Makini csata

Makini csata
A part felé tartó amerikai katonák
Konfliktus	Második világháború
Időpont	1943. november 20-23.
Helyszín	Makin-sziget, Gilbert-szigetek
Eredmény	Szövetséges győzelem
Szemben álló felek
Egyesült Államok Japán Birodalom
Parancsnokok
Richmond K. Turner Ralph C. Smith Isikava Szejzo
Szemben álló erők
6470 400 katona 300 koreai munkás
Veszteségek
cc. 763 halott cc. 550 halott
é. sz. 3° 04′ 12″, k. h. 172° 47′ 20″3.07, 172.789
A Wikimédia Commons tartalmaz Makini csata témájú médiaállományokat.

A makini csata a második világháború egyik ütközete volt 1943. november 20. és 23. között a csendes-óceáni hadszíntéren. A Gilbert-szigetekhez tartozó Makinért folytatott három napos harc eredményeként az amerikai katonák legyőzték az atollt védő japánokat.

Előzmények

A Gilbert-szigetek térképe

1941. december 10-én, három nappal a Pearl Harbor elleni támadás után, háromszáz japán katona és építőmunkás szállt partra a Makin-atollon. A szigetet ellenállás nélkül elfoglalták. Az atoll keletre fekszik a Marshall-szigetektől, és kiváló lehetőséget nyújtott a japánoknak arra, hogy hidroplánbázisként üzemeltessék. A sziget elfoglalásával a japán légi járőrök hatótávolsága jelentősen megnőtt, ami lehetetlenné tette a váratlan amerikai támadást keletről.

Az amerikai tengerészgyalogosok 1942. augusztus 17–18-án végrehajtották a makini rajtaütést, amelynek célja a japán létesítmények lerombolása, foglyok ejtése és információgyűjtés volt. A rajtaütés másik fontos feladata az volt, hogy elterelje a japánok figyelmét az amerikaiak guadalcanali hadjárata és a Tulagi partraszállásáról. A makini rajtaütés az első olyan szárazföldi akciók közé tartozik a második világháborúban, amelyben az amerikaiak támadóan léptek fel.

Habár a tengerészgyalogosoknak sikerült semlegesíteniük a japán helyőrséget, az akció nem érte el kitűzött célját. Nem sikerült japán foglyot ejteniük és nem gyűjtöttek be semmilyen hasznos információt. A támadás nem érte el azt a célt sem, hogy a japánok komolyabb erőket csoportosítsanak át a Salamon-szigetekről. Az akció, azáltal, hogy rámutatott a japán helyőrségek sebezhetőségére, arra sarkallta a birodalmat, hogy nagyobb gondot fordítson a védelemre. Ez később súlyos emberveszteséget okozott az amerikai inváziós erőknek.

Amerikai előkészületek

1943 júniusában Chester Nimitz tengernagy, a csendes-óceáni amerikai flotta parancsnoka benyújtott egy tervet a Marshall-szigetek, a japánok egyik fő külső védvonalának megtámadásáról. Az elképzelés értelmében az amerikai erők egyből a japán védelem „szívét” célozták volna meg Pearl Harborból kiindulva, ehhez azonban nem volt elég emberük, kapacitásuk. Emiatt úgy változtattak a terven, hogy az invázó a Gilbert-szigeteken kezdődnek, amelyek a célponttól nagyjából 300 kilométerre, bőven az Ellice-szigeteki amerikai légi bázis hatótávolságán belül fekszenek. 1943. július 20-án megszületett a döntés a Gilbert-szigeteki Tarawa, Abemama és a közeli Naru elfoglalásáról. Az akció az Operation Galvanic (magyarul: Galvanikus hadművelet) nevet kapta.

1943. szeptember 4-én az Ötödik Flotta kétéltű csapataiból létrehozták az V. Kétéltű Hadtestet, amelynek parancsnoka Holland M. Smith tengerészgyalogos vezérőrnagy lett. A hadtest két hadosztályból, az Új-Zélandon állomásozó 2. Tengerészgyalogos-hadosztályból és a Hawaiin tartózkodó 27. Gyalogoshadosztályból állt.

Makin térképe

A gyalogoshadosztály a szövetségi szolgálat 1940. októberi megkezdése előtt a New York-i nemzeti gárda egyik alakulata volt. A 16 ezer katona három ezredben – 105., 106. és 107. – szolgált. A gyalogosokat kiegészítette a 105. táboritüzér-zászlóalj és a 193. harkocsizó zászlóalj. Az egység parancsnoka Ralph Smith vezérőrnagy, első világháborús veterán volt, aki 1942 novemberében vette át az irányítást. 1943 áprilisában a gyalogosok megkezdték a felkészülést a kétéltű hadviselésre. Május és augusztus között megfordultak az oahui Schofield Barracks nevű táborban, ahol a partraszálláshoz szükséges tudást sajátították el. Az oahui kiképzés után minden század részt vett a waianae-i kétéltű központ felkészítésén. Egyebek mellett gyakoroltak szakasz, század, zászlóalj, ezred szintű hadmozdulatokat, harcászatot a dzsungelben és éjszaka, valamint kiképezték őket objektumok támadására, japán mesterlövészek semlegesítésére.

Az eredeti tervek szerint a csapatok Nauru szigete ellen indultak volna, de 1943 szeptemberében a hadvezetés megváltoztatta álláspontját. Ennek hátterében az állt, hogy Nauru, Tarawa és Abemama egyidejű bevétele problémákat okozott volna, illetve Holland Smith-nek kétségei támadtak, képesek-e a zöldfülű 27. gyalogosok bevenni a megerődített szigetet. Nimitz emiatt Makint jelölte ki célpontként Nauru helyett. A 27-esek szeptember 28-án értesültek a döntésről, és azonnal megkezdték az invázió tervezését.

Az akcióig hat hetük volt. A Nautilus tengeralattjáró, fedélzetén hírszerzési tisztekkel, fotókat készített a sziget partjairól, amelyeket légi felvételek egészítettek ki. Az amerikai hordozókról induló bombázók már szeptemberben megkezdték a Gilbert-szigetek támadását. A partraszállással a Gardner J. Conroy ezredes vezette 165. gyalogosezredet bízták meg, amelyet más egységek katonáival erősítettek meg, valamint kiegészítettek a 193. harckocsizó zászlóalj két századával. Összesen 6470 tiszt és közlegény várta a támadási parancsot. November 1-jén a Maalaea-öbölben, két nap múlva Kahoolawe-szigetnél gyakorolták a partraszállást. Az utóbbi helyen haditengerészeti tűz és légitámadások mellett közelítették meg a partot. A csapatok ezután visszatértek Pearl Harborba, majd 1943. november 10-én elindultak Makin felé. A tíznapos út során a katonák pontos tájékoztatást kaptak a leendő célpontokról és a támadás tervéről.

Japán védelem

Miután a japán légierő súlyos veszteségeket szenvedett, a haditengerészet pedig elvesztette négy csatahajóját a Salamon-szigeteknél, a védők nem számíthattak az amerikai inváziós flotta megsemmisítésére. A szigeten a támadás napján 798 ember volt, köztük sok munkás. Valódi harci kiképzést az ott tartózkodók nagyjából fele kapott.

A Makin-atoll főszigete, Butaritari védelme a lagúna partjára összpontosított, ahol a hidroplánbázis volt. A japánok két harckocsiakadály-rendszert építettek ki. A nyugati a lagúna kétharmadáig húzódott, nagyjából három és fél méter széles, másfél méter mély volt. A vonalat egy tankelhárító ágyú, hat géppuska- és ötven lövészállás védte. A keleti akadály a nyugatinál kicsit szélesebb és mélyebb volt. Ezt szögesdrótok és a másikhoz hasonló lőállások védték.

A sziget másik, óceán felőli oldalán számos megerősített pozíció várta a támadókat, 8 hüvelykes lövegekkel, harckocsielhárító-fegyverekkel, tíz géppuska- és 85 lövészállással.

Partraszállás

Elfoglalt japán bunker

November 20-án 6 óra 3 perckor, miközben a tűzfedezetet biztosító haditengerészeti egységek felvették pozíciójukat Butaritari partjainál, a Leonard Wood megkezdte a kétéltűek vízre bocsátását a partraszállásra kijelölt szakasz nyugati része előtt. Az első járművek indulása után a Neville, az Alcyone és a Pierce katonái is megkezdték a vízre szállást. Hat óra után tíz perccel megérkeztek a repülőgép-hordozókról indult repülők, és bombázni, lőni kezdték a szigetet. Az első légitámadás 6 óra 40-kor fejeződött be. Ezután a hadihajók nyitottak tüzet. Kevéssel negyed kilenc előtt a kétéltű járművek megindultak a part felé.

Fél kilenckor az első kétéltűek felkúsztak a parton. A japánok nem lőttek az amerikaiakra, így az első hullámban érkező 460 katona és nyolc tank ellenállás nélkül érte el Butaritarit. Több jármű fennakadt a korallzátonyokon, utasaik így kénytelenek voltak derékig érő vízben gázolni a part felé. Miközben az első zászlóalj már a sziget belseje felé haladt, mögöttük még mindig érkeztek a katonák a kódjele szerint Vörös partra. Az előrenyomulást a sűrű növényzet és gyenge japán ellenállás nehezítette. Fél 11-kor már 1,2 kilométer mélyen hatoltak be a szárazföldre. Az első komolyabb ellenállással a K század találkozott, két órával a partraszállás után. A harcokban öt japánt lelőttek.

Ezzel párhuzamosan megindult a második partraszállás is. Nyolc órakor a Neville, a Belle Grove és az LST-179 behajózott a lagúnába. Fél óra múlva megkezdődött a Sárga part ellen induló egységek vízre bocsátása. A haditengerészet tüzet nyitott a partra, majd 10.25-kor repülőgépek támadták a partot. Fél kilométerre a parttól két félig elsüllyedt hajóból és a kikötőből lőtték a japánok a kétéltűeket. Ezeket hamar semlegesítették a hadihajók és a repülők. Az első hullám 10.41-kor elérte a Sárga partot, és elindult a sziget belseje felé. A Kings' Wharf nevű kikötő ellenállás nélkül került amerikai kézre. Chong's Wharfnál a japánok ellenálltak, itt a támadók 35 embert, elsősorban koreai munkásokat ejtettek foglyul. A katonák mellett 15 harckocsi is elérte a partot. A partraszállás közben két amerikai halt meg. A katonák előrenyomultak kijelölt célpontjaik felé, és az E és az F század kevéssel dél előtt elérte a sziget másik, óceán felőli partját.

Az amerikai csapatok előrenyomulását nem tudták megállítani a fák koronájában rejtőzködő japán mesterlövészek és a különböző tűzerejű bunkerek. Az ellenállási gócok csak ideig-óráig lassították a haladást, amíg a hatalmas túlerőben lévő támadók meg nem semmisítették azokat. Öt perccel este hat előtt az 1. és a 2. zászlóalj találkozott a nyugati tankakadály-rendszernél. Estére az amerikai csapatok jelentős területeket birtokoltak. Az ütközetben elesett Gardner J. Conroy ezredes, akit egy japán mesterlövész lőtt agyon. Az amerikaik közül 25 meghalt, 62 megsebesült, a japánoknál ez a szám 50 és 41 volt.

Este hat órakor partra szállt Ralph Smith tábornok is. Az éjszaka folyamán a japánok folyamatosan zaklatták az amerikaiakat, akik gyakran pánikba estek, és nemlétező célpontokat lőttek a sötétben.

November 21-23.

Sárba ragadt M3-as harckocsi

Másnap az amerikai gyalogság folytatta az előrenyomulást, amelyet a légierő és a tüzérség támogatott. A legkeményebb harcok a nyugati harckocsiakadály-rendszernél voltak, ahol a bekerített japánok elkeseredetten harcoltak. Az ellenállást a tankok számolták fel, de harc közben egy amerikai repülő tévedésből közéjük dobta bombáját, megölve több honfitársát.

Dél és délután kettő között három amerikai század áthaladt a sziget leginkább megerősített területén. Mivel a sziget ezen a helyen keskeny, a katonáknak nem volt helyük manőverezni, és nem tudtak támogató tüzet sem kérni a hadihajóktól, repülőktől. A harc így bunkertől bunkerig tartott. A megerősített pozíciókat általában úgy számolták fel, hogy a gyalogosok folyamatosan lőtték a nyitott részeit, földhöz szegezve ezzel a bent tartózkodókat. Eközben az utászok robbanóanyagot toltak be hosszú rudakon, majd a bunker belsejében felrobbantották azt.

November 22-én a harcok elsősorban a keleti harckocsielhárító-rendszernél folytak. A tábori tüzérség reggel nyolcig 900 lövedéket lőtt a japánok által ellenőrzött területekre. Háromnegyed tízkor a 3. zászlóalj elérte az akadályt. Eközben a sziget északi partjainál három szakasznyi amerikai szállt partra dél körül, hogy megakadályozza a japánok visszavonulását. A katonákat tíz őslakos fogadta, akik elmondták, hogy a japánok a közeli Kuma-szigetre menekülnek. A hír hallatán amerikai egységek szálltak partra Keuea falu mellett, másfél kilométernyire Kuma délnyugati csücskétől. Az őslakosok lelkesen fogadták az amerikaiakat, akik megutaztatták őket az egyik kétéltűvel. Délután a 3. zászlóalj áttörte a keleti harckocsiakadály-rendszert, de csak néhány halott védőt találtak. A japánok kelet felé vonultak vissza.

Az amerikaiak éjszakára beásták magukat, de csak a 3. zászlóalj előretolt egységét érte támadás. Az éjszakai akciók szervezetlenek és kis erejűek voltak. Amikor feljött a nap, az amerikaiak 51 halott japánt találtak a vonalaik előtt. Fél 11-kor Ralph Smith tábornok rádión jelentette Turner admirálisnak, hogy csapatai bevették Makint. Az amerikaiak 66 katonája halt meg, 152 megsebesült. A japánok vesztesége 550 halott és 105 fogoly volt, utóbbiak építőmunkások voltak.

A Liscome Bay pusztulása

November 24-én, a kora hajnali órákban a japán I–175-ös tengeralattjáró megtorpedózta a Liscome Bay repülőgép-hordozót, amely csak néhány órával korábban érkezett Makinhoz. A torpedó a légibombaraktárat találta el, és a robbanássorozat gyorsan elsüllyesztette a hajót. A Makinnál meghalt amerikaiak túlnyomó többsége a Liscome Bayen szolgált.