Ugrás a tartalomhoz

Szerkesztő:Fehér Zoltán/állatvilág

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az állatok országa

Az állatok világa talán a legösszetettebb életközösség. Az Animalia vagyis az állatok országa változatos élőlényeket foglal magába. Ide általában két főcsoport tartozik: a gerinctelenek és a gerinchúrosok.

Gerincteleneken általában az olyan állatokat értjük melyeknek nincs belső csontvázuk. Ehelyett külső páncél vagy héj borítja legtöbbjük testét, ami általában meszes anyagból vagy kitinből van, ez az egyik legkeményebb természetes anyag a Földön. Ezek tartják egyben az állat testét és védelmet nyújtanak a legtöbb ragadozó támadása ellen. A páncélzat általában az ízeltlábúakra és puhatestűekre jellemző, a többi gerinctelen nem rendelkezik ilyesfajta védelemmel. Vannak azonban akiknek nincs is szükség erre. Sokuk - például a lapos- és gyűrűsférgek - erős méreggel vannak ellátva, ami ugyan nem halálos, de egy időre elveszi a támadó étvágyát. Sok féreg parazita életmódot folytat, és más állatokon élősködve szerzi be táplálékát; ilyenek pédául a fonálférgek és piócák. A csalánozók, mint a medúzák idegméreggel bénítják meg a ragadozókat és a táplálékul szolgáló kisebb halakat és egyéb kisméretű tengerben élő állatokat. A korallok hatalmas telepeket alkotnak és mészváz védi őket a halaktól, akik megpróbálják elfogyasztani az állat puha testrészeit. A tengerisünök hegyes tüskéi figyelmeztetik az arra járó állatokat, hogy szúrása fájdalmas. A fekete színű tengerisünök erős méreggel vannak ellátva ami gyors kezelés hiányában halált okozhat. A tengericsillagokat a tengerek farkasának is szokták nevezni. Ragadozó életmódot folytatnak és ugyan lassan, de kegyetlen módon támadják meg a nagyobb tüskésbőrűeket és puhatestűeket. Sokszor csapatban, akár sok száz egyed támogatásával indul "vadászni", és akár a náluk 50-szer nagyobb tengerinap nevet viselő tengericsillagot is képesek megtámadni és legyűrni. A kagylók és csigák a tengericsillagok miatt viselnek kemény mészvázat, sőt a fésűskagylók gyors reakcióidejüknek köszönhetően képesek erős izomzatuk segítségével elúszni a ragadozó elől. Más puhatestű, viszont ahelyett, hogy zsákmány legyen belőle, áttért a ragadozó életmódra. A polipok erős szájszervüknek köszönhetően összetörik a rákok kemény páncélzatát és így megehetik az állat puha részeit. A tintahalak, az álcázás mesterei, beleolvadnak környezetükbe, hogy észrevétlenek maradjanak a leendő zsákmány és a ragadozók számára. Az egyetlen csoport, melynek belső váza van, ezt szaknyelven szépia- vagy halcsontnak nevezik. Az ízeltlábúak az egyik legváltozatosabb és legfajgazdagabb csoport az állatok országában. Több alakjai is léteznek, melyek mind kemény kitinpáncéllal védekeznek a támadások ellen. Legismertebb formái a pókszabásúak, a rákszabásúak, a csupalábállatok, a soklábúak, a rákok és legváltozatosabb osztályuk a rovarok. Vannak növényevők és ragadozók, repülők és szárazföldiek, még a vizekben is előfordulnak. Az ízeltlábúak világa a legcsodálatraméltóbb a gerinctelenek között. A rovarok látják el a legfontosabb feladatot a világon: beporozzák és ezáltal szaporítják a növényeket, amik hiányában nem képződik oxigén. Ha mi és a gerincesek kipusztulánának valószínűleg a rovarok vennék át a hatalmat a Föld uralása felett, mert mindenhol ottvannak és több mint 1 millió fajuk létezik szerte a világban.

A gerinces állatok állnak a legközelebb hozzánk, ugyanis mindenhol találkozunk velük és tüzetesebben is megismerhetjük életüket. Kertünkben sem a rovarokat látjuk meg először, amint beporozzák a növényeket, hanem a fűben matató sünt vagy éppen az éneklő madarakat. A gerincesek öt osztályra tagolhatók: az emlősökére, a madarakéra, a hüllőkére, a kétéltűekére és a halakéra. Az emlősök jellemzője főleg az, hogy szaru képződményű szőr borítja testüket; emellett melegvérű állatok, akárcsak a madarak és elődeik a dinoszauruszok; agyuk a többi állatéhoz képest igen nagy és a csak rájuk jellemző tej, amivel gondozzák kicsinyeiket. Legtöbbjük óvja és akár az élete árán is védelmezi kölykét, sőt egyes majmok szövetségesekként viselkednek egymással, hogy minden erdei szinten figyelmeztessék társukat a közeledő veszélyekre. Tehát az emlősök egy valóban változatos csoport, melyek okosságuknak és találékonyságuknak köszönhetően kiemelkedtek a többi állat közül. A madarak többségére is jellemző az, hogy nagy odaadással gondozzák fiókáikat. Testüket toll borítja, melynek felépítése lehetővé teszi az állat számára a repülés képességét. A bőrfelülethez közel pihetollak találhatók, hogy megóvják a madarat a kihűléstől miközben repül; a külső tollakat evezőtollaknak nevezzük, ennek segítségével képes repülni, hosszab távon keresztül. A madarak egy másik állatcsoportból, a hüllőkből fejlődtek ki. Ezek többsége hidegvérű, tojásrakó állat. Hogy felgyorsítsák anyagcséjüket ki kell feküdniük a napra, hogy felmelegedjenek. Ebbe az osztályba többek között a teknősöket, a krokodilokat, a hidasgyíkokat és ásógyíkokat, a gyíkokat és kígyókat soroljuk. Mindenhol és minden körülények között képesek megélni, még a fagyos tundrán is. A kétéltűek, a hüllők valószínűsíthető ősei, vízhezkötött életmódot folytatnak, hogy bőrüket nedvesen tartsák. Petével szaporodnak és az állatvilágban egyedülállóan képesek a bőrlégzésre. Három fontosabb csoportjuk a farkos és farkatlan kétéltűek és a gilisztaszerű lábatlan kétéltűek. A halak a legfajgazdagabb csoport a gerincesek között; több mint 25 000 fajuk létezik a tengerekben, óceánokban és édesvizekben egyaránt. Három főbb csoportja az állkapocsnélküliek, a porcoshalak és a csontoshalak. Petével szaporodnak, kopoltyúval lélegeznek és uszonyaik segítségével képesek haladni. Úszóhólyagnak nevezett gázzal telt hólyagok segítségével tartják meg magukat a vízben. Legnagyobb fajuk az érdes vagy cetcápa akár 15 méteresre is megnőhet. Belőlük fejlődhettek ki a kétéltűek is. Ugyan nem tartoznak a valódi gerincesekhez, de a gerinchúrosok minden gerinces ősei közé tartoznak. Több mint 450 millió éve jelentek meg és azóta változatosságuk egyre nőtt. Két osztályuk a fejgerinchúrosok és a zsákállatok. Utóbbiak kifejlett egyedei teljesen gerincelenné válnak, de a szabadon úszó ivadékok vékony gerinchúrral rendelkeznek. A fejgerinhúrosok közé csak a lándzsahalakat soroljuk, melyek nagyon hasonlítanak azokra a kihalt állatokra, melyek először viseltek gerinchúrt a Földön. Őseik és a gerincesek tehát a legfejlettebb és legösszetettebb életközösségek, melyek valaha is éltek bolygónkon.

Gerinctelenek

[szerkesztés]
Közönséges polip

A gerincteleneket magába foglaló alországba a belső vázzlal nem rendelkező állatokat soroljuk. A legkülönlegesebb forma- és színvilágban élő állatok minden bizonnyal az ízeltlábúak, melyek a legfontosabb szerepet töltik be az ökoszisztémában, főleg a növényekkel való szimbiotikus viselkedésük miatt. Ízeltlábúakkal bárhol találkozhatunk, kertekben, pusztákon, erdőkben, vízpartokon és még a vízekben is ott vannak. A pókszabásúak közé általában a pókokat, skorpiókat és a kisebb-nagyobb atkákat redszerezzük, melyek a rovarok után a legfajgazdagabb osztályba tartoznak és már 300 millió évvel ezelőtt a karbon időszakban is jelen voltak. Egyes területeken képesek visszaszorítani még a fajgazdag rovarokat is ugyanis, minden fajuk ragadozó életmódot folytat. A rákszabásúak között ott vannak a több mint 150 millió éve kialakult tőrfarkúak, melyek többsége már rég kihalt. Ma csak az Atlanti-óceán néhány részény találkozhatunk velük. A csupalábállatok kevésbé ismert osztály, ahol a különböző méretű és formájú ászkapókok vannak. A soklábúak osztálya az ezerlábúakat, vaspondrókat és százlábúakat foglalja magába. Főleg törmelékevők és a sötét nyirkos helyeket részesítik előnyben. A rákok közé sok család tartozik, változatos méretben és külsőben élnek a vizek és vízpartok környékén; az egészen kicsiny kandicsrákoktól egészen az akár egy méter hosszúra is megnövő langusztáig és homárig. A rovarok közé megszámlálhatatlanul sok faj tartozik, melyek alkalmaszkodóképességüknek köszönhették sikerüket. Ide tartoznak többek között a szitakötők, a fogólábúak, a csótányok és termeszek, az egyenesszárnyúak mint a sáskák, a szipókásrovarok, a rengeteg fajból álló bogarak, a kétszárnyúak, a lepkék, a darazsakat és méheket magába foglaló hártyásszárnyúak és az ősrovarok. Mindenhol megélnek és nagyon alkalmazkodóképesek, ezért ha mi emberiség és a gerincesek kihalnának a rovarok vennék át az uralmat a világ felett. A rovarok nagyon közeli rokonai az ugróvillások, melyek több millió évvel ezelőtt már megszámlálhatatlan fajszámmal bírtak. A legprimitívebb gerincesek a szivacsok, melyek helyhez kötött életmódot folytatnak és mindenféle alakban léteznek a Földön. Ezek a korongállatkák mellet az álszövetes állatok közé tartoznak. A csalánozók között a medúzák és korallok találhatók. Több mint 9000 fajuk él édesvizekben és tengerekben egyaránt. Erős csípéseikkel védekeznek a ragadozók ellen, mely egyes fajoknál emberre nézve is halálos lehet; ez az erős idegméreg főleg a kockamedúzáknál gyakori. Sok féreg él világszerte, melyek többségének nincsen külső váza, ilyenek például a laposférgek, kerekesférgek, buzogányfejű férgek, csillóshasúak és nyílférgek, a fecskendőférgek, ormányosférgek és rokonaik a gyűrűsférgek és a zsinór- és nyelesférgek. A puhatestűek rendelkeznek a legfejlettebb aggyal, például a polipok és tintahalak, melyek képesek a színváltás képességére, sőt a nyolckarúak még bőrfelületüket is meg tudják változtatni. Ha megijednek tintafelhőt lövellnek a támadóra, ami általában elriasztja azt. Ide tartoznak még a csigák és kagylók, vagyis a házas puhatestűek, de persze léteznek olyanok is, melyek elvesztették héjukat és helyette kellemetlen méreggel védekeznek a ragadozók támadása ellen. Ezek mellet még nagyon sok egyéb gerinctelen található, de ezek sokan a közönség számára ismeretlenek, mint az egysejtűek sokasága. A gerinctelenek még nagyon sok rejtélyt tartogatnak a jövő embere számára, melyet a mai technikával még nem, de a közeljövőben biztosan megfigyelhetünk.

Álszövetes állatok

[szerkesztés]

Az álszövetes állatok (Parazoa) közé a szivacsokat és a különféle korongállatkákat soroljuk. Utóbbiak szabad szemmel nem látható többsejtű élőlények. Táplálékuk parányi mikroorganizmusokból áll. Igen ritka állatok és nehezen vizsgálhatók, így életmódjuk és egyéb fontos tulajdonságaik még rejtettek az emberiség számára. A szivacsok között három különböző altörzs található, melyek másmilyen forma és alakvilágban láthatók. Ezek a mészvázú szivacsok, az üvegszivacsok és az édesvízi szivacsok. Mind a három különböző helyen él és más formát ölt magára. A mészvázú szivacsok főleg a sekélyebb tengerekben és óceánokban találhatók a korallszirtek közelében, ahol kemény mészvázzal védekeznek az őket fogyasztó halak ellen. Alakjuk és mintázatuk élőhelytől függően más, ugyanis az Indiai-óceánban élő csőszivacsok barnás színűek, míg a Csendes-óceániak lila árnyalatúak. Az üvegszivacsok mélytengerekben és óceáni árkokban fordulnak elő, ezek teljesen átlátszóak és testük nagyon lágy, néhány baktérium segítségével még világítani is képesek lettek. Táplálékukat eltérő módon veszik föl mint a többi szivacs, ugyanis ragadozók révén, főleg zooplanktonnal táplálkoznak. A világító fényük által magukhoz csalogatott mikroszkopikus rákokat fogyasztják, melyek egyenesen a szájszervükbe kerülnek, miután ez megtörtént a szivacs elzárja azt a területet egy hártyával, ahova a rák bennrekedt és emésztőnedvet fecskendez belé. Az édesvízi szivacsok a leggyakoribb szivacsfajták, nevükkel ellentétben a legtöbb faj tengerekben és óceánokban fordul elő és fajaik mindegyike nagy kivezetőnyílással rendelkezik, ez a csoport egyik sajátossága. Csak ez a csoport képes elviselni az édes vizeket, ahol gyökerekre és vízbe nyúló felületekre kapaszkodnak. Táplálékuk planktonból áll, melyet apró lyukacskáikon vesznek föl és a legfelső kivezető nyíláson engednek ki. Alakjuk és kinézetük igen változatos, vannak ág alakú és cső formájú változataik, legtöbbjük azonban sziklákra és kitüremkedő felületekre telepedő lapos és széles alakú állatok, melyek formája minden esetben más.

Theonella cylindrica




Csalánozók és bordásmedúzák

[szerkesztés]

A csalánozók és közeli rokonaik a bordásmedúzák már a valódi szövetes állatok közé tartoznak, melyek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy képesek nagyobb mértékű erőkifejtésre is. A valódi szöveteseken belül a sugaras szimmetriájú állatok között foglalnak helyet. A csalánozók közös jellemzője, hogy csalánsejtjeik segítségével képesek elpusztítani a táplálékul szolgáló állatokat. A virágállatok a legősibb csalánozók, főként helyhezkötött életmódot folytatnak. A korallok és tengerirózsák a legismertebb állatok a csoportban, melyek hatalmas fajgazdagságuknak köszönhették sikereiket. A korallok kemény mészvázat növesztettek maguk köré, hogy a halak ne tudjanak hozzáférni az állat puha részeihez. Csak gyenge áramütésre képesek, amit általában éjszaka, vadászatkor hasznosítanak. Főként apró féregszerű lényekkel táplálkoznak, melyeket korallpolipoknak nevezett karjaik segítségével kapnak el és emelnek a szájhoz. A tengerirózsák már erősebb csípésekre is képesek, hogy el tudja riasztani a nagyobb ragadozókat is, amit egyes halfajok ki is használtak. A bohóchalak pédául immunisak lettek a csípésre, és az állat karjai közt keresnek védelmet a ragadozóiktól. Egy mások főcsoport a medúzaszerűek, melyek szabadon úszó, sokkal nagyobb csípésekre képes állatok. Legveszélyesebb csoportjuk a tengeridarazsaknak is nevezett kockamedúzák, melyek olyan erős idegméreggel rendelkeznek, hogy az másodpercek alatt képes megölni egy nagyobb halat és azonnali kezelés hiányában 3 percen belül egy embert is. Két mások osztály a hidraállatok és a hidraállatszerűek, melyek édesvizekben is képesek megélni. Gyakran kolóniákban élnek, ahol minden egyednek megvan a maga feladata. Néha a mélytengeri fajok, egyes baktériumfaj segítségével képesek a világításra is. A kehelyállatok között a medúzafajok többsége szerepel, melyek egy ember számára nem, de egy táplálékállat, pédául egy hal számára halálos mérget hordoznak karjaikban. Rendkívül sok fajuk alakult ki, változó méretben és formában. Leggyakoribb fajuk a fülesmedúza, mely minden óceánban és nagyobb tengerben honos állat. Néhány medúza még a sarkvidékeket is megjódította, ahol más csalánozó perceken belül elpusztulna. Nincsen valódi alakjuk: az egész állat mindössze egy kocsonyás massza, ami szabadon úszva változtatja helyét. Rokonaik a rögzült kehelyállatok, helyhezkötött életmódot élnek és szűrögető életmódot folytatnak. Mivel általában mélytengeri árkokban fordulnak elő kevésbé ismertek a tudomány számára. A nyálkaspórások hasonlítanak a hidraállatokra, de eddig még nem sikerült besorolni őket. A csendes-óceánban fordulnak elő, ahol több kolóniákat is alkothatnak. A csalánozók rokonai a bordásmedúzák, ahova a vénuszöveket és dinnyemedúzákat is soroljuk. Két csoportjuk a tapogatós és a tapogató nélküli bordásmedúzák. Mélytengerekben laknak és baktériumok segítségével képesek világítani, hogy a közelbe vonzzák a táplálékállatokat.

Palau stingless
Trachyphyllia geoffroyi





Ősszájúak

[szerkesztés]

Az ősszájúak közé tartozik a legtöbb gerinctelen állatfaj a tüskésbőrűeken kívül. A száj és kivezetőnyílás a getrinchúrosoknál megcserélődött ezért ők újszájúanak mondhatók. A laposféregszerűek a legősibb ősszájúak, melyeknek már volt agyuk és a spirális bordázódású állatok közé tartoznak. Ez nem igazi agy, csak egy agydúc, mely arra szolgált, hogy az állat képes legyen koordinálni magát. Lehismertebb csoportja a lapodféregszerűek, ahova a különböző mételyek, örvényférgek és galandférgek, melyek főként élősködő életmódot folytatnak. A laposférgek közeli rokonai a kerekesférgek és buzogányfejű férgek, melyek életük nagy részét más állatokban töltik. Ide tartoznak még a csillóshasúak, a nyílférgek, az állkapcsos férgek, a patkósférgek és többek között a víziférgek, melyek szimbiózisban élnek egyes hidegvízi homárral. A laposféregszerűek mellett egy fejlettebb törzs a tapogatós csillókoszorús állatok, ahova a puhatestűek is tartoznak. A féregcsigák, cserepeshéjúak és maradványcsigák már több millió éve léteznek a földön és főleg törmelékanyagokkal táplálkoznak. A kagylók és ásólábúak planktonevők és világszerte elterjedt állatok az édesvizekben és tengerekben egyaránt. A mindenevő csigák többsége kemény mészvázzal védekezik támadói ellen. Ebben a "házban" található minden létfontosságú szerve, melyeket a köpeny védi meg a kiszáradástól. A legfejlettebb puhatestűek a fejlábúak, ahova polipok és tintahalak is tartoznak a csigáspolipok mellett. A polipok váznélküli testüknek köszönhetően mindenhova beférnek, és főleg nagyobb rákokkal táplálkoznak. A tintahalak is ragadozók és a polipokhoz hasonlóan képesek változtatni színüket. Szépia vagy halcsontnak nevezett belső vázuk tartja őket egyhelyen. A fecskendőférgek és ormányosférgek egy csoportba sorolhatók a puhatestűekkel. Ezek a kis lények kevésbé megvizsgált állatok. A gyűrűsférgek közé sok állatfaj tartozik, melyek lehetnek helyváltoztató vagy helyhezkötött életmódúak. Ide tartoznak a vérszívó piócák, a helyhezkötött forgósférgek és a földigiliszták is. A gyűrűsférgek és puhatestűek rokonságban állnak még a zsinórférgekkel, nyelesférgekkel, a kagylószerű pörgekarúakkal, a mohaállatokkal és a csöves tapogatósokkal is. Egy másik főcsoport a vedló állatok, ahova az övesférgeket farkosférgeket és fonálférgeket is soroljuk. Utóbbiak parazita életmódot folytatnak a bélrendszerben és ez emberre nézve sem veszélytelen. A húrférgek, karmos féreglábúak és medveállatkák nagyon apró lények és főleg vizekben és vízpartokona fordulnak elő. A legfejlettebb ősszájúak az ízeltlábúak, ahova a legtöbb gerinctelen is tartozik. Ide sorolhatók a rákszabásúak, a skorpiókat és pókokat magába foglaló pókszabásúak, az ászkapókok vagy csupalábállatok, a rákok, a soklábúak és a legfajgazdagabb, rovarokat is magába foglaló hatlábúak. Ezeknek több mint 1 millió fajuk létezik világszerte, erdőkben, füves pusztákon és vízpartokon egyaránt, ahonnan már csak egy lépés az újszájúak csoportja.

Pseudoceros dimidiatus
Calliostoma zizyphinum
Helix aspersa
Nautilus pompilius
Sepia officinalis
Haemadipsa zeylanica
Lumbricus terrestris
Homarus gammarus
Harpaphe haydeniana
Calopteryx virgo
Patanga japonica
Hypolimnas misippus

Újszájúak

[szerkesztés]

Az újszájúak között vannak legkjözelebbi rokonaink, vagyis az összes gerinces és gerinchúros állatfaj. Ezek mellet idetartozik még néhány kihalt gerinctelen is, és persze a tüskésbőrűek. Teljesen megcserélődött nyílásrendszerük, vagyis a száj és a kivezetőnyílás mások helyen található mint az ősszájúaknál. Az első újszájúak valószínűleg sem a tüskésbőrűekhez, sem a gerinchúrosokhoz nem tartoztak. A kora kambrium időszakban jelentek meg és az korszak végén ki is pusztultak. Szabadon úszó, a maitól merőben eltérő módon viselkedő állatok lehettek és belőlük alakulhattak ki a későbbi tüskésbőrűek. Több csoportjuk is van, ilyen például a legfejletlenebb és legorábban kialakult tengerililiomok, melyek helyhezkötött életmódot folytató szűrögető élőlények. Őseik kehely formájú, csápokkal rendelkező, kemény védőburkot viselő állatok lehettek, melyek feltehetően hasonlóan éltek. A tengerililiomok plankonnal és egyéb vízben lebegő szervezetekkel táplálkoznak. Egy másik csoport a tengericsillagok viszont ragadozó életmódot folytatnak. Megtámadják a kisebb testű puhatestűeket, vagy akár a náluk sokszor nagyobb és erősebb tengericsillagokat is. Nagyon sok eset igazolja, hogy ezek a húsevők falkában támadnak áldozataikra és általában úgy végeznek vele, hogy erős szájszervükkel nagyobb darabokat hasítanak ki belőle. Ezért kapták a tengerifarkas becenevet is. A kígyókarúak nagyon hasonlítanak a tengericsillagokra, de belső rendszerük és viselkedésük merőben eltérő azoktól. Planktonnal táplálkozó állatok, melyek hosszú karjaikkal haladnak előre az aljzaton. A tengerisünök hegyes tüskéikkel védekeznek a támadókkal szemben, melyben sokszor méreg is található. A fekete tengerisünnek van a leghosszabb tüskéje, ami azt jelenti, hogy erősen mérgező állatról van szó, ezt a fekete szín is bizonyítja. Szemeik a tüskék között található, ami nem valódi szem, csak egy álszem, mely a sötét és világos mekülönböztetésére szolgál. A tengeriuborkák hosszú testükről kapták nevüket, melybe néha kisebb angolnák is beleköltöznek. Főleg mélyebb óceánokban élnek, de ha mégis kifogják őket erősen nyálkát lövellnek a támadóra, ez általában elriasztja azokat. A félgerinchúrosok és gerinchúrosok már rendelkeznek valamilyen gerincszerű képződménnyel, ami előbbieknél nagyon vékony és alig észrevehető dolog. Szűrögető életmódot folytatnak és főleg mélytengerekben honos állatok. A gerinchúrosok gerince keményebb anyagból, mészből van, ami szilárdan tartja testüket. A zsákállatok helyhezkötött, felnőtt egyedei már nem rendelkeznek gerinccel, de a fiatal szabadon úszó állatok testében felfedezhető ez a kis képződmény. Később elvesztik ezt a szervüket és lesüllyednek az aljzatra, hogy helyhezkötve ragadozó vagy szűrögető életmódot folytassanak. A fejgerinchúrosok között a lándzsahalak néhány faja található, melyek testén végighúzódó gerinchúrjuk jól látható. Életüket mélyvízben töltik az Atlanti-óceán hidegebb részein, ahonnan csak kevésszer kerül emberek szeme elé, így életük és viselkedésük nem tanulmányozott sokat. A gerincesek szilárd, csont vagy porcvázzal rendelkező állatok ahova a 25 000 fajt számláló halakat, a bőr- és tüdőlégző kétéltűeket, a hidegvérű hüllőket, a repülőképes madarakat és legfejlettebb csoportjukat az emlősöket foglalja magába. Kemény vázuk segítségével testük sokkal stabilabb, mint a gerincteleneké. A gerincesek tehát valóban nagyon fejlett élőlények.

Protoreaster linckii
Diadema setosum
Tunicate komodo
Branchiostoma lanceolatum
Carcharodon carcharias

Gerincesek

[szerkesztés]
Amuri leopárd

A gerincesek közé az olyan állatokat soroljuk, melyeknek belső csont vagy porcvázuk képződött az elődeik gerinchúrjából. Tudományos vizsgálatok igazolják, hogy a gerinccel rendelkező állatok és így mi is, egy közös őstől származtak, ami egy kicsi, lándzsahalakra emlékeztető fejgerinchúros állat lehetett. Ez az aprócska lény a kambrium időszakban élhetett és elhullott szerves anyagokkal táplálkozhatott. Az állat a Pikaia nemzetségbe tartozott és belőle lassan, de fokozatosan olyan fejlett és hatalmas állatfajok alakultak ki, mint a dinoszauruszok és rokonaik. A gerincesek öt törzsre oszthatók: a halakéra, a kétéltűekére, a hüllőkére, a madarakéra és az emlősökére, ahova mi emberek is tartozunk. A halak talán a legkorábbi gerinces állatok, legelső fajaik 450 millió évvel ezelőtt az ordovicium időszakban jelentekm meg és mind a mai napig az egyik legnépesebb csoport a gerincesek között. Három fő osztálya az állkapocsnélküliek, pédául az ingolák és nyálkahalak; a porcoshalak, mint a cápák, ráják és tömörfejűek; és a csontoshalak, ahova a legtöbb faj tartozik, ebbe az osztályba soroljuk az összes többi halfajt a tüdőshalaktól kezdve, apontyféléken át, egészen a sugarasúszójú halakig nagyon változatos életközösség. A kétéltűek valószínűleg azokból a halakból fejlődhettek ki, melyek elhagyták a szárazföldet és eltüntették kopoltyúikat, hogy ne kelljen teljes mértékben vízhez kötve élni, ehelyett bőrlégzéssel és tüdővel lélegeznek. Petékkel szaporodnak ugyan és bőrüket is nedvesen kell tartani, ami a vízhez kötelezi őket, de a kétéltűek már egy következő lépés volt a szárazföldek meghódítása terén. A hüllők viszont már teljesen áttértek a szárazföldi életmódra: védőburokkal rendelkező tojással szaporodnak, ami megvédi az embriót a kiszáradástól és a tojássárgája még táplálékot is nyújt neki; bőrük pikkelyes és száraz, ami nem igényli, hogy benedvesítsék. Egyes hüllőkből, mint a dinoszauruszok hüllőmedencéjű fajai is voltak, egy új állatcsoport, a madarak fejlődhettek ki. A hidegvérű hüllőkkel ellentétben, képesek saját testhőjük szabályozására, így nem kell kifeküdniük a napra, hogy aztán vadászni tudjanak. Tollruhájuk megóvja őket a kihűléstől jó szigetelőhatása révén. Egyesek hosszú evezőtollaiknak köszönhetően megtanultak repülni és ügyes vitorlázók váltak belőlük. A hüllők egy másik csoportjából az emlősök alakulhattak ki. Ezek az ősállatok szőrt növesztettek és hasonlóan a madarakhoz képesek lettek testhőmérsékletük állandósítására. Ugyan még tojásokkal szaporodtak, de a legtöbb mai emlőshöz hasonlóan tejjel gondozták kicsinyeiket. Ma minden emlős képes a tej kiválasztására, ez a tulajdonság egyedülálló a gerincesek között, emellet életük árán is megvédik ügyetlen kölykeiket. Ugyan néhány faj tojásokkal szaporodik, mint a kloákások, de az összes többi állat az úgynevezett méhlepény táplálásával, biztonságban kifejlődhet az anyaállat testében, ezáltal fejlett és erős utódot hoznak világra, akinek nagyobb esélye van a túlélésre, mint a hüllők vagy madarak kicsinyeinek. Tehát az emlősök elevenen hozzák világra utódaikat, és ez az ami olyan sikeressé tette őket. Három főbb csoportra oszthatók: a tojásrakó emlősökére, az erszényes emlősökére és a méhlepényes emlősökére. Több mint 5000 fajuk létezik, Amerikától Ausztráliáig, ami azt jelenti, hogy az emlősök a valaha élt legsikeresebb és legfejlettebb állatok a Földön.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szerkesztő:Fehér_Zoltán/állatvilág&oldid=27569853”