Poitiers-i csata (1356)
| Poitiers-i csata | |||
.jpg) | |||
| Konfliktus | Százéves háború | ||
| Időpont | 1356. Szeptember 19. | ||
| Helyszín | Poitiers, Franciaország | ||
| Eredmény | Angol győzelem a franciák felett | ||
| Szemben álló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| |||
| Szemben álló erők | |||
| Veszteségek | |||
| Térkép | |||
 Poitiers
Pozíció Franciaország térképén
| |||
 é. sz. 46° 53′ 00″, ny. h. 0° 04′ 00″46.883333°N 0.066667°WKoordináták: é. sz. 46° 53′ 00″, ny. h. 0° 04′ 00″46.883333°N 0.066667°W | |||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Poitiers-i csata témájú médiaállományokat. | |||
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
_duc_d%27Orl%C3%A9ans.svg){kind=small}
A poitiers-i csatát 1356. szeptember 19-én vívták az angolok és a franciák a százéves háborúban. Az ütközetet az angolok nyerték, megszilárdítva ezzel franciaországi birtokaikat. A csatában sok nemessel együtt a francia király, II. János is fogságba esett, és ezzel hosszú időre az angolok felé billent a mérleg. A poitiers-i csata a százéves háború első szakaszának végét jelentette.[2]
Előzmények
[szerkesztés]IV. Károly francia király halála után III. Eduárd angol király kinyilvánította igényét a francia trónra, majd 1337-ben katonai erővel indult el megszerezni azt. Ezzel kezdetét vette a százéves háború. Az angolok számára kedvezően indultak az események, döntő győzelmet értek el a sluysi csatában 1340-ben, majd hat évvel később Crécynél. 1347-ben elfoglalták a fontos kikötővárost, Calais-t. 1347-ben a pestis megtizedelte Anglia és Franciaország lakosságát, és egy időre leálltak a katonai akciók. A pestis egyik áldozata VI. Fülöp francia király volt.[3]
1355-ben lejárt a nyolcéves békeszerződés a felek között, és nem tudtak megállapodni egy új egyezményről.[2] III. Eduárd újabb inváziót tervezett, amelynek élére fiát, Eduárd walesi herceget, későbbi nevén a Fekete Herceget állította. Eduárd A nagy nyugati kikötőben, Bordeaux-ban szállt partra, majd seregével átvonult Dél-Franciaországon, Carcassonne-ig. A várost nem tudta bevenni, ezért visszafordult, és kifosztott minden települést, amely az útjába került.[3]
1356 elején Normandiában partra szállt Eduárd féltestvére, Genti János lancasteri herceg egy sereggel, és dél felé tartott. II. János francia király hada visszavonulásra kényszerítette a lancasteri herceg csapatát a tengerparthoz, majd Eduárd ellen fordult, aki a Loire felé tartott, kifosztva a vidéket.[3] Az angolok a nehéz szekerek miatt, amelyek a málhát szállították, lassan haladtak.[2] A király szeptember elején érte a Loire-t, akkor, amikor az angolok visszafordultak Bordeaux felé. A franciák erőltetett menetben megelőzték Eduárdot, aki Tours kifosztására készült.[1]
Az angolok is Poitiers felé indultak, valószínűleg abban a reményben, hogy elkerülik a jóval nagyobb francia sereget. Az első érintkezés a két had között szeptember 17-én volt, amikor az angol előőrs La Chabotriénél[4] beleütközött a francia utóvédbe, amely előttük menetelt az úton. Eduárd mellékutakon folytatta az útját, és Maupertuis falu mellett táborozott le, Potiers-től délre. A franciák Poitiers-től öt kilométerre keletre várakoztak.[3]
Talleyrand de Périgord érsek megpróbált kieszközölni egy megállapodást a két uralkodó között. A Fekete Herceg feltétele az volt, hogy megtarthassa összerabolt zsákmányát és kössenek hétéves békeszerződést. János ezzel szemben Eduárd megadását kérte, mivel úgy gondolta, hogy hadserege ellen nincs esélye a kisebb angol seregnek. Az angolok János követelését visszautasították, és mindkét had megkezdte a felkészülést az összecsapásra.[3]
A csata
[szerkesztés]Az angol sereg harcedzett katonákból, köztük crécyi veteránokból – John Chandos, a gascogne-i nehézlovasok parancsnoka, James Audley, a Térdszalagrend lovagja és Jean de Grailly, Buch ura – állt. Az angolok egy lejtőn álltak fel, amelynek bal oldala egy mocsárra és egy patakra támaszkodott.[2] A lovakat a sereg mögött, egy bozótos védelmében rejtették el.[1] Az íjászok első sora is egy sűrű sövény mögött helyezkedett el, amely keresztbe futott a leendő csatatéren, és csak egy néhány méter széles átjáró volt rajta. Az angolok jobbszárnyát a málhás kocsik sora védte. A Fekete Herceg tartott a csatától, 19-én reggel kísérletet tett arra, hogy továbbhaladjon Bordeaux felé, és katonái megkezdték állásaik kiürítését, de a franciák észrevették ezt, és támadtak.[2]
János király skót parancsnoka, William Douglas azt javasolta, hogy a franciák gyalogosan támadjanak, mert a lovak védtelenek az angol íjászokkal szemben. Az uralkodó megfogadta a tanácsot, az első francia támadás mégis lóháton indult. Háromszáz német lovag, Clermont és Audrehem bárójának vezetésével megrohanta az angol centrumot, megpróbált áttörni a sövény egyetlen átjáróján, de az íjászok megállították őket. Sokukat lelőtték, mások leestek az eltalált lóról, és a nehéz páncélban nem tudtak felállni. Őket vagy megölték, vagy váltságdíjért foglyul ejtették.[3] A lovasokat kétezer genovai számszeríjász támogatta.[1]
A francia hadsereg három nagyobb seregtestre oszolva, gyalog haladt az angolok felé. Az elsőt a mindössze 18 éves Károly trónörökös, a későbbi V. Károly francia király vezette. Egysége nagyjából négyezer emberből állhatott.[1] Mögötte az orléans-i herceg háromezer nehézlovassal,[1] hátul pedig a legnagyobb, hatezres[1] seregtesttel, a király haladt.[3]
Az első egység a nehéz felszereléstől kimerülve, folyamatos nyílzáporban érte el az angol vonalakat. William de Montagu, Salisbury 2. grófja védte a harcvonalat, aki korábban a távozni készülő Eduárd hátvédje lett volna. Az angol gyalogosok, gascogne-i nehézlovasok, angol és walesi íjászok kitörtek a sövény mögül, és frontálisan, valamint a francia sorokat megkerülve, hátulról támadtak az ellenségre. Jean de Clermont marsall elesett. Rövid, de öldöklő küzdelem után, még mielőtt Eduárd és Thomas de Beauchamp, Warwick 11. grófja visszatért volna a csatatérre, a trónörökös katonái hátrálni kezdtek, beleütközve az orléans-i herceg mögöttük érkező alakulataiba. Mindkét egység megzavarodott, az utóbbiak menekülni kezdtek.[3][1]
A harmadik, legerősebb seregtestet a király vezette, és a gyalogos lovagok, nehézlovasok masszív tömeget alkottak. A Fekete Herceg, látva az első két francia hadtest hátrálását, úgy gondolta, hogy döntésre viheti a csatát, ezért Jean de Graillyt arra utasította, szálljon nyeregbe, és kétszáz lovagjával támadja oldalba a franciák balszárnyát. Chandos sürgette Eduárdot, hogy indítson lovas támadást a franciák fő ereje ellen. A herceg igent mondott a tervre, és lóra parancsolta a lovagokat és a nehézlovasokat. A lovak viszont hátul voltak, ezért meg kellett várniuk, amíg előre hozzák őket.[3]
Amikor a franciák ismét megközelítették a sövényt, az angolok olyan erővel törtek át rajta, hogy azonnal belerohantak a franciák első sorába. Ezzel egy időben a gascogne-i nehézlovasok rátámadtak a francia balszárnyra. Az angol íjászok felkapták fokosaikat, harci kalapácsaikat, tőrjeiket, és bekapcsolódtak a kézitusába.[3] Az angol lovasok hátulról támadták a franciákat, akik menekülni kezdtek. Az angol lovasok utánuk eredtek, sokukat Poitiers zárt városkapui előtt mészárolták le. Egy elszánt lovagcsoport a többiektől elszigetelve folytatta a harcot. János király és 14 éves fiatalabb fia megadta magát. A csata véget ért, és az angolok megkezdték az elesettek és a francia tábor kifosztását.[3]
Eduárd üzenetet küldött apjának, amely szerint háromezer franciát öltek meg, miközben csak negyven angol esett el. A herceg vesztesége ennél biztosan magasabb volt. A francia király és fia mellett többtucatnyi herceg és gróf, Arnoul d’Audrehem marsall, valamint száz más fontos lovag esett fogságba.[3]
Olyan sok francia került fogságba, hogy többeket elengedtek, ha megígérték, hogy karácsonyig elviszik Bordeaux-ba az összeget, amennyibe kiváltásuk került volna. Sokak hatalmas vagyonokat szereztek foglyaik révén. Warwick grófja nyolcezer fontot kapott Sens érsekéért. Sok pénzt szerzett így Eduárd és a Fekete Herceg is.[5]
Következmények
[szerkesztés]A csata estéjén Eduárd vacsorát adott a francia király és fia tiszteletére, majd másnap az angol had elindult Bordeaux felé. A csata elvesztése, a király fogságba kerülése súlyos csapás volt a franciákra. Az ország irányítását Károly trónörökös vette át, akinek sikerült élve kijutnia az összecsapásból. Az országban lázadások alakultak ki, és az udvarnak pénzt kellett gyűjtenie az Angliába vitt király kiváltására és a harc folytatásához. Jánost 1361 novemberében engedték szabadon az angolok.[3] A váltságdíj hárommillió aranykorona és az Aquitániát Angliának átadó szerződés volt.[6]
Jegyzetek
[szerkesztés]Források
[szerkesztés]- ↑ Encyclopaedia Britannica: Ivan Peter Shaw. Edward The Black Prince. Encyclopaedia Britannica. Hozzáférés ideje: 2019. március 8.
- ↑ Encyclopaedia Britannica 2: Ivan Peter Shaw. Battle of Poiters. Encyclopaedia Britannica. Hozzáférés ideje: 2019. március 10.
- ↑ British Battles: Simon Adams. Battle of Poitiers. British Battles. Hozzáférés ideje: 2019. március 10.
- ↑ History of War: Simon Adams. Battle of Poitiers, 19 September 1356. History of War. Hozzáférés ideje: 2019. március 10.
- ↑ Desmond Seward: Desmond Seward. The Hundred Years War: The English in France, 1337-1453. Atheneum (1978). ISBN 01402 83617. Hozzáférés ideje: 2019. március 26.
