Supermarine Spitfire
Supermarine Spitfire | |
A RAF 41. vadász-századának „Griffon-púpos” Spitfire XII-esei kötelékeznek. Ez a változat csak a Brit-szigetek légvédelmét látta el | |
Funkció | Vadászrepülőgép |
Gyártó | Supermarine |
Tervező | Reginald Joseph Mitchell |
Gyártási darabszám | 20 351 db[1] |
Személyzet | 1 fő |
Típusváltozatok | Supermarine Seafire Supermarine Spiteful |
Első felszállás | 1936. március 5. |
Szolgálatba állítás | 1938. |
Méretek | |
Hossz | 9,12 m |
Fesztáv | 11,23 m |
Magasság | 3,86 m |
Szárnyfelület | 22,48 m² |
Tömegadatok | |
Szerkezeti tömeg | I: 2280 kg XIV: 3034 kg |
Tömeg üzemanyaggal | 2921 kg |
Max. felszállótömeg | 2990 kg |
Hajtómű | |
Hajtómű | Rolls–Royce Merlin II–61 (I–XI) Rolls–Royce Griffon (XII–24) |
Teljesítmény | 775–1055 kW (R–R Merlin) 1290–1530 kW (R–R Griffon) kW |
Repülési jellemzők | |
Max. sebesség | 721 km/h (XIVE) |
Utazósebesség | ~550–600 km/h |
Hatósugár | 680–740 km (I–XIVE) belső tartályokkal |
Legnagyobb repülési magasság | 9750–13 560 m (I–XIVE) |
Emelkedőképesség | 12,9–23,3 m/s (I–XIVE) |
Szárny felületi terhelése | 119,91–207 kg/m² (VB–XIVE) |
Fegyverzet | |
Beépített fegyverzet |
|
Bombák |
|
Egyéb függesztmények |
|
A Wikimédia Commons tartalmaz Supermarine Spitfire témájú médiaállományokat. |
A Supermarine Spitfire brit együléses vadászrepülőgép, melyet a Brit Királyi Légierő megrendelésére fejlesztettek ki. A típust a II. világháborúban nagy számban alkalmazták, majd azt követően főként a brit Nemzetközösség tagjainál állt szolgálatban, egészen az 1950-es évek végéig. A Spitfire a legnagyobb darabszámban gyártott szövetséges vadászrepülőgép-típus volt, az egyetlen szövetséges vadászrepülőgép-típus, ami a háború kitörésekor már gyártás alatt állt és azon két gép közül az egyik, amelyet még a második világégést követően is gyártottak (a másik a Vought F4U Corsair volt, francia megrendelésre).[m 1]
Története
[szerkesztés]Eredete
[szerkesztés]Tervezése
[szerkesztés]R. J. Mitchell 1931-ben kezdte el megtervezni a Légügyi Minisztérium F7/30-as kiírására (Air Ministry Specification F7/30) a típus prototípusát, melynek a tenderkiírás szerint képesnek kellett lennie 400 km/h-s repülési sebesség elérésére, négy géppuska egyidejű hordozása mellett. Ez akkoriban nagy kihívást jelentett, hiszen ekkor még a kétfedelű repülőgépeken kívül más típusok nem repültek. A Supermarine a Type 224-gyel nevezett a pályázatra, amely a kor színvonalának megfelelően egy nyitott pilótafülkés, egyfedelű, sirályszárnyas repülőgép volt, szintén a kornak megfelelően merev futóművel felszerelve. A gépet egy 600 LE-s (450 kW-os) soros Rolls-Royce Goshawk benzinmotor hajtotta, ahogy a tender összes többi pályamunkáját is. Első repülését 1934 februárjában hajtotta végre és csalódást keltett a fejlesztő csapatban, hiszen a Schneider-kupában tapasztalatot szerzett verseny-vízirepülőgépeiken alapuló repülőgéptől jobb teljesítményt vártak, annak „letisztított” formájú változata volt. A sikertelenség nyomán a hét pályamunka közül, 1935 tavaszán a tenderen a Gloster SS37 jelzésű pályamunkája nyert,[2] amely végül Gloster Gladiator néven a RAF utolsó kétfedelű típussorozatát képviselte.[3]
Mitchell a kudarc alatt is folytatta a fejlesztést, az új repülőgép típusjelzését 300-asra változtatta, melyen már behúzható futóművet alkalmazott és a fesztávot 6 lábbal (1,8 méterrel) csökkentette. A módosítást 1934 júliusában benyújtotta a Légügyi Minisztériumnak, azonban azt már nem fogadták be. A kialakítás ezt követően számos módosításon esett át, köztük egy jobb kialakítású pilótafülke, légzőkészülék nagy magasságú repüléshez, kisebb és vékonyabb profilú szárny és egy új fejlesztésű, erősebb Rolls-Royce PV-XII 12-hengeres soros benzinmotor, mely később a Merlin nevet kapta. 1934 novemberében Mitchell a Supermarine tulajdonosától, a Vickers-Armstrongtól megkapta a támogatást és megkezdte a Type 300 részletesebb tervezését és kidolgozását. 1934. december 1-jén a Légügyi Minisztérium AM 361140/34 számon szerződést kötött a céggel és tízezer fontos költségkeretet szabott ki Mitchell F7/30-as pályamunkájának továbbfejlesztésére. 1935. január 3-án a minisztérium hivatalosan is elismerte az új típust, hiszen F10/35 jelzéssel új szerződésben rögzítették annak paramétereit.
1935 áprilisában a beépített fegyverzet számát módosították, a .303 kaliberű Vickers géppuskák számát kettőről négyre növelték szárnyfelenként, és Browning típusúra cserélték, melyet Ralph Sorley ajánlására végeztek el. Sorley a Légügyi Minisztérium Műveleti Ellátó részleg (Operational Requirements section) alkalmazásában állt ekkor. A K5054 jelzésű prototípus 1936. március 5-én szállt fel először az Eastleigh Aerodrome repülőtérről,[4] Joseph Summers százados berepülőpilóta vezetésével, aki a Vickers alkalmazásában állt. Gyakran idézik fel azóta tőle a leszállását követő „Nem nyúltam semmihez!/Don't touch anything” kijelentését, miután a géppel nyolc percet repült.[m 2] A szintén nagy sikerű Hurricane négy hónappal ez előtt teljesítette az első felszállást.
A K5054-et új légcsavarral szerelték fel, majd Summers 1936. március 10-i repülése alatt húzták be először a futóműveket. A 4. repülést követően új motort építettek be, majd Summers elhagyva a berepülőcsoportot, Jeffrey Quill és George Pickering vette át a helyét. Az első repüléseiken kijelentették, hogy a Spitfire egy nagyon jó repülőgép, de korántsem tökéletes. A botkormány túl érzékeny a csúcssebességű (528 km/h-s) repüléseknél, és csak egy kicsivel gyorsabb Sydney Camm által tervezett, szintén Merlin hajtotta Hurricane-nál. Egy jobb hatásfokú fa légcsavarral szerelték fel, mellyel a K5054 már elérte az 557 km/h-s csúcssebességet vízszintes repülésen, 1936 májusa elején, amikor Summers RAF Martlesham Heath-re repülte a gépet és átadta azt a Repülőgép és Fegyverzet-kísérleti Intézetnek (Aeroplane & Armament Experimental Establishment, A&AEE) további vizsgálatokra. Itt Humphrey Edwardes-Jones főhadnagy tesztelte a RAF részéről. Jelentése szintén pozitív volt, melyet a Légügyi Minisztérium részére kellett megküldenie. Egyetlen igényt jelölt csak meg, mégpedig fel kell szerelni a gépet futóműhelyzet-kijelzővel. Egy héttel később, 1936. június 3-án a minisztérium 310 darabos megrendelést adott le a Supermarine-nak, még azelőtt, hogy az A&AEE bármilyen hivatalos jelentést közzé tett volna a K5054-ről. A belső jelentéseket természetesen később pótolták.
Gyártása
[szerkesztés]A típus gyártása kezdetben a dél-angliai területeken folyt, elsősorban Itchenben és Woolstonban. Azonban ezt a két gyárat a Luftwaffe 1940 szeptemberére teljesen lerombolta, ezért az összes Supermarine gyártotta Spitfire repülőgép számos "árnyékgyárban" lett elkészítve. Ezek száma a háború végére lecsökkent, 10 fő gyárból és több kisebb műhelyben folyt a részegység-szerelés és készre építés.
Típusjel | Gyártó | Mennyiség | Megjegyzés |
---|---|---|---|
prototípus (K5054) | Supermarine | 1 | Első repülése 1936. május 5-én.[7] |
IA, IB | Supermarine, Westland |
1567 | Az első I-es a K9787 jelű Spitfire, első felszállása 1938. május 14-én. |
IIA, IIB | Castle Bromwich | 921 | Az első itt gyártott gép a P7280, 1940. június. |
III | Supermarine | 2 | Mindkét repülőgép átalakítás, az N3297 egy Spitfire I-ből, a W3237 egy V-ösből. |
IV/XX | |||
V | Supermarine, Castle Bromwich, Westland |
6487 | Az első V-ös a P8532 (B szárnnyal) 1941. június. |
VI | Supermarine | 100 | Az első VI-os az AB136, 1941. december. |
F.VII HF.VII |
Supermarine | 140 | Az első VII-es 1942. szeptember. |
F.VIII LF.VIII |
Supermarine | 1658 | Az első VIII-as 1942. november 11. |
F.IX, HF.IX, LF.IX |
Supermarine, Castle Bromwich |
5656 | Az első IX-es a BR581, 1942. június |
PR.X | Supermarine | 16 | Az első PR.X 1944 májusi |
PR.XI | Supermarine | 471 | Az első PR.XI 1942 novemberi |
F.XII | Supermarine | 100 | Az első XII 1942. október 13-án készült el. |
F.XIV, FR.XIV | Supermarine | 957 | Az első XIV, a RB142 lajstromú 1943. október 28-án készült el. |
F.XVIII | Supermarine | 300 | Az első XVIII 1945 júniusában készült el. |
PR.XIX | Supermarine | 224 | Az első XIX, az RM626 lajstromú 1944 májusában készült el. |
F.21 | Castle Bromwich | 120 | Az első F.21, az LA187 lajstromú 1944. január 27-én készült el. |
F.22 | Supermarine, Castle Bromwich | (27) + (260); 287 | Az első F.22 1945 márciusában készült el. |
F.24 | Supermarine | 54 | Az első F.24 1946 márciusában készült el. |
Szerkezeti felépítése
[szerkesztés]Sárkányszerkezete és szárnya
[szerkesztés]Szárny
[szerkesztés]A típuson ötféle szárnyat alkalmaztak, melyeket „A”-tól „E”-ig betűztek el. A szárnyak méretei és szerkezeti felépítései alapvetően megegyeztek, eltérés csak a belső fegyverzetben és az üzemanyag tartályok mennyiségében volt. A különféle szárnytípusok jelölése az altípusszám után írt kisbetűvel történt (pl. Mk Vb).[m 3]
- A típusú szárny
- Ez az alap szárnyverzió, melyben 8 db .303" űrméretű (7.7 mm) M1919 Browning géppuskát szereltek, csövenként 300 db lőszerrel.
Elsősorban a Spitfire I és II változatok lettek ezzel a szárnnyal felszerelve.
- B típusú szárny
- 2 db 20 mm-es Hispano–Suiza HS.404 gépágyú csövenként 60 db lőszerrel, valamint 4 db .303" M1919 Browning géppuska csövenként 350 db lőszerrel.
- C típusú szárny
- „Univerzális szárny”, amelybe az A és a B variáció fegyverzetét is be lehetett építeni, illetve 1–1 db 20 mm-es Hispano-Suiza HS.404 gépágyút csövenként 120 db lőszerrel. Megerősítették a főfutókat és 5,08 cm-rel (2 hüvelykkel) előrébb helyezték el. Kialakítottak még 1–1 db fegyverfelfüggesztő csomópontot is a szárnyfelek alatt, melyekre 113 kg-os (250 lb) bombákat lehetett szerelni. Az általánosan alkalmazott fegyverelrendezés a B variáció volt, viszont a gépágyúkhoz csövenként már 120 db lőszert táraztak be.
- D típusú szárny
- Nagy hatótávolságú fotófelderítő bevetésekre készített szárnytípus, amelyben nem volt fegyverzet, helyükre üzemanyagtartályokat szereltek. A Spitfire felderítőgépek ezért védtelenek voltak a német elfogóvadászokkal szemben, egyedüli „fegyverük” a nagyobb szolgálati csúcsmagasság volt.
- E típusú szárny
- „Univerzális szárny” kétféle fegyverzettel:
- 2 db 20 mm-es Hispano–Suiza HS.404 gépágyú csövenként 120 db lőszerrel és 2 db .50" űrméretű (12,7 mm) M2 Browning nehézgéppuska csövenként 250 db lőszerrel. Ez a C szárnyhoz képest fordított elrendezésű, a fegyverakna külső részébe építették be a 20 mm-es gyépágyút, a belső részébe pedig a géppuskát. Emiatt a szárnyfelek felső és alsó burkolatait megváltoztatták.
- 4 db 20 mm-es Hispano–Suiza HS.404 gépágyú csövenként 120 db lőszerrel. Ezt a felszerelést ritkán alkalmazták.
Az F.21 altípustól a Hispano–gépágyú módosított változatával (Mk V) szerelték a gépeket, 2–2 darabot mindkét szárnyfélben.
Az V-ös sorozattól kezdve, amit az Fw 190 1941 augusztusi megjelenése sarkalt, több Spitfire-t alacsony magasságú elfogóvadászként vetettek be. Ezeknek a jobb manőverező képesség érdekében csökkentették szárnyfesztávolságát 9,8 méterre, leszerelték a szárnyvégek utolsó szekcióit. Így nőtt az orsózási szögsebesség és a repülési sebesség is alacsony magasságon. Ezekre a gépekre gyakran tévesen alkalmazzák az LF (Low-altitude Fighter, magyarul alacsony magasságú vadász) betűszót, ugyanis az LF-altípusokat a Rolls–Royce Merlin motor kis magasságra optimalizált változataival szerelték fel, amelyek között tényleg voltak „rövid” szárnnyal szereltek is, de az LF-változatok többségét a teljes terjedtségű szárnyakkal vetették be.
A VI-os és VII-es változatokon alkalmaztak nagyobb fesztávú szárnyakat is, amik a nagy magasságú elfogásokhoz lettek ideálisak. Ezek a „hegyesebb” szárnyak 8 lábbal hosszabbak mint a normál változat, a fesztáv így 12,24 méterre változott. Azonban a nagy magasságú német berepülések ritkán realizálódtak, ezért a HF.VII-esekre rendszerint visszaszerelték a normál ívelt törővégeket.
Motorok és légcsavarok
[szerkesztés]A prototípusokba és az első sorozat (Mk. I) korai gyártású példányaiba a 768 kW-os (1030 LE-s) Rolls-Royce Merlin Mk.II soros, V-hengerelrendezésű benzinmotort építették, ami az Aero-Products Watts kétlapátos, fix állásszögű fa légcsavarját hajtotta. Ez a légcsavar a kor sajátja, ami 3,25 méter átmérőjű volt, szerkezeti tömege pedig 38 kg. A 78. legyártott sárkányszerkezetbe már a 183 kg tömegű de Havilland gyártmányú háromlapátos, kétfokozatú fém légcsavarját építették be, ami 2,946 méter átmérőjű volt, mellyel jelentősen nőtt a felszállási teljesítmény, a maximális sebesség és a szolgálati csúcsmagasság is. Még 1939 elején a 175. repülőgépbe már a Merlin III-at építették be, amelyre már szabványosított bordástengelyt építettek be. Erre mind a de Havilland, mind a Rotol háromlapátos légcsavarját fel lehetett szerelni. Ezt követően ezt a tengelytípust alkalmazták.
1939 nyarán egy korai Mk I-be, a K9788 jelűbe beépítették az új Merlin XII-t. A tárgyalások során úgy határoztak, hogy ezt a típust az Mk.II-ben fogják alkalmazni, amit a szintén új, Lord Nuffield-i „árnyékgyárban” kezdenek gyártani Castle Bromwich-nál. 876 kW-ra növelték a motor teljesítményét és felszerelték Coffman-motorindítóval, módosították az elektromos rendszert és a hűtőt is. A hűtőfolyadék 70–30% víz–glikol keverék lett a korábbi, tiszta glikolos Merlin motorokban.
Már 1940 elején a Spitfire I-ekkel felszerelt 54. és 66. vadászrepülő-századok Rotol gyártású, széles lapátú légcsavarokat alkalmaztak, melynek átmérője 3,27 méter lett. Ehhez újabb alakú, nagyobb orrkúpot is szerkesztettek a hatásfoknövelés miatt. Azonban az a felsőbb döntés született, hogy az új légcsavart csak a Spitfire II-nél alkalmazzák (a széles körű alkalmazás feltehetően a termelési ütem elmaradása miatt korlátozódott csak az új Mk.II-es sorozatra). A fejlesztett kései Mk.I-eknél ugyanis az új motor–légcsavar kombináció megnöveli a csúcssebességet 10–12 km/h-val 5200 méteres magasság alatt és növeli az emelkedési sebességet is,[8] amik manőverező légiharc során előnyt jelenthetnek. 100 oktános repülőgépbenzint alkalmaztak a megerősített motorban. A tömegnövekedések miatt a repülési jellemzők rosszabbak voltak az Mk.II-nek elődjéhez képest, de a harcászati képességek jelentősen javultak.[9] Az I-eseket gyorsan felváltották a II-esek és előbbiket a kiképzőalakulatokhoz rendelték. A Rotol légcsavarokat leszerelték, állandó szögsebességű de Hevilland légcsavarokkal repültek ezek az alakulatok.
Az újabb változatba, a Mk.III-ba már a még nagyobb teljesítményű Rolls-Royce RM 2SM motort, későbbi nevén Merlin XX-at építették be. Teljesítménye 1036 kW-ra nőtt, mellyel a III-as változat 6300 méteren elérte a 630 km/h-s sebességet. Azonban, mivel a Merlin XX gyártása a Hawker Hurricane-oknak lett fenntartva, így a III-as sorozat gyártását meg sem kezdték (összesen kettő példány épült) és az Mk.V-ös termelésének felfuttatását rendelték el.
A Spitfire V-be többféle légcsavart építettek be, attól függően, melyik gyár szerelte össze. A légcsavarokat az új Merlin 45 hajtotta meg, amely 2820 méteren 1096 kW teljesítményt adott le és 1130 kW-ot 3353 méteren. A Supermarine és a Westland gyártotta Vb és Vc változatokra a de Hevilland gyártmányú, 3,27 méter átmérőjű, három keskeny fémlapátos, állandó szögsebességű légcsavarokat szerelték fel. Azokat az Vb és Vc-ket, amiket a Castle Bromwich-i gyár gyártott le, széles lapátú Rotol légcsavarokkal szerelték fel, átmérőjük változatlanul 3,27 méter maradt. Ezek fémből voltak, vagy mint a későbbi Spitfire-ökön is, 3,12 méter átmérőjű még szélesebb, ún. „Jablo” préselt-ragasztott fa lapátú légcsavarokat alkalmaztak. A Rotol légcsavarkúpok hosszabbak voltak és hegyesebbek a de Havilland által gyártottnál, ami 8,9 centiméterrel megnövelte a repülőgép hosszát (9,11 méterről 9,21 m-re). A Rotol légcsavarok 6100 méteren nagyobb sebesség elérését tették lehetővé és növelték a szolgálati csúcsmagasságot is.
Nagyszámú Spitfire Vb-t szereltek fel „fegyverzetfűtéssel”, ami fűtési rendszer a kipufogóktól vont el forró gázokat egy csövön keresztül, amit a szárnyfelekben kialakított fegyveraknákba vezettek be. Egy kis átmérőjű beömlőnyílást képeztek a mellső kipufogók töveiben, ami nyílásból cső futott végig a hátsó kipufogóig, majd ezt a csövet vezették be a motorburkolaton keresztül a szárnyfélbe.[10] Ezt a későbbi változatokon nem alkalmazták.
A VI-os változat motorja már a Merlin 47, amire egy Rotol fejlesztette négylapátos légcsavar került, átmérője változatlanul 3,27 méter. Az új légcsavar megnövelte a nagy magasságú, gyér sűrűségű levegőbeni repülési jellemzőket és megnövelték a szárnyfesztávot is némileg (a törővégi szakaszt).
A Merlin 45 motorváltozatokra négylapátos, 3,43 méter átmérőjű légcsavarokat is szereltek, ilyennel repültek az úszótalpas vízirepülőgép-változatok.
A kétfokozatú kompresszorral felszerelt Merlin motoros változatok – VII, VIII, IX, XI – azonos légcsavarral repültek, változatlanul a „hegyesebb” Rotol kúppal, a légcsavar átmérője változatlanul 3,27 méter maradt, négy lapáttal, amit a VI-os változaton vezettek be. A csúcsos légcsavarkúp hatékonyabbá tette a légcsavart a korábbi, közel félgömb kupolával szemben (ezt a kúpot alkalmazták már az V-ös változatokon is).
Az Mk IV/XX változaton egy 3,18 méter átmérőjű Rotol légcsavart alkalmaztak, úgymint a DP845-ös IV-en, de ott egy lapáttal többel (egy Griffon motoros tesztrepülőgép).
A Spitfire XII-nél alkalmazták elsőként nagy sorozatban a Rolls-Royce Griffon motort, itt azonban még csak négylapátos légcsavarral, de már a későbbi, még hosszabb, csúcsos légcsavarkúppal. Ez (feltehetően) a DP845-ös Spitfire IV-en alakították ki.
A Spitfire XIV-nél vezették be az új, ötlapátos Rotol légcsavart, melynek átmérője 3,18 méter lett. Egy prototípusával, a JF321 lajstromúval egy hatlapátos (kétszer három) koaxiális légcsavart is teszteltek, amely végül nem állt hadrendbe, de alapja lett egy későbbi, az Avro Shackletonon alkalmazottnak.
A Spitfire F.21-en alkalmazott erősebb Griffon motor miatt újabb, immár 3,35 méter (11 láb) átmérőjű, szintén ötlapátos légcsavart alkalmaztak, 17,78 cm-rel (hét hüvelykkel) hosszabbat mint a XIV-en. Ez maradt az F.22-n és az F.24-en is.
A Wehrmacht zsákmányolt Spitfire-ökben alkalmazott Daimler-Benz 60x sorozatú motorokat, repülési tesztek elvégzéséhez, a hozzájuk tartozó német VDM légcsavarokkal.
Összességében elmondható, hogy a típusban alkalmazott motorok fejlődésével az alkalmazott légcsavarokat és légcsavarkúpjaikat is megpróbálták optimalizálni. Az egyfokozatú feltöltővel szerelt Merlin motorokhoz kétféle légcsavarkúpot alkalmaztak legalább ötféle légcsavarral. A kétfokozatú feltöltővel szereltek Merlin motorokhoz egy Rotol kúppal egyféle négylapátos egykoszorús légcsavart alkalmaztak. A Griffon motorokhoz pedig egyféle kúppal háromféle egykoszorús légcsavart alkalmaztak: 1 négylapátú és 2 ötlapátú, illetve egy kétkoszorús ötlapátú koaxiális változatot. Ez nemzetközi viszonylatban szemlélve egyáltalán nem volt tipikus (nem ismert ennyi légcsavarváltozat más vadászrepülőgép-típusokon). A légcsavarok tervezésében és gyártásában a Rotol a háború második felében már egyeduralkodóvá vált, a de Havilland-del szemben.[m 4]
Fegyverzete és függesztményei
[szerkesztés]Típusváltozatok
[szerkesztés]Merlin motoros változatok
[szerkesztés]Korai Merlin motoros változatok
[szerkesztés]Ezek a típusváltozatok egyfokozatú feltöltővel felszerelt Merlin motorokkal repültek.
- I
- PR.I
- II
- III
- V
- VI
- PR.XIII
Kései Merlin motoros változatok
[szerkesztés]Ezek a típusváltozatok kétfokozatú feltöltővel felszerelt Merlin motorokkal repültek.
- VII
- VIII
- IX
- PR.IX / FR.IX
- T.IX és TR.9
- PR.X és PR.XI
- PR.XIII
- XVI
Griffon motoros változatok
[szerkesztés]- IV/XX
- XII
- XIV
- FR.XIV
- XV és XVII
- XVIII
- XIX
- PR.XIX
- XX
- F.21
- F.22
- F.23
- F.24
Fotofelderítő változatok
[szerkesztés]Kiképző változatok
[szerkesztés]- T.IX és TR.9
Seafire
[szerkesztés]- Seafire I
- Seafire II
- Seafire L.III
- Seafire F.XV
- Seafire F.XVII
- Seafire F.45 és FR.45
- Seafire F.46 és FR.46
- Seafire F.47 és FR.47
-
Egy Spitfire Mk IIA a 2005-ös Angliai csata emlékrepülésen (BBMF - Battle of Britain Memorial Flight)
-
Spitfire Mk VB
-
Spitfire Mk VIII
-
Spitfire Mk IXC
-
Spitfire Mk XIV
-
Spitfire Mk XVI
-
Spitfire Mk 18
-
Az utolsó fotófelderítő altípus, a Spitfire PR.19. Ezt a példány (PS890) 2002-ben átépítették, egy Avro Shackleton Griffon 57 motorját építették be és annak koaxiális elrendezésű légcsavarjait szerelték fel rá. Eredetileg egy Griffon 66 hajtotta ötágú Rotol légcsavarral
Megrendelők és üzemeltetők
[szerkesztés]- Ausztrália
- Belgium
- Burma
- Kanada
- Csehszlovákia
- Dánia
- Egyiptom
- Franciaország
- Németország
- Görögország
- Hongkong
- India
- Indonézia
- Írország
- Izrael
- Olasz Királyság
- Hollandia
- Új-Zéland
- Norvégia
- Pakisztán
- Lengyelország
- Portugália
- Dél-Rodézia
- Dél-afrikai Köztársaság
- Szovjetunió
- Svédország
- Szíria
- Thaiföld
- Törökország
- Egyesült Királyság
- Egyesült Államok
- Jugoszlávia
Külföldi megrendelések
[szerkesztés]A típusból több külföldi ország is leadott megrendeléseket még a második világháború kitörése előtti időszakban, természetesen az I-es változatra. Ilyenek voltak Észtország, Görögország, Portugália és Törökország. Az 1939-es, 12 repülőgépre szóló[11] észt rendelést törölték, miután a Szovjetunió annektálta az országot. A görög és portugál igényeket felülbírálta a brit Külügyminisztérium (Foreign Office). Törökország 59 repülőgépet rendelt, azonban az első két gép megérkezése után a Külügyminisztérium 1940 májusa utánig visszatartotta a többi leszállítását. A 208. példányt eladták Franciaországnak, ami 1939 júniusában meg is érkezett, tesztelésre, kiértékelésre, de újabb megrendelések nem érkeztek. A Hurricane-hez képest csekélyebb számú nemzetközi igény lett kielégítve.
Már az angliai csata után, 1941-ben a brit kormányzat elfogadta a portugál 18 darabos megrendelés teljesítését, Spitfire Mk.I változatokból, amik ekkor már meglehetősen korosak voltak, a tartalékállomány kiképzését látták el velük, de a kiválasztott példányok felújításra kerültek. Kiírták őket a RAF készletből, majd TR 9 HF rádiókkal szerelték fel és kiszerelték belőlük az IFF rendszert. 1942 végére kerültek leszállításra és sorozatszámuk 370-től 387-ig terjedt, a portugáliaia Tancos-i XY Esquadrilha állományába kerültek. Ezek mindegyikét leselejtezték a portugálok 1947 végére és szétvágták őket.
A többi ország tulajdonába a háború idején hitelezéssel, vagy más úton kerültek Spitfire-ek. Ilyenek voltak Kanada, Dél-Afrika, Ausztrália és Új-Zéland is, illetve az Egyesült Államok, továbbá a Szovjetunió is kapott a típus V-ös változatából. A háború után ezek a gépek az üzemeltetőknél maradtak. A megmaradt példányokból több ország is vásárolt: ilyen volt Csehszlovákia, Egyiptom, Izrael,
A Seafire tengerészeti változatokat csak a háború után exportálta a brit kormányzat: a kanadai haditengerészetnek, a francia haditengerészetnek és az ír légi hadtestnek, illetve a Brit Flottalégierő és a tengerészeti önkéntes tartalékosok üzemeltették. Összesen 2334 darabot építettek belőle.
Harci alkalmazása
[szerkesztés]1938 nyarán a 19. Század (No.19 Squadron) nagy hírnévre tett szert, mikor elsőként kapta meg az új Spitfire-eket a RAF-századok között, így az első támaszpont, amelyen állomásozott, a Duxford-i lett. 1938 augusztusban szállt fel az első gép Jeffrey Quill vezetésével, aki a Supermarine tesztpilótája volt.[12]
Sebességi és magassági rekordok
[szerkesztés]Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]Megjegyzések
[szerkesztés]- ↑ A Hawker a Hurricane gyártását 1944-ben leállította, a francia típusok gyártása a német megszállás előtt szintén leállt, az amerikai részről legrégebben üzemelő vadászrepülőgépek, a P–40 és a P–38, gyártása pedig már a háború vége előtt befejeződött, vagy a kitörése után kezdődött csak el.
- ↑ Ezt a kijelentését gyakran arra értik, hogy problémamentes volt a leszállása, azonban ő ezt arra értette, hogy a Supermarine ajánlásai szerinti beállításokat nem módosította, mindaddig, amíg nem konzultált Mitchell-lel és fejlesztőcsapatával.
- ↑ Vannak olyan, eltérő időben írt források, amelyekben a szárnytípusokat nagybetűvel írják. Ennek oka egyelőre nem tisztázott.
- ↑ Sem német (Bf 109), sem szovjet (Jak–7), sem amerikai kortársain nem alkalmaztak ennyiféle vonóerő-optimalizálási változtatást.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Ethell (1997), p. 117
- ↑ Cotter, 2010 8. o
- ↑ A Hawker Hurricane-ja 1937-ben állt hadrendbe, amely ekkor már jelentős tervezés-fejlettségi szakaszban állt.
- ↑ Cotter, 2010 8. o
- ↑ AIR International 1985, p. 187.
- ↑ Morgan and Shacklady 2000
- ↑ McKinstry (2007), p. 60.
- ↑ Morgan and Shacklady 2000, pp. 97, 99.
- ↑ Price 1996, p.21.
- ↑ Morgan and Shacklady 2000, p. 171.
- ↑ Ld. Price (1982), p. 67.
- ↑ Archivált másolat. [2009. május 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 13.)
Források
[szerkesztés]- Sz. L.: Spitfire-ek az első arab–izraeli háborúban. Haditechnika 1997/3, 45–49.
- ↑ Ethell, 1980: Ethell, Jeffrey L., Pace, Steve. Spitfire (angol nyelven). St. Paul, Minnesota: Motorbooks International (1997). ISBN 0-7603-0300-2
- ↑ Cotter, 2010: szerk.: Cotter, Jarod: Supermarine Spitfire (angol nyelven). Aviation Classics No.03 (2010). ISBN 978-1-906167-34-9
- ↑ Scutts, 1980: Scutts, Jerry. Spitfire (angol nyelven). Squadron/Signal Publications, Aircraft in Action No.39 (1980). ISBN 0-89747-092-3
Fordítás
[szerkesztés]- Ez a szócikk részben vagy egészben a Supermarine Spitfire című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Supermarine Spitfire (early Merlin-powered variants) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Supermarine Spitfire (late Merlin-powered variants) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Supermarine Spitfire (Griffon-powered variants) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Supermarine Seafire című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben a List of RAF Squadron Codes című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
További információk
[szerkesztés]- The Siptfire Site Archiválva 2020. augusztus 17-i dátummal a Wayback Machine-ben
- The Spitfire Society