Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2024-31-2
.jpg)
A szentgotthárdi csata 1664. augusztus 1-jén zajlott, amikor a Raimondo Montecuccoli vezette keresztény haderő összecsapott az Oszmán Birodalom Köprülü Ahmed vezette hadseregével Szentgotthárd vidékén. Az európai hadak váratlanul elsöprő győzelmet arattak. Magyarországon a török elleni háborúk során ennek óriási jelentősége volt, hisz Mohács (1526) és Mezőkeresztes (1596) után ez volt az első nagy, nyílt ütközet, amely ráadásul nem a török győzelmével végződött.
A győzelem európai viszonylatban is jelentős. A kontinensen dúló török háborúk fő hadszíntere a Magyar Királyság volt, ahol addig a törökök szárazföldi hadereje rendkívül eredményesen harcolt. Taktikájuk a fegyvernemek hatékony megosztásán alapult, amelyet a 16. századtól kezdve alkalmaztak. Ebben a gyalogsággal és a tüzérséggel nagy tűzerőt igyekeztek kifejteni, ezáltal a nagyszámú lovasság ezen támogatás mellett heves, átütő támadással könnyen lerohanta az ellenséget. A török taktikában nem sok változás történt az elmúlt több mint egy évszázad során, a nyugatiban annál több. Az új típusú seregnek először volt alkalma nyílt csatában megmérkőzni a törökökkel, s legyőzte őket, jelezve ezzel, hogy a törökök taktikája már nem olyan hatásos, mint korábban volt.
A török sereg másik sebezhető pontja az volt, hogy mivel nagyrészt fegyelmezetlen, nem reguláris egységekből állt, azok rendezett visszavonulást nem tudtak végrehajtani. Itt egy rossz parancs következtében pánik lett úrrá a török harcosokon, akik fejvesztett menekülésbe fogtak és belerohantak a megáradt Rábába, magukkal rántva a reguláris katonák egy részét. Így az oszmán-török sereg erkölcsileg is vereséget szenvedett.
A legújabb kutatások szerint magyarok még alegységként sem szolgáltak a keresztény seregben, csak elvétve néhány katona lehetett a külföldiek között. Közülük a legkimagaslóbb személyiségek: a Felsőmarác melletti hajdani Tótfalu kastélyból lett végvárának ura, Csányi Bernát, vagy Esterházy Pál, későbbi nádor és Nádasdy Ferenc országbíró. Utóbbi kettő a csatában ugyan közvetlenül nem vett részt, de az utóvédharcokban igen.
Ott volt a csatában az ifjú V. (Lotaringiai) Károly herceg, aki később, 1683-ban Bécs 1683-as felmentésekor a német birodalmi hadakat vezette. A Coligny parancsnoksága alatt álló francia kontingens mellett jelen volt II. Lajos, Condé hercege is.
A győzelmet sokan Zrínyi Miklósnak tulajdonították, pedig a bán otthagyta a hadsereget, mert az általa építtetett Zrínyiújvárat Montecuccoli nem mentette fel – Zrínyi szerint szándékosan, hogy a török a várat lerombolhassa.
A magyarországi főnemesség várakozása ellenére a bécsi kormányzat nem használta ki győztes pozícióját. A Habsburgok határozottan féltékenyek voltak a hadjáratban győztesként résztvevő franciákra, akiknél a magyar rendek is támogatást kerestek. XIV. Lajost I. Lipót mindig veszélyesebbnek ítélte a töröknél. A császár megkötötte a vasvári békét, és ezzel cserbenhagyta magyar királyságát, mert Magyarországnak alapvető érdeke lett volna a három részre szakadt ország egyesítése és a török kiűzése. Emiatt kezdett Zrínyi Miklós szervezkedni a Habsburgok ellen; ennek leleplezése kapóra jött Bécsnek, hogy a magyarok jogait megnyirbálhassa, az országot teljesen alávethesse a birodalomnak.
Ma a csatatér feletti Schlösslbergen egy hatalmas kőkereszt emlékeztet az eseményre, amely a szocializmus idején a keleti és a nyugati világ határát szimbolizálta.