Szerkesztő:KAIRSESV/A csigák morfológiája

A csigák (Gastropoda) a puhatestűek törzsének (Mollusca) egyik osztálya. A csigák alkalmazkodóképességüknek köszönhetően a Földön mindehol megtalálhatóak, nem csak a szárazföldet hódították meg – ellentétben a többi puhatestűvel – de megélnek a sarkvidéki vizekben, a mélytengeri hidrotermális kürtőkben és a sivatagokban is. Az élőhelyhez való alkalmazkodás a csigák testét nagy mértékben és sokféleképpen átalakította mind belsőleg, mind külsőleg. Ez a szócikk elsősorban a külső morfológiai jegyek sokféleségét tárgyalja.

A csigák és a puhatestűek összehasonlítása

A puhatestűek alaki sokszínűsége alapvetően két lárvatípusra vezethető vissza.
1. Az egyik lárvaalak az eredeti lárvaforma hossztengelye mentén nyúlt meg (Solenogastres, Polyplacophora, Monoplacophora, Bivalvia).
2. A másik lárvaalak az eredeti testtengelye irányában nyúlt meg (Gastropoda, Scaphopoda, Cephalopoda).
A kék szín az állat bélrendszerét, a sárga a lábát jelöli.

A puhatestűeket közös sajátosságai

• A test három részre tagolódik: a zsigerzacskóra, a fejre és a lábra.
  • A törzsben a szerveket az ún. zsigerzacskó fogja össze, ennek bőrketőzete a köpeny, amely a héjat választja ki. A köpeny redőzete hozza létre a köpenyüreget, ahol jellemzően a puhatestűeknél gázcseréje folyik.
  • A fej általában jól megkülönböztethető, rajta található a szájnyílás és az érzékeszervek.
  • A meszes váz lehetetlenné tette a féregszerű mozgást, ezért a puhatestűek lábat fejlesztettek, amely a testfal hasoldalon való megvastagodása, ez a legfejlettebb a csigákon.
• A puhatestűek két jellegetessége a meszes külső héj és a radula.
  • A héj védelmet ad és támasztékul is szolgál, számos izom ehhez tapad. A héj teszi lehetővé, hogy egyes fajok több-kevesebb időt töltsenek a vízen kívül, és ennek köszönhető, hogy a csigák – a puhatestűek közül egyedüliként – meghódították a szárazföldet.
  • A radula az előbélben található reszelőszerű szerv, amellyel az állat a táplálékát magához veszi és felaprítja.

Ezek a közös jegyek a puhatestűek osztályaiban közösek, és bár egyes testájak és szervek a puhatestűek hihetetlen alklamazkodó képességének köszönhetően allometrikusan megnövekedhetett vagy éppen elcsökevényesedhetett, a lárvaállapotban ezek a sajátosságok megtalálhatóak.

Érzékeszerveik igen változatosak. Minden puhatestűnek van sztatocisztája, amely a helyzetérzékelő szervük. Szemük a csatornáshasúak látósejtjeitől a polipok fejlett lencsés szeméi az összes fejlettségi fokot képviseli. A puhetestűek törzsének jellegzetes jegye a tapogató, amelynek alakja és száma igen sokféle lehet. Nincsenek hallószerveik.

A csigák a puhatestűek közül kitűnnek a következő jegyekben:

• egy elemből kifejlődő meszes héj,
• a test torziója,
• jól fejlett láb,
• jól elkülöníthető fej.

A puhatestűek morfológiájának összefoglaló táblázata

	Solenogastres (Csatornáshasúak avagy féregcsigák)	Polyplacophora (Sokteknőjűek, cserepeshéjúak avagy bogárcsigák)	Monoplacophora (Egyteknőjűek avagy maradványcsigák)	Bivalvia (Kagylók)	Gastropoda (Csigák)	Scaphopoda (Ásólábúak)	Cephalopoda (Fejlábúak, lábasfejűek, polipok vagy tintahalak)
Héj	Nincs héjuk.	Héjuk – az összes többi puhatestűtől eltérően – nyolc lemezből áll, ami az ősi szelvényezettség nyomát őrzi. Héjuk lapos és áramvonalas, a hullámveréses partokhoz alkalmazkodott. Ha az állat valamilyen okból leválik a szikláról, szelvényezett héjának köszönhetően képes összegömbölyödni. A héj – más puhatestűekkel szemben – nem három, hanem négy rétegből áll.	A héj kerek és lapos, embrionális része pedig spirálisan csavarodik, mint a csigáknál.	A kagylók héja két részből áll, de a két rész egy egységes, lárvakori héjkezdeményből származik. A két rész gyakran egymás tükörképe, de akadnak olyanok is, ahol az egyik fél kisebb vagy laposabb. Csak a kezdetleges fajoknál háromrétegű a héj, a kagylók többségénél hiányzik a gyöngyházréteg. A kagylók teste teljes egészében elfér a héjban.	A csigák jellemző ismertetőjegye a csavarodott meszes héj vagy ház, ugyanakkor egyes fajoknál a ház visszafejlődhetett: mészlemezre redukálódott vagy teljesen el is tűnt. Képesek házukba teljesen visszabújni. A ház közepén húzódó oszlop a talp izmainak nagy felületet bizotsít, a láb ezért olyan erőteljes.	Héjuk agyarra emlékeztető, üregesen csőszerű, amely a hasi oldalon teljesen zárt. Héjukba teljesen vissza tudnak húzódni.	A polipok közül a csigaházas polipoknak van külső héja, amely a csigák házához hasonló, azokkal ellentétben viszont nem a hát, hanem a has felé tekeredik, és nincs benne torzió. A csigaházas polipok nem képesek a házba viszahúzódni. A tízkarú és nyolckarú polipok közt találunk feltekeredett és egyenes házat is, ezeknél a polipoknál a köpeny befedi a héjat, belsővé válik, elkezd redukálódni és el is tűnhet.
Radula	A radula kialakulása a csatornáshasúak körére tehető: vannak radula nélküli fajok, és vannak fajokon belüli specializálódások is. Ugyanakkor a a csatornáshasúak radulája nem teljes egészében feleltethető meg a többi puhatestű radulájábal.	Radulájuk jól fejlett, és a csatornahasúakhoz képest már alaplemezük is van. A radula igen nagy is lehet, akár az állat testének egyhamradát is kiteheti.	Van radulájuk, amely a test méreteihez képest igen nagy.	A kagylóknak nincs radulájuk.	Radulájuk jól feljett és igen változatos.	Van radulájuk.	A polipok radulája a csigákhoz képest igen kevés fogat tartalmaz, és az egyes fajok radulája nagy mértékben hasonlít. A polipok a táplálék megragadására és darabolására két, papagájcsőrre emlékeztető állkapcsot fejlesztettek ki.
Láb	A láb elcsökevényesedett, a láb emlékét a test és a hasi csatorna egy vagy több redője őrzi. A csatornáshasúak mozgása féregszerű, innen a féregcsiga elnevezés. A csigához hasonlóan nyálkát választanak ki, azon siklanak.	Az állat hasának nagy részét a széles talpú láb foglalja el, amely megjelenésében és működésében is nagyban hasonlít a csigákéhoz. Lábukon egy ún. ragasztómirigy is található, amely segíti az aljzathoz való rögzülésüket.	A láb a csigákéhoz hasonló, izomzata azonban teljesen más.	Lábuk alakja nyelvszerű, velük lassú helyváltoztatásra is képesek. Lábukat messze kinyújtják, majd megduzzasztják, a láb ilyen módon megragad a talajban, így húzzák magukat. Mászótalpuk sosem alakul ki. A láb felső részébe behatolnak a zsigerek. A láb a helytülő fajoknál teljesen visszafejlődhet.	A csigák testének alsó része jól fejlett mászótalppá alakult. Az izmos láb kialakulását az indokolta, hogy a meszes ház lehetetlenné tette a féregszerű mozgát. A talp elején nyálkát termelő mirigy található, a csiga a váladékon siklik.	Az állat hasoldalán található a hengeres láb. A Dentaliidák családjában a lábnak két oldallebenye van, így háromosztatúnak látszik, a Siphonodentaliidák lába fogaskerékhez hasonlító cakkos korong.	Mászólábuk nem alakult ki.
Fej		A fej jól elkülönült, de hiányoznak róla a tapogatók és a szemek.		A kagylók feje csökevényes, csak a szájnyílás és a körülötte lévő érzékszervek maradtak meg belőle.	A fej a testtől jól elkülöníthető, rajta található a száj és itt csoportosulnak a fejlettebb érzékszervek.	A fej szájkúppá csökevényesedett, de ellentétben a kagylókkal, nem vesztették el tejesen fejük alakját. Fejük tövének két oldalán bojtszerű fogófonalak avagy tapogatók (captaculum) vannak, amelyeket kinyújva kapják el áldozatukat.	Egyes fajoknál a fej a legnagyobb testrész. A fejen találhatók a szemek, a kémiai és egyensúlyi érzékelő szervek, de a fejből nőnek ki a karok is.
Szifó				Azoknál a fajoknál, amelyek beássák magukat az iszapba, a vízáramlást szolgáló ki- és bevezető nyílások szífóval egészülnek ki, amelyek visszahúzhatók és mozgékonyak.	A vízben élő csigák körében elterjedt a szifó mind a kopoltyús, mind a tüdős csigák között. A szifóban kémiai érzékelők lehetnek, amelyek segítenek az állatnak a táplálék felkutatásában.		A polipok szifója részt vesz a helyváltoztatásban is, a hirtelen kilövődő víz gyors mozgást tesz elehetővé.
Szapodorás				A kagylók váltivarúak, de néhány faj képes élete során többször is megváltoztatni a nemét.	Lehetnek hímnősek vagy váltivarúak, a válivarúak képesek lehetnek nemet váltani.		Kivétel nélkül mind váltivarúak.
Érzékszervek	Nincsenek elkülönült érzékszerveik, az érzősejtek az egész bőrfelületen megtalálhatóak az ún. epidermisz-szemölcsökben.	Nincsenek szemeik és tapogatóik, de a héjban ún. héjszemek találhatók, ezek olyan érzősejetek a héjban, amelyek a fénytörést érzékelik.	A láb elől néhány tapogatószerű nyúlvány ered, amelyek kémiai érzékelőként és szűrőként is funkcionálnak. A szájat elölről és oldalról széles lebenyek veszik körül.	Az érzékszervek a külvilággal érintkező részeken, a köpeny peremén, a vízármalás be- és kivezető részén helyezkednek el, itt különböző fejlettségű szemek is lehetnek, a kopoltyúkon gödörszemek, a szifókon hólyagszemek, a köpenyperemen pedig kettős retinájú szemek. Kémiai receptorok a száj környékén vannak.	Az érzékszervek a fejen összpontosulnak, itt találhatóak a szemek és a tapogatók, de a fényre és a nyomásra az egész test érzékeny lehet, tapogatók ülhetnek a köpenyen is, a köpeny pedig az egész házat beboríthatja.	Fogófonalaikon kémiai receptorok vannak, de ezekkel ragadják meg a táplálékukat is.	A polipoknak igen fejlett szeme van, amely a gerinces állatokéhoz hasonló felépítésű, bár teljesen más módon alakult ki. A szemek igen nagyok is lehetnek, egyes fajoknál a a test negyven százalékát is kiteheti. Az eddig talált legnagyobb lábasfejű szem 40 cm átmérűjű volt.

Flexis, torsio és detorsio

A csigaházas polipoknak (Nautiloidea) a feltekeredésnek (flexis) köszönhetően a csigákhoz hasonló házuk van, amely azonban nem vált asszimetrikussá, vagyis nem esett át csavarodáson (torsio). A képen egy pompás csigáspolip (Nautilus pompilius) látható.

A ma élő csigák jellegzetes alakját két evolúciós folyamat, a ház felcsavarodása és a ház szimmetriájának eltűnése alakította ki. A ház felcsavarodása lehetővé tette, hogy az állat úgy növekedjen, hogy közben a háza biztonságát élvezi. A ház feltekeredése más puhatestűeknél is előfordul, például a csigaházas polipoknál (Nautiloidea), a szervek elfordulása, a torzió azonban csak a csigákra jellemző. A torzió nemcsak a csigák külsejében hozott változást, de anatómiájuk is jelentősen módosult.

A flexis vagy feltekeredés a zsigerzacskó és a ház spirális feltekeredése, amely a torziótól független és az evolúcióban azt megelőző esemény, ugyanakkor a lárvaállapotban a kettő egyszerre is lezajlhat. A flexis lehetőséget ad nagyobb ház kialakítására, a feltekeredett ház pedig jobban ellenáll a nyomásnak, és nagy felületet biztosít a talp izmainak tapadásához.

A torsio, torzió avagy csavarodás a csigák testében végbemenő változás, amely során az állat belső szervei a test hosszanti tengelyéhez képest 180 fokkal elfordulnak. A torzió a csigákra jellemző testmódosulás a törzsfejlődésben (filogenezis), amely megismétlődik az egyedfejlődésben (ontogenezis) is. A torzió a csigák lárvaállapotában – vagy ennek hiányában – a petében zajlik le, a kezdeti kétoldali részarányosság (bilateralis szimmetria), amelynek értelmében a test két oldala egymás tükörképei – a szájnyílás a test egyik végén, a végbél pedig annak ellentétes végén nyílik; a legtöbb szerv páros; valamint az idegfonatok pedig egyenesek és párhuzamosak (euthyneuria) – úgy módosul, hogy a végbél nyílása a fej fölé kerül; a testben asszimetria alakul ki, a szervek arra az oldalra helyezkednek, ahol a csavarodás íve több helyet ad, bizonyos fajoknál megőrződik a szervek párossága, de a legtöbb esetben a szervek egyike visszafejlődik és eltűnik; az idegfonatok pedig nyolcas alakban keresztezik egymást, amit keresztezett idegűségnek (streptoneuria) neveznek. A csigák egyik alosztályát ezen anatómiai jegy alapján korábban keresztezettidegűeknek (Streptoneura) is nevezték, mai nevük inkább: elölkopoltyúsok (Prosobranchia)

A detorsio vagy detorzió a torzióval ellentétes irányú folyamat, lényege, hogy a végbél nyílása ismét a test a szájnylással átellenes oldalára helyeződik és a belső szervek is visszakerülnek eredeti helyükre, ugyanakkor a korábban elvesztett szervpárok nem nőnek vissza. Ebben a testfelépítésben a keresztezett idegek sem metszik egymást, és egy másodlagos egyenesidegűség alakul ki. A detorzión átesett csigákat összefoglaló névvel egyenesidegűeknek (Euthyneura) nevezik, a hátulkopoltyús- (Opisthobranchia és a tüdőscsigák (Pulmonata) tartoznak közéjük.

A csigák torziója és detorziója rendszertani nevekkel. (Jelmagyarázat: atrium = pitvar; ganglion = idegdúc; branchia = kopoltyú; pulmo = tüdő; intestinum = bélrendszer.)
1. Az első képe az őscsiga feltételezett anatómiáját mutatja. A test két oldala szimmetrikus; a bélcsatorna egyenes: a szájnyílás és a végbél a test két átellenes pontján található. A szívnek két pitvara van, hozzá pedig két kopoltyú kapcsolódik, ezek a test hátsó részén vannak.
2. A második képen egy ősi elölkopoltyús látható. A torzió nyomán a végbél a fej fölött nyílik, a bél maga megcsavarodik, a belső szervek a két oldalon helyet cserélnek, az idegpályák pedig keresztezik egymást. A szívnek még két pitvara, amelyekhez a test elülső felén két kopoltyú kapcsolódik.
3. A csavarodás kövekeztében idegi terhelés nehezedik az állat jobb oldalára, ami miatt az ezen az oldalon található szervek visszafejlődnek. Az új elölkopoltyúsok szívének csak egy pitvara van a bal oldalon, mivel a szív nagyon szoros összeköttetésben van a kopoltyúval, ezért a bal kopoltyú is eltűnik.
4. A hátulkopotyúsok már átestek a detorzión. Szerveik valamennyire visszarendeződtek, a szerveik párossága azonban nem alakult ki újra. A kopoltyú a jobb oldalra került és megszűnt a keresztidegűség.
5. A tűdőscsigáknál a tekeredés folytatódott, ezért a szervek összetorlódtak. Jelentős változás, hogy az idegdúcok a test elülső felében csoportosulnak, mert igen közel vannak egymáshoz, már-már egységes agyként viselkednek.

Héj

A csigáknak és a kagylóknak egyetlen lemezből alakul ki a héjuk, de a kagylóknak a pánt mentén mentén meghajolva, két teknő alakul ki. A kagylós csigáknak (Juliidae) ugyanígy alakul ki a kagylókéhoz hasonló háza.

Az embrionális és a belőle kinövő felnőttkori héj. A fehér nyíl a kettő találkozását mutatja. A képen egy Haliotis asinina látható.

A héj a puhatestűekre jellemző szilárd külső váz, amely kalcit alakjában kikristályosodott szénsavas mészből és az ahhoz kapcsolódó szerves anyagból: konchinból vagy konchyolinból áll. A csigák héját háznak is nevezik, mivel a csigák – a meztelen és félmeztelen csigák kivételével – a héjukba be tudnak húzódni. A csigák háza egyetlen héjból alakul ki. (Még az olyan csigák esetében is, amelyeknek látszólag több részből áll a háza. Például a kagylós csigák (Juliidae) háza a kagylók héjához hasonlóan egy darabból áll, de az ún. pánt mentén meghajlik, és két teknőt alakít ki.) A háznak köszönhető, hogy a csigák izmos lábat fejlesztettek, a szilárd váz ugyanis lehetetlenné tette a féregszerű mozgás, amely a törzs egy ősi tagjánál, a féregcsigáknál a mai napig megőrződött. A ház közepén, ott ahol a kanyarulatok találkoznak, található a ház oszlopa (columella), a legtöbb csigánál ehhez rögzülnek, e köré csavarodnak az izmok, amelyek a taplba, a tapogatókba és a garatba vezetnek.

A héj három rétegből áll:

• gyöngyházréteg: (hypostracum) kalcium-karbonát-kristálylemezekből (aragonit) és az ezeket összetartó fehérjékből áll, a tengeri fajoknál vastagabb, a legtöbb csigánál vékony, egyes fajoknál pedig teljesen hiányzik;
• az oszlopos réteg: (ostracum) fehérjéből, aragonitkristályból és hasáb alakú kalcitkristályaiból áll;
• héjhártya: (periostracum) a legkülső réteg szaruszerű szerves anyagból, konhiolinból, ez a réteg védi a többi réteget a kopástól és a külső fenyegetéstől, valamint védelmet nyújt a vízi csigáknál a vízben bomló szerves anyagokból felszabaduló savaktól, a ház idősebb részein ez a réteg gyakran lekopik.

A zebracsigák (Neritina natalensis) házán általában látható, hogy hol volt eredetileg az embrionális héj, amely később levált vagy felszívódott.

A gyöngyházréteget az egyész köpeny termeli, ezért ez folyamatosan vastagszik. A oszlopos réteg és a héjhátya csak a köpeny bizonyos részein nő, jellemző módon a ház szájedékánál, ez biztosítja, hogy a ház az állattal együtt növekszik.

A ház tehát egyetlen héjlemezből alakul ki, csigák elsődleges embrionális vagy lárvahéját protoconchnak, vagy nucleusnak nevezik. Ebből az elsődleges házból alakul ki a csigák felnőttkori háza, amelyet – ebben az összefüggésben – teleoconchnak hívnak. Olykor már az embrionális héjon is vannak kanyarulatok, de ezeken – ellentétben a későbbi héjjal – nincsenenk növekedési vonalak. Bizonyos csoportnál (Architectonicidae) az embrionális héj és a felnőttkori héj különböző irányba tekeredik. A torzió már az embrionális vagy a lárva szakaszban végbe megy, ezért a torzió a protoconchon is jelentkezik.

A ház általános részei

A csigaház részei.

A tüskéscsiga (Murex pecten) röntgenfelvételén jól látható a ház közepén húzódó oszlop (columella).

A csigaház legidősebb része a ház csúcsa (apex). A háznak ez a része az embrionális héj maradványa. Egyes, ősi fajoknál a háznak nincsenek kanyarulatai, a kanyarulatos házú csigáknál azonban már gyakran az embrionális állapotban kialakulhatnak kanyarulatok. A ház tulajdonképpen egy feltekeredett, spirális cső, amely a csúcstól, vagyis a kezdőponttól a cső végéig, vagyis a szájadékig (apertura) tart. A ház – a legtöbb fajnál – együtt növekszik a csigával, a tekeredő cső, ha körbe ér, kiad egy kanyarulatot. A kanyarulatok száma széles skálán mozog, a kanyarulatok átlagos száma 4-6. Ehhez képest léteznek sokkanyarulatos házak – az orsócsigáknál akár 12 is – és kevéskanyarulatos házak. Ha a háznak kevés a kanyarulata, akkor a kifejlett állat csak úgy fér el benne, hogy az utolsó kanyarulat erősen kitágul. Az utolsó kanyarulatot jellemzően megkülönböztetik, mivel a csigák belső szerveinek legnagyobb része ebben foglalnak helyet, és innen nyílik a szájadék is. A többi kanyarulatot összefoglaló néven tekecsnek nevezik. Léteznek jobbra és balra tekeredő házú csigák. A jobbra tekeredés sokkal gyakoribb. A balracsavarodás jellemző a balogcsigáknál (Physidae) és a tányércsigáknál (Planorbidae).

A kanyarulatok belső érintkezése adja az ún. oszlopot (columella), ez a ház belső statikai közpotja, ehhez tapadnak a csiga izmai, amelyek a lábba, a nyelvbe és a tapogatókba futnak; a zárólemezes csigák clausiliumának nyele az oszlop vájatában fut, mint egy sínben. Ha a kanyarulatok belső érintkezése nem szoros, akkor a szájadék mellett egy lyuk található, ahol benézhetünk a kanyrulatok közé, ez a köldök (umbilicus). A csúcs és a köldők vagy a szájadék belső pontja közötti képzeletbeli vonal adja a ház tengelyét (axis). A kanyarulatok kölső érintkezési pontja a varrat.

• 
  A folyóvízi sapkacsiga (Ancylus fluviatilis) házának nincsenek kanyarulatai.
• 
  A kétlemezes orsócsiga (Alinda biplicata) háza egy sokkanyarulatos ház, a felnőtt állat háza általában 12 kanyarulatból áll.
• 
  A lemezcsiga (Anisus vortex) háza szintén sokkanyarulatos, a kanyarulatok azonban egy síkban helyezkednek el, ezért a ház lapos. A háznak 6-7 kanyarulata van.
• 
  A nagy borostyánkőcsiga (Succinea putris) házának utolsó kanyarulata kitágult, az állat főleg ebben a részben foglal helyet. Háza 3-4 kanyarulatból áll.

A ház különleges részei

	Köldök (umbilicus): a köldök a nem szorosan összenövő kanyarulatok között kialakuló lyuk, amely a ház szájadéka mellett nyílik. A képen egy Cernuella virgata látható.
	Forradás (callus): a ház szájadékának megvastagodott része, amely részben vagy egészben elfedi a köldököt. A képen egy Neverita josephinia látható.
	Fali forradás (parietalis callus): a köldöktől induló és a ház külső falán, az oszlop mentén végighúzódó megvastagodot rész.
	Szifóvájat: a szifóvájat olyan csorbulat a héj szájedékánál, ahol az állat aktív állapotában képes a szifóját úgy kidugni, hogy az bizonyos fokig védve maradjon.
	Szifócsatorna: a szifócsatorna a héj megnyúlt része, amelyben az állat szifója foglal helyet. A szifóvájat és a szifócsatorna között nem mindig éles az átmenet, mivel a szifócsatorna a szifóvájatból alakul ki, egyes fajoknál a szifó körüli héjrészről a méret miatt nem eldönthető, hogy vájattal vagy inkább csatornával van dolgunk.
	Sztromboid vájat: a kürtcsigákra (Strombidae) jellemző csorbulat, ahol az állat ki tudja nyújtani a tapogatóit, amelyen a szemei ülnek.
Selenizone: A Pleurotomariacea főcsaládra jellemző hasítékok, lyuksorok és lyukak összefoglaló neve.
	Hasíték: A hasíték a csigaház szájától a kanyarulata mentén haladó vékony bevágás, amely a Pleurotomarioidea család tagjaira jellemző. A hasíték a salakanyagok eltávolítását és a légzést szolgálják, de szerepük lehet a ház szerkezeti stabilitásában is. A hasíték a csigaház növekedésével folyamatosan halad a száj felé, így mérete nem változik. Ugyanebben a főcsaládban jellemző, hogy a hasíték bizonyos helyeken nyitott marad, míg másutt bezáródik, így a házon lyukak formájában marad meg.
	Lyuksor: A lyuksor a hasíték összezáródása után visszamaradt nyílások a kanyarulat mentén. A Pleurotomarioidea családdal rokon Haliotoidea főcsaládra jellemző képződmény, amelyen keresztül hatolnak ki a köpeny tapogatásra és érzékelésre szolgáló nyúlványai.
	Kulcslyuk: a héj csúcsán található ovális lyuk, amely a Fissurellidae család csigáinak jellemzője, a lyuknál az állat végbélnyílása található, és gyakran különböző függelékek is helyet kapnak itt. A ház nem kanyarulatos. A Fissurellák a Pleurotomariákkal és Haliotisekkel együtt alkotják a Pleurotomariacea nevű főcsaládot, amelyek közeli rokonságban állnak egymással, életmódjuk is hasonló, mind a partmenti hullámtöréses övben élnek és a moszatbevonattal táplálkoznak.

Nyílásfedők

A Clausilia dubia zárólemeze. A zárólemez az állattal együtt mozog, a lemez menetét a ház oszlopa adja, amelyben a clausilium nyélszerű része halad. Ha a csiga behúzódik a házába, a zárólemez öblös része elzárja a szájadékot, ha kibújik, a lemez a ház belső falához szorul.

A csiga házának szájadékát többféleképpen képes lezárni. A csigaház szájadékának mérete arányban van a kiszáradás veszélyével. A vízben vagy vízes helyen élő csigák házának nyílása arányaiban nagyobb lehet, mint a szárazföldön élő társaiknak. A kiszáradás veszélyét úgy is elkerülhetik, hogy a szájadékot lezárják, ami a ragadozókkal szemben is védelmet nyújt. A lezárásnak három módja van:

• Operculum, operkulum vagy héjfedő: a csiga lábának felső részén ülő, szaruszerű, néha pedig konhiolinból és kalciumkarbonátból álló lemez, amely, amikor az állat visszahúzódik a házába, befedi a nyílást. Az operkulum elsősorban az elölkopoltyús vízicsigákra jellemző, tengeri és édesvízi fajoknál is előfordul, de találkozhatunk vele szárazföldi fajoknál is, mint például a Helicinidae, Cyclophoridae, Aciculidae, Maizaniidae, Pomatiidae családoknál, a tüdős csigák között az Amphiboloidea család csigáinak van héjfedője. Az operkulum a ház méretével együtt növekszik. Egyes, szubtidális (apályszint alatti) zónában élő fajoknál a héjfedő nem fedi be a teljes nyílást, csökevényessé válhat vagy el is tűnhet. A Melongena-fajoknál az operkulum patkó alakú, és az állat ezt használva ássa be magát az iszapba.
• Clausilium vagy zárólemez: az orsócsigákra jellemző képződmény, ez a család erről a képződményről kapta a nevét is: Clausiliidae. A zárólemez – az operkulummal ellentétben – a házhoz kapcsolódik, és nem az állat testéhez. Formája kanálhoz hasonlít, a ház szájadékánál található a kiöblösödő része, amely a bejáratot elzárja, a bejáratot különböző redők, fogak és lemezek is szűkítik, ezek a clausiliumnak támasztékot is adnak. A "kanál" nyele pedig a csiga házának oszlopánál van, és annak mintegy a menetét is adja, a clausilium az oszlophoz egy rugalmas szalaggal rögzül. Amikor a csiga kibújik, a zárólemez a ház belső oldalán lévő helyére csúszik, amikor az állat behúzódik, a zárlemez rugószerűen rázáródik a bejáratra.
• Epiphragma: a mérsékelt övben élő szárazföldi csigánál a nyálka megszilárdulásából kialakuló, néha mésztartalmú képződmény, amely a nyugalmi időszakban megakadályozza a kiszáradást.

• 
  A mocsári fiallócsiga (Viviparus contectus) nálunk is előforduló vízicsiga, operkuluma tökéletesen lezárja házának szájadékát.
• 
  A folyami bödöncsiga (Theodoxus fluviatilis) operkuluma a lábon a házhoz egész közel helyezkedik el, a fehér házrész az operkulum helyét mutatja, amikor az állat kint van.
• 
  A közönséges kürtcsiga (Buccinum undatum) operkulum a háztól messze ül a csiga lábán.
• 
• 
  A Voluta ebraea ragadozó tengeri csiga, amely beássa magát a homokos aljzatba, ott várakozik, miközben szifójával a vízet szimatolja. Lábának hátán látható a patkó alak operkulum, amelyet felhasznál az ásáshoz.
• 
  Az éticsiga (Helix pomatia) epiphragmája.
• 
  Az epiphragma nem csak a ház bejáratának elzárására, de az állat függőleges rügzítésére is szolgál.

Köpeny

A köpeny (pallium) a puhatestűek testének hátoldalán létrejövő redőzet, a zsigerzacskó kettőzete, amely a héj anyagát termeli. A köpeny részleges bezáródása hozza létre a köpenyüreget, amelyben a köpenyszervek foglalnak helyet: a vízi csigáknál a kopoltyú, a hozzá kapcsolódó osphradium és a kopoltyúalatti mirigy (glandula hypobranchiale); a szárazföldieknél pedig a tüdő. A köpenyüreg szegélyébe torkollik a végbélnyílás és az ivarszervek nyílásai. A köpenyüreg szűkülete a pneumostoma.

A köpenyt teljes egészében fedheti a héj, vagy kilóghat alóla: a köpeny a lábra simulhat, visszahajolhat a házra, azt részben vagy teljesen befedheti. A meztelen csigáknál a köpeny a hát egy részét vagy egészét takarhatja. A szabadon lévő köpeny megvastagszik, rajta mély barázdák és szemcsék alakulnak ki, amelyet köpenypajzsnak nevezünk.

A köpenyen vagy a köpenyből különböző módosulatok alakulhatnak ki:

• A köpenyen megjelenhetnek különböző köpenytapogatók, amelyek vagy a köpeny szegélyéből módosulnak vagy a köpeny házra terülő részét borítják. A fülcsigák (Haliotis) köpenytapogatói elsősorban tapogatók, nyomás- és fényérzékelésre szolgálnak. A Valvatidae család tagjainál a házból jobb oldalon egyetlen, fonalszerű köpenytapogató áll ki, amelyről úgy gondolják, hogy a ház tisztogatására szolgál.
• A vízi tüdőscsigák, elsősroban a Physidae és az Ancylus család tagjai között akadnak olyanok, amelyeknek a köpenyszegélyének kitüremkedése olyan lebenyt hozott létre, amely külső légzőszervként, úgynevezett másodlagok kopoltyúként működik, és lehetővé teszi, hogy a víz alatt is levegőt tudjanak venni.
• A külső kopoltyú gyakran osphradium is, nemcsak légzésre, hanem szaglásra is szolgál.
• A tengeri csigák több csoportjánál, főként a ragadozó életmódúaknál a köpeny felcsavarodott részéből egy cső alakú szerv, úgynevezett szifó alakul ki, amely a vizet vagy a levegőt a köpenyüregbe vezeti.

• 
  Az éticsiga (Helix pomatia) köpenyét teljes egészében befedi a héj.
• 
  A ház szájadékánál látható a köpeny és a köpenyüreg nyílása, a pneumostoma.
• 
  Az Indrella ampulla köpenye túllóg a héj falán, a csiga teste piros, ezért jól látható rajta a világos színű köpeny.
• 
  Egyes porceláncsigáknak (Cypraea annulus) a köpeny a háznak csak egy részét fedi be.
• 
  Más porceléncsigáknál (Cypraea chinensis) az egészet.
• 
  A Pleurobranchus forskalii köpenye teljesen körbezárja a házat, ellentétben a porceláncsigákkal, az állat a köpenyét nem tudja visszahúzni a házába.
• 
  A Semilimax pyrenaicus egy félmeztelen csigafaj, a képen jól látható, ahogy a köpeny kilóg a ház alól, amelybe az állat nem képes behúzódni.
• 
  A nagy meztelencsiga (Limax maximus) hátát részben takarja a köpenypajzs, amely alatt csökevényes héjdarab található. A meztelencsiga a köpenye alá tudja húzni a tapogatóit.
• 
  A Megapallifera mutabilis szárazföldi meztelencsiga, amelynek egész hátát fedi a köpeny és a köpenypajzs.
• 
  A fülcsigáknak (Haliotis) a köpenyszegélyük teljes hosszában vannak tapogatóik.
• 
  A képen látható a Valvata piscinalis köpenytapogatója, amely a házból jobb oldalon mered ki. A tudósok azt feltételezik, hogy ez a tapogató a ház tisztítására szolgál.
• 
  A hólyagcsigáknak avagy balogcsigáknak (Physidae) külső, a köpenyből kialakult másodlagos kopoltyúja van, amely osphradium is.
• 
  A csészacsigák (Patellidae) köpenyürege túl kicsi, ezért a köpeny szegélyén körbe másodlagos kopoltyúként szolgáló kinövések alakulnak ki.

Láb

A csigák lába a has izmos megvastagodása, amely a helyváltoztatás szerve, egy erősen módosult bőrizomtömlő, a kötőszövetes állományban lévő izomelemek összessége. A csigáknál a láb jellemzően szimmetrikus, a csigák mászásra, ásásra és úszásra is használják.

A mászás során a láb hullámzó mozgást végez, a láb hosszanti izmainak összehúzódása hozza létre a hullámokat, míg a harántirányúak elernyednek, mikor pedig a harántirányúak húzódnak össze, a hullámok előretolódnak, a hullám tehát a test eleje felé halad. Egyes csigáknál a láb lehet két vagy három osztatú, vagyis a hullámmozgás nem egységes: a nyugati ajtóscsiga (Pomatias elegans) haslábának két oldala felváltva siklik előre.

A csúszás nem közvetlenül az adott felületen történik, hanem azon a nyálkarétegen, amelyet a csiga termel. A test egészén találhatók nyálkamirigyek az állat kiszáradását megakadályozandó, de a legfejlettebb a lábmirigy, amely a talp felszínére önti váladékát. A mirigy a szájnyílás alatt van. A nyálka összetevőinek köszönhetően nedvességet von el a környezetétől – egyes fajok így biztosítják vízszükségeletük 50 százalékát, de más szerepe is van: a növényi táplálékot fogyasztó csigák nyálmirigyeinek váladéka lúgos kémhatású, benne keményítőbontó amiláz van; a ragadozók nyála savas, benne fehérjebontó enzimek, néha méreganyagok is lehetnek.

Egyes szárazföldi házas és házatlan csigafajoknál a láb végén kialakul egy ún. kaudális nyálkagödör, amelyben az állat mászása során összegyűlik és újrafelszívásra kerül a nyálka.

A csigák nagy része képes visszahúzni a lábát a házába. A láb házban való bentartásához izommunkára van szükség, ugyanis, ha az izmok nem szorítják a láb szöveteit, akkor azok megtelnek vérrel, megduzzadnak és kipréselődnek a házból. A lábat a ház oszlopára vagy a belső falára tapadó izmok húzzák be, miközben a vér a test más részeire áramlik. A láb a ház nagyobb redőibe hajtogatódik.

A parapodium avagy oldallebeny egy izmos nyúlvány a test két oldalán bizonyos tengeri csigáknál (Cephalaspidea, Thecosomata, Gymnosomata, Aplysiomorpha). A lebenyek nem csak a mozgásban vesznek részt, de – a megnövekedett felületet kihasználva – a légzésben is.

A pikkelyes csiga avagy pikkelyes lábú csiga (Chrysomallon squamiferum) egyedi az állatvilágban, ugyanis képes fémeket, elsősorban vasat beépíteni a házába és a lábán növő pikkelyekbe, amelyek ettől igen kemények és ellenállóak. A különböző megkeményedett testrészeket szkleritnek nevezik. A pikkelyes csiga a mélytengeri hidrotermális kürtőknél él, és a mélytengeri bányászat miatt veszélyeztetett.

• 
  Az éticsiga (Helix pomatia) talpa szélesen túlnyúlik a testen, a test házon kívüli részében kap helyet a lábmirigy, amely az állat szája alatt nyílik.
• 
  Az éticsiga lába hátul még jobban kiszélesedik és ellaposodik.
• 
  A csigák bőre erősen redőzött, benne olyan csatornák alakulnak ki, ahol a párolgás kisebb, így védekeznek a kiszáradás ellen. A szárazföldi csigák mindegyike a bőrén keresztül is lélegzik, a redők a bőr felületét is megnövelik.
• 
  Ezen a képen látható egy kaudális nyálkagödör az Ovachlamys fulgens talpának a végén. Ennek feladata a nyálka újrafelszívása.
• 
  Ezen az almacsigán (Pomacea canaliculata) látható, ahogy a összehajtogatott lába félúton van a behúzás és a kitolás között.
• 
  A köldökcsigáknak széles lábuk van, amely részben fedi a házat. A képen egy Neverita lewisii látható.
• 
  Ezen a kikészített példányon (Neverita duplicata) jól látható, ahogy a láb fejnél lévő része a házra borul.
• 
  A Limacina helicina egy héjas tengeri pillangó, amely elhagyta a talajt, és megnövekedett lábát evezőként használva úszik a vízben.
• 
  Az Akera soluta egy tengerinyúlfaj, a hátára csapott oldallebenyek tölcsért formálnak, a tölcsér ütemes összehúzódásakor a víz a test hátuljánál kiáramlik, így úszik.
• 
  Számtalan vízi csiga képes arra, hogy a víz felületi feszültségét kihasználva mintegy fejjel lefelé másszon a vízen. Ez lehetővé teszi számukra, hogy lelegeljék a víz felszínén úszó szerves törmelékréteget, a detrituszt. A képen egy nagy mocsáricsiga (Lymnaea stagnalis) látható.
• 
  Egy élő pikkelyes csiga (Chrysomallon squamiferum), lábán láthatóak a fémet tartalamzó pikkelyek.
• 
  A pikkelyes csiga pikkelye vagy szkleritje vas-szulfidot tartalmaz.

Radula

Az egyik tengeri nyúl faj (Aplysia juliana) radulájának mikroszkópikus képe.

Egy almacsiga (Pomacea) szája közelről. A szájban látható a nyelv és a radula.

A radula a csigák nyelvén található fogazott lemez, amely a táplálék darabolására szolgál. A radula a puhatestűekre jellemző képződmény, csak a kagylóknál nem fordul elő. A radula alakja, fogainak a szerkezete, elrendezése és száma igen változatos, Franz Hermann Troschel, 19. századi német zoológus próbálkozott a csigák radula alapján történő rendszertani besorolásával. A radula támpontot ad az adott faj életmódjával kapcsolatban is.

A radulán lévő fogakat három csportra szokás osztani helyzetük szerint. A radula hosszanti tengelyén középen található fog a központi fog, amely hiányozhat is. A tengelytől kifelé találhatóak az oldalsó vagy laterális fogak, még kijelebb találhatóak a perem- avagy marginális fogak. Mind a három csoportban találhatunk úgynevezett domináns fogat vagy fogakat, amelyek jobban fejlettek. A központi, laterális és marginális fogak sorokat alkotnak, ezen sorok a radula hosszában ismétlődnek.

A radulák típusai.

A csigák csoportjai a radula alapján:

Pálcanyelvűek (Docoglossa): A pálcenyelvűek raduláján jellemzően egy központi fog van, amely azonban hiányozhat is; a laterális fogak száma egy és három között váltakozik, és közüllük egy domináns; a széleken pedig egy és három közötti marginális fog található. A fogak mereven vannak rogzítve a radula felszínén. A pálcanyelvűeknél a sorok száma igen tekintélyes is lehet, ez a szám a közönséges csészecsiga (Patella vulgata) esetében 180. Erről a radulatípusról feltételezik, hogy a legősibb, és változatlan formában öröklődött a kládhoz tartozó csigákban. A merev fogak kiválóan alkalmasak a makroalgák lekaparására, ugyanakkor a fogak közötti távolság a mikroalgák gyűjtését lehetetlenné teszi.

Legyezőnyelvűek (Rhipidoglossa): a legyezőnyelvűek radulájának közepén egy nagy, a többitől elütő, középső fog áll; az oldalsó fogak száma általában öt, mindegyik alakja valamivel eltér a többitől; a peremfogak száma tekintélyes, olykor többszáz, a radula szélén legyezőszerűen szétnyílnak. A radula seprűként viselkedik, és különösen alkalmas mikroalgák gyűjtésére. Legyezőnyelvük van például nálunk, a Dunában is megtalálható folyami bödöncsigának (Theodoxus fluviatilis) vagy az akváriumokban kedvelt zebracsigáknak (Neritina natalensis).

Szalagnyelvűek (Taenioglossa): a szalagnyelvűeknek hét foga van: egy középső, egy-egy oldalsó és két-két peremfog. A fogak gereblyeként viselkednek, összegyűjtik az algákat és a különböző bomlástermékeket. A Caenogastropoda nevű klád csigái tartoznak ehhez a csoporthoz.

Keskenynyelvűek (Rachiglossa): a keskenynnyelvűeknek általában csak egy középső foguk van, de bizonyos fajok raduláján e mellett kétoldalt még 1–1 oldalsó fog is lehet. Ez a radula a ragadozókra jellemző.

Nyílnyelvűek (Toxoglossa): Ennél a csoportnál általában nincsen sem középső fog, sem pedig peremfog. Mindkét oldalon felváltva nő egy-egy nyíl alakű fog. A fogakat feltekeredett lemezek alkotják, a tetejükön apró horoggal, a tövüknél pedig méregmiriggyel, a fogak csatornaként viselkednek. Nincsenek szorosan rögzülve, a kampó segítségével a zsákmányba akadnak, a méreg pedig végez vele. Ilyen radulája van például a Conoidea nevű főcsaládhoz tartozó csigáknak.

Tollnyelvűek (Ptenoglossa): A tollnyelvűeknél nincsen központi fog, a radulán azonos alakú hegyes peremfogak sorakoznak. Ebbe a csoportba tartoznak a Epitonioidea nevű főcsalád csigái, amelyek jellemzően élősködő életmódot folytatnak, elsősorban polipokon.

Nincs radulája a Tethydidae, a Porostomata és a Clathromangelia család csigáinak; az egyetlen ismert, radula nélküli szárzaföldi csigafa a Careoradula perelegans.

Tapogatók

A tapogató (tentaculum), csáp vagy szarv a csigák jellemző érzékszerve, amely a fény és a kémiai anyagok érzékelésére szolgál. A tapogatókat három csoportra oszthatjuk.

• A fejen lévő tapogatók rendszerint párosával helyezkednek el. Az egy pár tapogató inkább a tengeri csigákra jellemző, a két pár tapogató pedig a szárazföldiekre. Ha két pár tapogató van a fejen, akkor differenciálódnak, az elöl avagy feljebb lévők inkább a látást, a hátul avagy lejebb lévők pedig inkább a szaglást szolgálják. Azoknál a fajoknál, ahol három pár tapogató van, a harmadik a száj felett szétterülve helyezkedik el, ez az ún. ajaklebeny.
  • A tapogatók mindig szoros kapcsolatban vannak a szemekkel, a szemek vagy a tapogató tövénél vagy a tapogató végén helyezkednek el. Egyes rendszertanokban a tüdőscsigák (Pulmonata) rendjének két alrendje az ülőszemű tüdőscsigák (Basommatophora) és a nyelesszemű tüdőscsigák (Stylommatophora), ez utóbbiaknál az a tapogató, amelynek a végén a szem található, az ommatophore nevet viseli.
  • A rhinophore a tapogatók egy speciális fajtája, amely a ragadozó és dögevő tengeri csigákra jellemző, mint például csupaszkopoltyús csigákra (Nudibranchia), a tengeri nyúlakra (Anaspidea) vagy a zsáknyelvűekra (Sacoglossa). Ezeknek a csigáknak a látása igen gyenge, szemük gyakran visszafejlődött, táplálékukat elsősorban szagló tapogatójukkal keresik, a tapogató felületét különböző kinövések és csillók növelik meg, amelyeken a víz kémiai anyagát vizsgáló kemoreceptorok és a víz áramlását jelző rheoreceptorok sorakoznak. A rhinophore a feromonérzékelésen keresztül a csigák párkeresésében is részt vesz. Bizonyos fajoknak egyfajta zsebe is van, ahová az állat a tapogatóját vissza tudja húzni.
  • A tapogatók lehetnek ostorszerűek, mint például az almacsiga (Pomacea bridgesii) esetében, háromszögszerűek, mint a nagy mocsáricsigánál (Lymnaea stagnalis) vagy szarvszerű, mint az éticsigánál (Helix pomatia).
• A ház vonala alatt a köpenyen is sorakozhatnak tapogatók.
• A tapogatók speciális fajtája az osphradium, amely egy egyes vagy páros szaglószerv a kopoltyús puhatestűek légzőüregének bejáratánál, feladata a bejutó víz minőségének ellenőrzése.

• 
  A folyami bödöncsigának (Theodoxus fluviatilis) egy pár tapogatója van. Az egy pár tapogató inkább a vízben élő csigákra jellemző. Ennek a csigának ostorszerű tapogatója van, szemei a tapogató tövénél ülnek.
• 
  A kisebb testű csigáknál a tapogatók akár hosszabbak is lehetnek az állatnál. A képen egy új-zélandi mocsári csiga (Potamopyrgus antipodarum) látható, amely kb. 1 cm-re nő meg.
• 
  A nyugati ajtóscsigának (Pomatias elegans) szintén egy pár tapogatója van. Tapogatói inkább szarvszerűek, szemei a tövüknél ülnek. Szárazföldi csiga.
• 
  A zebracsigának (Zebrina detrita) két pár tapogatója van.
• 
  Az almacsigának (Pomacea bridgesii) szintén két pár tapogatója van, amelyek ostorszerűek, a szem az elülső pár tövénél található.
• 
  A nagy mocsáricsigának (Lymnaea stagnalis) két pár tapogatója van, amelyek háromszög alakúak. Nevének megfelelően mocsaras területeken él, ezért van szüksége a megvastagodott tapogatókra.
• 
  A nyelesszemű tüdőscsigáknak (Stylommatophora), ahová az éticsiga (Helix pomatia) is tartozik, jellemzően két pár tapogatója van, az éticsigánál azonban láthatóak a jól fejlett az ajaklebenyek. A tapogatók szarvszerűek, az elülső végén található a szem.
• 
  Ennél a szárnyascsigánál (Strombus alatus) a tapogatón a szem lett domináns, a szemet tartó tapogató rész oldalán egy-egy elcsökevényesedett tapogatóvégződés látható.
• 
  A Euglandina rosea ragadozó csiga, rajta jól látahtóak a két pár tapogató alatt a nagy ajaklebenyek, amelyek a zsákmány megragadásában is szerepet játszanak.
• 
  A pettyes tengeri nyúlnak (Aplysia punctata) a szemei felett található szagló csápja(rhinophore), a száj felett pedig a nagy méretű ajaklebenye.
• 
  Ezen a másik pettyes tengeri nyúlon jól látható, ahogy az állat ajaklebenyét csőszerűen feltekeri, evvel a vízet a lebeny érző részéhez tereli, és javítja a szaglását. A lebeny szabadon mozgó részét ajakráncnak nevezik.
• 
  A fülcsigáknak (Haliotis) nem csak a fejükön vannak tapogatói, hanem végig a ház vonalában, a tapogatók a ház köpenyéből, a epipodiumból nőnek ki.
• 
  Az porceláncsigának (Cypraea annulus) a köpenye mindkét oldalon felhajlik a házra, és folyamatosan fényesre csiszolja azt, innen a neve. A megnyúlt köpenyen elszórtan tapogatók vannak.
• 
  Ennek a hólyagcsigának (Physa marmorata) jól látható az osphradiuma, a kopoltyú bejáratánál található szaglószerve.
• 
  A Pteraeolidia semperi osphradiuma tollszerű, hogy a felülete minél nagyobb legyen, tapogatóit nem csak szaglásra, de gázcserére is használja.
• 
  A mocsári fiallócsiga (Viviparus contectus) hímjének jobb oldali csápja pénisszé alakul.

Szem

A szem evolúciója.

Minden csigafajon találunk szemet, a csigák alakgazdagsága a szemek esetében is megmutatkozik, a szem legtöbb evolúciós lépcsője képviselve van a csigáknál. A szem típusának nem csak az adott faj fejlettségéhez van köze, de az életmódjához is. A csigák az egyetlen törzs a puhatestűek között, amely a szárazföldön is megtalálható, a szemnek tehát mind a vízes, mind a levegős közeghez alkalmazkodnia kellett.

A szem általában a fejhez kötött, és szoros egységet alkot a tapogatókkal, ülhet a tapogató tövében vagy annak végén is. Ahogy arról már a tapogatóknál volt szó, ha a csigának több pár tapogatója van, akkor az elsőnél találhatók a szemek, az tehát inkább látásra, míg a többi inkább a szaglásra specializálódik. A fejlettebb szemeken túl gyakran az egész test – különösen a meztelen csigáknál – fényérzékeny (dermatoptikus), bár főleg a fej elülső része az. Így lehetséges, hogy a csiga a szem elvátolítása után is képes bizonyos fokú látásra, bár ez renszerint csak a fény-árnyék megkülönböztetésére szorítkozik.

• Kehelyszem: a kehelyszem a férgeknél és a puhatestűeknél előforduló szemtípus, lényege, hogy a korábban a bőr felszínén található pigemntált sejtcsoport félgömb formában besüllyed a testbe. A szerint, hogy a kehely belsejében hol jön létre ingerülte a fény hatására, az állat képes a fény irányának meghatározására. Mivel a beeső fény határa nem éles, ezért ez az iránylátás igen kezdetleges, ugyanakkor, mivel a kehely nyílása elég széles, ezért ez a szemtípus alkalmas a fényszegény környezetben való tájékozódásra. Kehelyszeme van például a csészecsigaféléknek (Patellidae), ezek a csigák sziklákra tapagva élnek, hogy a látásukra miért kell csak korlátozott mértékben hagyatkozniuk, arról Brehm könyvében olvashatuk: "... az állat vándorlásokat tesz méternyi távolságra is. S ebben az a nevezetes, hogy meghatározott módon mindig balra mászva, végül is visszatér kiindulási helyére és régi otthonában teljesen a régi helyzetét foglalja el. Valóban csodálatos helyérzék, amit sejthetőleg mindenesetre jól támogat a szabályszerű eltérés az egyenes iránytól. A tartózkodási helyhez való ezt a ragaszkodást – „homing”, ahogyan az angolok nevezik – az újabb időben közelebbről tanulmányozták, és ennek a során kiderült, hogy nagyon alaposan meg kell változnia az állat helyének, hogy másik helyre fanyalodjék."
• Hólyagszem:
  • Egyszerű hólyagszem:
    A hólyagszem belső sejtjei mélyebben vannak, mint a kehelyszem esetében. A szem nyílása kis méretűre csökken, és minél kisebb a nyílás, annál élesebb a kép, mivel a fény érkezési pontja annál koncentráltabb. Az egyszerű hólyagszem nem teljesen zárt, és benne nem található folyadék. Ennek a felépítésnek a hátránya, hogy csak kevés fény éri el a ideghártyát, ezért a kép eléggé sötét lesz. Ez a szem a lassú életmódot élő növényevő csigáknak megfelelő, ilyen szeme van például a fülcsigáknak (Haliotidae).
  • Zárt hólyagszem:
    A zárt hólyagszemnél a hólyagszem üregét átlátszó folyadék tölti ki, amely a fény útját megszakítja, és így a képet világosabbá teszi. Ugyanakkor a kép fókuszálása még mindig nehéz. Ez a szem szintén a növényevő csigák szeme, egyik jellemző képviselője a mocsári fiallócsiga (Viviparus contectus).
  • Lencsés hólyagszem:
    A hólyagszem legfejlettebb típusánál a zárt üreg nyílásánál egy lencse alakul ki, ami fokozza a képélességet. A gyorsabb húsevő fajok fejlődésének előfeltétele a lencsés hólyagszem, amely lehetővé teszi a csiga számára a képlátást és a kép felismerését. Ez a hólyagos szem sokkal jobb vizuális tulajdonságokkal rendelkezik, mint a primitívebb szemtípusok. Különösen a ragadozó csigák, amelyek a tengerben élő fajok nagy részét kiteszik, jobban felismerik és jobban tudják követni áldozatukat, de a vadászó csigák nagyrészt továbbra is a zsákmány illatát követik.
    A lencsés hólyagszem legmagasabb fokát a szárazföldi tüdőscsigák fejlesztették ki. Ebben a szemben nincs cillium, ezért a csiga nem képes a képet a lencse megváltoztatásával fókuszálni, azoknál a csigáknál, ahol a szem a tapogató végén ül, a tapogató mozgatásával a kép élesebbé tehető. Mivel csak kétféle fényérzékelő sejt van a szemben, ezért ezek a csigák színeket sem látnak. Fejlett lencsés hólyagszeme van az éticsigának (Helix pomatia).

• 
  A kehelyszem a fény-árnyék megkülönböztetésén túl a fény irányának meghatározására is alkalmas.
• 
  A közönséges csészecsigának (Patella vulgata) kehelyszeme van, amely a tapogatók oldalán kis fekete pont formájában láthatóak.
• 
  A fülcsigáknak (Haliotidae) nyitott hólyagszem van.
• 
  Egy zárt hólyagszem szerkezeti képe.
• 
  A mocsári fiallócsiga (Viviparus contectus) szeme zárt, benne áttetsző folyadék található.
• 
  Lencsés hólyagszem.
• 
  Az éticsigának (Helix pomatia) lencsés hólyagszeme van.
• 
  Az éticsiga szeme küzelről.
• 
  Egy almacsiga (Pomacea lineata) szeme közelről.

Szifó

A szifó vagy sipho a csigák köpenyének összetekeredséből létrejött csőszerű képződmény, amely a köpenyüregbe, a kopoltyúhoz vagy a tüdőhöz vezeti a vízet vagy a levegőt. A ragadozó vagy dögevő életmódot folytató tengeri csigák szinte mindengyikénél előfordul a szifó. A csőben sorakozó nagy számú kemoreceptorok kíváló szaglást biztosítanak ezeknek az állatoknak. A szifóhoz a ház alakja is módosulhat, a módosulat lehet csak egy nyílás, de lehet egy egész hosszú csatorna is. Az almacsiga (Pomacea bridgesii) édesvízi faj, amely tüdővel is lélegzik, a szifója arra szolgál, hogy az állat a víz alatt is tudjon levegőt venni úgy, hogy a szifóját a vízfelszín fölé nyújtja.

• 
  A Nassarius-fajok dögevők, idejük nagy részét az iszapba beásva töltik, ahonnan szifójukat kidugva várakoznak.
• 
  Az itt látható két Nassarius a vizet szimatolja, szifójukat jobbra-balra mozgatva tájolják magukat a tetem felé.
• 
  Az Oliva kaleontina faj ezen példányán látható, hogy ennél a csigánál a szifó nem a ház pereme alól nyúl ki oldal irányban, hanem a két tapogató felett a fejnél.
• 
  Az almacsiga (Pomacea bridgesii) édesvízi csiga, szifóját levegővételre használja.
• 
  A nyilascsigák (Terebra dimidiata) házán egy apró csorbulat jelzi a szifó helyét.
• 
  Ennél az élő csigánál, a visszahúzódás után láthatóvá vált a ház feji részénél a szifójárat.
• 
  A dárdacsiga (Cerithium echinatum) házán már egy kisebb csövet láthatunk.
• 
  A tüskéscsiga (Murex pecten) házán egy hosszú csatorna védi a szifót. A képen látható, ahogy a szifó kinyúlik a csatornájából.
• 
  A nagy mocsáricsiga (Lymnaea stagnalis) légzőnyílása (pneumostoma) szinte átmenet a légzőnyílása és a szifó között. Mint látható, az állat képes vele kinyúlni a vízből és levegőt venni.

Proboscis

A proboscis, amelyet a magyarban ormánynak vagy szívócsőnek neveznek, a csiga fejének elöl megnyúlt része, amely magába foglalja a szájat, a radulát és a garatot is. Feladata a táplálkozás megkönnyítése. A proboscis előfordulhat növényevő, húsevő és dögevő csigáknál is. A növényevőknél az orrmány arra szolgál, hogy az állat be tudjon hatolni a fenék kövei közé, és onnan ki tudja szedni a behullott növényi törmelékeket. A húsevőknél a szívócsőben gyakran valamilyen méreg is termelődik, amivel a csiga megbénítja az áldozatát, illetve sav, amivel képes kagylók vagy más csigák héját feloldani. A csigaevő csigák orrmányukkal képesek mélyen benyúlni áldozatuk házába.

• 
  Ez a pettyescsiga (Esperiana daudebarti) növényevő, orrmánya segít, hogy a kövek felszínéről le tudja kaparni az algát, de be tud nyúlni a kavicsok közé is.
• 
  A nyugati ajtóscsiga (Pomatias elegans) azon szárazföldi csigák egyike, amelynek jól fejlett orrmánya van.
• 
  A Strombus alatus algaevő.
• 
  A csigaevő csiga (Clea helena vagy Anentome helena) fajtársaira vadászik, szívócsövét arra használja, hogy be tudjon nyúlni más csigák házába, savat fecskendez be, és a még élő állat feloldódó húsát kiszívja.
• 
  A Kelletia kelletii nevű csigának egészen hosszú szívócsöve van, amivel az aljzatba mélyen be tud nyúlni, a szívócső az állat hosszának akár kétszerese is lehet, a szívócsőben helyet kap a nyelv és a radula is.
• 
  A kúpcsigák ragadozók, ormányukat egészen szélesre képesek kitágítani, amibe kisebb halak is beleférnek. A képen egy Conus betulinus látható.
• A Conus textile ormányával mérget fecskendez áldozatába, a viedón a méreg begyűjtése és a csiga táplákozása látható.
• A nyugati ajtóscsiga (Pomatias elegans) orrmányával kutat a talajon.

Légzőszervek

• Ctenidium: A ctenidium az ősi csigákra jellemző légzőszerv. Fonalas szerkezetű szerv, amely a köpenyüregben foglal helyet, formája miatt, amely fésűre vagy madrátollra hasonlít, nevezik latinul ctenidiumnak, magyarul pedig fésűkopoltyúnak. A fésűkopoltyúnál a köpenyüregben a víz áramlását a köpenyüreg és a kopoltyúk felszínén lévő csillók biztosítják. A csigák torziója előtt a kopoltyú páros avagy bipektinálisvolt, a csigák közül a Haliotidae és a Fissurellidae családok tagjai a torzió után is megőrizték páros kopoltyújukat.
  A turbáncsigáknál (Turbinidae) még megtalálható a két fésűkopoltyú, de a torzió következtében eltűnt a két oldal szimmetriája, a vízáram a fej bal oldalán lép be a köpenyüregbe, és a jobb oldalon távozik. A víz a végbélnyílás felett távozik, íly módon folyamatosan lemosva az állatról a bélsarat .Ez a megoldás a fiatalabb fajoknál is megtalálható. A további torzió eredményeként a jobb oldali kopoltyú eltűnik, a ctenidium unipektinális lesz. Az unipektális fésűkopoltyút széles körben elterjedt a csigák körépben: tegneri és az édesvízi csigáknál is megtalálható.
• Cerata: A cerata egyes csigák hátán és oldalán található kinövések együttes, amelynek feladata, hogy megnövelje a test felületét, így biztosítva a légzést. A csupaszkopoltyús csigáknak (Nudibranchia) nincsenek belső kopoltyújuk, mindenféle gázcserét a ceratájukon keresztül bonyolítanak. A ceratának azonban más funkciója is lehet, sok fajnál a védekezésben is szerepet játszik, néhány csupaszkopoltyús csiga csalánozókat eszik, emésztőszervrendszere pedig a ceratára is kiterjed, a csalánozósejtek emésztetetlenül vándorolnak a ceratába, ahol azokat a csiga saját védelmére használja fel azokat.
• Tüdő (pulmo): A tüdős csigák (Pulmonata) köpenyüregének teljes felülete erekkel erősen átszőtt, és a köpenyüreg nedves hámrétegén át történik a gázcsere. A levegő a köpenyüregbe a légzőnyíláson (pneumostoma) át jut be, a levegő cseréjét részben a fenéklemez mozgása, részben az állat házba való be-, illetve kibújása eredményezi. Egyes fajoknál a légzőnyílás nyítható és zárható.
• Az almacsigák (Ampullariidae) igazán különlegesek: köpenyüregük két részre tagolt, az egyik oldalon unipektális fésűkopoltyú, a másik részben pedig tüdő található, ennek köszönhetően vízben és szárazon is képesek lélegezni. Az almacsiga egyike azoknak a fajoknak, amelynek szifója van, így nem kell elhagyniuk a vízet, hogy levegőt lélegezzenek be.

• 
  A Pleurobranchaea meckelii oldalán jól látható a ctenidiuma vagyis fésűkopoltyúja.
• 
  A közönséges csészecsiga (Patella vulgata) másodlagos külső kopoltyúja a ház alatt található a köpeny peremén végig.
• 
  A Chromodoris joshi hátán kis csomóban látható ceratája avagy külső kopoltyúja.
• 
  Az Aphelodoris varia kopoltyúbojtja közelről.
• 
  A Berghia coerulescens egész testét beborítja a cerata, amit nem csak légzésre, hanem védekezésre is használ.
• 
  Az éticsiga (Helix pomatia) köpenyén látható a pneumostomája, ahol a levegő beáramlik a tüdőbe. Légzőnyílását be is tudja zárni.
• 
  A nagy meztelencsigának (Limax maximus) a köpenypajzsa alatt van a tüdeje, a jobb oldalon jól látható a tüdő bejárata.
• 
  A nagy meztelencsiga légzőnyílása közelről.
• 
  A nagy mocsáricsiga (Lymnaea stagnalis) légzőnyílása átmenet a légzőnyílása és a szifó között. Mint látható az állat képes vele kinyúlni a vízből és levegőt venni.
• 
  Az almacsigának (Pomacea bridgesii) kopoltyúja és tüdeje is van, ezen a képen szifójával éppen levegőt vesz.

Források

• Crome, Wolfgang–Füller, Horst–Gottschalk, Rudolf–Gruner Hans-Eckhard–Hartwich, Gerhard–Hartwich, Hans-Joachim–Kilias, Rudolf 1977. Urania Állatvilág: Alsóbbrendű állatok. Budapest. Gondolat Kiadó.
• Alfred Brehm: Az állatok világa: Puhatestűek
• dr. Bakonyi Gábor–dr. Juhász Lajos–dr. Kiss István–dr. Palotás Gábor: Állattan
• Farkas János–Szővényi Gergely–Török János–Török Júlia Katalin: Állatrendszertani gyakorlatok
• The Tentacles of Snails
• The Eyes of Snails
• The Evolution of the Mollusc Eye
• Camera eyes in gastropod molluscs
• Apple snails
• Why The Cone Snail Is One Of The Ocean’s Deadliest Creatures
• Ez a szócikk adatokat tartalmaz a következő idegen nyelvű Wikipédia-szócikkekből: en:Style (zoology), en:Torsion (gastropod), en:Protoconch, en:Stromboid notch, en:Mantle (mollusc), en: Operculum (gastropod), de:Clausilium, en:Parapodium, en: Radula, en:Sensory organs of gastropods, en:Rhinophore, de:Rhinophore, en: Mollusc eye, en:Respiratory system of gastropods, en:Ctenidium (mollusc), en:Cerata.