Szerkesztő:Történelem p/A Dél-afrikai Unió az első világháborúban

Az ország hadba lépése

Miután 1914. július 28-án a boszniai-hercegovinai látogatása során merénylet áldozatává vált az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse, Habsburg–Lotaringiai Ferenc Ferdinánd főherceg az európai államok között politikai válság alakult ki. A Monarchia a merénylőket állítólagosan támogató Szerbiának ultimátumot küldött, majd annak elutasítását hadüzenet követett, s hamarosan minden európai hatalom belesodródott a világméretűvé váló konfliktusba. A Brit Birodalom részeként a Dél-afrikai Unió is hadba lépett 1914. augusztus 4-én, így egycsapásra háborús területté vált, mivel a szomszédságában feküdt a Német Birodalom egyik legfőbb gyarmata, Német Délnyugat-Afrika (a mai Namíbia). A brit kormány követeléseket küldött a dél-afrikaiaknak, miszerint haladéktalanul támadják meg a német gyarmatot és semmisítsék meg a helyi német katonai erő, a Schutztruppe egységeit. Botha miniszterelnök a brit követelések elfogadásáról döntött.

1914. augusztusában megkezdődött a hadsereg mozgósítása és a katonák ellátmányozásának megszervezése. A támadó erők legfőbb parancsnoka tábornagyi rangban Louis Botha volt. Botha elképzelése az volt, hogy az alakulatoknak először a német gyarmat kikötőit és határátkelőit kell elfoglalniuk, majd a vasúthálózat birtokba vételével véglegesen elvágják a német csapatok utánpótlási-vonalát Ezt követően a dél-afrikai erők túlereje immár megfelelőképpen érvényesülni tud és a német csapatok rövid időn belül megadásra kényszerülnek. A németek ellen azonban az erősen németbarát búrok többsége nem akart harcolni, és a hadsereg sorai között sok búr az elégedetlensége folytán kapcsolatba került a hamarosan létrejövő brit-ellenes szervezkedésekkel.

A Dél-afrikai Unió háborús részvétele

Belső feszültségek: a Maritz-felkelés

Koos de la Rey

Miután a dél-afrikai katonák a britekkel együtt támadást indítottak a német gyarmat ellen, a dél-afrikai hadsereg vezérkari főnöke, Christiaan Beyers tábornok lemondott, majd ezt követően szervezkedésbe fogott a britek ellen, a németeket támogatva. A szervezkedésébe haamrosan sikerült bevonnia több híres, a második búr háború alatt kitűnt katonatisztet, mint Koos de la Rey, Christiaan de Wet és Jan Kemp tábornokokat.

1914. szeptember 12-én Beyers és de la Rey Potchefstroom búr katonai táborába utazott feltehetőleg abból a célból, hogy az ottani katonákat fellázítva felkelést indítson a kormány ellen. Éjjel egy útakadálynál rendőrökbe botlottak, akik a közelben garázdálkodó rablók, a Foster-banda fegyvereseit próbálták elfogni. A két tábornok feltehetően megijedt a lelepleződéstől és megállás nélkül tovább akart hajtani. A rendőrök egyike leadott egy lövést, ami súlyosan megsebesítette de la Reyt. A tábornok a helyszínen életét vesztette, és az összeesküvők az eset után -félve a leleplezéstől- egy időre minden szervezkedést leállítottak. Miután azonban félelmük tévesnek bizonyult, újból folytatták a munkálatokat. A helyzetet de la Rey halála csak tovább szította, ugyanis igen sokan nem fogadták el a hivatalos jelentést, és szándékos gyilkosságot sejtettek az eset mögött.

Még szeptember 15-én, a Német Délnyugat-Afrikában állomásozó Manie Maritz alezredes egységével együtt megtagadta, hogy a németek ellen harcoljon és kiáltványt adott ki. Maitzhoz hamarosan csatlakozott Beyers, de Wet, Kemp és számos másik ismertebb parancsnok. Maritz katonáival elfoglalta Keimoest és kikiáltotta a Dél-afrikai Köztársaságot. A felkelők ereje folyamatosan nőtt, azonban hamarosan Louis Botha statáriumot hirdetett és a számbeli fölényben lévő angol és dél-afrikai erők lassan leverték a felkelést. A kormányerők sikeresen megakadályozták a felkelő erők egyesülését, s egyenként legyőzve őket hamarosan felszámolták az ellenállást. Maritz egységével a németekhez csatlakozott, Jan Kemp a Kahalári-sivatagon átkelve csatlakozott Maritzhoz, de később megadta magát. Beyers Kemphez igyekezett vezetni csapatait, azonban a Vaal folyón való átkelés során megfulladt. Christiaan de Wet vívta a legsúlyosabb csatákat, 1914. november 12-én Mushroom Valley mellett véres összecsapásba keveredett az ellene vonuló erőkkel, de megsemmisítő vereséget szenvedett. A tábornokot végül megmaradt embereivel december 2-án fogták el.

A kormányzat a felkelés leverése után a lázadókat bíróság elé állította, de kivétel nélkül minden résztvevő viszonylag enyhe büntetést kapott. A felkelésben részt vett afrikánerek börtön-és pénzbüntetést kaptak, azonban minden bebörtönzött lázadót legkésőbb 1916-ban szabadon engedtek, elősegítve a felek megbékélését az országban.

A Német Délnyugat-Afrika elleni hadjárat

Térkép a délnyugat-afrikai hadműveletekről

Dél-afrikai katonák szállják meg Lüderitz városát 1914. szeptember 18-án

A Dél-afrikai Unió hadba lépését követően 1914. augusztus 23-ától megkezdődtek a határ menti összecsapások a dél-afrikai erők és a Német Délnyugat-Afrikában állomásozó német katonaság között. Szeptember 14-én dél-afrikai hadihajók tüzet nyitottak Swakopmund kikötőjére az ottani rádióállomás elhallgatásának céljából. Ezt a hadihajók 23-án, 24-én és 30-án is megismételték. Szeptember 19-én dél-afrikai csapatok szálltak partja az ország déli részének fekvő Lüderitz kikötővárosában. A várost a támadók sikeresen elfoglalták és ez lett a későbbi invázió kiindulópontja. Északkeleten szeptember 21-és 23. között dél-afrikai-és észak-rodéziai erők sikeresen ellenőrzésük alá vonják az ún. Caprivi-sávot, egy nappal később azonban a német gyarmati katonaság egységei foglalták el Walvis Bay dél-afrikai enklávéját. A további hadműveleteket hátráltatta a hátországban kirobbant felkelés, azonban azt a kormányerők hamarosan leverték. 1914. szeptember 26-án csatára került sor a dél-afrikai erők és a Joachim von Heydebreck vezette, 1800 főt számláló német alakulat között a Raman's Drifttől kb. 35 km-re levő Sandfontein mellett. A németek csapdába csalták az oázisnál itató katonákat, majd heves géppuska-és ágyútűzzel tizedelték a fedezéket kereső katonákat. Hamarosan heves tűzharc alakult ki, azonban végül a kimerült dél-afrikai katonák a parancsnokukkal, Grant alezredessel együtt megadták magukat.

A belső lázadás leverése lehetővé tette a dél-afrikai hadvezetés számára, hogy 1914-15 fordulóján folytassa támadó hadműveleteit. A csapatok élére Louis Botha áll, aki december végére visszafoglalta a szeptemberben elvesztett Walvis Bayt, majd 1915. január 15-én elfoglalta Swakopmund kikötőjét is. Februárban német csapatok törnek be Dél-Afrika területére, de a kakamasi csatában vereséget szenvednek Sir Jacob Van Deventer csapataitól. A dél-afrikai tovább nyomulnak a tavasz folyamán, április 21-én elfoglalják Bersebát és április 26-án újabb vereséget mérnek a német csapatokra Trekkopjes mellett. Május 12-én a támadók bevonulnak a németek által már korábban kiürített Windhoekbe. A hadjárat utolsó nagy ütközetére Otavifontein mellett került sor, ahol 800-1000 német állt szemben a túlerőben lévő dél-afrikai csapatokkal. Az eredmény nem lehetett kétséges, a németek döntő vereséget szenvedtek és a katonák az ország északi területeire szorultak. Az ellátmány-és vízhiánnyal küzdő németek parancsnoka, Victor Franke csapataival végül 1915. július 9-én tette le a fegyvert. A hadjárat végeredményképpen a győztesek kb. 5000 foglyot ejtettek és 59 löveget zsákmányoltak. A foglyokat számukra felállított fogolytáborokba szállították, az elfogott német tisztek többségét Okawayóba internálták.

Források

• Szabó Zsoldos Gábor: „Búr és Brit-is(h)” A Maritz lázadás (1914‒1915). Egy majdnem polgárháború a Nagy Háborúban (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2015. augusztus 11.)
• Német István – Juhász Dániel: Német gyarmatpolitika a 19-20. század fordulóján, Grotius e-könyvtár/47, 2012 (magyar nyelven). (Hozzáférés: 2015. augusztus 11.)
• Galántai József: Az Első világháború, Gondolat Kiadó, 1980., ISBN 963-280-498-8

[[Kategória:Első világháború]]