Ugrás a tartalomhoz

BHG Híradástechnikai Vállalat

Linkek hozzáadása
Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Szerkesztő:Vlk/BHG Híradástechnikai Vállalat szócikkből átirányítva)
BHG Híradástechnikai Vállalat
Az 1962-ben átadott gyárépület[1] (Fehérvári út 68).
Az 1962-ben átadott gyárépület[1] (Fehérvári út 68).
Típustelekommunikációs vállalat
Alapítva1872
Megszűnt2000
SzékhelyBudapest
Irányítószám1119
CímFehérvári út 70.
VezetőkFarkas János
(1949 – 1951)
Vankó Gyula
(1953 – 1955)
Berecz Bertalan[2]
(1955 – 1957)
Vankó Gyula
(1957 – 19xx)
Sellő Dénes
(1964 – 1973)
Iklódy Gábor[3]
(1973 – 1981)
Berecz Frigyes
(1981–1986)
Kovács Kálmán
(1986 – 1990)
Berecz Frigyes
(1990-04 – 1990-05)
Mikics László
(1990-05 – 1998)
AlapítóEgger Bernát Béla
Iparágtávközlés
Formarészvénytársaság
Árbevétel5999,7 M Ft (1989)[4]
Profit85,7 M Ft (1989)[4]
Alkalmazottak száma12 600 (legteljesebb érték, 1986)
LeányvállalataiFejlesztési Intézet, 1115 Budapest, Petzval J. u. 31.

1. sz. gyár, 1119 Budapest, Fehérvári út 70.
2. sz. gyár, 4031 Debrecen, Köntösgát sor 1–3.
3. sz. gyár, 5340 Kunhegyes, Tiszaszentimrei u. 13.
4. sz. gyár, 7100 Szekszárd, Keselyűsi u. 4–8.
5. sz. gyár, 2800 Tatabánya II., Tavaszmező u. 3.
6. sz. gyár, 1119 Budapest, Fehérvári út 70.
7. sz. gyár, 1119 Budapest, Fehérvári út 70.
8. sz. gyár, 5600 Békéscsaba, Temetősor 8.
9. sz. gyár, 5300 Karcag, Beloiannisz u. 17.
Műszaki Szolgáltató Gyár, 1119 Budapest, Fehérvári út 70.
Termelési Szolgáltató Gyáregység, 1119 Budapest, Fehérvári út 70.

Szerviz és Vevőszolgálat, 1113 Budapest, Daróczi út 1–3.
Magyar cégjegyzékszám
Sablon • Wikidata • Segítség

Az évszázadnyi tudást felhalmozó BHG Híradástechnikai Vállalat a telefónia – és általában a távközlés – magyarországi fellegvára volt. Készült itt telefonközpont és telefonkészülék; rádióadó, rádióvevő és antenna; vezetékes és vezeték nélküli átviteltechnikai berendezés; de még lendkerekes játékautó is.

A vállalat a rendszerváltozás után nem volt már versenyképes, 2000-ben privatizálták.[5] Jogutódjának[6] fő tevékenysége: saját tulajdonú ingatlan adásvétele.

Története

[szerkesztés]

A kezdetek

[szerkesztés]

Egger Bernát – bécsi vállalata eredményes működésétől és a távíró magyarországi elterjedésétől ösztönözve – 1872-ben Budapesten az V. ker. Dorottya utca 9. számú házban távírdaszerelő műhelyt nyitott, ahol kezdetben nyolc munkást foglalkoztatott. Az iparengedélyt 1874-ben kapta meg. A magyar híradástechnikai nagyipar kezdetét ettől az időponttól szokás számolni. A cég 1896-ban Egyesült Villamossági Rt néven részvénytársasággá alakult, majd 1906-ban az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt (EIVRT) nevet vette fel.[7] A Telefon- és Távirda Főosztály 1928-ban Standard Villamossági Rt. néven kivált a cégből.[8]

Standard Villamossági Rt.

[szerkesztés]

A Standard tulajdonosa a részvénytöbbség megszerzésével az ITT (International Telephone and Telegraph Co.) lett. Az 1933-ban kezdődött politikai feszültség hatására az Ericsson Magyar Villamossági Rt.-t – rendelésállományával és alkalmazottaival együtt – a Standard vette át.[9]

A gyárat 1949 decemberében kártérítés nélkül államosították, igazgatóját – Geiger Imrét – koncepciós perben kémkedéssel vádolták, halálra ítélték, és 1950-ben kivégezték.[10][11] Ugyanebben a perben a műszaki igazgatót – Kozma Lászlót – tizenöt éves börtönbüntetésre ítélték, de négy évvel később közkegyelemben részesítették.

Beloiannisz Híradástechnikai Gyár

[szerkesztés]

Beloiannisznak, a görög kommunista mozgalom egyik vezető alakjának nevét 1952-ben vette fel a vállalat.[12] Steffens Oszkár vezetésével 1956-ban készítettek egy crossbar-gépet, amelyet 1958-ban a brüsszeli világkiállításon is bemutattak;[13] és később a Teréz központban is használták. Ez volt az ECR család kapcsológépe is. 1964-ben a BHG átadta az átviteltechnikai berendezések fejlesztését és gyártását a Telefongyárnak, a mikrohullámú fejlesztést–gyártást az Orionnak.[14] 1968-ban 18 millió dolláros szerződést írtak alá az LM Ericssonnal. A szerződés alapján az Ericsson az AR központcsalád licencét adta át, valamint szállított összesen 60 ezer ívpontkapacitást a különböző típusokból.[15] Így írt magáról a vállalat 1976-ban: „A telefon ma már nemcsak kényelmünket szolgálja, hanem nélkülözhetetlen munkaeszköz. Vállalatunknál az ügyintézés, munkaszervezés és sok egyéb lebonyolításra váró munka hatékony elintézése elképzelhetetlen telefon nélkül, és a lakások telefonellátásának növelésére is egyre nagyobb az igény. A telefon használatával igen sok idő és energia takarítható meg. Vállalatunk mindezek elősegítésére gyártja a telefonközpontokat.”[16]

BHG Híradástechnikai Vállalat

[szerkesztés]

A korszellemet követve 1977-ban a nevéből elhagyták Beloiannisz nevét, de a rövidítését (BHG) megtartották.[4] A vállalat ötszáz fős Fejlesztési Intézetét 1978-ban alapították. Az 1980-as években gyorsan terjedt az elektronikus vezérlésű alközpont (QA, EP), ami nagymértékben támaszkodott a korábban Molnár Pál által kifejlesztett ruralrendszerre. Molnár Béla, Pató Lajos, Mikics László, Makay Attila és Haffner János a BHG fejlesztésű és gyártású MAT512 típusú, 64 kByte memóriakapacitású kisszámítógépre alapozta az alközpontok fejlesztését.[17] 1986-ban a veszteséges Hiradótechnikai Vállalatot (HTV) is hozzácsatolták,[18] ezzel a foglalkoztatottak összlétszáma elérte a csúcsát, 12 600-at.

A hanyatlás

[szerkesztés]

A BHG 1986-ban egymilliárd forintért megvásárolta az ADS (Austrian Digital System)[19] licencét és know-how-ját a Northern Telecom kanadai cég osztrák partnerétől, az Austria Telecomtól.[20] Ezzel egyidőben Magyar Posta tíz központot is rendelt 100 ezer vonallal[21] ugyancsak az Austria Telecomtól, ezeket Szombathely,[22] Sopron, Zalaegerszeg[23] és Székesfehérvár körzetében, valamint Budafokon[24] és a belföldi távhívó központban szerelték fel 1989–90-ben. Az 1990-es parlamenti választás után kiírt, úgynevezett rendszerválasztó tenderen a svéd Ericsson és a német Siemens központja lett a nyertes, így a BHG – amelyik az ADS gyártásába további egy milliárd forintot invesztált – sorsa megpecsételődött. A KGST-piacok[25] elvesztésével a cég bevételei tovább apadtak, 1995 után már csak vegetált, 2000-ben egy ingatlankezelő vállalkozás „privatizálta”.[5] A belőle kivált, ma is működő BHG Alkatrészgyártó Kft. őrzi nevét.[18]

Emlékezete

[szerkesztés]
BHG-emléktábla

Az Újbuda Önkormányzata által állíttatott emléktáblát – több száz volt dolgozó jelenlétében – 2023. április 27-én avatta fel dr. László Imre kerületi polgármester és a BHG utolsó vezérigazgatója, Mikics László.[26][27]
(A Fehérvári út 68. alatti egykori gyárépület falán található tábla érdekessége, hogy a gyár logója alatt egy QR-kód található, amely erre a Wikipédia-szócikkre mutat.)

Gyártmányai

[szerkesztés]

Telefonfőközpont

[szerkesztés]

Az előfizetők közötti telefonforgalmat bonyolítja le.

7A (forgógépes)

[szerkesztés]
7A1 csoportválasztó gépe

A Posta hosszas tanulmányozás után 1922-ben döntött a Standard Villamossági Rt. által ajánlott Rotary 7A1 típusú automata központ mellett. Az első központ 1928. elején a budai Krisztina volt, 5 000 vonallal.[28] A 7A2 jelű, továbbfejlesztett változat – amelyik már 20 000 szóló és 20 000 ikervonalat kapcsolt –, két vonalkereső és három csoportválasztó fokozattal rendelkező, regiszteres központ volt.[29]

EC (keresztrudas, elektromechanikus vezérléssel)

[szerkesztés]
Bővebben: EC (telefonközpont-család)

Az ECR (Elektronikus Crossbar Rurál) központcsaládot a vidéki (rurál) hálózat számára fejlesztették ki az 1960-as években.[30][31] Kapcsolóeleme az ikerhidas gép, vezérlése pedig egyaránt tartalmaz elektronikus és jelfogós elemeket. A legkisebb végközpont 20, a legnagyobb szektorközpont 2000 előfizetőt szolgált ki.[32] Az észak-balatoni mintahálózatot Veszprém környékén 1968 elején helyezték üzembe,[33] majd a Sopron és Gyöngyös környéki falvak is ECR központokat kaptak. Szegeden 1972-től egy ECT500-as tranzitközpontot (Elektronikus Crossbar Tranzit) is kipróbáltak.[34] Az Ericsson szintén keresztrudas, AR központcsaládja licenszének megvásárlásával az EC családot nem fejlesztették tovább.

ATSz „kolhozközpont” (jelfogós)

[szerkesztés]

A szovjet rurál telefonhálózat részére 1961-től gyártott – és 1966-ban a termelés 60%-át kitevő –[35] „tapadó jelfogós” központ. A tapadó jelfogókat az áramfogyasztás minimalizálása érdekében alkalmazták. Lényege az volt, hogy a telefonközpontban olyan (Siemens típusú) jelfogókat alkalmaztak, amelyeken egy, a horgonyra szerelt állandó mágnes rögzítette a jelfogó meghúzott helyzetét, miután a gerjesztő tekercs rövid áramimpulzust kapott. Ugyanezen a jelfogón egy második gerjesztő tekercsre ellenkező polaritású áramimpulzust adva, a jelfogó elengedett. Így pl. beszédállapotban a központ nem igényelt áramot – a mikrofontáplálás áramán kívül. A kapcsolómező – és részben a beszédáramkör – ilyen tapadó jelfogókból épült fel.

ATSz-K (keresztrudas)

[szerkesztés]

Az ATSz-K[36] 100/2000 típusjelű rurál telefonközpontot 1966 óta gyártották szovjet dokumentáció alapján – kizárólag szovjet exportra.[37][38] A gyár 1966 és 1990 között összesen 2,24 millió fővonal kapacitású telefonközpontot szállított a Szovjetunióba. A nyolcvanas években a gyár termelésének mintegy harmadát adta.[39] A nyolcvanas évek végén a jelfogós regisztereket elektronizálták, és a központot – a PCM átviteltechnikai végberendezésekkel és a szünetmentes tápáramellátó rendszerrel együtt – szabványos konténerbe szerelték.[40]

AR (keresztrudas)

[szerkesztés]

Az Ericssontól 1968-ban vásárolt licenc[15] az ARF nagyvárosi-, az ARM távhívó-, az ARK rurál-központ és az ARL vonalkoncentrátor gyártását és továbbfejlesztését engedélyezte[41]. Az első központokat (ARF: Lágymányos[42][43] és Vác, ARK: Érd, ARM: József interközpont) még az Ericsson szállította, de a BHG szerelte. A vállalat 1971–86 között mintegy 1,5 millió AR-vonalat gyártott, melynek 57 százaléka került belföldre, 42 százaléka szocialista exportra. A tőkés (fejlődő országokba irányuló) export mindössze 1% volt.[44]

LOTRIMOS
[szerkesztés]

Az AR-központok üzemvitelét segítette az 1984-ben BNV-nagydíjat nyert, multiprocesszoros vezérlésű LOTRIMOS[45] rendszer, amely az egyes áramkörök tartási idejét mérve találta meg a hibás áramköröket.[46]

ER (elektronikus)

[szerkesztés]
Bővebben: ER256
Az utolsó ER256 telefonközpont ünnepélyes lekapcsolása

A 200–1000 előfizetői vonal bekötésére alkalmas ER256 típusú tároltprogram-vezérlésű elektronikus rurál végközpont az EP512 alapvető rendszertechnika jellemzőit megtartva vezérlőrendszerében jelentett előrelépést: a korábbi miniprocesszorra alapozott vezérlőrendszert egy mikroprocesszorra alapozott vezérlőrendszer váltotta fel.[47]

A telefonhálózatban az ARK511 és ARK 522 központok kiváltására készült; a felettes központhoz MFC-R2 jelzésrendszerrel csatlakozott, rendelkezett harántirányokkal is.[48]

Többéves fejlesztés után az első központ Tarjánban ment üzembe 1989-ben[49]; az utolsót 2005-ben Jósvafőn kapcsolták le.


Telefonalközpont

[szerkesztés]

Jelentős helyet foglaltak el a termékek között már kezdettől a vállalatok, intézmények belső forgalmát ellátó automata alközpontok: lépésenként működő (szelektoros), forgógépes (Rotary), tisztán jelfogós, később kvázielektronikus, végül teljesen elektronikus technológiával.[50]

STB (közvetlen vezérlésű)
[szerkesztés]

Az STB[51] család tagjai: STB-6 2/6 vonalkapacitású, az STB-11 2/10 vonalkapacitású és az STB-18 3/18 vonalkapacitású. Az STB-55 típusnak 5/100, 10/100, 10/150, 10/200 és 20/200 kapacitású változatai voltak.[52]

7D-PBX (forgógépes)
[szerkesztés]

A kisvárosokban használt 7D főközpont alközponti változata – erre utal a nevében a PBX[53] rövidítés –, amely nagyobb intézmények, gyárak belső (házi) és helyi (városi) telefonforgalmát bonyolította le. Legkisebb kiépítésben 20 fővonal és 200 mellékállomás volt a kapacitása. Ez a központ kapcsolta a „K” hálózat[54][55] forgalmát. A MÁV saját hálózatának is ez a központ adta a gerincét:[56] 1948 és 1963 között 26 helyen létesült 7D-PBX központ, összesen 8400 vonal kapacitással.[57]

RA (jelfogós)

[szerkesztés]

A Steffens Oszkár által feltalált D típusú ún. huzalrugós jelfogó-típusra épült az RA alközponti család, melynek csengetőáramköre és hangjelzése elektronikus, telepfeszültsége –48 V. A család tagjai: RA-8, RA-15 és RA-24; kapacitásuk rendre 2/6, 3/12 és 4/20 (fővonal/mellékállomás). Az RA-15 és az RA-24 típusnak billentyűs kezelőkészlete van.[58] A központ változatait 1968-1980 között gyártották hazai és csehszlovákiai alkalmazásra.[59]

RX (jelfogós)

[szerkesztés]

Az Ericsson-licensz alapján gyártott LME típusú jelfogókra épülő 2/6, 3/15 és 5/30 kapacitású RX alközpontok váltották fel az RA-családot, amelyeket – többek között – Irakba is exportáltak.

CA (keresztrudas)

[szerkesztés]

A család tagjai: a CA-22 típus 20, a CA-42 típus 40–80, a CA-102 típus 100–300, és a CA-1002 típusú 200–2000 mellékállomás egymás közötti és „városi” (kimenő és bejövő) forgalmát tudta kapcsolni.[60] A CH-100 típusú háziközpont – melynek 400 vonala is lehetett – nem csatlakozott fővonalhoz.[61] Az ennél nagyobb kapacitású központ, az alközponti és főközponti szolgáltatásokat egyaránt nyújtó COMBI-X[62] már az Ericssontól vásárolt ARF-licenc továbbfejlesztésével készült el.[63]

QA (kvázielektronikus)

[szerkesztés]

A licencvásárlás után a vállalat az alközpontok fejlesztésére összpontosított. Az első, úgynevezett kvázielektronikus – azaz mozgó alkatrészt csak a kapcsolómezőben tartalmazó – alközpont a QA96 volt, melynek kapcsolómezeje a nyugat-német Telefonbau and Normalzeit reed-reléiből épült fel. Az alközpont működését egy speciális utasításkészlettel rendelkező vezérlőegység (MAT 512) vezérelte, melynek teljesítőképessége egy akkori átlagos, 8 bites mikroszámítógéphez volt mérhető.[64] Az alközpont 1977-ben BNV-nagydíjat nyert.[65] A család nagyobb kapacitású tagja a QA512 volt.

EP (elektronikus)

[szerkesztés]

A fejlesztés következő lépcsőfoka a tirisztoros kapcsolómező megjelenése volt. A vállalat a nyolcvanas évek első felében az EP128 típusú alközpontból mintegy 120 000, az EP512 típusú alközpontból mintegy 60 000 mellékállomási vonal kiszolgálására alkalmas központegységet gyártott. A család a kisebb kapacitású EP8M, EP32M, EP64M[66] modellekkel vált teljessé, így a négytől a hatezer vonalasig terjedt a termékskála.[67]

Az alközpontok nemcsak gyárakban és hivatalokban teljesítettek szolgálatot, hanem ún. zárt hálózatokban is, többek között a Néphadsereg és a MÁV[68] saját célú hálózatában. 1984-ben az EP128 alközpontot továbbfejlesztették. Az első 100-as mezőt hozzáillesztették az ARM tranzit központhoz való csatlakozásra az ARK-512 kiváltására. Sikeres működés után 1988-ban az EP128 és az EP512 kapcsolóelemeket az ARF főközpontokkal azonos pozícióban használható EPF128 és EPF512 néven elsődlegesen az MH távközlési hálózatában alkalmazták sikeresen.[69]

Adástechnika

[szerkesztés]

Az adástechnikai berendezések gyártása 1931-ben kezdődött, amikor a Magyar Posta pályázatát – ami egy 120 kW-os középhullámú nagyadóra és néhány kisebb rövid- és középhullámú adóra szólt – a Standard Villamossági Rt. nyerte. Az 1933. december 2-án üzembe helyezett lakihegyi adót – ami egy 20 kW-os Telefunken adót váltott fel – Európa egyik „legerősebb” adójaként emlegették. A harmincas években jelentősen fejlesztették a székesfehérvári rövidhullámú állomást, és a Standard berendezéseket szállított a visszacsatolt Erdély és Felvidék adóállomásaira.[70]

Középhullámú rádióadók

[szerkesztés]

A világháborúban lerombolt középhullámú adóhálózat újjáépítése 135 kW-os adókkal történt. Elsőként – 1948-ban – a lakihegyi, majd egy évvel később a szolnoki készült el. A balatonszabadi állomást 1953-ban adták át. Két, egyenként 25 kW-os adót helyeztek üzembe 1952-ben Szombathelyen és Nyíregyházán. Három, kisebb teljesítményű – 7 kW-os – adó készült el 1954-ben Pécs, két évvel később pedig Balatonszabadi és Miskolc számára.[71]

Rövidhullámú rádióadó

[szerkesztés]

A háború alatt abbamaradt munkát befejezve, 1950. július elsején a Standard átadott két, egyenként 100 kW-os rövidhullámú adót Diósdon. A háború utáni időszakban Diósd rádióállomás mind adóteljesítmény, mind az antennák tekintetében – hat irányított és két európai körsugárzó antennával – Közép-Európa jelentős állomása volt.[71]

Ultrarövidhullámú rádióadók

[szerkesztés]

Az URH-adók fejlesztése a Beloiannisz gyárban kezdődött, majd a BRG-ben folytatódott az 1960-as évek végéig, ahonnan az EMV-be, majd 1976-tól ismét BHG-ba került. Itt készült el – a sorozatban gyártott, 10 kW teljesítményű, OIRT-sávú adó 41 MHz-re történő átalakításával – az a hét, telefonvonalon átvitt MFC-kóddal(wd) távvezérelhető adóberendezés, ami az MH „ORFEUSZ” fedőnevű riasztási rendszerében működött 2004 közepéig.[72] A polgári fejlesztés az 1980-as években folytatódott a teljesen félvezetős, 1 kW teljesítményű, CCIR-sávú(wd) URH-adócsaláddal, amit az NDK-ba exportáltak. 1996-ban elkészült – már az Antenna-BHG Adástechnikai Kft.-ben – a teljesen félvezetős, 5 kW-os CCIR-sávú URH-adócsalád, de ennek sorozatgyártására már nem került sor.

TV-adók

[szerkesztés]

A tv-adók fejlesztése a BHG-ban kezdődött meg 1958-ban,[73] de hamarosan döntés született arról, hogy a munkát az – 1952 szeptemberében alakult – Elektromechanikai Vállalat (EMV) folytatja, így 1960-ban az első hazai gyártású tévéadót már az EMV helyezte üzembe Kékesen. A BHG-ban – a Fejlesztési Intézet Adástechnikai Fejlesztési Főosztályán – 1976-tól folytatódott az adófejlesztés, ugyanis ekkor olvasztották be az EMV-t a BHG-ba.[74] Az 1980-as években elkészült egy teljesen félvezetős adó- és átjátszóberendezés-család, melyből 150 készletet szállítottak.[75] At 1990-es években a BHG már nem szállított tv-adókat, azokat importálták. A fejlesztő- és gyártórészlegekből alakult meg 1994-ben az Antenna-BHG Adástechnikai Kft.[76] A cég később teljesen az Antenna Hungária Rt. tulajdonába került, és ekkor felvette az Antecom Rt. nevet. Az Antenna Hungária Rt. 2003 decemberében eladta az Antecomot, így a cég tulajdonjoga teljes egészében átszállt a Pannon Rendszerház Informatikai Rt.-re. Az adástechnikai fejlesztési és gyártási tevékenység – több mint fél évszázad után – ezzel véget ért.[77]

Átviteltechnika

[szerkesztés]

A BHG-ben a saját átviteltechnikai fejlesztés 1945 után indult el, hogy aztán 1964-ben az ú. n. profilrendezés során a kedvező költségszintű átviteltechnikai és mikrohullámú termékeket a Telefongyárnak, illetve az Orionnak adják át. Az átszervezés célja az volt, hogy a A BHG-ban minél több kolhozközpontot tudjanak gyártani és a Szovjetunióba szállítani.

Mikrohullámú átviteltechnika

[szerkesztés]

Az 1950-es évek elején megalakult a Mikrohullámú Fejlesztési Osztály, ahol a Magyar Honvédség megrendelésére 1954-ben elkészítették az elektroncsöves áramkörökből álló, impulzusszélesség-modulált, 6, illetve 12 csatornás átviteltechnikai berendezést (MH-6 és MH-10).[78] Ezeket az állandó hírrendszerhez csatlakozó mikrohullámú állomásokat (mozgó hírközpont-elemeket) nagytávolságú hírtengely kialakítására rendszeresítették.[79]

Az ötvenes évek óta gyártott PM-24 utódjaként 1964-re készült el Uzsoky Miklós vezetésével a részben már germánium-félvezetőkkel,1 GHz-en működő, PM-28 típusjelű, 24 telefoncsatorna átvitelére alkalmas, impulzushelyzet-modulált berendezés.[80] Folyamatban volt még egy 6 csatornás, teljesen félvezetős differenciális PCM (DPCM) berendezés fejlesztése, amely már az Orionban fejeződött be.

Vezetékes átviteltechnika

[szerkesztés]

Az Átviteltechnikai Fejlesztési Osztályon Pál Gaszton vezetésével légvezetékes és kábeles sokcsatornás berendezések készültek. A legkiemelkedőbb fejlesztési eredmény a három,[81] illetve tizenkét[82] csatornás légvezetékes vivőáramú berendezés[83] (BTO–3/4[84] és BO–12), valamint a 12,[85] illetve 24 csatornás kábeles átviteltechnikai rendszer (VK–12 és VK–24). A VK–24 nagy része már tranzisztoros áramkörökből épült fel.

Munkahelyi jólét, oktatás, sport

[szerkesztés]

Üzemi étkeztetés 1938 óta működött a vállalatnál: valamennyi telephelyén működött büfé és étterem. Budapest mellett több vidéki gyár tartott fenn saját bölcsődét és óvodát, segítve a kismamák visszatérését a munkába. Működött Képzőművész Kör és Fotószakkör, valamint kultúregyüttesek (színjátszó csoport, tánccsoport, énekkar). A KISZ-klubban külső előadók is felléptek, többek között a Benkó Dixieland Band és Ihász Gábor.

Képzés, szakképzés

[szerkesztés]

A tanműhelyben elektroműszerész, híradásipari műszerész, mechanikai műszerész, szerszámkészítő szakmában folyt képzés. Az ismeretek frissítésére rendszeres munkástovábbképző tanfolyamok szolgáltak.

Támogatták a munkavállalók továbbképzését, az általános iskolát végzetteket a középiskola, a középfokú végzettségűeket az egyetem, főiskola elvégzésében, a fiatal diplomásokat a doktorandusz képzésben.

Az országban elsőként ergonómiai laboratórium működött, ahol készség felméréssel és betanítási tematikával támogatták a felvételre jelentkezők kiválasztását.

Vállalati üdülők

[szerkesztés]

Az ötvenes–hatvanas évektől kezdve Balatonszabadiban 28, Balatonlellén 25, Dunasurányban (sic!) pedig 12 személyes üdülő szolgálta a vállalati dolgozók pihenését.[12] Káptalanfüreden, Balatonszemesen és Fadd-Domboriban is lehetett beutalóval nyaralni.

Keszthelyen 1970-ben adták át azt a 150 férőhelyes, szálloda jellegű, családos üdülőt, amely a rendszerváltás után osztozott a BHG sorsában.[86]

Népszerűek voltak a vállalati buszkirándulások az ország minden tájára – Aggtelektől Sopronig.

Sportélet

[szerkesztés]

A sportegyesület 1938-ban alakult. Megalakulásakor a Hét Vezér SE nevet viselte; 1945-től Standard SC, majd – a vállalat átnevezése után – Vasas Beloiannisz SK név alatt működött. A Beloiannisz Sportegyesület nevet 1971-ben vette fel, hogy aztán végül – ismét csak az anyavállalat névváltoztatását követve – BHG SE legyen a neve. Asztalitenisz, kerékpár, kézilabda, labdarúgó, ökölvívó, röplabda, sakk, teke, tenisz, természetjáró, torna, vízilabda szakosztályt működtetett hosszabb-rövidebb ideig.[12] Az országban elsőként, 1973-ban létesült a teljesen automatikus tekepálya; jórészt saját és vállalati erőből felépült az 1986-ban átadott a BHG Sportcsarnok, amely ma Gabányi László névét viseli. A sporttelepen zajlottak az üzemek közötti szakszervezeti bajnokságok, elsősorban tekében és kispályás labdarúgásban.

A legnagyobb sikereket a női kézilabdázók érték el. A csapat 1983-ban jutott fel az NB I.-be, ahol évről évre egyre előkelőbb helyen végzett. Az 1990–1991-es szezonban ért a csúcsra: ezüstérmes lett, majd – a vállalat hanyatlásával párhuzamosan – egyre rosszabb helyezést ért el, hogy végül az 1994–95-ös szezonban kiessen az első osztályból.[87]

Külön említést érdemel az MHSZ Nagyüzemi Szervezete által fenntartott ejtőernyős, könnyűbúvár,[88] lövész és rádiós technikai klub.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ A. L. (1964). „Híradástechnikai Gyár (BHG), Budapest” (PDF). Magyar Építőművészet, Budapest 1964 (2), 18–23. o, Kiadó: Műszaki Könyvkiadó. 
  2. ↑ Post-revolution developments in Budapest's "Belojannis" factory (angol;magyar nyelven) (pdf). (Hozzáférés: 2022. november 20.)
  3. ↑ Iklódy Gábor - Visszaemlékezések. (Hozzáférés: 2022. november 24.)
  4. ↑ a b c Baló
  5. ↑ a b MLINKOVICS ILDIKÓ–FÜREDI LÁSZLÓ: Lovas-érdekeltségbe került a BHG Rt.. Napi.hu, 2000. április 25. (Hozzáférés: 2023. április 19.)
  6. ↑ Cégjegyzékszám: 01-10-048975
  7. ↑ Jenei
  8. ↑ Bay
  9. ↑ XXa
  10. ↑ HVG 2010
  11. ↑ Szörényi Attila: A STANDARD-PER ELŐZMÉNYEI ÉS ELŐKÉSZÍTÉSE, 1948–1950 (pdf), 2012. [2022. szeptember 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. november 15.)
  12. ↑ a b c szerk.: Dénes György: Első száz év a híradástechnikáért. Budapest: Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, 63, 131–139. o. (1974) 
  13. ↑ XXb
  14. ↑ XXc
  15. ↑ a b XXd
  16. ↑ BHG 1976
  17. ↑ XXe
  18. ↑ a b A BHG emlékére (lazarbibi.blog.hu, 2006)
  19. ↑ Az ADS a DMS100 ausztriai adaptációja volt.
  20. ↑ A BHG tárgyalt az Ericcsonnal is a licencvásárlásról, de végül csak az Austria Telecom vállalta, hogy az akkor még COCOM tiltás alatt lévő digitális telefonközpontokra — a két évvel későbbre várt könnyítésekben bízva — áruszállítási és licencszerződést kössön.
  21. ↑ P. E. (1990. szeptember 6.). „Cserbenhagyás?”. Figyelő 34 (36), 31. o. (Hozzáférés: 2023. január 10.) 
  22. ↑ (1989. február 3.) „Mától: jobb, gyorsabb telefonálás”. Vas Népe XXXIV. (29.), 1. o. 
  23. ↑ Hajdú Péter (1990. október 6.). „Él a vonal”. Zalai Hírlap 46. (235.), 4. o. 
  24. ↑ Ferenczi Csabáné (1990. 05). „Budafok és Zugló üzembe helyezése”. Postás Dolgozó XXXV. (5), 8. o. ISSN 02303701. „1990. április 27-én üzembe helyezték a budafoki 8000 állomáskapacitású ... telefonfőközpontot.” 
  25. ↑ A BHG főleg a Szovjetúnióba, Csehszlovákiába és a Német Demokratikus Köztársaságba szállított központokat.
  26. ↑ Újbuda - Emléktáblát kapott a hazai távközlés első nagyvállalata Emléktáblát állítottak az 1872-ben alapított egykori Beloiannisz Híradástechnikai Gyár (BHG) tiszteletére a Fehérvári út 58-68. szám alatt. Az avató ünnepségen dr. László Imre polgármester a vállalat hazánkban és a kerületben betöltött jelentős szerepét méltatta, Mikics László vezérigazgató pedig az V. kerületi, nyolcfős távírdaszerelő műhelyből lett gyár történetének nagy korszakait elevenítette fel. A BHG a híradástechnikai nagyipar elindítójaként a távközlés magyarországi fellegvára volt. Készült itt telefonközpont és telefonkészülék, rádióadó, rádióvevő, antenna, vezeték nélküli átviteli berendezés, de még lendkerekes játékautó is. A vállalat a rendszerváltás után veszítette el versenyképességét, így 2000-ben privatizálták. Az avatóünnepség végén a polgármester és a vállalat vezetősége megkoszorúzta a QR kóddal ellátott emléktáblát. | Facebook (magyar nyelven). www.facebook.com. (Hozzáférés: 2023. május 4.)
  27. ↑  (2023). BHG emléktábla-avatás [Youtube]. SPORT MÉDIA. A jelenet helye a filmen: Budapest, XI.,Fehérvári út 68.. (Hozzáférés ideje: 2023-08-27.)
  28. ↑ Gergely 1962
  29. ↑ dr. Bartolits István: 65 éve avatták az ország egyetlen vidéki 7A2 központját Miskolcon. (Hozzáférés: 2022. december 11.)
  30. ↑ Vass Béla (1967). „Elektronikus vezérlésű crossbar központ (ECR 2000 típus)”. BHG – ORION – TRT Műszaki Közlemények (6), 14 – 20. o. 
  31. ↑ Rédl Gábor (1968). „Az ECR 400 és ECR 401 típusú elektronikus vezérlésű crossbar központ”. BHG – ORION – TRT Műszaki Közlemények (1), 27–40. o. 
  32. ↑ Makay 1971
  33. ↑ ECR
  34. ↑ Láng Béla: 100 éves a magyar távbeszélő: 3. A felszabadulástól napjainkig. A jövő üzemmérnöke, XI. évf. 1. sz. (1983. január) 4. o. ISSN 0230-8169
  35. ↑ szerk.: Dénes György: Első száz év a híradástechnikáért. Budapest: Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, 77. o. (1974) 
  36. ↑ АТСК, Автоматическая Телефонная Станция Координатного типа
  37. ↑ Szilágyi 1984
  38. ↑ Dobai 1974
  39. ↑ Szilágyi 1974
  40. ↑ Szilágyi 1990
  41. ↑ Balogh 1978
  42. ↑ tomikgb
  43. ↑ dr. Bartolits István: 45 éve avatták a Lágymányosi crossbar központot. (Hozzáférés: 2022. december 11.)
  44. ↑ Pártos Gyula (1987). „A magyar híradástechnika dilemmái”. Medvetánc (3–4), 275. o. (Hozzáférés: 2023. április 24.) 
  45. ↑ Local and TRansit Remote Intergrated Measuring and Observation System — magyarul: Integrált Üzemfelügyeleti Rendszer Helyi és Távhívó Központokhoz
  46. ↑ dr. Eisler Péter – Gátmezei József (1984). „Új módszerek a hagyományos kapcsolóberendezések üzemfelügyeletére és karbantartására”. Híradástechnika XXXV. (12), 559–563. o. 
  47. ↑ Molnár 1990
  48. ↑ dr. Bartolits István: 30 éve ment üzembe az első ER 256 rurálközpont. (Hozzáférés: 2022. december 11.)
  49. ↑ Dolgozók Lapja
  50. ↑ Magyarországon előbb működött automata alközpont (7D-PBX, 1926), mint főközpont (7A1, 1928).
  51. ↑ STandard Beloiannisz
  52. ↑ Krizsákné Farkas Piroska: A távbeszélőközpontok fejlődése 1945 után. Postamúzeumi évkönyv, (1989) 55. o. Hozzáférés: 2022. november 15.
  53. ↑ PBX: Private Branch Exchange
  54. ↑ teljes nevén Közigazgatási Távbeszélő Hálózat
  55. ↑ Solti István nyugállományú mérnök alezredes: A „K” távbeszélő hálózat a honvédség szemszögéből. www.puskashirbaje.hu (Hozzáférés: 2022. november 15.) (pdf)
  56. ↑ becseit: 7D PBX rotary távbeszélő-központ Vámosgyörk. YouTube (2018. június 27.) (Hozzáférés: 2022. november 15.) (video)
  57. ↑ Pap János: A MAGYAR VASÚTI TÁVKÖZLÉS RENDHAGYÓ KRÓNIKÁJA 1846 – 2000: A 7. XX. SZÁZAD 1951 – 1970. bgok.hu (2019) 489. o. (Hozzáférés: 2022. november 15.) (pdf) arch
  58. ↑ Krizsákné Farkas Piroska: A távbeszélőközpontok fejlődése 1945 után. Postamúzeumi évkönyv, (1989) 56. o. Hozzáférés: 2022. november 15.
  59. ↑ Szilágyi Sándor: Az RA távbeszélő alközpontcsalád. Hiradástechnika, XIX. évf. 12. sz. (1968) Hozzáférés: 2022. november 15.
  60. ↑ (1971. április 4.) „Halló, itt BHG!”. MAGYARORSZÁG, 22. o. Index 25 606. 
  61. ↑ (1971. május 23.) „BHG=világszínvonal”. MAGYARORSZÁG, 40. o. Index 25 606. 
  62. ↑ (1982) „A COMBI-X típusú nagykapacitású távbeszélő központ”. Híradástechnika XXXIII. (2), 73–78. o. (Hozzáférés: 2023. május 25.) 
  63. ↑ Krizsákné
  64. ↑ Makay 1980
  65. ↑ (1977. május 19.) „Nyolc nagydíjas”. Esti Hírlap 22. (116.), 3. o. ISSN 0133-2201. (Hozzáférés: 2023. január 10.) „A QA–96 típusú kvázielektronikus távbeszélő alközpont, amely a brnói vásáron tavaly aranyérmet nyert, most elnyerte a BNV nagydíját is.” 
  66. ↑ Német Attila – Zotter Ferenc (1987. 11). „Az EP32M és az EP64M elektronikus alközpontok hardware felépítése”. Híradástechnika XXXVIII. (11), 503–507. o. 
  67. ↑ Molnár 1986
  68. ↑ Pete Gábor: EP512 telefonközpont Pécsen. YouTube (2013. november 27.) (Hozzáférés: 2021. február 24.) (video)
  69. ↑ Solti István nyá. mérnök alezredes: Tárolt-programvezérlésű (TPV) telefonközpontok a Magyar Honvédség állandó híradó hálózatában. www.puskashirbaje.hu (Hozzáférés: 2022. november 15.) (pdf)
  70. ↑ Dr. Falus László. Az adástechnikai ipar évtizedei, Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve. Postamúzeum, Budapest, 58. o. (1997). Hozzáférés ideje: 2022. november 19. 
  71. ↑ a b Dósa György: A magyar rádió-műsorszórás fejlődése, 1949-től a hetvenes évek közepéig. (Hozzáférés: 2022. november 19.)
  72. ↑ Solti István nyá. mk. alezredes. A Magyar Néphadsereg (Honvédség) URH sávú rádió riasztási rendszere (PDF), 3. o.. Hozzáférés ideje: 2023. augusztus 5. 
  73. ↑ dr. Bartolits István: 60 éve indult meg a hazai televízió műsorszórás. (Hozzáférés: 2022. december 11.)
  74. ↑ A BME aranydiplomásai – dr. Falus László életrajza, 28. o.. Hozzáférés ideje: 2023. augusztus 5. 
  75. ↑ A teljesítmény 1, 10 vagy 100 Watt volt, a frekvenciatartomány pedig 50-től 790 MHz-ig terjedt.
  76. ↑ Ennek tulajdonosa az Antenna Hungária Rt. és a BHG Híradástechnikai Zrt. volt.
  77. ↑ Falus László: Televízióadó-fejlesztés és -gyártás Magyarországon. Híradástechnika, LXIII. évf. Külön. sz. (2008) 26. o. Hozzáférés: 2022. november 20.
  78. ↑ Dr. Tarnay Katalin. Visszaemlékezéseim – 1956-2003 (PDF), 14. o. (2018). Hozzáférés ideje: 2023. április 14. 
  79. ↑ Fekete Károly mk. alezredes. A Magyar Honvédség állandó telepítésű kommunikációs rendszere továbbfejlesztésének technikai lehetőségei – Doktori (PhD) értekezés (PDF), 17. o. (2003). Hozzáférés ideje: 2023. április 14. 
  80. ↑ Az MH állandó távközlési hálózatában használt berendezések – II. rész, 8. o. 
  81. ↑ Lajkó Sándor (1959). „Háromcsatornás légvezetékes vivőáramú távbeszélő berendezés”. Magyar Hiradástechnika 10 (1), 1. o. 
  82. ↑ Lajkó Sándor (1960). „BO–12 típusú tizenkétcsatornás légvezetékes vivőáramú távbeszélő berendezés”. Magyar Hiradástechnika 11 (4), 128. o. 
  83. ↑ A kétféle berendezés ugyanazon légvezeték-érpáron egyidejűleg üzemeltethető, így egyszerre tizenöt beszéd- és három távírócsatorna vihető át.
  84. ↑ Három távbeszélő-összeköttetés, négy váltóáramú távírócsatorna egyidejű átvitelével.
  85. ↑ „A VK–12 típusú 12-csatornás vivőáramú távbeszélőrendszer ismertetése”. Magyar Hiradástechnika 5 (11–12), 161–204. o. 
  86. ↑ Indián János: Ijesztő romhalmaz lett az egykori üdülőből. Pusztulat blog, 2018. szeptember 5. (Hozzáférés: 2023. április 8.)
  87. ↑ Kézitörténelem. (Hozzáférés: 2023. április 5.)
  88. ↑ Újbuda BHG Búvárklub. (Hozzáférés: 2023. április 5.)

Források

[szerkesztés]


Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=BHG_Híradástechnikai_Vállalat&oldid=27573218”