Courtrai-i csata

	Kortrijki csata
	Az aranysarkantyús csata ábrázolása a 14. sz. elején keletkezett „Grandes Chroniques de France”-ban
Konfliktus	Flandria elleni Francia támadás
Időpont	1302. július 11.
Helyszín	Kortrijk, Flandria
Eredmény	Flamand győzelem, ami után 1304-ig autonómiát szereztek
	Szemben álló felek
Flandria	Franciaország
	Parancsnokok
Guy de Namur; Pieter de Coninck; Willian de Jülich	II. Robert d’Artois †
	Szemben álló erők
9000 fő	8000 fő
	Veszteségek
kb. 100	kb. 1000
	Térkép
	Kortrijki csata Pozíció Európa térképén
	é. sz. 50° 49′ 44″, k. h. 3° 16′ 33″50.828889°N 3.275833°EKoordináták: é. sz. 50° 49′ 44″, k. h. 3° 16′ 33″50.828889°N 3.275833°E
	A Wikimédia Commons tartalmaz Kortrijki csata témájú médiaállományokat.

Az aranysarkantyús csata (hollandul: Guldensporenslag, franciául: Bataille des éperons d’or) néven ismert ütközetet 1302. július 11-én vívták a flandriai Kortrijk (franciául: Courtrai) városa közelében. A csata során a főként gyalogos katonákból álló flamand sereg korábban példa nélküli, súlyos vereséget mért IV. Fülöp francia király lovagseregére. Az elesett lovagoktól zsákmányolt, aranyozott sarkantyúktól ered a csata holland elnevezése, francia nyelvterületen a courtrai-i csata néven ismert. A belgiumi flamand közösség minden év július 11-én tartja hivatalos ünnepnapját a csata emlékére.

A csata háttere

A 13. században textilipara Európa egyik legiparosodottabb és leggazdagabb régiójává tette Flandriát. Bár a tartomány névleg a Francia Királysághoz tartozott, meglehetősen nagy önállóságot élvezett.

Guy de Dampierre 1278-tól volt flamand gróf, névleg Szép Fülöp francia király vazallusaként. Fülöp, akinek Guy a keresztapja volt, minden lehetséges eszközzel próbálta csökkenteni a gróf befolyását: királyi előjogokat adományozott a flamand városok befolyásos családjainak és polgárainak, új pénzt veretett (ami hivatalosan a gróf előjoga volt), és minden jelentősebb flamand városba francia „mentorokat” küldött – ők névleg a grófi adminisztrációt segítették, de ténylegesen a király befolyását voltak hivatott növelni. Guy természetesen tiltakozott, de ezt Fülöp semmibe vette, és megtiltotta a grófnak, hogy panaszait a legfelső nemesi tanács elé terjessze.

1297. január 7-én Guy nyíltan szövetséget kötött I. Eduárd angol királlyal, és két nappal később hivatalosan is semmissé nyilvánította Fülöpnek tett hűbéresküjét. Fülöp válaszul sereget küldött Flandria elfoglalására; a francia sereg 1297. augusztus 20-án Veurne mellett lemészárolta a sebtében toborzott grófi sereget, és mélyen benyomult Flandriába. Eduárd angol király hatástalan beavatkozása után a két fél 1297 októberében fegyverszünetet kötött.

1300. január 6-án véget ért a fegyverszünet, és Fülöp kihasználta az alkalmat: bátyja, Charles de Valois vezetésével sereget küldött Flandria meghódítására. Az idős (akkorra már több mint 70 éves) Guy nem vállalta a konfrontációt, és lemondott a flamand trónról fia, Robert de Bethune javára. Ennek ellenére a francia sereg folytatta az előrenyomulást, és 1300 májusában elfoglalta az utolsó flamand kézen lévő erődöt, Ypres várát. Guy és Robert ekkor beszüntette az ellenállást. Flandria megszűnt önálló politikai egységként létezni – a grófság Jacques de Châtillon de Saint-Pol kormányzóval az élén beolvadt a francia királyságba.

A francia megszállás miatti feszültség először Bruggében robbant ki, miután a városi tanács letartóztatta Pieter de Coninck szövőmestert, a Liebaards^[1] párt helyi vezetőjét. A városi polgárság fellázadt, kiszabadították Pietert és elűzték a városból a patríciusokat, saját uralmuk alá vonva a városi tanácsot. Flandria francia kormányzója, Jacques de Châtillon – a franciabarát Leliaards^[2] oldalán – természetesen nem engedhette, hogy a francia érdekek sérüljenek, és a francia helyőrség élén azonnal Brugge elfoglalására indult. A Liebaards vezetői feladták a várost; Jacques de Châtillon száműzte Pieter de Coninckot és a lázadók főbb vezetőit. Továbbá eltörölte a város királyi előjogait, amivel persze mindkét tábort azonnal elidegenítette a franciáktól.

A bruggei felkelés hírére a bebörtönzött gróf, Guy de Dampierre szabadon lévő fiai felkelést hirdettek a francia uralom ellen I. János namuri őrgróf vezetésével. János felkérte Pieter de Coninckot, hogy térjen vissza Bruggébe és foglalja el a várost, amit ő 1301 decemberében meg is tett.

1302 márciusában a genti városi vezetés visszaállította a Fülöp által eltörölt különadót, válaszul a genti Liebaardsok is fellázadtak, és elfoglalták a várost.

A bruggei mészárlás

Bővebben: Bruggei matutinum

Az 1302. május 18-i bruggei mészárláshoz hasonló esemény ábrázolása egy korabeli freskón

A francia kormányzó, Jacques de Châtillon 1302 májusában sereget toborzott Kortrijk környékén, hogy büntető hadjáratot vezessen a lázadó flamand városok ellen. A genti városi tanács a kormányzó előkészületeit látva küldöttséget menesztett annak táborába, és a franciák kezére adta a várost. Pieter de Coninck a bruggei városi milícia élén Gentbe vonult, hogy a várost visszakényszerítse a Liebaards táborba, de kudarcot vallott.

Brugge ellen aránylag kis francia sereg indult: összesen kb. 800 fegyveres, és közülük is csak mintegy 120 nemes lovag. A városban azonban ismét a Liebaards-osok ellen fordult a hangulat, és a Leliaards vették át a hatalmat, száműzve mintegy 1000 lázadót a városból.

Jacques de Châtillon serege élén május 17-én érkezett Brugge falai alá. Eddigre Brugge ismét a franciák szövetségesének számító Leliaards uralma alatt állt, a franciák mégis megszállóként, teljes hadfelszerelésben vonultak be a városba. A városi tanács a francia megtorlástól tartva titokban visszahívta a korábban elűzött lázadókat, hogy közösen űzzék el a franciákat.

A szicíliai vecsernye mintájára hagyományosan bruggei matutinumnak nevezett mészárlás május 18-án a hajnali órákban tört ki, mikor a lázadók „Schild en Vriend” kiáltásokkal a francia katonákra és helyi szövetségeseikre támadnak.^[3]

Az áldozatok száma nem ismert; néhány száz fő lehetett. Mintegy 90 francia lovag fogságba esett, és maga Jacques de Châtillon is csak nagy nehézségek árán menekült el a városból.

A felkelés továbbterjed

A mészárlás után a felkelés tovább terjedt Flandriában: William de Jülich (Guy flamand gróf unokája) Bruggébe érkezett, hogy támogassa és vezesse a lázadókat. Jean de Namur, Guy másik fia is segítséget küldött a városiaknak saját fia, Guy de Namur vezetésével.

A formálódó flamand sereg magvát a városi milíciák adták; hozzájuk csatlakoztak az egyszerű polgárok, környékbeli földművesek, textilipari munkások és művészek, illetve a flamand grófhoz még hű lovagok. A sereg rövid ostrom után elfoglalta Wijnendalét és Male várát, míg Flandria többi részén a helyi lakosok spontán elűzték a franciákat.

A csata előkészületei

Fülöp francia király a buggei mészárlás megbosszulására jelentős sereget küldött Flandria ellen II. Robert d’Artois vezetésével. A sereg, amelyben mintegy 2500 fős nemesi lovasság (francia lovagok és fegyverhordozóik), 1000-1000 számszeríjjal és lándzsával felszerelt gyalogos és kb. 2000 könnyű fegyverzetű gyalogos katona lehetett, Arras városa körül gyülekezett 1302 júniusában. A 6500 főt 10 osztagba szervezték. A korabeli katonai felfogás szerint egy nehéz fegyverzetű lovag mintegy 10 gyalogos katonával ért fel, ezért a franciák túlereje jelentősnek számított.

Egy korabeli beszámoló szerint^[4] a Lotaringia, Brabant és Hainaut grófságból érkező zsoldos lovagokkal kiegészített francia nehézlovasság létszáma elérte a 10 000-et.

A flamand sereg Kortrijk városánál, a királyi várat sikertelenül ostromolva várta a franciákat. A sereg magva a mintegy 3000 fős bruggei városi milícia volt; Brugge Szabad Tartomány (a város körüli, külön közigazgatási egységbe szervezett területek) és Nyugat-Flandria 2500 katonát küldött, utóbbiakat Guy de Namur vezette. Kelet-Flandriából további 2500 fő érkezett, közülük 700-an Gentből John Borluut vezetésével. Ypres városa további 500 fővel járult hozzá a flamand haderőhöz; John of Renesse vezetésével további 500 fő állt tartalékban. A francia haderőtől a flamandok a leginkább abban különböztek, hogy többségük gyalogosan harcolt, bár a gyalogságot kb. 400 nemes lovag is segítette.

A két sereg találkozása

A francia haderő 1302. július 8-án érkezett Kortrijk alá, és a várostól délre verte fel táborát. A következő két napon, július 9–10-én a franciák sikertelenül próbálták elfoglalni Kortrijkot, ezért a francia hadvezérek tanácsa a nyílt csata mellett döntött. A flamand sereg a várostól északra vert tábort, ezért a vár francia védői a várostól keletre elterülő mezőket javasolták a csata helyszínének.

1302. július 11-én kora reggel a francia sereg felsorakozott a csatához, a csatarendben 3-3 osztagból álló bal- és jobb szárnnyal, valamint 2 osztagból álló tartalékkal.

A flamand sereg a Lys folyó mentén, a két haderőt elválasztó csermely északi oldalán sorakozott fel: a három nagyobb osztagot a bruggei, a nyugat- és a kelet-flandriai milícia alkotta, a tartalékot az ypres-i milícia és John of Renesse ugyancsak 500 fős csapata.

A csata lefolyása

A két sereg dél körül lépett harcérintkezésbe, mivel a franciák igen körülményesen tudták csak megközelíteni a flamand állásokat, elsősorban a nehézlovasság nehézségei miatt.^[5] A támadást a számszeríjjal felszerelt francia gyalogság indította, kezdeti sikereik nyomán a flamand sereg meghátrált. Ekkor Robert d’Artois visszahívta a gyalogságot, és parancsot adott a lovasság támadására.

A francia bal szárnyon Raoul de Nesle marsall vezette a lovagok rohamát. A legendával ellentétben a francia lovagoknak nem az okozott nehézséget, hogy átkeljenek a köztük és a flamand állások előtt húzódó vízfolyáson, hanem hogy a lovasrohamnak nem volt kellő lendülete. A két sereg túl közel volt, ami miatt a lovagok nem tudták kialakítani zárt csatarendjüket és nem tudtak eléggé fegyorsulni ahhoz, hogy áttörjék a nyolc sor mélyen kialakított flamand csatarendet. A lándzsával és a flamandul goedendag-nak nevezett buzogánnyal felfegyverzett gyalogosok sikeresen verték vissza az első rohamot.^[6]

Ezután a francia jobb szárny lendült támadásba, és ezzel egy időben a kortrijki vár helyőrsége is kirohant, hogy segítse a franciákat. A kedvező terepviszonyoknak köszönhetően ez a lovasroham majdnem sikerrel járt, ugyanis a lovagoknak valamivel több helyük volt, hogy lendületet vegyenek – flamandokat csak a Jon van Renesse vezette tartalék gyors beavatkozása mentette meg, akadályozta meg a lovagok áttörését a vonal egyes szakaszain. A várból kitörő franciák támadását az ypres-i milícia verte vissza.

Mivel a franciák a harcvonal egyik részén sem tudták áttörni a flamand vonalakat, kénytelenek voltak gyalogos közelharcba bocsátkozni. Ebben a nehéz fegyverzetű lovagok jelentős hátrányba kerültek, és a flamand sereg lassan előrenyomult.

Ekkor rohamozta meg a flamand vonalakat a francia tartalék egy része, amit maga Robert d’Artois vezetett. Robert-t nem akadályozták a csatornák, így mélyen behatolt a flamand vonalakba, a legenda szerint még a flamand zászlóból is kiszakított egy darabot. A támadás azonban így sem ért el sikert: az áttört lovagokat a flamand gyalogság körbevette és legyűrte, maga Robert is életét vesztette. A fővezér halála után a francia sereg meghátrált, a flamandok pedig üldözőbe vették őket. A csata előtt kiadott rendelkezés értelmében a flamandok nem ejthettek foglyokat, ezért szinte minden sebesült francia katonát lemészároltak. Ez az utasítás a kor hadviselési elveinek nem felelt meg: a nemes lovagokért jókora váltságdíjat követelhettek volna, de a parancsnokok valószínűleg attól féltek, hogy a foglyaikat a sereg mögé vezető flamandok megbontanák a szoros harcrendet. Szerepet játszhatott e döntésben a felvonuló francia sereg Lille és Kortrijk között elkövetett kegyetlenkedéseinek híre is.

A csata után

Bár a csata csak kb. három óráig tartott, a francia sereg jelentős veszteségeket szenvedett. A csata másnapján a flamandok mintegy 500 aranyozott sarkantyút és más értékes lovagi felszerelést gyűjtöttek össze a csatamezőről, ebből ered a csata neve is. Akkoriban aranyozott sarkantyúja csak a főnemes származású lovagoknak lehetett, a köznemesek és a fegyverhordozók legfeljebb ezüst- (vagy ezüsttel borított) sarkantyút hordtak.

Becslések szerint mintegy 75 főnemes és ezer egyéb lovag vesztette életét, a korabeli krónikák a francia veszteségeket összesen 20 000 főre becsülték.

A csata legismertebb halottai:

II. Robert d’Artois, a sereg vezére,
II. Raoul de Clermont, Nesle ura, a francia hadak parancsnoka,
I. Guy de Clermont, Breteuil ura,
Simon de Melun, La Loupe és Marcheville ura,
I. Jean de Ponthieu, Aumale grófja
Jean de Trie, Dammartin grófja
II. Jean de Brienne, Eu grófja
Jean d'Avesnes, Ostrevant grófja, II. János hainaut-i gróf legidősebb fia
Godfrey de Brabant, Aarschot ura
Jacques de Châtillon, Leuze ura, Flandria francia kormányzója
Pierre Flotte, IV. Fülöp első számú tanácsadója.

A csata utótörténete

Az aranysarkantyús csata az egyik legelső volt a 14. század azon ütközeteiből, amelyekben a jól felszerelt és jól vezetett gyalogos seregeknek sikerült lovagseregeket legyőzniük. Hasonló győzelmet arattak a skótok 1314-ben a bannockburni csatában az angol lovagok felett, illetve később hasonló kimenetele lett a Crécy, Poitiers, Azincourt, Duplin Moor mellett vívott csatáknak, illetve a morgarteni és sempachi rajtaütésnek.

Az egyik legjelentősebb flamand író, Hendrik Conscience 1838-ban írta meg a csatát felelevenítő és romantizáló regényét, a Flandria oroszlánját (hollandul: De leeuw van Vlaanderen), melyből 1984-ben film is készült, Hugo Claus rendezésében.^[7]

További információk

Jegyzetek

↑ oroszlánosok, a flandriai címer után
↑ liliomosok a francia uralkodói címer után
↑ A legenda szerint a lázadók a holland nyelvű “schild ende vriend” (pajzs és barát) mondat kiejtésére köteleztek mindenkit, akivel találkoztak, és lemészárolták azt, akinek nehézségei akadtak a különben értelmetlen frázis helyes kiejtésével (Forrás: http://itre.cis.upenn.edu/~myl/languagelog/archives/003344.html). A legenda ellen szól, hogy a „schield” szó 13–14. sz-i kiejtése még nem jelentett nehézséget a kortárs francia anyanyelvűek számára, továbbá a lemészárolt, flamand anyanyelvű Liebaards természetesen tökéletesen ki tudták ejteni ez a szót.
↑ [ http://www.deremilitari.org/resources/sources/goldenspurs.htm Archiválva 2007. szeptember 26-i dátummal a Wayback Machine-ben Annales Ghandenses]
↑ A Kortrijktól keletre elterülő mezőt számos csatorna, patak és egyéb vízfolyás szelte át, ezért a lovagok nem tudtak megfelelően manőverezni.
↑ Ld még.
↑ De leeuw van Vlaanderen (IMDB)

[1] roszlánosok, a flandriai címer után

[2] sok a francia uralkodói címer után

[3] A legenda szerint a lázadók a holland nyelvű “schild ende vriend” (pajzs és barát) mondat kiejtésére köteleztek mindenkit, akivel találkoztak, és lemészárolták azt, akinek nehézségei akadtak a különben értelmetlen frázis helyes kiejtésével (Forrás: http://itre.cis.upenn.edu/~myl/languagelog/archives/003344.html). A legenda ellen szól, hogy a „schield” szó 13–14. sz-i kiejtése még nem jelentett nehézséget a kortárs francia anyanyelvűek számára, továbbá a lemészárolt, flamand anyanyelvű Liebaards természetesen tökéletesen ki tudták ejteni ez a szót.

[4] [ http://www.deremilitari.org/resources/sources/goldenspurs.htm Archiválva 2007. szeptember 26-i dátummal a Wayback Machine-ben Annales Ghandenses]

[5] A Kortrijktól keletre elterülő mezőt számos csatorna, patak és egyéb vízfolyás szelte át, ezért a lovagok nem tudtak megfelelően manőverezni.

[6] Ld még.

[7] De leeuw van Vlaanderen (IMDB)

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

[6]

[7]