Szerkesztő:Milei.vencel/christ.
A legrégebbi gyülekezet, amely Krisztus kereszthalála után az ő tevékenységét folytatni igyekezett, lényegében olyan emberekből állott, akik születés szerint a zsidósághoz tartoztak. A kereszténység nagyobb mérvű terjedése akkor kapott lendületet, amikor Pál apostol csatlakozott az ősegyházhoz és hirdetni kezdte a pogányoknak az evangéliumot.
Pál - vagy másképp Saul, ahogyan saját nemzetiségű társai hívták - fiatal, Tárzuszból való zsidó volt, aki a farizeusok lelkes híveként a keresztények elleni harcot különleges feladatának tekintette. Azonban a feltámadottról Krisztusról látott vízió hatására végbement hirtelen nézetváltozás következményeként a kereszténység egyik élharcosa lett. Három nagy missziós útján mondott prédikációival elterjesztette a Közel-Keleten és Görögországban; az általa gondozott gyülekezeteknek számos nyílt levelet írt görög nyelven. Harmadik útjáról Jeruzsálembe visszatérve, a zsidók követelésére bebörtönözték, a római helytartó, Felix két éven át előbb Cézáreában tartotta fogva, majd utóda, Festus Rómába küldte, hogy mint a római polgárjog birtokosát ott vonják felelősségre. Hosszabb fogság után, valószínűleg Néró császár keresztényüldözései idején (64) kivégezték.
Pál megjelenése előtt a fiatal gyülekezet gondolkodásának középpontjában Isten eljövendő országára való várakozás állott, most Pál révén a már bekövetkezett megváltás és a már jelenlevő üdvösség tana lett annak alapjává. Ezzel Krisztus személye olyannyira az egész világtörténet középpontjába került, hogy a zsidósággal való minden kapcsolatának meg kellett szűnnie. Ezt Pál is világosan felismerte, a kereszténységben nem a meglevő folytatását látta, hanem valami alapvetően újat.
A kereszténység elterjedésének az antik világban az lett a következménye, hogy e hit mindjobban alkalmazkodott a megtérítettek vallási igényeihez és gondolkodásmódjához, s elsősorban a görög filozófia előtt nyitotta meg kapuit. A kereszténység kompromisszumra lépett a pogánysággal. A pogány áldozati szokásokat fenntartották illetve beépítették a keresztény szertartások közé. A pogány bálványimádók csatlakoztak az egyházhoz, s imádatuk korábbi tárgyait felcserélték Jézus, Mária és a szentek szobraival.[1]
A középkor kezdetén a kereszténység a germán népeknél folytatta diadalútját. A keleti és nyugati gótok, vandálok és svévek után a frankok is megtértek, miután Klodvig király 496-ban felső-rajnai győzelmével meghódította Galliát. 597-ben látott munkához a római misszió az angolszászok és kb. ugyanebben az időben a longobárdok között. [2]
A római szellemi világ felett hosszadalmas harc után elért győzelemmel ellentétben meglepően rövid idő alatt sikert aratott a kereszténység a germán népeknél. Gyors megtérésük csak azzal magyarázható, hogy a germánok az új, a sajátjukkal annyira ellentétes, latin kultúra kíséretében hozzájuk érkezett eszmékkel nem állíthattak szembe semmi határozott nézetet, mivel ők maguk nem voltak képesek saját vallásukat továbbfejleszteni úgy, ahogyan azt a szellemi szituáció megkívánta volna.
A Kelet-római birodalmat a népvándorlás hulláma kevésbé érintette, mint a Nyugatot, a bizánci állam képes volt a római császárság hagyományait folytatni, oly módon, hogy azokat a görög formákhoz alkalmazta. Az egyház a legszorosabban összefonódott a birodalommal. Konstantinápoly mint az „új Róma” a főváros és császári székhely rangjára emelkedett, és ez azt eredményezte, hogy püspöke 500 körül a császártól megkapta az „ökumenikus pátriárka” címet. A püspök később azzal az igénnyel lépett fel, hogy a római püspökkel egyenrangú legyen. A keleti egyház fényének és egyben az állammal való összetartozásának további látható jele a Hagia Szophia volt, az akkori kereszténység legnagyszerűbb székesegyháza, amelyet Justinianus, az állami és egyházi hatalom legfőbb birtokosa 532 és 537 között Bizáncban építtetett. [2]
A keleti egyház az Aranyszarv-öböl uralkodóinak cezaropapizmusa [3] következtében szilárd egységgel rendelkezett, a Nyugat egységét azonban a római birodalom területén keletkezett germán államokban uralkodó ariánus hit veszélyeztette. Nagy egyházpolitikai jelentősége volt annak, hogy Klodvig az athanasiusi tanításhoz csatlakozott, és Róma fő célkitűzése nem lehetett más, mint hogy rávegye a többi germánokat is az egylényegűség formulájának elfogadására. Ez a 6. század folyamán számos törzsnél sikerült, és e folyamat betetőzéseként 589-ben Rekkared nyugati gót király felvette a katolikus vallást. [2]
A hitbeli egység növekedése, amelynek végső célja az egyetemes egyházzá válás volt, politikai téren más irányú fejlődésben nyilvánult meg. Ez a római püspök vagy — ahogyan hivatalosan először 502-ben nevezték — a pápa hatalmának állandó növekedése volt. Péter apostol utódai az adományok révén egyre gyarapodó nagy itáliai földbirtokaik (Patrimonium Petri) segítségével és földesúri jogaik gyakorlásával biztosítani tudták maguknak az uralkodó helyzetét. Ez lehetővé tette számukra, hogy a világi uralkodókkal egyenrangúakként, sőt felettük állóként lépjenek fel. Amikor III. Leó pápa Nagy Károlyt 800-ban császárrá koronázta, és megújult a római birodalom, az egyház erős támogatásra talált, természetesen egyelőre anélkül, hogy megalapozta volna az egyház hegemóniáját a világi hatalom felett. [2]
Miközben a kereszténység hatalmi körét Európában egyre inkább kiterjesztette, Ázsiában és Afrikában súlyos veszteségeket szenvedett. Az arabok elő-ázsiai és észak-afrikai előretörése miatt a 7. század közepe táján Palesztina, Szíria és Egyiptom, a 7. század végén egész Észak-Afrika elszakadt a bizánci birodalomtól, és növekvő mértékben iszlamizálódott. Ugyanez történt 711-ben a Pireneusi-félsziget legnagyobb részével, amelyet csak hét évszázaddal később (1492-ben) sikerült ismét teljesen visszanyerni a kereszténység számára.
A szerzetesség, a 3. századi Egyiptomból kiindulva (lásd: Sivatagi atyák) az egész keresztény világban elterjedt.
A keresztény eszmék ekkor egyeduralkodók voltak az egész nyugati világban, és ekkor nyújtották a legnagyszerűbb teljesítményeket a legkülönbözőbb egyéb vonatkozásokban is. A társadalmi, művészi és filozófiai élet valamennyi területén érvényre jutott az elválaszthatatlan kapcsolat a keresztény érzelem- és képzeletvilág tartalmával. A társadalom rendi tagozódásának megvolt a párhuzama az egyházi hierarchiában, az utóbbinak pedig az angyalok karának ranglétrájában. Az emberi életet szabályozó kötelezettségeket az isten az egyéneknek a kozmikus rendszerben elfoglalt helyük szerint osztotta ki. Az államügyek szintén alá voltak rendelve a keresztény etika törvényeinek, és a részletekre kiterjedően tőlük függtek, olyannyira, hogy az ideológiai befolyás még a hadviselésre is a legerőteljesebben kiterjedt (lásd a keresztes háborúk). A hitvilág a művészi megdicsőülést azokban a nagyszerű székesegyházakban találta meg, amelyek alkotóik áhítatát azóta soha többé el nem ért fenségességben tükrözik vissza, és abban a költészetben, például Dante Isteni színjátékában, amely egyedülálló módon foglalja egybe, egyetlen összképpé a középkor eszméit. [4]
A Nyugat nagy gondolkodói, mint Canterburyi Anzelm, Abélard, Bonaventura, Albertus Magnus és Aquinoi Tamás, valamennyien mélységesen meg voltak győződve arról, hogy a filozófia csak a keresztény teológia szolgálóleánya, és feladata nem lehet más, mint hogy a keresztény vallás igazságát bizonyítsa, vagy védelmezze. A kornak teljesen az istenire irányuló gondolkodása érzelmileg legemelkedettebb kifejezését azonban a skolasztika ellenpólusában, a misztikában találta meg. Ennek képviselői gyakran ellentétbe kerültek az elfogadott egyházi tanokkal, mivel panteista nézeteket hirdettek, vagy közel állottak ezekhez, mint Amaury de Bène, mások viszont, mint pl. Clairvaux-i Bernát, Eckhart mester, Tauler, Seuse az egyház talaján álltak. A középkori kereszténységnek talán legszeretetreméltóbb egyénisége Assisi Szent Ferenc (1182-1226), aki szegénységgel és jósággal teljes szent életével kísérelte meg átültetni a valóságba a lemondásnak és a szegények szolgálatának Krisztus hirdette ideálját.[4]
VII. Gergely és III. Ince idején a pápaság eljutott politikai hatalmának csúcspontjára, és - legalábbis Nyugaton - sikerült megvalósítania azt a törekvését, hogy világi dolgokban is ő legyen a legfőbb döntőbíró. A 14. század kezdetétől azután hanyatlásnak indult, előbb úgy, hogy Avignonban „babilóni” fogságot szenvedett, majd azzal, hogy Rómában mindinkább elvilágiasodott, míg végül VI. Sándor pápa (1492-1503) az erkölcsi romlottság legmélyebb fokára süllyesztette. [4]
Az a fokozódó meggyőződés, hogy az egyháznak tetőtől talpig meg kell újulnia, reformpróbálkozásokhoz vezetett, s bár ezeket, például Husz Jánosét és Savonaroláét, véresen elnyomták, mégis fontos jelei voltak annak, hogy közeledik az új korszak hajnala. A nominalizmus győzelme, valamint a humanisták itáliai és németországi fellépése azután a skolasztika hanyatlását okozta, úgy, hogy ez az irányzat az új eszmékkel vívott harcban mindinkább elvesztette uralkodó helyzetét. [4]
A görög egyházban időközben erős megmerevedés következett be; az egyik oldalról a latinok, a másik oldalról a törökök támadásai miatt egyre nehezebb helyzetbe került, amíg végül Konstantinápolynak II. Mehmed szultán által történt meghódítása (1453) következtében elveszítette államegyház jellegét. [4]