Gheorghe G. Mironescu
| Gheorghe G. Mironescu | |
 | |
| Született | 1874. január 29. Vászló |
| Elhunyt | 1949. október 9. (75 évesen) Bukarest |
| Párt | Nemzeti Parasztpárt |
| Foglalkozás | |
| Iskolái | Bukaresti Egyetem |
| Vallás | román ortodox egyház |
| Díjak |
|
 A Wikimédia Commons tartalmaz Gheorghe G. Mironescu témájú médiaállományokat. | |
Gheorghe G. Mironescu (Vászló, 1874. január 28. – Bukarest, 1949. október 8.) román politikus, a Nemzeti Parasztpárt (PNȚ) tagja, két cikluson át Románia miniszterelnöke volt.
Életrajz
[szerkesztés]A vászlói születésű Mironescu 1894-ben diplomázott a Bukaresti Egyetem jogi karán, majd a következő évben az irodalom és filozófia karán. 1898-ban jogi doktorátust szerzett a párizsi Sorbonne-on. 1900-ban az Ilfov megyei törvényszéken ügyésznek nevezték ki, 1900 és 1901 között államügyészként dolgozott. 1903-tól 1939-ig jogászprofesszor volt az alma materében, majd 1938-ban a Román Akadémia tiszteletbeli tagjává választották. Kezdetben a Konzervatív Párthoz csatlakozott, majd 1908-ban átállt Take Ionescu új Konzervatív-Demokrata Pártjába. A szövetségesek oldalán Románia első világháborúba lépésének szószólójaként 1917 és 1918 között Párizsban tartózkodott, és vezércikkeket írt a francia sajtóban és különösen a La Roumanie- ban. 1922 végén belépett a Román Nemzeti Pártba, amely 1926-ban átalakult a Nemzeti Parasztpárttá (PNȚ). 1911 - ben beválasztották a Képviselőházba, 1914-ben szenátor lett.[1]
Első kormányzati szerepét Ionescu kabinetjében töltötte, 1921 decemberétől a következő hónapig, amikor oktatási miniszterként dolgozott.[1] 1926 után a PNȚ egyik legismertebb vezetője lett, egy olyan proautoritánus frakció főalakja, amely eltökélten szembehelyezkedett olyan baloldali csoportokkal, mint Nicolae L. Lupu, Petre Andrei, Mihai Ralea és Armand Călinescu.[2] 1928 novemberétől 1930 októberéig külügyminiszterként dolgozott Iuliu Maniu első két kabinetjében. Mint ilyen, részt vett a két hágai jóvátételi konferencián, és támogatta Aristide Briand szövetségi Európára vonatkozó javaslatát.[1]
1930-ban II. Károly román király inkognitóban tért vissza Romániába (hamis útlevéllel). 1930. június 7-én reggel a kormány összehívta a parlamentet, hogy érvénytelenítse az 1926. január 4-i aktust, amellyel Károly lemondott a trónról.[3] Károlyt kiáltották ki Románia új királyának, saját fia, Mihály helyére. Maniu lemondott, és Gheorghe Mironescu vezetésével új PNȚ-kormány alakult, amely 1930. június 8-án II. Károlyt helyezte vissza a trónra. A kabinetet Miklós román királyi herceg a következő szavakkal üdvözölte:
– Ön arra hivatott, hogy beteljesítse Ferdinánd király álmát, és Ön a legalkalmasabb erre.[4]
A PNȚ ezt követően hatályon kívül helyezte az 1926-os törvényeket, amelyek akadályozták volna, hogy Károly örökölje a koronát. Azonban ezzel alkotmányos válságba került, mivel Constantin Sărățeanu és Miron Cristea pátriárka tiltakozásul lemondott a régensségről.[5] A problémát azonban gyorsan megoldották, mivel a parlament két háza törvényt fogadott el, amely Károly koronát és Mihály Gyulafehérvári Nagyvajda tiszteletbeli méltóságát adományozta.[5] Még aznap este Mironescu lemondott, hogy a király új kormányt nevezzen ki.
A királynak a széleskörű koalíciós kormányra vonatkozó terve nem valósult meg. Károly felajánlotta a miniszterelnöki kinevezést Maniunak (aki egészségügyi okokra hivatkozva visszautasította azt. De a valóságban Maniu csalódott volt Károly Magda Lupescu-val folytatott botrányos kapcsolata miatt),[6] majd Constantin Prezan tábornoknak (akit a Nemzeti Liberális Párt elutasított). Végül a király lemondott a nagy koalícióra vonatkozó tervéről, és elismerte Maniu egyszerű többségi vezetői mandátumát.[5] Mironescu abban az időben külügyminiszteri poszton maradt.[1]
Második hivatali idején Ion Mihalache volt a belügyminiszter, és Károly király nagy támogatója, Mihail Manoilescu volt a gazdasági miniszter. Ekkor történt a Vasgárda néven ismert szélsőjobboldali mozgalom törvényen kívül helyezése és vezetőjének Corneliu Zelea Codreanu letartóztatása, akit később bíróság elé állítottak de felmentették az ellene felhozott vádak alól).[7] Mironescu mindazonáltal hozzájárult a fasizmus terjedéséhez, mivel az ő kormánya volt az első azon kormányok sorában, amelyek a nagy gazdasági világválsággal szembesülve csökkentették az állami alkalmazottak fizetését. Ők hamarosan a Codreanu által javasolt forradalmi megoldásokat kezdték támogatni.[8] További gazdasági intézkedései között szerepelt külföldi hitel felvétele, a mezőgazdasági termékek exportadójának megszüntetése és útépítési projekt elindítása.[1] A kabinetet végül maga a király menesztette, aki Nicolae Iorga vezetésével egy technokrata kormány kiépítésére tett kísérletet.[9]
Alexandru Vaida-Voevod kormányában 1932 júniusa és augusztusa között pénzügyminiszter, 1933 januárja és novembere között pedig belügyminiszter volt. 1932 októberétől 1933 novemberéig miniszterelnök-helyettes is volt.[1]
1943 elején, a második világháború idején Mironescu megbízást kapott arra, hogy közeledjen Horthy Miklós Magyarországi vezetéséhez. A román Ion Antonescu arra törekedett, hogy a két ország új területi rendezést érjen el, és a tengelyhatalmaktól való függésből pedig közös fellépéssel szabaduljanak meg. Tárgyalásokat kezdett Bánffy Miklós bukaresti küldöttségével (június 9-én), de ezek a tárgyalások véget értek, amikor a két fél nem tudott megállapodni az akkor Magyarország által birtokolt Észak-Erdély jövőbeni státusáról.[10]
Mironescu 1949-ben Bukarestben hunyt el.[1]
Jegyzetek
[szerkesztés]Fordítás
[szerkesztés]Ez a szócikk részben vagy egészben a Gheorghe Mironescu című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
[szerkesztés]- Keith Hitchins, România, 1866-1947, Humanitas, Bukarest, 1998 (az angol nyelvű kiadás, Románia, 1866-1947 fordítása, Oxford University Press, USA, 1994)
- Nicolae C. Nicolescu, Enciclopedia șefilor de guvern ai României (1862-2006), Editura Meronia, Bukarest, 2006,ISBN 978-973-783-909-1
- Z. Ornea, Anii treizeci. Extrema dreaptă românească, Szerk. Fundaţiei Culturale Române, Bukarest, 1995
- Francisco Veiga, Istoria Gărzii de Fier, 1919-1941: Mistica ultranaționalismului, Humanitas, Bukarest, 1993
- Ioan Scurtu, "Regele a dorit guvern de concentrare" a Magazin Istoricban
