Germánok
Germánoknak nevezik azt a nyelvi közösséget, melynek tagjai a Kr. e. 1. és Kr. u. 3. század között Skandinávia déli területeiről kiindulva benépesítették és uralmuk alá hajtották Közép- és Kelet-Európa vidékeit. Germánok alatt csupán nyelvi közösség értendő, nem egy egységes népcsoport. A germán nyelveket beszélő népek különböző népcsoportokat alkottak, akik gyakran egymás ellen is harcoltak. Hóman Bálint munkája szerint e germán népcsoportok azáltal ágaztak el és váltak külön, hogy más-más kultúrkörök hatásai alá kerültek, amikor állattenyésztő vándorlásaik során más népcsoportokkal kerültek kapcsolatba. Ezek a találkozások az indogermán nyelv változásait is magukkal hozták, amikor a germán néptörzsek a helyben talált földművelő jellegű népek csoportjait magukba olvasztották. Ezáltal az észak-európai bronzkor végén, Kr. e. 750 és 500 között a germánok nyelvében egy sajátos hangzóeltolódás következett be. Az így kialakult új nép saját új kultúra hordozója lett, de önálló népnévvel nem rendelkezett. A népet alkotó és elszigetelten élő törzsek más-más nevet viseltek. Tacitus alapján a Rajnát keletről átlépő, a keltákkal súlyos harcokat folytató vezető törzset hívhatták „germani”-nak, amely után a keltáktól eredően minden törzs általános megnevezése a germán lett.
Őstörténetük
[szerkesztés]Amíg kapcsolatba nem kerültek a római civilizációval, korabeli írásos emlékek nem tudósítanak róluk. Ebből a nagyjából i. e. 300-ig tartó korból csak a nyelvészet és a régészet alapján szerezhetünk ismereteket a germánokról. A germán és itáliai nyelvi kapcsolatok alapján a nyelvészek feltételezik, hogy az indoeurópai őshazában a két csoport közvetlenül egymás mellett élt, s csak miután az itáliaiak délre, a germánok északra vándoroltak, nyomultak közéjük a kelták és illírek.
A germánság eredetének vizsgálata során megkerülhetetlen az indogermán eredet kérdése. Vagy a keletről érkező pásztorkultúrájú népek 4500–4000 évvel ezelőtti áramlatai telepedtek le az ottani európai földművelő kultúrák népeire, idomulva azok jellegéhez, vagy csupán a keleti nomád behatás szivárgott az eredetileg földművelő indogermánság európai népcsoportjai közé. E jelentős kölcsönhatásra utal, hogy a később Európában megfigyelhető indogermán népek ismerték a földművelő életformát, azonban magukhoz méltó foglalkozásnak csupán az állattenyésztést tekintették. Hasonló érv az arisztokratikus rétegződés jelenléte is. I. e. 1200 körül a germánok a mai Németország középső részén éltek, ekkor – a tengeri népek vándorlásaival egyidőben, talán hasonló klimatikus okok miatt – kezdtek északra nyomulni, Skandinávia felé, amit a régészek a hosszúszakállúak (longobárdok) népének előrenyomulása mögött sejtenek. Északon azután rátelepedtek egy még nem azonosított arktikus népre, s itt, Dánia, Dél-Svédország és Dél-Norvégia területén alakultak a többi indoeurópaitól markánsan elkülönülő germán csoporttá.
- Lásd még: Északi bronzkor
A korai történelmi időkben
[szerkesztés]A germánok a Kr. e. 1. századig a Balti-tenger partvidékén éltek, onnan kiindulva népesítették be Közép és Kelet-Európa vidékeit. A Kr. u. 3. századig a Fekete-tengerig is elértek.
Kr. u. 9-ben a germánok egy római nevelést kapott cherusk törzsi vezető, Arminius irányításával sikeresen megállították a római előrenyomulást a Teutoburgi erdőben (Teutoburger Wald). A csatában, melyet római részről a helyi helytartó, Publius Quinctilius Varus vezetett, 15 000 római légiós esett el, a foglyul ejtetteket a germánok kivégezték. A győzelem jelentőségét az adja, hogy a későbbiek folyamán a Rajna-Duna vonalától északkeletre a latin nyelvi hatás nem gyakorolt olyan jelentős befolyást, mint Gallia vagy Hispánia tartományokban. A germánok megőrizték saját nyelvüket.
160-ban alemann törzsek támadásai a limes elhagyására kényszerítették a rómaiakat.
A kora középkorra három nagy csoportjuk különült el, akik az Alpoktól északra rendezték be szállásaikat: az északi germánok, akik Skandinávia déli területein éltek, a keleti germánok, akik az Odera és Weichsel folyók folyásának területét vették birtokukba, valamint a nyugati germánok, akik a Rajna és Elba vidékein telepedtek le.
375-ben a hunok benyomultak a mai Dél-Oroszország és Ukrajna területeire, ezzel jelentősen nyugatra nyomták a germán törzsek szállásterületeit, azonban Attila (406-453) halála után a germán törzseknek lehetőségük nyílt a keleti terjeszkedésre, és ismét uralmuk alá hajtották Kelet- és Közép-Európa széles területeit.
Törzsek
[szerkesztés]
Nem teljes lista az ókori germán törzsekről:
Északi germánok
[szerkesztés]Nyugati germánok
[szerkesztés]- bajuvárok (bajorok)
- foszuszok
- elbai germánok (herminonesek)
- szvébek
- svábok (Neckar mentiek)
- alemannok
- türingek
- longobárdok
- markomannok
- szvébek
- északi-tengeri germánok (ingaevonok)
- rajnai germánok (istaevonok)
Keleti germánok
[szerkesztés]- basztarnák
- burgundok
- gepidák
- gótok
- keleti gótok (osztrogótok)
- nyugati gótok (vizigótok)
- herulok
- lugiak (?)
- szibinek
- szkírek
- vandálok
Vallás
[szerkesztés]Az északi germánok vallási hiedelmeit főleg az Edda-dalokból ismerjük, a déli germánokét ősi hagyományokat gyűjtő középkori szerzetesek révén. A germán törzsek a 4–10. század között tértek keresztény hitre, de ősi hiedelmeiket népi szertartásaikban, mondáikban továbbra is megőrizték.
Kapcsolódó cikkek
[szerkesztés]Irodalom
[szerkesztés]- Hóman Bálint: Egyetemes történet, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt.,1935–1937
- Stern magazin, Nr. 45. 2006. 11. 2, Die Geschichte der Deutschen von den Germanen bis zum Mauerfall, 68-76. old
- Spiegel magazin, Spezial, Die Erfindung der Deutschen, 13. old.
- Kate Santon, Liz McKay, Der grosse Atlas der Weltgeschichte, 68-69. old., ISBN 1-4054-5533-0 Parragon Books Ltd
- Hutterer Miklós: A germán nyelvek (Gondolat Kiadó, Budapest, 1986) ISBN 963-281-540-8
- Tacitus: Germánia