A posteriori nyelvek

Az a posteriori nyelvek olyan mesterséges nyelvek, amelyek az etnikus nyelvek szerkezeti, lexikális és paradigmatikus elemeire épülnek, a forrásnyelvek közös tényeit szervezik rendszerbe. Közérthetőbben: az ilyen nyelvek nyelvtana egyszerű és szabályos, ugyanakkor követi a természetes nyelvek nyelvtanát, szókincsük tükrözi a természetes nyelvek szókincsét.

Az a posteriori nyelvek a 19. század végén alakultak ki, a ma ismert és használt segédnyelvek mind ilyenek.

Az a posteriori nyelvek lehetnek:

• homogén modellek – egy nyelven alapuló egyszerűsített vagy minimum-nyelvek
  • Giuseppe Peano: Latino sine flexione, 1903 – latin
  • Charles Kay Ogden: Egyszerű angol, 1930 – angol
  • Raoul de la Grasserie: Apolema, 1906 – görög
  • Adalbert Baumann: Wede, 1915 – német
• kompromisszumos modellek – két különböző nyelvet egyeztetnek össze
  • George J. Henderson (P. Hoinix): Anglo-Franca, 1889
  • Lancelot Hogben: interglossa, 1943
  • Alonso Curucca: Frendo, 1966
• heterogén modellek – több nyelven alapuló rendszerek
  • eklektikus nyelvek
    • Volapük
    • Eszperantó
    • Ido
  • zonális nyelvek
    • Interszláv
    • Slovio
  • naturalista nyelvek
    • Julius Lott: Mundolingue, 1890
    • Waldemar Rosenberger: Idiom neutral, 1895
    • Edgar de Wahl: Occidental, 1922
    • Otto Jespersen: Novial, 1928
    • IALA – Alexander Gode: Interlingua, 1950
    • Magyar Zoltán: Romanid, 1957

Források

David Crystal: A nyelv enciklopédiája