Szerkesztő:The.kobold/előkészítés

Jozef Tiso
Jozef Tiso
Az Első Szlovák Köztársaság elnöke
Hivatali idő 1939. október 26. – 1945. április
Előd	–
Utód	–
Született	1887. október 13. Nagybiccse, Osztrák-Magyar Monarchia
Elhunyt	1947. április 18. (59 évesen) Pozsony, Csehszlovákia
Párt	Szlovák Néppárt
Foglalkozás	pap, politikus
Vallás	katolikus

Jozef Tiso (Tisza József, Nagybiccse, 1887. október 13. – Pozsony, 1947. április 18.), római katolikus szlovák pap és politikus, az 1939–1945 közötti első Szlovák Köztársaság elnöke.

Egyházi pályán

Tiso 1887. október 13-án a Trencsén vármegyében levő Nagybiccsén (szlovákul Veľká Bytča; ma Bytča) született Gašpar Tiso (Tisza Gáspár) földműves és mészáros valamint Terezia Budíškova második gyermekeként. Mint erősen vallásos, katolikus család sarja, iskolai tanulmányainak megkezdésével egyidőben ministrálni kezd. 1894-ben a nagybiccsei katolikus népiskola tanulója. Gimnáziumi tanulmányait 1998-ban, a zsolnai királyi katolikus gimnáziumban kezdi, 1902-től a nyitrai piarista gimnáziumban (később: Szt László Király Gimn.) végzi el a felső négy osztályt. 1906-ban, érettségi után a bécsi Pázmáneum növendéke lesz.

1910. április 14-én szentelik pappá, majd a nyitrai egyházmegyében - Ócsad, Rajec és Bán (Bánovce nad Bebravou) községekben - káplán és hitoktató. Tevékenyen részt vesz a közösségek életében, színielőadásokat és más kulturális rendezvényeket szervez, a segítségével megalakult rajeci Szlovák Bank (Slovenská banka) igazgatótanácsának elnöke, Bánon pedig bekapcsolódik a Katolikus Baráti Egyesület munkájába, előadásokat s szlovák nyelvtanfolyamokat szervezve a helybelieknek. Közben - a Pázmáneumban tett sikeres szigorlat után - 1911. július 15-én doktorrá avatják. Az I. világháború elején behívják tábori lelkésznek a 71. gyalogezredhez. Galíciában, s rövid ideig Szlovéniában szolgál, majd 1915 elején visszatért Nyitrára, ahol az őt már ismerő és képességeit méltányoló Batthyány Vilmos püspök a szeminárium lelki felügyelőjévé (spirituálisává) és a piarista gimnázium hitoktatójává nevezi ki, majd nem sokra rá személyi titkárává teszi, s rábízza az egyházmegyei könyvtár vezetését. Ekkoriban számos cikket ír a Nyitramegyei Szemlébe, valamint a katolikus Néppártban is szerepet vállal, igaz, meglehetősen visszafogottan. 1919-től a szeminárium pedagógia és a katekézis professzora. 1921-ben Karol Kmeťko nyitrai püspök kinevezi személyi titkárává, XV. Bendek pápa pedig – a püspök javaslatára – engedélyezi neki a „Monsignor” cím viselését.

1919-ben meghívják az újjáalakuló Szlovák Néppárt (Slovenská Ľudová Strana) december 19-ére Zsolnára meghirdetett gyűlésre. Ekkor kezdődik politikai érdeklődése és karrierje. A végleges döntés pillanata három évvel később, 1924-ben érkezett el: a politikai pályát választó Tiso Kmeťko püspöktől titkári és professzori megbízásának visszavonását kérte, aki különösebb ellenkezés nélkül tett eleget a kérésnek. Mindazonáltal a politikai ambíciókat dédelgető Tisónak nem kellett szakítania az egyházon belül végzett munkával, a püspök ugyanis – 1924 novemberében – Bán község plébánosává nevezte ki. Tiso a megbízatást nem tekintette valamiféle tiszteletbeli rangnak, közéleti teendői közepette is igyekezett lellkiismeretesen eleget tenni plébánosi kötelezettségeinek, s tisztéről elnökségének éveiben sem mondott le.

Pap és politikus

A zsolnai tanácskozást követően Tiso politikai aktivitása egyre növekszik: Andrej Hlinka pártelnök már 1919 elején megbízza párt szervezeti alapjainak kiépítésével Nyitrán és környékén. Az 1920-as választásokon pártja őt indítja a nagyszombati választókerületben, de a jelöléshez kevés szavazatot szerezve visszalép. A szlovák katolikus papság 1920 novemberében, Rózsahegyen megválasztja annak a politikai klubnak az alelnökévé, amely a Szlovák Néppárt szövetségeseként tevékenykedő papokat volt hivatott tömöríteni. 1921-ben Szlovák Néppárt Végrehajtó Bizottságába is bekerül, s a szellemi életben fontos szerepet játszó nagyszombati Szent Adalbert Társaság (Spolok svätého Vojtecha) is vezetőségi taggá választja.

Politikai karrierje, ismertsége és - feltehetően - ambíciója is nagy lökést kap, mikor egy báni naggyűlésen elítélően szólva a csehekről perbe fogják, s a bíróság pár hét börtönre ítéli. Az ítélet a szlovákok szemében mintegy "mártírrá" avatják.

Az 1925-ös választásokon a Szlovák Néppárt képviseletében végül bejut a prágai parlamentbe. 1926-ban más pártvezetőkkel együtt - a pártelnök (Hlinka) távollétében - megegyezik a kormánnyal, s 1927 januárjában a Hlinka Szlovák Néppártja kormánypárt lesz. Ekkorra elért befolyását, szerepét jellemzi, hogy 1927. január 15-től 1929 október 8-ig egészség- és testnevelésügyi miniszter. (1929 októberében a HSĽS kilép a koalícióból.)

1930 januárjában a párt alelnökévé választják. 1935 decemberében, a Csehszlovák elnökválasztáskor, Beneš ígéretére, hogy széleskörű autonómiát biztosít a szlovákoknak, megváltoztatta addígi álláspontját, s meggyőzi pártját, hogy Benest támogassák. (Benes ezen ígéretét nem teljesítette).

Ekkorra már teljes elkötelezettje pártjának, csak abban - és egyedül abban! - látja Szlovákia jövőjét: a HSĽS hetedik, 1936 szeptemberében Pöstyénben megrendezett közgyűlésén, az általa előadott főbeszámolóban is megerősítette: „…ügyelni fogunk arra, hogy a párt mint a szlovák nemzet egyetlen képviselője magában foglalja az egész nemzetet és annak valamennyi részét. Egy nemzet, egy párt, egy vezér – hogy minden erő egyesüljön az egyetlen nemzet szolgálatában.” Andrej Hlinka augusztus 16-án bekövetkezett halála után vitathatatlanul ő lesz Hlinka Szlovák Néppártjának tényleges vezetője.

1925–1939 között a prágai parlament elnökhelyettese volt.?

Az autonóm "Szlovák vidék" (Slovenska krajina)

A történetírásban zsolnai egyezményként is emlegetett pártközi megállapodás - mely deklarálta Szlovákia autonómiáját - elsősorban az ő nevéhez kapcsolódik. 1938. október 7-én, Prága kinevezi az autonóm szlovák kormány elnökévé.

Már két nappal kinevezése után, 1938. október 9-én Komáromban tárgyalóasztalhoz ül a magyar külpolitika képviselőivel – Kánya Kálmánnal és Teleki Pállal –, hogy a müncheni döntésnek eleget téve, kétoldalú tárgyalásokon rendezzék a vitatott határok kérdését. A Tiso, illetve a cseh-szlovák kormány álatal felkínált önkormányzati jogok és csak Csallóköz átadása elfogadhatatlan volt a magyar fél számára, így mindkét fél Német- és Olaszország döntőbíráskodását kérte. A többi nagyhatalom áldásával hozott november 2-i bécsi döntést - aminek eredményeképpen Magyarország visszacsatolhatta a mintegy 85%-ban magyar lakosságú déli területeket - érthetően lesújtó vereségként éli meg. Ugyanakkor saját, illetve pártja belpolitikai helyzete tovább erősödött: Október 7-én megalakul a fegyveres párthadsereg, a Hlinka-gárda (Hlinkova garda); október 9-én a (szlovák) belügyminisztérium betiltja a kommunista pártot, novemberben elkezdődik (s decemberben befejeződik) a szlovák nemzetiségű pártok beolvasztása a november 8-án új nevet kapott (Hlinkova Slovenská Ľudová Strana – Strana slovenskej Národnej Jednoty / HSĽS-SSNJ) pártba.

Ez időben még - legalább is látszólag - az autonómia, s nem az elszakadás híve.

Az első Szlovák Köztársaság kikiáltása

1939. február 21-én, a pozsonyi Diétán a csehek eltávolítását kéri a közigazgatásból, az iskolákból és a szállítmányozásból, követeli a szlovák hadsereg megalakítását, s egyúttal bejelenteti a „zsidó probléma megoldását”. Ez már elég komoly jelzés arra nézve, hogyy a szlovák autonom kormány - mely ezidőben már Németországgal is felveszi a közvetlen kapcsolatot - a közös államtól való elszakadást fontolgatja.

1939. március 9-én kénytelen megválni pozíciójától, Rudolf Beran cseh-szlovák miniszterelnök a szeparatista zavargások hatására lemondatja.

Visszavonul Bánra, itt éri Hitler meghívása. 1939. március 13-án Berlinbe utazik, hol a teljes cseh annexiót tervező Hitler hangsúlyozza: amennyiben nem alakítanak önálló államot, könnyen Lengyelország és Magyarország zsákmányává válhatnak, míg önálló államként élvezhetik Németország védelmét. Tiso még Berlinből intézkedeik a szlovák parlament összehívásáról.

Pozsonyban, 1939. március 14-én a nyílt szavazással! megszavazott önálló Szlovák Köztársaság kormányfőjévé választják.

Bár az 1939. március 18-án Bécsben, illetve március 23-án Berlinben aláírt német-szlovák védelmi szerződés - mely a külpolitikát és szlovákia védelmét teljes egészében a németek alá rendelte - s a pontosan 23-án lezajlott magyar támadás (u.n. "kis háboru", melyel Magyarország 1056 négyzetkilométert csatolt el Szlovákiától), nem sok kétséget hagyhattak neki afelől, hogy mennyire megbízható "partnerre" tett szert, mégis, ez időtől kezdve kitartása a németek mellett soha meg nem rendül.

II. világháború és zsidópolitika

Sem ő, sem kormánya nem igazán titkolta hozzáállását a "zsidókérdés"-hez. 1938. november 4-én - még a Szlovák autonom kormány alatt - ő az, aki parancsot ad a helyhatóságoknak, hogy nagyszámú nincstelen zsidót telepítsenek át a Magyarországnak visszaszolgáltatandó déli területekre ( ezek nagy részét később visszafogadta. ), majd az önálló Szlovák kormány egyik első törvénye (1939. április 18-i 63/1939. sz. törvény ) a "zsidó" fogalom pontosítását tartalmazta, s az 1939. április 24-i - az általa, mint kormányfő által aláírt - kormányhatározat értelmében „egyetlen zsidó sem nyerhet felvételt állami hivatalba, autonóm szervezetbe és közhivatalokba.” Az első lépésben még csak az ország gazdasági életéből zárták ki, de az 1940. május 29-i törvénnyel már kényszermunkára kötelezik a zsidókat.

1939. október 1-én ( Karol Sidorral szemben ) Hlinka Szlovák Néppártjának elnökévé, majd október 26-án a Szlovák Köztársaság elnökévé választják, ami együtt járt a hadsereg és a Hlinka-gárda főparancsnoki tisztével. Miután a párt hatalmi pozícióját az alkotmányban és két különálló törvényben is rögzítették, gyakorlatilag minden hatalom a kezében összpontosul (1942-től hivatalosan "Vezér" a titulusa).

Az 1940. július 28-i Salzburgi találkozót követően enged pártja nemzetiszocialista szárnyának, leváltja Ferdinand Durcansky külügyminisztert. A külügyi tárcát Vojtech Tuka kormányfő, a belügyit Šaňo (Alexander) Mach ( mindkettő harcos nemzetiszocialista ) kapja. Mind Tuka mind Mach a "végső megoldás" elkötelezett híve, s legfőbb kivitelezője úgy a törvényhozásban mint a gyakorlatban.

Tiso nemzetiszocialista befolyású kormánya 1940-1941-ben a folyamatosan fosztja meg előbb lehetőségeitől, majd vagyonától, végül szabadságától a zsidókat, akiket fokozatosan kitelepítenek, s táborokba gyűjtenek. A Szovjetúnió elleni német támadás másnapján Szlovákia megszakítja a diplomáciai kapcsolatait, majd Németország oldalán hadbaszáll a Szovjetúnióval. Jelentősebb katonai erővel nem rendelkezvén szerepe marginális, csakúgy mint a lengyel háború esetén.

Miután megegyezés születetett németország és szlovákia közt az "elhelyezésért" járó összegről, a deportálások 1942. március 26-án megkezdődtek, s 1942 októberéig folytak megszakítás nélkül, amikor a Vatikán és a nemzetközi zsidó szervezetek összehangolt erőinek sikerült azokat leállítani. E rövid idő alatt a becslések szerinti 80.000 fős szlovákiai zsidóság nagy részét, körülbelül 60.000 főt deportáltak.

Az 1941. szeptember 9-i u.n. "zsidótörvény" 255. paragrafusa felhatalmazta, hogy az adott törvények, rendeletek hatálya alól - korlátozás nélkül - felmentést adjon. E jogával élve nagyjából 1000 felmentést adott ki, megmentve ezzel mintegy (a felmentés családra szólt) 4.000 embert. Meg kell azonban említenünk ennek kapcsán Burzió nuncius levelét a Szentszékhez, melyben az áll: "„Egyébként a köztársasági elnök zsidókérdésben tanúsított magatartása nem egészen világos. Azt reméltük, hogy kiterjedt hatalmánál fogva a megkeresztelteket megszabadítja majd a zsidótörvény méltánytalan rendelkezései alól, ám viszonylag kevés felmentésre került sor. A köztársasági elnök környezete által kiadott felmentések megítélése kapcsán nagy korrupcióról beszélnek; a zsidók természetesen bármilyen összeget hajlandók kifizetni, csak hogy elkerüljék a deportálást, ami egyet jelent a halállal.”

A néhány hónap elteltével kiszivárgó hírek a Tuka kormányfő által 1943 márciusára tervezett tervezett - a maradék zsidóság eltávolítását célzó - újabb deportálásokról arra késztették a Szentszéket, hogy erőteljesebben tiltakozzon e szándékok ellen, s elérte, hogy Tiso ígéretet tesz annak leállítására, s valóban, a deportálások nem folytatódnak.

Ez a „békés” állapot 1944-ben megváltozott, amikor a Vörös Hadsereg elérte Szlovákia határát, és felkelés tört ki. Az 1944. augusztus 29-i szlovák felkelést - mely eleve bukásra volt ítélve - 1944. október 2-án a Wehrmacht, az SS és a HG (Pohotovostné oddiely Hlinkovej gardy <POHG>) félkatonai részlegeinek beavatkozásával – melynek vezetője Tiso volt – el is fojtották.

1944. október 30-án Besztercebányán személyesen adja át a felkelés elfojtásában jeleskedő SS-tagoknak a katonai érdemrendet, ezzel sok szlovák párthívét eltántorítva magától. Egyidejűleg megkezdődik - már az SS által - a maradék zsidóság összegyűjtése és deportálása.

Bár a Szentszéknek adott válaszaiban ígéretet tesz annak leállítására, az folytatódik a Vatikán határozott tiltakozásai ellenére, s nincs nyoma, hogy a németek felé bármilyen lépést tett volna a deportálások megakadályozására. 1945. otóberétől egészen 1945. március végéig 13.500 zsidót deportáltak Szlovákiából, és az országban nem maradt több, mint körülbelül 5.000 rejtőzködő vagy árja dokumentumokkal ellátott zsidó. A Szentszék és egyes szlovák püspökök tiltakozásaira, amelyeket írásban jutattak el a köztársasági elnökhöz „hogy mindenáron akadályozza meg a kegyetlenkedéseket”, visszajelzésként „mint rendesen, kitérő választ” kaptak.

A vég

Az előretörő Vörös Hadsereg elől 1945. márciusában a Nyugat-Szlovákiában található Holicsba menekül, ahonnan az ausztriai Kremsmünster kolostorba ment, majd április végétől titkára, Karol Murín kíséretében Altötting bajor kisváros kapucinus kolostorában bújt meg. A menekülés letartóztatásával ért véget, amelyet az amerikai titkosszolgálat 1945. június közepén hajtott végre. Az amerikaiak - bár a Vatikán is kérte kiadatását - végül a restaurált Csehszlovák emigráns kormánynak adják ki, s október 25-én repülővel Pozsonyba szállítotják.

Pere 1946. december 2-a és 1947. április 15-e között zajlott le Pozsonyban a Nemzeti Bíróság előtt, teret adova az akkori politikai erők kampányainak. A szlovák néppárti erők - szlovákiát éltetve - felmentéséért emeltek szót, de ez valószínűleg csak erősítette a baloldal illetve a csehek, "csehszlovákok" eltökéltségét elítélésében. A Tiso-per anyagai meghökkentő tényről tanúskodnak: mint fővádlott, a per folyamán egyetlenegyszer sem vallotta magát akárcsak részben is bűnösnek, semmiféle felelősséget nem vállalt a Szlovákiában 1938 októbere és 1945 márciusa között tapasztalt negatív jelenségekért, s egy pillanatig sem kételkedett politikájának és tetteinek helyességében. Büszkén jelentette ki, hogy a bíróság által feltárt tények ismeretében is – az adott körülmények között – ugyanúgy cselekedne, ahogy az állam és a párt első embereként cselekedett.

A pert 1947. április 15-én lezáró ítélet szerint Jozef Tisot halálra ítélték, miközben vádlott-társa, Alexander Mach harminc évet kapott (1968-ban amnesztiával szabadult). Kegyelmi kérvényét a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége elutasította (tizenhét miniszter a kegyelem elutasítása, hat pedig a megadása mellett döntött - a párton kívüli külügyminiszter, Jan Masaryk nem szavazott). Beneš elnök a kegyelmi kérvényt nem írta alá, s Tisót 1947. április 18-án reggel kivégezték.

Személyében a szélsőséges szlovák nacionalisták a nemzeti hőst, míg mások a szlovákiai zsidóság tudatos megsemmisítőjét, vagy - jobb esetben - az elvakult politikust látják.

Sírhelye, s utóélete

2007-ben, halálának hatvanadik évfordulóján emelt síremléke a pozsonyi Márton-temetőben van, bár a Szlovák Püspökkari Konferencia szerint végső nyughelye a nyitrai vár kriptája.

Csekejen (Čakajovce) - Oskar Biro polgármestersége alatt - életnagyságú szobrot állítottak tiszteletére.

Külső hivatkozások

A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak The.kobold/előkészítés témában.