Jak–50 (1949)

Jak–50
A Jak–50-es háromnézeti rajza
Funkció	elfogó vadászrepülőgép
Gyártó	Jakovlev
Tervező	Jakovlev
Gyártási darabszám	2 prototípus
Első felszállás	1949. július 15.
A Wikimédia Commons tartalmaz Jak–50 témájú médiaállományokat.

A Jak–50 (orosz írással: Як–50) szovjet egyhajtóműves, egyszemélyes kísérleti elfogó vadászrepülőgép, melyet az 1940-es évek végén fejlesztettek ki a Jakovlev tervezőirodában. A gép a Jak–30 továbbfejlesztett, hosszabb törzsű változata, nagyobb, 45°-os szárnynyilazással. További eltérés a Jak–30-hoz képest a nagyobb teljesítményű, VK–1 típusú gázturbinás sugárhajtómű alkalmazása. A gép jellegzetessége a tandem elrendezésű futómű, melyet Jakovlev a későbbi kéthajtóműves harci repülőgépeinél is előszeretettel alkalmazott.

Története

A Szovjet Légierő 1948 januárjában hirdetett pályázatot éjszaka és bonyolult időjárási viszonyok között bevethető, rádiólokátorral felszerelt vadászrepülőgép kifejlesztésére. A Mikojan, a Lavocskin és a Szuhoj tervezőirodák mellett a Jakovlev iroda is részt vett a pályázaton. (A Szuhoj a Szu–15, a Mikojan iroda az I–320, a Lavocskin iroda az La–200 terveivel pályázott.) Ezek alapján a Szovjetunió Minisztertanácsa 1949. február 21-én bízta meg a Jakovlev tervezőirodát egy olyan vadászrepülőgép megtervezésére, amely a VK–1 hajtóművel eléri az 1135 km/h-s sebességet 4200 m-es magasságon. A gépnek el kellett érnie a 15–16 km-es szolgálati csúcsmagasságot.

Két prototípus készült a tervezőiroda műhelyében. A gép első repülésére 1949. július 15-én került sor Sz. N. Anohin berepülőpilótával a fedélzetén, aki a rivális Szu–15-tel és I–320-szal is repült. A tesztrepülések során a géppel elérték a hangsebességet. A gyári repülési tesztek 1950. május 30-ig tartottak. A gépet felszerelték a Korsun típusú fedélzeti rádiólokátorral, fegyverzetét két 23 mm-es NR–23 gépágyú alkotta, egyenként 80 darabos lőszerjavadalmazással. A gépet RSZIU–3 típusú rádióval és RPKO–10M rádióiránytűvel szerelték fel.

A tesztek során a gép megfelelő repülési teljesítményt, és jó kezelhetőséget mutatott. 5000 m-re 1,5 perc, 10 000 m-re 3,5 perc, míg 15 000 m-re 7 perc alatt emelkedett. A gép fegyverzete ugyanakkor nem felelt meg az elvárásoknak (két 23 mm-es és egy 37 mm-es gépágyúval kellett volna felszerelni). A Korsun radar használata pedig annyira bonyolult és nehézkes volt, hogy egy külön kezelő személyre lett volna szükség a hatékony használatához. Az újszerű futóművel nehézkes volt a leszállás, különösen oldalszélben, és nedves vagy jeges kifutópályán a gép gurulása nem volt stabil. A gép sorozatgyártására így nem került sor. Mire a Jak–50-nel a repülési tesztek befejeződtek, már elkezdődött a MiG–17 sorozatgyártása. A Jak–50-es típusjelzést később, az 1970-es években Jakovlev egyik műrepülőgépénél használták újra.

Műszaki adatai

Geometriai méretek és tömegadatok

• Fesztáv: 8,01 m
• Hossz: 11,18 m
• Szárnyfelület: 16 m²
• Üres tömeg: 3085 kg (első prototípus), 3125 kg (második prototípus)
• Üzemanyag: 870 kg
• Normál felszálló tömeg: 4155 kg

Hajtómű

• Típus: Klimov VK–1 gázturbinás sugárhajtómű
• Száma: 1 db
• Maximális tolóerő: 26,5 kN

Repülési jellemzők

• Maximális sebesség: 1135 km/h (5000 m-en)
• Szárny felületi terhelése: 260 kg/m²
• Leszálló sebesség: 200 km/h
• Emelkedőképesség: 68 m/s
• Felszállási úthossz: 587 m
• Kigurulási úthossz: 965 m
• Szolgálati csúcsmagasság: 16 050 m
• Hatótávolság: 850 km

Fegyverzet

• 2 db 23 mm-es NR–23 gépágyú, egyenként 80 darabos lőszerjavadalmazással

Források

• Bill Gunston, Yefim Gordon: Yakovlev aircraft since 1924, Putnam Aeronautical Books, London, 1997, ISBN 0-85177-872-0, pp. 130–132. (angolul)
• A Jak–50 az Ugolok nyeba (airwar.ru) oldalán (oroszul)
• Jevgenyij Arszenyjev: Isztrebityel-perehvatcsik Jak–50. LJogkij, szkorosztnoj, viszotnij. in: Aviacija i koszmonavtyika, 2015/3