Ugrás a tartalomhoz

Szerkesztő:Amator linguarum/próbalap

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Amator linguarum/próbalap

Treblinka 2., hivatalos nevén SS-Sonderkommando Treblinka, a náci Németország egyik megsemmisítő tábora volt Lengyelország keleti részén, a második világháború idejében. Ebben zajlott le egyike a megsemmisítő táborokban történt néhány felkelésnek és tömeges szökésnek.[1]

A tábor felépítése

[szerkesztés]

A Treblinka 2. tábort a zsidók megsemmisítésére kigondolt Reinhard-művelet keretében hozták létre a belzeci és a sobibóri táborokkal együtt.[2]

Treblinka falu volt vasútállomásának helye.

A tábor területét 1942 áprilisában jelölték ki, felépítése pedig május végén vagy június elején kezdődött el, amikor a többi két tábor már létezett.[3][4]

A területet erdő borította és viszonylag elszigetelt volt helységektől, Varsótól légvonalban 80 kilométerre, közel a Nyugati-Bug folyótól, mely a Szovjetunióval való határt képezte ennek megtámadása előtt.[5] A területtől négy kilométerre volt Treblinka falu és ennek vasútállomása. Erdő válosztotta el egy kilométeres távolságban a területet Wółka Okrąglik falutól. A terület mellett haladt el egy út és egy vasútvonal, amely Treblinka állomást kötötte össze egy már a háború előtt is üzemelő kavicsbányával. Itt már volt 1941 tavasza óta egy, az SS által a kavicsbánya üzemeltetésére fenntartott büntető munkatábor, amely elnevezése a megsemmisítő tábor felépítése után Treblinka 1. lett. Ebben különféle okokból és ürügyekkel tartottak lengyel foglyokat meghatározott időre. Zsidók is voltak itt kis számban 1942 júliusának elejéig.[4]

A Treblinka 2-őt Richard Thomalla SS-mérnök vezetése alatt építették fel két kilométerre a Treblinka 1-től itteni foglyokkal és környékbeli helységekből hozott zsidókkal. A területet egy belső szögesdrót-kerítéssel vették körül és ettől néhány méterre egy szögesdrótos cseh sünökből álló tankakadály-rendszerrel. A két kerítés közé foglalták a treblinkai állomásról a Treblinka 1-be vezető vasútvonalat, és ettől, az épületek felhúzásával egyidőben egy elágazást építettek a tábor belsejébe, valamint platformot e vonal mentén.[6][7] Az építkezés első szakasza 1942 júliusának közepe táján fejeződött be, és a Treblinka 1-ben addig tartott zsidókat áttették a Treblinka 2-be. A tömeges megsemmisítés július 23-án kezdődött el, de az építési munkálatok azután is több hónapig tartottak.[8][9]

A tábor szerkezete

[szerkesztés]
A tábor alaprajza.

A tábornak három részlege volt. Az 1-es részlegben volt az őrszoba, a tábor parancsnoksága, a személyzet lakóépületei, a pékségük, a konyhájuk és étkezőtermük, fodrászatuk, betegszobajuk és fogászati rendelőjük. Mindezek bútorzatát és felszerelését környékbeli helységekben lakó zsidóktól kobozták el. Ugyanabban a részlegben volt még egy kis állatket egy szarvassal, két rókával és két pávával. Voltak még ebben a részlegben raktárak, köztük a fegyvertár, garázs, lóistálló, baromfiudvar, disznóólak és egy kis konyhakert az SS-ek számára. Szögesdrót-kerítéssel elhatárolva volt itt egy alrészleg ahol a foglyok egy részét tartották: női lakóbarakk és férfi lakóbarakk, konyha, mosoda, betegszoba, szerszámraktár és műhelyek szabóknak, cipészeknek, asztalosoknak, kovácsoknak, lakatosoknak és bádogosoknak. Ugyanott volt a létszámellenőrzések tere és egy latrina. Az 1. részleg ezen kívüli részét erdő borította.[10][11]

A 2-es részlegbe hajtották be a behozott deportáltakat. Abban volt a holtvágány, amelyre betolták az őket szállító vagonokat. Platformja mentén voltak vasútállomásnak álcázott barakkok, valójában azok a raktárak, ahol osztályozták és tárolták a deportáltaktól elszedett holmikat. A részleg közepén volt egy tér, ahova a deportáltaknak le kellett tenniük a poggyászukat. Volt még ott egy barakk, ahol a nőknek és a gyerekeknek kellett levetkőzniuk és benne egy helység, ahol lenyírták a nők haját. Egy másik barakkban a férfiak vetkőztek le. A tábor kerítése mellett ugyanebben a részlegben volt szögesdrót-kerítéssel elkülönítve egy Lazarettnek nevezett kórháznak álcázott barakk.[10]

A vetkőzőbarakkoktól egy szögesdrót-kerítésekkel szegélyezett keskeny út vezetett a 3-as részleg felé, ahol a megsemmisítés történt. Ezt a többi részlegtől nemcsak szögesdrót-kerítés határolta el, hanem ezen belül egy magas földhányás is. Itt gázkamrák voltak. Eleinte egy háromkamrás épület volt, de 1942 szeptemberének elején egy másikat építettek fel, egyes visszaemlékezések szerint nyolc kamrával, mások szerint tízzel. Ez az épület zsinagógát utánozott, bejárata felett Dávid-csillagot helyeztek el. Ez volt a tábor egyedüli nem fából készült épülete. Ugyanebben a részlegben voltak a holttesteknek ásott gödrök. 1943 februárjában Heinrich Himmler elrendelte a népirtás nyomainak eltüntetését, beleértve a holttestek kiásását és elégetését. Erre a célra vasúti sínekből álló rostélyokat állítottak fel. Szögesdrót-kerítéssel elkülönítve ebben a részlegben volt az itt dolgozó foglyok lakóbarakkja, konyhája, mosodálya és latrinája is.[12][13]

A tábor körüli kerítést, a 3-as részleget, a Lazarettet és a 3-as részleghez vezető utat elkülönítő kerítéseket fenyőágak álcázták, hogy megakadályozzák a benézést mögéjük.[14]

Az 1-es és a 2-es részleg közös elnevezése „alsó tábor” vagy „1-es tábor” volt, a 3-as részlegé pedig „felső tábor” vagy „2-es tábor”.[15]

A személyzet

[szerkesztés]

A tábor működését 20–30 SS-tiszt és altiszt felügyelte. Legtöbbjük részt vett azelőtt a Nemetországban 1939 szeptemberében elkezdődött szellemi fogyatékosok T4-nek nevezett megsemmisítési műveletében.[16] A tábornak sorban három parancsnoka volt. Az első Irmfried Eberl volt 1942 júliusában és augusztusában. Őt lecserélték hozzá nem értés miatt, mivel a szervezési hiányosságok káoszhoz közeli állapotokat keltettek a táborban. Franz Stangl követte 1942 augusztusa és 1943 augusztusa között, aki helyettese Kurt Franz volt. A felkelés után ez lett a parancsnok 1943 augusztusa és novembere között, és őt bízták meg a tábor felszamolásával.[17] Az SS-ek nem őrködtek. Az őrséget 80–120 volt szovjet hadifogoly, köztük néhány, az elfoglalt keleti területekről származó civil látta el. Ezek többsége ukrán és német nemzetiségű volt, de egyéb nemzetiségűek is voltak közöttük. Az őrségen kívül a megsemmisítési folyamatban is részt vettek és az SS-ekhez hasonlóan ők is elkövettek atrocitásokat.[18][19][20]

Az SS-ek cselédei, szakácsai és takarítói lengyel és ukrán nők voltak. Ezeknek megvolt a saját lakóbarakkjuk az 1-es részlegben.[21]

A megszemmisítési folyamat

[szerkesztés]

A Treblinka 2. tábort lengyelországi zsidók megsemmisítésére építették, de megöltek itt egyéb országokból is behozott kisebb zsidó csoportokat: Ausztriából, Németországból, Görögországból, a Jugoszláviától Bulgária által elcsatolt Macedóniából, Csehországból és Litvániából,[22] valamint kb. 2000 cigányt.[23]

Deportálás Treblinkába a siedlcei gettóból, 1942-ben.

A deportáltak nagy többségét vasúton, bezárt teher- vagy marhavagonokba zsúfolva hozták be. A gyengébbek vagy a betegek meghaltak szállítás közben.[24][25] Az élőket leszállították a vagonokból és közülük kiválasztottak egy bizonyos számú deportáltat a táborban való dolgoztatásuk céljából. A többi járni képes deportáltat behajtották a 2-es részlegbe. Azokat, akik járni túl gyengék voltak és a szülők nélküli gyerekeket az úgynevezett Lazarett-hez vitték. Ott lelőtték őket és a barakk mögötti gödörben elégették őket a vagonokból kiszedett holttestekkel együtt[26][27] Odajutottak azok a dolgozó foglyok is, akik túlságosan legyengültek, túl betegek voltak vagy akiket halállal büntették, valamint minden irat, könyv, fénykép, használhatatlan ruhadarab és tárgy, amiket elszedtek a deportáltaktól.[28] A deportáltaknak a 2-és részlegben levő téren kellett hagyniuk a poggyászukat és egyrészt férfiak csoportjára, másrészt nők és gyermekeik csoportjára kellett szétválniuk.[29][30] Azután a két csoportnak szánt vetkőző barakkokba hajtották őket, ahol minden rajtuk levő ruhadarabot és náluk levő tárgyat le kellett adniuk, és a nők haját lenyírták az erre szánt helységben.[31][32] A vetkőző barakkokból a 3-as részlegbe hajtották őket a Zum Baden (A fürdőhöz) feliratú jelzőtáblás úton. Ott a gázkamrákba zsúfoltan ölték meg őket egy tankmotor kipufogógázával, amely lassú,15–20 perces haláltusát okozott.[33][34]

Zsidók deportálása a Bulgária elfoglalta Macedóniából.

Az SS-ek azt a látszatot akarták kelteni a deportáltak körében, hogy átmeneti táborban fogadják őket, zuhanyozniuk kell és fertőtleníteni kell a ruházatukat, és azután munkára fogják küldeni őket keletre. Az első deportáltak, akik szállítmányai naponta öt-hétezer személyt tettek ki, el is hitték ezt, de azután tíz-tizenkétezres szállítmányok jöttek naponta, és a tábornak nem volt elegendő megsemmisítési kapacitása. A vonatokat nagy késéssel fogadták, és sok halottal érkeztek. Ekkor a deportáltak már tudták, mi vár rájuk. Már leszállásukkor az SS-ek és az őrök bot- vagy korbácsütésekkel hajtották, lelövéssel fenyegették őket és le is lőtték a lázadozókat. A deportáltak félelme egyre nőtt a kegyetlenkedések közepette a gázkamrákban való halálukig.[35]

Hermann Höfle távirata úgy, ahogy meg lett fejtve. A „71355”-at a deportáltak 713 555 számának hibás leírása, ami kitűnik a Reinhard-művelet három táborába és a majdeneki taborba deportáltak 1 274 166-os összegéből.
Franciszek Ząbecki, Treblinka falu vasútállomásának főnöke és a lengyel ellenálási mozgalom tagja (a telefonáló személy).

Nem tudni pontosan, hány áldozata volt a népirtásnak Treblinkában. A legkisebb becslés 700 000-es.[36] 2000-ben, amikor az Egyesült Királyságban második világhaború alatti dokumentumok titkosítását oldották fel, előkerült egy távirat, amely kódját a britek fejtették meg. Ezt Hermann Höfle, Odilo Globočnik, a Reinhard-művelet parancsnokának helyettese küldte feletteseiknek, számot adva benne 710 355 személy deportálásáról Treblinkába 1942 végéig.[37] A düsseldorfi bíróság az első Treblinka-per végén, 1965-ben 900 000-re becsülte az áldozatok teljes számát. Franciszek Ząbecki, aki a tábor létezésének egész időszaka alatt a treblinkai vasútállomás főnöke és ugyanakkor az Armia Krajova (Honi hadsereg) lengyel ellenállási szervezet tagja is volt, többször is azt állította a háború után, hogy rendszeresen lejegyezte a vagonokra krétával írt személyek számát és 1 200 000-es becslésre jutott[38] Egyes kutatók, például Chris Webb és Michèle Hausser-Gans legvalószínűbbnek a 900 000-es becslést tartják.[22][39]

Új deportáltak ellenállási aktusai

[szerkesztés]

Újonnan behozott deportáltak nagyon ritkán álltak ellen gyilkosaiknak, mivel tudták, hogy ez biztos halálukkal végződne. 1942 augusztusában volt egy ilyen aktus. Franciszek Ząbecki elmondta a háború után, hogy egy partizán, aki személyvonatra várt az állomáson, az ott megállt deportáltakkal teli vonat mellett elhaladva gránátot adott egy fiatalembernek egy vagon szellőző nyílásán keresztül. Amikor a vonatot a táborba tolták és kinyitották a vagonokat, a deportált eldobta a gránátot és súlyosan megsebesített egy őrt. Az esetet megerősítette egy volt őr, aki tanúja volt az esetnek. A háború után az Egyesült Államokba vándorolt ki, és egy 1978-as meghallgatás nyomán visszavonták az állampolgárságát, mert eltitkolta múltját a bevándorlási kérelmében. A meghallgatáson elmondta, hogy az őr meghalt, és néhány fiatalt, köztük a gránátot felrobbantót helyben lelőtték.[40]

1942 decemberében egy kb. 2000-es csoportot hoztak be egyik este, köztük több tíz fiatalt. Amikor megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, néhányan azt kiáltották a többieknek, hogy ne engedelmeskedjenek. Az emberek fellázadtak. Az SS-ek és az őrök lőni kezdtek. Robbanás történt. A dolgozó foglyok egyike, aki túlélte a háborút, azt mondta el, hogy valószínűleg egy gránát volt a robbanás oka, amit egy deportált dobott el, és egy őr súlyosan megsérült. Azok a fiatalok, akik még a részleg közepén levő téren álltak, puszta kézzel rontottak neki az SS-eknek és az őröknek és egyesek, akiknél kés volt, szétszóródtak az egész táborban, megpróbálva átvágni a kerítést és megszökni, mások pedig a foglyok barakkjába menekültek. Az összes felkelőt elfogták és egyeseket helyben lelőttek, másokat a gázkamrákhoz tereltek, ahol továbbra is ellenálltak. Őket is vagy lelőtték, vagy a gazkamrákba nyomták. Egy ott dolgozó a háborút átélő fogoly azt mondta el, hogy eközben a barakkjukba voltak zárva és hallották a tumultust. Másnap sok holttestet láttak a részlegben és megtudták egy őrtől, hogy mi történt. Ez után az esemény után többé nem fogadtak szállítmányokat besötétedés után.[41]

Jankiel Wiernik, a tábor egyik túlélője leírta könyvében egy fiatal lány aktusát. Már meztelenül átmászott egy kerítésen és a dolgozó foglyok felé futott. Egy őr utána futott és amikor utolérte, a lány kikapta kezéből a puskát és elsütötte. Egy őrt megölt, majd megsebesített egy másikat is. Végül elfogták és agyonverték.[42]

Máskor fiatal nők egy csoportja megtagadta, hogy bemenjen a gázkamrákba. Botokkal és puskatussal egyeseket agyonvertek, a többieket pedig benyomták a gázkamrákba.[43]

A varsói gettófelkelés idejében, 1943 áprilisában-májusában ott elfogott felkelőket kezdtek hozni a táborba. Egyiküknél volt egy gránát. Amikor le kellett volna vetkőzniük, felrobbantotta. Meghalt egy őr és megsebesült egy SS, három dolgozó fogoly és néhány új deportált. Azokat, akiket azzal gyanusítottak, hogy valamelyikük dobta el a gránátot, azzonnal megölték.[44][45][46]

A dolgozó foglyok

[szerkesztés]

A tábor foglyai munkaképes férfiak és gyermek nélküli nők voltak, akiket a szállítmányok érkezésekor válogattak ki. Ideiglenesen életben hagyták őket a tábor fenntartásához és a megsemmisítési folyamathoz kötött munkák végzésére. Mindig hozzávetőlegesen ezer ilyen fogolyra volt szükség.[47]

A tábor létezésének első szakaszában néhany napi időközökként megöltek foglyokat bizonyos számban és új deportáltakkal helyettesítették. A többiek állandóan azzal a gondolattal éltek, hogy hamarosan rájuk kerül a sor, főleg mivel egyeseket családtagjaikkal együtt deportáltak és ezeket mindjárt érkezésükkor megölték. 1942. szeptember 11-én egy fogoly, arra gondolva, hogy mindenképpen őt is meg fogják ölni, leszúrt egy SS-t létszámellenőrzéskor, és őt is azonnal megölték.[48] 1942 augusztusában lett táborparancsnok Stangl, aki rájött, hogy ilyen körülmények akadályozzák a megsemmisítési folyamatot. Az előbbi parancsnok leváltása utáni újraszervezés keretében és az SS megölése nyomán a munkacsapatok viszonylag állandóak lettek és egyre inkább szakosodtak a feladataikra. Ugyanakkor valamennyit jobbítottak az élekörülményeiken, és azt a látszatot keltették bennük, hogy ők életben maradnak. Így az ellenállási aktusaiknak is elejét akarták venni. Általában csak azokat ölték meg, akik túlságosan legyengültek vagy túl betegek voltak.[49]

Az 1-es és a 2-es részlegben kb. 700 foglyot használtak munkára. Legtöbbjük a 2-es részlegben dolgozott három különböző színű jelzést viselő csapatban. A kék csapat a szállítmányok érkezésekor dolgozott. Tagjai kiszedték a vagonokban maradt poggyászokat és a holttesteket, majd kitakarították a vagonokat. A vörös csapat tagjai vitték a tehetetleneket a Lazarett-hez. Szintén ők vitték be a deportáltak leadott poggyászát, ruházatát és lábbelijét a osztályozó barakkokba. Itt dolgozott a sárga csapat, a legnagyobb. Tagjai leszedték a ruhákról a sárga csillagokat és az összes többi zsidó származásukra utaló elemet, kiszedtek a zsebekből mindent, ami bennük volt (dokumentumokat, fényképeket), megkeresték és kiszedték az esetleg varrással eldugott pénzt és ékszereket, fajtájuk és minőségük szerint osztályozták a ruhadarabokat és az egyéb tárgyakat, becsomagolták ezeket Németországba küldésre készen, elégetésre összegyűjtöttek mindent, ami használhatatlan volt és ami papírból volt. Idősebb foglyok csapata összegyűjtötte és osztályozta az üvegeket és az edényeket. Egy Goldjuden (arannyal foglalkozó zsidók) nevű csapat ékszerészekből, órásokból és bankalkalmazottakból állt. Közülük egyesek átvettek a depotáltaktól minden pénzt és értéktárgyat (órákat, ékszereket, karikagyűrűket stb.) egy, a vetkőzőbarakkoknál található ablaknál. Ha felmerült a gyanú, hogy valaki még eldugott ilyen tárgyakat, még a nők nemiszervében is keresték ezeket. 10–12 Goldjuden egy 1-es részlegi barakkban osztályozta, értékelte, beiktatta és csomagolta az elszedett pénzt és értéktárgyakat. Egy főleg fodrászokból álló csapat nyírta le a deportált nők haját. Ezt egy külön csapat fertőtlenítette. Volt még néhány 13–14 éves kamasz is, akik a háziállatokkal foglalkoztak és egyéb olyan apróbb munkákat végeztek, mint az SS-ek lábbelijének tisztítása. Körül-belül húsz iparos és szakmunkás dolgozott az 1-es részlegbeli műhelyekben. Ezeken kívül voltak még útépítők és más építőmunkások is. Az SS-ek rendelkezésére két orvos, egy fogorvos és borbélyok álltak. Ezek, a Goldjuden és a műhelyekben dolgozók voltak a dolgozó foglyok elitje[50][51]

A tábor melletti erdőben őrök felügyelete alatt a favágók csapata dolgozott, akik a tüzifát készítették elő. Egy másik szintén őrök által kísért csapat fenyőágakat vágott le az erdőben, a táborba vitte és a szögesdrót-kerítéseket álcázta ezekkel, folyamatosan helyettesítve az elszáradt ágakat. Ősszel és télen felállítottak egy, a burgonya tárolásával és megfagyástól való védésével foglalkozó csapatot.[50][52]

1942 szeptemberétől kezdve dolgozó fogoly nők is voltak a táborban. Számuk változott időben. Eleinte 25–30 volt, de az 194–943-as tél végén már kb. 50-en voltak. Többségüket eleinte három mosodában dolgoztatták az 1-es részlegben: az SS-ekében, az őrökében és a foglyokéban. 1943 februárjától kezdve a 3-as részlegben létrehozott mosodában is dolgoztak nők. A többit szakácsokként és varrónőkként dolgoztatták.[53]

A 3-as, megsemmisítő részlegben kb. 300 fogoly dolgozott. Csoportokra voltak osztva. Az egyik a holttesteket szedte ki a gázkamrákból. Egy másik takarította ki ezeket, megint másik az értékes fémekből készült fogakat és koronákat, valamint a fogprotéziseket szedte ki a holtak szájából, megint másik egy exkavátor ásta gödörhez vitte a holttesteket, és ott elhelyezte őket. Miután megtelt egy gödör, betömték és másikat ástak ki.[54] Amikor 1943 februárjától kezdve kiásták az exkavátorral a holttesteket, az itteni foglyoknak kellett elégetni őket, és az akkortól kezdve megölt deportáltakét elgázosítás után. 1942 szeptemberéig ezeknek a foglyoknak volt a legnagyobb halálozási aránya. Testileg és főleg lelkileg csak néhány napig tartottak ki. Naponta több tizet lőttek le közülük és a többi részlegben dolgozókkal vagy új deportáltakkal helyettesítették. Az újraszervezés keretében folyamatosan kitartóbb foglyokból képezték ezt a csapatot és így valamennyire ezt is állandósították. Életkörülményeik viszonylag jobbak lettek, így a halálozási arányuk lecsökkent. Ekkor osztották fel őket a munkájuk fázisaira szakosított csoportokra. Ezek a foglyok nem mehettek ki a részlegükből, ezért megvolt a saját barakkjuk, konyhájuk és mosodájuk.[54]

Külön kategória volt a különféle funkciókra kijelölt foglyoké. Mindegyik munkacsapatnak volt egy kápója, aki a munkavégzést felügyelte. A foglyoknak neki kellett közvetlenül engedelmeskedniük. A nagyobb csapatok csoportokra voltak osztva, és mindegyiknek volt egy munkavezetője. Mindegyik lakóbarakknak is volt egy fogoly főnöke, aki azért felelt, ami a barakkban történt: a fekvőhelyek elosztásáért, a tisztaságért, a foglyok kiküldéséért munkára stb. A foglyok hierarchiájának csúcsán a táborfőnök állt. Volt egy az alsó táborban és egy a felsőben. A kápók, a barakkfőnökök és a táborfőnökök nem végeztek fizikai munkát, jobb életkörülményeik voltak, mint a többi fogolynak, és megbüntethették ezeket. Mindegyik munkacsoportért, olykor ketőért vagy háromért egy-egy SS felelt. Általában a kápó volt kapcsolatban vele. Ez kapta a parancsokat és jelentett neki.[55] A funkciós foglyok jellemüktől függően viselkedtek a többiekkel. Egyesek ugyanolyan kegyetlenek voltak, mint az SS-ek, mint például a vörös csapat kápója, mások emberségesek voltak, mint a kék csapaté vagy mint az alsó tábor főnöke.[56]

A sok száz fogoly között sokféle jellemű és viselkedésű volt. Az embertelen kápókón kívül, akik beárultak is foglyokat az SS-eknél, voltak olyan közönséges foglyok is, akik besúgóik voltak.[57] Előfordult, hogy ilyeneket megöltek más foglyok úgy, hogy öngyilkosságnak tűnjön.[58]

A fogvatartás körülményei

[szerkesztés]

A foglyokat reggel öt órakor ébresztették fel. Pótkávét kaptak vagy híg levest száraz kenyérrel, és a déli ebédszünetig dolgoztak. Ekkor burgonyalevest kaptak olykor lóhússal, majd újból dolgoztak legalább 18 óráig, amikor megint pótkávét kaptak kenyérrel, néha egy darab margarinnal vagy lekvárral. Élelmezésük jobb volt, amikor deportáltszállítmányok jöttek és az SS-ek eltürték, hogy deportáltaktól elszedett élelmet vegyenek el maguknak Amikor a szállítmányok ritkábbak lettek, az élelmet az SS-ek vették el maguknak, a foglyok csak halálbüntetés árán vehettek el maguknak. A tábor létezésének vége felé, amikor már nem jöttek egyáltalán szállítmányok, a foglyok éheztek, mert adagjaik egyre kisebbek lettek. Végig a tábor fennállásának időszakában létezett élelemmel, sőt alkohollal és cigarettával is való üzletelés. Egyes osztályozó foglyok, akik pénzt és értékes tárgyakat találtak, életük kockáztatásával maguknak tettek el belőlük és meg tudtak vesztegetni egyes őröket, hogy hozzanak be nekik dolgokat környező helységekből.[59][60]

Létszámellenőrzés háromszor volt naponta, reggel, délben és este, munkaidő után.[61]. 21 órakor a foglyokat a barakkjaikba zárták.[62]

A foglyokat olykor tarthatatlan tempóban dolgoztatták. A kápóknál korbács vagy bot volt, és az embertelenek verték azokat, akik szerintük túl lassan dolgoztak. Ezen kívül a foglyokat kegyetlenül megbüntették a legapróbb kihágásokért is: ha nem álltak úgy, ahogy elő volt írva egy SS előtt, ha nem válaszoltak neki előírás szerint, ha valami tiltott dolgot találtak náluk, mint cigarettát, fényképet, deportálásuk előtti életükre emlékeztető tárgyat. A büntetések az esti létszámellenőrzés után történtek, meg is ismételték azokat, amelyekkel a munkahelyen sújtották a foglyokat. Általában 25 vagy ennél több, 50-ig menő ütésből álltak, amelyeket egy SS vagy egy őr adott erre szánt szíjjal. Azokat, akik azután nem bírtak a barakkjukba menni vagy másnap nem bírtak munkába menni, lelőtték. Egy másik büntetés úgynevezett gyakorlatoztatásból állt. A foglyoknak körben kellett futniuk, vezényszóra hasra vágódni, felállni és tovább futni, miközben őrök korbácsütéseket mértek rájuk. Lelőtték azokat, akik nem bírták ki a „gyakorlatot” a végéig.[63][64]

A foglyok halálának legfőbb oka a betegség volt. A tábor létezésének első szakaszában csak két orvos volt a táborban, az is a személyzet rendelkezésére. Ezek csak titokban foglalkozhattak beteg foglyokkal és csak olyan gyógyszerekkel, melyeket ki tudtak lopni a rendelőjükből. A 3-as részlegben nem volt semmiféle orvosi ellátás. 1942 őszén betegszobát hoztak létre a foglyok számára is, két orvossal, de a betegek száma mindig túl nagy volt. 1942 decemberében flekktífusz-járvány tört ki a tábor higiéniai körülményei miatt. A foglyok nem mosakodhattak és csak olykor tudták ruhájukat kicserélni deportáltaktól elvettekkel. A 3-as részlegbeliek egyáltalán nem tudtak ruhát váltani. Százával betegedtek meg tífuszban, de csak a funkciós foglyoknak és ezek protezsáltjainak volt részük kezelésben, a betegszoba kapacitásától függően. A legtöbb beteg igyekezett jelen lenni a létszámellenőrzéseken és munkába menni állapotuk ellenére. Társaik helyettük is dolgoztak, amennyire tudtak, és egyes kápók megengedték, hogy néha pihenjenek. Naponta több tíz felkelni képtelen beteg foglyot lőttek le, főleg a 3-as részlegben. 1943 februárján kifertőtlenítették az egész tábort és akkor létesítették a mosodát is a 3-as részlegben. A járvány március végéig tartott. Kb. 300 fogoly halt meg az alsó táborban és kb. 100 a felsőben. Új deportáltakkal helyettesítették őket.

A táborban való életben maradáshoz nemcsak fizikai kitartásra volt szükség, hanem lelkire is. A 3-as részlegben sokan nem bírták ki és öngyilkosok lettek, főleg értelmiségiek. Az öngyilkosságok éjjel történtek, egyes éjszakákon kettő-három, de voltak éjszakák, amikor 15–20 is. Az SS-ek meg akarták akadályozni az öngyilkosságokat, ezért két fogolyt felmentettek a nappali munka alól és erre jelölték ki őkét. Mégis az öngyilkosságok folytatódtak, és lemondtak megakadályozásukról.[65][66]

Az SS-ek szellemi kínzásokat is kitaláltak. Az egyik a zene volt. A tábor létezésének kezdete óta volt ott egy nem hivatásos muzsikustrió, akiknek szórakoztatni kellett az SS-eket, de a gázkamrákhoz közel is játszaniuk kellett, hogy elfedjét az odahajtottak kiáltásait. 1942. szeptember 1. előestéjén a foglyoknak is meg kellett ünnepelni Lengyelország lerohanásának évfordulóját. A muzsikusoknak zsidó nótákat kellett játszaniuk, és néhány fiatalnak táncolnia kellett. Az egyik téli transzporttal behozták Artur Gold híres varsói tánczene-komponistát és karmestert. Kiválasztottak tíz hivatásos zenészt is, valamint énekeseket, köztük egy tenor operaénekest. Deportáltaktól elszedett hangszerekkel zenekart alkottak. Énekkart is létesítettek fogoly férfiakból és nőkből. A zenekarnak próbákra való időt különítettek el, amikor kivonták őket munkacsapataikból. A szabók színpadi ruhát is varrtak nekik. Gold énekeket komponált egy csehországi fogoly szövegeire, az SS-ek szórakoztatására. Viszont Goldnak meg kellett komponálnia a tábor úgynevezett himnuszát is, melyet az összes fogolynak meg kellett tanulnia és énekelnie munkába menet éz onnan jövet. A zenekarnak az esti létszámellenőrzésnél is játszania kellett a büntetőverések és a kivégzésre kiszemelt legyengültek és betegek kiválasztása közben, majd a létszámellenőrzés végén a foglyokat kísérnie a tábor „himnusza” éneklésekor.[67][68] Muzsikustriót hoztak létre a megsemmisítő részlegben is. 1943 júniusában és júliusában itt már csak kiásott holttesteket égettek reggel négy órától délig. Azután a foglyoknak nem volt munkája és barakkjukba zárva tartották őket. Egy idő után az SS-ek el akarták foglalni őket valamivel és arra kényszerítették őket, hogy előadást készítsenek elő a táborfőnökük szervezésében. A gázkamrák épületének folyosóján tartották a próbákat. Az előadáson jelen voltak SS-ek és őrök.[69]

Egy másik „szórakozást” képeztek az 1943 tavaszán és nyarán Kurt Franz, a táborparancsnok helyettese által rendezett ökölvívó-mérkőzések. Eleinte tíz Varsóból edzőjükkel együtt deportált ökölvívó vett bennük részt. A felszerelést az SS-ek adták. Később boxolni kényszerítettek közönséges foglyokat is, hogy még „szórakoztatóbbak” legyenek a mérkőzések. Ezeken az összes fogolynak jelen kellett lennie. Előttük előadás is vollt. Játszott a zenekar, énekelt a kórus és a szólóénekesek, és humoros jelenetek is voltak. Az eseményt újabb zenei számok zárták. Tornászcsoport is volt a táborban, melyet egy varsói úszóbajnok edzett. A foglyokat labdarúgó-mérkőzésekre is kényszerítették.[70][68]

Főleg 1943 kezdetétől, amikor ritkábbak voltak a szállítmányok és a foglyok népessége stabilabb lett, a feszültség valamennyire lecsökkent és a foglyoknak megengedtek egyes olyan dolgokat, amelyek emlékeztették őket a szabad életükre.[71]

A foglyok imádkozhattak a barakkjukban és olykor istentiszteletet is tarthattak az asztalosműhelyben. Voltak deportáltaktól elvett imakönyveik, -sáljaik és -szíjaik. Néhányszor vallásos temetéseket is megengedtek nekik. Az 1943-as Pészah-ünnepre süthettek néhány maceszt a 3-as részleg konyhájában.[72][68][73]

A munkaidő utáni kevés órában, 21 óráig, ha nem kellett a személyzetet szórakoztatniuk, a foglyoknak megengedték, hogy valamennyire a normálisra hasonlító életet éljenek. Például a 3-as részleg foglyai maguk között is énekelhettek az ottani trió kíséretével.[74]

Főleg a tábor utolsó hónapjaiban meg voltak engedve férfiak látogatásai a nők barakkjában. Szerelmi kapcsolatok is jöttek létre. A párok férfi tagjainak többsége funkciós fogoly volt. Vallásos esküvők is voltak, például egy orvosé és egy fogorvosnőé, vagy a 3-as részlegben egy gépészé és egy ott dolgozó nőé.[75][68][73]

Foglyok ellenállási aktusai és szökései

[szerkesztés]

Már az 1943. auguszt 2-án történt felkelés és tömeges szökés előtt isvoltak ellenállási aktusok és szökések.

Az első ellenállási aktus a fentebb röviden említett volt. 1942. szeptember 11-én deportáltszállítmány jött, amelyből kiválogattak bizonyos számú férfit munkára, majd öt-hatezer deportáltat elgázosítottak. Az esti létszámellenőrzéskor az ezen szolgálatos SS ki akarta szedni az aznap behozottakat, hogy őket is megöljék. Csak néhány lépett ki a sorokból és az SS verni kezdte a foglyokat. Akkor Meir Berliner leszúrta egy nála levő késsel. Egy őr azonnal megölte a foglyot és a többi őr rálőtt a foglyokra több tizüket megölve vagy megsebesítve. A többieket arra kényszerítették, hogy újrarendezzék a sorokat, majd még tizet kiszedtek és helyben lelőtték. Az SS meghalt útközben a kórház felé vagy ott lévén. Másnap reggel az SS-ek kiválogattak még 150 foglyot és lelőtték őket. Berliner feleségét és lányát behozatalukkor gázosították el, és ő már régebb óta készült a tettére.[76]

Több szökés történt a táborból, főleg első időszakában, amikor rendszeresen öltek meg bizonyos számú dolgozó foglyot néhány napnyi időközök után és újakkal helyettesítették. A szökések száma csökkent, miután a munkacsapatokat viszonylag állandósították, de az SS-ek megelőzési intézkedései is szigorúbbak lettek. Az első szökevények a deportáltaktól elvett holmik vonatba való berakásán dolgoztak. Ruhabálák közé bújtak, majd útközben kiugrottak a vonatból. Mások éjszaka szöktek meg átvágva a kerítést, melybe nem volt bevezetve villanyáram és riasztó berendezése sem volt. A táboron kívül dolgozó fenyőág-szedők közül is megszöktek néhányan.[77] Chris Webb 21, a felkelés előtti szökevény nevét sorolja fel.[78]

Voltak sikertelen szökési kísérletek és szökések is, amelyek mindig az illető foglyok halálával végződtek. Egyeseket, akik vonatból ugrottak le, a vagonokat örzők lőtték le. Egyszer, a tábor újraszervezése után a kék csapat hét tagja próbált megszökni, de elfogták és lelőtték őket, és a parancsnok helyettese figyelmeztette a foglyokat, hogy ha lesz még szökés, mindegyik szökevény után megtorlásul tíz fogolyt fognak megölni. A 3-as részleg 25 foglya is szökni készült, de beárulták őket, és mindet lelőtték. Szintén a 3-as részlegben hét fogoly alagutat ásott a barakkjukból kiindulva 1942 egész decemberén keresztül. Ötnek már sikerült kijutnia, amikor egy őr észrevette őket és tüzet nyitott. Egy közeli faluban találták meg őket, ahol ellenálltak. Az egyik megmenekült, egy másikat helyben lelőtték, a többi hármat pedig visszavitték a táborba és felakasztották a többi fogoly előtt. Voltak olyan szökevények is, akik, mivel nem volt hova menniük, visszatértek a helységükbeli gettóba, és amikor azt felszámolták, újból Treblinkába kerültek, ahonnan már nem menekültek meg.[77] Két, a varsói gettóba visszatért szökevény részt vett az ottani felkelésben és harcban esett el.[79]

A felkelés

[szerkesztés]
Bővebben: Treblinkai felkelés

A felkelés előkészítése

[szerkesztés]

1943 kezdetétől kezdve egyre kevesebb déportáltszállítmány érkezett Treblinkába, februárban pedig elkezdték a holttestek kiásását és elégetését. Majd a foglyokhoz eljutott a németek sztálingrádi vereségének híre. Ezek a tények arra a következtetésre juttatták őket, hogy közeledik Németország végső legyőzése, hogy a nácik el akarják törölni a népirtás nyomait, és hogy ezért végül mindannyiukat meg fogják ölni. Elkezdtek arról beszélgetni, hogyan tudnának megmenekülni. Tudták, hogy az egyéni vagy kis csoportokban való szökés csaknem lehetetlen az SS-ek megelőző intézkedései és a szökések utáni megtorlások miatt. Arra jutottak, hogy az egyedüli megoldás csak a felkelés és a tömeges szökés lehetne. Sokan meghalnának, de legalább bizonyos számuknak esélye lenne megmenekülni.[80]

Február vége vagy március eleje táján szervező bizottságot hozott létre néhány funkciós fogoly és néhány a dolgozók elitjéhez tartozó fogoly az alsó táborban,[81][82] majd a felsőben is megalakult egy bizottság. Az itteni foglyok nem mehettek ki a részlegből, de bizottságuknak sikerült részt vennie a szervezésben Jankiel Wiernik fogoly közvetítő szerepének köszönhetően, aki kivételesen közlekedhetett a tábor két része között.[83][84][85]

Az első feladat, amit maga elé tűzött a bizottság fegyverek beszerzése volt pénzért és értéktárgyakért. Ezeket életülk kockáztatásával szerezték egyes osztályozó foglyok és arannyal foglalkozó foglyok. Arra gondoltak, hogy fegyvereket az ágakat szedő csapat tagjai tudnának vásárolni, akiknek voltak alkalomszerű kapcsolataik helyi lakosokkal. Ez az ötlet rossznak bizonyult.[86][87]

Egy másik ötlet az volt, hogy hatoljanak be a fegyvertárba és onnan hozzanak ki fegyvereket, amiket eldugtak volna a felkelésig. Megjelent ez a lehetőség, amikor elromlott a fegyvertár ajtajának zárja, és egy fogoly lakatosnak meg kellett javítania. Ez alkalommal lemásolta az ajtó kulcsát.[88][89][90]

Először a felkelést egy április eleji napra tervezték. Az összeesküvőknek sikerült két gránátokkal teli ládát kihozniuk a fegyevertárból, de gyutacsok nélkül. Hamar találniuk kellet egy alkalmas pillanatot, hogy visszavigyék őket, és a felkelés elmaradt.[88][91][92] Fegyverként egyelőre csak a rendelkezésükre alló szerszámokat tudták volna használni (fejszéket, lapátokat, emelőrudakat), és késeket készítettek, amelyeket eldugtak.[93]

A két bizottság folytatta a szervezkedést. Fegyvereket csak úgy tudtak szerezni, ha kicsempészik őket közvetlenül a felkelés előtt.[94]

A felkelést ausztus 2-ára határozták el. Tervük az volt, hogy csempésszék ki a fegyvereket, osszák szét a munkahelyeken, támadják meg a személyzetet a munkaidő vége felé és vegyék el fegyvereiket, mindezt titokban. Gránát felrobbantásával kellett jelezni a személyzet többi tagjának nyílt magtámadását, elvágni a telefon vonalat, birtokba venni és felgyújtani a tábort, majd tömegesen kiszökni az erdőbe és szétszóródni.[95]

Az események

[szerkesztés]

A felkelésről szóló visszaemlékezések nem egyeznek minden részletükben, de lezajlását nagy vonalaiban rekonstruálni lehet azon információk szerint, amelyekről konszenzus van.[96]

Augusztus 2-a szokásos munkanapként indult, majd délben megvolt az ebédszünet és 13 órakor megtartották a létszámellenőrzést, azután a munka újrakezdődött.[97][98]

A felkelők elkezdtek kihozni fegyvereket, töltényeket és gránátokat,[99][98] de ezt az akciót leállította egy váratlan esemény, és nem tudtak eleget kihozni, sem tovább követni a tervet. Egy SS a műhelyek környékére jött és egy fogoly pisztolyával rálőtt, azt feltételezve, hogy az SS megtudhatott valamit a felkelésről.[100][101][102] A lövés hallatára a tábor területén szétszóródott többi felkelő azt hitte, hogy ez volt a jel, bár idő előtt adták ki, és az események kaotikusak lettek. A felkelők felgyújtották az üzemanyagraktárt, a műhelyeket és több más barakkot. A szervezés titokban tartásának szüksége miatt a foglyok többsége nem tudott a felkelésről, és nem volt már alkalom értesíteni őket kirobbantása előtt, ahogy az tervezve volt, ezért pánikban rohangáltak a táborban. A felső tábor foglyai megöltek néhány őrt, elvették a fegyvereiket, felgyújtották a faépületeket, de nem sikerült felgyújtaniuk a gázkamrákat. Az őrök gépfegyverrel lőttek az őrtornyokból, miközben a felkelők csak kevés lövéssel viszonozhatták a tüzet. A legtöbb fogoly a kerítésbe vágott résekhez futott, hogy megszökjön, de sokan fennakadtak a tankakadályokon és lelőtték őket. A harc megközelítően félórat tartott.[103][104]

A felkelés következményei

[szerkesztés]

A felkelés idejében kb. 850 fogoly volt a táborban. Nem akart vagy nem tudott megszökni kb. 100. Harcban vagy szökés közben 350–400 halt meg. A telefonvonalat nem sikerült elvágni és a táborparancsnok erősítést tudott kérni, amely hamar meg is jött. A 350–400 ember közül, akiknek sikerült megszöknie, még aznap délután és a következő éjszakán megöltek kb. 200-at az erősítésként küldött egységek.[105] A tábor személyzetének nagyon kevés vesztesége volt: egy sebesült SS és öt vagy hat halott és sebesült őr.[106]

A németek azonnal erélyes hajtóvadászatot indítottak azon kb. 200 szökevény likvidálására, akik messzebb jutottak. Csak a szökésről előre tudó szökevényeknek lehettek terveik a szökés utánra, azok is csak nagyon homályosak, és általában nekik sem volt előkészítve semmi. Csupán néhánynak volt valami aranya, gyémántja vagy pénze, amit életük kockáztatásával szereztek az osztályozó barakkokban. Egyedül vagy kis számban együtt a sorsukra maradtak, csak abban a szerencsében bízhattak, hogy majd rábukkannak olyan emberekre, akik segítenek rajtuk rejtekhellyel és élelemmel. Egyes túlélők beszámoltak arról, hogy segítettek rajtuk lengyel helybéliek,[107][108] de másokat ellenségesen fogadtak.[109]

Körülbelül százat fogtak el és öltek meg azon kétszáz közül, akik tovább jutottak.[110] Mégis csaknem 80 szökevény megmenekült és túlélte a háborút.[111][108]

A tábor a felkelés után

[szerkesztés]

A felkelés és a tömeges szökés után Franz Stanglnak, a tábor parancsnokának nem kellett jelentést írnia az eseményekről, mert nem halt meg egyetlen SS sem.[112] Elhatározták a tábor felszámolását és nem építették újjá azt, ami leégett, mivel már csaknem az összes lengyel zsidót elhurcolták, de a tábort nem számolták fel azonnal. A gázkamrák sértetlenek voltak és augusztus 19-éig még megsemmisítettek néhány kis számú szállítmányt.[113]

A nácik gyilkosságaik minden nyomát el akarták tüntetni, ezért elkezdték a tábor teljes lerombolását. A kb. 100 ottmaradt fogoly a legnagyobb részének lerombolásán dolgozott. 1943. október 20-án 30–50 treblinkai fogolyt elvittek a sobibóri táborba ennek megsemmisítésére az október 14-i sobibóri felkelés és tömeges szökés, valamint az ottmaradt összes fogoly megölése után, majd ezeket a treblinkaiakat is megölték. A treblinkai táborban maradtak folytatták ennek lerombolását, és november 17-én őket is megölték.[114]

A gázkamrás épületet lebontották és anyagát egy ház építésére használták fel egyes források szerint a volt tábor egyik ukrajnai német nemzetiségű őr számára, aki odavitte családját, és parasztazdaságot létesítettek neki. A területet részben felszántották és bevetették takarmánynövénnyel, részben fenyőfákat ültettek rá.[114] Más források szerint a gazdaságba két ukrajnai család költözött, a második is egy volt őré. A területet bekerítették és az ott lakók állatokat tartottak, de az a feladatuk is volt, hogy megakadályozzák helybéliek behatolását. 1944 augusztusában, amikor a Vörös Hadsereg Treblinkához közeledett, az őrök felgyújtották a gazdaságot és elmenekültek. Helybéli lakosok bementek a területre és össze-vissza ástak értékes tárgyakat keresve. Vaszilij Grossaman szovjet író, akkoriban haditudósító ott járt 1944 szeptemeberében és tájékozódott a táborról helybéliektől. Látta azt, ami a felszínre került az ásások nyomán: részben elégett csontdarabokat, fogakat, ruhák darabjait, mindenféle értéktelen tárgyakat, igazolványokat, fényképeket, leveleket.[115]

A gyilkosok sorsa

[szerkesztés]

A treblinkai SS-ek közül az egyiket egy fogoly ölte meg (lásd fentebb).[116] Egy másikat őrök öltek meg, akiket a trawniki táborba kísért vissza, ahol ezeket kiképezték. Két, a treblinkai felkelés után Sobibórba áthelyezett SS-t az itteni felkelők öltek meg. A treblinkai tábar felszámolása után az SS-ek többségét elküldték partizánokkal harcolni. Egyikük velük való harcban Jugoszláviában esett el, ötük pedig Észak-Olaszországban, köztük Christian Wirth, a Reinhard-művelet inspektora, aki megszervezte és felügyelte a művelethez tartozó táborok megsemmisítési rendszerét, és aki 1942 szeptemberében részt vett Treblinka 2. újjászervezésében.

Richard Thomallát, a treblinkai tábor építésének vezetőjét, a háború végén elfogták a szovjetek és per nélkül kivégezték.

Tizenhét SS-t tartóztattak le és helyeztek bűnügyi eljárás alá. Kettő öngyilkos lett, az egyik életfogytiglani börtönbüntetésre ítélése után, Irmfried Ebert, a tábor első parancsnoka pedig pere előtt. Az első ítéletet 1949-ben hozták egy SS ellen a volt Kelet-Németországban, Drezdában. Kilenc évi börtönbüntetésre ítélték, de megszökött és Nyugat-Németországba menekült, ahol nem jártak el ellene. Egy másiknak 1951-ben volt a pere, és életfogytiglani büntetést kapott. Többségük pere Düssseldorban, 196–965-ban zajlott le. Négyet életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. Három a börtönben halt meg, Kurt Franz pedig 34 év után szabadult. Öt 1965-ben elítélt rövidebb börtönbüntetést kapott, közülük három letöltése előtt szabadult. Egy SS-t felmentettek és egy másik a per megnyitása előtt meghalt.[117]

1966-ban még egy SS-t ítéltek el négy évi börtönbüntetésre.

Az utolsó per a Franz Stanglé volt. Őt 1947-ben letartóztatták Ausztriában, de megszökött 1948-ben és Szíriába, majd Brazíliába sikerült kikerülnie. Ott találták meg Simon Wiesenthal kutatásai nyomán és tartóztatták le 1967-ben, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Németországban, 1970-ben. A börtönben halt meg szívrohamban 19 órára utolsó beszélgetése után Gitta Sereny holokausztkutatóval.[118]

Az egyik SS otthon halt meg a háború alatt eltávoaás közben és még egy baleset áldozata lett néhány hónappal a háború után. Az SS-ek többségének ismeretlen a sorsa, néhány után pedig nem volt eljárás.

A treblinkai őrök közül egyesek Lengyelországban maradtak, mások visszatértek a Szovjetunióba, a német nemzetiségűek Nyugat-Németországba mentek, megint mások a Egyesült Államokba, Kanadába vagy az Egyesült Királyságba vándoroltak ki.[119] Csak egy részük ellen volt eljárás, per és esetleg ítélet. Az 1950-es–1960-as években négyet néhány évi börtönre ítéltek Lengyelországban.[120] Egyet kitoloncoltak a Szovjetunióba, és a 25-éves büntetőtáborra ítéléséből ötöt töltött le.[121] Az 1970-es években az USA-ban meghallgattak egyes volt őröket, mert bevándorlási kérelmükben hazudtak a múltjukról, és visszavonták amerikai állampolgárságukat. 1984-ben az egyiket kitoloncolták a Szovjetunióba, ahol halálra ítélték és kivégezték.[122]

Treblinka ismerete

[szerkesztés]

A náciknak nem sikerült eltitkolniuk a Treblinkában történő bűncselekményeiket a tábor létezése alatt sem.

Az első információk 1942. augusztus 8. és 10. között kerültek a varsói gettóba egy zsidó aktivistától, aki Treblinkába irányított deportáltszállítmányokról értesített.[123]

Elsők között publikált információkat a tábor valóságairól az Armia Krajova földalatti tájékoztatójának 1942. augusztus 17-i száma, a 30 (55). sz. jelentésben és a 33 (58). sz. jelentésben.[124]

Az első szökevényektől tudták meg feleik azt, ami a táborban történik. Az első, akitől írásos beszámoló származik, Abraham Krzepicki. A varsói gettóból deportálták Treblinkába, 1942. szeptember 13-án szökött meg és sikerült visszatérnie ugyanabba a gettóba. Mondottait leírta Rokhl Auerbakh (Rachel Auerbach) jiddis nyelven annak a tevékenységnek a keretében, amelyet Emanuel Ringelblum történész és szociális munkás indított a gettóban. Kb. 30 000 írás és fénykép archívumát gyűjtötték össze a gettóbeli zsidók sorsáról és fémedényekben pincékben ásták el. Nagy részüket megtalálták 1946-ban és 1950-ben. Krzepicki harcban esett el a gettói felkelés idejében, de beszámolóját is megtalálták 1950-ben.[125]

Az Armia Krajova tovább is kapott a Krzepicki által adottakhoz hasonló információkat, mint amilyenek a főparancsnoksága információs osztályának az 1631-es kamarája 1942. októberi jelentésében jelentek meg. A táborról szóló információk Tel-Avivba is eljutottak, ahol a Zsidó Ügynökség táviratban összefoglalta és 1942. december 4-én elküldte New Yorkba a Nemzetközi Zsidó Kongresszusnak. Az Armia Krajova Londonba, az emigráns lengyel kormánynak is küldött információkat a táborról. Ennek Belügyminisztériuma részletes jelentést adott át Treblinkáról a brit kormánynak 1944 augusztusában.[126]

Franciszek Ząbecki folyamatosan számolt be a lengyel ellenállásnak arról, amit megismert. Titokban tartotta nyilván a déportáltakkal érkező vonatokat és azokat, amelyek üresen vagy a tőlük elvett holmikkal indultak vissza, és hozzáférése volt a vonatokat kísérő dokumentumokhoz is. 1944-ben elsajátított sok dokumentumot, amelyeket bizonyítékokként tartott meg.[127]

A felkelés után Jankiel Wiernik szökevényt segítette elrejtőzni a lengyel ellenállási mozgalom. Ez arra buzdította, hogy írásban számoljon be Treblinkáról és az ott átéltekről, és ezt 1944 májusában földalatti kiadványban közölte 2000 példányban.[128]

Jankiel Wiernik 1944-es földalatti kiadású kis könyvének első oldala.

A Szovjetunióra korlátozott nagyobb közönség szerezhetett tudomást Treblinkáról Vaszilij Grosszman 1944-ben közölt esszéjéből röviddel azután, hogy a szerző ott volt.[129] Az esszé kis könyvben jelent meg 1945-ben, és a vád felhasználta a nürnbergi perben.[130] Szintén 1945-ben jelent meg angol fordításban, New Yokban Jankiel Wiernik füzete.[131]

A háború után, 1945-től kezdve több túlélő szökevény, de lengyelek is tanúvallomást tettek igazságszolgáltatási szervek előtt arról, amit Treblinkáról tudtak.[132] Samuel Rajzman volt fogoly a nürnbergi perben tett tanúvallomást 1946-ban.[133]

Samuel Rajzman túlélő tanúvallomást tesz Nürnbergben, 1946. február 27-én.

A treblinkai SS-ek pereiben több volt fogoly és egyéb személyek is tettek tanúvallomást, köztük nagyon fontos tanú volt Franciszek Ząbecki a düsseldorfi 196–965-os și 1970-es perekben.[134] Bár jelentékteleníteni próbálták bűneiket, az igazság a vádlottak vallomásaiból is kitűnt. Például Franz Suchomel volt SS többek között arról számolt be, hogy 1942. szeptemberéig a túl nagy számú szállítmányok érkezésekor a deportáltak két harmadát holtan találták a vagonokban.[135]

Három túlélő könyveket írt arról, amit átéltek a táborban, a felkelés és szökésük közben: Samuel Willenberg[136], Richard Glazar[137] és Chil Rajchman[138] Más túlélők cikkeket írtak.[139] Holokausztkutatók folytattak beszélgetéseket túlélőkkel, egyesekkel még a 2000-es és 2010-es években is. Például Michal Chocholatý cseh kutató részleteket közöl hat volt szökevénnyel.[140]

Dokumentumfilmek is vannak Treblinkáról szóló beszámolókkal:

  • 1985 – Shoah (Holokauszt) – Claude Lanzmann francia újságíró és író filmje[141][142], amelyben Treblinkáról szóló részek is vannak interjúkkal Richard Glazar és Abraham Bomba volt foglyokkal, helybéli parasztokkal és vasutasokkal, Franz Suchomel volt ottani SS-el és egy német ügyésszel;
  • 2002 – Ostatni świadek (Az utolsó tanú) – lengyel film Samuel Willenberg és Kalman Taigman volt foglyokkal;[143]
  • 2002 – A pesar de Treblinka (Treblinka ellenére) – uruguayi film, a fenti kettővel és Chil Rajchman volt fogolytársukkal;[144]
  • 2012 – Death Camp Treblinka: Survivor Stories (A treblinkai haláltábor. Túlélők elbeszélései) címmel az Egyesült Királyságban és Treblinka's Last Witness (Treblinka utolsó tanúja) címmel az USA-ban – a BBC filmje Willenberggel a volt tábor helyén, Varsóban és Izraelben, valamint Kalman Taigmannal;[145]
  • 2016 – Treblinka, je suis le dernier Juif (Treblinka. Én vagyok az utolsó zsidó) – francia film Chil Rajchmannal.[146]

A háború után nem történtek intézkedésik annak megőrzésére, ami még megmaradhatott a táborból. Csak 2010-ben kezdődtek régészeti kutatások a helyszínen. Előbb LIDARral és földradarral végeztek kutatásokat, majd 2013-ban ásatásokat a lengyelországi főrabbi jóváhagyásával is, mivel a zsidó vallás előírásai szerint sírgyalázásnak minősül olyan helyen ásni, ahol zsidók holttestei vannak. Csak néhány négyzetméternyi felületű pár helyen ástak Caroline Sturdy Colls brit kutató vezetésével és előbb találtak égett csontmaradványokat és személyes használatú kis tárgyakat, majd először kerültek elő padlólap-darabok és kövek, amelyekről azt következtették, hogy a gázkamrák maradványai[147] A kutatásokon dokumentumfilm készült a brit Treblinka. Inside Hitler's Secret Death Camp (Treblinka. Hitler titkos haláltáborában).[148]

Művészfilmek

[szerkesztés]

Benjamin Ross brit filmrendező 2005-ben forgatta le a Torte Bluma című rövidfilmet, amely alapja Franz Stangl, a treblinkai második parancsnok által Gitta Serenynek elmondott történet. Az esemény Richard Blau fogollyal kapcsolatos, akivel Stangl, amint mondta, barátian viselkedett, és aki nem élte túl a felkelést.[149][150]

2016-ban mutatták be a Chil Rajchman emlékirata alapján készült Treblinka című portugál filmesszét Sérgio Tréfaut rendezésében.[151]

Az áldozatok és a felkelés tisztelete

[szerkesztés]
A deportáltak 17 000 származási helységét jelképező emlékkövek a volt tábor helyén.

Kegyeleti aktusok 1947-ben kezdődtek el, amikor egy lengyel katolikus pap és tanító diákjaival együtt összegyűjtötte az értékes tárgyak keresésekor felszínre került csontokat és eltemette őket. Ugyanaban az évben a Treblinkai Áldozatok Emlékezetének Bizottsága versenyt hírdetett emlékhely tervezésére, de nem talált finanszírozást és felszámolta magát. 1949-ben Sokołów Podlaski város hatóságai kerítéssel védték meg a területet. 1958-ban a vajdasági tanács Zsidók Vértanúsága Helyének nyilvánította a tábor területét és elkezdték kisajátítani azon részeit, amelyek helyi lakosok birtokában voltak.[152] 1964-ben az emlékhely első elemeként felállítottak egy műemléket.[153]. Ezt folyamatosan továbbfejlesztették egyéb elemekkel, 2010-ben pedig felavattak egy épületet, amelyben állandó kiállítást rendeztek be. A volt tábor a Treblinka Múzeum lett, magába vonva Treblinka 1-et is.[154]

A volt tábor helyén rendszeresen tartanak megemlékezéseket főleg a felkelés évfordulóin,[155] és a világ minden tájáról összegyűlt zsidó fiatalok részére szerveznek látogatásokat évente Az élők menete keretében.[156]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 28. o.
  2. ↑ Arad 1999, 18. o.
  3. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 77. o.
  4. ↑ a b Arad 1999, 37. o.
  5. ↑ Hausser-Gans 2016, 59. o.
  6. ↑ Arad 1999, 40. o.
  7. ↑ Hausser-Gans 2016, 59. o.
  8. ↑ Arad 1999, 43. o.
  9. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 31. o.
  10. ↑ a b Arad 1999, 38. o.
  11. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 77–80. o.
  12. ↑ Arad 1999, 38–39, 119 și 174. o.
  13. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 82–84. o.
  14. ↑ Arad 1999, 40–42. o.
  15. ↑ Arad 1999, 41. o.
  16. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 305–307. o.
  17. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 311, 318 și 321. o.
  18. ↑ Procknow 2011, 35. o.
  19. ↑ Arad 1999, 21. o.
  20. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 78. o.
  21. ↑ Arad 1999, 38. o.
  22. ↑ a b Webb și Chocholatý 2014, XI.
  23. ↑ Arad 1999, 153. o.
  24. ↑ Arad 1999, 81. o.
  25. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 95. o.
  26. ↑ Arad 1999, 122. o.
  27. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 67. o.
  28. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 100. o.
  29. ↑ Arad 1999, 82. o.
  30. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 66. o.
  31. ↑ Arad 1999, 83. o.
  32. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 88. o.
  33. ↑ Arad 1999, 86. o.
  34. ↑ Hausser-Gans 2016, 406. o.
  35. ↑ Arad 1999, 83–86. o.
  36. ↑ Az 196–965-ös első Treblinka-per alkalmával elhangzott Helmut Krausnick német történész állítása szerint, idézi Roca 2010, 202. o.
  37. ↑ (németül) The Hoefle Telegram, The National Archives, Kew, Richmond, nationalarchives.gov.uk (Hozzáférés: 2024 .).
  38. ↑ Sereny 1974, 250. o.
  39. ↑ Hausser-Gans 2016, 133. o.
  40. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 37. o.
  41. ↑ Arad 1999, 254–256. o.
  42. ↑ Hausser-Gans 2016, 263. o.
  43. ↑ Arad 1999, 256. o.
  44. ↑ Arad 1999, 276. o.
  45. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 107. o.
  46. ↑ Webb 2014, 75. o.
  47. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 88. o.
  48. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 78. o.
  49. ↑ Arad 1999, 105–106. o.
  50. ↑ a b Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 89–90. o.
  51. ↑ Arad 1999, 108–111. o.
  52. ↑ Arad 1999, 110–111. o.
  53. ↑ Arad 1999, 115–116. o.
  54. ↑ a b Arad 1999, 111–112. o.
  55. ↑ Arad 1999, 107. o.
  56. ↑ Hausser-Gans 2016, 137. o.
  57. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 91–92. o.
  58. ↑ Arad 1999, 204. o.
  59. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 91. o.
  60. ↑ Arad 1999, 203–204. o.
  61. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 40 și 83. o.
  62. ↑ Arad 1999, 206. o.
  63. ↑ Arad 1999, 201–202. o.
  64. ↑ Hausser-Gans 2016, 227. o.
  65. ↑ Arad 1999, 223–224. o.
  66. ↑ Hausser-Gans 2016, 159. o.
  67. ↑ Arad 1999, 231–233. o.
  68. ↑ a b c d Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 90. o.
  69. ↑ Arad 1999, 234–235. o.
  70. ↑ Arad 1999, 233–234. o.
  71. ↑ Arad 1999, 208. o.
  72. ↑ Arad 1999, 216–217. o.
  73. ↑ a b Hausser-Gans 2016, 236–237. o.
  74. ↑ Arad 1999, 234–235. o.
  75. ↑ Arad 1999, 236. o.
  76. ↑ Arad 1999, 98–99. o.
  77. ↑ a b Arad 1999, 258–264. o.
  78. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 232–256. o.
  79. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 240 și 248. o.
  80. ↑ Arad 1999, 270–271. o.
  81. ↑ Arad 1999, 271–272. o.
  82. ↑ Webb 2014, 99. o.
  83. ↑ Arad 1999, 278–279. o.
  84. ↑ Webb 2014, 104. o.
  85. ↑ Hausser-Gans 2016, 166. o.
  86. ↑ Arad 1999, 273. o.
  87. ↑ Webb 2014, 101–102. o.
  88. ↑ a b Arad 1999, 274. o.
  89. ↑ Webb 2014, 101. o.
  90. ↑ Hausser-Gans 2016, 269. o.
  91. ↑ Webb 2014, 104–105. o.
  92. ↑ Hausser-Gans 2016, 269–270. o.
  93. ↑ Hausser-Gans 2016, 272–274. o.
  94. ↑ Arad 1999, 277. o.
  95. ↑ Arad 1999, 282–283. o.
  96. ↑ Hausser-Gans 2016, 276. o.
  97. ↑ Arad 1999, 286–287. o.
  98. ↑ a b Webb 2014, 106. o.
  99. ↑ Arad 1999, 288. o.
  100. ↑ Arad 1999, 289–290. o.
  101. ↑ Webb 2014, 107. o.
  102. ↑ Hausser-Gans 2016, 278. o.
  103. ↑ Arad 1999, 290–293. o.
  104. ↑ Hausser-Gans 2016, 277. o.
  105. ↑ Arad 1999, 298. o.
  106. ↑ Arad 1999, 294. o.
  107. ↑ Arad 1999, 344. o.
  108. ↑ a b Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 351–352. o.
  109. ↑ Arad 1999, 342–344. o.
  110. ↑ Arad 1999, 346. o.
  111. ↑ Webb 2014, 233–256. o.
  112. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 111. o.
  113. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 28. o.
  114. ↑ a b Arad 1999, 373. o.
  115. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 119–120. o.
  116. ↑ Webb – Chocholatý 2014; 309–354. o. nyomán szerkesztett szakasz, kivéve a külön jelzett forrásokból származó információkat.
  117. ↑ (angolul) The Treblinka Death Camp Trials (A treblinkai haláltábor perei), Holocaust Education & Archive Research Team, holocaustresearchproject.org (Hozzáférés: 2024 .).
  118. ↑ Sereny 1974, 365. o.
  119. ↑ Kuwałek 2015, 206. o.
  120. ↑ Czarkowski 1989, 81–87. o.
  121. ↑ Kuwałek 2015, 298. o.
  122. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 207–208. o.
  123. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 169–170. o.
  124. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 170–172. o.
  125. ↑ Donat 1949, 77–146. o.
  126. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 173–178. o.
  127. ↑ (angolul) Franciszek Ząbecki 1945. december 21-én tett tanúvallomása Z. Łukaszkiewicz bíró előtt (Hozzáférés: 2024 .).
  128. ↑ Donat 1979, 147–188. o.
  129. ↑ Треблинский ад (A treblinkai pokol). In Znamja, 11. sz., 1944. november, 121–144. o.
  130. ↑ Bit-Iunan 2023, 83–84. o.
  131. ↑ (angolul) A Year in Treblinka (Egy év Treblinkában). New York: American Representation of the General Jewish Workers' Union of Poland, 1945 (Hozzáférés: 2024. .).
  132. ↑ (angolul) Treblinka – extermination camp, 39–45 Chronicles of Terror (39–45 A terror krónikái), Witold Pilecki Szolidaritás és Bátorság Intézet (accesat la .).
  133. ↑ (angolul) Samuel Rajzman – prisoner T2, muzeumtreblinka.eu (Hozzáférés: 2024. .).
  134. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 198–200. o.
  135. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 202. o.
  136. ↑ מרד בטרבלינקה (Felkelés Treblinkában), Védelmi Minisztérium Kiadója, 1986. o.
  137. ↑ Die falle mit dem grünen Zaum. Überleben in Treblinka (A zöld csapda. Túlélés Treblinkában). Fischer, Geschichte sorozat, 1992. ISBN 9783596107643, 1947-ben írt kézirata alapján.
  138. ↑ Un grito por la vida: memorias (Kiáltás az életért. Emlékirat). Montevideo: Banda oriental, 1997. o.
  139. ↑ Hausser-Gans 2016, 317–318. o.
  140. ↑ Webb și Chocholatý 2014, 129–162. o.
  141. ↑ (angolul) Shoah, imdb.com (Hozzáférés: 2024. .).
  142. ↑ A film teljes angol szövege Lanzmann 1985-ben.
  143. ↑ (lengyelül) Ostatni świadek, filmpolski.pl (Hozzáférés: 2024. .).
  144. ↑ A pesar de Treblinka, imdb.com (Hozzáférés: 2024. .).
  145. ↑ (angolul) Death Camp Treblinka: Survivor Stories, imdb.com (Hozzáférés: 2024. .).
  146. ↑ (angolul) Treblinka, je suis le dernier Juif, imdb.com (Hozzáférés: 2024. .).
  147. ↑ (angolul) Finding Treblinka Project, Staffordshire-i Egyetem, staffs.ac.uk.
  148. ↑ Treblinka. Inside Hitler's Secret Death Camp, imdb.com (Hozzáférés: 2024. .).
  149. ↑ (angolul) Torte Bluma. Stellan Skarsgård színész honlapja, stellanonline.com (Hozzáférés: 2024. .).
  150. ↑ Sereny 1974, 207–208. o.
  151. ↑ (angolul) Treblinka, Portugal Film, portugalfilm.org (Hozzáférés: 2024. .).
  152. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 116–118. o.
  153. ↑ Kopówka – Rytel-Andrianik 2011, 122. o.
  154. ↑ (angolul) A Treblinka Múzeum honlapja, muzeumtreblinka.eu (Hozzáférés: 2024. .).
  155. ↑ (angolul) Celebration of the 79th anniversary of the Treblinka revolt (A treblinkai felkelés 79. évfordulójának megünneplése), Treblinka Megsemmisítő Tábor Emlékének Megőrzése Alapítvány, pamiectreblinki.pl, 2022. július 26 (Hozzáférés: 2024. .).
  156. ↑ (angolul) Phyllis Greenberg Heideman, The importance of the March of the Living – analysis (Az élők menetének jelentősége – elemzés). The Jerusalem Post, jpost.com, 2021. szeptember 2 (Hozzáférés: 2024. .).

Források

[szerkesztés]
  • (angolul) Arad, Yitzhak. Belzec, Sobibor, Treblinka. The Operation Reinhard Death Camps (Belzec, Sobibór, Treblinka. A Reinhard-művelet haláltáborai). Bloomington – Indianapolis: Indiana University Press, 1999. ISBN 9780-253213051
  • (oroszul) Bit-Junan, Jurij G. Военная публицистика В.С. Гроссмана второй половины 1944 г. (V. Sz. Grosszman háborús publicisztikája 1944 második felében). In Vesztnyik RGGU, Irodalomtudomány. Nyelvészet. Kulturológia sorozat, 5. sz., 2023, 77–90. o. ISSN 2686–7249, doi:10.28995/2686–7249–2023–5-77–90
  • (lengyelül) Czarkowski, Ryszard. Cieniom Treblinki (Treblinka árnyékai). Varsó: MON kiadó, 1989. ISBN 831107724-X
  • (angolul) Donat, Alexander (szerk.). The Death Treblinka. A Documentary (A treblinkai haláltábor. Dokumentumok). New York: Holocaust Library, 1979
  • (franciául) Hausser-Gans, Michèle. Treblinka (1942–1943) : lieu paradigmatique de la ”Solution Finale” de la question juive : rendre compte des limites de l’extrême : essai de réinscription dans l’histoire (Treblinka (194–943), a „végleges megoldás” paradigmatikus helye. Hogyan adjunk számot a szélsőség korlátairól. Próbálkozás a történelembe való újbóli beiktatására). Doktori dissertáció. Strasbourg-i Egyetem, 2016 (Hozzáférés: 2024. .)
  • (lengyelül) Kopówka, Edward – Rytel-Andrianik, Paweł. Dam im imię na wieki (Księga Izajasza 56, 5). Polacy z okolic Treblinki ratujący Żydów (Örök nevet adok nekik (Ézsaiás könyve 56, 5). Zsidókat segítő Treblinka-környéki lengyelek). Drohiczyn: Drohiczyni Tudományos Társulat – Drohiczyni Egyházmegyei Kúria, Biblioteka Drohiczyńska sorozat, VII. sz., 2011. ISBN 9788372574961 (Hozzáférés: 2024. .)
  • (lengyelül) Kuwałek, Robert, Kolaboracja ze strachu? Jeńcy sowieccy w formacji SS-Wachmannschaften z obozu szkoleniowego SS w Trawnikach (Együttmőködés félelemből? A trawniki SS-kiképző táborban SS-őrökre kiképzett szovjet hadifoglyok). In Wojtkowiak, Jakub (szerk.). Jeńcy sowieccy na ziemiach polskich w czasie II wojny światowej (Szovjet hadifoglyok lengyel földön a második világháború idejében). Varsó: Lengyel-Orosz Párbeszéd és Kölcsönös Megértés Központ, 2015, 20–31. o. ISBN 9788364486425
  • (angolul) Lanzmann, Claude. Shoah. An Oral History of the Holocaust. The Complete Text of the Film (Shoah. A Holokauszt szóbeli története. A film teljes szövege). New York: Pantheon Books, 1985. ISBN 0394551427
  • (lengyelül) Procknow, Gregory. Recruiting and Training Genocidal Soldiers (Katonák toborzása és kiképzése népirtásra). Francis & Bernard Publishing, 2011. ISBN 9780-98683740-1
  • (angolul) Roca, Xavier. Comparative Efficacy of the Extermination Methods in Auschwitz and Operation Reinhard (Auschwitz és a Reinhard-művelet összehasonlítása megsemmisítési módszerek hatékonyságának tekintetében). In Revista HmiC, VIII. kötet, 2010. Barcelonai Autonóm Egyetem, Modern és Jelenkori Történelem Kar, 19–13. o. ISSN 1696–4403 (Hozzáférés: 2024. .)
  • (angolul) Sereny, Gitta. Into that darkness. From Mercy Killing to Mass Murder (A sötétség felé. Az eutanáziától a tömeges gyilkolásig). New York – St. Louis – San Francisco: McGraw-Hill Book Company, 1974. ISBN 0070562903
  • (angolul) Webb, Chris – Chocholatý, Michal. The Treblinka Death Camp. History, Biographies, Remembrance (A treblinkai haláltábor. Történet, életrajzok, emlékezés). Stuttgart: Ibidem, 2014. ISBN 9783-838265469

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szerkesztő:Amator_linguarum/próbalap&oldid=27642158”