Hadseregek a százéves háborúban

A százéves háború során angol és francia csapatok harcoltak a mai Franciaország területén. Az angol taktika, a gyalogos harcmodor és a hosszúíj használata kezdetben meglepte a hagyományos lovagi erényekben bízó franciákat, de később többé-kevésbé alkalmazkodtak a kihíváshoz.

Irányítás

A francia és az angol seregek első számú vezetője az uralkodó volt, aki azonban ezt a feladatát – tekintettel a százéves háború elhúzódására és területi kiterjedésére, vagy az adott király csekély harci affinitására – delegálhatta is.

A franciáknál a hadseregparancsnok és a marsall volt a két legmagasabb katonai poszt. A háború előrehaladásával egyre szélesebb döntési szabadsághoz jutottak, köszönhetően annak, hogy általában megfelelő emberek kerültek a posztra és némelyik király – személyes adottságai miatt – nem tudott részt venni a harcokban. V. Károly például törékeny egészségi állapota miatt nem vezethette seregét. Kiemelkedő vezető volt Bertrand du Guesclin (1370-1380), Olivier de Clisson (1380-1392), Charles d'Albret (1403-1411 és 1413-1415) és Arthur de Richemont (1425-1458).

A lovasság összecsapása a patayi csatában

A hadseregparancsnok a király távollétében a sereg korlátlan irányítója volt. Döntött az egységek mozgatásáról, a taktikáról, a kinevezésekről és menesztésekről. Megállapodásokat és békét köthetett, a 14. század végétől pedig tagja volt a király legbelsőbb körének, ahol katonapolitikai és stratégiai tanácsokat adhatott. Az ellene elkövetett bűnt úgy vették, mintha a király ellen követték volna el.

A marsall a hadseregparancsnok után következett, annak lovasságát vezette. Emellett ő felelt a hadsereg fegyelmééért és adminisztrációjáért. Szemléket tartott, előkészíttette a táborokat, foglalkozott a katonák miatt érkező civil panaszokkal. A király és a hadseregparancsnok távollétében ő volt a sereg első számú vezetője. Kiemelkedő marsall volt Jean de Clermont, aki 1356-ban a poitiers-i csatában esett el, John de Boucicaut, aki 1415-ben az azincourt-i csatában az angolok fogságába esett és Arnoul d’Audrehem, aki 1367-ben a nájerai ütközetben került az ellenség kezére. Fontos pozíció volt még a számszeríjászok parancsnoki posztja, ugyanis alá tartozott a gyalogság és a tüzérség is.

Az angoloknál a két legfőbb parancsnoki posztot a nemesi családok tagjai tölthették be, és a franciákkal ellentétben nem emelkedhetett alsóbb sorból senki sem erre a pozícióra. Hagyományosan a Bohun és a Mowbray család tagjait illette meg ez a pozíció. Az angoloknak, főként a százéves háború elején, számos olyan királyuk és trónörökösük volt, aki személyesen vezette seregeitː II. Eduárd, V. Henrik vagy a Fekete Herceg. Jelenlétük miatt az angol hadseregparancsnokok és marsallok nem is élveztek olyan nagy személyes döntési szabadságot, mint francia ellenlábasaik.

A kevésbé harcias királyok idejében általában azok rokonai töltötték be ezeket a tiszteket, például Woodstocki Tamás, Gloucester hercege II. Richárd alatt. A többi fontos katonai beosztást is a felső arisztokrácia tagjai – például Grosmonti Henrik, Lancaster hercege, William de Bohun, Northampton grófja, Richard Beauchamp, Warwick grófja, Thomas Montagu, Salisbury grófja – töltötték be. Bretagne-ban és Aquitaniában azonban sok rátermett, alacsonyabb származású katonából lett parancsnok. Ilyen volt például Sir John Chandos, vagy Sir James Audley.

Felépítés

A százéves háború katonáit két nagy csoportra lehet bontaniː gyalogosokra és lovasokra. Habár a konfliktus előrehaladtával sok lovas is gyalog vett részt a csatában, a társadalmi különbség mindvégig megmaradt a két fegyvernem között. A középkori hadsereg elitje a nehézlovasság volt, amely nemesekből és köznemesekből szerveződött, olyan emberekből, akik képesek voltak anyagilag finanszírozni a lótartást és páncélvásárlást. A gyalogosok városi lakosokból és parasztokból kerültek ki.

Nehézlovasság

Nehézlovasok a crécyi ütközetben

Angliában a késő 13. századig a lovagok uralták a hadszíntereket, majd felismerték, hogy egyre nagyobb számban van szükség gyalogosokra. I. Eduárd gyalogosokból és lovasokból álló kevert sereget hozott létreː 1277-ben például 15 ezer gyalogossal, köztük sok íjásszal és csak ezer lovassal indult Észak-Walesbe. 1295-ben William Beauchamp Maes Moydognál számszeríjászokat vegyített a lovassággal. 1333 júliusában III. Eduárd már íjászokból és gyalogosan harcoló lovas katonákból alakított ki erős védvonalat a Halidon Hill-i csatában. A franciák Morlaix-nál és a crécyi csatában tapasztalták meg ennek a taktikának a hatékonyságát.

Az angol lovas egységeket zászlósurak vezették, akiket nemcsak szociális státusuk, hanem rátermettségük alapján választottak ki. A cím nem volt örökletes, ahogy Angliában maga a lovagság sem volt örökölhető. A százéves háború kirobbanásakor III. Eduárdnak 17 fizetett zászlósura, 44 lovagja és csaknem kilencven fegyvernöke volt. Franciaországban a lovagi cím örökletes volt.

A franciák hosszú időn át nem igazodtak a katonai taktika változásához, pedig 1302 júliusa, a Courtrai-nál a flamand gyalogosoktól elszenvedett vereség bizonyította, hogy nem csak lovasságra van szükség. Később ők is növelték gyalogosaik számát, és egyre gyakrabban indultak csatába gyalog a lovasok is. II. János 1356-ban, a Poitiers-i csatában adta ki a franciák számára addig merőben szokatlan parancsot lovagjainak a gyalogos harcra. Ezt a király skót parancsnoka, William Douglas javasolta, arra hivatkozva, hogy a lovak védtelenek az angol íjászokkal szemben, és ha lovasaikat levetik, azok a nehéz páncélban nem tudnak ismét felállni. Párhuzamosan ezzel a gyalogosokat és íjászokat egyre gyakrabban ültették lóhátra a csatákon kívül, hogy megnöveljék mozgékonyságukat, különösen a fosztogató akciók során.

Gyalogság

Nehézlovasok, íjászok és gyalogosok az azincourti ütközetben

A gyalogosokat a városi lakosság és a parasztság soraiból toborozták. Íjjal, karddal, tőrrel, alabárddal, fejszével mentek harcba, páncélzatuk legfeljebb könnyű volt, de gyakran semmi nem védte testüket. Anglia vidékein a befolyással bíró helyi nemesek, lovagok kaptak jogot a királytól, hogy katonákat toborozzanak a szolgálatára. Gyakran a hatóságok végezték ezt a munkát. Ez a rendszer sok lehetőséget adott a korrupcióra, és ennek megfelelően gyenge eredményt produkált. Az adott területeknek előre meghatározott kvótákat kellett teljesíteniük a különböző fegyvernemekből, 16 éves kortól 60 évesig mindenkit felvettek, aki alkalmasnak tűnt a szolgálatra. Ezeket az embereket előre meghatározott mozgósítási pontokra irányították.

A 14. század végére, azok mellett, akiknek ez kötelezettségük volt, egyre többen harcoltak szabad akaratukból mindkét oldalon. Elterjedt szokássá vált a seregek felállítását, fenntartását célzó adókivetés. A hadseregben a fizetés rossz volt, a katona csak annyi pénzt kapott, amelyből fedezni tudta létfenntartását, így csak a zsákmányszerzés és az ellenfél magas rangú nemeseinek elfogása, majd váltságdíj ellenében történő szabadon engedése kínált lehetőséget a meggazdagodására. Voltak olyanok is, akik annak ígéretében harcoltak, hogy megbocsátják korábbi bűneiket. A toborzók a katonákkal szerződést kötöttek, amelyben a szolgálat hosszát, ellentételezését rögzítették.

Franciaországban a királynak lehetősége volt a 18 és 60 év közötti embereket besorozni vészhelyzetben. A százéves háború első két évtizedében legalább hét esetben állítottak fel így hadsereget. A városok gyakran állítottak fel egységeket, elsősorban számszeríjász-alakulatokat. Az egyház, amely közvetlenül nem vehetett részt a hadjáratokban, pénzzel segítette a sereget. Ez a rendszer azonban lassú és alacsony hatékonyságú volt. A franciák a poitiers-i csata után megváltoztatták a toborzás metódusát, és a nagy létszámú sorozott helyett kisebb, de önkéntesekből álló katonaság felállítását tűzték ki célul. A francia sereg valódi királyi hadsereggé alakult 1360 után, hiszen az uralkodó finanszírozta, az általa választott parancsnokok irányították és céljait is ő határozta meg.

A gyalogosokat kezdetleges egyenruhákba öltöztették, hogy megismerjék egymást a forgatagban. A Fekete Herceg walesi íjjászai például zöld-fehér zubbonyt és kalapot viseltek 1355-ben.

Íjászok

Francia számszeríjászok és hosszúíjjal felszerelt angolok a crécyi csatában

Az íjászok a gyalogos csapatokhoz tartoztak. A franciák a számszeríjat, az angolok a hosszúíjat részesítették előnyben. Az angol íjászok minden tekintetben hatékonyabbak voltak, mint francia ellenfeleik, több csatát döntöttek el. A számszeríj felajzása hosszabb időt vett igénybe, mint a hosszúíjé, és hatótávolsága is kisebb volt. Egy gyakorlott számszeríjász négy nyilat, míg egy angol íjász ennek háromszorosát tudta kilőni egy perc alatt. A franciák gyakran genovai számszeríjászokat alkalmaztak, akik a fegyvernem legjobbjainak számítottak. A hosszúíj hatótávolsága 130-180 méter volt, és 60 méterről már átütötte a páncélt. Amikor több száz angol íjász egyszerre tüzelt, nyilaik hangja és hatása gyakran demoralizálta az ellenfeleket.

Az angolok gyakran keverték az íjász és gyalogos lovas katonák egységeit, amelyek a harcban kisegítették egymást. Az íjászok megbontották a rohamozó lovasságot, a gyalogosok pedig szétverték a megzavarodott ellenséget. Ez a fajta védekezés ismeretlen volt a kontinensen 1340 előtt, így számos csatát – Morlaix-nál, Crécyinél és Azincourt-nál – az íjászok döntöttek az angolok javára. Később a franciák erősebb páncélokkal és a lovas katonák gyalogos támadásával próbáltak védekezni a hosszúíjak ellen.

Tüzérség

A százéves háború során a tüzérségi fegyverek elsősorban az ostromok idején bizonyultak hatékonynak, a hagyományos csatákban legfeljebb egyszer tudták elsütni őket, és hangjukkal, füstjükkel nagyobb hatással voltak az ellenfél moráljára és lovaira, mint pusztításukkal.

Méret

Orléans ostroma, előtérben egy ágyú

Ma nehéz megbecsülni, hogy mekkora seregek álltak szemben a csatamezőkön, leginkább a fennmaradt pénzügyi bizonylatok, fizetési jegyzékek adnak támpontot a történészeknek. Mivel a franciák nagyobb területről toboroztak, csapataik valószínűleg meghaladták létszámban az angolokét. A becslések szerint a háború elején a franciák nagyjából húszezer katonát tudtak mozgósítani a hadjáratokra. Ennyi katonát számlált 1346-ban a Normandiai herceg, a későbbi II. János király serege az aiguillonnál megvívott csatában.

Az angolok III. Eduárd idején tudtak csak ekkora sereget kiállítani, de Calais ostrománál a flamand segédcsapatokkal a harmincezret is elérte a létszám. Az angolok általában 10-12 ezres haddal vonultak a nagy csatákbaː Crécynél 11 ezer, 1359-1360-ban, a reims-i hadjáratban 12 ezer, a nájerai csatában 10 ezer katona harcolt az angol oldalon.

Az angolok gyakran fosztogatásra, a franciák által uralt területek feldúlására használták csapataikat, mintsem nagy ütközetekre, így kisebb, de mobil egységekre volt szükségük. A breton örökösödési háborúban, amely a százéves háború mellékhadszíntere volt, még kisebb seregek csaptak össze. A La Roche-Derriennél lezajlott ütközetben háromezer francia és ezer angol vett részt.

Minél nagyobb volt a sereg és minél tovább elhúzódott egy ostrom vagy hadjárat, annál nehezebbé vált a katonák élelmezése. Az éhező katonák ilyenkor élelmiszert, takarmányt rekviráltak, ami a helyi lakosság teljes kifosztását jelentette.

Források

• ↑ John A. Wagner: John A. Wagner. Encyclopedia of the Hundred Years War. Greenwood Press. Hozzáférés ideje: 2019. március 12.