Huhogók (királypártiak)
| Huhogók | |||
 | |||
| Rochefort-en-Terre védelme, Alexandre Bloch, 1885 | |||
| Konfliktus | Első koalíciós háború | ||
| Időpont | 1793–1804, 1815 | ||
| Helyszín | Franciaország | ||
| Eredmény | köztársasági győzelem | ||
| Szemben álló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| Szemben álló erők | |||
| |||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Huhogók témájú médiaállományokat. | |||
A huhogók királypárti felkelők voltak a francia forradalom során (1789), az első Francia Köztársaság ellen. Franciaország tizenkét nyugati megyéjében, különösen Bretagne és Maine központtal terjedt el a mozgalom, Napóleon idején Londonba tevődött át a szervezkedés főhadiszállása. A felkelés három szakaszban történt és 1794 tavaszától 1800-ig tartott. A tagjai elutasították a sorozást és támogatták a katolikus egyházat. A francia klérus egy része nem volt hajlandó esküt tenni a polgári alkotmányra és a parasztság nagy része ezekben a megyékben fegyvert fogott papjaik támogatására. Harcmodorukat később gerilla hadviselésnek nevezték. Nevüket egyik vezetőjük, Jean Cottereau becenevéről (Chouan)-ról, kapták ( francia:Chouannerie) és a bagolyhuhogását utánzó hangjelzésükről. Charles Armand Tuffin, Rouerie márkija játszott még jelentős vezető szerepet a mozgalomban.
Kisebb felkelés tört még ki 1815-ben a száz nap idején és 1832-ben egy legitimista lázadás.
Előzmények
[szerkesztés]1791-ben Franciaország nyugati részén, Vendée-ban és Bretagne-ban a polgári alkotmányra a klérus több mint 80%-a nem volt hajlandó esküt tenni. Ez volt a vallási ok, ami ezt az ellenállást is megalapozta. Már a hadkötelezettség elrendelése is probléma volt 1792. augusztus 15-e után: a francia forradalomnak katonák kellettek, az önkormányzati hatóságok kényszersorozásokat rendeltek el. A helyi ellenzéki vezetők Jean Cottereau és Michel Morière nyíltan a sorozások ellen léptek fel. Diszkrétebb volt az igazi lojalisták, a Breton Szövetség ellenállása, akik nem voltak hajlandóan nyíltan ellentmondani, arra kérték a köztársasági vezetőket, hogy személyesen vegyenek részt és sorsolják ki a sorozandókat. A köztársasági hatóságok teljes mértékben csődöt mondtak ezzel az akcióval.
További okot jelentett a viszályra a nemzetiségi kérdés. Bretagne lakosságát akkoriban legnagyobb részt kelta nyelvű bretonok alkották. Bár a királyság korában sem használták a breton nyelvet a közoktatásban, vagy a hivatalos ügyekben, de a királyság alapvetően türelemmel volt nemzetiségi kérdésekben, azonkívül a bretonok többsége írástudatlan kétkezi földműves volt. A forradalom viszont kifejezetten erőltetni kezdte a francia nyelv terjesztését az oktatásban és a hivatali életben, ami megint visszatetszést váltott ki.
Az első huhogó mozgalom (chouannerie) 1794–1795
[szerkesztés]
1794 januárjában, míg Vendée-ban Turreau tábornok a szétzúzta Galerne ellenállását, a Loire-tól északra a huhogók fogtak fegyvert. Ezeket a kis csapatokat Jean Chouan , Aimé du Boisguy és Jean-Louis Treton vezették. A kisebb bandák teljesen titokban működtek, katonaszökevényekből, parasztokból, a korábbi vendée-i felkelések túlélőiből álltak, akikre biztos halál várt, ha elfogják őket a köztársaságiak. Sokakat a bosszúvágy hajtott közéjük a galerne-i vérengzésért. A felkelők kis csoportokban (általában néhány tíz vagy száz ember) rajtaütöttek katonai különítményeken, elfogták a postakocsikat, futárokat, az alkotmányra esküt tevő papokat, tisztségviselőket. Jean Antoine Rossignol köztársasági tábornok, a Brest környéki hadsereg parancsnoka vezetésével erődítményeket építettek vagy a városokat erősítették meg ellenük. Az 1793. március 23-i rendelet alapján, az elfogott felkelőket 24 órán belül lelőtték, vagy lenyakazták. Végül Rossignol létrehozott egy "ál-huhogó" sereget, amelynek az volt a feladata, hogy pusztításaikkal lejárassa a huhogók mozgalmát. A harcok változó intenzitással folytatódtak, például Fougères kerületben, amit 2000 lázadó tartott ellenőrzése alatt, 219 embert gyilkoltak meg a felkelők, ők maguk 300 embert veszítettek, beleértve a csatában elesetteket és kivégzetteket is. A felkelés gyorsan terjedt, bár a vezetők véleménye a királyi hatalom gyakorlásáról eltért, mégis valamennyien királypártiak voltak. Artois grófja (a későbbi X. Károly) az abszolutista, Joseph de Puisaye az alkotmányos monarchista vonalat képviselte. Robespierre bukása után véget ért a terror, a politikában engedékenyebb stílus jelent meg, amely kedvezett a tárgyalásoknak. 1794. december 26-án a köztársasági Jean Humbert dandártábornok és huhogók vezetője, Boishardy találkoztak, hogy béketárgyalásokat kezdeményeztek és javaslatokat tettek. Míg Puisaye Londonban járt, hogy tárgyaljon a feltételekről, Pierre Dezoteux Cormatin, a huhogók hadnagya, azt állítva, hogy a teljes jogokkal van felhatalmazva, 1795 áprilisában aláírta a Mabilais-egyezményt.
A második huhogó mozgalom (chouannerie) 1795–1796
[szerkesztés]
A hír, hogy a trónörökös, XVII. Lajos a börtönben meghalt, június 8-án újjáélesztette a feszültségeket. A törékeny békének azonnal vége lett, amikor 1794. augusztus 26-án Lazare Hoche tábornok, aki átvette Rossignoltól a Brest környéki hadsereg vezetését elrendelte a Mabilais-egyezményt aláíró vezetők letartóztatását. Hoche meg volt győződve arról, hogy Cormatin kettős játékot játszik, így őt bebörtönözték, és ki sem engedték 1802-ig. Boishardyt, aki visszavonult, június 17-18-ra virradó éjszakán megölték. Utódját, Silzet, aki átvette a parancsnokságot, június 28-án megtámadták Grand-Champ-nál. Silz meghalt a csatában, és az emberei visszavonultak.
1795. június 23-án brit flotta vezetője John Borlase Warren 3500 katonát tett partra az emigráns hadseregből Carnacban . Ők csatlakoztak a huhogók 15 ezres seregéhez. A köztársaságiak időközben Hoche vezetésével ellentámadást indítottak és a Quiberon-félszigetre szorították vissza a felkelőket. Július 10-én a huhogók két hadoszlopa a brit hadiflotta segítségével a köztársaságiak vonala mögött partraszállt.
Az első hadoszlop Lantivy du Rest parancsnoksága alatt szétszóródott. A második hadoszlop Vincent Tinténiac és Georges Cadoudal vezetésével támadáshoz készült, várva az üzenetet Londonból és a második brit partraszállást. Némi habozás után és Cadoudal ellenkezése ellenére Tinténiac engedelmeskedett a parancsnak, de útközben meghalt július 18-án. A huhogók serege a Saint-Brieuc-öbölhöz ért, nem találta a brit flottát, így visszatért Morbihanba és Cadoudalt kiáltották ki főparancsnoknak.
Eközben a Quiberon-félszigeten az emigránsok Charles Virot Sombreuil parancsnoksága alatt 2000 emberrel megpróbáltak támadást indítani július 16-án, de szétverték őket. Július 20-án Hoche tábornok megindította az utolsó támadást és szétszórta emigránsok seregét. Az emigránsok parancsnoka halásos sebet kapott, 6000 fogoly, 748 halott volt a veszteségük. Az egyik vezetőjük, Charles de Virot de Sombreuil márki kivégzése előestéjén levelet írt Warren brit parancsnoknak, amelyben elítélte Joseph de Puisaye "szökését", ez óriási hatással volt a mozgalomra.
Morbihanban a tisztek tanácsa távollétében Puisaye-t halálra ítélte. Puisaye-t 1795 őszén Angliában letartóztatták, de d'Artois grófja támogatta és hatékonyan védte magát, végül Cadoudallal is kibékültek. A sikertelen angol-royalista expedíció után a gerilla harc folytatódott, kiterjedt Normandiára, ahol Louis de Frotte partra szállt Franciaországban 1795-ben és felkelést szervezett. Az emigránsok és a huhogók közötti állandó viszály gyengítette a felkelést, eközben Hoche-t korlátlan hatalommal nevezték ki a tengerparti erők főparancsnokává egyesítve minden köztársasági haderőt 1795-ben. A quiberoni katasztrofális vereség ellenére néhány kisebb sikert a huhogók is elértek. Hoche erre 1796-ban taktikát változtatott ellenük, mobil hadosztályokat vetett be, kegyelmet ígért azoknak, akik leteszik a fegyvert és vallásszabadságot. Ez nem maradt hatástalan, több huhogó és vendée-i letette a fegyvert, végül a köztársasági tábornoknak sikerült Vendée-t pacifikálnia. Charette-t, a lázadók vendée-i vezérét foglyul ejtették, majd kivégezték 1796. március 29-én, ezzel Vendée-ben véget ért a háború. Ezután a köztársasági hadsereg minden erejét a huhogók ellen fordíthatta, akik sorra tették le a fegyvert, végül békét kötöttek, néhány vezető aláírta a szerződést, néhányan Angliába távoztak.
A harmadik huhogó mozgalom (chouannerie) 1799–1800
[szerkesztés]
A katonai vereség után a királypártiak az 1797-es választásokat akarták kihasználni a hatalom megszerzésére, a királypárti jobb oldal meg is nyerte a választásokat, megújította az Ötszázak Tanácsát és a Vének Tanácsát. A Tanácsok megszüntették az emigránsok és a papok elleni törvényeket. De Párizsban 1797. szeptember 4-én a Direktórium öt tagjából három igazgató: Reubell, La Révellière-Lépeaux és Barras puccsal átvette az irányítást a Hoche és Augereau irányította hadsereg támogatásával, amely megszüntette a választási eredményeket 49 megyében (beleértve a nyugatiakét is). A huhogók vezetői közül sokan visszatértek és újra fegyvert ragadtak, a felkelés egész Normandiára kiterjedt.
Republikánusok azonnal reagáltak és 1798-ban újraélesztették a hamis-huhogó osztagokat, a felkelők néhány vezetőjét bebörtönözték, másokat kivégeztek. 1799-ben a köztársaság katonai vereségeinek hatására újabb sorozásokat kellett elrendelni, ez ösztönözte arra a vezetőket, hogy újraélesszék a felkelést. A parancsnokok állandó rivalizálása ellenére a lázadás most nagyobb területre terjedt ki, mint 1796-ban. De ezek a sikerek időlegesek voltak, néhány várost elfoglaltak néhány napra vagy órára, kiengedték a börtönökből a foglyokat és elégették az adminisztráció papírjait. Novemberben az angolok fegyvereket: ágyukat és puskákat tettek partra a felkelés támogatására. A harcok a párizsi új fejlemények miatt hirtelen véget értek. Napoléon Bonaparte tábornok átvette a hatalmat, vallásszabadságot ígért és kegyelmet minden felkelőnek, aki leteszi a fegyvert. Decemberben minden felkelő sereg aláírta a fegyverszüneti megállapodást. Közben az első konzul 30 000 embert küldött nyugatra Brune vezetésével, ami teljesen megváltoztatta az erőviszonyokat. Volt némi vita a vezetők között a harc folytatásáról, de néhány vesztes csata után az erőik kapituláltak. Az 1801-es, a római pápával kötött konkordátum után a lakosság már belefáradt a küzdelmekbe, felhagytak a harcokkal egészen 1815-ig.
Fordítás
[szerkesztés]- Ez a szócikk részben vagy egészben a Chouannerie című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
[szerkesztés]- Jean Barreau, La Chouannerie mayennaise sous la Convention et le Directoire, Imp. Martin, Le Mans, 1988.
- Abbé Almire Belin (dir.), La Révolution dans le Maine. Revue bimestrielle, Imprimerie Benderitter puis M. Vilaire, Le Mans, 1925 - 1937.
- Anne Bernet:
- François Cadic, Histoire populaire de la chouannerie, Rennes, Presses universitaires de Rennes, 2003, 2 vol., 601 et 598 p. ISBN 2-200-26275-2.
- Bernard Coquet, Le Dernier des Chouans: Louis-Stanislas Sortant, 1777-1840, Éditions Ophrys-SPM, Paris, 2007.
- Roger Dupuy, Les Chouans, Hachette Littérature, 1997
- Hubert La Marle, Dictionnaire des Chouans de la Mayenne, Éditions régionales de l’Ouest - Mayenne. 2005
- Jean Lepart, « Histoire de la Chouannerie dans la Sarthe », in Revue Historique et Archéologique du Maine, Le Mans, tome CLIII, p. 13-64, 2002 et tome CLV, p. 65-120, 2004.
- Abbé Jean-François Paulouin, La Chouannerie du Maine et Pays adjacents. 1793-1799-1815-1832. Avec la biographie de plus de 120 officiers, Monnoyer, Le Mans, 1875.
- Émile Souvestre, Scènes de la Chouannerie, Michel Lévy, Paris, 1856
- Jean Morvan, Les Chouans de la Mayenne. 1792 - 1796, Lévy, Paris, 1900.
- Marc Valin, Chouans de la Mayenne, Éditions Siloé, Laval, 1985.
Irodalom
[szerkesztés]- Honoré de Balzac: Les Chouans = Huhogók
- Victor Hugo: Quatrevingt-treize = Kilencvenhárom
- Philippe de Broca filmje: Huhogók, Philippe Noiret, Sophie Marceau, Lambert Wilson, Stéphane Freiss főszereplésével, 1988.
