Paul Claudel

Paul Claudel
1927-ben
Született	Paul Louis Charles Claudel 1868. augusztus 6. Villeneuve-sur-Fère
Elhunyt	1955. február 23. (86 évesen) Párizs
Álneve	Delachapelle
Állampolgársága	francia
Nemzetisége	francia
Házastársa	Reine Claudel (1906–1956)
Élettársa	Rosalie Ścibor-Rylska (1901–)
Gyermekei	Louise Vetch Pierre Claudel Henri Claudel Renée Nantet Marie Frégnac-Claudel Reine Paris
Szülei	Louise-Athanaïse Cécile Amelie CERVEAUX Louis Prosper Claudel
Foglalkozása	drámaíró, költő, esszéíró, diplomata
Tisztsége	ambassador of France to Japan (1921–1927) ambassador of France to the United States (1926–1933) francia nagykövet Belgiumban (1933–1935) seat 13 of the Académie française (1946. április 4. – 1955. február 23.) elnök (1948–1955)
Iskolái	Lycée Louis-le-Grand École Libre des Sciences Politiques
Kitüntetései	a francia Becsületrend nagykeresztje Katolikus Izabella-rend nagykeresztje Prix Narcisse Michaut (1913) honorary doctorate at the Laval University (1928)
Sírhelye	Château de Brangues
Paul Claudel aláírása
weboldal IMDb
A Wikimédia Commons tartalmaz Paul Claudel témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Paul Claudel (IPA: [pɔl clɔdɛl]), teljes nevén Paul Louis Charles Claudel (Villeneuve-sur-Fère, 1868. augusztus 6. – Párizs, 1955. február 23.) francia drámaíró, költő, esszéíró és diplomata, a Francia Akadémia tagja. Camille Claudel szobrászművész öccse.

Élete

Apja magas rangú vidéki tisztviselő volt. Gyerekkorát Villeneuve-sur-Fère-ben töltötte. 1882-ben a tehetséges Camille rávette édesanyját és testvéreit, hogy költözzenek Párizsba, ahol szobrászatot tanulhat. Paul az egyik legnevesebb iskolába, a Louis-le-Grand líceumba járt, majd 1885-ben beiratkozott a politikatudományi főiskolára, ahol jogot tanult. Bár a családban is volt pap (édesanyjának a nagybátyja), a fiatal Claudelre ráragadt, majd válságba sodorta a vallástalanság divatja. 1886 karácsonyán a Notre-Dame-ban egy misztikus élmény hatására megtért.

1893-ban kezdte meg diplomáciai pályafutását. Előbb New Yorkban alkonzul, majd Bostonban ügyvivő konzul lett. 1895-ben nevezték ki konzulnak Sanghajban, 1896-tól 1905-ig Fucsouban ügyvivő alkonzul volt. 1900-ban véget kívánt vetni diplomáciai pályafutásának, Franciaországba ment, és jelöltként a ligugé-i bencéseknél töltött néhány hónapot. A kolostor priorja azonban inkább azt tanácsolta, hogy térjen vissza Kínába. A hajón találkozott Rosalie Vetchcsel, akit Kínában férjével és gyerekeivel együtt magához vett. A házaspárral való botrányos kapcsolatának híre Párizsig terjedt (viszonya Rosalie-val és kétes üzletek a férjével). Az ügyet Philippe Berthelot simította el, életre szóló barátság szövődött köztük. 1904-ben, amikor Rosalie Európába ment, hogy közös gyermeküket titokban megszülje, kapcsolatuk megszakadt. Claudel sokáig kereste, majd megírta Délforduló című drámáját. Évekkel később a Selyemcípőben ugyanezt a problematikát dolgozta fel, immár letisztultabban. 1905-ben végül oblátus lett, majd 1906-ban feleségül vette Reine Sainte-Marie-Perrint (1880-1973), akitől öt gyerekük született.

Kínába visszatérve konzul lett Tiencsinben. (Kínában szolgált a legtöbb ideig, tizennégy évig.) 1909-től konzul volt Prágában, 1911-től Frankfurtban, 1913-ban főkonzul volt Hamburgban. Ez évben halt meg apjuk, aki a rossz körülmények között élő szobrász nővérét támogatta. A család döntésére Camille elmegyógyintézetbe került, és megtiltják, hogy kapcsolatot tarthasson a külvilággal, és hogy alkothasson. Egyedül az öccse látogatta, többévente. Claudel 1914-ben a hadüzenet miatt visszatért Franciaországba, ahol a hadügyminisztériumba osztották be. 1916-ban követ lett Rio de Janeiróban, 1920-tól Koppenhágában. Nagykövet volt Tokióban (1927), Washingtonban (1928) és végül Brüsszelben (1933).

1936-ban nyugalomba vonult, és Brangues-ban telepedett le Grenoble mellett. A brangues-i kastélyban folytatta irodalmi tevékenységét, és számos közéleti személyiséget, írót, művészt fogadott. A második világháború elején örült a vallásellenes baloldal bukásának, és nyíltan támogatta az utóbb náci kollaboránsnak tekintett Pétain politikáját. Az események hatására nézetei gyorsan megváltoztak, de ez már nem sokat változtat negatív megítélésén. 1946-os ülésén a Francia Akadémia őt is tagjává választotta, 1947 márciusában François Mauriac iktatta be. 1955. február 23-án halt meg Párizsban.

Munkássága

Bár Paul Claudelt sokan elutasítják durva természete, titkos bűnöket palástoló katolicizmusa, a Pétain-ügy, valamint a Camille sanyarú sorsában játszott szerepe miatt, nem lehet úgy beszélni a huszadik század első felének francia irodalmáról, hogy az ő munkásságát ne említenénk.

A kezdetek

Miután édesanyjával és testvéreivel Párizsba költöztek, Claudel olyan későbbi személyiségekkel járt egy iskolába, mint Léon Daudet vagy Romain Rolland. Filozófiatanára Burdeau volt, akinek sokra becsülte a tanítását, bár nem tudott mindenben azonosulni vele. A kiváló szellemi környezet dacára elveszettnek érezte magát, míg 1886-ban el nem kezdte olvasni - még a karácsonyi megtérés előtt - Rimbaud-tól a kötött verssel szakító két utolsó ciklusát, a Színvázlatokat (Illumations) és az Egy évad a pokolbant. Rimbaud nagy hatással volt egész költészetére. Az első misztikus élmény után csupán 1890 karácsonyán tért meg gyerekkorának vallására, a katolicizmusra. E négy év alatt nagy olvasmányokba fogott, mint a Szentírás vagy Dante.

1887-ben kezdett el drámát írni, és hamar rájött, hogy van érzéke hozzá, ami később a Tête d'orban bontakozott ki. 1889-ben kezdte el írni, miközben készült a külügyi vizsgára, amelyen elsőként jutott be. Egy év múlva nekifogott a La ville-nek, az első változatát 1891-ben fejezte be. Claudel ekkor egy irodalmi csoportosulás tagja volt Marcel Schwobbal, Léon Daudet-vel, Jules Renard-ral együtt. Ekkoriban eljárt Mallarmé kedd esti összejöveteleire. 1892-ben megírta a Violaine első változatát, ami sokáig nem jelent meg. 1893 márciusában kapta első kinevezését New Yorkba, és ezzel elkezdődött a diplomatakarrierjével járó közel félévszázados „száműzetése”. New Yorkban és Bostonban írta meg A cserét, és dolgozta át a Tête d’ort és a La ville-t. Elkezdett Aiszkhüloszt fordítani. Néhány hónapos franciaországi pihenő után 1895 nyarán elindult Kínába, és elkezdte írni A Kelet megismerése verseit. Sanghajban keletkezett egyetlen fontosabb alexandrinban írott műve, a Száműzetés versei. Kínában több városban is megfordult, Japánba is ellátogatott, és végül Fucsouban telepedett le. 1896-ban megírta a Repos du septième jour-t. 1898-99-ben megírta a La ville és a Violaine második változatát.

A fordulat

1899 őszén a Szuezi csatornán keresztül visszatért Franciaországba, és néhány hónapot a bencéseknél töltött. Ekkor kezdte el írni a Cinq grandes odes és az Art poétique egyes részeit. 1900 őszén visszatért Kínába, a hajón ismerte meg szerelmét, Rosalie Vetch-t, aki a Nő prototípusa lett későbbi műveiben. Az elkövetkező években továbbírta A Kelet megismerését és az Art poétique-ot. 1904-ben Rosalie elhagyta, ekkor kezdett el naplót írni, ami egyelőre csak idézetgyűjtemény volt a Szentírásból és az egyházatyákból. 1905-ben ismét visszatért Franciaországba, de nem lelte helyét, rengeteget utazott. Villeneuve-sur-Fère-ben írta meg ősszel a Délfordulót, mintegy lezárva és megörökítve a Rosalie-val való találkozás élményét, elvesztésének traumáját. A darab 1906-ban jelenit meg 150 példányban, amiből csak a legbizalmasabb barátai kaphattak, de évtizedekig elzárta a nyilvánosság elől. Még ez évben megházasodott és három nap múlva visszatért Kínába. Pekingben és Tiencsinben fejezte be 1907-ben az Ódákat. 1908-tól új hangnemben írta meg a Corona verseit. Nekikezdett A kezesnek, amelyet már Prágában fejezett be 1910-ben. A Violaine-t ismét átdolgozta, ezúttal Angyali üdvözlet címen. Németországban kapcsolatba lépett a drezdai Hellerau színházzal. A családi tragédiák idején, 1911-12-ben írta meg a Kantátát. A világháborút megelőző években kezdett el sikeressé válni: 1911-ben bekerült a Nouvelle Revue Française-hez, 1912 őszén bemutatták az Angyali üdvözletet Párizsban, egy évre rá megrendezte a drezdai Hellerau színház Németországban; 1913-ban a Nyugat már közölt tőle részletet; Georges Duhamel írni kezdett róla, 1914-ben Lugné-Poe megrendete A kezest. A világháború alatt még néhány évig Európában maradt, Aiszkhüloszt fordított.

1917 januárjában ismét hajóra szállt, ezúttal Brazíliába nevezték ki, titkára Darius Milhaud. A száműzetés újabb évei alatt írta meg a Szentképek legnagyobb darabjait. A száműzetés fájdalma ekkor írt drámáiban is megjelenik. Sok évi hallgatás után választ kapott Rosalie-tól, akivel később felvesztte a kapcsolatot, gondoskodott róla, és közös lányukról. 1919-ben tért vissza Európába az Egyesült Államok érintésével, és a dániai kinevezése előtti szabadságon kezdett felvillanni benne A selyemcipő ötlete. 1921-ben ismét keletre utazott, Japánba, útközben meglátogatta Indokínát és Angkort. 1923-ban tanúja volt a Tokiót romba döntő földrengésnek, a francia nagykövetség épülete is elpusztult, és vele együtt A selyemcipő harmadik napja. Újraírta, és a hatalmas művet végül 1924 októberében fejezte be. 1927-ben néhány hónapot töltött Franciaországban - ekkor már az Egyesült Államokban volt konzul -, és megvásárolta a brangues-i kastélyt: annyi bolyongás után végre otthonra lelt. Ebben az évben írta a Kolumbusz Kristóf könyvét. Ettől kezdve nagyrészt csak szentírás-magyarázatokat írt, amelyek egy része csak a halála után jelent meg. Pályafutásának utolsó állomásán, Brüsszelben írta meg Arthur Honeggerrel közösen a Johanna a máglyán drámai oratóriumot Ida Rubinstein felkérésére. Nyugdíjazása után Brangues-ban és Párizsban élt, és egyre inkább belemerült a bibliamagyarázatba.

Elismerés, színházi sikerek

A második világháború alatt kezdte el az Énekek énekének nagy kommentárját, amelyet 1945-ben fejezett be, és a főművének tartott. Utána rögtön nekikezdett a La Rose et le rosaire-nek. Egy korábbi sikertelen próbálkozás után 1946-ban a Francia Akadémia a tagjává választotta anélkül, hogy jelöltette volna magát. Jean-Louis Barrault elkezdte színre vinni a darabjait, 1943-ban a Comédie-Française bemutatta a Selyemcipő rövidített változatát, ami hatalmas sikert aratott, Claudel zsenije vitathatatlanná vált. Barrault következő nagy vállalkozása a Délforduló volt, ami A Selyemcipő előzményeként is felfogható. Bár a rendező már 1939-ben kérte a darabot, Claudel határozottan visszautasította. A selyemcipő sikere után néhány évvel is csak csellel sikerült rávennie a szerzőt, hogy több mint mégy évtized után végre nyilvánosságra bocsássa. Ez volt a sóvárgott kincs, a szöveget néhányan már ismerték, a húszas években kisebb-nagyobb részletet titkon előadtak zárt körben, többek között Antonin Artaud. 1948-ban a rendezés során Barrault ragaszkodiott az eredeti változathoz, Claudel viszont megváltozott nézetei szerint szerette volna átszabni. A színpadra került változat nagy sikert aratott, számos országban turnéztak vele. 1949-ben Claudel mégis készített egy színpadi változatot, amit viszont sohasem mutattak be. Az ötvenes években Barrault megrendezte A kezest, a Kolumbusz Kristóf könyvét és a Tête d'or-t is. Amikor Claudel 1955-ben meghalt, a Comédie-Française-ben épp az Angyali üdvözletet próbálták. Halála után darabjait újra és újra előadják, legjátszottabb a Délforduló, amely Antoine Vitez rendezésében 1975-ben bekerült a Comédie-Française repertoárjába. Vitez kezdte először felderíteni a darab magánéleti hátterét, Rosalie Vetchnek sokáig a létezését sem sejtették. A selyemcipő teljes változatát szintén Vitez rendezte meg az Avignoni fesztiválon, a 12 órás előadás történelmet ír, maga Claudel sem hitte, hogy a darab teljes egészében előadható. Később újra és újra megrendezték a hosszú változatot. Szintén sokat játsszák az Angyali üdvözletet.

Claudel, a szenvedélyes szerelem néhány évét leszámítva, katolikus költő, aki megvalósította a nagy álmot: a huszadik században újjáéleszteni az irodalomban a katolikus hagyományt a maga monumentalitásával, a Szentírás, Dante, az egyházatyák örökségét beépíteni műveinek tematikájába, stílusába, verselésébe. Rimbaud nyomán kialakította a maga szabadversét, az ún. claudeli zsoltárverset (verset claudélien), ami formailag a francia vershagyomány elemeit váltakoztatja az egzaltált tartalom igényei szerint. Költeményeket és drámákat egyaránt írt ebben a formában. Sajátos nyelvezetére rányomja bélyegét az idegen nyelvi környezet is, a francia mondatok rendje megbomlik, bonyolulttá válik, képek tolulnak egymásra. Míg a színműveit állandóan játsszák, verseit ma már ritkábban olvassák. A selyemcipővel gyakorlatilag kiírta magát, ekkor fordul a bibliamagyarázat felé. Ebben is jelentőset alkotott, prózája is van olyan erős, mint a költészete, bár szinte teljesen ismeretlen.

Válogatott művei

Színmű

• Tête d’or, 1890, 1894
• Violaine (La Jeune Fille Violaine), 1892, 1899, 1926
• La Ville, 1893, 1901
• A csere (L'Échange), 1894, 1954
• Le Repos du septième jour, 1901
• Délforduló (Partage de midi), 1906, 1948
• Coûfontaine-trilógia: A kezes (L’Otage), 1911; Le Pain dur, 1918; Le Père humilié, 1920
• Angyali üdvözlet (L’Annonce faite à Marie), 1912, 1948
• A selyemcipő vagy A legrosszabb nem mindig bizonyos (Le Soulier de satin ou Le pire n’est pas toujours sûr, action espagnole en quatre journées), 1929
• Kolumbusz Kristóf könyve (Le Livre de Christophe Colomb), 1933
• Johanna a máglyán (Jeanne d’Arc au bûcher), 1939

Vers

• A Kelet megismerése (Connaissance de l’Est), 1900, 1907
• L’Art poétique, 1907
• Cinq grandes Odes, 1911
• Kantáta három hangra (La Cantate à trois voix), 1911–1912
• Corona benignitatis anni dei, 1915
• Háborús versek (Poèmes de guerre, 1914-1916), 1922
• Szentképek (Feuilles de saints), 1925
• Cent phrases pour éventails, 1942
• Sugárzó arcok (Visages radieux), 1945

Próza

• Paul Claudel interroge l’Apocalypse, 1952
• Paul Claudel interroge le Cantique des Cantiques, 1954
• La Rose et le rosaire, 1959
• Journal I, 1904–1932, 1968
• Journal II, 1933–1955, 1969
• 1949-től: Levelezés André Gide-del, Lugné-Poe-val, Jean-Louis Barrault-val stb.

Magyarul megjelent művei

• Délforduló; ford. Székely Melinda; KRE–L'Harmattan, Bp., 2015 (Károli könyvek. Műfordítás, forrás)
• Paul Claudel és konvertita barátai. Válogatás Claudel műveiből; ford. Szabó Ferenc; Szt. István Társulat, Bp., 2013
• Kantáta három hangra és más költemények; vál., ford., bev. Szabó Ferenc; Új Ember, Bp., 2005
• Claudel–Valéry–Emmanuelː Szavak forrása csend; vál., ford. Szabó Ferenc; Detti Ny., Róma, 1985
• Válogatás Paul Claudel műveiből; ford. Gáldi László, Gyergyai Albert et al., jegyz., életrajz, bibliográfia, szerk. Gúthy Andor, bev. Aimé Becker, Gyergyai Albert, Rónay György; Szent István Társulat, Bp., 1982
• Az Úr angyala köszönté Szűz Máriát. Misztériumdráma; ford. Pinczinger Lajos; Ed. Argentina, Buenos Aires, 1950
• Jeanne D'Arc a máglyán. Drámai oratórium; ford. Lendvai László; Veritas, Bp., 1942
• A selyemcipő vagy A legrosszabb nem mindig bizonyos; ford. Semjén Gyula; Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Bp., 1935
• Kinyilatkoztatás. Misztérium; ford. Réti Irén, Szines Pál; Tevan, Békéscsaba, 1919 (Tevan-könyvtár)

Források

• Magyar Katolikus Lexikon
• Société Paul Claudel
• Camille Claudel
• Encyclopédie Larousse