Selyemfenyő
Selyemfenyő | ||||||||||||||
---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Cirbolyafenyő (Pinus cembra)
| ||||||||||||||
Rendszertani besorolás | ||||||||||||||
| ||||||||||||||
Fajcsoportok | ||||||||||||||
szövegben | ||||||||||||||
Elterjedés | ||||||||||||||
Selyemfenyőnek a köznyelvben a fenyőfélék (Pinaceae) tűnyalábos fenyő (Pinus) nemzetségének Strobus alnemzetségét nevezzük.
Rendszertani felosztása a hibrid fajok nélkül
[szerkesztés]Az alnemzetséget fajcsoportokra és tovább fajsorokra bontják.
Ducampopinus fajcsoport
[szerkesztés]- Krempfianae fajsor:
Gerardia fajcsoport
[szerkesztés]- Gerardianae fajsor:
- tarkakérgű fenyő (Pinus bungeana),
- Pinus gerardiana,
- Squamatae fajsor:
- jünnani platánkérgű fenyő (Pinus squamata),
Nelsonia fajcsoport
[szerkesztés]- Nelsonianae fajsor:
Parrya fajcsoport
[szerkesztés]- Balfourianae fajsor:
- bozontos fenyő (szálkásfenyő, gyantástűjű szálkásfenyő, Pinus aristata),
- rókafarkfenyő (Pinus balfouriana),
- simatűjű szálkásfenyő (Pinus longaeva),*
- Cembroides fajsor (cirbolyák):
- mexikói diófenyő (Pinus cembroides),
- Pinus culminicola,
- Pinus discolor,
- mexikói diófenyő (Pinus edulis),
- Pinus johannis
- egylevelű fenyő (Pinus monophylla),
- Pinus orizabensis,
- négylevelű fenyő (Pinus quadrifolia),
- Pinus remota,
- Rzedowskianae fajsor:
Quinquefoliae fajcsoport
[szerkesztés]- Strobus fajsor:
- fehértörzsű fenyő (Pinus albicaulis),
- Pinus amamiana,
- kínai selyemfenyő (Armand-fenyő, Dávid-fenyő, Pinus armandii),
- mexikói fehérfenyő (mexikói simafenyő, Pinus ayacahuite),
- Pinus bhutanica,
- cirbolyafenyő (havasi fenyő, Pinus cembra),
- Pinus cernua,
- Pinus chiapensis,
- Pinus dabeshanensis,
- Pinus dalatensis,
- Pinus eremitana,
- Pinus fenzeliana
- Pinus fenzeliana,
- nevadai cirbolyafenyő (Pinus flexilis),
- koreai cirbolya (Pinus koraiensis),
- cukorfenyő (kaliforniai selyemfenyő, Pinus lambertiana),
- kolumbiai simafenyő (Pinus monticola),
- Pinus morrisonicola,
- Pinus orthophylla,
- japán selyemfenyő (japán fehérfenyő Pinus parviflora),
- balkáni selyemfenyő (makedon fenyő, Pinus peuce),
- törpe cirbolya (Pinus pumila),
- Pinus reflexa,
- szibériai cirbolyafenyő (Pinus sibirica, Pinus cembra sibirica),
- délnyugati fehér fenyő (Pinus strobiformis),
- simafenyő (amerikai selyemfenyő, Pinus strobus),
- Pinus stylesii
- Pinus uyematsui,
- himalájai selyemfenyő (Pinus wallichiana),
- Pinus wangii
Származása, elterjedése
[szerkesztés]Selyemfenyők a Pinus nemzetség teljes elterjedési területén előfordulnak.
A legjellemzőbb fajok földrajzi elterjedésük szerint:[1]
Magyarországon
[szerkesztés]- balkáni selyemfenyő (makedón selyemfenyő, bolgárfenyő, Pinus peuce)
- törpe cirbolya (törpe selyemfenyő, kamcsatkai fenyő, Pinus pumila)
Ázsiában
[szerkesztés]- himalájai selyemfenyő (Pinus wallichiana)
- japán selyemfenyő (japán fehérfenyő Pinus parviflora)
Észak-Amerikában
[szerkesztés]- cukorfenyő (kaliforniai selyemfenyő, Lambert-fenyő, Pinus lambertiiana)
- kolumbiai selyemfenyő (Pinus monticola)
- mexikói fehérfenyő (mexikói simafenyő, Pinus ayacahuite),
Megjelenése, felépítése
[szerkesztés]Az alnemzetség tagjainak tűlevelei hosszúak és lágyak. A Quinquefoliae fajcsoport tagjai az úgynevezett öttűs fenyők.
Bár valamennyi fenyő fája puhafa, de a kereskedelemben „puha” és „kemény” fenyőfákra osztják őket; a selyemfenyők ez utóbbi csoportba tartoznak.
Életmódja, termőhelye
[szerkesztés]Felhasználása
[szerkesztés]Az ehető magvú fajok közül kiemelendő:
- havasi cirbolyafenyő,
- kínai selyemfenyő,
- szibériai cirbolyafenyő,
- koreai cirbolya
- mexikói diófenyő),
- kéttűs diófenyő,
- egylevelű fenyő
- himalájai diófenyő.[2]
Az Amerikából származó simafenyőt az 1960-as évek óta többfelé Magyarországra is betelepítették. Ennek tapasztalatai nem kedvezőek.[3]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Magyar nagylexikon VI. (Csen–Ec). Főszerk. Berényi Gábor. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1998. 5. o. ISBN 963-85773-2-0
- ↑ Terebess gyümölcskalauz: Étkezési fenyőmagok
- ↑ Ábri Tamás, Keserű Zsolt, Sóvágó Emese, Rédei Károly, 2024: A simafenyő (Pinus strobus L.) termesztésének tapasztalatai a Tiszántúl homoki termőhelyein