz. kb. 1275.
† 1341 tele 		Polocki Jevna (Jaunė)
sz. kb. 1280.
† 1344. 		I. Sándor
sz. 1301.
† 1339. X. 22. 		Anasztázia
         
     
  Algirdas litván nagyfejedelem
sz. kb. 1296.
† 1377. V.-a 		Tveri Julianna
sz. kb. 1330.
† 1392. tavasz
     
   
1
I. Hedvig
sz. 1374.
† 1399. VII. 17.
OO   1386. II.18. 		2
Cillei Anna
sz. 1380/81.
† 1416. I. 21.
OO   1402. I. 29. 		II. Jagelló Ulászló
sz. kb. 1351.
† 1434. VI. 1. 		3
Pilecki Erzsébet
sz. 1372.
† 1420. V. 12.
OO   1417. V. 2. 		4
Holszańska Zsófia
sz. kb. 1405.
† 1461. IX. 21.
OO   1422. II. 7.
                   
   1    2    4    4    4
Erzsébet Bonifácia
 sz. 1399. VI. 22.
  † 1399. VII. 13.
  		Hedvig
 sz. 1408. IV. 8.
  † 1431. XII. 8.
  		I. Ulászló
 sz. 1424. X. 31.
  † 1444. IX. 10.
  		(1) Kázmér
 sz. 1426. V. 16.
  † 1427. III. 2.
  		(2) IV. Kázmér
 sz. 1427. XI. 30.
  † 1492. VI. 7.
 

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Bojtár 2000, p. 182
  2. ↑ a b c d e f Bojtár 2000, pp. 180–186
  3. ↑ Boczkowska, Anna. Sarkofag Władysława II Jagiełły i Donatello, 27. o. (2011) 
  4. ↑ Tęgowski 1999, pp. 124–125
  5. ↑ Stone 2001, p. 4
  6. ↑ Sruogienė-Sruoga, Vanda (1987). „Jogaila (1350–1434)”. Lituanus: Lithuanian Quarterly Journal of Arts and Sciences 33 (4). [2020. szeptember 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. május 19.) 
  7. ↑ Rowell, S. C.. Lithuania Ascending: A Pagan Empire Within East-central Europe, 1295–1345. Cambridge University Press (1994). ISBN 978-0-521-45011-9 
  8. ↑ Plokhy 2006, p. 46
  9. ↑ a b c d e f Rowell 2000, pp. 709–712
  10. ↑ Bojtár 2000, p. 181
  11. ↑ Mickūnaitė 1999, p. 157
  12. ↑ Meyendorff, 1989, 205. o.
  13. ↑ Dvornik 1992, p. 129
  14. ↑ Sruogienė-Sruoga 1987
  15. ↑ Rowell, 2000. 709–712. o.
  16. ↑ a b c Kłoczowski 2000, pp. 54–57
  17. ↑ Magocsi 1996, p. 134
  18. ↑ a b c Jasienica 1988, pp. 80–146
  19. ↑ Dvornik 1992, p. 344
  20. ↑ a b Housley 1992, p. 354
  21. ↑ a b Sedlar 1994, p. 388
  22. ↑ Turnbull 2004, p. 22
  23. ↑ Rowell 2000, p. 732
  24. ↑ Stone 2001, p. 10
  25. ↑ a b Dvornik 1992, pp. 222–225
  26. ↑ a b c Jasienica 1988, pp. 103–105
  27. ↑ a b c d e f Stone 2001, p. 11
  28. ↑ New Cambridge Medieval History, 348.
  29. ↑ Śląsk w polityce Piastów (Silesia within the policies of the Piasts)'. Polska Piastów, 2005. [2006. október 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. augusztus 9.)
  30. ↑ a b Jasienica 1988, pp. 106–107
  31. ↑ Turnbull 2003, pp. 32–33
  32. ↑ Delbrück 1990, p. 526
  33. ↑ Jasienica 1988, p. 108
  34. ↑ Jasienica 1988, p. 110
  35. ↑ a b Stone 2001, p. 16
  36. ↑ Bojtár 2000, p. 182; Turnbull 2003, p. 7
  37. ↑ Turnbull 2003, p. 7
  38. ↑ a b Stone 2001, p. 17
  39. ↑ Turnbull 2003, p. 73
  40. ↑ Jasienica 1988, pp. 113–120
  41. ↑ New Cambridge Medieval History, 364.
  42. ↑ a b c d Jasienica 1988, pp. 121–124
  43. ↑ Dvornik 1992, pp. 342–343; New Cambridge Medieval History, 775–6.
  44. ↑ Tizenhárom szepesi város. Magyar Katolikus Lexikon. (Hozzáférés: 2016. május 19.)
  45. ↑ Housley 1992, p. 361; Rowell 2000, p. 733
  46. ↑ Housley 1992, pp. 351–361
  47. ↑ Bideleux 1998, pp. 233–235; Turnbull & McBride 2004, pp. 11–12
  48. ↑ New Cambridge Medieval History, 353.
  49. ↑ a b Plokhy 2006, p. 98

Irodalom

[szerkesztés]

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Władysław II Jagiełło című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]


Előző uralkodó:
Hedvig 		Következő uralkodó:
III. Ulászló

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=II._Ulászló_lengyel_király&oldid=27533517”