Olasz Kommunista Párt

Olasz Kommunista Párt
Adatok
Elnök	Amadeo Bordiga (1921-1924), Antonio Gramsci (1924-1927), Palmiro Togliatti (1927-1934; 1938-1964), Ruggero Grieco (1934-1938), Luigi Longo (1964-1972), Enrico Berlinguer (1972-1984), Alessandro Natta (1984-1988), Achille Occhetto (1988-1991)
Utolsó vezető	Aldo Tortorella (1990-1991)
Alapítva	1921. január 21. (mint PCd'I), 1943. május 15. (mint PCI)
Feloszlatva	1991. február 3.
Utódpárt	Baloldali Demokratikus Párt, Kommunista Újjászerveződés Pártja
Székház	Via delle Botteghe Oscure 4, Róma, Olaszország
Ifjúsági tagozat	Federazione Giovanile Comunista Italiana (Olasz Kommunista Ifjúsági Szövetség)
Pártújság	l'Unitá (Az Egység)
Tagok száma	1.264.790 (1990)
Ideológia	kommunizmus, eurokommunizmus (1972 óta)
Politikai elhelyezkedés	baloldal
Parlamenti jelenlét	Olasz Képviselőházban, (1972): 227 / 630 Olasz szenátusban, (1972): 116 / 315
Nemzetközi szövetségek	Komintern, Cominform
Hivatalos színei	vörös
A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz Kommunista Párt témájú médiaállományokat.

Az Olasz Kommunista Párt (olaszul: Partito Comunista Italiano, rövidítése: PCI) egy 1921-ben alapított és 70 évnyi működést követően 1991-ben feloszlatott olasz baloldali, kommunista párt volt.

A Kommunista Internacionálé tagjaként 1921-től 1943-ig Olaszország Kommunista Pártja (PCd'I) néven működött.

A párt 1991-es feloszlatása után alakult két pártot tekintenek utódpártjának: a Baloldali Demokratikus Pártot (PDS), valamint a Kommunista Újraalapítás Pártját (Kommunista Újjászerveződés Pártja).

Története

Kezdeti idők és a második világháború (1921-1945)

A pártot 1921-ben alapították Olaszország Kommunista Pártja néven, és még abban az évben a választáson 4,6%-os eredménnyel, 15 mandátumot szerzett a Képviselőházban. Belpolitikai téren eleinte az olasz baloldal peremén helyezkedett el az Olasz Szocialista Párt mellett kisebb szereppel. Nemzetközi szinten a Kommunista Internacionálé tagja volt. 1926-ban Mussoliniék törvényen kívüli szervezetté nyilvánították a kommunista pártot. A fasizmus alatt a párt illegálisan, földalatti mozgalomként működött. A párt első éveinek vezetője Antonio Gramsci volt. Miután Gramscit letartóztatták, a párt vezetője Palmiro Togliatti lett.

Háború után és az 1950-es évek

A párt az Intenacionálé megszüntetése után Olasz Kommunista Párt néven működött tovább. A párt a második világháború alatt főszereplője lett az Olasz Ellenállási Mozgalomnak. A partizánjaikkal együtt harcoltak a német megszállás és a fasizmus ellen. Togliatti megállapodott III. Viktor Emánuel olasz királlyal hogy a felszabadulás után az alkotmányozó kormánykoalíció tagja lesz.

Palmiro Togliattival megvalósult egy jelentős együttműködés a kereszténydemokrata, a szocialista és a liberális erőkkel, amivel 1948-ra elkészítették az új alkotmányt és az ország államformája köztársaság lett.

1947-ben Alcide De Gasperi vezetésével új kormány jött létre, amiben úgy döntöttek, hogy az Amerika-barát politikát folytatva koalícióra lépnek a baloldallal, azonban a kommunisták erre nem voltak hajlandóak. Ideológiailag a Szovjetunióhoz kötődtek egészen az 1970-es évek végéig.

A párt életében első komolytörést az 1956-os forradalom megítélése okozta. A párt vezetése, élükön Palmiro Togliattival és Giorgio Napolitanóval, a budapesti eseményeket ellenforradalomnak mínősítette a L'Unitá nevű párt újságukban. A párthoz közel álló CGIL szakszervezeti szövetség vezetője Giuseppe Di Vittorio ellenezte ezt a megállapítást, hasonlóképp tett Pietro Nenni az Olasz Szocialista Párt főtitkára.

Eurokommunizmus

A párt hagyományosan szovjetbarát politikája Togliatti után már Luigi Longo vezetése alatt kezdett megváltozni. Tanulva az 1956-os forradalom hibás megítéléséből, az 1968-as prágai tavaszt a párt teljesen elutasította és elítélte a Szovjetunió politikáját. A párton belül egyre többen lettek azon támogatók, akik szerint az Olasz Kommunista Pártnak a sajátos, olasz útat kellene járnia a szovjet modell helyett. A másik fordulatot az 1973-as chilei katonai pucss hozta, amikor Salvandor Allendét puccsal eltávolították és Augusto Pinochet került hatalomra. Ez az esemény azt igazolta Berlinguer számára, hogy egy marxista elveket valló párt nem kormányozhat egy demokratikus országban, anélkül hogy ne kössön koalíciót mérsékeltebb erőkkel is.

A párt főtitkárának 1972-ben Enrico Berlinguert választották meg, aki tovább vitte a megújulást: egyre fontosabbá váltak a demokratikus értékek teljes elfogadása. A cél az volt, hogy a baloldali laikus szavazók, illetve a DC baloldali szárnyát is megszólítsák. 1977-ben megkötötte a "történelmi kompromisszumot" (olaszul: compromesso storico) a kereszténydemokratákkal, így létrejött az eurokommunizmus, amely elutasította a Szovjetunió politikáját.

A párt Berlinguer vezetése alatt érte el a legnagyobb támogatottságát, 1976-os választáson 34.4%-ot értek el 12,6 millió szavazattal. Berlinguer felvette a kapcsolatot Georges Marchais az FKP és Santiago Carrillo a Spanyol Kommunista Párt főtitkáraival.

Szakítás a Szovjetunióval

1980-ban az Olasz Kommunista Párt hivatalosan is elítélte a Szovjetunió afganisztáni bevonulását. Ezt követően Moszkva Rómába küldte Georges Marchais-t, a Francia Kommunista Párt elnökét, hogy győzze meg Berlinguert, de nem járt eredménnyel.

Megszűnés

Berlinguer 1984-es halála után Alessandro Natta lett a párt új főtitkára, aki elsősorban az SZKP-val való rossz viszonyon szeretett volna javítani. 1988-ban leváltották és helyére Acchile Occhetto került.

1989 után a berlini fal leomlása után és a keleti blokk országaiban végbemenő rendszerváltások és a Szovjetunió gyengülése komoly változást hozták a Kommunista Párt életébe. Occhetto 1991-ben Bolognában a párt kongresszusán tartott beszédében kiemelte, hogy a megváltozott viszonyok között az eurokommunizmus korszaka véget ért. A tagság jelentős része támogatta a párt megszüntetését és hogy a helyébe jöjjön létre a Baloldali Demokratikus Párt (PDS).

Társadalmi bázisa

A párt hagyományosan Emilia-Romagna, Toszkána, Umbria, Marche és Liguria régiókban volt népszerű emellett az észak-olasz iparvárosokban, mint Torino vagy Genova.

Városi szinten Olaszországban Bologna számított a kommunisták fellegvárának: 1945 óta végig kommunista párti vezetésű volt a város. Ehhez hozzájárult, hogy a párt helyi szervezete sikeresen kezelte a városi iskolaétkeztetési, ápolási, idősellátási és lakhatási kérdéseket.

Választási eredmények

Képviselőház

Képviselőház
Választási évek	# a helyezés a szavazatok alapján	% a szavazatok arányában	Az elnyert mandátumok száma	+/–	Vezető neve
1921	304,719 (#7)	4.6	15 / 535	–	Amedeo Bordiga
1924	268,191 (#5)	3.7	19 / 535	4	Antonio Gramsci
1929	betiltva	–	0 / 535	19	Palmiro Togliatti
1934	betiltva	–	0 / 535	–	Palmiro Togliatti
1946	4,356,686 (#3)	18.9	104 / 556	104	Palmiro Togliatti
1948	8,136,637 (#2)	31.0	130 / 574	26	Palmiro Togliatti
1953	6,120,809 (#2)	22.6	143 / 590	13	Palmiro Togliatti
1958	6,704,454 (#2)	22.7	140 / 596	3	Palmiro Togliatti
1963	7,767,601 (#2)	25.3	166 / 630	26	Palmiro Togliatti
1968	8,557,404 (#2)	26.9	177 / 630	11	Luigi Longo
1972	9,072,454 (#2)	27.1	179 / 630	2	Enrico Berlinguer
1976	12,622,728 (#2)	34.4	228 / 630	49	Enrico Berlinguer
1979	11,139,231 (#2)	30.4	201 / 630	27	Enrico Berlinguer
1983	11,032,318 (#2)	29.9	198 / 630	3	Enrico Berlinguer
1987	10,254,591 (#2)	26.6	177 / 630	24	Alessandro Natta

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Partito Comunista Italiano című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.