Szojuz–Apollo-program

A küldetés jelvénye

A Szojuz–Apollo-program vagy más írásmód szerint Apollo–Szojuz-program a hidegháború enyhülési szakaszában létrehozott amerikai–szovjet közös űrrepülési program volt. A program hivatalos neve Apollo–Szojuz Teszt-program (angolul: Apollo–Soyuz Test Project [ASTP]; oroszul: Экспериментальный полёт «Аполлон» – «Союз» [ЭПАС]) volt. 1975-ben Föld körüli pályán összekapcsolódott az amerikai Apollo és a szovjet Szojuz–19 űrhajó. Ez volt az első kísérleti nemzetközi űrállomás, amelynek fedélzetén két szovjet és három amerikai űrhajós két napig dolgozott. Az Apollo és a Szojuz közös repülése egyben az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti űrverseny jelképes lezárását is jelentette.

Előzmények

Az űrverseny

A közös szovjet-amerikai repülést az azt megelőző időszak szembenbállásának kontrasztjában lehet megítélni. Az amerikaiak és a szovjetek egyfajta politikai eszközként kezelték a világűr elérésére irányuló technikai erőfeszítéseiket, amelynek kulcsszava a „verseny” volt, vagy a színfalak mögött az ádáz szembenállás. Kezdődött az egész a Szputnyik–1-gyel – amely az amerikaiak politikailag fellengzős bejelentésére, miszerint ők fognak először a világon egy eszközt az űrbe juttatni, volt egy csattanós válasz, vagy afféle „megelőző csapás”. Folytatódott egy élőlény – Lajka kutya – reptetésével, majd a Hold világraszóló elérésével, sőt a még világraszólóbb lefényképezésével és kicsúcsosodott az első ember, Jurij Gagarin világűrbe juttatásában. A szovjetek taroltak az űrteljesítményeket illetően, amire az amerikaiaknak kezdetekben nem volt ellenszere. Pedig Dwight Eisenhower megalakította a NASA-t, hogy egy helyre, egy szervezetbe koncentrálja az amerikai űr-erőfeszítéseket. Súlyosbította a helyzetet az amerikai sajtó, amely egyenesen a pánikba sodorta az amerikai közvéleményt a szovjet teljesítmények olyan – egyébként valós – értelmezésével, hogy a szovjetek immár akadálytalanul lennének képesek atombombáikkal elérni az USA teljes területét, míg ők erre nem lennének képesek válaszul. Ez a hangulat odáig fokozódott, hogy bár a szakma tisztában volt vele, hogy a feladat nagyságához sokkal jobban illene az együttműködés és a fejlesztések megosztása, mint a párhuzamos, kapacitáspazarló fejlesztési folyamat, politikai szinten mégsem volt a legkisebb remény sem arra, hogy a két fél kooperáljon.

Bár John F. Kennedy és Nyikita Hruscsov között felmerült még témaként a két ország űrbeli együttműködésének lehetősége, mégis Kennedy olyan magasra emelte a tétet az ezt kizáró versengésben, amikor a Holdat jelölte meg elérendő célként, hogy a közeledés üres politikai petárda maradt. Az Apollo-program amerikai bejelentésétől kezdve mindkét országban arra irányultak az erőfeszítések, hogy egymást megelőzve érje el egyik, vagy másik fél a Holdat. A Vosztok-program és Mercury-program teljesítményeiben még egyértelműen a szovjetek teljesítettek jobban, ám a folytatásban a Voszhod-program és a Gemini-program összecsapásában – ahol a hasonló képességekkel bíró űrhajók képességeit kellett igazolni – az amerikaiak könnyedén megfordították a versenyt és kezdték átvenni a kezdeményezést az űrteljesítményeket illetően.

Végül az Apollo-program és a Szojuz/LK-program kettősében csúcsosodott ki a versengés, amelynek vége, az igazság pillanata Neil Armstrong és Buzz Aldrin holdraszállása volt az Apollo-11-gyel, amelyre a Szovjetuniónak semmilyen választ nem sikerült adni a kifejlesztett, de kudarcot valló technológiával. Az amerikaiak ezzel – legalábbis propaganda értelemben – megnyerték az űrversenyt. Immár mindkét oldalról pozitív gesztusnak számított az együttműködés lehetőségeinek keresése egymás felé.

Ugyanakkor az amerikaiaknak Armstrongék sikere egyfajta űrt is elhozott. Az Apollo-programról évekig azt hirdették, hogy az oroszok legyőzéséről szól, így az érdeklődés alaposan megcsappant iránta, amint ez bekövetkezett. Az Apollo utáni időkre csak tervezett programok voltak, amelyek nem voltak éppen kézzelfoghatóak és a – szintén még csak tervezett – Skylab-program vége és az azt követő program, a többször felhasználható űrrepülőgép debütálása között egy óriási időbeli rés kezdett tátongani. Nixonnak, aki torzóra vágta az Apollo-t – többek között törölte belőle az Apollo–18, –19 és –20 holdexpedíciókat –, szüksége volt valamire, lehetőleg a lehető legolcsóbban és erre a célra nagyszerűnek mutatkozott egy egyszerű Apollo repülés, amihez már az eszközök is megvoltak legyártva, csak fel kellett turbózni kissé némi politikai marketinggel.

A Dryden–Blagonravov levelezés

Amikor John Glenn sikeresen teljesítette a Friendship 7 repülését a Mercury-programban, Nyikita Hruscsov az általa egyébként hirdetett politikai enyhülés jeleként gratuláló táviratot küldött Kennedy elnöknek. Kennedy pedig egy, az ezt megköszönő levélben válaszolt. A levélváltásban a két vezető felvetette egymásnak, hogy talán a világúr lehetne a terepe egy nagy amerikai-szovjet együttműködésnek. Mivel mindkét oldalon pozitívan látták a témát, Kennedy elnök Hugh Drydent, a NASA akkori főigazgató helyettesét bízta meg, hogy levelezze le Anatolij Blagonravovval, a Hruscsovtól kapott – rakétatudósból diplomatává avanzsált – kontaktszeméllyel.

Dryden és Blagonravov ezt követően hosszas levélváltásokat követően előkészített egy egyezséget: az USA és a Szovjetunió kicseréli a meteorológiai műholdjai eredményeit, valamint a Föld mágneses mezeje megfigyelésére vonatkozó műholdas megfigyeléseit és abban is megegyeztek, hogy közösen követik az USA Echo II ballonműholdját. A megegyezést 1962. december 5-én – mindössze néhány nappal a kubai rakétaválság lezárását követően – az ENSZ-ben is bejelentették, mintegy megnyugtatólag, hogy a két nagyhatalom kis híján atomháborúba sodródó konfliktusa után is él a párbeszéd a két fél között.

Kicsit később Kennedy felajánlotta, hogy küldjön a két ország közösen embert a Holdra, ám az erről szóló érdemi párbeszédet megakadályozta az elnök elleni merénylet. Később Hrucsov hatalmát is megdöntötte egy puccs Leonyid Brezsnyev vezetésével, így ez a téma mindkét oldalon egy időre feledésbe merült.

A Paine–Blagonravov és a Paine–Keldis levelezés

1969-ben Richard Nixon váltotta Lyndon B. Johnsont, amely a legtöbb állami szerv élén is váltást eredményezett. James Webb, a NASA főigazgatója – akit még a demokrata Kennedy ültetett posztjára – lemondott, helyét pedig helyettese, Thomas Paine foglalta el. Paine nagy ambícióval látott munkához és közeledve az Apollo-program várható sikeréhez azt az ötletet kezdte fejlesztgetni, hogy a szovjetekkel együttműködést keressen. Elképzelése szerint az űrversenyből a verseny faktort nem kellett volna feladni, ám annak hidegháborús, kibékíthetetlen részét elhagyhatnák és baráti versennyé alakíthatnák, amelybe bőven belefér a két fél együttműködése. 1969 első felében ezért a NASA első embere megpróbálta feleleveníteni a korábbi levelezést, amelyet Dryden folytatott Blagonravovval. Ő is Blagonravovnak címezte leveleit, amelyekben együttműködést ajánlott a szovjeteknek. Az ajánlat lényege az volt, hogy szívesen juttatna fel a NASA amerikai űrhajókon szovjet műszereket és végezne az űrben szovjet kísérleteket. Utolsó levelében Paine meghívta Blagonravovot az Apollo–11 1969 júliusi startjára. Blagonravov a lehetőséget udvariasan elutasította, de levelezőpartnere tudtára adta, hogy a témában immár nem ő a megfelelő partner. A leveleket átadta a Pártnak, hogy ha az gondolja, jelöljön ki más levelezőpartnert Paine számára.

A Párt Msztyiszlav Keldist, a Szovjet Tudományos Akadémia elnökét jelölte ki a feladatra, aki matematikusként elévülhetetlen érdemeket szerzett a rakétatudományok matematikai alapjainak megteremtésében a Szovjetunióban. Mindeközben sor került az Apollo–11 korszakos repülésére és amikor Nixon elnök a leszállás helyszínére repült, hogy üdvözölje a hazatért űrhajósokat, a kíséretében Paine is ott volt az Air Force One fedélzetén. Az úton végig a főigazgató arról próbálta meggyőzni az elnököt, hogy keressék az együttműködést a szovjetekkel, amelyet végül Nixon támogatott is. Tette ezt annak tudatában, hogy a szovjetek is hajlandóságot mutattak a politikai enyhülés jegyében egy tudományos együttműködésre. Egy-két nappal korábban Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök Hubert Humphrey-val, korábbi amerikai alelnökkel folytatott nemhivatalos megbeszélést és szovjet részről is az együttműködést ajánlották lehetséges előrelépésként. A politikai szinten is kívánatos szándék alapján Paine feladatba kapta Nixontól, hogy keresse az együttműködést.

Paine az új kontakttal, Keldissel élénk levelezésbe fogott, amelynek első eredménye az lett, hogy Paine meghívta Keldist és szovjet kollégáit a NASA főhadiszállására 1969 szeptemberére, hogy a Viking marsszondákra szánt műszerek és kísérletek közé a szovjetek ajánljanak saját eszközeikből. A két fél hajlandóságával nem lett volna baj, ám a próbálkozást a korabeli posta lassúsága akadályozta meg: mire a szovjetek megkapták Paine meghívását, nem volt idő összeállítani a csapatot és elutazni az USA-ba.

A párbeszéd

Az érdemi űrbeli együttműködésre vonatkozó párbeszéd 1970 tavaszán indult meg. Ekkor New Yorkban rendeztek egy nemzetközi eseményt, amelyre néhány szovjet diplomata is hivatalos volt, köztük Blagonravov is, amerikai részről pedig Paine. Ezen a rendezvényen kötetlen beszélgetésekre került sor, bármiféle nyilvános, vagy hivatalos kötelezettségek nélkül, amelyek végül abban a megállapodásban csúcsosodtak ki, hogy a COSPAR közelgő, 1970 nyár eleji közgyűlésén, amelyet Leningrádban tartottak, az amerikai delegációba Neil Armstrongot fogják akkreditálni az amerikaiak és esetleg a szovjetek megtehetnék, hogy körbevezetik a szovjet űrműhelyekben, amelyet Blagonravov elfogadott.

Neil Armstrong a COSPAR konferenciájának vendégeként Csillagvárosba látogatott, ahol Valentyina Tyereskova egy emlékjelvényt tűz ki neki

1970. május 24.-június 5. között valóban Neil Armstrong ott volt a kongresszuson és szívélyes fogadtatásban részesült. Olyannyira, hogy még Alekszej Koszigin miniszterelnök is részt vett a számára egyébként huszadrangú tudományos üléssorozaton. A miniszterelnök nyitónapon mondott beszédében pedig meleg szívvel támogatta a „nemzetközi kooperációt és a világűr békés célú felhasználását”. A miniszterelnök nyílt színi támogatása hátterében pedig a szintén a delegációban helyet kapott helyettes NASA főigazgató, George Low pedig értékes háttérmegbeszéléseket folytathatott különböző szovjet illetékesekkel.

A megbeszélések konkrét eredménye az lett, hogy az amerikaiak a hazatértüket követően a washingtoni szovjet nagykövet bekopogtatott Philipp Handlernél, az Amerikai Tudományos Akadémia elnökénél egy Msztyiszlav Keldistől kapott ajánlattal: a két országnak ki kéne feljeszteni egy közös dokkolómodult, amelyhez különböző űrhajók csatlakozhatnának (természetesen mindkét országból). Már csak ezt kellett tisztázni ki a valódi tárgyalópartner, mivel a szovjetek tévedésből azt hitték, hogy a NASA csak egy az Akadémiának alárendelt fiókszervezet.

Richard Nixon 1970. július 10-én nyilvánosan is bejelentette, hogy egyeztetések folynak a szovjetekkel az űregyüttműködés témájában és ő különösen elkötelezett ezek sikerében. A háttérben közben komoly változások is lejátszódtak. Nixon, nyolc évi demokrata uralom után átvéve az USA kormányzását a legtöbb demokrata iniciatívát felülvizsgáltatta, köztük a NASA tevékenységét is. A holdraszállás sikerén felbuzdulva az űrügynökség szakemberei már az Apollo utáni világ lehetőségein, így holdbázis építésén, vagy éppen a Vénusz elérésén, vagy a marsraszálláson kezdték dolgozni, ám Nixon, akinek egyszerre volt pénzügyi nyűg az Apollo-program és rossz emlékű memento egy olyan embertől, aki éppen őt verte el az emlékezetes 1960-as elnökválasztásokon, azaz Kennedy nagyságát hirdette, leállíttatott minden komoly űrtervet – a többször felhasználható űrrepülőgép kivételével – és magát az Apollo-programot is fájóan megnyirbálta. Ezek a minden területet érintő negatív változások arra sarkallták a NASA elkeseredett főigazgatóját, Thomas Paine-t, hogy azonnali hatállyal lemondjon. Helyét átmenetileg nem töltötték be, hanem egyik helyettesét, az Apollo-program kulcsfiguráját, George Low-t ültették a helyére megbízott főigazgatóként. Low pedig egyenesen feladatba kapta Nixontól a fenti nyilvános bejelentéssel párhuzamosan, hogy egyezzen meg az oroszokkal.

Az első kapcsolatfelvétel

A Keldis vezette szovjet csoport végül megegyezett a NASA-val, hogy még a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepségei előtt egy amerikai küldöttség látogat Moszkvába. 1970. október 24.-27. között sor is került a találkozásra, amikor az amerikaiak elrepültek Moszkvába. Odahaza indulás előtt a CIA alapos felkészítésben részesítette a delegáció tagjait, hogy nagyon óvatosan kezeljék az oroszokat, ahol egész biztosan mindenféle KGB ügynök, kémelhárító és egyéb ügynök fog körülöttük legyeskedni.

Moszkvába érkezve a delegáció nyomát sem találta KGB ügynököknek. Sőt a találkozó első napján a szovjetek elvittél a delegációt Csillagvárosba és megmutattak minden éppen használatos technikájukat, felfedve ezzel mindent, amit addig mindkét fél titkosnak gondolt. Csillagvárosban az amerikaiak megnézhették az űrhajós kiképző központot, majd Beregovoj, Satalov és Kuznyecov űrhajós segédletével beültették őket a szimulátorokba, amelyből képet alkothattak a vadonatúj Szojuz űrhajó működéséről. A bemutató csúcsa a dokkolási szimulátor volt – két űrhajóféllel, kamerákkal, űrhajómodellekből és irányítókonzolokkal –, amelyből az amerikaiak láthatták, hogyan dokkol a korábbi ellenfél. Levezetésként még meglátogattak egy űrmúzeumot, hogy a nap végén a Bolsoj Színház balettelőadásával zárjanak. .

Az igazi megbeszélésekre október 26-án került sor. Ekkor Glynn Lunney, az Apollo-program repülőigazgatója tartott diavetítéses előadást, amelyben bemutatta az Apollo űrhajók dokkolórendszerét és dokkolási technikáját, kitérve a legkisebb részletre is, úgymint az űrhajók közeledésére, az irányfények elhelyezésére, a célkeresztre és az űrhajók közötti kommunikációra, vagy az automatika és a manuális irányítás arányára. Az ő előadását követően Konsztantyin Feoktyisztov|, a Voszhod–1 űrhajósa, egyébként vezető űrhajótervező mérnök pedig a szovjet dokkolási szisztémát mutatta be az amerikaiaknak. Az alapkérdés, vagy ha úgy tetszik a fő probléma máris nyilvánvaló lett a két csoport számára: a Szojuz alapvetően automata, radar irányította rendszerrel repült, az Apollo pedig alapvetően kézi irányítású volt. A folytatásban az amerikaiak bemutatták a többi dokkolórendszerüket is, a Gemini és más Apollo űrhajókon alkalmazottakat, majd megállapították, hogy az ő esetükben a Gemini és az Agena között alkalmazott eszköz hasonlít a leginkább arra, amit a szovjetek használnak.

A dokkolás utáni következő probléma az volt, mit kezdjenek az összekapcsolódással:

• csak kapcsolódjon össze a két űrhajó és más nem kell történjen
• kapcsolódjon össze a két űrhajó és az egyik utasai szálljanak át a másikba, kívülről, egy űrsétával
• kapcsolódjanak össze és szálljon át a legénység belülről úgy, hogy azonos a légkör a két kabinban
• átszállás belülről, de úgy, hogy marad a két űrhajó két különböző légköre, ezért kell egy légzsilip modul
• végül átszállás belülről, de a légzsilip modul legyen egy nagy, „tudományos-kísérleti modul”, ahová mindkét legénység átszállhat és közös munkát végezhet

A következő probléma ebből a választásból fakadt. Az Apollo űrhajóban csökkentett nyomású tiszta oxigén légkört, a Szojuz űrhajóban pedig normál nyomású levegőt alkalmaztak. Ahhoz, hogy a két legénység meglátogathassa egymást, valamiféle zsilipelésre volt szükség, ellenkező esetben a nitrogén miatt a búvárkodásból ismert búvárbetegség kerítette volna hatalmába az átszállókat. A találkozó utolsó napján pedig a felmerült problémák mentén zajlott azon kérdéseknek a megválaszolása, amelyek a találkozó első napján felmerültek.

A találkozó munkanapjainak estéin pedig kötetlenül ismerkedhettek és barátkozhattak a felek, hol a szovjetek rendeztek az amerikaiak számára nagyszabású fogadást, hogy az amerikaiak viszonozták ezt a moszkvai amerikai nagykövetségen rendezett eseményen, ahol természetesen folyt a vodka és a whisky és máris barátságok köttettek. A két, eladdig ádáz ellenfélről kiderült, hogy nagyon is barátságosak és lényegében letették annak alapjait, hogy ténylegesen tudjanak közösen dolgozni.

George Low Moszkvában

Amíg a csapatok már a műszaki részleteket egyeztették, addig a vezetők között tovább folyt a a magasabb szintű egyeztetés. Keldis meghívta a NASA új vezetőjét, George Low-t egy moszkvai látogatásra, aki ezt el is fogadta. A találkozást 1971 januárjára tűzték ki. Problémát okozott, hogy időközben valamilyen mondvacsinált repülőgép eltérítési ügy miatt komoly diplomáciai feszültség bontakozott ki a két ország között, ami oda vezetett, hogy Washingtonban és New Yorkban attrocitások értek szovjet polgárokat, míg a Moszkvába készülődő NASA delegációnak azt mondta a washingtoni szovjet nagykövet, hogy nem tudják garantálni az amerikai polgárok biztonságát, amennyiben a Szovjetunióba utaznak. Ennek ellenére Low az utazás mellett döntött.

Low 1971. január 16-án érkezett Moszkvába. A NASA vezető nem csak egy közös repülés részleteit érkezett megbeszélni, hanem a teljes amerikai-szovjet kapcsolatokat és az űregyüttműködés lehetséges módjait. A fogadtatás a diplomáciai figyelmeztetések ellenére több, mint barátságos volt, Low és Keldis már az alatt az idő alatt is elkezdtek beszélgetni a reptéri érkezéskor, amíg a vámosok a formaságokkal foglalkoztak. A szélesebb körű együttműködés kereteit hosszú és megerőltető tárgyalások során sikerült öt pontban le is fektetni, amelyek túl is mutattak, meg nem is az 1962-es Dryden–Blagonravov egyezményen.

A találkozó utolsó napján szó került a kezdetek óta fel-felmerülő témáról, két űrhajó összekapcsolásáról. Low azzal a kollégáitól kapott instrukcióval ment Moszkvába, hogy lehetőség szerint létező, kipróbált űreszközök találkozásáról és dokkolásáról kellene tárgyalni. Akkoriban a Szovjetunióban már születőfélben volt a Szaljut űrállomás, amely alig pár hónappal Low látogatása után jutott fel először az űrbe és Amerikában is folyt már a Skylab űrállomás építése, így a lehetségesen találkozó űreszközök az Apollo, a Szojuz, a Szaljut és a Skylab voltak. Ezt a kört próbálták szűkíteni az amerikaiak teoretikusan az Apollo-ra és a Szojuzra, természetesen nyitva hagyva a lehetőséget a többi űreszköz felé is. De később a körvonalazódó program egyik alapköve ez a javaslat lett, amit Low meg is tett a Keldissel való tárgyalásai során.

Kicsit később Richard Nixon James Fletchert nevezte ki a NASA főigazgatójává és George Low visszatért régi, főigazgatóhelyettesi beosztásába, bár a szovjetekkel való együttműködés ügyét ezután is ő vitte tovább.

Előkészítő ülések Amerikában és a Szovjetunióban

Szovjetek első ízben az Egyesült Államokban

Az elkövetkező négy évben, lényegében szinte a startig hol a szovjetek küldtek delegációt Amerikába (zömmel Houstonba, az ottani Embervezette Űrrepülések Központjába), hol amerikai csoport utazott Moszkvába és Csillagvárosba. Elsőként egy 19 tagú szovjet delegáció utazott Houstonba 1971. június 20-án és maradt 5 naig dolgozni. A programjuk hasonló volt, mint az amerikaiaké a Szovjetunióban: a NASA-sok szívélyesen fogadták őket és űrhajósok – mint John Young, Ken Mattingly és Fred Haise – kíséretében körbevezették őket mindenütt. Az együttműködést már tökéletesen megalapozták, ezen a találkozón már nem az volt a téma, hogy hogyan tudnak együttműködni, hanem olyan konkrét kérdéseken, hogy milyen széles legyen az átjáró alagút. Két teljesen eltérő filozófiával fejlesztő és úrhajót építő – csak a példa kedvéért: a szovjetek metrikus rendszerben gondolkodtak, az amerikaiak birodalmiban – munkakultúrát kellett összehangolni, ami lassú, fárasztó folyamat volt. Ennek a találkozónak még volt egy nagyon fontos hozadéka: eladdig a szovjetek kérésére a kezdődő együttműködést titokban tartották, ám amikor a szovjet küldöttség hazatért, a világ közvéleménye elé álltak és a sajtónak elmondták, hogy közösen mire készülnek.

Két találkozó közti szünetben pedig a felek otthon dolgoztak a problémákon. Az amerikaiak például a szovjetek távozása után egy újabb fontos sarokkövet tettek le az asztalra – igaz teoretikusan, így lényegében nem tudván, hogy később ez az ötlet sarokkő lesz –: összeírták milyen hardver kellhet egy közös szovjet-amerikai repüléshez és ebben szerepelt egy dokkolómodul nevű, egyelőre meghatározatlan tétel is. Emellett először készült valamiféle időrend is, amelyben először határoztak meg céldátumokat, a startét például 1974 közepén, de inkább a végén. Az amerikaiak odáig mentek, hogy a hardverlista dokkolómodulra vonatkozó tételére követelményrendszer állítottak és odaadták a North Americannek - mint lehetséges gyártónak tanulmányozásra.

Szojuz–11

Ebbe a légkörbe robbant be a Szojuz–11 tragédiája, amely eléggé hátravetette a feleket. A szovjetek 1971 áprilisában pályára állították a világ első űrállomását, a Szaljut–1-et. A program amúgy is szerencsétlenül indult, az első látogató űrhajó, a Szojuz–10 egy hiba miatt nem tudott bedokkolni a Szaljutra és dolgavégezetlenül kellett hazatérnie. De ez csak apró malőr volt a Szojuz–11, a második látogató űrhajó előtt. A Szojuz-11 ugyan rendben bedokkolt az űrállomásra és sikerrel végig is csinálták az űrhajósai a 24 napos berepülési programot, ám hazafelé indulva egy váratlan, banális hiba miatt – egy légkiegyenlítő szelep idő előtt nyitott ki – a három űrhajós holtan érkezett le a földfelszínre. A közös szovjet-amerikai projektet ez nagyon rosszul érintette. A szovjet oldalt lekötötte a a baleseti kivizsgálás és annak kiderítése, mi okozhatta a katasztrófát, amerikai oldalon pedig a sajtó korbácsolt óriási hullámokat - néhány politikus hathatós segítségével –, amelyben azzal vádolták a NASA-t, hogy egy bizonytalan, veszélyes technikát alkalmazó partnerrel készülnek technológiai házasságra, veszélynek téve ki amerikai űrhajósok életét. A NASA és szovjet partnere magyarázkodásra kényszerült.

A Nixon-Koszigin egyezmény

1972 tavaszára a szovjet-amerikai kapcsolatokban óriási javulás állt be a politikai enyhülés, mint folyamat keretében és a felek elhatározták, hogy az amerikai elnök és a szovjet első titkár csúcstalálkozóján aláírják a SALT-1 fegyverzetkorlátozási megállapodást. A nyolcnapos tárgyalássorozat azonban nemcsak a fegyverzetkorlátozási tárgyalásokra korlátozódott, hanem számos területen rendezni igyekeztek a két nagyhatalon egymáshoz fűződő kapcsolatait és a SALT-1 megállapodás mellett más egyezmények aláírására is sor került. Ilyen volt a világűrbeli együttműködésről szóló egyezmény is, amely jogilag is megalapozta a jövőbeli közös űrrepülést.

A meghirdetett csúcstalálkozó előtt amerikai küldöttség érkezett Moszkvából Houstonba a NASA-hoz. A fő feladatuk a hardverek (a dokkolószerkezetek és a dokkolómodul) véglegesítése volt, bevonva a munkába a North American Rockwell céget, amely a dokkolómodult építette. A megbeszélések eredménye egy egyezmény lett, amelyben részletesen leírták és rajzokon véglegesítették a dokkolószerkezetek leírását, amelyeket majd alkalmazni fognak a két űrhajón. A Rockwell pedig ennek alapján elkezdhette a dokkolószerkezetek és a dokkolómodul gyártását, valamint az Apollo CSM átalakítását.

A technikai kérdések mellett a NASA Washongton D.C.-beli főhadiszállásán az egész program politikai aspektusait tekintették át és ebből született a javaslat a Fehér Ház felé, hogy a közös űrrepülést bele kéne venni a moszkvai csúcstalálkozó témái közé. Henry Kissinger, Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója arra kérte a NASA-t, hogy készítsen elő egy javaslatot a megállapodásra. A NASA a korábban kidolgozott dokumentumok alapján be is nyújtotta a dokumentumot továbbá javasolta, hogy George Low, Glynn Lunney és Arnold Frutkin (a NASA Nemzetközi Programirodájának igazgatóhelyettese) Moszkvába utazzon a csúcs előtti hónapban és véglegesítsék az egyezmény részleteit. A NASA vezetőtriója találkozott a Szovjet Tudományos Akadémia elnökségével és három nap alatt véglegesítették a szövegtervezetet. Az egyezményben amerikai oldalon biztosították a másik felet, hogy technikailag lehetséges lesz egy közös repülés, míg a másik oldalnak a menedzsment struktúrájat (aka. a szovjet vezetési módszerek átláthatatlanságával és az amerikaiak általi kezelhetetlenségét) átalakítják.
Ezen a találjkozón még egy dolog dőlt el. Az amerikaiak korábbi felvetésével szemben – miszerint az amerikaiak Apollo űrhajója találkozzon a szovjet Szojuz űrhajóval – a szovjetek a Szaljut űrállomást favorizálták. A megbeszélések során viszont változott a szovjet álláspont és az ő oldalukról a Szojuz űrhajó került előtérbe. Lényegében itt véglegesedett, hogy a közös repülésben mely űreszközök vesznek részt. A találkozó másik fő megállapodása volt egy szovjet kontaktszemély kijelölése. Az együttműködés kezdete őta szovjet oldalon nem volt olyan felelős személy, aki – mint amerikai oldalon Glynn Lunney programigazgató – azonosítható lett volna a másik fél számára, mint felelős vezető és kapcsolattartó. A szovjetek amerikai kérésre Konysztantyin Busujevet nevezték ki a Szojuz-Apollo szovjet igazgatójává és egyben kapcsolattartó egyszemélyi vezetőjévé.

A tárgyalások végén létrejött dokumentum végül összesen 12 alapelvet rögzített, ami alapjául szolgált mind a program gyakorlati végrehajtásának, mind az elnöki csúcstalálkozón aláírandó egyezménynek.

1972. május 22-30. között megtartották a Brezsnyev-Nixon csúcstalálkozót Moszkvában, amelynek harmadik napján, 1972. május 24-én írta alá Richard Nixon amerikai elnök és Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök a Világűr békés célú felhasználásárra és felfedezésére irányuló együttműködésről szóló egyezményt, amely alapja lett a későbbi nemzetközi együttműködésnek és közös űrrepülésnek.

Az előkészítő munka

Az elnök és miniszterelnök egyezményének aláírását követően kezdték el projektként kezelni a közös repülés ügyét, amely amerikai oldalon a Apollo–Soyuz Test Project (ASTP – Apollo–Szojuz Tesztprojekt), míg szovjet oldalon Экспериментальный полёт «Союз»–«Аполлон» (Szojuz-Apollo Kísérleti repülés) néven kezdték emlegetni. Hivatalos megnevezéssé pedig 1972. június 30-án vált, innentől kezdve mindkét oldal a saját elnevezését használta a tömegtájékoztatásban.

Személyzet

A Szojuz–Apollo -program űrhajósai. Balról jobbra: Slayton, Stafford, Brand, Leonov, Kubaszov

• Szovjet személyzet: Alekszej Leonov, Valerij Kubaszov;
• Amerikai személyzet: Thomas Stafford, Donald Slayton, Vance Brand;

Repülés

Az ASTP küldetést 1975 júliusának második felében hajtották végre az amerikai Apollo és a szovjet Szojuz űrhajó összekapcsolásával. Az Apollo fedélzetén három űrhajós volt, a Szojuzon kettő.

Az ASTP-t részben az 1968-as Marooned című film ihlette, amelyben egy rosszul járt Apollo űrhajósait egy szovjet űrhajó menti meg. Az Apollo parancsnoki és műszaki egység (Apollo CSM) és az indítására használt Saturn IB korábbi programokból megmaradt felszerelések voltak, ezért az ASTP az egyik legolcsóbb űrrepülés volt az űrkutatás történelmében.

A Szojuz–19 és az Apollo hét és fél óra különbséggel indult 1975. július 15-én és július 17-én kapcsolódtak össze. Három órával később Stafford és Leonov a Szojuz nyitott ajtaján keresztül találkoztak. A két űrhajó 44 órán keresztül maradt összekapcsolódva, elég időre, hogy a személyzetek ajándékokat adjanak egymásnak, meglátogassák egymás űrhajóját és egymás nyelvén váltsanak szót. Kipróbáltak még egy újradokkolási manővert, amelyben már a Szojuz volt az aktív szereplő. A szovjetek öt napig maradtak az űrben, az amerikaiak kilenc napig.

Az Apollo és a Szojuz–19 szétkapcsolódva

A dokkolást egy adapter tette lehetővé, amelyet az Apollóval indítottak. A két parancsnok, Stafford és Leonov közötti történelmi kézfogás Európa fölött történt. Összekapcsolódva a két személyzet közös tudományos kísérleteket végzett. 44 órás együttlét után a két űrhajó szétvált és úgy álltak be, hogy az Apollo mesterséges napfogyatkozást hozzon létre a napkorona lefényképezéséhez. Egy másik gyors dokkolás is volt még, mielőtt a két űrhajó a saját útját folytatta volna.

A küldetés sikeres volt minden szempontból. Az Apollo–Szojuz küldetésen az amerikaiak vittek először magukkal programozható zsebszámológépet (HP–65) az űrbe, arra az esetre, ha meghibásodás lépne fel.

Az egyetlen komoly probléma az Apollo űrhajósainak hibája volt a visszatérés előtti felkészüléskor, ami miatt elég durvára sikerült a leszállás és ártalmas gázokkal telt meg a kapszula.

A dokkoló modul

Az Apollo és a Szojuz űrhajó összekapcsolására egy dokkoló modult fejlesztettek ki, amelyet az Apollóhoz csatolva indítottak. Egyben zsilipkamraként is szolgált, mivel a két űrhajóban a légkör összetétele eltérő volt.

A televízió történetéből

1975-ben készült egy több részes magyar tv-sorozat, a "Szojuz–Apollo-program" közös amerikai-szovjet űrprogram alkalmával, a Közművelődési Főosztály munkatársai által. A készítőket, ifj. Kollányi Ágoston, Ipper Pál, Domján Dénes, Molnár Miklós, az elektronikus műsorok kategória-díjával jutalmazták.

„A gondot, az eseménysorozatot övező titkosítás okozta. A szovjet hírközlési filozófiája szerint ugyanis minden olyan közlés, amely kudarcról, sikertelenségről vagy netán balesetről adott volna hírt, gyengíthette volna a szocialista társadalmi rendszer töretlen előrehaladásába vetett hitet. Márpedig az emberes űrhajózás kockázattal járó vállalkozás, erről tanúskodtak a megtörtént űrbalesetek. A szovjetek be akarták biztosítani magukat az esetleges rossz hírek ellen. Ezért az utolsó pillanatig titokban tartották a soron következő űrrepülés időpontját, másrészt, amikor a start már megtörtént, megvárták, amíg az űrhajó egy teljes kört ír le a Föld körül, azaz biztosan stabil pályán repül. Csak ekkor oldották fel az embargót (hírközlési tilalmat) és engedélyezték a sikeres űrkísérletről szóló közlemény sugárzását. Ez a rendszer jól működött a "felforgató" hírektől hermetikusan elzárt Szovjetunióban, azonban a nyugati világ peremén elhelyezkedő Magyarországon nevetséges helyzetbe hozta a hazai hírközlési szerveket, köztük a Magyar Televíziót. Magyarországon ugyanis már akkor fogható volt néhány nyugati TV adó, nem beszélve a rádióadókról.”

– Domján Dénes

Források

• ↑ Siddiqi: Asif A. Siddiqi: Challenge To Apollo: The Soviet Union and The Space Race, 1945-1974. (angolul) Washington D.C: NASA. 2000.  
• ↑ Ezell: Edward Clinton Ezell és Linda Neuman Ezell: The Partnership – A History of the Apollo-Soyuz Test Project. (angolul) Washington D.C: NASA. 1978.  

További információk

A Wikimédia Commons tartalmaz Szojuz–Apollo-program témájú médiaállományokat.

• The Apollo Soyuz test Project (Kennedy Space Center)
• A National Geographic cikke
• dunavolgyipeter.hu Archiválva 2021. május 8-i dátummal a Wayback Machine-ben
• FilmSzinhazMuzsika_1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám) Arcanum Szojuz-Apolló program,

Elődje: Szojuz–18

Szojuz-program 1967–1981

Utódja: Koszmosz–772