Szerkesztő:Ez a Burlackij meg összevissza hazudozik./keleti front

A keleti front az első világháborúban a központi hatalmak, Németország és Ausztria–Magyarország, illetve Oroszország harctevékenységének fő színtere volt. A hadszíntér Kelet-Európa nagy részeit magában foglalta, és 1916-ban, Románia hadba lépése után végül a Baltikumtól a Fekete-tengerig tartott. Ellentétben a nyugati fronton hosszú ideig tartó, szinte statikus pozícióharccal, itt a háború középső fázisában is lezajlottak nagyobb arcvonaleltolódások. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy a központi hatalmak földrajzi helyzetük alapján könnyebben dobtak át csapatokat más hadszínterekről. Döntő hatást gyakoroltak végül a keleti fronton zajló harcokra a Lenin vezette bolsevik forradalmárok, akik az 1917-es októberi forradalom során átvették a hatalmat Oroszországban. A központi hatalmak erős nyomása 1918 márciusában végül rákényszerítette a forradalmi Szovjet-Oroszországot a breszt-litovszki különbékére, amelyet az oroszok mindenekelőtt a gazdasági szempontból jelentős Ukrajna átadása révén szereztek meg. A központi hatalmak e látszólagos előnye azonban – mindenekelőtt az Egyesült Államok hadba lépése miatt – nem hatott végül a háború eredményére. Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, valamint az új nemzetállamok kialakulása a háború után korszakhatárt alkotnak Kelet-Európa történetében.

Kiindulási helyzet a Német Birodalomban

A háború előtti tervek

Miután 1894-ben Oroszország védelmi szerződést kötött Franciaországgal, 1905-ben a német vezérkar főnöke, Alfred von Schlieffen kidolgozta a róla elnevezett Schlieffen-tervet. Schlieffen az orosz hadsereg lassú mozgósításából indult ki a tervezés közben. Ezért azt javasolta, Németország gyors mozgósítást hajtson végre, és a stratégiai jelentőségű vasútvonalak segítségével gyorsan irányítsa csapatait Franciaország ellen. Schlieffen abból indult ki, hogy Franciaország, mint már korábban, az 1870-es porosz–francia háborúban, gyorsan kapitulál. Elképzelése az volt, hogy ezután az alakulatokat átdobja a cári birodalom ellen. A terv abból indult ki, hogy a Német Birodalom nagy erejű csapással mozgó háborúban néhány hét alatt legyőzné Franciaországot. Az orosz mozgósítás fázisa a hosszú utak és a kisebb mértékben kiépített vasúti hálózat következtében hat-nyolc hétig tartana. Ezt az időkeretet a német vezérkar elegendőnek tekintette a nyugati győzelem eléréséhez.

Háborús célok

A Német Birodalom háborús tervei a világháború kezdeti óta nagy mértékű annexiókra vonatkoztak. Így Bethmann-Hollweg birodalmi kancellár már az 1914-es Septemberprogrammjában többek között annexiókat említett Franciaországban, valamint Belgium szatellitállammá átalakítását. Bethmann-Hollweg programja egyébként abból indult ki, hogy nyugaton gyorsan eldől a háború. Bethmann-Hollweg azt javasolta, hogy Oroszországgal a Franciaország elleni győzelem után kössenek különbékét a lehető legkedvezőbb feltételekkel. Mivel a háborús helyzet éppen ellenkező módon alakult, tudniillik lövészárok-háború bontakozott ki nyugaton, és nagy területi nyereségeket értek el Oroszország ellen keleten, a keleti politika távlati céljaként tekintetbe vették Oroszország „megbénítását”. Ennek következtében az orosz Lengyelország, a balti államok, Finnország és Ukrajna elszakadását tartották szem előtt. Az elképzelés az volt, hogy ezzel pufferállamokból álló gyűrű alakulna ki a Német Birodalom körül az orosz cári birodalommal szemben. Az 1918-as breszt-litovszki békével ezeket a terveket nagyrészt megvalósították. Az akkoriban államként nem létező Lengyelország jövőjével kapcsolatban a központi hatalmak táborában még bizonytalanság uralkodott, 1917-ben azonban lengyel bábkormány felállítására került sor, amely a nacionalista erők elnyomása ellenére mozgósítani akarta a lakosságot a központi hatalmak számára. Érdekes, hogy ezt az agresszív területi politikát a politikai spektrum nagy részei, különösen a jobboldal támogatta. Csak 1917-ben állt ki a SPD, a Német Centrumpárt és a Haladó Néppárt, a Fortschrittliche Volkspartei (FVP) az annexió nélküli béke mellett.

Kiindulási helyzet az Osztrák-Magyar Monarchiában

A háború előtti tervek

Az osztrák vezérkar terveinek figyelembe kellett venniük a kényes stratégiai helyzetet. Conrad von Hötzendorf, az osztrák hadsereg vezérkari főnöke felismerte, hogy az európai háborút kiváltó momentum a Balkánon fog történni. A Szerbia elleni háborút ez valószínűvé tette. Az Osztrák–Magyar Monarchiára nézve az Orosz Birodalom volt a legnagyobb fenyegetés, amellyel versengett a Balkánon levő befolyásért. Ezek a körülmények hozzájárultak az osztrák–magyar hadsereg széttagolódásához. A hadsereget három csoportra osztották fel. A terv az volt, hogy a csapatok túlnyomó részét, az A-Staffelt Galíciában vetik be a lehetséges orosz fenyegetés ellen. A szerb határt a hadsereg kisebb része, a Minimalgruppe Balkan fedezi. A két, meghatározott helyen felvonuló csoport mellett létrehozott, tizenkét hadosztályból álló tartalékot a politikai és katonai helyzetnek megfelelően vagy a Szerbia elleni offenzíva keretében, vagy Oroszország ellen alkalmazzák.

Az osztrák ezredes, Alfred Redl viszont elárulta a terveket, és eltussolt az Orosz Birodalommal és ennek hadseregével kapcsolatos információkat. Bár már 1913-ban letartóztatták, az osztrák–magyar vizsgálóbizottság nem volt tisztában a kémtevékenység mértékével, és időbeli okokból sem volt lehetséges az egész stratégiát átalakítani.

Kiindulási helyzet az Orosz Birodalomban

A háború előtti tervek

Az orosz birodalomnak az elveszített 1904–05-ös orosz–japán háború után fel kellett adnia ázsiai imperialista törekvéseit, és ezért különösen nagy figyelmet szentelt a Balkánnak. A pánszlávizmus eszméje, az a cél, hogy minden szláv népet egyesítsenek, kényszerűen konfliktusba sodorta a cári birodalmat az Osztrák–Magyar Monarchiával és ennek német szövetségesével. Emellett arra is törekedtek, hogy szabad útjuk legyen a Földközi-tengerhez, és állandóan jégmentes kikötőt akartak szerezni a Balti-tengernél. Az elképzelésük az volt, hogy az orosz felségterületre benyúló Kelet-Poroszországot és Nyugat-Poroszország egy részét annektálják. A Földközi-tengerhez vezető úthoz el kellett foglalni a Boszporusz feletti magaslatokat. Emiatt az orosz kormány természetesen feszült viszonyba került Törökországgal, amelynek létezését ez a lépés fenyegette.

Az orosz katonai doktrína fordulópontot élt át a 20. század kezdetén. Az orosz hadvezetés a Franciaországgal kötött szövetség ellenére 1893 óta defenzív álláspontot foglalt el. A terv az volt, hogy a Visztula mögött védekező háborút folytatnak, és a Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia által három oldalról körülzárt és ezért nehezen védhető orosz Lengyelországot átmenetileg feladják. Ez megváltozott, amikor 1910-ben az orosz hadügyminiszter, Szuhomlinov kidolgozta a XIX. tervet. Ebben az állt, hogy az oroszok előretörnek Németország felségterületére, hogy csökkentsék a Franciaországra nehezedő nyomást. A miniszter vezető katonai tanácsadója, Jurij Danyilov Kelet-Poroszországot választotta ki az előrenyomulás céljaként, ugyanis délről és északkeletről is támadást lehetett indítani ellene. Kidolgozója nagy elégedetlenségére a politikai és társadalmi rivalizálások a cári hadseregben megakadályozták a terv teljes végrehajtását. Ehelyett kompromisszumos megoldás lépett életbe: az orosz haderőket két hadseregcsoportra osztják, az egyiket Németország, a másikat az Osztrák–Magyar Monarchia ellen vetik be. A végül elfogadott terv két hadsereget állított a német terület alkotta kiszögellés ellen előretörő csoport rendelkezésére. Az elképzelés az volt, hogy a Pavel Rennenkampf tábornok által vezetett 1. (vagy Vilnai) hadsereg a Memeltől nyomul előre egy mindössze hatvanöt kilométeres, a königsbergi erőd és a Mazuri-tavak által határolt fronton, miközben az Alekszandr Szamszonov tábornok által vezetett 2. (vagy Varsói) hadsereg széles,több mint 100 kilométeres arcvonalon délről menetel előre. Ezzel egyidejűleg a Nyikolaj Ivanov által vezetett Délnyugati Front az Osztrák–Magyar Monarchia ellen nyomul előre Galíciában.

Társadalmi és politikai helyzet

A társadalmi helyzet a cári birodalomban régóta kritikus volt, az emberek legnagyobb része nyomorban élt. A cár által irányított egyeduralmi rendszer még a polgárság és a nemesség bizonyos rétegeiből is elégedetlenséget váltott ki.

Az orosz–japán háború és az azt követő recesszió után kitört az 1905-ös forradalom. Az értelmiség nagyobb szabadságokat követelt. A cár tekintélye jelentős mértékben csökkent az országban, és csak a lakosságnak tett engedmények (októberi manifesztum) révén tudta megakadályozni a rendszer összeomlását. Így létrejött a Duma, az első orosz népképviselet. Az alkotmány következtében alig rendelkezett hatásos befolyási lehetőségekkel. De az egyre szélesebb körökhöz eljutó sajtó révén nagy propagandisztikus hatást gyakorolt a népre. Ez egyre erősebben korlátozta a kormány cselekvési szabadságát, ugyanis a liberális képviselők szalonképessé tették az alapvető szembenállást az állammal. Ebben a tekintetben előkészítették a terepet az októberi forradalom erőszakos szélsőbaloldali csoportjai számára. Ezt az ellentétet a cár reakciós politikája és a politikai struktúra modernizálása iránt érzett ellenszenve még nagyobb mértékben kiélezte. Ezzel Oroszország egyre gyengébb autokráciává változott, instabil kormánnyal, amelynek folyamatosan tekintettel kellett lennie a vele ellenséges érzületű közvélemény áramlataira. Bár 1914-ben a háborús helyzetre való tekintettel Oroszországban is egyfajta „belső békét” kötöttek a különböző politikai és társadalmi csoportok, ez a katonai vereségek miatt nem sokáig tartott.

Már 1915-ben tovább nőtt az elégedetlenség a parlamentben, és feszültség keletkezett a dumában, így a cár feloszlatta és a képviselők egy része a rendőri üldözés áldozatává vált. A következő években tüntetésekre és sztrájkokra került sor az egész országban (amelyeket 1916 végéig a cári rendőrség gyorsan levert), egészen az 1917-es februári forradalomig.

1914

Stratégiai helyzet

A Schlieffen-terv értelmében Németország először nyugaton indít támadást. Oroszország azonban korán hozzákezdett a mozgósításhoz, ami elintézte, hogy a németek lépéskényszerbe kerüljenek, és a lehető leggyorsabban kénytelenek legyenek megkezdeni a háborút. 1914. augusztus 1-jén Németország hadat üzent Oroszországnak. Oroszország viszont meglehetősen gyorsan fel tudta vonultatni csapatait a fronton, így a csapatok előre tudtak nyomulni Kelet-Poroszország és Galícia irányában, és a gumbinneni csatában az orosz 1. hadsereg (Rennenkampf) legyőzte a német 8. hadsereget (Prittwitz). A német főhadvezetőség, az Oberste Heeresleitung (OHL) részben ennek hatására visszavont két hadtestet a nyugati frontról, és erősítésül átdobta a keleti frontra. Mivel azonban ez a két hadtest nyugaton azt a szerepet kapta, hogy az esetleg kialakuló réseket lezárja, a Schlieffen-terv megingott. Szeptember első napjaiban brit felderítő repülőgépek észlelték, hogy az 1. német hadsereg (Kluck) fedezetlenül hagyta a jobbszárnyát, ami ellen megindult a franciák támadása (Maunoury). Később mintegy ötven kilométeres hézagot fedeztek fel az 1. és a 2. német hadsereg (Bülow) között. Ezt kihasználták a marne-i csatában, amikor brit csapatok hatoltak be ebbe a résbe. Ennek következtében a német előrenyomulást megállították, és nyugaton nemsokára megkezdődött a csaknem a háború végéig tartó „lövészárokháború”. Ezzel a Schlieffen-terv egyik alapfeltevése sem valósult meg. A francia hadsereg és a Brit Expedíciós Haderő elleni gyors győzelmet nyugaton nem lehetett elérni, annak következtében, hogy Schlieffen utóda, az „ifjabb” Moltke módosította, elrontotta, majd éppen a marne-i csata kezdete előtti napon végképp félretette Schlieffen tervét.

A háború lefolyása

A Kelet-Poroszország elleni orosz előretörést a tannenbergi csatában sikeresen megállították. Az ütközet az egyetlen egyértelmű, döntő győzelmet hozó nagy összecsapás volt az egész háború történetében, ezért megérdemli, hogy bővebben foglalkozzunk vele.

Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg, az orosz főparancsnok szövetségesei kérésére támadást indított Kelet-Poroszország ellen. A Zsilinszkij tábornok parancsnoksága alatt álló Északnyugati Front (az orosz 1. és 2. hadsereg, Rennenkampf, illetve Szamszonov parancsnoksága alatt) azt a feladatot kapta, hogy mérjen összetartó irányú csapást Kelet-Poroszországra kelet, illetve dél felől. Miután a Gumbinnennél legyőzött Prittwitz (8. hadsereg) azonnali visszavonulást emlegetett a telefonban a Visztulán túlra, leváltották, és Hindenburgot nevezték ki a helyére, törzsfőnöknek pedig Erich Ludendorffot kapta. Ludendorff, miután megérkeztek az új főhadiszállására, mindössze a Hoffmann ezredes (a hadsereg hadműveleti főnöke) által felvázolt tervet hagyta jóvá és nagyította fel. Hoffmann eredeti javaslata szerint a Rennenkampffal szembeni arcvonalszakaszról egy hadtest (az 1.) csatlakozik a Szamszonovval szembeni fronton tevékenykedő 20. hadtesthez (Scholtz), és csapást mért az oroszok szárnyára. Ludendorff, látva, hogy Rennenkampf nem folytatja az előrenyomulást, úgy döntött, hogy a hadsereg maradékát (a 1. tartalék- és a 17. hadtestet) is átirányítja Szamszonov ellen, és csapást mér velük a 2. hadsereg másik szárnyára. Augusztus 26-tól 30-ig Szamszonov hadserege súlyos vereséget szenvedett, a centrum egy részét (a 13. és a 15. hadtestet) bekerítették, a tönkrevert szárnyakat visszavetették kelet felé, Szamszonov öngyilkosságot követett el. Az oroszok veszteségei 100 000 főnél is nagyobbak voltak.

Ludendorff ezután megtámadta a Zsilinszkij utasítása következtében még mindig Gumbinnennél veszteglő Rennenkampfot, és az első mazuri tavaki csatában véglegesen kiszorította Németország felségterületéről. Az osztrákok vereségei miatt az egész német keleti frontot a Hindenburg-Ludendorff-Hoffmann trió parancsnoksága alá helyezték. Az újonnan létrehozott 9. német hadsereg a visztulai és a łódzi csatában ősszel és télen hiábavaló kísérletet tett Varsó elfoglalására.

Łódznál (november 11-től december 6-ig) kis híján sikerült megismételni a tannenbergi bekerítést. A német 9. hadsereg (Mackensen) egyik szárnya sikeresen beékelődött az orosz jobbszárny két hadserege (az 1. és a 2.) közé, miközben a másik sikeresen körbevette a 2. hadsereget (Scheidemann), azonban az orosz centrum egyik hadserege (az 5.) a segítségére sietett és kimentette. Így kis híján a német átkaroló csapatok jutottak arra a sorsra, amelyet az orosz 2. hadseregnek szántak, Ludendorff azonban sikeresen stabilizálta a helyzetet.

Galíciában az orosz hadseregek jobb helyzetben voltak. Szeptember elején a galíciai csatában legyőzték az osztrák–magyar hadseregeket. Az orosz balszárny (a 3. és a 8. hadsereg) bevette Lemberget és Halicsot, amivel az osztrák balszárny (az 1. és a 4. hadsereg) hátát fenyegette. Az osztrákok az utolsó pillanatban, szeptember 11-én parancsot kaptak az általános visszavonulásra, ezzel kimenekültek a bekerítésből. Az orosz hadseregek szeptember végéig megszállták egész Galíciát és ostrom alá vették Przemyśl erődöt. Przemyśl időközben messze az orosz vonalak mögött volt, az osztrák–magyar csapatok azonban egész télen át sikeresen tartották. Az erőd csak 1915 elején esett el, miután mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett.

A galíciai összecsapások során mindkét oldal lényegileg közvetlen megközelítést alkalmazott. Az egyetlen kiemelkedő hadvezér ezen a fronton az orosz 8. hadsereg parancsnoka, Bruszilov volt, aki később világhírű lett. Azonban nem volt jó viszonyban a felettesével, Ivanovval, valamint több kollégájával sem, már a hadjárat elején kicsinyes intrikák áldozata lett (kihagyták a nevét a győzelmi jelentésekből vagy kisebbítették a hadserege győzelmeinek jelentőségét), ami tovább rontott Bruszilov és a többiek kapcsolatán.

1915

1914 kényes helyzetbe hozta a központi hatalmakat. Bár az Északnyugati Front Kelet-Poroszország elleni támadásait visszaverték, a másik orosz hadseregcsoport, az Ivanov által vezetett Délnyugati Front győzelmet aratott az Osztrák–Magyar Monarchia ellen. A hadvezetésen belüli viták és az osztrák hadsereg elavult taktikai szintje miatt az oroszoknak csaknem egész Galíciát sikerült elfoglalniuk, és a Kárpátokig előrehatoltak. Ezzel az Osztrák–Magyar Monarchia fenyegető stratégiai helyzetbe került, ugyanis a cár hadseregei a Kárpátokon át egy csapással előretörhettek Magyarország területére. A német arcvonalszakaszt az 1914-es győzelmek után újabb támadás érte. A Nyikolaj Ruzszkij tábornok vezette orosz Északnyugati Front újabb előretörést tervezett Kelet-Poroszország ellen. Bár a tavalyi veszteségek meggyengítették az oroszokat és csak egyetlen bevetésre kész hadsereg (a 10.) állomásozott a német határon, a nagy élőerő-tartalékok segítségével Ruzszkij a német területtől délre Plehve parancsnoksága alatt új hadsereget állított fel (a 12.-et), amelynek fontos szerepet szánt. A terve az volt, hogy ahhoz az eljáráshoz hasonlóan, amely Tannenbergnél a németek győzelméhez vezetett, átkaroló hadműveletet indít Königsberg ellen. A német csapatokat azonban Ludendorff megerősítette egy újonnan felállított hadsereggel (Eichhorn), a két hadsereggel csapást mértek a Sievers által vezetett orosz 10. hadsereg szárnyaira, és több mint száz kilométerrel visszavetették. Az új orosz hadsereg csak a második mazuri tavaki csata végén lett bevetésre kész, és nem kapcsolódott be a harctevékenységbe. Ezzel a sikerrel a tényleges német főparancsnok, Ludendorff széles ütközőterületet hozott létre a cári birodalommal szemben, és véget vetett a Kelet-Poroszországot hét hónapig fenyegető orosz támadásoknak. Az orosz front összeomlását azonban nem tudta elérni, ahogy 1914-ben Lengyelországban, és 1915 nyarán az egész keleti fronton sem, bár az utóbbi esetben nem az ő (és Hoffmann) haditervét fogadták el.

Az osztrák vezérkari főnök, Conrad von Hötzendorf 1914-ben szembeszállt a Magyarországot fenyegető veszéllyel és utasítást adott a magyar alföldtől északra húzódó hegyekben. Az osztrák 3., 4. és 5., valamint a német Déli Hadsereg támadása Limanowa mellett kezdetben jól haladt az orosz 3., 8. és 9. hadsereg (Radko-Dmitrijev, Bruszilov, illetve Lecsickij parancsnoksága alatt) ellen, 1915 márciusára azonban megakasztották. A téli időjárás és az ellenség kemény ellenállása miatt márciusig a Habsburg-állam hadserege több mint 300 000 főt veszített.

Ezek a veszteségek Ausztria esetében kétszeres jelentőséggel bírtak. A háború előtti időszakban pénzügyi megfontolások miatt a harcképes lakosság csak 20–25%-át sorozták be a hadseregbe. Ezeknek is mindössze egytizede kapott teljes katonai kiképzést. Ezzel a hadsereg csak nem kielégítő mértékben kiképzett tartalékokra támaszkodhatott, hogy a veszteségeit pótolja.

A legénységihez hasonlóan a tiszti állomány magas veszteségei is súlyosan bénították a hadsereg erejét. Az idős, kiszolgált tisztek helyébe gyorsan kiképzett, tapasztalatlan újoncok léptek. Az új generációs parancsnokok gyakran nem tudták vezetni az etnikailag heterogén alakulatokat. A Conrad által propagált Befreiungsschlag, felszabadító csapás után Ausztria az összeomlás szélén állt, saját hadserege demoralizálódott és legyengült, az oroszok pedig még mindig a birodalom területén állomásoztak. A limanowai offenzíva lett az osztrák–magyar haderő utolsó önálló hadművelete. (Valójában Ausztria már ekkor sokat köszönhetett a kölcsönkapott német csapatoknak, amelyek a Déli Hadsereg (Linsingen kötelékeibe tartoztak.. Innentől kezdve az osztrák hadsereg egyre inkább német szövetségese rangban fiatalabb és hanyatló partnere lett. Ausztria katonai ereje csak az egyre nagyobb számú német segéderőknek köszönhetően maradt fenn a háború későbbi szakaszában. Ez a folyamat tábornokok és seregtestek átdobásával kezdődött, és a háború végéig folytatódott, egészen addig, hogy (bár kisebb mértékben) német altiszteket vetettek be az osztrák hadseregben.

Ludendorff tábornok már 1915 januárjában az OHL vezetőjéhez, Erich von Falkenhaynhoz fordult és német beavatkozást követelt, hogy megakadályozzák a szövetségesük összeomlását. Ludendorff átkaroló hadműveletet javasolt az egész keleti front területén. A terv az volt, hogy a Lengyelországban tevékenykedő orosz hadseregeket az osztrákok délnyugat, a németek pedig északnyugat felől több száz kilométer mély katlanba zárják. Falkenhayn túlságosan kockázatosnak találta ezt a tervet, és nem akart csapatokat elvonni a nyugati frontról; továbbá a Conrad által felvázolt tervet támogatta. A támadás célja a javaslat szerint a gyenge pont az orosz Délnyugati Front Dél-Galíciában tevékenykedő 3. hadseregének arcvonalán. Ezen a gyengén védett arcvonalszakaszon az osztrák vezérkari főnök a lehető legnagyobb számbeli fölényt akarta összpontosítani, hogy áttörést érjen el. Ezt a klasszikus, Clausewitzen alapuló, tisztán közvetlen megközelítést alkalmazó tervet Falkenhayn támogatta, csak abban kételkedett, hogy az osztrákok képesek-e végrehajtani is. Ausztria támogatására átdobta a Mackensen vezette 11. hadsereget, amivel a Német Birodalom szám szerint az erők nagyobb részével vett részt a hadműveletben, amely gorlicei áttörés (május 2-től 5-ig) néven vonult be a történelembe és fordulatot hozott a keleti fronton. Az orosz front a német áttörés következtében összeomlott, és az orosz hadsereg kénytelen volt teljesen kiüríteni Lengyelországot. A szétvert 3. hadsereget Les, aki Radko-Dmitrijev helyébe lépett, június közepén végül újra meg tudta szervezni, az arcvonalat azonban nem bírták tartani. A gorlice–tarnówi katasztrófa után a cári hadsereg először a Sanhoz vonult vissza. Ezeket a védelmi állásokat sem bírták tartani. Mackensen ezután újra csapást mért, június 3-án bevette Przemyślt, június 22-én pedig Lemberget (ma Lviv). Nyikolaj nagyhercegnek parancsot kellett adnia a orosz Lengyelország kiürítésére.

Falkenhayn, aki biztonságban akarta tudni Ausztriát (amely Olaszország hadüzenete miatt most veszélybe került) az oroszok újabb heves támadásaitól, úgy döntött, hogy folytatja az offenzívát. Június 3-án Ludendorff azt javasolta, indítsanak kettős átkarolást a szárnyakról. Ehhez megfelelő nagyságú erősítést kért, amellyel, ha bekeríti a lengyel kiszögellésben küzdő orosz hadseregeket, véget vethet a háborúnak keleten. Mackensen a középső arcvonalszakaszon indított támadás mellett állt ki. Falkenhayn egyetértett Mackensennel, utasította Ludendorffot, készítsen elő frontális támadást a balti arcvonalszakaszán Mackensennek a centrumban végrehajtott offenzívája támogatására.

Falkenhayn terve az volt, hogy Mackensent észak felé fordítja, és Ludendorff-fal együttműködésben, aki délkelet felé mér csapást, csapdába ejtik a lengyelországi kiszögellésben tevékenykedő orosz hadseregeket. Ahogy azonban Ludendorff előre látta, a németek összetartó irányú támadása mindössze kiszorította a kiszögellésből az orosz seregtesteket és visszavetette őket kelet felé. A visszavonulás közben az oroszok egyre közelebb kerültek saját bázisaikhoz és tartalékaikhoz, és ellenállásuk is egyre erősödött.

Falkenhayn megkésetten megengedte Ludendorffnak, hogy kísérelje meg, amit már jóval korábban javasolt: széles átkaroló hadműveletet Kovno és Dvinszk felől Vilna irányába. A német 10. hadsereg valójában megközelítette a minszki vasutat, messze Vilnán túl; az oroszok ellenállóereje azonban túl nagy volt Ludendorff csekélyke erői számára, ráadásul a tartalékai is kezdtek kifogyni, és a hónap végére felfüggesztette a hadműveleteit. A Luck felől keleti irányban indított, szeptember végén kezdődő és októberben is folytatódó osztrák támadás nagy veszteségeket szenvedett és semmi eredményt nem ért el. Őszre a keleti front a Rigától kevéssel nyugatra, a Balti-tengertől délen Czernowitzig húzódó vonalon stabilizálódott. Az oroszok a visszavonulásuknak köszönhetően most 700 kilométerrel rövidebb vonalon álltak, mint 1915 tavaszán.

A központi hatalmak elmulasztották a nagy lehetőséget. Ez a kudarc Falkenhayn és Conrad döntésének a következménye volt, hogy közvetlen megközelítéssel próbál sikert elérni keleten. Bár augusztus végére Oroszország súlyos 750 000 fős veszteségeket szenvedett, a hadsereg megmenekült a megsemmisüléstől, és télen újra magára talált. Már 1916 tavaszán – talán túlságosan elsietve – támadást indítottak a Narocs-tónál (ma Naracs-tó), majd jóval nagyobb bizonyítékát adták harcképességüknek a nyáron, a Bruszilov-offenzívával, ami az összeomlás szélére sodorta Ausztriát, és Falkenhayn leváltásához vezetett.

Muníciós válság Oroszországban

Az orosz főparancsnokság a háborús év veszteségeinek okát a hadianyag hiányában látta. Ezek a készletek akkor vesztek el, amikor az előretörő német csapatok elfoglalták az erődítményeket. A hadianyaggyártás a cári birodalomban nehézkes volt, a magánvállalatokba vetett bizalom a hadsereg állományában csekély, és 1916-ig nem sok tőkét fektettek ebbe az iparágba. Az orosz lőszerszükséglet mintegy ötven százalékát Nagy-Britanniából és az USA-ból fedezték. Mivel a megbízott cégeket teljesen igénybe vette, hogy a világhatalmak szükségleteit fedezzék, a kívánt mennyiségnek csak kis részét tudták leszállítani Oroszországnak. A következő évben az orosz hadfelszerelési ipar két és félszeresére tudta növelni a termelési mutatókat, és a szövetségesek elégtelen segítsége ellenére fedezni tudta a hadsereg szükségleteit.