Ugrás a tartalomhoz

Joseph-Marie Vien

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Joseph-Marie Vien
Született1716. június 18.[1][2][3][4][5]
Montpellier
Elhunyt1809. március 27. (92 évesen)[1][2][3][4][5]
Párizs
Állampolgárságafrancia
HázastársaMarie-Thérèse Reboul[6]
GyermekeiJoseph-Marie Vien le jeune
Foglalkozása
  • festőművész
  • politikus
  • formatervező
Tisztsége
  • member of the Sénat conservateur
  • igazgató (1775–1781, Római Francia Akadémia)
  • Premier peintre du Roi (1789–1791)
IskoláiAcadémie royale de peinture et de sculpture
Kitüntetései
  • a francia Becsületrend parancsnoka
  • resident at the Villa Medici[7]
SírhelyePanthéon
A Wikimédia Commons tartalmaz Joseph-Marie Vien témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Joseph-Marie Vien (Montpellier, 1716. június 28. – Párizs, 1809. március 27.) francia festő, rajzoló és metsző, a neoklasszicizmus egyik előfutára. ifjabb Joseph-Marie Vien(wd) festőművész apja.

Pályafutása

[szerkesztés]

Apja Germain Vien lakatosmester, anyja Catherine Siminion volt.[8] Korán megmutatkozott rajztehetsége. Kisgyermekként virágokat, állatokat rajzolt, Charles Le Brun, Le serpent d'Airain (A rézkígyó) művéről[9] már tízéves korában metszetet készített.[10][11] Szülővárosában folytatott rajz- és festészeti tanulmányokat Legrand portréfestőnél. Apja a festészetet nem eléggé jövedelmező foglalkozásnak ítélve, egy ügyvédhez adta be fiát gyakornoknak, de ott nem maradt sokáig, hanem elhagyva szülővárosát, Sète és Frontignan környékének térképezésénél vállalt munkát, majd két évig egy fajanszgyárban helyezkedett el.[12] Ezután a montpelliers-i Giral(wd) építészdinasztiához tartozók egyikének (feltételezhetően a Rómából ekkor visszatért Jacques Giral-nak(wd)) a tanítványául szegődött, itt több portrét készített.[13]

1740-ben Párizsba ment, Charles-Joseph Natoire műtermében tanult és dolgozott, s Charles Parrocel(wd) ajánlásával az antikvitás, a klasszikus művészethez való visszatérés fő hívének Anne Claude de Caylus-nak(wd) a pártfogását is elnyerte. 1744. december 21-én Rómába távozott az 1743-as év Római Díj-ának jutalmazottjaként a David se résigne à la volonté du Seigneur qui a frappé son royaume de la peste[14] című festményéért. Itt kötött ismeretséget Joseph Siffred Duplessis(wd), főként portrékat festő művésztársával, akivel később is kapcsolatban maradt. Az itáliai táj és ókori emlékek mély benyomást gyakoroltak rá, és 1850-ben hazatérve szakított a rokokó túlburjánzó modorosságával, s szigorúbb stílusban kezdett festeni, melyet azonban kortársai nem értékeltek kellően. Az 1753-ban, a Párizsi Salonban bemutatott Embarquement de sainte Marthe[15][16] című festményén a túl egyszerű természetábrázolást kifogásolva Vient akadémiai tagságra elégtelennek ítélték, különösen mestere, Natoire tartotta még erre éretlennek, majd a következő évben szintén elutasították a benyújtott Dédale dans le Labyrinthe attachant les ailes à Icare[17] című festményét. Mindeközben a római Accademia di San Luca professzori széket ajánlott fel számára. Végül ez évben (1754) François Boucher erőteljes tiltakozására, mely szerint ha egy ilyen festmény szerzője nem lép be az Akadémiára, akkor nem akarja többé betenni oda a lábát, a Francia Festészeti és Szobrászati Királyi Akadémia(wd) (Académie royale de peinture et de sculpture) tagja lett.

A következő években rengeteg megbízást kapott, s egyre inkább érvényesült az általa képviselt szemlélet, így 1772-ben Jeanne du Barry a louveciennes-i kastély díszítésére megérkezett Jean-Honoré Fragonard-féle képeket Vien festményeire cseréltette, comte d'Angivillier,(wd), a királyi kastélyok igazgatója pedig megbízta több Homérosz utáni jelenet megfestésével, melyeket a Párizsi Salonban is kiállítottak.[18] 1750 és 1775 között festőiskolát is alapított Párizsban, melyet számtalan követője látogatott, de irányzatának kiteljesítője tanítványa, Jacques-Louis David volt, aki Le Serment des Horaces, 1784 (Horatiusok esküje) című festményének átütő sikerével már egy új korízlést tett uralkodóvá. 1775-től 1781-ig a Római Francia Akadémia igazgatója volt. 1775-ben felvették a Szent Mihály Lovagrendbe, és engedélyezték számára a szalag és a kereszt viselését. 1789. május 17-én, nem sokkal e cím eltörlése előtt, a király első festőjévé („Premier peintre du Roi”(wd)) nevezték ki, mely címet 1791-ig viselte. 1804. június 14-én elnyerte a Francia Köztársaság Becsületrendje parancsnoki fokozatát.[19]

A francia forradalom kitörése előtt hazájába visszatért, és itt köztiszteletben élt 1809-ben bekövetkezett haláláig. I. Napóleon szenátorrá nevezte ki és grófi rangra emelte. Három klasszicista tanítvány került ki műterméből: Jean-Francois Peyron, François-André Vincent és a klasszicizmus nagy mestere: Jacques-Louis David. Egyike volt a legelsőknek, akik a természethez és az ókori művészethez való visszatérést akarták az elfajult rokokó művészet helyébe tenni, de ezt a törekvését csak tanítványa, David valósította meg teljes mértékben. Művei, pl. Hektor és Andromaché búcsúja,[20] Hegedülés közben elaludt aggastyán,[21] Szt. Germain és Vince,[22] A vadászat[23] (valamennyi a párizsi Louvre-ban), Szent Dénes prédikál Galliában[24] átmenetet képeznek a rokokótól a klasszicizmus felé.

Családja

[szerkesztés]

1757. május 10-én Párizsban feleségül vette Marie-Thérèse Reboul-t,(wd) egyik tanítványát, akit 1757. július 30-án, nem sokkal házasságkötése után vettek fel a Francia Akadémia tagjai közé miniatűr-festőként. Három gyermeke született, két leány, és egy fiú, utóbbi ifjabb Joseph-Marie Vien néven szintén követte apja mesterségét, neves festőművész lett.

Párizsban, a quai Malaquais 3. szám alatt hunyt el. Egyedüli festőként a párizsi Pantheonban nyugszik.[25] Montpelliers-ben 1851. október 21-től utca viseli a nevét.

Galéria

[szerkesztés]
  • La Sultane reine, (A Sultána királynő) Petit Palais (Párizs), 1748
    La Sultane reine, (A Sultána királynő) Petit Palais (Párizs), 1748
  • Le Sultan noir (Der Sultan), (Fekete szultán) Petit Palais (Párizs), 1748
    Le Sultan noir (Der Sultan), (Fekete szultán) Petit Palais (Párizs), 1748
  • L’Athénienne vertueuse, (Az erényes athéni) Musée des Beaux-Arts de Strasbourg, 1762
    L’Athénienne vertueuse, (Az erényes athéni) Musée des Beaux-Arts de Strasbourg, 1762
  • La Marchande d’Amours, (Eladó Kupidók)[26] Fontainebleau-i kastély, 1763
    La Marchande d’Amours, (Eladó Kupidók)[26] Fontainebleau-i kastély, 1763
  • Callisto, nymphe de Diane sortant du bain, (Kallisztó, Diana nimfája, amint kilép a fürdőből) Musée de Cahors Henri-Martin, 1763
    Callisto, nymphe de Diane sortant du bain, (Kallisztó, Diana nimfája, amint kilép a fürdőből) Musée de Cahors Henri-Martin, 1763

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b BnF-források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  2. ↑ a b Joseph Marie (I) Vien (holland nyelven)
  3. ↑ a b Benezit Dictionary of Artists (angol nyelven). Oxford University Press, 2006. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. ↑ a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. ↑ a b Find a Grave (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  6. ↑ Union List of Artist Names (angol nyelven), 2018. január 31. (Hozzáférés: 2021. május 21.)
  7. ↑ https://www.villamedici.it/fr/directeurs/vien-joseph/
  8. ↑ Jal, Auguste (1795–1873): Dictionnaire critique de biographie et d'histoire : errata et supplément pour tous les dictionnaires historiques d'après des documents authentiques inédits. (franciául) Párizs: (kiadó nélkül). 1872. 1265–1266. o. Hozzáférés: 2022. június 7.  
  9. ↑ Charles Le Brun: A rézkígyó, 1760.
  10. ↑ Etienne Achille Réveil: Museé de peinture et de sculpture, ou, Recueil des principaux tableaux…, 7. kötet. Párizs, 1830. Notice sur Joseph-Marie Vien. Számozatlan oldalak
  11. ↑ Lásd életét röviden: Etienne Achille Réveil, Museé de peinture et de sculpture, ou, Recueil des principaux tableaux…, 7. kötet. Párizs, 1830. 93. oldal
  12. ↑ Etienne Achille Réveil, i.m.
  13. ↑ Louis Grasset-Morel: Montpellier, ses sixains, ses îles, ses rues, ses faubourgs. (franciául) Montpellier: Louis Vallat. 1908. 71–72. o. Hozzáférés: 2022. június 7.  
  14. ↑ Dávid beletörődik az Úr akaratába, aki pestissel sújtotta országát, 1743. École nationale supérieure des beaux-arts (ENSBA)
  15. ↑ Szent Márta bárkába szállítása, 1753 [1]
  16. ↑ A hagyomány szerint az ősegyház elleni üldözésben (40 körül) az egész keresztény közösséget, melynek Márta háza adott otthont, elfogták, a népes csoportot egy evező, vitorla és kormánylapát nélküli hajóra rakták, és a tengerre bocsátották. A kivégzés, a tengerbe fojtás nem ért el sikert, mert a hajó Gallia partjainál szárazföldet ért, s Márta remeteként még 30 évet élt. In: Diós István: A szentek élete, online
  17. ↑ Daidalosz Ikarosz szárnyait rögzíti fel a labirintusban. Collection Louvre online
  18. ↑ Gaehtgens, Thomas W., Joseph Marie Vien. France Archives. Portail national des archives. 2016. Megtekintve 2022-06-07
  19. ↑ Léonore adatbázis
  20. ↑ Les Adieux d'Hector et d'Andromaque, 1786. Louvre
  21. ↑ L'Ermite endormi, 1750. Louvre
  22. ↑ Saint Vincent de Saragosse et saint Germain recevant les couronnes du martyre, 1755. Louvre
  23. ↑ La chasse, 1772. Louvre
  24. ↑ Saint Denis prêchant les Gaules, 1767. Szent Rókus-templom, Párizs(wd)
  25. ↑ Joseph-Marie Vien felirata a Pantheonban, bal oldal 5. név. A Findagrave.com oldalán Sean McKim fotográfiája
  26. ↑ Carlo Nolli Eladó szerelmek című műve után, metszet a Le Antichità di Ercolano (1762)(wd) műben.

Fordítás

[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Joseph-Marie Vien című francia Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Joseph-Marie_Vien&oldid=26830731”